1943 nyarán sem a Csendes-óceán déli felének háborgó tengerein, sem a Hamburg vagy éppen Szicília feletti lángoló égbolton, sem pedig a Camp Pickett mosodájában nem volt menekvés a hőség elől. A katonai létesítmény épületében olyan magas volt a hőmérséklet és a páratartalom, hogy az ott dolgozó néger nőknek valóságos felüdülést jelentett, ha kiléphettek a virginiai június harminchét fokot is meghaladó29 levegőjére.
A mosoda egyszerre volt a háború egyik rejtett zuga, és valóságos mikrokozmosza. Ez a kifinomult, hatékony gépezet tizennyolcezer csomag egyenruhát dolgozott fel egy hét alatt.30 A nők egyik csoportja belepakolta a szennyes ruhát a hatalmas mosóüstökbe, a másik átpakolta a vizes ruhát a szárítókba, a harmadik pedig a vasalógépeket kezelte. A harminckét éves Dorothy Vaughan a válogatópultnál állt,31 ahol zoknikat és nadrágokat párosított azoknak a fekete, illetve fehér katonáknak, akik tömegével érkeztek a Camp Pickettben tartott négyhetes alapkiképzésre, mielőtt továbbmentek volna Newport Newsba, hogy behajózzák őket.32 A hatalmas mosóüstök és szárítók robajlása, zúgása persze nem akadályozta meg a nőket abban, hogy a férjeikről, a gyerekeikről, az otthoni életükről vagy éppen a háborúról diskuráljanak. Nagyon szép búcsúünnepséget rendeztünk neki, az egész szomszédság eljött. Sehol nem lehet harisnyát kapni, hiába van ilyen hőség. Ez a Mr. Randolph nem semmi, és még Mrs. Roosevelttel is baráti kapcsolatot ápol! Elbeszélgettek a férjekről, a fivérekről és az apákról, akik egy olyan háborúba tartottak, amely a virginiai mindennapjaiktól távol volt ugyan, az imáikhoz és az álmaikhoz azonban nagyon is közel.
A katonai mosodában munkát találó nők többsége korábban háztartási alkalmazottként vagy dohánygyári kocsányozóként33 dolgozott. A mosoda egy páradús pokol volt, a munka pedig monoton és kényelmetlen. A mosodai dolgozók a háború nagy piramisának legalján helyezkedtek el, egyszerre voltak láthatatlanok és nélkülözhetetlenek. Egy repülőgépipari vezető becslése szerint egy mosodai dolgozó három gyári munkást támogatott;34 ha valaki más mosott rájuk, a gyári munkások ritkábban hiányoztak. A mosodai alkalmazottak 40 centet kerestek óránként.35 Ezzel ők voltak a legrosszabbul fizetett háborús munkások, de mivel olyan kevés más lehetőségük volt, ez is hatalmas szerencsének számított a köreikben.
Mindössze egy hét telt el36 aközött, hogy vége lett az iskolaévnek a Robert Russa Motonban, a virginiai Farmville néger középiskolájában, ahol Dorothy matematikatanárként dolgozott, és aközött, hogy munkába állt Camp Pickettben. Diplomás tanárként Dorothy szinte mindent elért, amiről egy fekete nő csak álmodhatott. A tanárokat „a képzés és az intelligencia fajon belüli letéteményeseinek”37 tartották, olyan oktatóknak, akik nemcsak tárgyi tudást adnak át, hanem a néger közösség aktív tagjai, és mint ilyenek, „irányítják annak gondolkodását, és vezetik társadalmi mozgalmait”.38 Dorothy apósa és anyósa, a város néger elitjének fő pillérei egy borbélyüzletet, egy biliárdszalont és egy benzinkutat39 üzemeltettek. A családi életük eseményei gyakran szerepeltek az Egyesült Államok délkeleti részének vezető néger lapja, a Norfolk Journal and Guide Farmville-i szekciójának társasági rovatában. Dorothy a férjével, Howarddal és négy kisgyermekükkel egy zegzugos, viktoriánus stílusban épült házban lakott a South Main Streeten,40 Howard szüleivel és nagyszüleivel.
1943 nyarán Dorothy kapva kapott a lehetőségen, hogy Camp Pickettbe utazzon, és egy kis extra jövedelemre tegyen szert a szünidő alatt. A tanítás presztízse magas volt ugyan, a javadalmazás azonban annál alacsonyabb. Országos összehasonlításban a virginiai fehér tanárok az állami iskolák bértáblázatának alsó negyedébe tartoztak,41 a feketék pedig körülbelül feleannyit42 kerestek, mint ők. Délen sok fekete tanárnak kellett olyan egy- vagy kéttermes iskolában tanítania, amely még épületnek is bajosan volt nevezhető, és mindent nekik kellett csinálni, hogy az iskola tiszta, biztonságos és kényelmes legyen a diákok számára: szenet lapátoltak télen, megjavították a törött ablakokat, felsikálták a koszos padlót, vagy éppen ebédet készítettek. Ha pedig az iskolai kassza kiürült, kénytelenek voltak a saját viseltes erszényükbe nyúlni.
Más nő Dorothy helyében valószínűleg elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy mosodában dolgozzon, bármilyenek legyenek is a gazdasági körülmények. Hát nem pont az a lényege a főiskolai diplomának, hogy az embernek ne kelljen piszkos és megterhelő munkákat elvállalnia? A tábor ráadásul majdnem ötven kilométernyire volt Farmville-től, úgyhogy az asszonynak munkásszálláson kellett laknia, és csak hétvégére tudott hazautazni a családjához. A mosodai munkáért kapott 40 centes óradíj azonban több volt a tanári fizetésénél,43 és négy gyereket nevelve volt mire költeni a nyári keresetkiegészítést.
Dorothy kivételesen szabad szellemű nő volt, aki nehezen viselte azt a fajta beképzeltséget, amely a fölfelé törekvő és tartó feketék egy részét jellemezte. Ő semmi olyasmit nem csinált, amivel felhívta volna magára a figyelmet Camp Pickettben, és nem tett különbséget maga és a többi asszony között sem. Volt valami a viselkedésében, amely lágy hangját és apró alakját is áthatotta. Bájos, karamellszínű arcát mandulavágású, egymástól távol ülő, érdeklődő tekintetű szemei uralták, amelyek úgy tűnt, mindent látnak. Az oktatás volt a legfőbb ideálja; ez tűnt a legbiztosabb védőpajzsnak a világ ellen, amely többet fog követelni az ő gyerekeitől, mint a fehér gyerekektől, viszont kevesebbet fog nekik visszaadni. Az amerikai álomhoz vezető, négerek számára fenntartott létrának több foka is hiányzott, és még a legsikeresebbnek látszó feketék is aggódtak, hogy a diszkrimináció erői bármelyik pillanatban véget vethetnek az anyagi biztonságuknak. Az ideálok gyakorlati megoldások nélkül pusztán üres ígéretek maradtak. A fullasztó levegőjű mosodában való robotolás egy lehetőség volt Dorothy számára, hiszen a katonai egyenruhák és zoknik iskolai egyenruhákat és főiskolai tandíjat jelentettek a gyerekeinek.
Éjszakánként a munkásszállás barakkjában, miközben reménykedve várta a hűsítő szellőt, Dorothy a nyolcéves Annre, a hatéves Maidára, a hároméves Leonardre és a mindössze nyolc hónapos Kenneth-re gondolt. Minden döntést, amelyet meghozott, az ő életük és jövőjük vezérelt. Az általa ismert néger nők szinte mindegyikéhez hasonlóan neki sem volt könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy mennyi időt töltsön otthon a gyerekeivel, és mennyi időt töltsön értük a munkahelyén.
Dorothy 1910-ben született Kansas Cityben, Missouriban. Még csak kétéves volt, amikor meghalt az édesanyja,44 de az édesapja, Leonard Johnson alig egy évvel később újranősült. A mostohaanyja, Susie Peeler Johnson takarítónőként dolgozott45 a Union Station nevű vasútállomáson, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. Saját lányaként tekintett Dorothyra, és mindent megtett előmenetele érdekében, például még iskoláskora előtt megtanította olvasni a koraérett kislányt, aminek köszönhetően az két évfolyamot kihagyhatott,46 azért pedig, hogy zenei tehetségét kibontakoztathassa, beíratta zongoraleckékre47 Amikor Dorothy betöltötte a nyolcat, a család a nyugat-virginiai Morgantownba költözött, ahol a lány apja egy sikeres néger vendéglősnél48 helyezkedett el. Dorothy itt a Beechhurst-be,49 egy megbízható néger iskolába járt, amely mindössze pár saroknyira volt a Nyugat-Virginiai Egyetemtől, az állam legfőbb, fehérek számára fenntartott főiskolájától. Hét évvel később Dorothy kemény munkája meghozta gyümölcsét. Ő mondhatta el az évzáró beszédet,50 és teljes ösztöndíjat nyert az ohiói Xeniában található Wilberforce Egyetemre, az ország legrégebbi, négerek számára fenntartott magánegyetemére. A Nyugat-Virginiai Afrikai Metodista Episzkopális Vasárnapi Iskolák Kongresszusa, amely az ösztöndíjat aláírta, egy nyolcoldalas pamfletben ünnepelte a tizenöt éves Dorothy intelligenciáját, munkamorálját, kedves jellemét és alázatát. „Ez egy ígéretekkel teli élet hajnala. Mi, akiknek volt szerencsénk irányítani és formálni ezt a géniuszt, még ha csak egy rövid időre is, érdeklődve fogjuk figyelemmel kísérni az előmenetelét”51 - írta Dewey Fox, a szervezet alelnöke. Dorothy az a fajta fiatal nő volt, aki reményt adott a négereknek, hogy a jövőjük Amerikában sokkal fényesebb lesz, mint a múltjuk volt.
A Wilberforce-ban Dorothy „ragyogó osztályzatokat”52 szerzett, és a matematikát választotta fő tantárgyának. Már a felsőbb évfolyamok valamelyikébe járt, amikor az egyik wilberforce-i tanára azt javasolta neki, hogy a matematikusi diplomáját53 a Howard Egyetemen szerezze meg, méghozzá a matematikusi mesterképzés első ottani évfolyamában.54 A Washington DC-ben található Howard a néger felsőoktatás csúcsának számított, a tanszéket pedig Elbert Fox és Dudley Weldon Woodard vezette, az első két néger, aki doktorátust szerzett matematikából,55 méghozzá a Cornellen és a Pennsylvaniai Egyetemen. A fehér iskolák előítéletessége nagyon jól jött a fekete iskoláknak: mivel a Coxhoz, Woodardhoz és W E. B. Du Bois-hoz (szociológus és történész; az első néger, aki doktori címet szerzett a Harvardon) hasonló kiváló fekete tudósoknak nem volt esélyük bekerülni egy fehér iskola tantestületébe, szinte kizárólag néger iskolákban oktattak, így aztán a Dorothyhoz hasonló diákok a világ legkiválóbb elméinek némelyikétől tanulhattak.
A Howard Egyetem rendkívüli lehetőséget jelentett Dorothy számára, és az AME ösztöndíjbizottság magasztos várakozásaival is összhangban állt. A lányból olyan belső magabiztosság áradt, amelyet sem a bőrszínéből, sem a neméből fakadó hátrányok nem indokoltak, és nagyon örült volna, ha kipróbálhatja magát az akadémiai arénában. A gazdasági valóság azonban felelőtlen extravaganciának tüntette fel az egyetemi tanulmányokat. A nagy gazdasági világválság következtében Dorothy szülei - az amerikaiak harmadához hasonlóan56 - nehezen találtak munkát, egy plusz kereset pedig segített volna a felszínen tartani a családot, és esélyt adni arra, hogy Dorothy húga szintén főiskolára mehessen. Dorothy, noha még csak tizenkilenc éves volt, felelősnek érezte magát azért,57 hogy a családja át tudja vészelni a nehezebb időket, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy a saját ambícióit háttérbe kell szorítania. Legalábbis egyelőre. Ezért aztán tanári képesítést szerzett, és a főiskolát végzett fekete nők legstabilabb karrierlehetőségét választotta.
A fekete főiskoláktól az ország minden tájáról kértek tanárokat, ők pedig szépen szétküldték az öregdiákjaikat, hogy betöltsék az üres pozíciókat a gyapottermelő vidékek bódéiban, vagy éppen Washington DC elit Dunbar Gimnáziumában. Az új tanárok természetesen remélték, hogy a fő tantárgyukat oktathatják, de minden munkát el kellett végezniük, amit rájuk osztottak. Miután 1929-ben lediplomázott, Dorothy úgy csatlakozott a néger tanári erőkhöz, akár egy világi misszionárius.
Az első munkahelye - matematikát és angol nyelvet tanított az Illinois állambeli vidékies Tamms-ben58 - az első tanév után megszűnt. A válság miatt esett a gyapot ára, és mivel ez nagyon súlyosan érintette a térséget, az iskolarendszer egyszerűen lehúzta a rolót, és kizárta a közoktatásból a néger diákokat. Dorothy a következő helyével sem járt jobban, az észak-karolinai tengerparti iskolában ugyanis az év közepén elfogyott a pénz,59 őt pedig nemes egyszerűséggel nem fizették tovább. Hogy mégis legyen valami bevétele, és a családját is támogathassa, pincérnőként dolgozott egy szállodában a virginiai Richmondban, aztán 1931-ben a fülébe jutott, hogy Farmville-ben van egy tanári állás.
Cseppet sem volt meglepő, hogy a szép szemű jövevény egyből felkeltette Farmville egyik legkapósabb agglegényének figyelmét. A magas, karizmatikus és mosolygós Howard Vaughan vándorlondinerként60 dolgozott különböző luxusszállodákban. Télen lejárt Floridába, nyáron pedig akár New Yorkig és Vermontig is felutazott. Persze voltak évek, amikor nem kellett ilyen messzire mennie, mert a nyugat-virginiai White Sulphur Springsben található Greenbriarben61 kapott munkát, a gazdagok és híresek közkedvelt üdülőhelyén.
Noha a férje folyton úton volt, Dorothy letelepedett Farmville-ben, és élvezte a családi élet rutinját, az állandó munkahely stabilitását, és persze a közösségi tevékenységet. A nagykorúság küszöbének átlépése, a munkába állás és a válság mélysége maradandó nyomot hagyott Dorothy világképében. Egyszerűen és szerényen öltözködött, elutasította a hivalkodás minden formáját, és egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, ha pénzt tehetett félre. Ugyan a Farmville-i Beulah AME Gyülekezet tagja volt, mégis az Első Baptista Templom gyülekezete élvezhette a zongorajátékét vasárnap délelőttönként, mivel ők fogadták föl zongoristájuknak.
• • •
A háború előrehaladtával a város postahivatalát elárasztották a helyieknek és a főiskolásoknak szánt állásajánlatok. Dorothy is itt látta meg a mosodai hirdetést62 1943 tavaszán, azonban egy másik hirdetés is felkeltette a figyelmét: egy olyan, amelyben szerepelt a matematika szó. A Hamptonban székelő szövetségi ügynökség repülőgépekkel kapcsolatos matematikai feladatok elvégzésére keresett női munkatársakat. Melvin Butler és a NACA személyzeti osztálya minden bizonnyal a Farmville-ben található, nők számára fenntartott Állami Tanárképző Főiskola jómódú, fehér diákjainak szánta a hirdetést. A laboratórium küldött jelentkezési lapokat, köztisztviselői vizsgaértesítéseket, illetve olyan brosúrákat, amelyek bemutatták a NACA működését az iskola állásközvetítőjének, és azt kérte a kartól és a tantestülettől, hogy hívják fel a potenciális jelöltek figyelmét a lehetőségre. „Intézményünk azt tervezi, hogy ellátogat a környék női főiskoláiba, és interjúkat szervez a matematika szakos végzősöknek”63 - írta a laboratórium. „A kiemelkedő teljesítményt nyújtó jelentkezők64 állásajánlatot kaphatnak intézményünktől.” Az abban az évben lefolytatott interjúk négy új Farmville-i lányt juttattak a laboratórium számolási szekciójába.
Dorothy South Main Streeten álló háza nem volt messze a főiskolai kampusztól. Reggelente, amikor elsétált a kétsaroknyira lévő munkahelyére, a város déli végében található Moton Középiskolába, mindig látta, ahogy a könyvekkel felszerelkezett tanárképzős lányok eltűnnek a kampuszuk szentélyében. Dorothy az utca másik oldalán közlekedett, csak a lábujja hegyével érintve az őket elválasztó láthatatlan vonalat.
Eleinte pont annyira tűnt valószínűnek a számára az, hogy egy olyan cirkalmas nevet viselő intézmény, mint a Langley Memorial Repülésügyi Laboratórium elfogadná egy fekete nő jelentkezését, mint az, hogy az utca túloldalán álló főiskola fehér hallgatói beinvitálnák a gondosan karbantartott enklávéjuk főbejáratán. A fekete újságok azonban fáradhatatlanul terjesztették az elérhető háborús állások hírét, és arra biztatták az olvasóikat, hogy jelentkezzenek. A 8802-es számú elnöki rendeletet némelyik egyenesen „a kormány legjelentősebb vívmányának nevezte az emancipáció-proklamáció óta”.65 Dorothy sógornője is Washingtonba költözött,66 hogy a hadügyminisztériumban vállaljon állást.
1943 májusának első hetében a Norfolk Journal and Guide közölt egy cikket, amely arra az útra emlékeztette Dorothyt, amelyre nem lépett rá. „Kövezzük ki az utat a mérnöknők előtt”67 - írta a főcím A cikkhez mellékelt fotó tizenegy jól öltözött fekete nőt ábrázolt, akik a Hampton Intézet Bemis Laboratóriumának épülete előtt álltak. Ők voltak a Mérnöki tudományok nőknek nevű háborús képzés végzősei. Az 1868-as alapítású Hampton Intézet azokból az órákból nőtte ki magát, amelyeket a szabad néger tanárnő, Mary Peake tartott a ma az Emancipáció fája néven ismert tölgy árnyékában. A második világháború előestéjén a Hampton egyike volt az ország vezető néger főiskoláinak, és kulcsszerepet játszott a fekete közösség konfliktusban való részvételében.
A Keleti Part minden szegletéből érkeztek hallgatók, de helybéliek is akadtak bőven. Pearl Basset-te, a számos hamptoni egyike, egy ismert fekete ügyvéd lánya volt, a családja pedig a város alapításáig tudta visszavezetni a történetét. Ophelia Taylor, aki eredetileg Georgiából származott, a Hampton Intézetben való tanulmányai megkezdése előtt bölcsődét működtetett.68 Mary Cherry Észak-Karolinából, Minnie McGraw Dél-Karolinából, Madelon Glenn pedig a messzi Connecticutból érkezett. Miriam Mann, az apró termetű lázadó egy georgiai iskolában tanított, és akkor költözött a városba a családjával, amikor a férje, William oktatói állást vállalt a Hampton Intézet haditengerészeti kiképző központjának műhelyében.69
Voltak fekete állások, és voltak jó fekete állások. A mosodában ruhákat válogatni, megágyazni a fehérek házában, dohányt kocsányozni - ezek fekete munkák voltak. Borbélyüzletet vagy temetkezési vállalatot vezetni, a postán dolgozni, vagy hálókocsi-kalauzként vonatozni - ezek jó fekete munkák voltak. Tanár, lelkész, orvos, ügyvéd - ezek voltak a nagyon jó fekete munkák, amelyekhez a formális oktatás mellett stabilitás és köztisztelet is járt.
A repülésügyi laboratórium által kínált munka azonban olyan szokatlan és újszerű volt, hogy még nem szerepelt a kollektív álmok között. Ezt a lehetőséget még az oly régóta dédelgetett terv sem tudta elhomályosítani, hogy a fekete tanárok ugyanolyan bérezésben része süljenek, mint fehér társaik. Még ha a háború fél év vagy egy év múlva véget is ér, az ez alatt a rövid idő alatt keresett magasabb összeg már sokkal közelebb vinné Dorothyt ahhoz, hogy biztosítani tudja a gyerekei jövőjét.
Így történt, hogy ezen a tavaszon Dorothy Vaughan két jelentkezési lapot töltött ki, és adott postára: az egyiket Camp Pickettbe küldte, ahol olyan nagy szükség volt munkaerőre, hogy gyakorlatilag biztos lehetett abban, hogy fölveszik. A másik jelentkezési lap sokkal több részletet követelt:70 végzettség, munkahelyi tapasztalat, személyes ajánlások, iskolák (közép- és főiskola), tantárgyak, jegyek, beszélt nyelvek (francia, amelyet a Wilberforce-ban sajátított el), külföldi utazások (nem volt), Hajlandó lenne külföldön dolgozni? (Nem.), Hajlandó lenne Washington DC-ben dolgozni? (Igen.), Mennyi idő alatt tudna munkába állni? Dorothy tudta a választ, még mielőtt az ujjai beírták volna az üres helyre: 48 óra.71 Negyvennyolc óra alatt indulásra készen állok.