Az 1958-as évet egyetlen Langley-alkalmazott sem fogja soha elfelejteni. Amikor szeptember 30-án hazaindultak a munkából, búcsút intettek a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testületnek, annak a háttérben megbúvó intézménynek, amely negyvenhárom éven keresztül szépen, csendesen felügyelte és irányította a repülés forradalmát, valamint az egykori Langley Repülésügyi Laboratóriumnak. Október 1-jének reggelén aztán már a Langley Kutatóközpontba léptek be, a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal epicentrumába, amely új ügynökség egy szovjet golyóbisnak köszönhette a létét. Az épületek nem változtak, ahogyan az emberek sem, sőt, a legtöbbjük pontosan ugyanazt a munkát végezte eztán is, mint azelőtt. De az egyik nap alkonyatától a következő nap reggeléig eltelt idő alatt - ha máshogy nem is, de az emberek képzeletében mindenképpen - az ismeretlenség homályából a nyilvánosság elé léptek,580 és az 1940-es évek repülős őrültjeiből az 1960-as évek űrkorszakának védelmezőivé avanzsáltak.
Az 1950-es évek végén, amikor az amerikai űrprogram még olyan koordinálatlan mozgású és erőtlen volt, mint egy kiscsikó, csak a bolondok fogadtak volna arra, hogy az Egyesült Államok le fogja körözni a Szovjetuniót. A NASA-nak azonban más tervei voltak. A Langley-ben létrehoztak egy szinte teljesen önálló, Space Task Group, azaz Világűr Munkacsoport nevű agytrösztöt, amelynek tagjai főként a PARD és a repüléskutatási részleg tagjai közül verbuválódtak, és amelyet egy Robert Gilruth nevű mérnök vezetett. A Világűr Munkacsoport a Langley keleti területének egyik legrégebbi épületébe költözött be. Ezek az űrzarándokok - akik eredetileg negyvenöten voltak - tervezték meg az ország első emberes űrprogramját, és nevet is ők adtak neki: Mercury-program. A vállalkozásnak három fő célja volt: Föld körüli pályára állítani egy emberes űrjárművet; megtudni, hogyan képes az ember létezni az űrben; valamint biztonságban visszahozni az embert és az űrjárművet egyaránt.
A virginiaiak büszkén düllesztették ki a mellkasukat, hogy az ő jó öreg agyasaik állnak a Vörösök elleni seregek élén. A NASA első születésnapja alkalmából tartott nyílt nap húszezer lelkes helybélit vonzott a Langley-be, akik kíváncsiak voltak, mit csinálnak a különleges szomszédaik, akiket évtizedeken keresztül alábecsültek. A nyilvánosság szemében a NASA többé már nem „gyászos, szürke épületek összessége volt, tele szürke emberekkel, akik logarléccel dolgoznak és hosszú egyenleteket irkálnak a táblára”,581 hanem az egyetlen dolog, amely köztük és a Vörös égbolt között állt. Igaz, hogy Virginia volt az emberiség űrbéli kalandjainak bölcsője, erre az örökségre azonban árnyat vetett a tény, hogy ez az állam ellenezte a leghajthatatlanabbul az integrált iskolák intézményét.
„Eddig úgy néz ki, ennek az országnak a történelmébe az 1958-as év úgy vonul majd be, mint az az év, amelyben Virginia állam bezáratta az állami iskolákat”582 - kesergett Lenoir Chambers, a Virginia Beach-i Virginian-Pilot és a déli liberális, Mark Etheridge-féle Louisville Post-Courier főszerkesztője. Az 1957-es Little Rock-i incidens nem félemlítette meg a Byrd-gépezet Masszív Ellenállását, amely be is váltotta a fenyegetését. 1958 őszén Virginia kormányzója, Lindsay Almond leláncoltatta azoknak az iskoláknak a kapuit, amelyek engedelmeskedni akartak a Legfelsőbb Bíróság Brown döntésének. A három integrációval próbálkozó városban - Front Royalban, Charlottesville-ben és Nor-folkban - tizenháromezer diák volt kénytelen otthon maradni 1958 őszén. „Inkább legyenek tudatlanok a gyerekeim, mint hogy feketékkel járjanak egy iskolába” - mondta az egyik fehér szülő egy riporternek. A kizárt diákok közül tízezren583 Norfolkban éltek: 5500-an az itteni tengerészeti bázison állomásoztatott katonák gyerekei voltak. A fehér diákok éppen úgy megfizették az állam keresztes hadjáratának árát, mint a feketék.
Az öböl másik oldalán, a Langley-nek is otthont adó félszigeten az iskolák nyitva maradtak, de továbbra is szegregáltan működtek. Annak ellenére, hogy a szüleik munkahelyén egymás után omlottak le a korlátok, a Langley fekete alkalmazottainak gyerekei ezen az őszön is a Carverbe, a Huntingtonba és a Phenixbe tértek vissza, míg a fehér alkalmazottak gyerekei a Newport News High-ba és a Hampton High-ba. A Mimosa Crescent-beli új otthonuknak köszönhetően a Goble lányok immár a Hampton High körzetébe tartoztak, az iskolaszék azonban „iskolai illetményt” fizetett a családoknak, hogy továbbra is fekete iskolába járassák a gyerekeiket. Ez a gyakorlat leginkább azokhoz az „ösztöndíjakhoz” hasonlított, amelyeket az állam a fekete diákoknak ajánlott föl, hogy ne a virginiai egyetemekre jelentkezzenek.
Az egyenlőségért harcolók megduplázták az erőfeszítéseiket, és elhatározták, hogy legyűrik az integráció ellenlábasait, mint ahogy egy sugárhajtású repülőgép gyűri le a közegellenállást. De Christine Mannhoz és mindazokhoz hasonlóan, akiknek a reményeik - és a félelmeik - a csúcsra értek azon a napon, amikor döntés született a Brown-ügyben, Virginia fekete lakossága nagyon jól tudta, hogy mekkora szakadék tátong a jogi és politikai győzelmek, valamint a társadalmi változások között. Akármilyen fantasztikusnak tűntek is Amerika űrbeli ambíciói, ebben a pillanatban sokkal könnyebb feladatnak tűnt embert küldeni az űrbe, mint egy osztályterembe ültetni Virginia fekete és fehér diákjait.
A Dorothy Vaughanhoz, Mary Jacksonhoz és Katherine Goble-höz hasonló szülők azonban ahelyett, hogy olyasmiről szövögettek volna terveket, amin nem állt módjukban változtatni, inkább azzal foglalkoztak, amire volt ráhatásuk: arra ösztönözték a gyerekeiket, hogy kiválóan teljesítsenek a szegregált iskoláikban, aztán pedig továbbtanuljanak. Katherine Goble tizennyolc éves lánya, Joylette tehetségesen hegedült és elegáns szépség volt. 1958-ban évfolyammásodikként végzett a Carverben,584 aztán a város másik felében lévő Hampton Intézetben folytatta a tanulmányait. Connie és Kathy szintén kitűnő tanulók és tehetséges zenészek voltak, és másodikos gimnazistaként a nővérük nyomdokain jártak. A lányok és az anyjuk gyakran szerepeltek a Norfolk Journal and Guide társasági rovatában, mint a feltörekvő, értelmiségi fekete család mintapéldája.
Társaságban Katherine Goble rendíthetetlenül nyájas, optimista és higgadt volt, és elvárta, hogy a lányai is így viselkedjenek. A gyászt és a magányt, valamint annak a terhét, hogy egyszerre kellett apának és anyának is lennie, a Mimosa Crescenten álló ház falai közé zárta. Jimmy Goble volt Katherine fiatalkorának szerelme, a gondoskodó apa, az a társ, akivel az asszony együtt akart megöregedni. Összeillő, vonzó és elbűvölő pár voltak, akik sosem hiányozhattak a fekete közösség őszi gálájáról, első báljáról, piknikjeiről és adománygyűjtéseiről. Egyedülálló asszonyként, aki még negyvenévesen is fiatalosan nézett ki, Katherine úgy érezte, hogy kezd a társasági élet partvonalára sodródni.585
Eunice Smith Katherine hűséges társa és bizalmasa volt. Ők ketten több időt töltöttek együtt, mint sok házaspár. Mindennap együtt mentek munkába, együtt tisztségviselősködtek a diákszövetségük, az AKA Newport News-i szervezeténél, együtt jártak szurkolni a kedvenc csapatuknak a fekete főiskolák számára rendezett éves kosárlabdatornán, nem hagytak ki egyetlenegy vasárnapi istentiszteletet sem a Carver Memorial presbiteri ánus templomban, hetente egyszer pedig a Langley-ből egyenesen a Carverbe mentek kóruspróbára.
1958 egyik estéjén egy mosolygós, kellemes basszus hangú, harminchárom éves százados jelent meg a próbán. A virginiai Suffolkban született James A. Johnson kamaszkorában költözött Hamptonba a családjával. A Phenix Középiskolába járt, Mary Jackson még tanította is a gyakorlata alatt.586 Jim Johnson a Hampton Intézetbe készült, de miután elvégezte a középiskolát, azonnal besorozták. Ahelyett azonban, hogy a hamptoni kampuszon található haditengerészeti kiképző központba osztották volna be, Illinois-ba küldték a haditengerészet ottani kiképzőtáborába. Kitanulta a kovács szakmát, és a repülőgépek propellereinek javítására szakosodott. A háborús szolgálat után Johnson befejezte a főiskolát, és irodai állást vállalt a Kereskedelmi Minisztériumban Washington DC-ben, de közben jelentkezett a haditengerészethez tartalékosnak, hogy a hétvégéit a marylandi Patuxent River Haditengerészeti Támaszponton tölthesse, ahol tesztrepülések közben megsérült gépeket javított. A koreai háború idején ismét besorozták a hadseregbe, ahol tüzérségi őrmesterként az ő feladata volt, hogy az ellenséges gyalogság ellen felhasználandó fegyvereket belője. 1956-ban visszatért Hamptonba, ahol postásként helyezkedett el, és napi több kilométer gyaloglással tartotta formában magát. Mivel nem tudta magát huzamosabb ideig távol tartani a fegyveres erőktől, megint jelentkezett tartalékosnak, ezúttal a hadsereghez.
„Hölgyeim, a fiatalember egyedülálló”587 - jelentette be azon a vasárnapon a lelkész, miután bemutatta Jimet a gyülekezetnek. Katherine nem várta, és nem is törekedett rá, hogy új szerelmet találjon, de szinte rögtön az után, hogy a karzaton találkoztak, járni kezdtek Jimmel. Egyre gyakrabban tűntek fel együtt különböző táncmulatságokon vagy vacsorapartikon, és templomba is egy családként érkeztek588 Kathyvel és Connie-val a nyomukban.
Jim megértette Katherine elkötelezettségét a munkája iránt, mivel ő is hasonlóképpen érzett a hadsereggel kapcsolatban. Tudta, milyen elégedettséggel jár, ha az ember a hivatásában dolgozhat, és szerette azt a bajtársias közeget, amely a hadseregben körülvette. Fekete férfiként örült, hogy lehetősége van eltávolodni a hagyományosan néger munkáktól, és olyan terület szakértőjévé képezheti ki magát, ahol érezte, hogy nagy tetteket hajthat végre.
Azt is megértette, hogy Katherine munkája bizalmas természetű, és hogy gyakran igényel túlórát. A második világháború vége óta a NACA amolyan nyolctól-fél-ötig jellegű munkahelynek számított, az űrverseny hevében azonban már az is jónak számított, ha valaki este tízkor hazaindulhatott Ha nem lett volna ilyen sietős a dolog, akkor a NASA munkatársai bizonyára egy NACA-sabb módszerrel közelítették volna meg a kérdést: alaposan és minden részletre kiterjedően megvizsgálták volna az űrutazás minden lehetséges módozatát, aztán amellett tették volna le a voksukat, amelyik hosszú távon a legígéretesebbnek tűnik. A NASA-nál voltak olyanok, akik még hosszú évtizedekig úgy gondolták, hogy a kormány a döntésével, mely szerint a szovjetek legyőzésének érdekében a rövid távú megoldást választja, azt a lehetőséget áldozta fel, hogy az emberiség igazi űrutazó fajjá válhasson. Miközben az oroszok jelentősnek tűnő előnyt szereztek, a NASA-nál fokozatosan legyűrték a korlátozásokat, kibogozták az összefüggéseket, megküzdöttek a váratlan eseményekkel és az ismeretlennel, majd elkezdett formát ölteni a legegyszerűbb, leggyorsabb és legmegbízhatóbb megoldás. A mérnökök ugyanúgy közelítették meg a Mercury-programot, mint ahogyan a többi problémát szokták: szétbontották az összetevőire.
Maga az űrhajó, a jármű, amely majd embert visz az űrbe, Dorothy Lee főnökének, Maxime Faget-nek volt a szellemi gyermeke. A józan ész és az aerodinamika tanításai egyaránt arra utaltak, hogy a rakéta és az űrhajó együttesének a lehető legáramvonalasabbnak kell lennie, hogy minimalizálja az aerodinamikai közegellenállást. A Wright fivérek 1915-ös Flyerje óta a repülőgépek pelikánszerű furcsaságokból egy sólyom sziluettjével rendelkező fényes gépekké fejlődtek; miért ne haladhatna egy űrhajó is ezen az ösvényen? Azért, mert a NACA clevelandi laboratóriumában dolgozó mérnök, Harvey Allen tesztjei szerint a tűalakú tárgyak nem képesek tompítani azt az extrém hőt, amely az atmoszférával való súrlódáskor keletkezik. Egy tompa tárgy azonban - valami pezsgősdugó-szerű - lökéshullámot hozna létre, miközben a Föld felé közelít, ezzel pedig eloszlatná a hőt, és megvédené (remélhetőleg) a benne ülő embert. Faget felhasználta Allen eredményeit a száznyolcvanhárom centi széles, majdnem háromszázharmincöt centi hosszú és ezerháromszázhatvan kilós Mercury űrkapszula tervezéséhez.
Az asztronauták kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy beférjenek az űrhajó nem túl tágas kabinjába: csak a száznyolcvan centinél alacsonyabb és 82 kilónál könnyebb férfiak jöhettek szóba. A jelölteknek ezenkívül képzett berepülőpilótának kellett lenniük, nem lehettek idősebbek negyvenévesnél, és legalább főiskolai diplomával kellett rendelkezniük. 1959-ben a NASA egy nagyszabású sajtótájékoztató keretében mutatta be a nyilvánosságnak a „Mercury Heteket”, vagyis a hét kiválasztott asztronautát. A hét férfi közül négyen - Alan Shepard, Scott Carpenter, Wally Schirra és John Glenn -a haditengerészet Patuxent River tesztpilótaképzőjében végeztek, ott, ahol Katherine Johnson új udvarlója, Jim Johnson szerelőként dolgozott. A NASA a Világűr Munkacsoport közvetlen szomszédságában állította föl az űrhajósok főhadiszállását, akik fizikai kiképzésen és mérnöki, illetve űrhajózási oktatáson vettek részt. Az alkalmazottak folyton keresték a lehetőséget, hogy vethessenek egy pillantást a Mercury Hetekre, akik ismeretlen katonákból a világ legismertebb személyei közé emelkedtek. A Világűr Munkacsoport komputerei és az asztronauták, akiknek ugyanabban az épületben volt a munkahelyük, gyakran összefutottak egymással a mosdóból jövet-menet.
Az űrhajó és az űrutazók űrbe lövéséhez szükséges Redstone és Atlas típusú rakétákat a hadsereg már létező készletéből szerezték be, ezekért Wernher von Braun felelt az alabamai Huntsville-ben lévő NASA űrközpontból. A clevelandi laboratórium propulzió-szakértői az űrhajó elektronikus rendszerével és a fékezőrakétával foglalkoztak.
Katherine mérnök kollégáinak a pályagörbe jutott, vagyis pontosan ki kellett számolniuk, hogy a jármű milyen pályát fog bejárni attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyja a kilövőállást, egészen addig, amíg becsapódik az Atlanti-óceánba. A Világűr Munkacsoport vezetőjeként Robert Gilruth szabadon kiválaszthatta, hogy melyik NASA-alkalmazottakat veszi be a Mercury-programba. Katherine egyik munkatársa, John Mayer egy héttel az után csatlakozott az új programhoz, hogy az 1958 novemberében megalakult. A Mercury-program olyan hatalmas munkamennyiséget teremtett, hogy miután Mayer átköltözött az 1244-es épületből a keleti oldalra, elkezdett munkát „csempészni”589 a régi haverjainak, Carl Hussnak és Ted Skopinskinek, akik segítettek, amikor csak idejük engedte. Mayer „csempészszámításokat”590 végeztetett velük - ami azt jelentette, hogy Katherine meg nekik végzett csempészszámításokat. A csoport nagy buzgalommal állt neki a feladatnak, mert az űr „átkozottul jó mókának”591 tűnt. Afféle trigonometrikus haditanáccsá alakították az irodát, egyenleteket oldottak meg, ötleteket írtak fel a táblára, kiértékelték a munkájukat, letörölték az egészet, majd elkezdték elölről.
A huszadik századi haditechnológiának gyakorlatilag nem volt olyan aspektusa, amelyen a női matematikusok ne hagyták volna rajta a kezük vagy az elméjük nyomát. Katherine-hez és a Langley-beli kollégáihoz hasonlóan a marylandi Aberdeenben található kísérleti lőtér női munkatársai is több ezer női munkaórát töltöttek azzal, hogy kiszámolják a lőszerek röppályáját,592 így a katonák megfelelően be tudták lőni a fegyvereiket, ahogyan Jim Johnson tette Koreában. A NASA úgy döntött, hogy az első emberes próbálkozás egy egyszerű ballisztikus repülés lesz, amelynek során a kapszulát úgy lövik ki az űrbe, ahogyan egy fegyver kilő egy golyót, vagy egy adogatógép kilő egy teniszlabdát. A kapszula fölrepül, a kapszula leesik, közben bejár egy parabola alakú pályát, amelynek végpontja az Atlantióceánban van. Az asztronautának elég közel kellett landolnia a haditengerészet várakozó hajójához, hogy időben kihúzhassák a vízből. A kihívást az jelentette, hogy úgy állítsák be az adogatógépet, hogy a labda - a Mercury-kapszula - olyan közel landoljon a haditengerészet várakozó ütőjéhez, amilyen közel csak lehetséges. Ha rosszul számolnak, a labda elszabadul, az űrhajós élete pedig veszélybe kerül. A matematikának olyan pontosnak kellett lennie, mint egy Althea Gibson szervának.
Egy jól kivitelezett szuborbitális repülés némiképp enyhített volna az Egyesült Államokra nehezedő nyomáson; az orbitális repülés - a Mercury-program végcélja - azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. Egy sikeres orbitális repüléshez a mérnököknek úgy kell beállítaniuk az adogatógépet, hogy az a megfelelő erővel és szögben lője ki a labdát ahhoz, hogy az áthatoljon az atmoszférán, Föld körüli pályára álljon, aztán megint visszajöjjön a légkörön keresztül, és egy karnyújtásnyira landoljon a haditengerészet várakozó ütőjétől.
„Hadd csináljam én”593 - mondta Katherine Ted Skopinskinek. Miközben Skopinskinek dolgozott komputerként (vagyis „matematikai segítőként”, ahogyan hívni kezdték a nőket, amikor a NACA NASA-vá vált) bebizonyította, hogy olyan pontos, akár egy svájci óra, és a számolásnál magasabb szintű, fogalmi feladatokkal is ügyesen boldogul. Idősebb volt, mint sok űrzarándok, akik közül néhá-nyan ekkoriban kerültek ki a főiskoláról, de lelkesedés és állóképesség tekintetében semmivel sem maradt le mögöttük. A tudósok mindent bevetettek, úgyhogy Katherine sem maradhatott ki. „Mondják meg, hol akarják, hogy landoljon, és én megmondom, hol lőjék fel” - mondta.
Katherine legalább olyan jól értett az analitikus geometriához, mint a férfiak, akikkel együtt dolgozott, ha nem jobban, a Mercury-program és a kivitelezésére létrehozott, még mindig formálódóban lévő szervezet igényei pedig mindenkit próbára tettek. Nem sokkal azután, hogy John Mayer csatlakozott a Világűr Munkacsoporthoz, Carl Huss és Ted Skopinski szintén ezt tették, így Katherine lett a Mercury-program orbitális repülését leíró kutatási jelentés természetes örököse. Mint már oly sokszor az élete során, Katherine Goble a megfelelő személy volt a megfelelő időben és a megfelelő helyen.
Az egyre üresebb irodában üldögélve tehát belevetette magát a munkába, de a fizika bosszantó törvényei szabadfogású küzdelemmé változtatták a jól megszokott, délutáni mennyei teniszedzést. A Föld gravitációs ereje hatást gyakorol a szatellitre, ezért ezt is bele kellett foglalni a pályagörbe kiszámolásához szükséges egyenletrendszerbe. A Föld alakját is számításba kellett venni - a tényt, hogy nem tökéletes gömb alakú, hanem inkább egy mandarinra hasonlít -, és persze azt is, hogy forog. Ha a kapszulát függőlegesen lőnék föl, és egyszerűen csak visszaesne, a Föld mozgása miatt akkor is máshol érne földet, mint ahonnan kilőtték.
„Hogy vissza tudjunk hozni egy mesterséges holdat, először egy előre meghatározott helyre kell eljuttatnunk, ahonnan megkezdheti a visszatérést” - írta Katherine. A 3-as egyenlet a szatellit sebességét írta le. A 19-es egyenlet a szatellit hosszúsági pozícióját írta le T időpontban. Az A3-as egyenlet a hosszúsági hibákat, az A8-as egyenlet pedig a Föld nyugat-keleti forgását és ellipszoid alakját vette számításba. Katherine konzultált Ted Skopinskivel, átnézte a tankönyveit, és elkészítette a saját tervét. 1959 hónapjai során a harmincnégy oldalas végtermék kezdett formát ölteni: huszonkét fő egyenlet, kilenc hibaegyenlet, két kilövési esettanulmány, három referenciaszöveg (többek között Forest Ray Moulton 1914-es könyve), két mintaszámításokat tartalmazó táblázat és háromoldalnyi grafikon.
A gyorsan növekvő Világűr Munkacsoport autonóm egységgé kezdett válni, amely az űrprogram élére állt. Annyi munkaórát vett igénybe, amennyit csak lehetett, de a tagjainak még a régi főnökeik felé is voltak kötelezettségeik. Katherine és Ted Skopinski Azimut szögről írt tanulmánya a repüléskutatási részleg munkája volt, amelyért Henry Pearson tartozott felelősséggel. Noha Ted Skopinski egyre több időt töltött a Világűr Munkacsoport irodáiban, Henry Pearson nem feledkezett meg a még befejezetlen jelentésről.
„Fejezze be Katherine”594 - mondta Skopinski Pearsonnak. „Úgyis ő végezte a munka legnagyobb részét.” Henry Pearson nem arról volt híres, hogy különösebben támogatta volna a női munkatársak előmenetelét, de vagy a körülmények miatt, vagy mert a kemény munka legyőzte az előítéleteket, de Katherine az ő felügyelete alatt fejezte be az első kutatási jelentését 1959 hálaadása utáni pénteken. „Az Azimut szög meghatározása, hogy a szatellit egy előre meghatározott pozícióba kerüljön” című művet tíz hónapig elemezték és ellenőrizték, mielőtt 1960 szeptemberében végre publikálták - ez volt a Langley égi mechanikai részlegének (a korábbi repüléskutatási részlegnek) első olyan jelentése, amelyet egy női szerző jegyzett.595 Kifordították, darabokra szedték, és minden tesztnek alávetették, ami csak a szerkesztői bizottság tarsolyában volt, de végül Katherine térképe is hozzásegítette a NASA-t ahhoz, hogy az Egyesült Államok javára billentsék a mérleget az űrversenyben.
Katherine számára ezzel a jelentéssel nemcsak a Langley-ben kezdődött egy új fejezet, hanem a magánéletében is. 1959 hosszú, fárasztó napjaiban egy, a szerkesztői megbeszéléseken való részvételnél sokkal csábítóbb ajánlatra is igent mondott: Jim Johnson lánykérésére. 1959 augusztusában házasodtak össze egy csöndes szertartás keretében a Carver Memorialban. Az asszony első kutatási jelentésére már az a név került rá, amelyet a történelem is megőriz majd: Katherine G. Johnson.
Mary Jackson minden szempontból megvizsgálta a modellt - a simaságát, a szimmetriáját és a középpontját, a súlyeloszlását -, hogy kiderüljön, nem rontja-e valami az aerodinamikai alkalmasságát. Ez a projekt sok-sok éjszakát és hétvégét vett igénybe, az asszony azonban tudta, hogy sokkal hamarabb fog eredményeket produkálni, mint az 1,22 méteres szuperszonikus szélcsatorna bármelyik, jelenleg folyamatban lévő kutatása. A lécet előző évben az égi mechanikai részleg (Katherine Johnson csoportja) egyik mérnöke tette föl,596 Mary és az ő fiatal munkatársa pedig örömmel elfogadták a kihívást. Az asszony mindent megtett, hogy segítsen a fiának, Levinak felépíteni egy szuper versenyautót a félsziget 1960-as Soap Box Derbyjére.
Év eleje óta Mary több száz órát töltött el a tizenhárom éves fiával, akivel úgy dolgozott együtt, mint Kazimierz Czarneckivel. Levijal elmentek a helyi Chevrolet-kereskedésbe, ahol kitöltötték a jelentkezési lapot, és kaptak egy szabályzatot, amely leginkább egy repülőgép leírásához hasonlított. „A kocsi és a vezetője együttesen nem haladhatják meg a 113 kilogrammot. Csak gumiból készült kereket lehet használni. A kocsi hossza nem haladhatja meg a 2 métert. A hasmagasságnak legalább 7,6 centiméternek kell lennie, ha a vezető is a járműben ül. A tengelyeket és a kerekeket leszámítva a kocsi ára nem haladhatja meg a 10 dollárt.”597 Maryék elolvasták a szabályokat, aztán méréseket végeztek, vázlatokat rajzoltak, különböző dizájnokat próbáltak ki, kiválasztották a legmegfelelőbb tervet, végül pedig elkezdték felkutatni azokat az alapanyagokat, amelyek életre kelthették a rajzaikat. A garázs hátsó részében igazi kincsek rejtőztek: zöldséges ládák, furnérlemez, elárvult kocsikerekek, kerti szerszámok, régi cipők, drótok és madzagok - bármi hasznosnak bizonyulhatott, ha elég kreatívan álltak a kérdéshez. Mary és a fia rendíthetetlenül ragasztott, szögelt, csavarozott és szerelt, miközben a nagy verseny - amelyet a július negyedikei ünnepségek hétvégéjén szoktak megtartani - időpontja egyre közeledett. Mary segített a fiának megépíteni egy olyan járművet, amely képes volt legurulni az utcán a pilótával - így nevezték a versenyzőket - a fedélzetén.
Utolsó lépésként még le kellett csiszolni és ki kellett fényesíteni a kocsit. A derbi futamai egy domb tetejéről indultak, a kocsikat pedig nem volt szabad meglökni. Levi és a többi versenyző 598a Newport News-i Huszonötödik utcai hídról indultak, amely még éppen dombnak lehetett nevezni a palacsinta laposságú parti vidéken. A pilóták kiengedték a fékjeiket, aztán olyan kicsire húzták össze magukat a pilótafülkéjükben, amilyen kicsire csak tudták, és azért imádkoztak a gravitáció isteneihez, hogy minél gyorsabban leérjenek a kétszázhetvenöt méter hosszú pálya599 aljára, a légellenállás ugyanis a gyerekversenyzőknek is éppúgy az ellensége volt, mint Chuck Yeagernek. Ezt senki nem tudta jobban Levi technikai szakértőjénél, aki időnként nem átallotta becsempészni a tudományos karrier szépségének ecsetelését a vidám barkácsolásba.
Az amerikai fiú-lét (lányok egészen az 1970-es évek elejéig nem versenyezhettek600) szimbóluma, a Soap Box Derby a hagyományos amerikai találékonyságot családi időtöltéssel ötvözte. A verseny a gazdasági válság idején jött divatba, mivel a semmiből lehetett csinálni valamit egy olyan időszakban, amikor sok embernek nem volt semmije. Az évek során aztán egyre népszerűbb lett, 1960-ban pedig Levi egyike volt annak az ötvenezer fiúnak,601 akik rajthoz álltak az országszerte megrendezett helyi futamokon. Cseppet sem meglepő módon a félsziget lelkesen vetette bele magát ebbe a versenybe. A szülők, akik azzal töltötték a napjaikat, hogy járműveket terveztek, építettek, javítottak és működtettek, benevezték a fiaikat, és szabadjára engedték a saját barkácshajlamaikat. Így több időt tölthettek a gyerekeikkel, akik a szülői maszk pillanatnyi félrecsúszásának köszönhetően megláthatták a kíváncsi gyerekeket, akik a szüleik egykor voltak. A derbi hivatalosan a fiúk mutatványa volt a kocsiépítéstől kezdve a versenyzésig. A szülők (általában az apukák; Mary a nagyon kevés derbi-anyuka egyike volt) elméletileg csak támogatást nyújtottak és tanácsot adtak, de nagyon sokszor nehéz volt megmondani, hogy ki élvezi jobban a projektet, a szülő vagy a gyerek.
A középkori céhek mesterembereihez hasonlóan a NASA mérnökei is abban reménykedtek, hogy a gyerekeik egy nap a mellett a hivatás mellett döntenek majd, amelyet ők oly nagy becsben tartanak. A munkahelyük kellemes és biztonságos volt, a kollégáik okosak és érdekesek, a huszadik század során pedig láthatták, hogy a munkájuk gyümölcse olyan mértékben változtatta meg a mindennapokat, ami még akkor is elképzelhetetlennek tűnt, amikor megtörtént. A meggazdagodás veszélye nem fenyegette őket, ahhoz azonban bőven eleget kerestek, hogy betörjenek a kényelmes középosztály soraiba. Így aztán laboratóriumi asszisztenst játszottak a tudományos projekteknél, matekórát tartottak a konyhaasztalnál, és addig nem engedték sehová a csemetéiket, amíg minden házi feladat el nem készült, kamasz-szemtelenkedés és könnyek ide vagy oda.
Mary Jackson semmivel sem maradt el a NASA-apukák mögött. Egy Soap Box Derby-kocsi felépítése igazi mérnöki gyakorlat volt, az asszony pedig tudta, hogy egy gyerek minél hamarabb kezdi, annál könnyebben kerül a hatása alá. Arra biztatta Levit (és a tanárait), hogy a lehető legnehezebb matematikai és természettudományos órákra járjon, amelyekkel még elboldogul, és mindig segített neki a tudományos projektekkel. A fiú nyolcadik évfolyamos projektje602 például harmadik lett az iskola éves tudományos kiállításán.
„Soap Box micsoda?”603 - kérdezte sok szomszéd, gyülekezeti tag és cserkészlány, amikor Mary először beszélt nekik a Levijal közös kalandjukról. A legtöbb fekete számára, aki esetleg részt akart volna venni egy ilyen Soap Box Derbyn, az jelentette az első kihívást, hogy egyáltalán tudomást szerezzen a lehetőségről. A Chevrolet az év elejétől kezdve hirdetéseket tett közzé a cserkészfiúk hivatalos magazinjában, a Boy S Lfe-ban, amelyben arra biztatták a fiatalokat, hogy ha mókára, hírnévre és kalandra vágynak, akkor hozzák tip-top formába az autóikat, mielőtt a nyári versenyszezon megkezdődik. Levi, aki tagja volt a Bethel AME cserkészcsapatának, valószínűleg akkor is hallott volna az eseményről, ha az nem kerül szóba az anyja munkahelyén, de a kevésbé jól értesült fülekbe nehezebben jutott el a hír.
Az üzenetet tehát nehéz volt megkapni, de tenni valamit még nehezebbnek bizonyult. Jelentkezni a derbire annyit jelentett, hogy a gyerek és (főleg) a szülő hisz abban, hogy győzhetnek. A szegregáció elektromos kerítése és az évszázadok során kapott áramütések azonban olyan hatékonyan határolták körül a feketék életét, hogy még az után is félelmetes dolognak tűnt átmászni a kerítésen, hogy lekapcsolták az áramot. Az 1244-es épületben tartott szerkesztőségi megbeszélésekhez, és annyi más, jelentősebb vagy jelentéktelenebb, országos vagy helyi versenyhelyzethez hasonlóan a feketék gyakran csak fehérek tábla nélkül is diszkvalifikálták magukat. Semmilyen szabály nem tiltotta, hogy egy néger fiú is induljon a versenyen, de az illetőnek nagyon talpraesettnek kellett lennie ahhoz, hogy elhiggye, ő is nyerhet, és még talpraesettebbnek ahhoz, hogy ha nem nyer, el tudja fogadni, hogy a kudarcnak nem a bőrszínéhez van köze.
Mary azonban elhatározta, hogy minden kerítésen átmászik, ami csak az útjába kerül, és mindenkit maga után húz, akit csak ismer. A családi örökségként kapott mély emberségessége megtanította arra, hogy afféle bankszámlaként tekintsen a teljesítményre, ahonnan ki lehet venni, ha éppen szükséges, és ahová be lehet tenni, ha az embernek feleslege van.
A különböző érdeklődésű, tehetséges emberekkel teli Langley igazi aranybányának bizonyult az önkénteseket kereső Mary számára. A kollégák megszokták, hogy az asszony gyakran megy oda az asztalukhoz, hogy különböző ügyekhez keressen támogatókat, és ezáltal a munkán kívüli szférában is kamatoztathassa a mérnökök fegyelem, rend és fejlődés iránti elkötelezettségét. Mary szerint a lányok különleges figyelmet érdemeltek; nagyon is tudatában volt annak, hogy a fekete fiúk előtt ugyan nyitva állt a derbi, a lánya jelentkezését viszont a neme miatt elutasították volna. Mary mérnöki kinevezése szokatlan előnyt biztosított a számára. Annak ellenére, hogy már viszonylag sok nőt foglalkoztattak a központban, a legtöbben közülük, feketék és fehérek egyaránt - még az olyan tehetségesek is, mint Katherine Johnson - matematikusként vagy komputerként alacsonyabb besorolásban dolgoztak, mint a mérnökök, és kevesebbet is kerestek, hiába végezték esetleg ugyanazt a munkát.
Mary szövetkezett a Langley-ben és a többi hasonló létesítményben dolgozó fekete alkalmazottakkal. Katherine Johnsonnal együtt oszlopos tagja volt a National Technical Association nevű szervezetnek, amely a fekete mérnököket és tudósokat fogta össze. Mary mindent megtett, hogy a hamptoni iskolákból és a Hampton Intézetből minél több diák jusson el a Langley-be különböző tanulmányi kirándulások keretében, hogy testközelből kapjon képet a mérnökök munkájáróL Még egy szemináriumot is megszervezett a Hampton Intézet karrier-tanácsadóinak, hogy eredményesebben irányíthassák a diákokat a Langley álláslehetőségei felé. Ha pedig megtudta, hogy a kutatóközpont új fekete munkatársat vett föl, addig telefonálgatott, amíg lakóhelyet nem talált az illetőnek, ugyanúgy, mint amikor még titkárnőként dolgozott a King Street USO központban.
Mary szívesen szövetkezett fehér kolléganőivel is. Emma Jean Landrum, a Langley meglehetősen kicsi mérnöknő kontingensének egy másik tagja néhány asztalnyira ült Marytől az 1,22 méteres szuperszonikus szélcsatorna irodájában. Emma Jean 1946-ban évfolyamelsőként végzett604 az Észak-Ka-rolinai Egyetem Greensborón. Az egyetemi évei alatt végig dolgozott: felszolgált az étkezőben és dolgozatokat javított a professzoroknak. Sok más nőhöz hasonlóan Emma Jeant is Virginia Tucker, a Langley egykori főkomputere vette föl. Az azóta eltelt években Emma Jean több kutatási jelentést is publikált605 a Unitary Plan csatorna csapatának tagjaként, aztán átkerült az 1,22 méteres szuperszonikus szélcsatorna irodájába, ahol gyakran dolgozott együtt Kaz Czarneckivel. Mary Jacksonhoz hasonlóan ő is 1958-ban lett mérnök.
Amikor 1962-ben Mary megkérte Emma Jeant, hogy vegyen részt egy karrierfórumon, amelyet a Néger Nők Nemzeti Tanácsa606 szervezett, Emma készségesen igent mondott. A csupa fekete kiskamasz lányból álló csoport feszült figyelemmel hallgatta Mary és Emma Jean közös, „A mérnöki szakma aspektusai a nők számára”607 című előadását. Ezután Emma Jean a nem sokkal korábbi londoni és párizsi utazásának képeivel szórakoztatta a lányokat. A törékeny testalkatú, fekete Mary és a nála majdnem harminc centivel magasabb, fehér Emma egymás mellett állva legalább olyan erőteljesen bizonyították a mérnöki szakmában rejlő lehetőségeket, mint a prezentációjuk. Mary és Emma közös fellépésének köszönhetően a lányok nemcsak azt látták, hogy egy hagyományosan férfi szakmában a nők is helytállhatnak, hanem azt is, hogy egy fehér munkahelyen igenis lehet keresnivalója egy magukfajta lánynak.
A 60. számú lánycserkészcsapat - a félsziget egyik legnagyobb kisebbségi csapata608 - vezetőjeként betöltött pozíciója mindig is az egyik legfontosabb önkéntes tevékenység volt Mary számára, de mivel már nagyon elege volt abból, hogy a szegregáció külön tanácsba kényszeríti a fekete cserkészeket, kampányolni kezdett egy nagy, közös szervezet létrehozásáért. Amikor nevezni kellett két lányt, akik majd Virginiát képviselik a cserkészlányok nemzeti konklávéján, amelyet a wyomingi Codyban készültek megtartani, Mary lobbizni kezdett fiatal helyettese,609 Janice Johnson érdekében. Janice nagyszerű segítő volt, de önálló vezetőként is megállta a helyét. Ez volt az első alkalom, amikor integrált környezetbe került - ami azt illeti, most hagyta el először a szülővárosát -, de Mary hitt abban, hogy helyt tud állni, és hogy felbecsülhetetlen értékű tapasztalatra tesz majd szert.
Mary azt is tudta, hogy egy olyan sík terület szülöttének, amely már szinte a víz alatt van, szüksége van némi felkészülésre, mielőtt több napos túrára indul a wyomingi hegyekbe, így aztán segítséget kért az egykori keleti komputer Helen Mulcahy-től,610 akit időközben áthelyeztek a technikai szerkesztői részleghez. Mary megkérte a szenvedélyes kiránduló Helent, hogy vigye magával a teli hátizsákot cipelő Janice-t611 először Buckroe Beachre, aztán pedig föl a virginiai Shenandoah hegyekbe. Nem ez volt a legkeményebb felkészülés az ezerötszáz méteres magasságban tett kirándulásra, és Janice jelvényt sem kapott a túrázásért, de nagyon jól helytállt a táborban, és amikor visszatért, lelkesen mesélt a többieknek a tidewateri otthonon kívül eső világról.
Minden egyes eltelt évvel egyre inkább úgy tűnt, hogy Mary munkája, amit imádott, és a közösségi szolgálat, amely értelmet adott az életének, egybeolvadt. Kemény munkával, tehetséggel és ambícióval érdemelte ki a mérnöki címet, de a lehetőséget, hogy harcolhasson érte, azoknak a nőknek köszönhette, akik kikövezték előtte az utat. Dorothy Vaughan nagyon nagy hatással volt a karrierjére, ahogyan Katherine Johnsonéra is. Dorothy Hoover megmutatta, hogy egy nő is képes a legmagasabb szintű, elméleti aeronautikai kutatások elvégzésére. Pearl Young, Virginia Tucker, Kitty Joyner - ezek a fehér nők is úttörők voltak. Mindegyikük tágított egy kicsit a falon ütött lyukon, hogy a következő tehetség már átférhessen. Most, hogy Mary átjutott, elhatározta, még szélesebbre tágítja a rést, hogy még sokan követhessék a példáját.
Szombat délelőtt, július 3-án egy körülbelül négyezer lelkes szurkolóból álló tömeg612 verődött össze Newport News Huszonötödik utcájának két oldalán. A virginiai nyár a legtökéletesebb arcát mutatta: tiszta és meleg idő, valamint éppen csak annyi szellő,613 amely lehűtötte egy kicsit a nézőket, a félsziget tizedik Soap Box Derbyjének kimenetelét azonban nem befolyásolta. Az első futam versenyzői a Huszonötödik utcai hídhoz kormányozták a járműveiket, és felsorakoztak a rajtvonalnál. Minden a háttérbe szorult, amikor a pilóták beültek a kocsijaikba - a hajógyár és a dokkok a távolban, a lelkesen lármázó tömeg, a családtagok és barátok arca, akik eljöttek, hogy szurkoljanak -, semmi más nem számított, csak a jármű, amely körbefogta összekuporodott testüket, és a vágy, hogy ez a jármű haladjon át elsőként a célvonalon. A versenybírák minden kocsit lemértek és megvizsgáltak,614 aztán kisorsolták az első futam pozícióit. Végül eldördült a startpisztoly, az aprócska versenyzők pedig kiengedték a fékeket, még jobban belesimultak a házilag gyártott versenyautóikba, és elindultak lefelé a lejtőn. A verseny egész nap tartott, az egymás után következő futamokban pedig ideges és izgatott kamaszfiúk állták a sarat imbolygó kerekek, törött tengelyek, vezetői hibák, szülői elégedetlenség és célfotók közepette.
Mary Jackson ugyanolyan világosan látta a száguldó versenyzők körül mozgó levegőt, mintha csak az egyik szélcsatornában készített Schlieren-fotót nézte volna. Levi kocsija jól volt megépítve; a futamok között mindössze arra volt szükség, hogy „egy csepp olajat tegyenek a kerékcsapágyakra”615 Mary, Levi Sr. és a négyéves Carolyn lélegzet-visszafojtva nézték, ahogy ifjabbik Levi rajthoz áll a döntőben. Egy örökkévalóságnak tűnt, de a futam végén a szülők örömujjongásban törtek ki: a fiuk első lett, és a legfontosabb futamban érte el a legjobb időeredményt. A fekete-fehér bukósisakot és a futam hivatalos pólóját viselő Levi huszonhét kilométer per órás sebességgel616 süvített be a célba, a családja pedig boldogan ünnepelve ugrott a nyakába. A meglepett helyi újságíróknak, akik meg akarták interjúvolni a Virginia-félsziget Soap Box Derbyjének idei nyertesét, Levi elárulta a győzelme titkát: a járműve karcsúsága617 segített csökkenteni a szélellenállást. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? - kérdezte a Norfolk Journal and Guide újságírója. „Mérnök szeretnék lenni, mint az anyukám”618 - mondta Levi.
A díjak szemkápráztatóak voltak: egy arany trófea, egy új bicikli és egy hely az ohiói Akronben tartandó országos Soap Box Derbyn,619 a Virginia-félsziget hivatalos képviselőjeként. Levi ott az ország minden tájáról érkező versenyzőkkel mérheti majd össze az erejét, hetvenötezer rajongó előtt,620 méghozzá egy olyan pályán, amelyen a járművek sebessége a negyvennyolc kilométer per órát is meghaladhatja. Igaz, hogy egyedül kell megülnie aerodinamikus kocsiját, de egy egész közösség támogatását tudhatja majd maga mögött. Levi Jackson volt az „első színes bőrű fiú a történelemben”,621 aki megnyerte a félsziget Soap Box Derbyjét. Gyakorlatilag abban a pillanatban, amikor áthaladt a célvonalon, elkezdtek gyűlni az adományok622 a különböző fekete szervezetektől, kluboktól, vállalkozásoktól és Hampton három legnagyobb fekete gyülekezetétől, hogy segítsenek fedezni az ifjú hős ohiói utazásának költségeit. Egy újabb Első Fekete a történelemben! Ha egy fekete kisfiú meg tudja nyerni a Soap Box Derby trófeáját, akkor ki tudja, mi minden lehetséges még?
Kemény munkával kiharcolt eredmények, társadalmi előrelépés a tudomány segítségével, hit által elért lehetőségek... amikor Levi a magasba emelte a trófeáját, Mary egy büszke és érzelmes pillanat erejéig megtestesülni látta mindazt, amit olyan fontosnak tartott. Az asszony persze tudta, hogy a fia rá ütött; ők ketten a győzelemre törtek. A zsenik gyerekeitől azt várták, hogy megnyerjenek egy ilyen versenyt, még akkor is, ha az a zseni nő volt, vagy fekete, vagy mindkettő. Valamiben Első Feketének lenni hatalmas dolognak számított, és ezt Mary is tudta, úgyhogy nagy örömmel fogadta a fia győzelmét. Azt is tudta azonban, hogy egy korlát ledöntésében az a legjobb, hogy már soha nem kell még egyszer ledönteni.