„Amerika mindenkié”680 - hirdette a Munkaügyi Minisztérium brosúrája, amely 1963 májusában került Katherine Johnson asztalára.681 A brosúra borítóján egy nyolc-kilenc éves fekete kisfiú volt látható, aki mezítláb, csíkos rövid ujjú ingben és viseltes munkásnadrágban ül egy poros vasúti talpfán. A körülményei és a nyíltan fenyegető tekintete éles ellentétben álltak a cím ígéretével. A brosúrában Kennedy elnök és Johnson alelnök költői kijelentéseket tett a négerek rabszolgasorból való fantasztikus kiemelkedéséről. A szöveget olyan fotók tarkították, amelyek a NASA-nál „felelősségteljes pozíciót betöltő”682 feketéket ábrázoltak, akik mindannyian az űrprogramban dolgoztak. A NASA Edwards légitámaszponton található repüléskutatási központjában - ott, ahol Chuck Yeager először lépte át a hangsebességet 1947-ben - John Perry mérnök egy X-15-ös szimulátorral dolgozott. Ernie Hairston és Paul Williams matematikusok „orbitális elemekről, kapszulapozíciókról és becsapódási pontokról” tanácskoztak a Goddardban. Az egyik képen Katherine Johnson volt látható, amint az 1244-es épületbeli íróasztalánál ülve „lunáris röppályákat elemez,683 és kiszámolja, mennyi idő alatt lehet eljuttatni egy űrjárművet a Holdra, majd mennyi idő alatt lehet visszahozni onnan”. A Munkaügyi Minisztérium által kiadott brosúra a Felszabadítási Kiáltvány (Abraham Lincoln kiáltványa a rabszolgaság eltörléséről, 1863. január 1-jén olvasták fel St. Augustinban, Amerika legrégebbi folyamatosan lakott városában - a szerk.) éves évfordulójáról volt hivatott megemlékezni, az Egyesült Államok propagandagépezete azonban arra is felhasználta, hogy javítson az ország faji kérdésekhez való hozzáállásának megítélésén. Mi bizonyíthatná jobban Amerika demokrácia iránti elkötelezettségét, mint Katherine Johnson és a többi hét - csupa férfi - keményen dolgozó NASA-alkalmazott bemutatása a brosúrában? A könyvecskében szereplő képek rezonanciája és disszonanciája a Langley-ben volt a legélesebb, azon a helyen, amely mindössze tizenhat kilométerre volt attól a ponttól, ahol először léptek afrikaiak angol észak-amerikai földre 1619-ben,684 és amely még ennél is közelebb volt ahhoz a tölgyfához, amely alatt a Virginia-félsziget néger lakói összegyűltek, hogy meghallgassák a Felszabadítási Kiáltvány első déli felolvasását. Azon a helyen, amely ezer szállal kötődött a múlthoz, a fekete Katherine Johnson a jövő felépítésén dolgozott.
1963-ban azonban nem Katherine volt az egyetlen, aki céltudatosan munkálkodott: a polgárjogi mozgalmak nagy öregje, A. Philip Randolph szintén így tett. Miközben Gordon Cooper 1963-ban sikeresen pontot tett a Mercury-program végére egy huszonkét körös repüléssel,685 Randolph egy újabb washingtoni menet megszervezésén dolgozott. Az 1941-es szellemtüntetéssel - amelyre nem került sor, viszont megadta a kezdő lökést Roosevelt elnök 8802-es elnöki rendeletének, amely megnyitotta a szövetségi munkahelyeket a néger munkavállalók előtt - ellentétben Randolph ezt a mostanit mindenképpen keresztül akarta vinni. Az aktivista Bayard Rustinnal és Martin Luther King Jr.-ral szövetkezve Randolph összefogta a polgárjogi mozgalom legenergikusabb szakaszának vezetőit, köztük Dorothy Heightot, John Lewist, Daisy Batest és Roy Wilkinst.686
A munkáért és szabadságért tartott menetelést, amely háromszázezer embert687 vonzott a fővárosba, 1963. augusztus 28-án tartották meg Washingtonban. Mahalia Jackson, Bob Dylan és Joan Baez egyaránt színpadra léptek, hogy a zenéjükkel képviseljék egy olyan mozgalom idealizmusát, reményeit és kitartását, amely az alapító elveihez való hűségre akarta kényszeríteni Amerikát. Marian Anderson elénekelte a „He’s Got the Whole World in His Hands”688 című számot, mézédes alt hangja ugyanúgy elvarázsolta az összegyűlt tömeget, mint ahogyan Dorothy Vaughant és a gyerekeit 1946-ban a Hampton Intézetben. A délelőtti programot egy olyan esemény híre szakította félbe, amely gyászra, elmélkedésre és valamiféle józan reménykedésre adott okot: a kilencvenöt éves W. E. B. Du Bois aznap kora reggel elhunyt689 Ghánában, abban az országban, amelyet hazájának választott, miután nem újították meg az amerikai útlevelét. Az 1868-as születésű Du Bois életútja hídként kötötte össze a polgárháború utáni időszakot a huszadik század mozgalmaival. Mary MacLeod Bethune, A. Philip Randolph, Charles Hamilton Houston és még sokan mások is az általa lefektetett alapokra építették fel az életművüket. Most pedig megint eljött a váltás ideje.
A harmincnégy éves dr. Martin Luther King Jr. fellépett a pódiumra, hogy megtartsa a beszédét, ám ekkor a mögötte ülő Mahalia Jackson felkiáltott: „Mesélj nekik az álmodról, Martin!” King ekkor félretette az előre megírt beszédjét, mindkét kezével megragadta a pulpitust, és története egyik legemlékezetesebb tizenhét percével ajándékozta meg az országot. Volt egy King „Van egy álmom”-beszéde előtti Amerika, és volt egy King „Van egy álmom”-beszéde utáni Amerika; King üzenete a nemzet minden polgárát emlékeztette arra, hogy a néger álom és az amerikai álom egy és ugyanaz. A hetvennégy éves A. Philip Randolph szóhoz sem jutott, de a szeméből kicsorduló könnyek ékesen bizonyították, milyen sokat jelent neki, hogy láthatta eljönni ezt a napot.
Randolph talán sosem tudta meg, hogy az 1941-es washingtoni menetelés milyen hatással volt azoknak az életére, akiknek a munkája szervesen hozzájárult Amerika űrprogramjához, egy maroknyi fekete nő a Langley Kutatóközpontban azonban megerősíthette az összefüggést. „Tisztelt Mrs. Vaughan! Nyilvántartásunk szerint Ön immár 20 éve dolgozik a szövetségi kormány szolgálatában”690 - írta Floyd Thomson, a Langley igazgatója 1963 nyarán. Dorothy egy rubinnal díszített arany-zománc kitűzőt691 kapott a központ éves díjkiosztó ünnepségén, amelyen azok az alkalmazottak kaptak elismerést, akik mérföldkőhöz érkeztek a karrierjük során.
Az esélyeikkel és a várakozásaikkal ellentétben a nyugati komputereknek hosszú és jelentőségteljes karriert építettek fel ideiglenes háborús munkájukból. A szüleikhez, a nagyszüleikhez, és a legtöbb kortársukhoz viszonyítva nekik sikerült felérniük a csúcsra, ennek ellenére azonban még sok volt a tennivaló a Langley-ben. A komputeri vagy matematikai segítői pozícióból minden nő nehezen tudott kitörni, de a feketék különösen. Az 1960-as évek elején a Langley-ben dolgozó összes fekete alkalmazottból mindössze öt volt mérnök, tizenhat pedig matematikus. Floyd Thompson, a Langley igazgatója James Webbnek írt egyik levelében amiatt panaszkodik, hogy „nagyon kevés néger”692 jelentkezik a laboratórium tudományos és mérnöki állásaira. „Kétségtelen, hogy részben azért nem jelentkeznek, mert szerintük az életkörülmények nem kedvezőek számukra ezen a környéken. A Langley Kutatóközpont ugyan teljesen integrált intézmény, de egy olyan közösség veszi körül, amelyben bizonyos fokig még mindig gyakorolják a bőrszín alapján történő szegregációt.”
Mivel az űrprogramhoz nagyon nagy szüksége volt szakemberekre, és a szövetségi kormány is a faji alapú korlátok ledöntését szorgalmazta, a Langley megduplázta a munkaerő-toborzási erőfeszítéseit, és még erőteljesebben elkezdett azokra a fekete főiskolákra támaszkodni, amelyek több generációnyi fekete matematikust és természettudóst neveltek ki. Ilyen volt például a Hampton Intézet, a Virginia State University Petersburgban és a norfolki kampusza, a North Carolina A&T és még sok másik iskola a szomszédos államokból. A néger diákok azon generációjából, amely a Brown kontra Oktatási Bizottság és a Szputnyik által meghatározott időszakban nőtt föl - akiket később polgárjogi generációnak neveznek majd -, sokan azért a „gazdasági és társadalmi mobilitásért”693 választották a mérnöki szakmát, amelyet a képzett munkaerőre való országos igény tett lehetővé. A többségük déli volt; nekik nem kellett megszokni azokat a körülményeket, amelyek között egész életükben éltek. Az 1960-as évek közepén egyre több olyan fekete talált el a Langley-be, akinek „az volt az álma, hogy a NASA-nál dolgozzon”.694 Közülük sokan kerültek Mary Jackson védőszárnyai alá, aki afféle nagykövetként segített nekik lakást találni és beilleszkedni az új munkahelyükre. Ő és Levi szívesen látták ezeket az embereket a házukban, ha házi kosztra vágytak, vagy ha honvágyuk volt. Mary és a Langley többi fekete munkatársa olyan szeretetteljesen gondoskodtak ezekről az új munkatársakról, mintha egy kertet gondoztak volna. A nyugati komputerekkel ellentétben, akik több évnyi tanítás után érkeztek a Langley-be, az új generáció tagjai már a karrierjük legelejétől kezdve a kutatással foglalkoztak - így bőven volt idejük arra, hogy kihasználják a tehetségüket.
1967 egyik vasárnapján, a Carver presbiteriánus templom istentisztelete után Katherine Johnson egy új arcot vett észre a tömegben. A fiatal nő a férjével és a két kislányával érkezett. Katherine mindig is az elsők között üdvözölte a gyülekezet új tagjait, így most is azonnal odament, és kezet nyújtott a jövevénynek. „Katherine Johnson vagyok” - mondta. „Igen, tudom” - felelte az immár férjezett Christine Mann Darden. „Maga Joylette édesanyja.” Noha évek óta nem látta, Christine egyszer már találkozott Katherine-nel, mégpedig egy AKA kerti partin, amelyet Johnsonéknál tartottak.
Christine eredetileg nem az aeronautikai kutatás területén akart elhelyezkedni. 1967 tavaszán, amikor már szinte csak napok választották el attól, hogy befejezze a mesterképzést a Virginia Állami Egyetemen, bement az iskola állásközvetítő irodájába, hogy professzori pozíciókat pályázzon meg a Hampton Intézetben és a Norfolk Államin. „Bárcsak egy nappal előbb jött volna” - mondta az irodai tisztviselő. „Tegnap a NASA interjúztatott” - tette hozzá, majd Christine kezébe nyomott egy jelentkezési lapot. „Ezt töltse ki, és jöjjön vissza holnap.”
Christine jelentkezését lelkesen fogadták; a Langley személyzeti osztályának telefonhívását egy egész napos interjúsorozat követte, aztán felajánlottak Christine-nek egy pozíciót a visszatérés fizikájával foglalkozó részlegnél. Először az egykori keleti komputer Ruby Rainey, aztán az egykori nyugati komputer Sue Wilder közvetlen beosztottjaként dolgozott. Christine egy rövid ideig Portsmouth-ból ingázott, de aztán Hamptonba költözött a családjával, miután Sue Wilder talált neki egy kiadó házat. Amikor már a félszigeten lakott, Christine napi rendszerességgel találkozott Katherine Johnsonnal és a többi egykori nyugati komputerrel. Az asszonyok őt is meghívták a kártyapartijaikra, és bevezették Hampton és Newport News fekete közösségének életébe. Igaz, hogy Christine négy évig tanult a Hampton Intézetben, de mivel közben alig hagyta el a kampuszt, gyakorlatilag idegenként mozgott a városban. Az idősebb nők segítségével azonban szerencsére gyorsan beilleszkedett.
Katherine Johnson arra buzdította Christine-t, hogy ő is csatlakozzon a Carver kórusához. Amikor Katherine és Eunice Smith szabadnapot vettek ki, hogy énekeljenek egy temetésen, Christine gyakran elkísérte őket. Christine a helyi diákszövetségi eseményeken is sokszor összefutott Katherine-nel. Katherine és Eunice Smith felváltva töltötték be az elnöki és az alelnöki tisztséget az AKA Newport News-i szervezeténél, ahol rengeteg rendezvényt kellett lebonyolítaniuk az éves pikniktől az ösztöndíjakhoz való adománygyűjtésekig. Katherine Johnson olyan sok civil és társadalmi szerveződésnek volt a tagja - a Peninsula League of Womennek (Peninsulai Nőszövetség), amely minden évben első bált tartott a fiatal fekete lányoknak; az Altruista Klubnak, amely egy középosztálybeli jótékonysági szervezet volt -, hogy már-már elképzelhetetlennek tűnt megrendezni egy összejövetelt az ő széles mosolya és határozott kézfogása nélkül. Még az 1244-es épület zsenijei is tudták, hogy amikor a CIAA-torna - a fekete főiskolák kosárlabda-bajnoksága - a városba érkezik, Katherine asztala üresen marad, mivel az asszony és Eunice Smith sosem hagyták ki, hogy a kedvenceiknek szurkoljanak.
Christine Darden és Katherine Johnson jó ismerősök voltak a civil életben, arra azonban sosem került sor, hogy együtt dolgozzanak. Christine ugyan többször is járt Katherine irodájában, de csak évek múltán tudta meg, hogy a barátnője anyja egészen pontosan mivel foglalkozik. A John Glenn repülése után született újságcikkek afféle hírességgé emelték Katherine-t a helyi közösségben és a fekete mérnökök és tudósok közösségén belül, ő azonban mindig is szerényen nyilatkozott a munkájáról. „Én csak a munkámat végzem” - szokta mondani, miközben azt sugallta: és remélem, maguk is ezt teszik.
Katherine az elismerést természetesnek vette ugyan, a munkáját azonban nagyon megbecsülte. Nem volt olyan reggel, amikor ne lelkesen indult volna az irodába. A szenvedély, amellyel a munkája iránt viseltetett, csak kevés embernek adatik meg. Tudta, hogy ez tényleg különlegessé teszi őt, és hogy ez legalább olyan erős köteléket hoz létre közte és a mérnökök között, mint amilyet a jótékonysági és társadalmi tevékenységek hoztak létre közte és a diákszövetségébe tartozó nők között. Leírhatatlan örömöt éreztek, amikor az erőfeszítéseik egybeolvadtak az űrprogramon dolgozó több százezer másik ember erőfeszítéseivel, a kollektív munka pedig sokkal több volt az egyes munkák összességénél. Gyászolni is együtt gyászoltak, amikor 1967 februárjában az Apollo 1 parancsnoki egységének fedélzetén kiütött tűz miatt kútba estek a terveik. Az Apollo 1 modult éppen Cape Canaveral egyik indítóállomásán tesztelték, amikor tűz lobbant fel az űrhajó belsejében, és azonnal megölte a három bent tartózkodó asztronautát - Ed White-ot, Roger Chaffee-t és a Mercury Hetek Gus Grissomját.
Az Apollo 1 tragédiája a velejéig megrázta a NASA-t. Az űrhajósok nem a Földtől több százezer kilométerre repültek a baleset idején, hanem mindössze néhány méternyire a személyzettől és a mérnököktől, és mégis meghaltak. A csillagokhoz vezető út rögös volt, az Apollo csapatát azonban nem kellett emlékeztetni a veszélyekre. Újratervezték az űrhajót, kijavították a hibákat, amelyekre a baleset rávilágított, és a következő kilenc küldetés minden részletére nagyon odafigyeltek, ezek a küldetések ugyanis egy-egy fokot jelentettek a Holdhoz vezető lépcsőn. A holdra szálláshoz vezető út azon a meggyőződésen alapult, hogy az űrprogram minden egyes sejtje önmagában is nagyszerű, ugyanakkor varratmentesen egybeolvad a körülötte lévő sejtekkel.
Két jármű és 384 472 kilométer: három nap oda és három nap vissza. A két asztronauta huszonegy órát tölt a Hold felszínén a holdkomppal, miközben a kiszolgálóegység parkolópályán kering az égitest körül. Katherine mindenkinél jobban tudta, hogy ha a kiszolgálóegység pályája egy kicsit is megváltozik, akkor a két jármű nem fog találkozni, amikor az asztronauták befejezik a felfedezőútjukat, és felszállnak az űrbricskájukra. A parancsnoki kiszolgálóegység volt az űrhajósok busza - az egyetlen busza - vissza, a Földre: az űrkompot megsemmisítik, miután visszaviszi az utasokat a kiszolgálóegységre. Ha a két jármű pályája nem találkozik, a két asztronauta örökre az űr vákuumában reked.
A Világűr Munkacsoport vezetősége egy „három kilences” elnevezésű (0,999) kockázati sztenderdet állapított meg, ami ezer esetből mindössze egy hibázási lehetőséget hagyott a program minden aspektusában. Az űrhajósok számára, akik berepülőpilóták és harcedzett veteránok voltak, nem jelentett újdonságot, hogy a halál árnyékában repüljenek. Most is készek voltak az életüket adni a küldetésért, de azért remélték, hogy a NASA zsenijei jól számolnak, és a három kilences törvénye alapján a Holdra tett utazás kevésbé lesz veszélyes, mint egy vasárnapi autókázás a Corvette-jeikkel.
Katherine Johnson a maga részéről mindent meg akart tenni ezért. Korán reggel érkezett az irodába, késő délután hazament, hogy találkozzon a lányaival, aztán este visszatért a munkahelyére, ahol így napi tizenöt-tizenhat órát dolgozott. A mérnök Al Hamerrel négy tanulmányt írtak meg közösen 1963 és 1969 között, amelyek közül valamelyik a Hold körüli pályákat taglalta, a többi pedig különböző Mi van akkor, ha... kezdetű kérdésekre kereste a választ. Mi van akkor, ha elromlik a komputer? Mi van akkor, ha az űrhajó fedélzetén valamilyen elektronikus hiba lép fel, és az asztronautáknak a csillagok alapján kell visszatalálniuk a Földre, mint a régi idők hajósainak? Ahogyan teltek-múltak az 1960-as évek, Katherine egyre több időt töltött a munkahelyén, ahol az órák úgy röppentek el, mintha percek lettek volna, miközben Hamerrel a számításaikat pontosítgatták, és diagramvázlatokat készítettek a tanulmányaikhoz.
Egyik reggel munkába menet Katherine elaludt a volánnál,695 és az út szélén ébredt föl zaklatottan bár, de sértetlenül. Annyira belemélyedt a problémába, hogy hogyan tehetné biztonságossá az űrhajósok számára a holdutazást, hogy közben saját magát tette ki egy nagyon is e világi veszélynek. Ennek ellenére folytatnia kellett a megfeszített munkát. A NASA évről évre közelebb került ahhoz, hogy a holdra szállás elméleti koncepcióját átültesse a gyakorlatba. Minden egyes küldetés csökkentette a távolságot, és közelebb hozta a hőn áhított gyümölcsöt. A legnehezebb azonban ez az utolsó lépés volt a Hold, a holdkomp és a várakozó parancsnoki modul bonyolult táncával. Katherine Johnson biztos volt benne, hogy a maga részéről ő a legjobbját nyújtotta. Egyre közeledett azonban az a nap, amikor a világ számára kiderül, hogy az ő legjobbja, a zsenik legjobbja, és a NASA legjobbja elég jó-e.
1969 júliusában körülbelül száz fekete nő696 zsúfolódott be egy szobába, ahol egy kicsi, fekete-fehér televízió szemcsés képsorai kötötték le minden figyelmüket. A tévé villódzó fénye megvilágította a nőket, akinek a bőrszíne a majdnem elefántcsontszínűtől a majdnem ébenfeketéig, a szemszíne pedig a bézstől a kávé- és a kakaóbarnán át a topázig terjedt. Néhányan közülük a legszebb kor felé közeledtek, az ő arcukon és tartásukon már nyomot hagyott az idő és a tapasztalat. Mások még nagyon fiatalok voltak, gyémántként csillogó szemükben pedig ott ragyogott a jövő. Együtt dolgoztak azért, hogy a hozzájuk hasonló nők előrébb juthassanak, és arra használták a kollektív tehetségüket, hogy jobbá tegyék a közösséget, amelyben éltek. A Keleti-part különböző részeiről és a még távolabbi tájakról érkezett nők összegyűltek a hétvégére, az egymás társaságában eltöltött idő azonban életre szóló barátságokat eredményezett.
A jelenlétük a fajuk legfelsőbb kasztjába sorolta be őket, pedig sokan közülük azoknak a takarítónőknek, mosónőknek és házi cselédeknek a lányai és unokái voltak, akiknek a kemény munkája főiskolai tanulmányokat és házakat finanszírozott, és még akkor is támogatta Amerika nagy gazdasági piramisát, amikor az a földhöz szegezte őket a súlyával. Ők, ezeknek a nőknek az örökösei, többé-kevésbé egész életükben a színpad mellett húzódtak meg, még akkor is, ha gyakorlatilag nem volt olyan része az életüknek, amelyre ne lettek volna hatással a nagy események, és a nagy eseményeknek sem volt olyan része, amelyre ők ne lettek volna valahogyan hatással.
A nap folyamán a nők a dolgukat intézték, közben pedig hullámzó érdeklődéssel fordultak a tévében kibontakozó maratoni hosszúságú dráma felé. Egy-egy csoport mindig a készülék előtt ült,697 hogy értesüljenek a legfrissebb fejleményekről, de a többség a napi teendőkkel foglalkozott. Ahogy azonban a nap a végéhez közeledett, egyre többen jöttek be a szobába, hogy miközben a tévét nézik, belenézzenek a saját szívükbe is, és megpróbálják értelmezni, amit látnak. A tévé képernyőjére meredő nők ebben a pillanatban összeforrtak a többi amerikaival, a szobában hullámzó érzelmek - büszkeség, fennköltség, türelmetlenség, csodálat, bosszúság, hazafiasság, kétség, félelem - különböző variációkban, de minden amerikai nappaliban és találkozóhelyen megjelentek. Ami azt illeti, a példa nélküli eseményt, amelynek azon a szombaton tanúi lettek, összesen hatszázmillió ember698 látta világszerte: ők mindannyian ugyanaz előtt az ablak előtt álltak, és ugyanazt a dolgot nézték ugyanabban az időben.
Ennek a nemzetközi közönségnek a soraiban ott volt az a négyszázezer699 NASA-alkalmazott, partner és katonai támogató, akik különös érdeklődéssel figyelték, amint az űrhajó megközelíti a Holdat, és valóra váltja annak az elnöknek az álmát, aki ezt már nem érhette meg. Azok, akik az Apollo-programon dolgoztak, és azok, akik lehetővé tették, hogy ez a nap eljöhessen, mindenhol ott voltak a bolygón. Kijelzők, kapcsolótáblák és komputerek előtt ültek, és minden szívdobbanását követték annak az űrhajónak, amely elhagyta az anyabolygóját, és lassan megérkezett a Hold gravitációs mezőjébe. Sokan közülük a családjaik és a barátaik társaságában a tévében követték az eseményeket.
A repülésirányító központtól távol, az eldugott Poconosban a tévé körül gyülekező fekete nők között ott volt Katherine Johnson is, aki megosztotta a figyelmét a diákszövetsége, az Alpha Kappa Alpha vezetőségének hétvégi konferenciája700 és az Apollo 11 asztronautái között, akik jó úton haladtak a felé, hogy az emberiség történetének három legmagányosabb lelkévé váljanak. Miközben nézte, ahogy a fizika törvényei a Hold felé hajtják az Apollo-kapszulát, a lelki szemei előtt egyenletek és számok jelentek meg az út különböző fázisairól: a kilövéstől a Föld körüli, majd a transzlunáris pályán át a Hold körüli pályáig.
A Langley-ben töltött utóbbi néhány nap intenzitásával csak a félszigetet körülölelő iszonyú hőség vehette fel a versenyt. Hamptonban majdnem 35 Celsius-fok volt,701 amikor 1969 júliusának azon a szombat reggelén Katherine és egy egész autónyi diákszövetségi társa702 elindult Poconosba. Túl meleg volt a gondolkodáshoz, túl meleg volt az alváshoz, túl meleg volt ahhoz, hogy az ember bármit csináljon azon kívül, hogy menedéket keres a hőség elől, és megvárja, hogy a hőmérséklet elviselhetetlenről tűrhetőre csökkenjen. A hétvégi kiruccanás egy kis időre kiszakította Katherine-t az irodából, az észak felé megtett kilométerek pedig egyre távolabb vitték a hőségtől, amely napok óta fogva tartotta a környéket. Amikor elhagyták Washington DC-t, már könnyebben tudott lélegezni; aztán mire Marylandből megérkeztek Pennsylvania dombjai közé, a láz lement, a kinti levegő frissebb lett, az ég kékebb, az enyhe klíma pedig a nyugat-virginiai szülőföldjére emlékeztette az asszonyt.
A Hillside Inn nevű hatalmas épület egy füves dombtetőn állt, mint egy túlméretezett tanya, és tökéletes helyszínnek bizonyult a rózsaszín-zöldbe öltözött hölgykoszorúnak,703 akik azért gyűltek össze, hogy a tervezésnek és a barátságnak szenteljék ezt a hétvégét. A diákszövetség összegyűjtötte a legígéretesebb fiatal tagokat,704 hogy azok megtanulhassák a Katherine-hez hasonló, tapasztalt tagoktól, hogyan lehet a legjobban megszervezni a diákszövetségek legfontosabb tevékenységeinek számító projekteket. Szó volt például különböző főiskolai ösztöndíjalapok számára történő adománygyűjtésekről, oktatási kampányokról és szavazói regisztrációs mozgalmakról is. A diákszövetségek helyi szerveződéseinek tevékenysége szerény, egyszeri és bonyolult műveletekre is kiterjedt: az AKA egyik ohiói szervezete például szakképzőközpontot705 működtetett a helyi fekete közösség számára.
A nők kettesével és hármasával foglalták el a Hillside harminchárom szobáját,706 amelyekből csodálatos kilátás nyílt a régió fő vonzerejét jelentő zöld mezőkre és a távoli hegyekre. A fogadó rusztikus luxusa remekül kielégítette a diákszövetség csendes találkozóhely iránti igényét, ezenkívül a hölgyek faji hiúságát is legyezgette, ugyanis ez volt az egyetlen olyan nyaralóhely Poconosban, amelynek feketék voltak a tulajdonosai. Albert Murray, a sikeres New York-i ügyvéd 1954-ben vette a telket egy zsidó üzletfelével közösen.707 Az üzletfél egy évvel később meghalt, Murray és a felesége, Odetta pedig úgy döntött, hogy hotelként hasznosítja az ingatlant. Ebben az időben Poconos szinte semelyik nyaralóhelyére nem engedtek be négereket, sőt még zsidókat sem, és olyan rugalmatlan szabályozásokhoz tartották magukat, mint amilyen a déli szegregáció volt. A Hillside mindenkit szívesen látott, de a legfőbb célja az volt, hogy ugyanolyan nyaralási élményt nyújtson a feltörekvő feketéknek, mint amilyenben a fehéreknek volt része.
A Hillside a Norfolk Journal and Guide, a Pittsburgh Courier és az Ebony magazinokban reklámozta magát;708 a medencéjével és a 44 hektáros birtokával pedig betartotta a luxus ígéretét. És persze volt még valami, amit a 609-es úton idezarándokolt fekete diákszövetségi tagok, klubtagok és családi összejövetelek résztvevői máshol nem találtak volna meg, még akkor sem, ha túljutnak a recepción - hamisítatlan, déli házi kosztot. Katherine és diákszövetségi nővérei naponta háromszor ülték körül az asztalt a fogadó ebédlőjében, és vidáman nevetgéltek és beszélgettek a reggelire kapott zabkása, az ebédre és vacsorára kapott borda és sült csirke, valamint a desszertre kapott barackos pite709 fölött. Az ebédlőben felszolgáló fiatalok - Murray-ék a déli fekete főiskolák diákjai710 közül válogatták össze őket - a Hillside tanult vendégeivel találkozva maguk is láthatták, hogy mi mindent érhetnek még el az életben.
Katherine szerette a diákszövetség tagjainak igényességét; a személyes kötelékeiket elmélyítette, hogy mindannyian értékes dolgokat akartak tenni másokért, és felszínre akarták hozni a fekete közösség értékeit. Meg kellett tanulniuk együttműködni, hogy elérhessék a céljaikat, ez pedig Katherine-nek is és a többieknek is a javára vált a karrierjük során. A diákszövetség azóta játszott fontos szerepet Katherine életében, amióta tizenöt éves gólyaként megkezdte a tanulmányait a Nyugat-Virginiai Államin; azóta pedig megszámlálni sem tudta, hány hétvégét töltött különböző diákszövetségi eseményeken és találkozókon.
Katherine és a többiek jól érezték magukat egymás társaságában ezen a meghitt helyen, az pedig különös elégtétellel töltötte el őket, hogy ennyi év után nekik is megadatott ez a lehetőség. Nem is volt olyan régen, amikor Katherine apja, Joshua és Dorothy Vaughan férje, Howard együtt dolgoztak a Greenbrierben, és lesték a gazdag vendégek minden kívánságát. Az sem volt olyan régen, amikor maga Katherine is a hotelben dolgozott, először komornaként, aztán pedig eladóként az ajándékboltban. Mintha csak tegnap lett volna, amikor még ő volt az a koraérett kamasz, aki a konyha séfjétől tanult franciául, és aki beszédbe elegyedett az elnök fivérével és a többi rendkívül fontos vendéggel.
Ezek a gazdag emberek mind megláttak valamit a szemüveges fiatal lányban, amely arra utalt, hogy nagy jövő áll előtte. De melyikük gondolhatta volna, hogy Katherine jövője, a hazájuk jövője, és egyáltalán maga a jövő, ahogyan azt H. G. Wells és Jules Verne elképzelte, egy és ugyanaz lesz? Négy nappal korábban, 1969. július 16-án azonban Katherine is azok között volt, akik útjára bocsájtották a kilencvenegy méter magas Satum V rakéta által hordozott Apollo 11 űrhajót és három utasát.
A repülésirányító központ reggel 9:37-kor indította el a rakétát,711 elég korán ahhoz, hogy a Keletipart zsenijei megnézzék a nagy eseményt, aztán még bemenjenek dolgozni, a nap hátralévő részében pedig a tévében követhessék a fejleményeket. Az űrutazás nem vált teljesen hétköznapi dologgá Alan Shepard első kalandja óta, de elég gyakran történt meg ahhoz, hogy a CBS bemondójához, Walter Cronkite-hoz hasonló tévések ugyanolyan könnyedén dobálózzanak a max Q-hoz és a földtávolhoz hasonló szakkifejezésekkel,712 mint az irányítóközpont szakemberei. A tévések azonban tudták - mindenki tudta -, hogy hiába van már huszonhat emberes űrrepülés a NASA tarsolyában, ez most más, így aztán mindent megtettek, hogy szuperlatívuszokban tálalják a dolgot. Cronkite szégyentelenül ömlengett: olyan harci és közlekedési eszközök viszonylatában mutatta be az eseményt, amelyek teljesen átalakították Amerika évszázadát: a hatalmas Satum V rakéta713 kilencvennyolc vasúti kocsinyi üzemanyagot használt fel; az űrhajó, amelyet hordozott, annyit nyomott, mint egy atom-tengeralattjáró, a lendület, amellyel kilőtte, pedig 543 sugárhajtású vadászgép lendületének felelt meg. Az Egyesült Államok 24 milliárd dollárt714 költött az Apollo-programra, hogy végre tövig márthassa a kardot a szovjetek űrbeli ambícióinak szívébe.
Nem mindenki osztotta azonban Cronkite lelkesedését. Ennyi pénz - és miért? - kérdezték sokan. Ilyen sok pénzt elköltenek, hogy 1969 és 1972 között egy tucat fehér férfi elutazhasson egy élettelen világba? Amikor a fekete nők és férfiak még a szomszédos államba is alig mehetnek át anélkül, hogy aggódniuk kelljen a rendőri zaklatás miatt, az éttermek miatt, amelyek nem akarják kiszolgálni őket, és a benzinkutak miatt, amelyek nem akarnak benzint adni nekik, és nem engedik be őket a mosdójukba? És most beszélgessenek egy fehér férfiról, aki a Holdra lépett? „A rat done bit my sister Nell, with Whitey on the Moon” - rappelte Gil Scott-Heron egy dalban, amely abban az évben lett sláger.
Az évtized elején az űrprogram és a polgárjogi mozgalom egyaránt optimistán, és bizonyos szempontból idealistán viszonyult az amerikai demokráciához és az ország újonnan feltámadt lelkesedéséhez, hogy minden polgárát egyformán részesítse a demokrácia áldásaiban. Az 1970-es évek elején, amikor az űrprogram a zenitjére ért, a polgárjogi mozgalom - vagyis annak néhány célja - úgy tűnt, mintha felfüggesztették volna őket. Persze csillogó győzelmekre is sor került: az 1964-es polgárjogi törvény és az 1965-ös választójogi törvény lefeszítette a Jim Crow-törvények szorítását az ország munkahelyeiről, a tömegközlekedésről, a nyilvános helyekről és a szavazóurnákról, a gazdasági és társadalmi mobilitás azonban továbbra is a jogi szabályozások túsza maradt.
A kilövés előtti napokban Ralph Abernathy tiszteletes vezetésével kétszáz tüntető érkezett Cape Kennedyre. Abernathy Martin Luther King Jr. legközelebbi munkatársa volt, és ő vezette a polgárjogi mozgalom második fázisának tartott Szegény Emberek Mozgalmát. Abernathy és társai öszvérháton érkeztek a kilövés helyszínére, és kérdőre vonták a NASA egyik igazgatóját, Tom Paine-t, hogy van-e létjogosultsága az űrprogramnak, amikor Watts, Detroit és az Appalache-hegység szegényei és kisemmizettjei alig tudnak ételt tenni az asztalra - már ha van egyáltalán házuk, amelybe be tudnak állítani egy asztalt. Az 1968-as polgárjogi törvény, amely megtiltotta volna a faji alapú diszkriminációt a lakásszektorban, évekig vesztegelt a kongresszusban, mivel az északi és a déli törvényhozók is vehemensen ellenezték. A törvényt végül csak a dr. King meggyilkolását követő időszakban sikerült keresztülvinni.
Katherine Johnson nagyon is tisztában volt a lakásszektor problémáival. A diszkrimináció továbbra is általános gyakorlat maradt, de a háború utáni gazdasági mobilitás lehetővé tette az olyan családok számára, mint amilyen az övé és Dorothy Vaughané volt, hogy a Newsome Parkhoz hasonló, egykor vibráló lakótelepekről kényelmes, zöld és feketék lakta lakónegyedekbe költözzenek. A tanult réteg távozása megnehezítette a kevésbé szerencsés réteg hozzáférését a főiskolai világhoz és a középosztálybeli állásokhoz. Newsome Park, az ország többi hasonló lakótelepéhez hasonlóan egyre inkább olyan kétségbeesett szigetté vált, ahol minden állami szolgáltatás, a házakat és az iskolákat is beleértve, lassan az enyészeté lett.
A legtöbb kritika azért érte az űrprogramot, mert az űrbéli győzelmet a földi problémák megoldása elé helyezte. De még azok a feketék is bírálták a NASA-t, akik csodálták az asztronautákat és támogatták a küldetéseket, mégpedig azért, mert az ügynökség túl kevés feketét alkalmazott. Nem voltak fekete tévékommentátorok, nem voltak fekete igazgatók, nem lehetett fekete arcot látni a repülésirányító központban, és ami a legfontosabb, nem voltak fekete űrhajósok sem. A feketék még mindig nehezteltek az Ed Dwighttal való méltatlan bánásmód715 miatt; ő volt az a fekete űrhajós újonc, akinek még az előtt útilaput kötöttek a talpára, hogy szolgálatra jelentkezhetett volna.
Noha az ACD és a visszatérésfizikai részleg még mindig sok egykori nyugati komputert foglalkoztatott, voltak csoportok - például Katherine-é -, amelyekben mindössze egy fekete munkatárs dolgozott. A szegregáció megszűntével ők már nem keltettek akkora feltűnést, mint régen, viszont a fekete közösségen belül is egyre láthatatlanabbá váltak. A fehér NASA-alkalmazottak gyakran enklávékban éltek, együtt jártak dolgozni, együtt grilleztek, és együtt járatták iskolába a gyerekeiket. Gyakran beszélgettek a munkájukról, és hazavitték magukkal annak hierarchiáját.
A NASA fekete munkatársai elvegyültek a többi fekete értelmiségi között, akik inkább úgy ismerték őket, mint diákszövetségi nővért, kórustagot, vagy Hampton Intézeti öregdiákot, aki sosem hagy ki egyetlen focimeccset sem. A szomszédok persze tudták, hogy a NASA-nál dolgoztak, arról azonban fogalmuk sem volt, hogy ott pontosan mit csinálnak, és hogy mennyire voltak közel a címlapokról ismert eseményekhez. Mivel az űrprogramot túlnyomórészt fehér arcok képviselték, a fekete mérnökök, tudósok és matematikusok, akik pedig olyan sokat tettek az űrverseny megnyeréséért, még a fekete közösségen belül is az árnyékba szorultak.
Katherine-t érzékenyen érintette ez az elkülönülés. Mary Jacksonnal és a Langley más fekete munkatársaival együtt az évek során sokat tett azért, hogy a diákszövetségek, az öregdiák-szervezetek és a gyülekezetek kapcsolati hálója segítségével felkeltse az érdeklődést a matematika és a természettudományok iránt - változó eredménnyel. 1966-ban azonban történt valami, ami úgy tűnt, a segítségükre lehet.
A Star Trek 1966. szeptember 8-án, főműsoridőben érkezett meg az amerikai otthonokba az NBC-n. Miközben a NASA és a Gemini-program asztronautái tizenkét missziót teljesítettek az 1960-as években, a képzeletbeli 2260-as években az Enterprise űrhajó békefenntartó és felfedező expedícióra indult a Földről, egy soknemzetiségű, sokfajú, koedukált legénységgel a fedélzetén. A nyájas és higgadt James T Kirk kapitány vezette legénység több tagja is az Egyesült Földről származott, amelyet többé már nem sújtott sem szegénység, sem háború. Az egykori Föld Kor ellenségei most kollégákként és polgártársakként dolgoztak egymás mellett. Chekov, az orosz zászlós; Sulu, a japán-amerikai kormányos; és a félig ember, félig vulkáni első tiszt, Mr. Spock a csillagközi sokféleséget képviselték. A hídon pedig egy piros miniruhába öltözött jelenség mutatta meg az embereknek, hogyan is néz majd ki egy ténylegesen demokratikus jövő. Uhura hadnagy, a fekete nő, az Afrikai Egyesült Államok büszke polgára, az Enterprise kommunikációs tisztjeként szolgált.
A Nichelle Nichols által megformált Uhura hadnagy magabiztosan végezte a kötelességét, és kézben tartotta az űrhajókkal, illetve bolygókkal folytatott kommunikációt. Amikor az első évad 1967-ben véget ért, Nichols beadta a felmondását a sorozat készítőjének, Gene Roddenberrynek, mivel több időt akart fordítani a Broadway-i karrierjére. A producer, aki nem akarta elengedni Nicholst, nem fogadta el a felmondást, és azt javasolta a színésznőnek, hogy a hétvégén még egyszer gondolja át a döntését.
Azon a hétvégén Nichols egy NAACP által szervezett polgárjogi adománygyűjtésen716 vett részt Los Angelesben, ahol a rendezvény egyik koordinátora egyszer csak közölte a színésznővel, hogy a „legnagyobb rajongója”717 szeretne találkozni vele. Nichols egy túlbuzgó és suta kamaszra számított, ehelyett azonban dr. Martin Luther King Jr.-ral találta szembe magát:718 King is Trekkie volt! A feleségével, Corettával egyedül a Star Treket engedték a gyerekeiknek megnézni, és ő sem hagyott ki egyetlen epizódot sem Nichols megköszönte a dicsérő szavakat, aztán mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ott akarja hagyni a sorozatot. Alig fejezte be a mondatot, amikor a lelkész félbeszakította.
„Nem hagyhatja ott a sorozatot” - mondta King Nicholsnak. „Mi azért lehetünk ott, mert maga ott van.” Elmagyarázta a színésznőnek, milyen fontos és fantasztikus dolog, hogy a feketék bele vannak képzelve a jövőbe. Azt is közölte, hogy tanulmányozta a Csillagflotta hierarchiáját, amely szerinte az Egyesült Államok légierejéét képezi le, ez pedig azt jelenti, hogy Uhura - egy fekete nő! - a negyedik helyen áll a hajó rangsorában.719
„Ez nem egy fekete szerep, és nem is egy női szerep” - mondta King. „Ez egy különleges szerep, amely valóra váltja azt, amiért menetelünk: az egyenlőséget.” Nichols hétvégéjének hátralévő részét a düh és a szomorúság határozta meg: King milyen jogon állítja a feje tetejére az ő karrierterveit? A beletörődést végül felváltotta a meggyőződés. A színésznő hétfőn reggel visszament Gene Roddenberry irodájába, és megkérte a férfit, hogy tépje szét a felmondólevelét.720
Természetesen Katherine is rajongó volt. Már a kezdetektől fogva lenyűgözte minden űrrel kapcsolatos dolog, a tévében pedig most láthatott egy fekete nőt az űrben, aki tette a dolgát, méghozzá jól. Egy fekete nő, akinél nem volt alkalmasabb személy a feladatra. Katherine határozottan úgy vélte, hogy a természettudományok - és az űr - ideális terepet jelentenek a tehetséges emberek számára, bármilyen háttérrel rendelkezzenek is. Csak az eredmény számít, mondta mindig a diákoknak. Az eredmény vagy jó, vagy rossz, és ha jó, akkor teljesen mindegy, hogy az embernek milyen színű a bőre.
A Star Trek 2266-ban játszódott, de nem kellett három évszázadot várni arra, hogy kiderüljön, Amerika legkiválóbb elméi mire képesek, ha szabad kezet kapnak. Az Apollo-küldetés most zajlott. A Hillside Innben, a diákszövetségi nővéreinek körében Katherine átadta magát a pillanat varázsának, és az asztronauták helyébe képzelte magát. Vajon milyen érzések töltik el a szívüket, amikor a világűr ürességéből letekintenek kéklő otthonukra? Vajon milyen érzés lehet, hogy szinte elképzelhetetlen távolság választja el őket a többi embertől, és mégis az ő kezükben van az egész fajuk minden reménye, álma és félelme abban az apró, sebezhető űrhajóban? A legtöbb ember, akit Katherine ismert, Fort Knox összes aranyáért sem cserélt volna az űrhajósokkal. Azok a férfiak teljesen egyedül voltak a végtelen világűrben, alig volt kapcsolatuk a Földdel, és végig fennállt a veszélye annak, hogy valami balul sül el. Ha azonban lehetősége adódott volna csatlakozni az űrhajósokhoz, Katherine azonnal indult volna. Nem az űrverseny nyomása, és nem is az ellenség legyőzésének vágya hajtotta volna. Katherine Johnson esetében a kíváncsiság mindig legyőzte a félelmet.721
A Sas nevű holdkomp délután 4:00-kor vált le az Apollo parancsnoki modulról. A landolás pillanatába mindenki beleborzongott. Olyan közel voltak. A világ arra várt, hogy a rákszerű szerkezet ajtaja kinyíljon. Ez négy órába telt. Aztán este 10:38-kor:722 sóhaj, üdvrivalgás, túláradó öröm és bénult csend a világ minden tájáról, amint Neil Armstrong a Hold felszínére lép. A landolás volt a küldetés egyetlen olyan mozzanata, amelyet nem lehetett előre elpróbálni - és ez volt a legveszélyesebb is. Az Apollo 11 űrhajósai nem voltak meggyőződve a sikerről: Neil Armstong a Földre való biztonságos visszatérésnek 90 százalékos esélyt adott,723 annak azonban, hogy elsőre sikerül landolni a Hold felszínén, csak 50 százalékosat. Katherine Johnson azonban magabiztos volt: tudta, hogy az ő számításai helyesek, és azt is biztosra vette, hogy a többiek - Marge Hannah és a részlege többi dolgozója, Mary Jackson, Thomas Byrdsong, Jim Williams, és mindenki más a NASA-nál - is minden tőlük telhetőt megtettek a misszió sikere érdekében.
Ezenkívül Katherine még a legbonyolultabb helyzetekben is mindig a legjobbra számított. „Hinni kell a fejlődésben ahhoz, hogy megtörténjen”724 - mondogatta mindig saját magának, és mindenkinek, akivel esetleg ilyesmiről beszélt. Több mint egy évtized adatlapjaira, tervezésére, IBM lyukkártyáira, a Frieden számológép előtt eltöltött hosszú napokra és estékre, késésekre, tragédiákra és mindenekelőtt rengeteg számra volt szükség; annyi számra, amennyit még Katherine sem tudott összeszámolni. És akkor még nem beszéltünk a hosszú és monoton évekről, amelyek során megtanulta kezelni a gépet, amely lehetővé tette az űrprogram megszületését.
Menet közben rengeteg ember röppályája befolyásolta az övét: Dorothy Vaughané és a nyugati komputereké. Virginia Tuckeré, és mindazoké a nőké, akik kemény munkával és a NACA-beli makacs jelenlétükkel segítettek forradalmasítani az aeronautikát. dr. Claytoré, és az ő lelkes előkészületeié. John W. Davisé a Nyugat-Virginiai Állami Főiskoláról. Még A. Philip Randolphé és Charles Hamilton Houstoné is. Természetesen mindez nem történhetett volna meg a szülei nélkül. Mit nem adott volna azért, hogy az apja most láthassa őt - az ő kicsi lánya, aki mindig a csillagokat számolta, most embereket küld fel közéjük. Joshua Coleman ösztönösen érezte, hogy Katherine, az ő briliáns, karizmatikus és érdeklődő legkisebb gyermeke - egy fekete lány Nyugat-Virginiából, aki egy olyan korban született, amelyben valószínűbb volt,725 hogy még harmincöt éves kora előtt meghal, mint az, hogy befejezi a középiskolát - egy nap valamilyen módon összeköti a saját történetét Amerika történetével.
És micsoda történet volt ez. Katherine átadta magát a pillanatnak, de még sok feladat volt hátra. Az asszony nézte a Hold porában gyalogló férfiakat, és a parancsnoki modulra gondolt, amely a kamera látószögén kívül kilencvenpercenként megkerülte a Holdat.726 Neil Armstrongnak és Buzz Aldrinnak nagyon rövid idejük volt arra, hogy visszaszálljanak a holdkompba, és csatlakozzanak az anyahajójukhoz. Aztán három hosszú nap következik a Földre vezető pályán, majd át kell hatolniuk a tüzes légkörön, hogy aztán becsapódhassanak az óceánba. Bármelyik szakaszban bármilyen váratlan esemény előfordulhatott. Katherine csak akkor lélegezhet fel, ha a landolás helye megfelel az ő számításainak, a mentőalakulatok pedig kihúzzák a vízből az űrhajósokat.
De még akkor is - csak egy pillanatra. További hat Apollo-küldetés volt hátra, és semmi sem lehetett olyan izgalmas, mint a következő lépés. Katherine és Al Hamer már azon gondolkodott, hogyan lehetne eljutni a Marsra;727 a kollégáik, Marge Hannah és John Young pedig még távolabbra tekintettek, és egy „nagy utazásban” gondolkodtak a Naprendszer külső bolygói felé.728 A tervek ugyanazon a randevúelven alapultak, amelyet a holdra szállásnál is felhasználtak. Eszerint amikor az űrhajó elhalad egy bolygó mellett, akkor annak a bolygónak a gravitációs mezejét használja föl ahhoz, hogy továbblője magát a következő bolygó felé. Az 1244-es épület fürge elméi úgy ugrottak tovább a Marsról a Jupiterre, onnan pedig a Szaturnuszra, mint ahogyan a kövek ugrálnak a tó sima vizén. Egy nap talán az emberiség többi része is követi majd őket. Akkor Katherine Johnson tényleg fölfedezheti, hogy mi van odakint. Úgy gondolta, ez is olyan könnyű lesz, mint Föld körüli pályára állítani egy embert, vagy embert küldeni a Holdra. Az egyik dolog a másikra épül. Katherine Johnson tudta: ha az ember egyszer megteszi az első lépést, onnantól kezdve minden lehetséges.