UTÓHANG

Amikor az egykor a NASA-nál dolgozó fekete nőkről beszélek, az emberek a leggyakrabban azt kérdezik tőlem: miért nem hallották még soha ezt a történetet? A számolás joga megírásához szükséges eddigi ötéves kutatásom során megszámolni sem tudom, hányszor szembesültem ezzel a kérdéssel. A legtöbb embert megdöbbenti, hogy egy ennyire jelentős történet, amelynek ilyen sok főszereplője van, és oly sok szállal kötődik a huszadik század meghatározó pillanataihoz, miként maradhatott ilyen sokáig rejtve. Van valami ebben a történetben, ami minden rasszú, nemzetiségű, nemű, korú és hátterű embert megérint. Ez a történet reményt nyújt, hogy még a legsötétebb körülmények között is - legalizált szegregáció, faji diszkrimináció - győzhet az érdemeken alapuló előrejutás, és mindannyiunknak esélyt kell kapnunk, hogy csak a tehetségünk és a teljesítményünk szabhasson határt az előmenetelünknek.

Az út során a fekete nők adták a legtöbb biztatást. Sajnos az ő ábrázolásukat - a mi ábrázolásunkat - a történelemben túl gyakran terheli meg az abból adódó sebezhetőség, hogy egyszerre feketék és nők. Az azonban még kiábrándítóbb, hogy amikor belenézünk a nemzeti tükörbe, milyen gyakran nem látunk egyáltalán semmit. Semmilyen észrevehető ujjlenyomatot, amelyet a nagybetűs történelmen hagytunk. Számomra - és szerintem sok más ember számára is - a nyugati komputerek története azért olyan felvillanyozó, mert bizonyítékot jelent valamire, amiről hittük, hogy igaz, amiről minden porcikánkkal azt akartuk hinni, hogy igaz, de amit sosem tudtunk bebizonyítani: hogy nagyon sok fekete nő játszott főszerepet Amerika történetében.

Katherine Johnson a harminchárom éves Langley-beli karrierje során ugyanolyan szenvedéllyel viseltetett a munkája iránt, mint azon a napon, amikor áthelyezték a repüléskutatási részleghez. „Minden napját imádtam”⁷²⁹ - állította. „Nem volt olyan nap, amikor ne izgatottan mentem volna munkába.” Az űrprogramhoz való legfontosabb hozzájárulásának⁷³⁰ azt tartja, hogy ő határozta meg azt az időpontot, amikor a holdkompnak el kellett hagynia a Hold felszínét ahhoz, hogy találkozzon a parancsnoki kiszolgálóegységgel, és csatlakozni tudjon hozzá. A számításai azonban az 1971-es Apollo-13-as krízis során is bevetésre készen álltak, amikor a Jim Lovell, Jack Swigert és Fred Haise nevű asztronautákat szállító űrhajó elektromos rendszere egy fedélzeti robbanás következtében meghibásodott, és az irányítókomputert nem lehetett a tervek szerint beprogramozni.

A Földtől több százezer kilométerre vetődött asztronauta pont olyan volt, mint a régebbi korok tengerészei, akik az óceán egyik legtávolabbi zugában szenvedtek hajótörést. Szóval, mit lehet tenni, ha a számítógép elromlik?⁷³¹ Katherine és a kollégája, Al Hamer pontosan ezt a kérdést tették föl maguknak az 1960-as években, az első holdra szállást megelőző lázas munka során. 1967-ben aztán Johnson és Homer közösen kiadta annak a jelentéssorozatnak az első részét,⁷³² amely a komputer nélküli, látható csillagok alapján történő navigáció módszerét írja le. Ennek a módszernek a segítségével biztonságosan vissza lehetett térni a Földre, és ez a módszer állt az Apollo-13 fedélzetén rekedt asztronauták rendelkezésére is.

A krízis megoldásához azonban Katherine és Al vészmegoldását egy másik vészmegoldással kellett kisegíteni: az űrhajó belsejéből nézve képtelenség volt megkülönböztetni a megrongálódott kapszula által kibocsájtott csillogó űrszemetet az igazi csillagoktól, így Katherine-ék módszerét sem lehetett használni. Jim Lovell végül egy még egyszerűbb számítás segítségével kormányozta haza az űrhajót: a jármű irányzéktávcsövét a Föld terminátorához⁷³³ igazította, ahhoz a vonalhoz, amely elválasztja egymástól a Föld napsütötte és sötét oldalát. Szerencsés véletlen volt, hogy Lovell már alkalmazta ezt a technikát az Apollo-8 egyik tesztjénél, így pontosan tudta, hogyan kell elvégezni a számítást. A legutóbb még csak egy rutinellenőrzésnek tűnő művelet most a legénység életét mentette meg. Katherine-nél jobban azonban senki sem tudta, hogy a szerencse azoknak kedvez, akik mindenre felkészülnek.

Katherine Johnson a Langley-ben töltött hátralévő éveiben Al Hamerrel és John Younggal dolgozott az űrsiklók és a különböző földmegfigyelő műholdak fejlesztésén, a nyilvánosság figyelmét azonban az űrprogram hőskorában játszott szerepe irányította rá. 1962 óta, amikor John Glenn pályára állt, Katherine Johnson teljesítményének elismertsége évről évre egyre nőtt. A fekete sajtó - a Norfolk Journal and Guide, a Pittsburgh Courier, az Amsterdam News, a Jet Magaziné - már John Glenn űrutazása előtt is ódákat zengett róla. James Hicks, az Amsterdam News szerkesztője a következőket írta a NASA-ról: „Hangosan dicsérnek⁷³⁴ egy fiatal, nyugat-virginiai születésű néger lányt, aki olyan tudományos dolgozatot írt, amely nemcsak kulcsszerepet játszott Shepard parancsnok űrrepülésében, hanem könnyedén „A” kulcsdokumentummá is válhat, ha és amikor képesek leszünk asztronautát juttatni az űrbe.” Idővel a félsziget Daily Pressében és a Richmond Times-Dispatch-ben is elkezdtek megjelenni a Katherine-ről szóló cikkek, a neve pedig kihagyhatatlanná vált minden könyvből, amely a fekete vagy női (vagy fekete női) tudósokról és mérnökökről szól. Az 1960-as évektől kezdve rendszeresen meghívták különböző iskolákba, hogy inspirálja a diákokat az arról szóló történeteivel, hogy a matematika hogyan határozta meg az életét. Az utóbbi években már túlságosan törékennyé vált ahhoz, hogy utazgasson; 2016. augusztus 26-án töltötte be a kilencvennyolcadik életévét. Most a diákok látogatnak el őhozzá, valóságos zarándokhellyé változtatva a nyugdíjas otthont, ahol lakik. Az Apollo-projektben és a Lunar Orbiter-programban való részvételéért megkapta a NASA Group Achievement Award nevű díját, ezenkívül kapott még három díszdoktori címet, és egy kitüntetést Virginia államtól. Egy észak-karolinai magán középiskola róla nevezte el az egyik épületét,⁷³⁵ 2015-ben pedig megkapta Obama elnöktől az Elnöki Szabadság-érmet, amelyet John Glenn 2012-ben nyert el.

A NASA fekete és fehér emberi számítógépei közül Katherine Johnson örvend a legnagyobb elismertségnek. A történetének akkora az ereje, hogy sok forrás helytelenül azt állítja, ő volt az első fekete nő, aki a NASA-nál dolgozott, vagy azt, hogy ő volt az egyetlen fekete nő ebben a munkakörben. Gyakran állítják azt is, szintén tévesen, hogy a „csupa férfiból álló” repüléskutatási részleghez küldték, holott ennek a csoportnak négy további matematikusnő - három fehér és egy fekete - is a tagja volt. Az egyik forrás azt sejtette, hogy egyedül az ő számításai mentették meg az Apollo-13 küldetést.

Az, hogy még Katherine Johnson figyelemreméltó eredményei sem érnek fel azokhoz a mítoszokhoz, amelyeket köré szőttek, annak a jele, hogy az afroamerikaiaknak a történelem főáramából való hiányzása milyen erős vákuumot keltett. A történelem hosszú idő óta kizárólag két végletben volt képes a feketékről gondolkodni: vagy névtelenek voltak, vagy híresek; alantasak vagy kivételesek; a történelem erőinek passzív elszenvedői, vagy szuperhősök, akik nemcsak a tetteik miatt váltak hőssé, hanem a ritkaságuk miatt is. A NASA-nak dolgozó fekete komputerek történetének ereje abban rejlik, hogy még az elsők sem voltak egyedül.

Ezzel az állítással senki nem ért jobban egyet Katherine Johnsonnál. Amikor a vele készített interjúim során a nyugati komputerek irodájáról beszélt, akkor kezdtem rádöbbenni, hogy milyen sok fekete nő dolgozhatott a Langley-ben. Dorothy Vaughan nevét is Katherine-től hallottam először, ő pedig senkit, még az eszes fickókat sem csodálta annyira, mint Dot Vaughant. Margery Hannah-ról, a nyugati komputerek felügyelőjéről, aki végül csatlakozott Katherine részlegéhez, azt mondta: „Hihetetlenül okos volt, és feleannyira sem becsülték meg, mint amennyire megérdemelte volna.” Christine Darden eredményeiről sokkal szívesebben áradozott, mint a saját munkájáról. „Az iskolákban is mindig megemlítem Christine-t” - mondta nekem Egy olyan ember nagylelkűségével méltatja mások tehetségét, aki tökéletesen tisztában van a saját értékeivel. A szakmai tudása mellett a személyes története és a jelleme az, amely jelzőtűzként világít nekünk. Mi lehetne amerikaibb egy olyan lánynak a történeténél, aki a nyugat-virginiai White Sulphur Sprinsből egészen a csillagokig jutott? Az, hogy menet közben egy elektromos számítógépet is megszégyenítő teljesítménnyel afféle női John Henryvé vált, csak tovább fényesítette a mítoszát. Karizmatikus, higgadt, jól tűri a nyomást, független szellemű, elbűvölő és kedves nő. Hite a feltétel nélküli egyenlőségben, amelyet bizonytalanság nélkül alkalmaz saját magára és másokra egyaránt, az általunk oly hőn áhított Amerika jellemzője. Ő már évek óta a jövőben várta, hogy csatlakozzunk hozzá.

De talán még ennél is fontosabb, hogy Katherine Johnson története ablakot nyit azoknak a fekete és fehér nőknek a történetére, akiknek a munkája fölött eddig elsiklottunk. Talán ha sikerülne kideríteni, hogy hány különleges hétköznapi nő járult hozzá a NASA eredményeihez, nem kivételeknek tekintenénk őket. Az ő céljuk nem az volt, hogy kiemelkedjenek a különbözőségük miatt, hanem az, hogy beilleszkedjenek a tehetségük miatt. Azokhoz a férfiakhoz hasonlóan, akinek dolgoztak, és akiket kiküldtek a világűrbe, ők is csak a dolgukat tették. Azt hiszem, Katherine értékelné ezt.

Mary Jackson számára, aki rendíthetetlenül hitt a dupla V ideáljaiban - az afroamerikaiak és a nők szempontjából egyaránt - a holdra szállást követő évek a változások és a választások évei voltak. „Rockets, moon shots, spend it on the have-nots”⁷³⁶ - énekelte Marvin Gaye az 1971-es, „Inner City Blues” című dalában, amely a vietnami háború ingoványáról, a gazdaságot gyötrő inflációról, és főleg a Detroitban, Washington DC-ben, Wattsban és Baltimore-ban élő feketék elszigetelődéséről, dühéről és gazdasági kilátástalanságáról szól. Az 1960-as években lehetségesnek tűnt, hogy Camelot idealizmusa, a Nagy Társadalom és a polgárjogi mozgalom, a dupla V örökösei végre elmossák a szegénységet és az igazságtalanságot, amely a megalapítása óta gyötörte Amerikát. Az évtized vége felé azonban világossá vált, hogy az álom, amelyet dr. King a Lincoln-emlékmű elől kiáltott világgá, valójában egy olyan késlekedő álom, amilyenről Langston Hughes a „Harlem” című versében ír. „Mi történik, ha egy álom késlekedik? Kiszárad, mint a mazsola a napon?”... Newsome Parkban már nyoma sem volt annak a reményteli légkörnek, amelyben Eric Epps 1945-ben felavatta a lakónegyed közösségi központját. Az űrrepülés forradalma megerősítette ugyan Katherine Johnson és Dorothy Vaughan középosztálybeli pozícióját, a környék azonban, amelyet ők, Eunice Smith és még sokan mások maguk mögött hagytak, egyre inkább egy szegény szigetnek tűnt, amely távol esik minden munkától és iskolától, amely a nyugati komputerekéhez hasonló előrelépést biztosíthatna a lakóinak.

És mindez még a század technológiai forradalmának gonosz szellemei, „a környezetszennyezés, az ökológiai károkozás, az energiahiány és a fegyverkezési verseny”⁷³⁷ eljövetelének ideje előtt történt. Ahelyett, hogy kollektív reményt adott volna, az űrprogram „sót hintett az ország földhözragadtabb sebeire”⁷³⁸ - írta a NASA-történész, Robert Ferguson. 1966-ra Johnson elnök, az űrprogram legnagyobb politikai bajnoka „nagy, kövér pénzeszsákként”⁷³⁹ kezdett tekinteni a NASA-ra, amelynek kifosztásával fel tudta tölteni a szociális programok és Vietnam által kiürített államkasszát. Mivel a holdra szállással sikerült legyőzni a Szovjetuniót, már nem volt olyan sürgős továbbfejleszteni az Apollo-projektet, amelynek az utolsó két küldetése már így is alig menekült meg a lefújástól.

Az Apollo-program befejezését övező sajtóvisszhang igen erőteljes volt, de egy másik program lefújását is élénk érdeklődés kísérte. 1972-ben az Egyesült Államok úgy döntött, véget vet szuperszonikus szállítási programjának,⁷⁴⁰ az SST-nek. Sok aerodinamikus hitte azt, hogy ez a program nekik is ad egy „Apollo-pillanatot”,⁷⁴¹ és az általuk kifejlesztett technológia dicsőséget arat. A drága program igencsak felborzolta azok kedélyét, akik a föld ózonrétege miatt aggódtak, de a közvélemény ellenséges hozzáállását igazán a repülőgépeket kísérő erőteljes hanghatás, a szonikus morajlás tüzelte fel. Egyes jelentések szerint a nagy sebességgel haladó kereskedelmi repülőgépek által keltett lökéshullámok „megijesztik a lakosokat, ablakokat törnek be, megrepesztik a gipszet és ugatásra késztetik a kutyákat”.⁷⁴² Néhányan egyenesen azt állították, hogy a láthatatlan fenyegetés „házi kedvencek halálát okozta, és haszonállatokat bolondított meg”.⁷⁴³ A különböző helyi hatóságokhoz törött ablakokról és traumatizált állatokról érkeztek bejelentések, az emberek pedig azonosítatlan széllökésekről panaszkodtak, amelyek szó szerint a derült égből jöttek.

Az 1950-es és 1960-as években megálmodott szuperszonikus és hiperszonikus szállító járműveknek várniuk kellett, noha az 1970-es években a Langley figyelmének nagy része ismét az aeronautikára koncentrálódott. „Csak 1969-ben 57 engedéllyel rendelkező légitársaságot tartottak számon, amelyek körülbelül 164 millió⁷⁴⁴ utast és nagyjából 20 milliárd tonnányi árut szállítottak” - áll egy 1971-ben publikált NASA-jelentésben. A következő évtized aerodinamikusainak prioritásai kevésbé fényesek, ám annál hasznosabbak voltak, mivel meg kellett oldaniuk az egyre mobilabb társadalom által keltett problémákat. Az egyik ilyen probléma a zajcsökkentés volt: a zsúfolt ég gyakran zajosnak is bizonyult, még a szonikus morajlás nélkül is. A másik kulcskérdés a hatékonyság volt. Az üzemanyagárak növekedése miatt a repülőgépgyártó cégek inkább a szubszonikus és alacsony szuperszonikus sebességen való haladás hatékonyságára kezdtek koncentrálni a sebesség és az motor erejének növelése helyett.

1970-ben a Langley bejelentette, hogy átfogó átszervezést hajtanak végre,⁷⁴⁵ és az 1965-ös csúcsról, 4485 főről 3853 főre⁷⁴⁶ csökkentik az állományt. Azokat, akik túlélték az átszervezést, és 1970 szeptemberének végén megkapták az erről szóló, negyvenhét oldalas, avokádózöld színű könyvecskét, ez az időszak sokkal jobban megrázta, mint a NACA NASA-vá válása. A RIF-ek és a RIG-ek - Reductions in Force (erőcsökkentés) és Reductions in Grade (fokozatcsökkentés) - olyan gyakoriak voltak az 1970-es évek Langley-jében, hogy új igét is alkottak belőlük: „Johnt a múlt héten kiriffelték” Azok, akik túlélték a RIF-eket, csalódtak, mert a NASA jelentősen visszafogta az ambícióit. Nemcsak hogy a Marsra nem jutottak el, de 1972 decemberében a Holdon is utoljára jártak. Az emberiség tudásának csúcspontja beleütközött a valóság alacsonyan húzódó pályájába. Az 1970-es évek NASA-ját a „rutin, a gyors reakciók és az űrhöz való gazdaságos hozzáférés”⁷⁴⁷ érdekelte. Az ügynökség soha többé nem érte el az Apollo-évek dicsőségét. A költségvetés, a munkaerő és a várakozások csökkentése ellenére azonban a Föld légkörén kívüli világ felfedezésének vágya továbbra sem csillapodott.

Mary Jacksonnak sikerült ellavíroznia a Langley zűrzavarában, még akkor is, amikor a különböző szekciók, csoportok és részlegek olyan gyakran szerveződtek át, mintha csak cserépdarabkák lennének a NASA kaleidoszkópjában. A nevek megváltoztak ugyan - sűríthetőségi, aero-termo, alkalmazott elméletek, nagy szuperszonikus csatornák, transzonikus aerodinamika, nagy sebességű repülőgépek, szubszonikus-transzonikus -, de az ő Kazimierz Czarneckivel való munkakapcsolata állandó maradt. Mary továbbra is arra a kutatásra koncentrált, amelyre az 1958-as mérnökké való előléptetése óta: azt vizsgálta, hogy a mozgó tárgy felszínének egyenetlenségei (például a szegecsek vagy a barázdák) milyen hatással vannak a határrétegre, vagyis arra a vékony levegőrétegre, amely közvetlenül a mozgó tárgy mellett halad el. Mivel sosem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy továbbképezze magát, Mary FORTRAN-órákat vett,⁷⁴⁸ hogy megtanuljon programozni. A komputerek, amelyek lehetővé tették a nagy távolságokra tett űrutazásokat, forradalmasították az aeronautikai kutatásokat, különösen a számításos folyadékdinamikát. A mérnökök eztán kísérleteket hajtottak végre az imádott szélcsatornáikban, aztán összehasonlították az eredményeket a komputereiken lefuttatott szimulációkkal. Ahogy az elektronikus gépek fokozatosan átveszik az emberi számítógépek helyét az aeronautikai kutatásokban, eljön majd az a nap, amikor magukat a szélcsatornákat is helyettesíteni fogják.

Mary Jackson fáradhatatlanul népszerűsítette a tudományt és a mérnöki pályát, amelyet jelentőségteljes és stabil karrierlehetőségnek gondolt. Olyan sok előadást tartott⁷⁴⁹ a környékbeli iskolákban - a Thorpe, a Sprately, a Carver és a Huntington középiskolákban, a Hampton Intézetben és a Virginia Wesleyan nevű kisebb, norfolki főiskolán -, hogy az ember azt hihette, valamilyen pozícióra pályázik. A King Street közösségi központjában, ahol a háború alatt a USO titkárnőjeként dolgozott, tanítás utáni természettudományos klubot alapított a középiskolás korú diákoknak. A gyerekekkel közösen felépített egy füstcsatornát, hogy legyen mivel kísérletezni, és megtanította nekik, hogyan használhatják az eszközt a különböző szárnyszelvények fölött elhaladó légáramlat vizsgálatához. „Valami ilyesmit kell tennünk,⁷⁵⁰ ha fel akarjuk kelteni az érdeklődésüket a természettudományok iránt” - mondta Mary a Langley Researcher című lap egy 1976-ban megjelent cikkében, amely az Év Önkénteseként mutatta be az asszonyt. „Amikor a gyerekek iskolába kerülnek, sokszor évekig idegenkednek a matematikától és a természettudományoktól, pedig akkor sajátíthatnák el a legjobban az alapokat.”

1979-ben Mary Jackson szervezte meg a nyugdíjas búcsúztató partit⁷⁵¹ Kazimierz Czarnecki számára, aki negyvenéves szolgálat után köszönt el a Langley-től. Két évvel korábban az a létesítmény, amely a munkájuk legnagyobb részének alapjául szolgált - az 1,22 méterszer 1,22 méteres szuperszonikus szélcsatorna, Mary és Kaz partnerkapcsolatának harmadik tagja -, szintén befejezte Langley-beli pályafutását. Az 1947-es megépítésekor a technológia legmodernebb formáját képviselő épületet 1977-ben lerombolták, hogy helyet csináljanak a Nemzeti Transzonikus Létesítménynek, az 1.2 Mach-os, 85 millió dollárba kerülő csatornának, amelyet kriogenikus nitrogén hajt.

Eljött az ideje, hogy Mary áttekintse a karrierjét. Rendszeresen elutazott az ágazat konferenciáira, hogy előadásokat tartson, az 1970-es évek végére pedig tizenkét tudományos dolgozat címlapján szerepelt a neve⁷⁵² szerzőként vagy társszerzőként. Komputerből matematikus lett, matematikusból mérnök, 1968-ban pedig a GS-12 szintre lépett. Az 1970-es évek megszorításai és RIF-jei megnehezítették az előléptetést, Mary Jackson számára pedig egyre távolabbinak kezdett tűnni a ranglétra következő foka - a GS-13-as szint. A GS-13 fontos küszöb volt, az 1970-es évek közepére csak nagyon kevés nőnek sikerült eljutnia erre a szintre. A Goddardban nem ez volt a helyzet,⁷⁵³ ott Dorothy Hoover és Melba Roy is feljutott ide még 1962-ben. 1972-ben a NASA azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „a GS-13-tól a GS-15-ös szintig legalább minden ötödik megüresedő helyre nőket⁷⁵⁴ nevezzenek ki”. A Langley állományának növekedésével a laboratóriumban szakmai vagy adminisztratív pozíciókban dolgozó nők száma is nőtt, a magas rangú szakmai és vezetői pozíciókban azonban alig képviseltették magukat. Még a látszólag jelentéktelen kis akadályok is ellenük esküdtek össze: 1967-ig a nők például hétköznapokon nem játszhattak⁷⁵⁵ a Langley Field golfpályáján - amely a többi munkahelyhez hasonlóan itt is a kapcsolatépítés egyik legfontosabb helyszíne volt.

1979-ben az ötvennyolc éves Mary Jackson úgy érezte, hogy elérte az üvegplafont.⁷⁵⁶ Könnyen megtehette volna, hogy kiélvezi a rangidősség előnyeit, csökkenti a munkamennyiségét, és szépen megvárja, míg nyugdíjazzák. A ranglétrán ugyan nem léphetett előrébb, de ott volt neki a mérnöki mivoltából fakadó presztízs, és a tudat, hogy milyen sokat dolgozott, mire elért erre a pontra. Ám ekkor megüresedett egy pozíció a személyzeti osztályon, és Mary neve is felmerült: szövetségi női programmenedzsert kerestek, aki a központ női munkatársainak boldogulását volt hivatott elősegíteni. Hogy sutba dobja a nehezen megszerzett mérnöki címét egy olyan szervezetnél, amelyet mérnökök hoztak létre és mérnökök irányítottak, nem volt könnyű döntés.

Mary tudta, hogy a karrierjét illető frusztrációjával nincs egyedül. Amikor körülnézett, sok olyan nőt és kisebbségi alkalmazottat látott, aki elakadt valahol középen, és képtelen volt feljutni arra a szintre, amire a képességei alapján érdemes lett volna. Tényleg szüksége volt a Langley-nek még egy GS-12 szinten lévő mérnökre, még ha az egy fekete nő volt is? Vagy inkább olyasvalaki kellene nekik, aki a változatos háttérrel rendelkező alkalmazottak tömegeinek tud segíteni minden szinten, hogy azok a képességeik legjavát nyújthassák? Mary Jacksonra nem volt jellemző, hogy a könnyebb utat válassza, vagy megelégedjen a status quóval. A döntés nehéz volt, de egyértelmű. A mérnöki pályáról való lemondás nem áldozat, ha ezáltal az elveinek megfelelően cselekedhet. A kisebb presztízsű állás betöltése azzal járt, hogy GS-12-es szintről GS-11-es szintre fokozták le, Mary Jackson azonban nagy elánnal vetette bele magát az új munkájába 1979-ben.

Mary nagyon szívesen segített a lányoknak és asszonyoknak, hogy könnyebben boldoguljanak; hitt abban, hogy a nők egymással való kapcsolata természetes módon képes áthidalni a faji különbségeket. Sokat tett például azért, hogy egy egyesített szervezetté olvassza össze⁷⁵⁷ a régió fekete és fehér cserkészlány tanácsait, 1972-ben önként jelentkezett egyenlő bánásmód tanácsadónak,⁷⁵⁸ 1973-ban pedig csatlakozott a Langley Federal Women’s Program Advisory Committee-jához⁷⁵⁹ (Női Szövetségi Program Tanácsadó Bizottsága). Mindkét programot az 1960-as években indították el, mégpedig annak elősegítése céljából, hogy a szövetségi kormány se faji, se nemi, se nemzetiségi alapon ne tehessen különbséget a felvételre, vagy éppen előléptetésre váró jelöltek között. A Langley-ben, a többi szövetségi munkahelyhez hasonlóan, ezeknek a programoknak volt még egy jótékony mellékhatása: formális lehetőséget nyújtottak a női és a kisebbségi munkavállalóknak, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és hogy jelentősebb tényezővé váljanak. Mary mindig is könnyedén épített kapcsolatokat. Szerette összehozni az embereket, hogy segíthessenek egymásnak, és támogassák a szívének kedves ügyeket. Energikus tagjává vált egy olyan, nőkből álló csapatnak, amely a NASA kötelékében dolgozó mindenféle bőrszínű nők érdekeit képviselte. Igyekeztek elérni, hogy a nyomdokaikban járó nők már egyenlőként foglalhassák el a helyüket a férfiak mellett a tudományos és mérnöki pozíciókban, az irodai alkalmazottaknak pedig megpróbáltak esélyt adni, hogy műszaki vagy programmenedzseri irányba lépjenek tovább. A szövetségi női programmenedzseri pozíció elfogadása egyesítette Mary huszonnyolc éves Langley-beli munkáját az egyenlőségre való törekvéssel, amely az egész életét végigkísérte. Az egyik legnehezebb dolog a könyvírásban az, hogy nincs elég hely és idő az összes fantasztikus ember megszólaltatására, akikkel az ember menet közben találkozott. A számolás joga eredetileg tartalmazott volna egy utolsó szekciót, amely részletesen leírja Mary Jackson és társai annak érdekében tett erőfeszítéseit, hogy végleg le számoljanak azzal az elmélettel, amelyet Sylvia Fries NASA történész a következőképpen fogalmazott meg: „fantazmagória, miszerint a férfiaknak páratlan tehetségük van ahhoz,⁷⁶⁰ hogy mérnökök legyenek”. Maryhez hasonlóan a végső elbeszélés eltávolodott a kutatás mindennapi rutinjától, hogy inkább a Langley asszonyainak viszonyait és azt az eredetiséget vizsgálja, amelyet ezek az asszonyok vittek a mérnöki hivatásba, és amellyel megváltoztatták a központ arculatát. Nehéz volt megválni ettől a részlettől; igaz, hogy így több időt tölthettem Dorothyval, Maryvel és Katherine-nel az aeronautika és az űrkutatás aranykorában, a könyv viszont még az előtt véget ér, hogy Mary a személyzeti osztályra cserélte volna a mérnöki állását. Az egyik kedvenc „karakteremtől”, Gloria Champine-tól is búcsút kellett vennem, aki a való életben igazi barátommá vált. Gloria és Mary kapcsolatának története, amely Mary azon döntéséből nőtte ki magát, miszerint más nők esetleges jövőbeni karrierjének érdekében feláldozza a saját mérnöki karrierjét, az egyik legszívbemarkolóbb történet, amellyel a kutatásom során találkoztam.

Gloria Champine a hamptoni Fort Monroe-ban született 1932-ben, a családja otthona pedig csak egy kőhajításnyira volt Maryék házától. Az apja pilóta volt, aki fontos szerepet játszott az ejtőernyő kifejlesztésében, és 1933-ban halt meg egy Langley-ből induló Keystone bombázó lezuhanásakor. A mostohaapja a valaha megépített egyetlen XB-15-ös legénységének volt a parancsnoka. Ezt a gépet a Langley-ben tartották, Gloria pedig a fél gyerekkorát a bázison töltötte, ahol „mindenki apukájának volt egy gépe”.⁷⁶¹ Úgy nőtt fel, hogy hallotta, milyen történeteket mesél a mostohaapja és a legénység többi tagja azokról az „őrült dolgokról”,⁷⁶² amelyeket a NACA-bolondok kértek tőlük, hogy elemezni tudják a kísérleti bombázójuk repülési képességeit. A fehér bőrű Gloria 1947-ben érettségizett a Hampton Középiskolában, aztán elvégzett egy kétéves képzést a helyi üzleti főiskolán, majd titkárnőként helyezkedett el egy Newport News-i nyomdában. 1959-ben letette a közalkalmazotti vizsgát, aztán titkárnőnek szegődött a Mercury-projekt egyik irodájába, ahol logisztikai segítséget nyújtott a John Glenn orbitális repülésekor debütáló nyomkövető rendszer kialakításához, amely az egész világot behálózta.

1974-ben egy egyenlő esélyeket biztosító program lehetővé tette Gloria számára, hogy a dinamikai terhelési részleg irodai pozíciójából a lendületesebben fejlődő akusztikus részleghez kerüljön. Aztán egy még magasabb pozíciót (az űrrendszerek részlegvezetőjének technikai asszisztenséét) pályázott meg, amelyet eddig csak férfiak töltöttek be. Háromszor interjúztatták meg, és mindháromszor ő bizonyult a legjobbnak. „Azért tesztelnek ennyiszer,⁷⁶³ mert nem akarják egy nőnek adni az állást” - árulta el Gloriának a személyzeti osztályon dolgozó egyik barátnője. A központ végül kénytelen volt Gloriát alkalmazni, mert ő volt a legjobb jelölt, így első nőként foglalhatta el a pozíciót.

Amikor Mary és Gloria még csak fiatal lányok voltak a huszadik század elején, csak a legtehetségesebb jósok láthatták előre, hogy milyen változások fogják összehozni őket a későbbiekben. Az évek során Mary mesélt Gloriának a szegregációról, amelyet a Langley korai éveiben a saját bőrén is megtapasztalt. A Federal Women’s Program ( Szövetségi Női Program) bizottsági ülésén találkoztak, ahol barátokká, munkatársakká és összeesküvő társakká váltak, mert mindketten hittek abban, hogy segíteni tudnak a felfedezetlen tehetségeknek megtalálni a helyüket a nap alatt. Maryhez hasonlóan Gloriának is „kemény feje, valamint erős válla és háta volt”.⁷⁶⁴ Ő sem tudta megállni, hogy ne segítsen valakinek, ha lehetősége adódott. Mindig tartott például egy tartalék blézert az irodája ajtaja mögött, hátha az egyik jelentkezőnek kiegészítő ruházatra lenne szüksége az állásinterjún, hogy jobb benyomást keltsen. Amikor az egyik nyáron egy nála gyakornokoskodó, fiatal, fekete nő megemlítette, hogy érdeklik a komputerek, Gloria átkísérte őt⁷⁶⁵ az üzleti rendszerek részleg programozó csoportjának fejéhez.

A férfi vezetők figyelmeztették Glóriát, hogy „tartsa távol magát a női ügyektől”,⁷⁶⁶ az ő számára azonban ugyanolyan fontosak voltak a női ügyek, mint Mary Jackson számára. Látta, hogy az anyja, aki okos volt ugyan, mégis csak a szépségét méltatták, mennyire függött az apjától és a mostohaapjától, és megfogadta, hogy ő nem fog ilyen helyzetbe kerülni. Sosem merült föl benne, hogy ne dolgozzon, még a három gyereke megszületése után sem Ez a döntés sokat segített neki,⁷⁶⁷ amikor az 1960-as években először külön költözött, aztán pedig elvált a férjétől, és egyedülálló anyaként vezette a háztartást egy olyan korban, amikor a fehér nők többsége egyáltalán nem járt el dolgozni.

1981-ben a Langley a NASA Washington DC-ben található főhadiszállására küldte Mary Jacksont, hogy elvégezze az egyéves egyenlő bánásmód szakértői képzést. Mary már eldöntötte, ki kövesse őt a posztján. Noha Gloria nem rendelkezett műszaki háttérrel, a katonai neveltetése és a tizenöt évnyi tapasztalata a NASA-nál képessé tette arra, hogy megértse a mérnöki szakmát, és magukat a mérnököket. Jobban ismerte a repülőgépeket, mint néhány mérnök, akivel együtt dolgozott. A számítógépekkel is ügyesen bánt: Mary Jackson megtanította neki, hogyan „programozza át” a személyzeti osztály komputereit, és hogyan hatoljon a rendszert tápláló adatbázisok mélyére annak érdekében, hogy statisztikai jelentéseket készítsen az alkalmazottak végzettségéről és előmeneteléről. Ezek a jelentések kimutatták például, hogy a férfiakéval azonos diplomával rendelkező nőket gyakrabban vették fel „adatelemzőnek”, amely a matematikus felminősített változata volt, mint mérnöknek. Az is kiderült, hogy a fekete alkalmazottakat ritkábban léptették elő az ugyanolyan végzettségű fehér társaiknál, és általában kisegítő munkákra osztották be őket, például az analízis- és kalkulációrészleghez, ahová Dorothy Vaughan is visszakerült, mintsem mérnökcsoportokhoz. Mary megmutatta Gloriának, hogy egy egyszerű tantárgy (például a differenciálegyenletek) hiánya hogyan akadályozza meg, hogy egy egyébként képzett és elismert nő lépést tarthasson a férfi kollégáival, még évekkel a kollektívához való csatlakozása után is.

A következő öt évben Mary Jackson és Gloria Champine ütőképes csapatot alkotott az egyenlő bánásmód és a szövetségi női program irodáiban. Ebből az öt évből kettőben az apámnak, Robert Benjamin Lee-nek dolgoztak, aki a Langley légköri tudományok részlegénél dolgozott kutatóként. Azért helyezték át egy időre az egyenlő bánásmód részleghez, hogy „felkészítsék” a vezető pozíció betöltésére, ha majd visszatér a saját részlegéhez.

Mary azonban az egyenlő bánásmód irodában töltötte el a karrierje hátralévő részét, 1985-ben pedig nyugdíjba ment. A férje, Levi Jackson Sr. szintén a Langley-ben fejezte be a pályafutását, mivel az 1980-as években áthelyeztette magát a légibázisról a laboratóriumba, ahol szintén festőként dolgozott. „Mindig nagyon szupernek tartottuk, hogy a nagymami azokban a szélcsatornákban dolgozott, amelyeket a nagypapi festett ki”⁷⁶⁸ - emlékezett vissza az unokájuk, Wanda Jackson. Levi Jackson élete végéig imádta Maryt, és minden eredményére nagyon büszke volt. A következő húsz évben az asszony ugyanolyan elfoglalt volt, mint az előtte lévő hatvannégyben: vagy unokázott, vagy pedig önkéntes munkát végzett, ami mindig is nagy örömmel töltötte el. Mary Jackson 2005-ben hunyt el, Gloria Champine pedig megindító nekrológot írt róla, amelyet a NASA honlapján tettek közzé. „A félsziget elveszített egy bátor és rendkívül jóságos hősnőt, Mary Winston Jacksont”⁷⁶⁹ - írta Gloria. „Nagyszerű jellemű példakép volt, aki a maga csendes, háttérbe húzódó módján számtalan kisebbségi és női munkatársnak segített abban, hogy előléptetések által a lehető legtöbbet hozhassák ki magukból.”

Gloria szintén az egyenlő bánásmód irodában fejezte be harmincéves Langley-beli pályafutását, és Mary nyomdokain haladva ő sem engedte, hogy tehetségek vesszenek kárba. Az egyik karrier, amelyet egyengetett, Christine Dardené, a fiatal matematikusnőé volt, akit a Szputnyik villanyozott fel 1957-ben. Christine első évei a Langley-nél a monotonitás jegyében teltek. Noha a visszatérésfizikai részleg az Apollo-projektet felvezető időszakban még izgalmas helynek számított, a hosszú fejlesztési idő azt jelentette, hogy mire Christine a Langley-be került, a munka érdekesebbik részét már elvégezték, a tempó pedig látványosan lelassult. Noha a csoportja egy mérnökcsoporthoz kapcsolódott, Christine sokszor érezte úgy, mintha egy időgépben ülne. A csoportjában sok egykori nyugati komputer dolgozott adatelemzőként, és noha Christine a tanulmányai alatt jelentős FORTRAN programozói tapasztalatra tett szert, az asztalán egy Frieden számológép várta, hogy beletáplálja az adatokat, pontosan úgy, ahogyan az 1940-es évek komputerei tették. „Halálos” volt,⁷⁷⁰ mondta Christine. Annak a szervezetnek dolgozott, amely nemrég küldött embert a Holdra, ő azonban a NASA egyik sarkában ücsörögve úgy érezte, mintha a jövő elhaladt volna mellette.

Kitartásra, szerencsére és jókora merészségre volt szükség ahhoz, hogy Christine kitörjön abból az unalmas munkakörből, amelyet már többször is ott akart hagyni. Az 1970-es zöld könyves RIF-et túlélte ugyan, az 1972-es hullám előtt azonban véletlenül kihallgatta a főnöke személyzeti osztállyal való beszélgetését, és megtudta, hogy rajta van a listán! A RIF sakkjátszmában egy fekete férfi készült leütni őt,⁷⁷¹ akit vele egy időben vettek fel, de matematikusként. A férfit előléptették, és egy mérnökcsoporthoz küldték, őt pedig el akarták bocsájtani.

A felfedezés cselekvésre sarkallta Christine-t. Nem a főnökéhez ment, hanem egyenesen a részleg vezetőjéhez, a főnöke főnökének a főnökéhez fordult, aki nem más volt, mint John Becker, a Langley nyugdíjazás előtt álló szürke eminenciása.

„Miért van az, hogy a férfiakat mérnökcsoportokhoz helyezik,⁷⁷² a nőket pedig számolócsoportokba?” - kérdezte Christine a férfitől. „Nos, még soha senki nem panaszkodott”⁷⁷³ - válaszolta Becker. „Úgy tűnik, a nők szeretik ezt csinálni, úgyhogy ezt csinálják.” Becker még egy másik kor szülötte volt. A felesége, Rowena Becker „kiváló matematikusnak” számított⁷⁷⁴ - a háború alatt találkoztak a 2,44 méteres szélcsatornában -, de miután összeházasodtak, az asszony úgy döntött, felmond a Langley-ben, hogy főállású feleség és anya legyen. A dolgozó nőkről és az elvárásaikról Becker körülbelül ugyanúgy gondolkodott, mint a generációjának többi férfi tagja, de ahogyan az 1950-es években Mary Jacksonnal szemben is képes volt elismerni, hogy tévedett, húsz évvel később Christine Dardennel szemben sem tett másként. Két héttel az után, hogy besétált John Becker irodájába, Christine-t kinevezték a szonikus morajlást kutató egyik csoporthoz.

Christine új főnöke, David Fetterman „másodpilótának” nevezte magát,⁷⁷⁵ mivel úgy döntött, hogy akkor is az aeronautikánál marad, amikor a többség az űrkutatáshoz igazolt. Örült, hogy önállóan dolgozhat a kutatásán, és azt feltételezte, hogy az új beosztottja is így érez, úgyhogy a következő feladatot adta Christine-nek: egy adott formájú repülőgép által keltett szonikus morajlás minimalizálásához használt sztenderd algoritmus (amelyet a Cornell kutatói, Richard Seabass és Albert George fejlesztettek ki) alapján FORTRAN programot kellett írnia. Ez a számítógépes folyadékdinamikai projekt, amely segíthetett mérsékelni a kereskedelmi szuperszonikus repülést kellemetlenné tévő szonikus morajlást, nagyon fontos aeronautikai feladat volt.

A három évig tartó munka⁷⁷⁶ eredményeit végül 1975-ben publikálták „A szonikus morajlás minimalizálása a valódi és izotermális atmoszférában” címmel. Christine volt az egyedüli szerző. A mai aerodinamikusok által használt szonikus morajlást minimalizáló programok alapját még mindig az a kód képezi, amelyet Christine feltörekvő mérnökként írt. Ez egy nagyon jelentős és karrierépítő eredmény volt, de ettől az áttöréstől még nem vezetett egyenes út addig, hogy hatvan szakmai publikációval és prezentációval⁷⁷⁷ a tarsolyában szonikus szakértőként tartsák számon, és beválasszák a NASA Senior Executive Service tagjai közé.

1973-ban Christine részt vett egy programozási tanfolyamon a Langley és a George Washington Egyetem összefogásának keretében. A Hampton Intézetben kitűnő eredményeket ért el, a Virginiai Állami Intézetben megszerezte a mesterfokozatot, állást kapott a NASA egyik mérnöki csoportjánál, de ez a nyolc fő - hét fehér és egy fekete, hét férfi és egy nő⁷⁷⁸ - részvételével indított kurzus volt az első integrált oktatási lehetőség, amelyben részt vett. Először egy kicsit még meg volt szeppenve, de a jó eredményei arra sarkallták, hogy doktori képzésre jelentkezzen. Csakhogy nem volt olyan egyszerű bejutni a programra, egy magas rangú vezető ugyanis első körben elutasította a kérését. Végül megkapta az engedélyt, de így is „bűvészkednie kellett, hogy a cserkészlány anyuka, a vasárnapi iskolai tanár, a zeneórai sofőr és az otthonteremtő kötelességeit”⁷⁷⁹ összeegyeztesse a Langley-beli, teljes munkaidős állásával.

A gépészmérnöki doktorátus megszerzése tíz évig tartott. Christine 1983-ban, negyven évvel az után nyerte el a címet, hogy az első nyugati komputerek besétáltak a Langley kapuján. Christine sikere az előtte járó nők munkáján alapult, a kutatása pedig azon a megszámlálhatatlan mennyiségű adaton, amely ezeknek a nőknek a kezén és az elméjén áthaladt. Csakhogy hiába volt meg a PhD-fokozata, és hiába járult hozzá meghatározó módon a szakterülete eredményeihez, egy végső lökésre még szükség volt ahhoz, hogy a Langley végre a teljesítményéhez illő pozícióba helyezze Christine-t.

Gloria Champine csodálta Christine Darden intelligenciáját,⁷⁸⁰ és azt a szívósságot, amellyel a doktorátust megszerezte. Az egyenlő bánásmód irodájából világosan látta, hogy a középső - sőt, a felsőbb - szinteken lévő nőket hátrányosan különböztetik meg a férfiakkal szemben, és Christine is ezek közé a nők közé tartozott. Az 1980-as évek közepére Christine elérte a GS-13 szintet, a GS-14-esre azonban még doktori címmel a birtokában sem volt esélye. Ugyanakkor azonban egy fehér férfi mérnök, akit vele egyszerre vettek fel, és nagyjából hasonló értékeléseket kapott, már a GS-15 szinten volt. Gloria tudta, mit kell tennie: „Add elő az ügyedet, építsd fel, és add el úgy, hogy megvegyék.” Így aztán készített egy táblázatot, és megmutatta az igazgatósága fejének - a Langley legfőbb vezetéséhez képest eggyel alacsonyabb rangú vezetőnek -, akit teljesen megdöbbentett az egyenlőtlenség. Gloria erőfeszítésének köszönhetően jött is az előléptetés, nem sokkal később pedig az az elismertség és mobilitás, amely minden ilyen kiváló képességekkel rendelkező embert megillet. Ez volt Gloria egyik legbüszkébb pillanata. Christine már elvégezte a munkát; csak kellett valaki, aki felhívja a Langley figyelmét a rejtett számokra.

„Amit tudtam, megváltoztattam; amit nem, azt pedig elviseltem” - mondta Dorothy Vaughan a történész Beverly Golembának 1992-ben. Dorothy 1971-ben vonult nyugdíjba huszonnyolc évnyi szolgálat után. A világ drámai módon megváltozott azóta, hogy a Farmville-i busszal a háború miatt felvirágzó városba érkezett, de annyira azért nem, hogy az utolsó, munkával kapcsolatos kívánsága teljesülhessen. A Zöld Könyv mindössze két nappal a hatvanadik születésnapja után landolt Dorothy asztalán. Benne volt a neve, de nem ott, ahol ő látni szerette volna.

„Előléptették”⁷⁸¹ - mondta Dorothy lánya, Ann Vaughan Hammond, de hogy pontosan milyen kinevezést kapott, azt az anyja sosem árulta el. Dorothy nem nagyon mutatta ki a csalódottságát a családja előtt. Valószínűleg arra számított, hogy az utolsó néhány évét szekcióvezetőként dolgozhatja le, vagyis visszakapja azt a címet, amelyet 1951-től 1958-ig birtokolt. Micsoda diadal lett volna visszatérni a vezetőség soraiba, méghozzá egy olyan szekció élén, amelyben férfiak és nők, illetve feketék és fehérek egyaránt dolgoztak. A szekcióvezetői posztot Roger Butler kapta,⁷⁸² egy fehér férfi, aki egyébként az egész ágazat vezetője is volt. Sara Bullock, a keleti komputer,⁷⁸³ akit 1947-ben a Bell komputer programozásáért felelős csoport élére neveztek ki, lett a négy szekció egyikének a vezetője. Bullock azon kevés női vezető közé tartozott, akik nem az adminisztrációban dolgoztak. 1971-ben a Langley-ben még mindig nem voltak női⁷⁸⁴ ágazatvezetők, női részlegvezetők és női igazgatók.

És majdnem három évtized óta először Dorothy Vaughan sem volt. Az 1950-es években felügyelőként eltöltött ideje viszonylag rövid volt ugyan, de azok alatt az évek alatt sok karrier beindulásánál bábáskodott. A neve soha nem került rá egyetlen kutatási jelentésre sem, de közvetlen vagy közvetett módon számtalan tanulmány megírásában segédkezett. Csak vonakodva egyezett bele,⁷⁸⁵ hogy partit rendezzenek a nyugdíjazása alkalmából; nem szerette a felhajtást. Lebeszélte a családját arról, hogy ők is elmenjenek, és inkább hazavitette magát valakivel (annak ellenére, hogy ennyi évig élt az autófüggő Virginiában, sosem tanult meg vezetni). Sok új kollégája jött el, hogy ünnepelje őt, többek között az új főnöke, Roger Butler. Természetesen sok régi kollégája is megjelent. Az egykori lányokból, akik egy fél évig tartó háborús állás reményében érkeztek a Langley-be, idős asszonyok lettek, akik már évtizedek óta egy elit tudományos klub tagjai. Az este folyamán Lessie Hunter, Willianna Smith és a nyugati komputerek közül még néhányan körbevették az egykori főnöküket egy fénykép erejéig, amelyet a Langley Researcher a következő héten tett közzé. Valószínűleg ez a fotó az egyetlen képi bizonyítéka annak a történetnek, amely 1943 májusában kezdődött a raktárépületben. Noha a Langley kínos lelkiismeretességgel dokumentálta a munkatársait egyénileg és csoportosan egyaránt, a nyugati komputerek szekciójáról még nem sikerült másik csoportképet találnom

Dorothy Vaughan mindig is szeretett utazni, nyugdíjaskorában pedig megengedhette magának, hogy szórakozásból utazgasson az Egyesült Államokban és Európában. Már nyolcvanéves is elmúlt, amikor a családjával ellátogatott Amszterdamba. Otthon persze ugyanolyan takarékos volt, mint a gazdasági világválság és a háború idején: sosem költött, amikor spórolhatott, és sosem dobta ki, amit még megmenthetett.

Már nyugdíjaskorában egyszer meglátogatta egy nő, aki egy csoportos perben való részvételre akarta rábeszélni. A pert a Langley-ben egykor dolgozó nők ellen elkövetett fizetésbeli diszkriminációért indították. Dorothy a kanapéján ülve udvariasan végighallgatta a nőt, aztán azt mondta: „Annyit fizettek nekem, amennyit ígértek”, és kész. Dorothy sosem szeretett a múlton rágódni. A nyugdíjazása alkalmából rendezett parti után soha többé nem ment vissza a Langley-be; a fotóalbumot, a díjakat és a nyugdíjazási ajándékokat pedig egy dobozban tartotta a szekrénye mélyén. A legfontosabb öröksége - Christine Darden és a nyugati komputerek válláról induló nők fiatalabb generációja - ugyanis még mindig az irodában volt.