A farmville-i Robert Russa Moton Középiskolában az 1943-as tanév ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi: ugyanakkora hely, egyre több diák. Az 1939-ben, eredetileg 180 diák számára épült72 „új” középiskola már szinte a kezdetektől elavultnak számított. Az első tanévre 167 diák iratkozott be,73 négy évvel később viszont Dorothynak és tizenkét kollégájának 301 tudásszomjtól hajtott nebulót kellett elhelyeznie, akiknek a szülei szebb jövőt szántak a dohánygyári robotnál. A diákok egy része kilométereket gyalogolt, hogy eljusson az iskolába, de sokan voltak, akik a Prince Edward megye eldugott zugait végigjáró, rozoga buszokkal voltak kénytelenek járni.
A Moton szülő-tanár munkaközösségének tagjaként, valamint az NAACP (Országos Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért) helyi tagozatának74 alapító tagjaként Dorothy keményen dolgozott, hogy hosszú távon javítani tudjon Farmville fiataljainak tanulási esélyein, tanárként azonban sokkal rövidebb távú céljai voltak. Mivel a csupán nyolc tantermes iskolában nem volt sem tornaterem, sem szekrények, sem büfé; a nagyelőadót pedig csak összecsukható székekkel szerelték fel,75 minden vezetői képességére és kreativitására szüksége volt, hogy megfelelő körülményeket teremtsen a tanuláshoz. Az aritmetika és az algebra finom tudományát például az auditóriumban igyekezett megismertetni a nebulókkal, méghozzá úgy, hogy közben két másik tanóra is folyt a teremben. Az iskola épülete szerény volt ugyan, Dorothy elvárásai azonban korántsem. Egyszer felfedezett egy hibát az egyik matematikatankönyvben, és írt egy levelet a kiadónak, hogy tájékoztassa őket a tévedésről (a hibát kijavították, és küldtek neki egy köszönőlevelet). Maga az Úr is kényelmetlenül fészkelődött volna a székén, ha Mrs. Vaughan felszólítja az óráján, neki pedig nincs kész az algebraleckéje. Dorothy tanítás után a segítségre szoruló diákokat korrepetálta, és az iskolai kórus tevékenységében is aktívan részt vett; az ő irányítása alatt a Moton több vokális kvartettje is sorra nyerte76 az állami versenyeket. 1935-ben a Norfolk Journal and Guide cikke, amely egy évente megrendezett eseményről tudósított, „a fesztivál leglelkesebb és legkeményebben dolgozó igazgatójának”77 nevezte őt. 1943-ban ő és az iskola énektanárnője, Altona Jones a „The Light Still Shines”78 című karácsonyi kantátát tanította be a diákoknak.
A forró nyarat őszi lombhullás és hűvös reggelek követték, de a háború mindenkit kizökkentett a rendes kerékvágásból. Az iskola 4-H klubja csomagokat készített össze79 a harcba induló katonáknak, valamint közösségi vitaestet rendezett „Mit tehetünk, hogy megnyerjük a háborút?”80 címmel. Az iskola illetékbélyeget árult,81 hogy ezzel a filléres összeggel is hozzájáruljon a háború iszonyatos költségeihez. A közösség búcsúünnepségeket és lakomákat rendezett82 a frontra készülő katonáknak. Dorothy kiegészítette a tananyagot egy háborús matematika nevű tantárggyal,83 hogy megtanítsa a diákoknak, hogyan alkalmazzák az aritmetikai műveleteket a háztartás költségvetésének elkészítéséhez, és a háborús jegyrendszer alkalmazásához, a szöveges feladatokban pedig repülőgépekkel helyettesítette az autókat.
Néha úgy tűnt, mintha Dorothy sosem élt volna máshol, mint Farmville-ben, Farmville pedig sosem létezett volna Dorothy nélkül. A város úgy fogadta be, mintha a saját szülötte lenne; ő pedig hosszabb ideig mondhatta otthonának a várost, mint bármelyik másik helyet, ahol életének harminckét éve során megfordult. Életútja azonban ékes példája volt Amerika mobilitáshoz fűződő szerelmének. A mély önvizsgálat perceiben, miközben a hamptoni munkahely válaszára várt, Dorothy érezte, hogy a gazdasági stabilitás ígéretén kívül más is vonzza, és a Farmville-ben eltöltött tizenkét év alatt zsarátnokká csendesült lángok újra fellobbantak.
A való élet azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint az elmélet. Dorothy már nem egyedülálló diák volt, hanem feleség és négy gyermek anyja. A Langley-i állás teljes munkaidős volt, heti hat napon át egy olyan irodában, amely túl messze volt ahhoz, hogy hétvégente haza lehessen járni, mint Camp Pickettből. És mégis, amikor a félig elfeledett válaszlevél végre megérkezett, Dorothy már döntésre jutott. Ha pedig ő egyszer döntésre jutott, akkor senki - se a férje, se a férje szülei, se a Moton igazgatója - nem tudta eltéríteni a szándékától.
Ezennel kinevezzük matematikusnak (P-1 fizetési sáv, munkabér: évi 2000 dollár) határozatlan időre, de legfeljebb hat hónappal ennek a háborúnak a befejeződése utánig.
A fizetése több mint kétszerese volt a Motonban keresett évi 850 dollárnak.85
Dorothy búcsúja pont olyan egyszerű volt, mint a NACA levele. Se ünnepség, se harsonaszó nem kísérte a távozását, csak egy egyszerű sorocska a Norfolk Journal and Guide Farmville-ről szóló szekciójában: „Mrs. D. J. Vaughan, aki évekig tanított matematikát86 a helyi középiskolában, elfogadott egy pozíciót a virginiai Langley Fieldben.” Mivel sosem volt híve a hosszas búcsúzkodásnak, Dorothy csak addig időzött a gyerekeivel a South Main Streeten álló házban, amíg meg nem szólalt a csengő.87 „Karácsonykor hazajövök” - mondta, és még egyszer megölelt mindenkit. Tizenkét éven keresztül minden reggel balra fordult, hogy elinduljon a munkahelyére, a taxi azonban most pont az ellenkező irányba röpítette.
• • •
A Greyhound buszpályaudvar színes bőrűeknek fenntartott váróterme afféle senki földjének hatott. Miután Dorothy felszállt a buszra, a Farmville-i élete minden egyes megtett kilométerrel egyre homályosabbnak, az új munkája Langley-ben pedig egyre élesebbnek tűnt. Dorothy korábbi utazásai - Missouriból Nyugat-Virginiába, Ohióból Illinois-ba, Észak-Karolinából Virginiába - mellett jelentéktelennek tűnt az a 220 kilométeres távolság, amely elválasztotta egymástól Farmville-t és Newport Newst, ahol Dorothynak már sikerült ideiglenes szállást találnia egy lista segítségével, amelyen a színes bőrűek számára fenntartott albérletek szerepeltek. Érzelmileg azonban Dorothy még soha nem tett meg ekkora távolságot. A buszon ismét elgondolkodott azokon a kérdéseken, amelyek már többször is felötlöttek benne azóta, hogy hat hónappal korábban elküldte a jelentkezési lapot. Milyen lesz fehér emberekkel dolgozni? Olyan fiatal lányok mellett fog ülni, mint akik az Állami Tanárképzőbe jártak? Vajon hiányozni fognak neki a virginiai Piedmont kék dombjai, vagy első látásra beleszeret a Chesapeake-öbölbe, a virginiai partszakasz folyóiba, keskeny öbleibe és ingoványaiba? Hogyan fogja elviselni a gyerekei hiányát, akiknek szeretetteljes ölelését még mindig a bőrén érezte?
Nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és unokatestvérekkel körülvéve, egy olyan közösségben, amelyben a szomszédok családtagnak számítottak, és néha beugrottak, amikor a rokonok éppen nem értek rá, Dorothy gyerekeinek élete alig változott. Hozzászoktak, hogy az anyjuk sokáig dolgozik, az apjuk pedig gyakran van távol, és bár hiányzott nekik Dorothy, a család, a barátok és az iskola köré szerveződő vidám életük nagyjából a megszokott kerékvágásban folyt tovább.
Ami viszont megsínylette ezt a dolgot, az a házasságuk volt Howarddal, amelyben már így is hetekre, sőt hónapokra rúgott az egymástól távol töltött idő mennyisége. Amikor 1932-ben összeházasodtak,88 Dorothy huszonkét évesen készen állt arra, hogy hagyományos családi életet éljen. Mivel ő maga nagyszülők nélkül nőtt fel, valósággal sütkérezett a népes Vaughan család által biztosított stabil és meleg légkörben, de a férj szerető szülei nem pótolhatták magát a férjet. A férj és feleség közti földrajzi távolság egy idő után már érzelmi távolságot is jelentett, és olyan egyenetlenségre világított rá, amely valószínűleg már a kezdetek óta jelen volt a kapcsolatukban.
Amikor két munka között hazatért, Howard a kisvárosi élet egyszerűségére vágyott: együtt lenni a családdal, találkozni a barátokkal és dolgozni a családi biliárdteremben. Dorothy ezzel szemben mindig elfoglalta magát valamivel, többek közt NAACP gyűlésekre járt, vagy zongorapróbát tartott a templomban. Howard megelégedett a középiskolai végzettségével, Dorothy azonban évekkel azután, hogy a Howard Egyetem mesterszaka helyett a tanítást választotta, úgy döntött, hogy hetente egyszer elutazik a Richmond közelében lévő Virginia State College for Negroesba, (Virginiai Állami Főiskola Négereknek) hogy elvégezzen egy esti tanfolyamot pedagógiából.89
Dorothy, aki nagyon is jól ismerte az újonnan megnyílt lehetőségek hívó szavát, többé-kevésbé megértette a férje szokatlan és szinte folyamatos vándorlást igénylő munkáját, és amennyire tőle telt, támogatta is. 1942-ben például az egész család elkísérte Howardot a nyugat-virginiai White Sulphur Springsbe,90 és kibéreltek egy házat a városban, amely olyan közel volt a Greenbriarhez, hogy a férfi gyalog mehetett munkába. A szülők figyelmeztették a gyerekeket, hogy még csak eszükbe se jusson betenni a lábukat a szálloda területére,91 ők azonban azért bekukucskáltak a bokrokkal szegélyezett vaskerítésen,92 és láthatták a nyaralóhely területén hevenyészve kialakított hadifogolytáborba internált német és japán őrizeteseket.93
A bérelt házzal szemközti házban egy idősebb néger házaspár94 lakott: Joshua és Joylette Coleman. Joshua és Howard mindketten a Greenbriar recepcióján dolgoztak londinerként, és míg ők munkában voltak, Dorothy és a gyerekek Joylette-tel, a nyugdíjas tanárnővel múlatták az időt. A Vaughan gyerekek nagyon megszerették Colemanéket; úgy érezték, mintha újabb nagyszülőkkel gazdagodtak volna, Dorothy pedig szívesen mesélt a Nyugat-Virginiában töltött fiatalságáról, valamint hallgatta a Coleman gyerekekről, különösen a legfiatalabbról, Katherine-ről szóló dicshimnuszokat.
Charles, Margaret, Horace és Katherine Coleman ott, a városban nőttek föl. A huszonnégy éves Katherine immár Marionban, egy délnyugat-virginiai kisvárosban élt, és mielőtt letelepedett, hogy családot alapítson, ő is matematikatanárként dolgozott. Dorothyhoz hasonlóan Katherine is több osztályt átugrott, nagyrészt a matematikai tehetségének köszönhetően. Tizennégy évesen végezte el a középiskolát,95 aztán beiratkozott a West Virginia State Institute-ra, a Charlestonhoz, az állam fővárosához közeli fekete főiskolára. Harmadéves korára az összes matematikakurzust elvégezte, amelyet az iskola kínált,96 ekkor azonban a szárnyai alá vette a tehetséges fiatal professzor, William Waldron Schieffelin Claytor, aki külön az ő számára indított el egy haladó matematika képzést.97 Claytor 1933-ban a Pennsylvaniai Egyetemen szerzett doktori fokozatot matematikából, mindössze harmadik négerként az országban.98 A Howard Egyetemet 1929-ben99 fejezte be, aztán beiratkozott az iskola egyéves mesterképzésére - arra, amelyen Dorothy nem tudott részt venni.
Nem tudni, vajon Dorothy és Katherine ráébredtek-e valaha arra, hogy a briliáns Claytor egyike volt a számos közös ismerősüknek - Dorothy szinte soha nem beszélt arról, hogy fölvették a Howard-ra -, de az biztos, hogy Katherine életútja, miután summa cum laude fokozattal lediplomázott matematikából és francia nyelvből,100 olybá tűnhetett Dorothy számára, mintha az ő életútjának alternatív verziója lenne. 1936-ban az NAACP Charles Hamilton Houston által vezetett Jogi Osztálya megnyerte a Murray kontra Pearson ügyet a Legfelsőbb Bíróságon, és ezzel véget vetett a fekete diákok egyetemi képzésből való kizárásának. Erre a győzelemre alapozva a szervezet 1938-ban újra támadásba lendült, és a Missouri ex rel. Gaines kontra Canada perben azt követelte az államoktól, hogy vagy biztosítsanak elkülönített (de „egyenlő”) egyetemi, illetve szakképzési programokat, vagy pedig tegyék lehetővé a fehér iskolákkal való integrációt. Néhány állam, mint például Virginia egyszerűen megtagadta az engedelmességet: 1936-ban Alice Jackson Houston, egy Richmondból származó fekete diák jelentkezett a Virginiai Egyetem francia szakára, de a jelentkezését elutasították.101 Az NAACP pert indított a nevében, mire Virginia állam létrehozott egy tandíj-visszafizetési alapot, amellyel a fekete diákok egyetemi tanulmányait támogatták bárhol máshol, kivéve Virginiában, ez az eljárás pedig egészen 1950-ig folytatódott.102
• • •
Nyugat-Virginia azonban az integrációt választotta. Csöndesen, gyorsan és mindenféle tiltakozás nélkül három „kivételesen tehetséges”103 néger diák kezdte meg tanulmányait a morgentowni NyugatVirginiai Egyetemen 1940 nyarán. Az egyikük Colemanék Katherine nevű lánya volt, akit nemcsak a tehetsége rendelt erre az útra, hanem erős személyisége is, amely lehetővé tette, hogy szembenézzen az elszigeteltséggel és a figyelemmel, amely fekete diákként várt rá a deszegregáció hajnalán. Dorothyhoz hasonlóan azonban ő sem szerzett mesterfokozatot,104 a nyári szemeszter után ugyanis úgy döntött, hogy az egyetemi tanulmányokat háziasszonyi és anyai szerepre cseréli.
Colemanék nagyon szerették kémiatanár vejüket, Jimmyt, akivel Katherine az első tanári állása során találkozott, a három lányunokájukat pedig egyenesen imádták. Az, hogy Katherine a családi életet választotta a karrier helyett, egy fikarcnyit sem csorbította a szülei büszkeségét. Dorothyhoz hasonlóan vajon ő is elgondolkodott néha azon, hogy milyen lehetőséget hagyott ki? Vajon elképzelte-e valaha, hogy mire lenne képes, ha próbára tennék a tehetségét? Katherine mindössze két éve hozta meg a döntését, Dorothy nagy esélye viszont már tizenöt évvel korábban elszállt, elég régen ahhoz, hogy visszavonhatatlannak tűnjön.
1943 novemberének végén azonban a harminckét éves Dorothy Vaughan mégiscsak kapott egy második esélyt - méghozzá olyat, amely végre kibontakoztathatja a tehetségét. A lehetőség elsőre csak egy rövid szünetnek tűnt a tanári karrierjében. Az eredeti feltételek szerint amint véget ér az ország hosszú és véres konfliktusa, ő visszatér megszokott farmville-i életéhez. Colemanék legfiatalabb lánya végül ugyanezt a második esélyt fogja megkapni a jövőben, és amikor Dorothy nyomdokain járva ő is Newport News felé veszi az irányt, a Greenbrierben történt véletlen találkozás máris a sors művének látszik.
Amikor a Greyhound busz ablakából nézve ellaposodtak és kiszélesedtek a piedmonti lankák, amikor maguk mögött hagyták az állam fővárosát, amikor Tidewater régió parti síkságai hatvanöt kilométer per órás sebességgel közeledtek Dorothyhoz, az ország egyik legnyüzsgőbb háborús városa tárt karokkal fogadta legújabb lakosát.