Dorothy Vaughan egy egészen másmilyen Amerikában szállt le a buszról, mint amilyenben fölszállt rá, és legalább olyan izgatott, bizakodó és türelmetlen volt, mint egy külföldről érkező bevándorló. Hampton Roads térségének városkái és falvai - északon Newport News és Hampton, délen pedig Portsmouth, Norfolk és Virginia Beach - csak úgy hemzsegtek a jövevényektől. A régió rusztikus jellege megadta magát az újonnan érkezők támadásának, az erdőkből, halászatból és farmgazdálkodásból élő idilli államból pedig erős katonai központ nőtte ki magát, amely a háború kezdte óta emberek százezreit105 vonzotta magához. Hampton Roads népe számára most a háború jelentette a legnagyobb üzletet.
Nem számít, hogy valaki a szárazföld vagy pedig a tenger felől közelítette meg, Newport News a hatalmas szénrakodóival és állványzataival, daruival és füstokádó kéményeivel, vasúti sínjeivel és felvonóival, valamint a James folyót tarkító kikötőivel mindenképpen megmutatta, hogy az Egyesült Államok mekkora katonai erőt képvisel, és hogy ez a szinte felfoghatatlan mennyiségeket feldolgozó gyártási gépezet példa nélkül való az emberiség történetében. Rakodómunkások és szerelők százai feszültek neki a csörlőknek, és pakolták föl az ellátmányt és lőszert tartalmazó ládákat a kikötőkben horgonyzó csatahajókra. Terepjárók hosszú sorai hajtottak föl a hajókra, és ezzel nagyobb közlekedési dugót okoztak a rakparton, mint amilyet a szárazföldön valaha láttak. A katonák öszvéreket hajtottak föl a pallókon, a rendőrkutyákat pedig hű kétlábú társaik kísérték a hosszú útra. A nyolc kilométerre lévő Camp Patrick Henryben állomásozó szövetséges csapatokat vonattal szállították a kikötőbe. A nagy amerikai mozaik szinte minden eleme képviseltette magát, a kamaszkorból éppen csak kinőtt fiatal fiúktól a meglett férfiakig csak úgy özönlöttek az önkéntesek a nagyvárosokból, a kisvárosokból és a vidéki tanyákról egyaránt. Az ország több szegletéből is érkeztek néger ezredek. Az egyik különítmény kizárólag japán származású amerikaiakból állt. A kínai katonaorvosokhoz és az első karibi ezredhez hasonló szövetséges csapatoknak a kikötő parancsnokánál kellett jelentkezniük, mielőtt kihajózhattak. A női hadtest (WAC - Women’s Army Corps) csapatai felsorakoztak és tisztelegtek. Egy kikötői zenekar a „Boogie Woogie Bugle Boy”-jal, a „Carolina in My Mind”-dal és a „La Marseillai-se”-szel búcsúztatta a katonákat - száz meg száz különböző szív és szülőváros dallamaival.106
A nyüzsgő városban szinte minden munkát nők végeztek. Az overallba öltözött nők107 látványa olyan megszokottá vált a benzinkutakon, hogy már senki sem rökönyödött meg rajta. Nők fényesítették a cipőket, nők dolgoztak a hajógyárban, és nők végezték az irodai munkát a katonai létesítményekben. A rengeteg, fronton szolgáló férfi miatt a női munkaerő felértékelődött, a helyi vállalkozások pedig mindent megtettek, hogy magukhoz csábítsák és megtartsák a női alkalmazottakat. A hadügyminisztérium modelleket vett fel,108 akiknek a Norfolk’s Smith & Welton nevű áruház kirakatában pózolva kellett arra biztatniuk a nőket, hogy vállaljanak háborús állást.
1940 és 1942 között a régió civil lakosságának száma 393 000 főről 576 000 főre emelkedett,109 és ehhez hozzájött még a katonai állomány 15 000 főről több mint 150 000 főre110 növekedése. A háború nem szünetelt, a vállalkozások pedig három nyolcórás műszakkal igyekeztek lépést tartani vele. A helyi kereskedelem virágzott - néha talán túlságosan is: az egyik norfolki mosodában például a következő kiírás várta az elkényelmesedett klienseket: kérjük, mosson otthon.111 A norfolki Norva Mozi délelőtt tizenegytől éjfélig112 volt nyitva, és olyan filmekkel produkált telt házas vetítéseket, mint a This Is the Army és a Casablanca. A villódzó képek menekülést jelentettek a valóság elől, ugyanakkor jó adag hazafiassággal töltötték el a nézőket. A filmek előtt és után híradót vetítettek, amely az amerikaiak harctéri hőstetteitől volt hangos. Walt Disney még egy animációs filmet is készített Victory Through Air Power113 címmel, amely a repülőgépek háborúban való előnyeit magasztalta fel. A készpénzzel bőségesen ellátott bankok késő éjszakáig nyitva voltak, hogy a munkások be tudják váltani a fizetési csekkjeiket. A vízvezeték- és az elektromos rendszer, továbbá az iskolák és a kórházak is nehezen tartottak lépést a robbanásszerű népességnövekedéssel. Az újonnan érkezettek sorban álltak a hotelszobákért, a főbérlők pedig megduplázták a szobák árát, de még így is hosszú volt a várólista.114
Azonban semmi sem bizonyította olyan ékesen a háború Hampton Roadsra gyakorolt gazdasági hatásának mértékét, mint a Newport News keleti felében állami pénzből finanszírozott építkezések. A háborús munkások sorban álltak az 5200 előregyártott házért,115 amelyek közül 1200-at feketék számára építettek fel Newsome Parkban, 4000 ugyanolyat pedig fehérek számára Copeland Parkban. A Negyvenegyedik utcától az Ötvenhatodik utcáig, és a Madison sugárúttól a Chestnut sugárútig a világ legnagyobb lakóház-építkezése - két kisebb város a nagyvároson belül - végre enyhített a Virginia-félsziget lakhatási gondjain.
Dorothy Vaughan egy csütörtöki napon érkezett meg Newport Newsba,116 és a következő hétfőn állt munkába a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumban A személyzeti osztálynak volt egy listája az új munkatársak számára elérhető szállásokról, amelyeket bőrszín alapján gondosan szétválogattak, hogy „a hasonszőrűek egymásra találhassanak”, illetve hogy „elkerüljék a kínos helyzeteket”.117 Heti öt dollárért118 Dorothy kapott egy helyet, ahol álomra hajthatta a fejét, meleg ételt naponta kétszer, valamint Frederick és Annie Lucy,119 a hatvanas éveikben járó fekete házaspár kitüntetett figyelmét. Lucyék egy élelmiszerüzletet üzemeltettek,120 ezenkívül pedig megnyitották a Newsome Park szélén elhelyezkedő tágas otthonukat a bérlők előtt. A város keleti fele pont olyan volt, mint Dorothy régi otthona, csak sokkal nagyobb: stabil anyagi háttérrel rendelkező néger családok laktak szépen rendben tartott házaikban, a helyi vállalkozások virágoztak, az egyre jelentősebbé váló középosztály soraiba pedig azok a hajógyári munkások is beletartoztak, akik még a nagy roham előtt érkeztek. Lucyék utcájának sarkán egy gyógyszerész vett egy telket, és azt tervezte, hogy megnyitja rajta a város első fekete patikáját.121 Még egy vadonatúj kórház is állt a közelben: a fekete építészek által tervezett, és fekete orvosok által üzemeltetett Whittaker Memorial 1943 elején nyitott meg.122
Mivel távol volt a férjétől és a gyerekeitől, az élettere egy nagy ház helyett egy apró szobára korlátozódott, és a bőröndje funkcionált ruhásszekrényként, Dorothy napi teendői a legegyszerűbb dolgokra korlátozódtak. A munkába állása előtti néhány nap arra volt elég, hogy feltérképezze az új élete leglényegesebb elemeit: hol van a legközelebbi AME templom, mikor vannak az étkezések Lucyék házában, és hogyan jut el az új munkahelyére.
A buszok és a villamosok reggeltől estig járták a várost, és már kora hajnalban zsúfolásig tömve voltak; az éjszakai műszakosok és a korán kelők ekkor találkoztak. A háborús erőfeszítés sehol máshol nem volt annyira tetten érhető, mint a menetrend szerinti buszokon, amelyeken idegenek tömegei utaztak szorosan egymáshoz préselődve. Ekkora embertömegek mozgatása még a legideálisabb körülmények között sem egyszerű, de a kicsavart Jim Crow-törvények valóságos kálváriává tették a munkába járást az utasok számára. A fehérek a jármű elején szálltak fel és le,123 és elöl kellett leülniük, a feketék viszont a hátsó ajtón keresztül közlekedtek, és az úgynevezett színes vonaltól hátrébb kellett helyet foglalniuk, ezenkívül át kellett adniuk ülésüket a fehéreknek, ha a jármű elejében nem volt elég hely. Mivel a hátsó ajtóhoz gyakran nem jutott jegykezelő, a feketéknek az első ajtón kellett felszállniuk, aztán át kellett verekedniük magukat a fehéreken, hogy eljussanak a jármű hátsó részébe, leszállásnál pedig ugyanez a procedúra ismétlődött meg, csak fordítva. Ha pedig egy fehér utas véletlenül hátul találta magát egy olyan járművön, amelyen két jegykezelő dolgozott, neki is előre kellett verekednie magát a feketék között, mert a törvény szerint a fehérek nem használhatták a hátsó ajtót. Lehet, hogy a szegregációs törvények eredetileg a súrlódások megakadályozása céljából akarták elválasztani a rasszokat, a gyakorlatban azonban pont ellenkező hatást értek el.
Túlzsúfolt buszok; hatnapos munkahét; állandó zaj és építkezések; cukor-, kávé-, vaj- és húshiány; az ebédlőtől a benzinkútig mindenhol hosszú sorok... a mindennapi élet problémái az ország háborús központjaiban pattanásig feszítették a húrt az egyébként is érzékeny faji kérdések tekintetében. Hampton Roads térségét azonban eddig szerencsére elkerülték az olyan, fehérek és feketék közti villongások, amelyek Detroitban, Mobile-ban és Los Angelesben (Los Angelesben a mexikóiak, a négerek és a jampiruhába öltözött filippínók csaptak össze a fehér katonákkal) erőszakba torkolltak.
A háborús központok fehér lakosai talán a háborúnak tulajdonították a konfliktusokat, a faji ellenségeskedéstől már régóta szenvedő négereknek azonban már elegük volt a megszokott küzdelmekből. Nem számított, mennyire zsúfolt volt egy busz vagy egy villamos, azokat a feketéket, akik a fehérek szekciójában ültek, megbírságolták. Több szabálysértőt is leráncigáltak a járművekről, és akadtak, akiket a rendőrök még meg is vertek. A Les Femmes nevű hölgyklub levelet írt a busztársaságnak,124 amelyben arról panaszkodik, hogy a társaság sofőrjei rendszeresen méltatlanul bánnak a néger nőkkel. A Newport News és Hampton között közlekedő egyik busz sofőrje egyszer nem engedett felszállni a járművére egy katonai egyenruhát viselő néger férfit.125 Országszerte sokan gondolták úgy, hogy az egyenruhát viselő feketék túllépték a hatáskörüket, és ezzel kiprovokálták, hogy akár erőszakosan is fellépjenek ellenük.
A négerek azóta küzdöttek az igazságtalanságok ellen, amióta az első rabszolgaszállító hajó 1609-ben megérkezett a hamptoni parton fekvő Old Point Comfort kikötőbe, azonban a háború és annak retorikája arra biztatta a fekete közösséget, hogy végre behajtsa, amivel a hazája tartozott neki. „A világon minden embernek126 joga van a négy szabadsághoz”:127 a szólás- és véleményszabadsághoz, a vallásszabadsághoz, valamint a félelmektől és a nélkülözésektől mentes emberi élethez, mondta Roosevelt, amikor 1941-ben az unió helyzetéről tartott beszédet, és arra kötelezte az Egyesült Államokat, hogy legyőzze a másokat a szabadságuktól megfosztó diktátorokat. Honfitársaikhoz hasonlóan a négerek is elborzadtak azoktól a szörnyűségektől, amelyeket Németország a zsidó lakosaival művelt: nem vállalhattak olyan munkát, és nem indíthattak olyan üzletet, amilyet akartak; alaptalanul bebörtönözték őket, és megtagadták tőlük az igazságos eljáráshoz való jogukat, illetve az állampolgári jogaikat; államilag jóváhagyott megaláztatásnak és erőszaknak tették ki őket; gettókba zárták őket; halálra dolgoztatták, vagy egyszerűen kiirtották őket a koncentrációs táborokban. Hogy tudta volna egy amerikai néger úgy nézni az európai pusztítást, hogy ne vonjon párhuzamot a saját négy évszázados küzdelmével a jogfosztottság, a rabszolgaság és az erőszak ellen?
A 8802-es elnöki rendelet és az annak betartatásáért felelős bizottság megalapítása optimizmusra adott okot, és a fekete közösség nagy része abban reménykedett, hogy a lehetőségek kapui, amelyek végre feltárultak, most már nyitva is maradnak. Csakhogy majdnem harminc évvel korábban az első világháborúról is azt gondolták, hogy meg fogja törni a faji előítéleteket. „Több ezer fiatok van a táborokban és Franciaországban, ezért aztán nem várhattok kevesebbet ettől a konfliktustól a teljes polgárjogi egyenlőség megszerzésénél - amely minden más polgárt is megillet” 128 - ígérte a virginiai születésű Woodrow Wilson elnök a feketéknek az előző háború alatt. A négerek már akkor is készen álltak, hogy felajánlják az életüket a régen esedékes örökségükért, a hadsereg azonban nem engedte meg, hogy együtt szolgáljanak a fehérekkel, mert nem találták őket mentálisan alkalmasnak a harcok keménységéhez. A legtöbbjüket szakácsnak, rakodómunkásnak vagy sírásónak osztották be, de még azon keveseknek is, akiknek valahogyan sikerült bekerülniük a tisztek közé, mocskos vécékkel, használt egyenruhákkal és elkülönített zuhanyzókkal kellett beérniük, ráadásul a fehér katonák nem tisztelték őket. Ha pedig túlélték a harctér borzalmait, akkor azzal sodorták veszélybe magukat, hogy egyenruhában sétáltak végig a szülővárosuk utcáin.
Charles Hamilton Houston Amerika intézményesített diszkriminációjával szembeni hajthatatlan ellenállása részben azokra a tapasztalatokra volt visszavezethető, amelyeket fiatal katonaként szerzett Franciaországban az első világháború alatt. A férfival, akiből később az NAACP legfőbb ügyvédje lett, és a többi színes bőrű katonával rendszeresen rosszul bántak a fehér tisztek, amikor pedig végül visszatért az Egyesült Államokba, Houston és egy barátja még mindig egyenruhát viselve vonattal igyekeztek hazafelé, és egy fehér férfi nem volt hajlandó leülni melléjük az étkezőkocsiban. „Átkozottul örültem, hogy nem haltam meg a hazámért folytatott küzdelem során”129 - emlékezett vissza 1942-ben a Pittsburgh Courier hasábjain.
A polgárháború után, amikor a déli államokat visszafogadták az Egyesült Államokba, a kormány bizonyos állásokat megnyitott a feketék előtt, és ezzel főleg a tanultabb rétegeknek biztosított felemelkedési lehetőséget. A tizenkilencedik század végi közigazgatási reformok igyekeztek visszaszorítani a pártfogói rendszert és a korrupciót, és olyan, érdemeken alapuló rendszert vezettek be, amely lehetővé tette, hogy a feketék megvessék a lábukat. Woodrow Wilson elnöksége alatt azonban a szegregáció vasfüggönye hullott a szövetségi foglalkoztatásra. Az 1915-ös szabály, miszerint minden jelentkezési laphoz fényképet kell mellékelni,130 rejtett módon ugyan, de lehetővé tette a faji alapon történő döntéshozatalt. Az olyan heterogén hivatalokban, mint például a posta, vagy a haditengerészet, Wilson hivatalnokai tisztogatást végeztek a fekete alkalmazottak körében,131 a maradókat pedig elkülönített helyiségekbe vagy függönyök mögé száműzték, hogy a fehér közhivatalnokok, illetve a látogatók ne is lássák őket.
A feketék egyenlőségre való törekvését ellenzők rendíthetetlenségét Mark Etheridge, a Louisville Courier-Journal szerkesztője, és Roosevelt Egyenlő Munkáltatói Gyakorlatok Bizottságának (FEPC: Fair Employment Practices Committee) első vezetője tette szinte elviselhetetlenül nyilvánvalóvá 1943-ban. „Nincs olyan erő a világon - a szövetséges és a tengelyhatalmak gépesített hadseregeit is beleértve -, amely arra tudná kényszeríteni a délen élő fehéreket, hogy lemondjanak a társadalmi szegregáció elvéről”132 - mondta a fehér liberális Etheridge, akit gyakran pocskondiáztak, amiért a négerek felemelkedését támogatta. A rendszer, amely a társadalom alsó felében tartotta a feketéket, olyan mélyen gyökeredzett a nemzet történetében, hogy lepattogtak róla az ország egyenlőségről szóló ideáljai. Az éttermek, amelyek Dorothy Vaughant nem voltak hajlandók kiszolgálni, semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy fogadják a Newport News-i James River híd alatt kialakított hadifogolytáborból érkező németeket. A négerek egyénileg és népként egyaránt meghasonlottak133 ezektől az ellentmondásoktól, mivel az amerikai öntudatuk folyamatos harcban állt fekete lelkükkel. A kettős öntudat kínjait W. E. B. Du Bois fogalmazta meg a legjobban a The Souls of Black Folk (A fekete bőrű népek lelke) című, nagyon tanulságos könyvében.
A közösség legszókimondóbb egyénei nem voltak hajlandók elfogadni az ellentmondásokat, és nyíltan egyenlőségjelet tettek azok közé a rasszisták közé, akiknek a legyőzésére Amerika felesküdött, és az amerikai rasszisták közé, akiket az ország eltűrt. „A brutalitás minden olyan fajtája, amelyet a németek faji alapon követnek el, a délen élő négereket is sújtja, méghozzá nap mint nap”134 - mondta Vernon Johns, Dorothy Vaughan volt kolléganőjének, Altona Trent Johnsnak a férje. Farmville „briliáns tudós-prédikátora”135 országos hírnevet szerzett ékesszóló prédikációival és a faji előrehaladásról vallott egyéni nézeteivel, amelyek akkoriban meglehetősen radikálisnak számítottak, a kompromisszumot nem tűrő álláspontja azonban direkt és indirekt módon is befolyással volt a polgárjogi mozgalom 1950-es és 1960-as években végzett tevékenységére.
A fekete újságok - amelyek megingathatatlanul támogatták a négereket érintő ügyeket - annak ellenére sem voltak hajlandóak cenzúrázni magukat, hogy a szövetségi kormány lázadás vádjával fenyegette meg őket. „Segítsetek, hogy itthon mi is részesülhessünk a demokrácia áldásaiban, mielőtt csatlakoznátok a ’szabadítsunk fel más népeket’ mozgalomhoz, és arra szólítotok föl minket, hogy menjünk, és haljunk meg egy idegen országban”136 - mondta P. B. Young, a Norfolk Journal and Guide tulajdonosa egy 1942-es vezércikkben. A négerek biztonságával, oktatásával, gazdasági mobilitásával, politikai erejével és emberségével foglalkozó cikkekkel a fekete sajtó vegyes érzelmeket ébresztett az olvasóiban a háború iránt.
James Thompson, egy huszonhat éves étkezdei alkalmazott ékesszólóan fejtette ki a négerek dilemmáját abban a levélben, amelyet a Pittsburgh Couriernak írt: „Sötét bőrű amerikaiként a következő kérdések foglalkoztatnak: Fel kellene áldoznom az életem, hogy fél-amerikaiként éljek...? Érdemes megvédeni azt az Amerikát, amelyet én ismerek...? A színes bőrű amerikaiaknak továbbra is el kell viselniük azokat a méltánytalanságokat, amelyekkel a múltban halmozták el őket? Ezekre a kérdésekre és még sok másik kérdésre is tudni szeretném a választ, csakúgy, mint véleményem szerint minden egyes színes bőrű amerikai.”137
Miért harcolunk? - tették fel a kérdést maguknak és egymásnak.
Ez a kérdés visszhangzott az Ogden Hall auditóriumának boltíves mennyezetéről a Hampton Intézetben. Ezt zengték az ország több ezer fekete gyülekezetének templomaiban. Ez lebegett a King Streeten található Egyesült Szolgáltató Szervezetek (United Service Organization - USO) klubjának levegőjében, az egyik olyan helyen, amely az otthoni morált volt hivatott erősíteni; de még a USO is szegregált volt, mivel külön klubokat tartott fent a négereknek, a fehéreknek és a zsidóknak. Ezek a kérdések uralták továbbá a Pittsburgh Courier, a Norfolk Journal and Guide, a Baltimore Afro-American, a Chicago Defender, valamint az ország többi néger újságjának címlapjait. A fekete közösség tagjai egymás között és nyilvánosan is feltették ezeket a kérdéseket, mégpedig minden lehetséges hangnemben: költői kérdésként, dühösen, hitetlenkedve, reménnyel telten. Mit jelentett ez a háború az amerikai népesség egytizedét kitevő legnagyobb kisebbség tagjainak?
Nem az északi agitátorok műve volt, hogy a négerek megkérdőjelezték az országukat, ahogy azt oly sok déli fehér hinni szerette volna. A saját büszkeségük, a hazafiasságuk, a demokrácia lehetőségébe vetett mély és megingathatatlan hitük inspirálta őket. És miért ne? Ki ismerte a négereknél jobban az amerikai demokráciát? Ismerték a demokrácia minden értékét, hibáját és gyenge pontját, a hangját és a körvonalait, mivel mindez hiányzott az életükből. Az Amerikában való létezésüket leginkább az határozta meg, hogy nekik nem jutott a demokrácia áldásaiból semmi. Minden vasárnap elmentek a templomaikba, és azért imádkoztak az Úrhoz, hogy a demokrácia végül hozzájuk is eljusson.
Amikor a Pearl Harbourt ért támadás után az amerikai demokrácia ismét hozzájuk fordult, ők összezárták soraikat, csakúgy, mint a függetlenségi háborúban, a polgárháborúban, a spanyol-amerikai háborúban, az első világháborúban és minden amerikai háborúban; és felkészültek a harcra a hazájukért és a saját jövőjükért. A fekete egyházak, a fekete diákszövetségek, az Urban League, a Néger Nők Nemzeti Tanácsa (National Council of Negro Women), a Les Femmes Sans Souci, a Bachelor-Benedict-tagok és az ország fekete főiskolái egy olyan szervezetet követtek, ami a kormány alá tartozott. A néger sajtó afféle híradós alakulatként működött, amely a vezetők és a gyalogság között közvetített, és továbbította a jelszavakat, hogy a néger közösség Amerikával szinkronban, és ami még fontosabb, egységes egészként haladjon előre. Minden akció a végső győzelem reményét hordozta magában.
A folyton jelenlévő kettős tudat adta az ötletet a „dupla V” fogalmához, amelyet James Thompson vezetett be a Pittsburgh Courierhoz írott levelében: „A színes bőrűek számára a dupla V jelentse a kettős győzelmet (V azaz Victory, jelentése győzelem); az első V jelentse a külső ellenségek, a második pedig a belső ellenségek felett aratott győzelmet, mivel azok, akik idehaza fenntartják ezeket a szörnyű előítéleteket, ugyanúgy el akarják pusztítani a demokratikus berendezkedésünket, mint a tengelyhatalmak.”138
1943 decemberének első napján, amikor az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország vezetői berekesztették a teheráni konferenciát, amelyen tervbe vettek egy franciaországi inváziót 1944 nyarára - D-nap -, Dorothy Vaughan helyet foglalt egy helyi járat színes bőrűek számára fenntartott részében, hogy az első munkanapján eljusson a Langley Memorial Repülésügyi Laboratóriumba.
Az első napján a Langley-ben Dorothy Vaughan a személyzeti osztályon töltötte a délelőttöt, és elintézte a szükséges papírmunkát. A jobb kezét feltartva letette az Egyesült Államok közhivatalnoki esküjét, amellyel megerősítette a helyét a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testületnél, azonban a jelvénye - egy kék fémkör a fényképével és a NACA szárnyas logójával - volt az, ami véglegesítette a helyét a klubban, illetve amelynek segítségével szabad bejárása lett a laboratórium épületeibe. Miután felszállt a Langley buszára, Dorothy Vaughan elindult a laboratórium nyugati felében lévő munkaállomására.
„Ha a személyzetis munkatárs úgy látja jónak, hogy az ingoványos, szúnyogoktól hemzsegő és kietlen nyugati területre száműz, ne átkozd el a nevét. Szerezz be egy combig érő csizmát, gondolj arra, hogy a megpróbáltatásaidnak meglesz a jutalma, vesd bele magad a vadonba, és ne keseregj szomorú sorsod felett”139 - tréfálkozott a laboratórium hetilapjában, az Air Scoopban az egyik cikkíró.
1917-es megalapítása óta a laboratórium tevékenysége nagyrészt a Back River partján épült Langley katonai bázis területére korlátozódott. Az adminisztrációs épületből kiindulva, először mindössze egy szélcsatornával, a laboratórium addig terjeszkedett, amíg nyugaton el nem érte a gyarmati időkből visszamaradt ültetvények határát. A hamptoniak egy része még jól emlékezett arra, hogy a laboratóriumban dolgozó furcsa emberek hogyan mentették ki a várost a szesztilalom által keltett gazdasági válságból. Mivel a szeszes italok a hamptoni polgárok aránytalanul nagy hányada140 számára jelentettek megélhetést a huszadik század első két évtizedében, az országot sújtó alkoholtilalom sokakat sodort kétségbeejtő helyzetbe. Harry Holt, a város törvényszéki írnoka titokban szövetkezett többek között az osztrigamágnás Frank Darlinggal, akinek a J. S. Darling and Son nevű cége a világ harmadik legnagyobb osztrigakonzervgyára volt, hogy vásárolják fel az egykori gazdag ültetvényesek, például George Wythe birtokait. Holt összevonta a földterületeket, aztán eladta őket a szövetségi kormánynak a légibázis és a laboratórium számára. „Virginia eme szegletének jövője megoldódott”141 - adta hírül a helyi újság. Ez volt a legnagyobb dolog, amely ezzel a térséggel történt azóta, hogy Collis Huntington megalapította a hajógyárát Newport Newsban. A helyiek annyira örültek a szövetségi pénzek által biztosított „életadó energiának”,142 hogy eszükbe sem jutott irigyelni Holttól és üzleti partnereitől a zsíros hasznot, amelyet az ingatlanspekulációval szereztek.
A nyugati területen 1939-ben kezdődtek meg a komolyabb munkálatok. Most, amikor a Dorothyt és társait szállító busz a kampusz két felét összekötő út végére ért, az utasok elé meglehetősen bizarr látvány tárult: már elkészült kétszintes téglaépületek, erdős és bozótos területeken meredező félig elkészült torzók, az egyik építmény mögött pedig egy három emelet magas, bordázott fémmel borított cső, amely úgy nézett ki, mint egy H. G. Wells elméjéből kipattant hernyó. A 4,86 méter magas szélcsatornát mindössze két nappal a Pearl Harbourt ért támadás előtt fejezték be. A négyszögletes zárt csőrendszer 91,4 méter hosszú és 30,5 méter széles volt. A táj futurisztikus jellegéhez az is hozzájárult, hogy a nyugati terület épületeit - a laboratórium és a légibázis épületeivel egyetemben - sötétzöldre festették még 1942-ben, álcázásképpen egy ellenséges támadás esetére.
A busz körbement a nyugati területen, aztán megállt, és kitette Dorothyt egy raktárnak nevezett épület bejárati ajtaja előtt. Ez az épület, illetve a benne helyet kapó irodák semmiben sem különböztek a laboratórium többi épületétől: ugyanazok a keskeny ablakok, ugyanaz az építkezésre néző kilátás, ugyanazok az irodai lámpák a mennyezeteken, ugyanazok az egyen-íróasztalok, ugyanaz az osztályteremszerű elrendezés. Még mielőtt belépett volna azon az ajtón, amely a leendő munkahelyére vezetett, Dorothy már hallotta a számológépek által keltett zajok dallamát: egy klikk, amikor valaki bevitt egy számot, egy dobverés, amikor valaki bevitt egy elvégzendő műveletet, és egy dobpergés, amikor a gép elvégezte a műveletet; úgy hangzott, mintha a katonazenekar ütőshangszerein gyakoroltak volna odabent. Minden helyiségből hasonló hangok szűrődtek ki, ahol a nők a repülésügyi kutatások legalapvetőbb műveleteit végezték a központi számolócsoporttól kezdve a keleti oldalon át azokig a kisebb csoportokig, akiket a különböző szélcsatornákhoz, illetve a különböző mérnökcsoportokhoz osztottak be. Az egyetlen különbség a között az iroda között, amelyikbe Dorothy besétált, és a laboratórium többi irodája között az volt, hogy az itt ülő nők mind feketék voltak.
A Dorothyék Farmville-i házával szemben lévő Állami Tanárképző Főiskola egykori diákjai a keleti számolócsoportban dolgoztak a Sweetbriarshöz, a Hollinshoz és a New Jersey College for Womenshez (New Jersey Női Főskola) hasonló iskolákból érkezett társaikkal, míg a nyugati csoportban, ahol Dorothy dolgozott, a Virginia State College for Negroesból (Virginiai Állami Főiskola Négereknek), az Arkansas AM&N-ből, illetve a Hampton Intézetből érkeztek a nők. A húsz emberre méretezett helyiség majdnem tele volt. Május végén az első öt helyet Miriam Mann, Pearl Bassette, Yvette Brown, Thelma Stiles és Minnie McGraw foglalta el. A következő hat hónap során további diplomások érkeztek a Hampton Intézet női mérnököket képző szakáról, illetve távolabb fekvő iskolákból. Ilyen volt például Lassie Hunter, aki a texasi Prairie View Egyetemen végzett. Közülük is többen rendelkeztek tanári tapasztalattal, akárcsak Dorothy.
Miután a számológépeik fölött fölpillantva a többiek köszöntötték, Dorothy leült. Kérdés nélkül is jól tudta, hogy mindannyian ugyanazokhoz a fekete öregdiák szervezetekhez, civil szervezetekhez és egyházakhoz tartoznak. Sokan voltak tagjai a Delta Sigma Thetához és az Alpha Kappa Alphához hasonló diákegyesületeknek, amely utóbbihoz Dorothy még a Wilberforce-ban csatlakozott. Azzal, hogy bekerültek a Langley nyugati komputerei közé, a világ egyik legexkluzívabb női diákegyesületéhez csatlakoztak. 1940-ben a fekete nőknek mindössze 2 százaléka143 szerzett főiskolai végzettséget, nekik pedig a 60 százalékuk általános-, illetve középiskolákban helyezkedett el tanárként. Az 1940-ben végzetteknek pontosan nulla százaléka144 lett mérnök. És mégis, egy olyan korban, amikor a fehér nőknek csak 10 százaléka,145 a fehér férfiaknak pedig az egyharmada diplomázott valamilyen főiskolán, a nyugati komputerek a „világ legjobb és legnagyobb repülésügyi komplexumában”146 találtak munkára és egymásra.
A terem elejében, akár a tanárok az iskolában, két egykori keleti komputer ült: Margery Hannah, a nyugati komputerszekció feje, és az asszisztense, Blanche Sponsler. A magas és szikár Margery Hannah, akinek nagy szeme és még nagyobb szemüvege volt, 1939-ben kezdett a laborban dolgozni, miután lediplomázott az Idaho Állami Egyetemen,147 és nem sokkal azt követően, hogy a keleti számolócsoport kinőtte a fizikus Pearl Younggal közös irodáját. Youngot 1922-ben vették fel, és az azóta eltelt két évtized nagy részében ő volt az egyetlen női szakember a laboratóriumban. Jelenleg az intézmény szakszerkesztőjeként dolgozott („angol kritikusként”,148 ahogyan gyakran nevezték), és egy maroknyi, főleg nőkből álló csapat élén azon fáradozott, hogy meghatározzák a NACA jelentéseinek sztenderdje-it. Virginia Tucker, a főkomputer volt a Langley több mint kétszáz nőből álló számoló szekciójának legfőbb vezetője, így Margery Hannah és a többi csoportvezető neki tartozott elszámolással. A munka általában a piramis legtetejéről indult: a mérnökök Virginia Tuckert keresték meg a kiszámolnivalóval; ő szétosztotta a munkát a csoportvezetők között, akik pedig továbbosztották azt a csoportjukba tartozó lányok között. Egy idő után előfordult, hogy a mérnökök egyenesen a csoportvezetőkhöz vagy éppen közvetlenül ahhoz a lányhoz fordultak, akinek a munkájával a legjobban meg voltak elégedve.
Mivel a labor hiányosságai hatással voltak az olyan légellenállással kapcsolatos, és egyéb tesztek elvégzésére, amelyeknek a lehető legerősebbé, legbiztonságosabbá és leghatékonyabbá kellett volna tenniük a katonai repülőgépeket, a nyugati komputerek jelentősen hozzájárultak az ügynökség kutatási erőfeszítéseihez. Az elkövetkező három évben a NACA meg akarta duplázni a nyugati területet. Langley anya ezenkívül további két új laboratóriumnak is életet adott: az Ames Repülésügyi Laboratóriumnak a kaliforniai Moffett Fieldben 1939-ben, és az Aircraft Engine Research Laboratorynak az ohiói Clevelandben 1940-ben. Az új laboratóriumok sok embert - köztük komputereket is - elszívtak Langley-ből, úgyhogy az ügynökség nehezen tudott lépést tartani az amerikai repülőgépipar csodálatos teljesítményével. Ez az iparág 1938-ban még csak a negyvenharmadik helyen szerepelt az ország iparágainak sorában, 1943-ra azonban már világelső volt.
Eddigi működésének nagy része alatt a NACA zászlóshajója egy viszonylag kicsi üzem volt, mostanra azonban egy sokrétegű, bürokratikus rendszerré nőtte ki magát, amely hemzsegett az új arcoktól. Ahogy a mérnökcsoportok egyre nagyobbá és összetettebbé váltak, a munkatársak napi rutinja már nem a laboratórium egészéhez kötődött, hanem az egyes munkacsoportok napirendjéhez. Az alkalmazottak ugyanazokkal a kollégákkal kávéztak délelőtt, mint akikkel a nekik kijelölt ebédszünetben ebédeltek, és akikkel együtt indultak haza az esti busszal. Az Air Scoop mindenről hírt adott a neves repülésügyi szakértők prezentációitól kezdve a céges softball-liga eredményein át a Noble Order of the Green Cow (a laboratórium divatos fehér klubja) táncmulatságainak időpontjáig. A hetilap folyamatosan tájékoztatta a dolgozókat a különböző eseményekről, és táplálta a morált, de egy olyan évben, amikor a személyi állomány majdhogynem megduplázódott, maguknak a dolgozóknak sem volt könnyű teljesen felfogniuk a szervezet szokatlan küldetésének hatásait, és azt, hogy ezért milyen sokféle ember együttműködésére van szükség.
Mindössze egy hónappal azelőtt, hogy Dorothy elhagyta Farmville-t, az Air Scoop arról számolt be, hogy Frank Knox haditengerészeti miniszter egynapos látogatást tesz a laboratóriumban. Aznap ezerötszáz dolgozó gyűlt össze a strukturális kutatások tágas laboratóriumába, amely a raktárépülettel szembeni poros irtáson kapott helyet, hogy meghallgassák Knox beszédét. A haditengerészeti miniszter gratulált a NACA-nak, amiért minden szövetségi intézmény közül az ő munkatársai vásárolták a legtöbb háborús kötvényt - a Motonban árusított háborús illetékbélyeg drágább verzióját -, és elismerését fejezte ki a kutatásért, amely egy megbízhatatlan zuhanóbombázó prototípusból megalkotta a „lassú, de halálos” SBD Dauntlesst, amely döntő szerepet játszott az 1942 júniusában kivívott midwayi győzelemben.
„Önök, hölgyeim és uraim, akik a fegyverropogástól távol azon dolgoznak, hogy a lehető legjobban kamatoztassák különleges képességeiket, meg fogják nyerni a háborúnak ezt a részét: a kutatás csatáját” 149 - mondta Knox. - „Ez a háború legalább annyira a laboratóriumokban zajlik, mint a csatatéren.”
Az emberek úgy töltötték meg a termet,150 mint ahogy a gázok áradnak szét egy léggömbben. Knox a terem elejében található pódiumon állt egy hatalmas amerikai zászló előtt. A tömeg legnagyobbrészt fehér férfiakból állt, akik vagy a rövid ujjú ing, nyakkendő, zakó és kardigán valamilyen kombinációját viselték, vagy pedig a szerelők és munkások overallját. A minisztert kísérő magas rangú tisztviselők a terem első felében, oldalt álltak. Őket a tweedöltönyük és a karszalagjaik különböztették meg a többiektől. A kor csodagyerekei - John D. Bird, Francis Rogallo és John Becker nevét már akkoriban a szakterületük legnagyobbjai között emlegették - néhány sorral hátrébbról mosolyogtak. A terem bal oldalában körülbelül húsz fekete férfi álldogált. Mindannyian overallt viseltek, néhányan azonban svájci sapkával vagy karimás kalappal igyekeztek feldobni az öltözéküket. A tömeget fehér nők tarkították, akik közül sokan az első sorokban foglaltak helyet. Térdig érő szoknyájukhoz praktikus cipőket viseltek, amelyek illettek a Langley terepviszonyaihoz. John Becker mögött még több női arcot lehetett látni - barna arcokat, amelyek gazdái a terem középső részén foglaltak helyet. Thelma Stiles mosolygott, Pearl Bassette szemüvegén megcsillant a vaku fénye, az apró termetű Miriam Mann feje pedig alig látszott ki az előtte ülők válla mögül. Ki gondolta volna, hogy fekete és fehér, férfi és nő, kézzel és számokkal dolgozó munkás így összekeveredhet, ráadásul a déli Hamptonban?
Az előadás után a nyugati komputerek átmentek az ebédlőbe.151 Itt olyan emberek is összefuthattak, akik különböző csoportokban vagy különböző épületekben dolgoztak, itt el lehetett csípni Henry Reidet vagy a közönyös John Victoryt, a NACA első emberét, ha éppen a városban volt, de akár John Stack - a nagy sebességű kutatások szélcsatornáinak felügyelője - csípős mondanivalójából is ízelítőt kaphatott bárki. A harmincperces szünet pont elég volt egy meleg ebédhez és egy kis beszélgetéshez.
A legtöbb csoport tagjai már csak megszokásból is együtt ebédeltek, a nyugati komputereknek azonban nem is volt más választása. Az ebédlő hátsó részének egyik asztalán volt fehér kartonlap, amelyre a következő feliratot stencilezték: színes bőrű komputerek.152 Ez volt az egyetlen hasonló felirat a nyugati területen; semelyik másik csoport helyét nem jelölték ki ily módon. A portások, a munkások és az ebédlő dolgozói nem a főebédlőben étkeztek. A nyugati komputereken kívül nem dolgozott más fekete bőrű szakember a laboratóriumban - így nem zárták ugyan ki, de igazán be sem fogadták őket.
Ebben a korban egy ilyen felirat egyáltalán nem számított rendkívüli dolognak, és nem sejtetett semmiféle rasszista erőszakot, amely a semmiből támad, és még a stabil anyagi háttérrel rendelkező négereknél is olaj a tűzre. A szegregációnak olyan variációja volt, amelyet a feketék, ha el nem is fogadtak, de az évek során megtanultak tolerálni, méghozzá azért, hogy megkönnyítsék a mindennapi életüket. A laboratórium magasztos környezetében azonban, ahová az intellektuális képességeik miatt választották be őket, egy ilyen felirat különösen nevetségesnek, és valahogy sokkal sértőbbnek tűnt.
Megpróbálták figyelmen kívül hagyni a feliratot, ebéd közben félretolták, és úgy tettek, mintha ott sem lenne. Az irodában minden nő egyenlőnek érezte magát, az ebédlőben és a színes bőrűeknek fenntartott mosdóban azonban ott voltak a feliratok, amelyek arra emlékeztettek mindenkit, hogy az érdemeken alapuló közfoglalkoztatás és a 8802-es számú elnöki rendelet ellenére vannak, akik egyenlőbbek másoknál. Leíró jellege ellenére még a csoport neve is megtévesztő volt egy kissé. Egyrészt eleget tett a foglalkoztatásbeli egyenlőséget előíró elnöki rendeletnek - a nyugati számolócsoport egyszerűen csak egy funkcionális megnevezés volt a szervezeti egységen belül -, másrészt megfelelt a Virginiában érvényben lévő „elkülönített, de egyenlő” rendeleteknek. Az ebédlőben elhelyezett felirat ékesen bizonyította, hogy a törvény, amely lehetővé tette a nyugati komputerek számára, hogy a Langley-ben dolgozzanak, nem írja felül azt az állami törvényt, amely elkülönített helyre száműzi őket. A laboratórium főbejárata nyitva állt előttük, sok másik ajtó azonban zárva maradt, mint például az Anne Wythe Hallé.153 Ezen a szálláson a Langley-ben dolgozó, egyedülálló fehér nők laktak, és míg Dorothynak minden reggel több saroknyit kellett sétálnia Lucyék házától a buszmegállóig, a szálláson lakóknak különbusz állt a rendelkezésükre. Ez ellen nem tehettek semmit, ahogy a színes bőrűek számára fenntartott mosdó ellen sem. De az a felirat az ebédlőben...
Végül Miriam Mann volt az, aki úgy döntött, hogy ebből elég. „Ott a mai táblácskám”154 - szokta mondani, amikor beléptek az ebédlőbe, és meglátta a terem egyik hátsó asztalára kitett feliratot. Az alig százötven centi magas lánynak alig ért le a lába, amikor leült, viszont nagyon határozott személyiséggel rendelkezett.
A nyugati komputerek nézték, ahogy a táblácska eltűnik Miriam táskájában.155 Ez az apró engedetlenség egyszerre keltett bennük idegességet és valamiféle furcsa hatalomérzetet. A rituálé rendszeresen megismétlődött. A láthatatlan kezek által kitett felirat világossá tette, hogy melyek az ebédlő ki nem mondott szabályai. Amikor Miriam eltüntetett egyet, néhány nap, egy hét vagy néha még annál is több idő telt el, mire pótolták egy pontosan ugyanolyannal.
A feliratok és azok eltávolítása rendszeres beszédtémát jelentett a nyugati komputerek számára, akik közül többen is vitatták a cselekedet észszerű mivoltát. Miközben a Langley ebédlőjében a táblácska drámája zajlott, a mindössze harminc kilométernyire fekvő Glouster megyében történt incidens országos hullámokat vert. Irene Morgan156 a Baltimore-i székhelyű, Glenn L. Martin Company nevű repülőgépgyárban dolgozott, amely a B-26 Maraudereket gyártotta. 1944 nyarán Irene hazajött Virginiába, hogy meglátogassa az anyját, ám amikor egy Greyhound busszal visszafelé tartott Baltimore-ba, letartóztatták, mert nem volt hajlandó átülni a színes bőrűek számára fenntartott szekcióba. Az NAACP jogi osztálya157 elvállalta a jogi képviseletét, és azt akarta elérni, hogy az államok közti közlekedésre ne vonatkozzanak a szegregációs szabályok. 1946-ban a Morgan kontra Virginia ügyben a Legfelsőbb Bíróság illegálisnak nyilvánította a szegregációt az államközi buszjáratokon, a nyugati komputerek azonban aligha reménykedhettek abban, hogy az ebédlői felirat banális ügye szövetségi üggyé növi ki magát. Az sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy azok, akik újra és újra kiteszik a feliratot, egyszerűen megszabadulnak a bajkeverőktől. „Ki fognak rúgni emiatt”158 - mondogatta Miriamnek a férje vacsora közben. Az amerikai négerek élete dilemmák soha véget nem érő sorozatából állt: mikor küzdjenek, és mikor engedjenek. Miriam úgy döntött, hogy ezúttal küzd. „Akkor kénytelenek lesznek megtenni” - felelte mindig a férjének.
Mannék a Hampton Intézet kampuszán laktak. A diákok többsége fekete volt ugyan, az iskola elnöke és a tantestület nagy része azonban a fehérek közül került ki. Malcolm MacLean, a Minnesotai Egyetem egykori adminisztrátora 1940-ben vette át a kormányrudat, és eltökélte, hogy az iskola háborús erőfeszítésekben való szerepvállalása lesz az ő öröksége. Miközben a laboratórium nyugat felé terjeszkedett, hogy eleget tudjon tenni a háborús igényeknek, a légierő robbanásszerű fejlődésének köszönhetően az ikertestvére, Langley Field is egyre bővült. Egy bostoni filantróp a Hampton Intézetnek ajándékozott egy Shellbanks Farm nevű egykori ültetvényt,159 amely mezőgazdasági laboratóriumként szolgálta az iskola néger és indián diákjait. 1941-ben MacLean eladta a háromszáztizenegy hektáros területet160 a szövetségi kormánynak, így Langley Field a világ egyik legnagyobb légibázisává161 nőtte ki magát.
A főiskola haditengerészeti képzése szintén MacLean irányítása alatt indult el, és aktív katonai bázissá változtatta az intézményt. A kampusz bejáratait a katonai rendőrség tagjai őrizték, és több mint ezer fekete újonc162 érkezett az ország minden tájáról, hogy megtanuljon repülőgép-, illetve hajómotort szerelni. Miután elvégezték a képzést, olyan helyekre irányították őket, mint például a marylandi Patuxent River Haditengerészeti Támaszpont,163 amely a haditengerészet tesztrepüléseinek legfőbb bázisaként szolgált. A Hampton Intézet a fekete főiskolák élére akart állni abban is, hogy olyan mérnöki, tudományos és gazdálkodási háborús képzéseket (ESMWT, Engineering, Science, and Management War Training) indított, amelyekből az első nyugati komputerek kikerültek. A Hampton Intézet termeiben férfiak és nők tömegei gyűltek össze, akik a rádiótechnikától kezdve a kémiáig mindent tanítottak. Egy 1942-es háborús munkáról szóló konferencián, amelynek a Hampton Intézet volt a házigazdája, MacLean azt mondta a jelenlévőknek, hogy a háború jelentheti a „legnagyobb áttörést a történelem során a kisebbségek számára”.164
Sok helyi fehér ízléstelenül progresszívnek, sőt egyenesen veszélyesnek tartotta MacLean azon igyekezetét, hogy a négerek nagyobb részt vállaljanak a háborús erőfeszítésekből, de a biztosítékot az verte ki náluk igazán, hogy az igazgatónak semmi kifogása nem volt a társasági eseményeken való keveredés ellen. Beszédekben biztatta a fehér főiskolákat,165 hogy néger professzorokat alkalmazzanak, a fehérek mellett fekete vendégeket is meghívott a rezidenciájára, és még azt is megengedte nekik, hogy dohányozzanak. A kampusz egyik mulatságán azzal botránkoztatta meg a helyi fehéreket (és szerzett jó pontokat a Hampton diákjainál), hogy egy fekete diáklányt kért fel táncolni.166 Őszintén hitt abban, hogy a négereknek előbbre kell lépniük az amerikai társadalomban, és igaz bajnoka volt a dupla V elveinek.
Henry Reid, a Langley laboratórium főmérnöke minden volt, csak lázító nem. A Massachusetts-i Worcesteri Politechnikai Intézetben végzett lesajnált villamosmérnök rátermett nagykövete volt a laboratóriumnak, és ugyanolyan gondossággal és lelkiismeretességgel vett részt hídavatásokon, mint amilyennel Orville Wrighttal levelezett.167 Neki semmi kifogása nem volt a hamptoni és a Newport News-i Kiwanis Club168 ellen, amelyet MacLean megvetett, a két férfit azonban mégis ugyanabból a fából faragták: mindketten szenvedélyesen szerették a szakterületüket, mindketten gyakorlatias gondolkodásúak voltak, és mindketten jövevények voltak, méghozzá olyan érdekekkel és feladatokkal, amelyek túlmutattak a déli érzékenységen és a városuk társadalmi elvárásain. Szinte biztos, hogy valahol valamikor találkoztak, miközben azon igyekeztek, hogy az intézményük lépést tudjon tartani a háborúval. Egyiküknek sem volt része169 abban döntésben, hogy a Langley fekete matematikusnőket vegyen fel. Annak, hogy távol tartották magukat az ügytől, valószínűleg mindkettőjük esetében stratégiai oka lehetett: úgy gondolták, hogy ha az engedélyezési folyamat csendben zajlik az Egyesült Államok Közalkalmazotti Tanácsának „színvak” bürokráciáján keresztül, kisebb az esély arra, hogy megakadályozzanak egy olyan előrelépést, amely mindkettőjük érdekét szolgálta. A színes bőrű komputerek híre természetesen bejárta a közösséget, és voltak, akik számára az alkalmazásuk a világvége közeledtét170 jelentette. Még azok között az előkelők között is, akik eljártak a Hampton Intézet koncerttermében tartott koncertekre és színházi előadásokra, voltak olyanok, akik elvárták, hogy az első sorokba ültessék őket, minél távolabb az iskola fekete professzoraitól és tisztségviselőitől.
A Langley néhány alkalmazottja nyíltan dacolt a déli szokásokkal. A főkomputer Margery Hannah komoly erőfeszítéseket tett, hogy a nyugati komputereket egyenlőként kezeljék, és néhányukat még a lakására is meghívta a munkával kapcsolatos társasági eseményekre. Az ilyesmi akkoriban szinte hallatlannak számított, Marge-ot pedig több fehér kollégája is páriaként kezelte.171
A laboratórium egyik legkiválóbb mérnöke aktívan szembeszállt a maga körül tapasztalt előítéletekkel. Robert „R. T.” Jones, akinek a deltaszárnyakról alkotott elmélete forradalmasította a területet, egyik este Hampton utcáin sétálva arra lett figyelmes, hogy a városi rendőrség néhány tagja egy fekete férfit zaklat.172 Már majdnem elkezdték ütlegelni, amikor Jones rájuk kiabált, hogy hagyják abba. Végül útjára engedték a fekete férfit, helyette azonban Jonest vitték be a fogdába, akiért másnap egy másik mérnök, Arthur Kantrowitz tette le az óvadékot.173
Az északi és a nyugati államokból származó mérnökök felemás érzésekkel álltak hozzá a fajkeveredés kérdéséhez. A legtöbbjük valószínűleg el sem tudta képzelni, hogy a baráti körébe feketék is tartozzanak, a munkahely elszigetelt légkörében azonban szívélyesen, sőt barátságosan viselkedtek a színes bőrű kollégáikkal. Már a munkájukról megismerték a nőket, és előfordult, hogy egy-egy projekthez a kedvencüket kérték, ezzel pedig lehetőséget adtak minden éles eszű embernek - legyen az fekete vagy fehér, nő vagy férfi - arra, hogy kemény munkával előrébb jusson.
Lehet, hogy el voltak különítve, de a nyugati komputerek egyenlőnek, sőt gyakran jobbnak is bizonyultak, mivel magukévá tették azt a néger alapelvet, miszerint kétszer olyan jónak kell lenniük, hogy feleaddig eljussanak. A munkaruhájukat páncélként viselték, a munkájukat pedig fegyverként használták, amelynek segítségével bebizonyították, hogy sem azért nem alacsonyabb rendűek, mert nők, sem pedig azért, mert négerek. Kijavították egymás munkáját, és katonás rendet tartottak maguk közt a pontatlanság, a slampos megjelenés és a laza erkölcs ellen. Felvették a kesztyűt a négereket árnyékként követő negatív sztereotípiák legyőzésének érdekében, és a szigorú szeretet segítségével védték meg az eltévelyedett egyént, és a csoportot is az előbbi botlásaitól. Amikor pedig körbejárt a persely a laboratóriumban, a nyugati komputerek a pénztárcájukba nyúltak, ugyanúgy, mint még tanárkorukban, és százszázalékos részvétellel vásároltak háborús kötvényeket.174
Valamikor a háború folyamán a színes bőrű komputerek feliratú táblácskát egyszer csak nem pótolták. A külön iroda és a külön mosdó persze megmaradt, de a Nyugati Terület Ebédlőjének Csatájában a láthatatlan kezek kénytelenek voltak megadni magukat az apró termetű, de meglehetősen kitartó ellenfelüknek. Nem mintha a nyugati komputerek azt tervezték volna, hogy megszállják a szomszédos asztalokat; ők csak a saját asztaluk felett szerették volna megszerezni az uralmat. Miriam Mann erőfeszítései, hogy a megalázó feliratot a feledés homályába küldje, egy kicsivel több méltóságot biztosítottak neki és a társainak, akik immár úgy érezhették, hogy a laboratórium egy kicsit az övék is.
A láthatatlan kezek talán arra a következtetésre jutottak, hogy a nyugati komputerek csendes kitartását érdemesebb inkább felhasználni, mint letörni, mivel ha volt valami, amit a háború az utóbbi három év során megkövetelt, akkor az a kitartás volt, a négerek pedig legendásan kitartóak voltak. Azok, akik arra számítottak, hogy a háború gyorsan és tisztán véget ér, sokan voltak ugyan, de tévedtek. A harcok elhúzódtak, több emberre, több pénzre, több repülőgépre és fejlettebb technológiára volt szükség Tudták, hogy egy nap véget ér majd a háború, de azt is tudták, hogy ez a nap nem másnap lesz. Lehet, hogy megfordulóban volt a hadiszerencse, de még sok csatát kellett megnyerni, a győzelem pedig kitartást kívánt.
Nem mindenki tudta feldolgozni a munkamennyiséget és a felelősséget, de a nyugati komputerek többsége úgy érezte, hogy ha nem képes elviselni a nyomást, akkor eljátssza ezt a lehetőséget, és talán az utána érkező nők lehetőségét is. Ők jobban függtek a Langley-beli állásaiktól, mint mások. A nyugati számolócsoport első napjaiban kötött barátságaik egész életükön át elkísérték őket, sőt, még a gyerekeiket is összekötötték. Dorothy Vaughan, Miriam Mann és Kathryn Peddrew a munkahelyen és azon kívül is nővérek lettek. Minden egyes nap közelebb hozta őket egymáshoz, és ahhoz a helyhez, amely megváltoztatta őket, miközben ők is megváltoztatták azt.
Dorothy figyelmesen hallgatta Marge Hannah-t, aki bevezette az itteni munkába. Ugyanazzal az alapossággal jegyezte meg az elvárásokat, amellyel otthon a diákjait osztályozta: Pontosan elvégzett műveletek. A technikák és eljárásmódok helyes alkalmazása. Pontos ítéletek és döntések. Megbízhatóság. Kezdeményezőkészség. Ha a munka mindössze hat hónapig tart is, ő elhatározta, hogy a lehető legtöbbet fogja kihozni ebből a lehetőségből. Egy ambiciózus fiatal matematikusi elme számára -aki már nem is annyira fiatal - nem volt ennél jobb munkahely az egész világon.