A fekete újságok olvasói olyan feszült figyelemmel követték a Tuskegee Repülősök hőstetteit, amely már-már a megszállottsággal volt határos. Még hogy egy néger nem tud repülni! Benjamin O. Davis Jr. ezredes és a 332-es vadász alakulat kilencezer méter magasról csapott le a tengelyhatalmakra. A lapok különleges tudósítókat küldtek Európába, a frontról érkező jelentések pedig gyönyörűséggel töltötték el az olvasókat. A repülőseink segítettek szétzúzni a nácikat!175 Néger pilóták náci csatahajót süllyesztettek el! Megdőlt a rekord: a 332-esek 25 ellenséges gépet terítettek le! Semmilyen rádiós sorozat nem vetekedhetett azoknak a férfiaknak a valós teljesítményével, akik a dupla V két lábon járó példáinak számítottak.
A „barna jenkik”,176 ahogy a fekete sajtó a fekete katonákat nevezte, éppolyan szenvedélyesen szerették a gépeiket, mint bármelyik másik amerikai pilóta. Az életük és az általuk kísért bombázók legénységének élete attól függött, hogy mennyire ismerik a járművük erősségeit és gyengeségeit, apró hibáit és szeszélyeit, illetve hogy mennyire tudják irányítani a gépet. Először Bell P-39 Airacobrákon szolgáltak, aztán áttértek a Republic P-47 Thunderboltsokra, 1944 nyarára pedig már a 332-es alakulat tagjai is North American P-51 Mustangokkal repültek.177 „Az, hogy az összes néger pilótát fantasztikus P-51 Mustangokba ültették, fontos küldetéseket és komoly előrelépést jelent nekik, ahogy a háború a döntő szakaszába érkezik”178 - írta a Norfolk Journal and Guide.
„A legjobban úgy lehetne leírni, hogy ez a ’pilóták repülőgépe’”179 - nyilatkozta egy amerikai katonai tisztviselő a Washington Post címoldalán. „Rendkívül gyors, és nagy sebességnél is kitűnően irányítható. A pilóták már néhány percnyi repülés után úgy érzik, mintha mindig is tudták volna, hogyan kell vezetni.” A hatalmas, négyszárnyú propellernek és a Rolls-Royce Merlin motornak köszönhetően a Mustang úgy száguldott a levegőben, mint egy versenyló. Miután felszállt, több mint 640 kilométer per órás sebességgel volt képes hasítani, méghozzá olyan könnyedén, mint ahogy egy családi szedán száguld vasárnap délután az autópályán. A párharcokban is nagyon kemény ellenfél volt, így a Tuskegee pilóták szerint ez volt a legjobb repülőgép a világon.
„Felviszlek a levegőbe, segítek, hogy elvégezd a munkád, aztán biztonságban visszahozlak a földre”180 - ígérte a Mustang, és be is tartotta az ígéretét. Hogy pontosan hogyan, az nem érdekelte a pilótákat, Dorothy Vaughannak viszont mostantól kezdve ezen kellett dolgoznia.
„Laboratóriumok háborúja!”181 - kürtölte világgá az Air Scoop. A NACA nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy a levegőből győzze le Németországot, méghozzá úgy, hogy tönkreteszik a gyáraikat, illetve félbeszakítják azokat a fejlesztéseiket, amelyek katonai előnyhöz juttathatnák őket. A Langley volt az Egyesült Államok egyik legerősebb támadó fegyvere - egy titkos fegyver, vagyis majdnem titkos, amely egy déli kisvárosban bújt meg teljesen nyilvánosan.
A barna jenkik biztosan el lettek volna ragadtatva, ha megtudják, hogy az imádott Mustangjaik teljesítménye részben egy csapatnyi színes bőrű komputernek köszönhető. Csakhogy míg a 332-esek minden végrehajtott manővere a címlapokra került, a nyugati komputerek és a többi laboratóriumi alkalmazott munkája szigorúan bizalmas volt. Henry Reid azt tanácsolta az embereknek, hogy tartsák nyitva a szemüket, mert könnyen lehet, hogy idegen kémek a Langley Field katonájának adják ki magukat, de az ötödik hadoszlop beépített emberei is megpróbálhatnak fontos információkat kihúzni a gyanútlan alkalmazottakból. A vezetőség elmarasztalt egy csapat kifutófiút, mert hivatali dolgokról beszélgettek egy helyi étkezdében, és néhány mérnököt is megfeddtek, mert hangosan és részletekbe menően diskuráltak a munkájukról egy USO gyűlésen. Az Air Scoop riadót fújt: „Ha elmondod valakinek, aki elismétli valakinek, akit kihallgat valaki, aki a tengelyhatalmak szolgálatában áll, akkor VALAKI, akit ismersz... meghalhat!”182 Az alkalmazottak megtanulták, hogy még a vacsoraasztalnál se beszéljenek a munkájukról. De még ha meg is akarták volna osztani valakivel a napi tevékenységük részleteit, a Langley-n kívül szinte lehetetlen volt olyasvalakit találniuk, aki megértette, miről beszélnek.
A Langley laboratórium fennállásának eddigi huszonnégy éve során az aeronautika világának kiválóságai közül sokan ellátogattak Hamptonba. Orville Wright és Charles Lindbergh mindketten a NACA végrehajtó bizottságának tagjai voltak. Amelia Earhart majdnem elvesztette a mosómedveszőrme kabátját183 az egyik szélcsatorna hatalmas turbinája miatt, amikor ellátogatott a laborba. A mágnás Howard Hughes 1934-ben járt a labor egyik kutatási konferenciáján, és Hollywood is megjelent a légibázison, hogy leforgassák az Új bálványok című filmet Clark Gable-lel, Spencer Tracey-vel és Myrna Loy-jal a főszerepben. Azok, akiket a hírességek látni akartak - Eastman Jacobs, Max Munk, Robert Jones, Theodore Theodorsen -, az izgalmas új terület legkiválóbb elméi voltak. A legtöbb helyinek azonban fogalma sem volt róla, hogy ők és a kollégáik mivel töltik a napjaikat; sőt, sokan meglehetősen furcsának találták őket. A szokásaik és az akcentusuk alapján kiderült róluk, hogy kaliforniaiak, európaiak, jenkik, vagy éppen ne adj’ isten, „New York-i zsidók”.184 Gyűrött inget viseltek nyakkendő nélkül, szandált hordtak, és némelyiknek szakálla volt. A helybéliek „agyasoknak” vagy „NACA bolondoknak”, a kevésbé udvariasak pedig egyenesen „csodabogaraknak”185 nevezték őket.
Amikor a munkájukról kérdezték őket, csak hímeztek-hámoztak. Az egyikük egyszer azzal hozta rá a frászt a lakosokra, hogy egy csavarhúzóval szétszedett egy kenyérpirítót186 a helyi áruházban, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy a fűtőszál képes megpirítani a kenyeret, egy másik pedig egy, a laboratóriumból „kölcsönzött” vákuummérővel mérte meg egy porszívó szívóerejét. A helyi autókereskedők legszívesebben halottnak tettették volna magukat, amikor egy Langley-alkalmazott betért hozzájuk, mert már előre rettegtek az értelmetlennek tűnő és megválaszolhatatlan technikai kérdések özönétől. A NACA-bolondok könyvvel a kormányon187 mentek munkába, és mindig mindent jobban véltek tudni mindenkinél - amit soha nem is mulasztottak el a helyiek tudomására hozni. Eastman Jacobs legendás próbálkozása, hogy a levegőbe juttasson egy siklórepülőhöz erősített autót Hampton elegáns Chesapeake Avenue-ját használva kifutópályának,188 csak megerősítette a helybéliek abbéli meggyőződését, hogy az Úr nem minden tanult embert áldott meg józan ésszel is.
A Langley azonban a világ legjobb repülésszakértőinek gyülekezőhelye volt, ez a technológia pedig nemcsak a háború természetét változtatta meg, hanem a civil közlekedésre és a gazdaságra is nagy hatással volt. A NACA új aerodinamikai felfedezéseit gyorsan követte azok gyakorlati alkalmazása, a kutatás és a fejlesztés pedig állandó ütemben folyt, úgyhogy egy kezdő pozíció a laboratóriumban a világ legjobb mérnöki képzéseivel volt egyenértékű.189 Az MIT, a Michigan, a Purdue és a Virginia Tech ambiciózus eminensei sorba álltak egy olyan helyért, amilyet Dorothy most elcsípett.
Azért, hogy a matematikatanárnőkből kitűnő kezdő mérnököket faragjanak, a laboratórium tanfolyamot indított mérnöki fizikából az új komputerek számára.190 Ez a képzés a Hampton Intézet által kínált tananyag továbbfejlesztett verziójára épült. Hetente kétszer, munka után Dorothy és a többi új lány bevonult a laboratórium egyik hevenyészett tantermébe, hogy elmerüljön az aerodinamika elméletében. Heti két óra gyakorlati oktatáson191 is részt kellett venniük valamelyik szélcsatornában, és a hatnapos munkahéten még átlagosan négyórányi házi feladattal192 is meg kellett birkózniuk. A laboratórium legígéretesebb tehetségei tanították őket, mint például Arthur Kantrowitz,193 aki amellett, hogy fizikusként dolgozott a NACA-nál, doktori képzésre is járt a Cornellre, ahol az atomfizikus Teller Ede felügyelete alatt kutatott.
Tizenkét év tanítás után fordult a kocka, és a Wilberforce Egyetem elvégzése óta először, Dorothy minden figyelmét annak a tárgynak szentelhette, amely már fiatalabb korában is a legjobban érdekelte. Visszatért oda, ahonnan indult, miközben igyekezett ráhangolódni a laboratóriumban használatos zsargonra, amellyel arra az alapvető kérdésre keresték a választ, hogy „Mitől repülnek a dolgok?”. Az amerikaiak többségéhez hasonlóan még Dorothy sem utazott soha repülőgépen, és mielőtt a Langley-be került, valószínűleg sosem foglalkoztatta komolyabban ez a gondolat.
Az első leckék az aerodinamika alapjairól szóltak. Amikor egy szárny mozog a levegőben, az alatta lassabban áramló levegő nagyobb erőt fejt ki, mint a fölötte gyorsabban áramló, ez a nyomáskülönbség pedig olyan, már-már varázslatos erőt képez, amely a magasba emeli a szárnyat, és a hozzá kapcsolódó gépet (vagy állatot). Ha a szárny körül egyenletesen áramlik a levegő, akkor a repülőgép minimális súrlódással siklik az égen, nagyjából úgy, mint ahogy az úszók szelik a habokat. Az örvénylő áramlatok - a vízben lévő örvényekhez és zúgókhoz hasonlóan - azonban ellenállást fejtenek ki, lelassítják a gépet, és még az irányítását is megnehezítik. A NACA egyik legjelentősebb aerodinamikai találmányai azok a lamináris szárnyprofilok voltak, amelyek maximalizálták az egyenletesen mozgó levegő áramlását a szárny körül. A repülőgépgyárak úgy válogathattak a NACA különböző szárnyformái közül, ahogy az ember a konyhai készülékek katalógusaiból válogat. A P-51 Mustang volt az első olyan gép,194 amely a NACA egyik lamináris szárnyprofilját használta, és ez a tény nagyban hozzájárult a kitűnő teljesítőképességéhez.
A következő generációk már természetesnek vették a fejlődést, de kezdetben a gépmadarak nehezen árulták el a titkaikat, és bármiféle előrelépéshez fegyelmezett kísérletezésre, precíz matematikára, intuícióra és persze jó adag szerencsére volt szükség. A Wright fivéreknek és a laboratórium névadójának, a feltaláló és kutató Samuel Langley-nek az idejében ha valaki repülőgépet akart építeni, akkor a „próbáld ki” megközelítést alkalmazta: fogalmazd meg a feltételezéseidet, építs egy repülőgépet, próbálj meg repülni vele, és ha nem haltál meg közben, használd fel a tapasztalataidat a következő kísérletnél. Az ingatag kezdetek után egyre rohamosabban fejlődő aeronautika megteremtette a repülőmérnök és a tesztpilóta szakmákat. Bátor férfiakként - mert az Ohio Wright Fielden repülő Ann Baumgartner Carl195 kivételével mind férfiak voltak - a tesztpilóták feladata volt, hogy „bolond módon”196 a repülőgép gyenge pontjait keressék. Minden alkalommal, amikor egy tesztpilóta egy gép határait feszegette, hogy jobbá tegyen egy jó gépet, vagy kiselejtezzen egy rosszat, a saját életét és a drága járművet is kockára tette.
A szélcsatornák segítségével a tesztrepülések számos kutatási eredményét meg lehetett kapni - veszély nélkül. Az eszköz egy olyan egyszerű elven alapult, amelyet már Leonardo da Vinci is ismert: ha egy álló tárgy körül egy bizonyos sebességgel mozgatjuk a levegőt, az majdnem olyan, mintha a tárgy ezzel a bizonyos sebességgel mozogna a levegőben. A szélcsatorna tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy propellerhez erősített nagy doboz. A mérnökök levegőt áramoltattak a teljes életnagyságú repülőgépek, a lekicsinyített modellek, vagy éppen a szárnyak, illetve a géptörzsek körül, megfigyelték a levegő mozgását, majd pedig megpróbálták kikövetkeztetni, hogy a gépek hogyan repülnének a levegőben.
A Langley-ben végzett munka nagy részét sűrített levegő segítségével végezték a számos szélcsatorna egyikében. A szélcsatornáknak már a neve is - változó sűrűségű, függőleges, füstös, nagy sebességű - elgondolkodtatta az avatatlan szemlélőket, hogy vajon milyen nyomás, sebesség és dimenziók uralkodhatnak bennük. Az eredeti nagyságú szélcsatorna kilencszer tizennyolc méteres tesztszakasza elég széles volt ahhoz, hogy elnyeljen egy teljes életnagyságú gépet, a nyugati terület 4,8 méteres transzonikus szélcsatornája viszont igaz, hogy csatahajó méretű külső vázzal rendelkezett, a tesztszakasz azonban - ahol a mérnökök egy vezérlőpult előtt ülve figyelték a modell körüli légmozgást - mindössze akkora volt, mint egy evezős csónak. Ahhoz azonban, hogy a légáramlatot a megfelelő sebességre tudják felgyorsítani, a hatalmas, fából készült turbináknak a szélcsatorna egészében meg kellett mozgatniuk a levegőt.
Az, hogy a tárgy körül mozgatjuk a levegőt, ugyan nagyon hasonló hatást kelt, mint a levegőben mozgó tárgy, a két dolog azonban mégsem teljesen ugyanaz, ezért Dorothy egyik első feladata az volt, hogy megismerkedjen a Reynolds-számmal, amely azt volt hivatott megadni, hogy a szélcsatornában mért értékek mennyire térnek el egy valós repülés értékeitől. A Reynolds-szám helyes használata hasznos tudást adott, amelynek segítségével olyan szélcsatornákat építhettek, amelyek a lehető legélethűbben szimulálták a valós állapotokat, ez pedig kulcsszerepet játszott a NACA sikereiben. A szélcsatornák háború alatti működtetése szintén nehézségekbe ütközött, mivel a helyi áramszolgáltató korlátozta az energiafelhasználást. A NACA dolgozói szükség esetén az éjszakai órákban működtették a turbinákat, a mérnökök pedig egérre vadászó bagolyként kísérleteztek a gépeikkel, hogy választ találjanak a felmerülő kérdésekre. A Langley közelében élő helyiek panaszkodtak a szélcsatornák által keltett zaj miatt, de ha többet tudtak volna a zaj mögötti munkáról és a furcsa emberek erőfeszítéseinek köszönhető sikerekről, valószínűleg még be is kéredzkedtek volna körülnézni.
• • •
Semmilyen más intézmény sem érhetett a Langley nyomába197 a szélcsatornákban végzett kísérletek adatelemzésének pontosságát illetően. A legjobb repülőmérnökök is itt dolgoztak, méghozzá a tesztpilótákkal szoros együttműködésben. Néha maguk is beültek utasként a járművekbe, hogy közvetlen közelről figyelhessék meg a gépet repülés közben. Dorothy megtanulta - a nyugati komputerek gyakran kaptak feladatot a laboratórium repüléskutatási részlegétől198 -, hogy nem elég azt megállapítani, hogy egy repülőgép jól repül, vagy rosszul; a mérnökök egy kilencoldalas lista segítségével értékelték a gépek teljesítményét, méghozzá három fő tulajdonság alapján: longitudinális stabilitás és kontroll (fel-le mozgás), laterális stabilitás és kontroll (oldalirányú mozgás) és túlhúzás (felhajtóerő-vesztés). Az ilyen „friss levegős” mérnökök munkájának nyers gyümölcse szintén Dorothy asztalán landolt.
A totális háború és az amerikai termelési csoda hamarosan nyilvánvalóvá tette - Dorothy számára is -, hogy a repülőgépek nem csak egyféle célra használhatók fel: a rendkívül bonyolult fizikai tulajdonságokat úgy lehetett csűrni-csavarni, hogy különböző igények is kielégíthetőek legyenek. A Darwin-pintyekhez hasonlóan a gépmadarak is elkezdtek differenciálódni, a különböző alfajok pedig úgy fejlődtek tovább, hogy sikeresek legyenek a saját területükön. Az elnevezésük utalt a használatukra: a vadászgépek neve F vagy P betűvel kezdődött: például a Chance Vought F4U Corsair vagy a North American P-51 Mustang. C betűvel a teherszállító gépek neve kezdődött, mint például a Douglas C-47 Skytrainé, amelyeket ellátmány-, csapat-, végül pedig utas szállításra használtak. B betűvel a bombázókat jelölték, mint például a hatalmas és tökéletesen elnevezett B-29 Superfortresst. Ha egy gép neve X-szel kezdődött, az azt jelentette, hogy még fejlesztés és tesztelés alatt állt. A gépek akkor veszítették el az X-et a nevük elől - a B-29-es egyenes ági leszármazottja volt az XB-29-esnek -, amikor elkezdték gyártani őket.
Ugyanazok az evolúciós erők tartották meg egy bizonyos modell előnyös jellemzőit, mint amelyek legyűrték a túl nagy légellenállást és az instabilitást. A P-51A Mustang jó gép volt; a P-51B és a P-51C remek gépek voltak. A Langley szélcsatornáiban végzett számtalan finomítás után ez a modell végül a P-51D formájában ment a mennybe. Kisebb és nagyobb felfedezések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a példátlan globális dominanciára törő Amerika potenciálját és erejét szimbolizáló gépek gyorsabbá, mozgékonyabbá és biztonságosabbá váljanak. Ahogy a háború a csúcspontjához közeledett, minden egyes amerikai katonai repülőgépet alapvetően - és gyakran minden részletre kiterjedően - a NACA kutatási eredményei és ajánlásai alapján199 gyártottak le.
Mindegy, hogy a mérnökök a szélcsatornák egyikében vagy a szabad levegőn végeztek el egy tesztet, az eredmény ugyanaz volt: számok tömkelege. Számok a manométerekből, amelyek a szárny mentén eloszló nyomást mérték. Számok a nyúlásmérő bélyegekről, amelyek a gép szerkezetének bizonyos pontjaira ható erőt mérték. Ha valamit meg kellett mérni, de a mérőszerkezet még nem létezett, akkor a mérnökök feltalálták és elkészítették, majd lefuttatták a tesztet, az adatokat pedig elküldték a komputereknek a feldolgozásukhoz szükséges egyenletekkel együtt. Nem teszteken alapuló számokkal egyedül az aprócska elméleti és fizikai kutató részleg, illetve a stabilitás kutató részleg tagjai - a „nem levegős” mérnökök - dolgoztak. Ahelyett, hogy a következtetéseiket egy repülőgép teljesítményének közvetlen megfigyeléséből vonták volna le, ezek a mérnökök matematikai elméletekkel modellezték le azt, amit a sűrített levegős mérnökök a szélcsatornákban, a szabad levegős mérnökök pedig az égbolton figyeltek meg. A nem levegős lányok a végén már úgy gondoltak magukra, hogy „előkelőbb helyen vannak azoknál, akik pusztán csak működtetik a gépeket”.200
Amit Marge továbbadott Dorothynak és a többi nyugati komputernek, általában csak egy-egy kicsi részlete volt egy nagyobb feladatnak, amelyet a gyorsabb, hatékonyabb és pontosabb feldolgozás végett muszáj volt felosztani. A komputerek asztalára kerülő munka többnyire csak néhány, minden fizikai jelentőségétől megfosztott egyenletre és egy halom számra korlátozódott, és a lányok általában nem is hallottak az eredményekről, amíg meg nem jelent egy cikk az Air Scoopban, az Aviationben, vagy az Air Trailsben. De még erre sem volt garancia. Sokan úgy tekintettek rájuk, mint élő gépekre, akik belélegeztek egy halom számot, majd kilélegeztek egy másikat. Miután egy lány elvégzett egy feladatot, a számításai visszakerültek a mérnökök homályos birodalmába. „Óvakodj azoktól, akik komputert akarnak csinálni belőled”201 - tréfálkozott az Air Scoop egyik cikkírója. „A projektvezető mérnök ugyanis le fogja aratni a jól végzett munkád babérjait, viszont ha elront valamit, vagy rosszul végez el egy számítást, azt azonnal a te kontódra fogja írni, és azt mondja majd: ’Mit is várhatnánk egy komputerlánytól? ’ ”
Időnként azonban előfordult, hogy a NACA olyan eredményeket ért el, amelyek már a nem szakmai sajtó figyelmét is felkeltették, mint például a Boeing B-29 Superfortress esetében. Az újságok olyan hízelgő csodálattal írtak a Superfortressről és annak hőstetteiről, amilyen a Cary Grant-féle filmsztároknak dukált. Ez volt az egyik olyan gép, amelyik a repülősök és repülésügyi szakértők imádatának tárgyából Amerika technológiai vitézségének jelképévé avanzsált. Az XB-29-es modell több mint száz órát töltött a laboratórium két és fél méteres transzonikus szélcsatornájában.
„Senki nincs a laboratóriumban, akinek úgy kellene éreznie, hogy nem vette ki a részét Japán bombázásából” - mondta Henry Reid az alkalmazottainak. „A mérnökök, akik segítettek, a szerelők és a modellkészítők, akik szintén megtették a részüket, a komputerek, akik feldolgozták az adatokat, a titkárnők, akik újra és újra legépelték az eredményeket, és a portások, illetve a takarítónők, akik tisztán és rendben tartották a szélcsatornákat, mind hozzájárultak Japán végső bombázásához.”202
Dorothy hét hónapig inaskodott matematikusként, és egyre jobban kiismerte magát a Langley fogalmai, számai és dolgozói között. A munkája hatással volt a háború kimenetelére. És a pusztítás, amelyről Henry Reid beszélt... nos, abban is része volt. A laboratóriumban dolgozó férfiak és nők által a szinte már tökélyre fejlesztett - gyorsabban, messzebbre és nehezebb bombateherrel repült, mint bármely másik repülőgép a történelem során - B-29-es precíziós bombák tömkelegével szórta meg Japánt. A gyújtóbombákkal csak pusztítottak, az atombombáikkal viszont a teljes megsemmisülést hozták el - és megalapoztak egy új, modern félelmet. Háború, technológiai és társadalmi fejlődés; a jelek szerint az utóbbi kettő mindig az előbbivel jár együtt. Dorothy NACA-beli munkája - amely sokkal komolyabbnak és érdekesebbnek bizonyult, mint amilyennek először hitte - a háború végéig tart majd, addig pedig ő is a NACA-bolondok közé tartozik.
Dorothy még sokszor megtette a Farmville és Newport News közötti utat, de a Langley-ben folyó szakadatlan kutatási munka csak nagyon rövid látogatásokat engedélyezett. Mivel az eredeti nagyságú szélcsatorna folyamatosan működött, és a többi mérnökcsoport is látástól vakulásig dolgozott, Dorothy tizennyolc órás napokat tartott, amikor volt egy kis ideje, és a legkorábbi busszal már indult is Farmville-be. Addig maradt a gyerekeivel, ameddig csak tudott, aztán késő este visszautazott a munkahelyére, másnap pedig szinte összefolytak a számok fáradt szeme előtt. Még ünnepnapokon - amelyek lazábbak voltak ugyan, de mégis munkanapnak számítottak - is nehéz volt szabadidőhöz jutnia, különösen, mivel még mindig határozatlan időre felvett, háborús alkalmazott volt.
Hogy a laboratórium felveszi-e állandó munkatársnak, és ha igen, mikor, az ekkor még a jövő zenéje volt, de 1944-ben július 4-ének ünnepén Dorothy Vaughan úgy döntött, hogy a Newport News-i ideiglenes lakcímét valami állandóbbra cseréli. Így aztán aláírta egy Newsome Parkban lévő, két hálószobás lakás bérleti szerződését,203 és átvette a fehérre festett, fekete ablaktáblás ingatlan kulcsait, amely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi 1199, amelyet a környéken építettek. A padlót - megmagyarázhatatlan módon rózsaszínű - védőpapír borította,204 amelyre az első tulajdonosok még jóval az után is emlékeztek, hogy a házakat lerombolták. Mintha egy ajándékot csomagolt volna ki, Dorothy feltépte a papírt, és birtokba vette a lakást.
Amely az övék lett. Időnként ő látogatott el Farmville-be, de a Newport Newsba való költözése óta már többször is elintézte, hogy a gyerekei nála töltsék a szünidejüket205 Nem az történt, hogy ő kiagyalt egy tervet, hanem inkább maga a terv öltött lassan testet, ahogy Dorothy fokozatosan rájött, hogyan hozhatná újra egyensúlyba az életét, hogy ne kelljen állandóan Farmville és Newport News között ingáznia.
Nem volt könnyű azonban megfelelő helyet találni. A kereslet egyszerűen meghaladta a kínálatot, mivel az egyre növekvő fekete népesség a kényelmes és biztonságos otthont tartotta a legfontosabbnak azok közül a szabadságjogok közül, amelyeket Roosevelt a háború alatt megígért. A majd száznyolcvan hektáron elterülő Aberdeen Gardens206 nevű területhez, amelyet „feketék építettek feketéknek” a nagy gazdasági világválság idején, és amelyhez a Hampton Intézettől vásárolt termőföld is tartozott, nemrég csatlakozott a Mimosa Crescent, a „néger családok előkelő kertvárosi közössége”,207 és más, kisebb fekete környékek, mint például a Lassiter Courts, az Orcutt Homes és a Harbor Homes.
A pénzügyi helyzetét, a szükségleteit és a munkája követelményeit figyelembe véve Dorothy úgy döntött, hogy az ittléte eddigi kilenc hónapja során megismert környékhez közeli Newsome Park a neki való hely. Ezt a kerületet eredetileg a hajógyári munkásoknak és a Dorothyhoz hasonló háborús munkásoknak szánták, időközben azonban más foglalkozásokat űző négerek is elkezdtek ideköltözni: háztartási alkalmazottak, munkások, kiskereskedők, valamint az orvos-ügyvéd-lelkész-tanár osztály tagjai is képviseltették magukat a fúrómunkások, az árbocmesterek és a közhivatalnokok között. A végső lerombolását már a kezdetekkor elhatározták, ugyanis Newsome Parkot, akárcsak a fehérek számára a szomszédban épült Copeland Parkot, a háború időtartamára építették. A lakók azonban úgy vették birtokba a házaikat, mintha azok betonbiztos alapokra épültek volna.
Newsome Park gyakorlatilag a déli néger települések túlméretezett mása volt, amelyekben a faji szegregáció gazdasági integrációhoz vezetett. A kormány olyan extrákkal szerelte föl a beruházást, amelyek reményeik szerint fenntartották a morált. A Newsome Park-i Közösségi Központ rendelkezett konyhával, rendezvényteremmel, kézműves foglalkozások és klubgyűlések megtartására alkalmas helyiségekkel, kosárlabda- és teniszpályákkal, valamint egy baseballpályával a félprofi Newsome Park Dodgers csapat számára. A központ igazgatója, Eric Epps, aki korábban az egyik néger középiskolában tanított, de az egyenlő bérezésért folytatott küzdelme miatt kirúgták, arra buzdította a környékbelieket, hogy vegyenek részt a központban tartott tüdő- és diabétesz szűréseken, a civil szervezetektől pedig azt kérte, hogy anyagilag is támogassák az iskola utáni programokat.
A takaros, zöldre festett Newsome Park-i bevásárlóközpontban volt élelmiszerbolt, drogéria, borbélyüzlet, szépségszalon, söröző, tisztító és tévészerelő műhely. Amit pedig a boltokban nem lehetett kapni, az az ajtón kopogtatott be: a szenesember, a tejesember, a jegesember, a halaskofa, a zöldséges és még sokan mások járták az utcákat, hogy mindenkinek jusson a portékájukból.208 Volt egy bölcsőde a legkisebbek számára, ami hatalmas segítséget jelentett a háború alatt heti hat napot dolgozó anyáknak, Dorothy azonban annak örült a legjobban, hogy az általános iskola gyalog is közel volt az új lakásához. Mert ez az ő lakása volt, az ő neve szerepelt a bérleti szerződésen, most először azóta, hogy fiatal tanárnőként dolgozni kezdett.
Dorothy anyósa megpróbált harcolni az ellen, hogy a fia és a menye még jobban eltávolodjon egymástól, de valószínűleg egy ideje már érezte, hogy ezt a folyamatot nem lehet megállítani. „Nem viheted el a kicsikéimet” - mondta Dorothynak, miközben azok ellen a változások ellen küzdött, amelyeket a Langley-ből érkezett levél hozott mozgásba, de amelyeknek a gyökerei sokkal mélyebbre nyúltak. Egy évvel az után, hogy Dorothy elhagyta Farmville-t, a gyerekei is követték, az 1944-es tanévet pedig már a Newsome Park Általános Iskolában kezdték meg. A bébiszitter, aki szintén eljött, hogy megkönnyítse az átállást, ugyancsak a szűkös kis lakásban lakott, Howard pedig tovább folytatta a vándormunkáját. Dorothy a gyerekekkel egy másik ösvényre lépett, Howard életének körforgása azonban, az egzotikus helyekre való gyakori utazások ellenére továbbra is Farmville-lel kezdődött és végződött. Mindig elutazott Newport Newsba, amikor csak tudott, de az a hely túl zsúfolt és túl zajos volt, és túl messze volt az immár idősödő édesanyjától ahhoz, hogy sokáig elmaradjon. Dorothy hazaküldte a gyerekeket a nyári szünidők alatt, és ő maga is hazalátogatott, amikor csak tudott, mert nem akarta, és nem is tudta megszakítani a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiket annyira szeretett, és akiket mindig is a családjának tekintett. A Howarddal való házassága nyugvópontra jutott: soha nem voltak teljesen együtt, de teljesen külön sem Ez a stabil bizonytalanság végig kitartott Howard életében, amely a sors akaratából évtizedekkel korábban ért véget, mint Dorothyé. Az Egyesült Államokban 1945-re tízből öt ember Uncle Samnek dolgozott - közvetlenül, vagy közvetett módon. Az erdőket és a partszakaszokat legyalulták és beburkolták, aztán utakat, hidakat, kórházakat, csónaképítő telepeket, börtönöket, katonai bázisokat és városokat építettek fel a helyükre. A több kilométer hosszan elnyúló lakóparkok új elemei voltak a tájnak: sem városiasnak, sem vidékiesnek nem voltak mondhatók, inkább valami köztes állapotot képviseltek; az újonnan leaszfaltozott területek pedig az általuk elfoglalt zöld területek nevét kapták meg: Ferguson Park, Stuart Gardens, Cope-land Park, Newsome Park, Aberdeen Gardens. A félszigeten a Military Highway nevű főút széles sávú, modern szalagja kötötte össze az „innen-nem-lehet-odajutni” helyeket a Fort Monroe-nál található Old Point Comforttól egészen a Newport News-i hajógyárig, Langley-t és Langley Fieldet beleértve. Mindez a háborúnak volt köszönhető. De mit ér egy háborús város háború nélkül?
A japán feletti győzelem ideje 1945. augusztus 15-én jött el, méghozzá keleti parti idő szerint este hét óra három perckor. A várakozást és a szorongást „örömteli zűrzavar” váltotta fel.209 A négy évig tartó háborúba belefáradt nemzet eddig felgyülemlett érzelmei most kitörtek, különösen azokban a háborús közösségekben, amelyek otthon tartották a frontot. Camp Patrick Henryből, a Norfolk Tengerészeti Bázisról, Langley Fieldből és Fort Monroe-ból katonák és civilek tömegei özönlöttek az utcákra. A bárok és a USO klubok éljenzésben törtek ki. Az üzlettulajdonosok bezárták a boltjaikat, és csatlakoztak a több ezer katonához és civilhez, akik egész éjszaka ünnepeltek. A Newport News-i Washington Avenue-n spontán parádét rendeztek. Norfolkban a kadétok kézen fogták egymást, és emberi láncot alkotva úgy táncolták körbe az álló kocsikat, mint az óvodások. Ünneplő emberek kiáltozása és „meghatározhatatlan zajkeltő szerkezetek”210 hangja törte meg az éjszaka csendjét. Az ablakokból hevenyészve készített konfetti potyogott az utcán ünneplőkre. Néhány szertelen mulatozó összekotorta a papírt, majd felgyújtotta a kupacot, az örömtüzek pedig csak tovább fokozták a hangulatot. A hívők templomba mentek hálát adni a teremtőnek, és azért imádkoztak, hogy ez legyen az utolsó háború.
Az örömmámort azonban bizonytalanság követte. Három héttel azután, hogy Japán megadta magát, a Norfolk Journal and Guide 1500 Newport News-i hajógyári munkás elbocsájtásáról és „a fehér és színes bőrű női dolgozók létszámának csökkentéséről” adott hírt. „Nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a Hampton Roads térségében található hajógyárakat és kormányzati létesítményeket alaposan meg fogják nyirbálni”211 - jegyezte meg a Washington Post. Mindenki úgy gondolta, hogy a visszatérő katonáké az elsőbbség, amikor a békebeli gazdaság megmaradó munkahelyeinek betöltéséről van szó. Az elmúlt négy évben a „győzelem” volt a jelszó, ezt azonban hamar felváltotta a „visszaállítás”, miközben az Egyesült Államok igyekezett a pszichéjét és a gazdaságát is a békeidőkhöz igazítani. A háború egy tehervonat volt, amely teljes sebességgel száguldott előre. Mi legyen most a benne ülő utasokkal, akiket továbbvisz a tehetetlenség? Maga a „visszaállítás” szó azt sugallta, hogy igenis lehetséges visszatérni egy korábbi időbe, és vissza lehet csinálni azokat a kisebb-nagyobb változásokat, amelyek átalakították az amerikai életet.
Mivel a háborús vészhelyzet lassan a múlt ködébe veszett, és véget ért a háború, amely nyomás alatt tartotta a termelést, többé már nem volt mindenáron szükség a női munkaerőre sem Kétmillió, mindenféle bőrszínű nő már az előtt megkapta a felmondólevelét, hogy a függöny végleg lehullott volna augusztusban. Sokan örültek, hogy visszatérhetnek az otthonaikba, mások azonban, akik kielégítőnek találták a munkájukat, ellenálltak az elvárásoknak, amelyek szerint vissza kellett volna térniük a konyhába vagy a gyerekszobába. A munka anyagi biztonságot jelentett, és több beleszólást a háztartás ügyeibe, ami sok családban okozott feszültséget férj és feleség között. „Sok hazatérő férj szembesül azzal, hogy a gyámoltalan kis feleségéből felnőtt, független nő lett” - írta Evelyn Mansfield Swann a Norfolk Journal and Guide-ban.
Miután a külső ellenség legyőzetett, a négerek figyelme a saját harcuk felé fordult. Voltak olyan munkaadók, akik alig valamivel a japánok kapitulációja után már vissza is tértek a régi szokásaikhoz, amelyek szerint csak fehér keresztényeket alkalmaztak.212 Az Egyenlő Munkáltatói Gyakorlatok Bizottsága (FEPC) ugyan nagyon visszafogottan működött a háború alatt, a négerek és a többi etnikai kisebbség mégis a foglalkoztatási fejlődés legfőbb szimbólumának tartotta. Mivel a munkaerőpiac fellazult, a néger vezetők állandó bizottságról szőtt álma a háborús vészhelyzet elmúltával Truman elnök támogatása ellenére is szertefoszlott.
Az FEPC-nek nem volt hevesebb ellenzője Virginia demokrata szenátoránál, Herry Byrdnél, aki mindezt a „valaha komolyan fontolóra vett legveszélyesebb ötletnek”213 tartotta, és a „kommunisták utánzásának”214 nevezte, amely elég provokatív kijelentésnek számított akkor, amikor az Egyesült Államok a korábbi szövetségesében, Oroszországban kezdte látni az új fenyegetést. Byrd, a korábbi kormányzó az egyik „Első Virginiai Családból”, vagyis az állam többgenerációs elitjéből származott. Egy újság és egy almatermesztésből származó vagyon örököseként Byrd valósággal a vallásának tekintette a szegregációt, az általa működtetett politikai gépezet pedig elválasztotta egymástól a különböző rasszokhoz tartozó szegényeket, és gondoskodott róla, hogy a gazdasági piramis alján maradjanak. „A Byrd Gépezet a legvárosiasabb és legúriasabb diktatúra Amerikában”215 - írta az újságíró John Gunther az 1947-ben megjelent bestsellerében, az Igazi U.S.A.-ban. Byrd apja, aki szintén jelentős állami politikus volt, 1912-ben az elnöki székbe segítette az ugyancsak virginiai származású Woodrow Wilsont216 Korai lett volna még megmondani, hogy a háború évei alatt szerzett gazdasági előnyök és tendenciák tovább folytatódnak-e, vagy pedig összeroppannak a Byrdhöz hasonló politikusok tevékenysége alatt, úgy, mint az első világháború után. A négerek háborújának tábornokai azonban - olyan vezetők, mint Randolph, Houston és Mary McLeod Bethune, aki Roosevelt elnök tanácsadója volt - nem lankadtak, és már a következő csatára készültek. Csakhogy Dorothy és azok, akik új életet építettek föl maguknak a háború alatt, nem vártak arra, hogy a vezetők és a politikusok lépjenek. Ők a lábukkal szavaztak, és arra fogadtak, hogy a négyéves konfliktus társadalmi és gazdasági változásai által teremtett új életük megmarad.
Ez a fogadás azonban nem volt kockázatmentes. Dorothy annak ellenére is kitartott a lakásbérlete mellett, hogy a Langley még nem kínált neki állandó pozíciót. Magának a lakónegyednek sem dőlt még el a sorsa. A közeli Hilton Village (az első világháború idején a fehér, középosztálybeli hajógyári vezetők számára építették) lakói a nyomornegyedek megszüntetésére vonatkozó törvény alapján megpróbálták leromboltatni Newsome Parkot és Copeland Parkot. A szövetségi hatóságok azt tervezték, hogy lebontják a házakat az alapjaikról, és elküldik őket „Európa háború sújtotta népeinek”.217 Miközben a kormány és a szomszédok Newsome Park státusán huzakodtak - „jellegében nem ideiglenesének nyilvánították, ugyanakkor a „jelenlegi helyén nem állandó”218 besorolást is megkapta -, a lakók a háború utáni túláradó idealizmustól fűtve arra biztatták egymást, hogy hozzanak létre „egy modellközösséget, nemcsak Newport News, hanem az egész Egyesült Államok számára”. De miért is kellene Newsome Parknak eltűnnie? Az elmúlt négy év során felépült hatalmas védelmi gépezet, és az általa létrehozott közösségek nem akartak eltűnni. A kisvárosi életritmust felváltották a nagyvilághoz kötődő kapcsolatok, és a középosztálybeli álmok elevensége. Az állások, a lakhatás, a kapcsolatok, a napi rutin - a háborús vészhelyzet alatt az életnek sok megváltozott aspektusa vált természetessé, és hihetetlennek tűnt, hogy ez nem volt mindig így. Hiába szerettek volna visszatérni a korábbi életükhöz, a jövevények haboztak, és vagy a háború alatt fokozatosan, vagy pedig a háború után egyik pillanatról a másikra rájöttek, hogy nem akarnak, és már nem is tudnak hazamenni.
Dorothy idősebb gyerekei sajnálták, hogy elveszítették a kisvárosias szabadságukat, és a tágas teret, amelyet a Farmville-i nagy ház nyújtott. Dorothy kiváló matematikus volt, de a katonaságnál is megállta volna a helyét: egy tábornok tekintélyével és egy szállásmester takarékosságával vezette a Newport News-i háztartást, és végül még a bébiszittert is hazaküldte. Helyette kosztot és kvártélyt adott egy hazatérő katonának219 és a feleségének, cserébe pedig azt kérte, hogy napközben vigyázzanak a gyerekekre.
Miközben a gyerekei iskolába jártak, és igyekeztek megszokni, hogy a kisváros jól ismert lakói helyett itt csak arcok voltak egy nagy tömegben, Dorothy azon volt, hogy összekösse az itteni élete különböző részeit, és majdnem húsz embert látott vendégül220 a Negyvennyolcadik utcai aprócska lakásban. Voltak, akiket a munkahelyéről ismert; mások a környékről, vagy a Szt. Pál AME templomból jöttek. Miriam Mann-nal és a családjával különösen szoros kapcsolatot ápolt, a két nő és a gyerekeik olyanok voltak, mint egy nagy család, és gyakran vettek részt a Hampton Intézet kampuszán szervezett programokon. Abban a pillanatban, amikor az ünnepelt alt, Marian Anderson bejelentette, hogy fellép az Ogden Hallban, a két nő már tudta, hogy együtt mennek majd az előadásra. Anderson többször is koncertezett már itt a tinédzserkori első szereplései óta. Időközben négy kontinensen voltak már fellépései, de valószínűleg sehol nem részesítették olyan meleg és lelkes fogadtatásban, mint a Hampton Intézetben, ahol néhány pártfogója minden egyes szólóestre elment. Dorothy és Miriam előre megvették a jegyeket, hogy biztosan legyen helyük. A koncert estéjén Vaughanék szépen kiöltöztek, és a színházban találkoztak Mannékkal, méghozzá jó korán, hogy népes csoportjuk együtt ülhessen.
Kivételes előadás volt. Dorothy a gyerekeire nézett, akik még olyan fiatalok voltak, mégis teljesen elvarázsolta őket a hang, amelyről a közönség minden tagja úgy érezte, hogy neki, és csak neki énekel. Dorothy tudta, hogy ezt a pillanatot sosem felejtik majd el.