Katherine Goble előbb-utóbb egyébként is visszatalált volna a katedrára, de egy betegség meggyorsította a folyamatot: 1944-ben a férje, Jimmy, aki kémiatanárként dolgozott a Marionban, Virginia néger középiskolájában, ágynak esett Bang-kórral. A betegség, amelyet pasztőrözetlen tej fogyasztása okozott, legalább nyolc embert fertőzött meg Smyth megyében221 azon a nyáron. A szerencsétlen áldozatokra több hétnyi, sőt, néha több hónapnyi izzadás, fáradtság, étvágytalanság és fájdalom várt. Jimmy képtelen volt azon az őszön munkába állni, így az iskola igazgatója Katherine-nek ajánlotta fel a férje szerződését. Annak ellenére, hogy immár negyedik éve volt főállású háztartásbeli, Katherine gondosan ügyelt arra, hogy a tanári diplomája ne avuljon el.222
Ez már a második alkalom volt, hogy ebben az iskolában kezdett tanítani. 1937-ben, miután lediplomázott a Nyugat-Virginiai Állami Intézetben, a tizennyolc éves Katherine megpályázott egy tanári állást a határ virginiai oldalán lévő Marionban. „Ha tud zongorázni, az állás a magáé”223 - állt a táviratban. Katherine tehát búcsút intett a szülőállamának, aztán felszállt egy buszra Charlestonban, az állam fővárosában, és elindult a háromórás útra Marionba. Amikor áthaladtak Virginia határán, a fekete utasokat, akik eddig elszórva ültek a buszon, felszólították, hogy menjenek a jármű hátsó részébe.224 Nem sokkal később a sofőr le is szállította őket,225 mondván, a járat nem halad át a feketék lakta negyedeken. Katherine taxival ment el az iskolaigazgató házához, ahol mindjárt ki is vett egy szobát.
A két év alatt, amíg Katherine Marionban dolgozott, havi 50 dollárt keresett,226 ami kevesebb volt annál a 65 dollárnál, amennyit a megye az ugyanolyan képzettségű fehér tanároknak fizetett. 1939-ben az NAACP jogi osztálya pert indított Virginia állam ellen a norfolki Booker T Washington Középiskola egyik fekete tanára nevében. Az iskola fekete tanárai, az igazgatót is beleértve, kevesebbet kerestek, mint a fehér portás.227 A szervezet jogászai a vezető tanácsossal, Charles Hamilton Houstonnal, és az ő legfőbb helyettesével, az éles eszű, nyakigláb, a Howard Egyetemen végzett jogásszal, Thurgood Marshall-lal az élen a Legfelsőbb Bíróság elé vitték az Alston kontra Norfolk ügyet, a Legfelsőbb Bíróság pedig arra kötelezte Virginia államot, hogy ugyanannyit fizessen a fekete tanároknak, mint a fehéreknek. Ez kétségtelenül jelentős győzelem volt, Katherine szempontjából azonban egy évvel elkésett: amikor a Nyugat-Virginiai Morgantown középiskolájából havi 110 dolláros állásajánlat228 érkezett, Katherine kapva kapott a lehetőségen. Virginiában harcolni kellett az egyenlő díjazásért, Nyugat-Virginiában viszont nem.
Katherine mindig kihangsúlyozta, hogy ő Nyugat-Virginiába és nem Virginiába valósi. Nyugat-Virginia dombos tájain esténként kellemes szellő fúj dogált, Virginia azonban fülledt volt és maláriás. A polgárháború előtti ültetvényes rendszer Nyugat-Virginiában sosem tudott úgy meghonosodni, mint délebbre és keletebbre. A polgárháború során a hegyi állam különvált Virginiától, és csatlakozott az Unióhoz. Ez még nem tette Nyugat-Virginiát a progresszív nézetek oázisává - a szegregáció itt is szétválasztotta a feketéket és a fehéreket, ha lakhatásról, iskolákról, közintézményekről vagy éttermekről volt szó -, de ebben az államban az aprócska néger populációnak legalább egy kicsivel nagyobb mozgástér jutott. Az itteni négerek a saját államukhoz képest Virginiát már a Délnek tartották.
Katherine White Sulphur Springsben született és nevelkedett Joshua és Joylette Coleman legfiatalabb gyermekeként. „Nem vagy jobb másoknál, és mások sem jobbak nálad”229 - mondta mindig Joshua a gyerekeinek, és ő is tartotta magát ehhez a filozófiához. Amikor dolga volt a városban, mindig tisztességesen felöltözött, és a kabátot és nyakkendőt viselő Joshua a maga csendes módján a fehérek és a feketék csodálatát is kivívta. A kisvárosban soha senkinek nem kellett kétszer mondani, hogy tisztelje Josh Colemant.
Noha csak hat osztályt végzett, Katherine apja igazi matematikai zseni volt, aki ránézésre meg tudta mondani, hogy egy fából hány szál deszka lesz.230 Amikor Katherine beszélni kezdett, Joshua és Joylette rádöbbent, hogy a legkisebb lányuk az apja megnyerő modorát és matematikusi elméjét is örökölte. A kislány mindent megszámolt, ami csak az útjába került - edényeket, lépcsőket és az éjszakai égbolt csillagait. Csillapíthatatlan tudásszomjjal fordult a világ felé, kérdések özönével árasztotta el a tanárait, és a második osztályból egyenesen az ötödikbe került.231 Amikor a tanárok a táblától visszafordulván üresen találták Katherine helyét, tudták, hogy a szomszédos tanteremben kell keresniük a lányt,232 mert átment segíteni a bátyjának. A környék egyetlen, néger gyerekek számára fenntartott iskolája mindössze hat évfolyamból állt, ezért amikor Katherine nővére, Margaret elvégezte az iskolát, Joshua kibérelt egy házat kétszáz kilométerre az otthonuktól, hogy a gyerekek, az anyjuk felügyelete alatt, tovább folytathassák a tanulmányaikat a Nyugat-Virginiai Állami Intézet által indított kísérleti iskolában.
A Coleman-farmból származó bevételek igencsak megcsappantak a nagy gazdasági világválság ideje alatt. Joshua aggódott, hogy miből fogják fedezni a háztartás költségeit és a gyerekek taníttatását, ezért beköltöztette a családot a városba, és londinernek állt a Greenbrierben, az ország legexkluzívabb szállodájában. (Évekkel később itt találkozott Howard Vaughannal, Dorothy férjével.) A hatalmas, fehér oszlopos, neoklasszicista stílusban épült hotel egy gondosan karbantartott birtokon feküdt White Sulphur közepén. Joseph és Rose Kennedy233 a 145-ös szobában szálltak meg a nászújuk során 1914-ben. Bing Crosby, Windsor hercege,234 Lou Gehrig, a Life magazint kiadó Henry Luce, a színésznő Mary Pickford, az ifjú Malcolm Forbes, a japán császár, a Vanderbilt család különböző tagjai, a Du Pont-ok és a Pulitzerek mind megfordultak White Sulphur Springsben az 1920-as, 30-as és 40-es évek alatt, és charlestonoztak, csacsacsáztak vagy rumbáztak egész éjszaka. Még amikor Amerika főutcáin kenyérért álltak sorba az emberek, a szárazság pedig több ezer farmercsaládot tett tönkre, az „Öreg Fehér” akkor is mágnesként vonzotta a külföldi vendégeket, akik golfoztak, fürödtek a szálloda híres forrásvizében és sütkéreztek a létesítmény féktelen luxusában.
A Greenbriar gondosan osztotta be a személyzetet.235 A szobalányok, a londinerek és a konyhai kisegítők négerek voltak, az étteremben viszont olaszok és kelet-európai bevándorlók szolgáltak föl. A nyári szünidők alatt a Coleman fiúk londinerként dolgoztak, Katherine-t és a nővérét pedig komornának osztották be egyes vendégek mellé. A látogatók minden igényének kielégítése - takarítás; mosás, vasalás, a ruhák kikészítése; a kívánságaik lesése, miközben az ember láthatatlannak tűnik - nem volt könnyű feladat, Katherine azonban ebből is a legtöbbet hozta ki. Az egyik nagyigényű francia grófnő, akinek az volt a szokása, hogy több órás telefonbeszélgetéseket folytatott a párizsi barátaival, gyanítani kezdte, hogy a falnak füle van. „Tu m’entends tout, n’est-ce pas?”236 - kérdezte a grófnő, amikor észrevette, hogy a tartózkodó néger komorna minden szófordulatára nagyon odafigyel. Katherine zavartan bólintott. A grófnő lekísérte a lányt a szálloda konyhájába, ahová Katherine a nyári szünet hátralévő részében minden ebédidőben lement, hogy elbeszélgessen a párizsi séffel.237 A középiskolai tanárát azon az őszön teljesen lenyűgözte Katherine nyelvtudásának fejlődése: a korábban átlagos teljesítményt nyújtó lány már szinte folyékonyan, enyhe párizsi akcentussal beszélt franciául. Következő nyáron a szálloda az előcsarnokban lévő régiségboltba osztotta be Katherine-t, ahol sokkal több hasznát vették a karizmájának. Henry Waters Taft, az ismert trösztellenes ügyvéd, William Howard Taft elnök fivére gyakran megfordult a Greenbrierben, a boltban pedig egy nap Katherine megtanította neki a római számokat.238
1933-ban Katherine tizenöt éves gólyaként került a Nyugat-Virginiai Állami Intézetbe, méghozzá teljes ösztöndíjjal, amellyel a kiemelkedő középiskolai teljesítményét jutalmazták. A főiskola félelmetes elnöke, dr. John W. Davis W. E. B. Du Bois-hoz és Booker T Washingtonhoz hasonlóan tagja volt azon néger oktatók és közszereplők exkluzív testvériségének, akik a fekete Amerika számára legmegfelelőbb irányt igyekeztek meghatározni. Noha nem volt olyan nagy és befolyásos, mint a Hampton, a Howard, vagy a Fisk, a Nyugat-Virginiai Állami Intézet is nagyon jó hírű iskolának számított. Davis igyekezett minél több nagyszerű néger tudóst az intézményébe csábítani. Az 1920-as évek elején Carter G. Woodson, a történész és oktató, aki tizenhét évvel Du Bois után szerezte meg a PhD fokozatát történelemből a Harvardon, az iskola dékánja volt.239 Az MIT mérnöki karán végzett James C. Evans vezette az iskola kereskedelmi és műszaki programját, mielőtt 1942-ben elvállalt egy civil tanácsadói állást a Hadügyminisztériumban.240
A matematika tanszék egyik tanára, William Waldron Schieffelin Claytor dióbarna bőrével és hosszú szempillákkal keretezett, élénk tekintetű szemével olyan jóképű volt, mint egy filmsztár. A mindössze huszonhét éves Claytor félelmetesen játszott Rahmanyinovot, és kitűnően teniszezett.241 Sportkocsit vezetett, és volt egy saját repülőgépe, amellyel egyszer olyan közel szállt el az iskola elnökének háza fölött,242 hogy a gép kerekei nagy zajjal gurultak végig a tetőn. A matematika szakosok csodálattal hallgatták, amint az eredetileg Norfolkból származó dr. Claytor elnyújtott, „vidéki” akcentussal243 magyarázta a különböző bizonyításokat.
Claytor nyers modora sok diákot megfélemlített, mert nem tudtak lépést tartani a professzor által diktált tempóval. Claytor félelmetes sebességgel firkálta tele a táblát matematikai képletekkel,244 a másik kezével pedig már le is törölte, amit írt. Egyik témáról a másikra ugrott, közben pedig ügyet sem vetett a hallgatók zavart arckifejezésére. A szemüveges, göndör hajú, komoly tekintetű Katherine azonban olyan gyorsan elvégezte az összes tantárgyat, hogy Claytornak külön haladó órákat kellett tartania neki.
„Nagyon jó matematikus lesz belőled”245 - mondta Claytor a tizenhét éves sztártanulójának, aki akkor végezte el a második évfolyamot. - „És” - folytatta -, „én fel foglak készíteni erre a karrierre.”
Claytor dicsérettel diplomázott le matematikából a Howard Egyetemen 1929-ben, és Dorothy Vaughanhoz hasonlóan neki is felajánlották, hogy vegyen részt az akkor induló mesterképzésen.246 Maga Dudley Weldon Woodard dékán volt Claytor témavezetője, és azt ajánlotta a tanítványának, hogy ő is jelentkezzen a Pennsylvaniai Egyetem doktori programjára. Claytor általános topológiai témájú disszertációja lenyűgözte a Penn tantestületét, és a matematikai világ is a terület jelentős eredményének247 könyvelte el a művet.
A briliáns és ambiciózus Claytor azonban hiába várt arra, hogy a legjobb matematika tanszékek versengjenek a kegyeiért, egyedül a Nyugat-Virginiai Állami Intézet ajánlott neki állást. „Ha egy fiatal színes bőrű tudományos képzést kap, szinte kizárólag a Dél néger egyetemén juthat lehetőséghez”248 -írta W. E. B. Du Bois 1939-ben. „A déli [fehér] könyvtárak, múzeumok, laboratóriumok és tudományos gyűjtemények vagy teljesen el vannak zárva a fekete kutatók elől, vagy csak részben nyitották meg őket, és úgy is csak megalázó körülmények között.”249 Sajnos azonban a néger főiskolák által kínált állások „magas óraszámmal és tudományos elszigeteltséggel jártak, nem állt rendelkezésre tudományos könyvtár, és tudományos találkozókra sem volt mód eljárni”250
Mintha csak a saját szakmai csalódottságát próbálta volna megváltani az egyik olyan diákja eredményeivel, aki megfelelt a lehetetlenül nagy elvárásainak, Claytor rendíthetetlenül hitt abban, hogy Katherine sikeres matematikusi jövőnek néz elébe, még akkor is, ha minden körülmény ez ellen szólt. Ezen a területen egy fekete nő kilátásai elég gyászosak voltak. Ha Dorothy Vaughan el tudta volna fogadni a Howard Egyetem ajánlatát, valószínűleg ő lett volna Claytor egyedüli nőnemű csoporttársa, és még mesterdiplomával a kezében sem lett volna nagyon más lehetősége a tanításon kívül. Az 1930-as években alig több mint száz nő251 dolgozott matematikusként az Egyesült Államokban. Az ír és a zsidó matematikusnőket252 a munkaadók nyíltan kirekesztették; úgyhogy egy fekete nő esélyei szinte a nullával voltak egyenlők.
„De hol találok majd munkát?”253 - kérdezte Katherine.
„Ez a te problémád lesz” - felelte a mentora.
Katherine és Jimmy Goble akkor találkoztak, amikor a lány Marionban tanított. Jimmy marioni születésű volt, és a főiskolai szünetben látogatott haza. Egymásba szerettek, és mielőtt Katherine elutazott Nyugat-Virginiába, titokban összeházasodtak.254 Lehet, hogy Nyugat-Virginia közelebb jutott az egyenlőséghez, a férjes asszonyokat azonban ott is kizárták az osztálytermekből.
1940 tavaszán egy mozgalmas iskolai nap után Katherine meglepetten konstatálta, hogy dr. Davis, az alma matere elnöke vár rá az osztályterme előtt.255 Néhány udvarias mondat után Davis rátért a jövetele okára. Az NAACP jogi osztályának elnökségi tagjaként Davis együtt dolgozott Charles Houstonnal és Thurgood Marshall-lal azon a lassú, sokszor csüggesztő és néha veszélyes küldetésen, hogy bíróságra vigyék a fekete panaszosok ügyeit. A norfolki tanárok ügye csak egy volt a sok közül, amelyek segítségével megpróbálták megszabadítani az amerikai iskolákat és munkahelyeket a szegregációtól.
Mivel számított rá, hogy ez a nap egyszer el fog jönni, Davis, aki politikusként legalább olyan éles eszű volt, mint oktatóként, visszautasította Nyugat-Virginia állam 4 millió dolláros ajánlatát,256 amelyből mesterképzést indíthatott volna a Nyugat-Virginiai Állami Intézetben. Davis arra számított, hogy ha a néger főiskolán nincs mesterképzés, akkor a fehér Nyugat-Virginiai Egyetem a Legfelsőbb Bíróság 1938-as Missouri ex rel Gaines kontra Canada ügyben hozott döntésének értelmében kénytelen lesz fekete diákokat is felvenni. Nyugat-Virginia kormányzója, Homer Holt tudott olvasni a sorok között. Két lehetősége volt: vagy az integrációt választja, vagy a keleti szomszédjáról vesz példát, és makacsul ellenáll a szabályozásnak. Holt úgy döntött, harc helyett inkább az integrációt választja, és egy titkos megbeszélés során arra kérte a barátját, Davist, hogy válasszon ki három, a Nyugat-Virginiai Állami Intézetben végzett személyt, akik az 1940 nyarán kezdődő tanévben deszegregálhatják az állami egyetemet.
„Magát választottam”257 - mondta Davis Katherine-nek aznap az osztályterme előtt; és még két férfit választott mellé, akik mindketten igazgatóként dolgoztak valahol Nyugat-Virginiában. Az okos, karizmatikus, szorgalmas és higgadt Katherine tökéletes jelölt volt. Amikor az utolsó napján kisétált a Morgantown Középiskola ajtaján, az igazgató, aki egyben szerződéses előadó is volt a Nyugat-Virginiai Intézet matematika tanszékén, egy halom matematikai kézikönyvvel látta el258 Katherine-t, hogy megkímélje némi „kellemetlenségtől”, és minél kevesebbszer kelljen használnia a fehér iskola könyvtárát.
Katherine az 1940-es tanév nyári szemeszterére iratkozott be. Az édesanyja odaköltözött hozzá Morgantownba, hogy erővel és magabiztossággal töltse el a lányát a fehér iskolában töltött első napokban. Katherine a regisztráció során elbeszélgetett a két másik néger hallgatóval, akik mindketten férfiak voltak, és a jogi karra jártak, de soha többé nem találkozott velük, egyedül ment tovább a matematika tanszékre. A legtöbb diák szívélyesen fogadta Katherine-t; sőt, néhányan egyenesen barátságosan viselkedtek vele. Egyetlenegy csoporttársa kifogásolta a jelenlétét, de ő inkább a hallgatást választotta tiltakozása jeléül. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a professzorok tisztességesen bántak vele, ő pedig nagyon is megfelelt az elvárásoknak. A legnagyobb kihívás, amellyel meg kellett küzdenie, az volt, hogy olyan tananyagot találjon, amelyet még nem vettek át Claytorral.
A nyári szemeszter végén azonban Katherine és Jimmy felfedezték, hogy úton van az első gyerekük.259 Titokban férjnél lenni egy dolog volt; férjnél lenni és gyereket nevelni azonban egy másik. A pár tudta, hogy be kell számolniuk Joshuának és Joylette-nek a házasságukról és a közelgő gyermekáldásról. Joshua abban a hitben élt, hogy Katherine egyetemi diplomát fog szerezni, de a körülmények lehetetlenné tették, hogy a lány befejezze a programot. Katherine Jimmy iránt érzett szerelme és az új életét illető magabiztossága meglágyította Joshua szívét, aki amúgy sem volt képes sokáig leplezni az első unokája érkezése feletti örömét. Noha csalódott volt, sem ő, sem pedig a Katherine életére hatással lévő többi férfi - dr. Claytor és dr. Davis - nem kérték soha, hogy a lány tagadja meg a szerelmét, és áldozza fel a családját a karrier ígéretének oltárán.
Az egyetem félbehagyása óta eltelt négy év során Katherine egyszer sem bánta meg, hogy a színvonalas akadémiai lehetőséget a háziasszonyi életre cserélte. Legtöbbször úgy érezte, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon, mert szerette a férjét, a három kislányukat pedig egyenesen imádta. A gondolatai néha visszatértek dr. Claytorhoz, és ilyenkor elmerengett azon a fantomkarrieren, amelyet a férfi megálmodott a számára. Az igazat megvallva mindig is túl absztraktnak találta az elképzelést, hogy matematikus legyen, és egy idő után már kezdte azt hinni, hogy ez a lehetőség csak az ő hóbortos tanára fejében létezett. A virginiai Hamptonban azonban Dorothy Vaughan és a többi egykori tanárnő bebizonyította, hogy női matematikusokra nem csak a háború alatt van szükség, hiszen olyan erőt képviselnek, amely korábban soha nem látott magasságokba röpítheti az amerikai aeronautikát.
A háború után a Greenbrierben fogva tartott japán és olasz hadifoglyok hazamentek, Howard Vaughan azonban továbbra is a hotelban dolgozott nyaranta, akárcsak Joshua Coleman. Igaz, hogy jobbára külön éltek Dorothyval, azonban elég gyakran találkoztak ahhoz, hogy két újabb gyerekkel bővítsék a családjukat: Michael 1946-ban, Donald pedig 1947-ben született. A legifjabb Vaughan gyerekek Newport Newsban születtek, és Newsome Parkot tartották az otthonuknak. Számukra a zegzugos Farmville-i ház az a hely volt, ahol a szünidőket töltötték, nem pedig az otthon, amelyet elhagytak.
Sosem volt kérdés, hogy a két legkisebb gyereke születése után Dorothy olyan hamar visszamegy majd dolgozni, amilyen hamar csak tud, vagyis amint a gyerekek elég idősek lesznek ahhoz, hogy az idősebb testvéreik, a bébiszitterek és a bérlők gondjaira lehessen bízni őket. Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy Dorothy hosszabb ideig otthon maradjon velük. A család mindig is számított az ő jövedelmére, és a Langley-ben kapott fizetésére most nagyobb szükségük volt, mint valaha.
Az idősebb Vaughan gyerekek igyekeztek alkalmazkodni a változásokhoz, amelyek bizonyos szempontból beszűkítették, más szempontból viszont kitágították az életüket. Newsome Parkban új barátokra tettek szert, és új helyzetekkel szembesültek. Ott volt például a tavacska, amelyen Newsome Park a szomszédos Copeland Parkkal osztozott. Leonard Vaughan és a barátai azonban kitalálták, hogy legyen:260 ha ők értek először a tóhoz, akkor az aznapra az övék volt, ha pedig a fehér gyerekek, akkor meg az övék. Ha egyszerre értek oda, megosztották a tavat, kíváncsi pillantásokkal méregették egymást, és időnként még beszédbe is elegyedtek úszás és játék közben.
A nyugati komputerek irodájának fogadott családja némileg betöltötte az űrt, amelyet a Farmville-ben hagyott nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek hiánya jelentett. Dorothy Vaughan, Miriam Mann és a Peddrew-k - Kathryn (akit telt idomai miatt „Chubby”-nak becéztek) és a sógornője, Marjorie, akik az 1940-es évek végén érkeztek az irodába - remekül összebarátkoztak a nyomáseloszlási görbék fölött, és ezek a barátságok a gyerekeikre és a munkahelyen kívüli életükre is kiterjedtek. Dorothynak még igazi rokona is volt a csoportban: Matilda West, Howard Vaughan sógornőjének261 rokona a háború alatt követte Dorothyt Farmville-ből Hamptonba a férjével és két kisfiával. Hagyománnyá vált, hogy a családok minden nyáron pikniket szerveztek Log Cabin Beachre, a James-folyóra néző nyaralóhelyre, amely külön a „fajtársaknak”262 épült. Az asszonyok hetekig tervezték a menüt,263 a nagy nap előtt pedig szinte állandó telefonos kapcsolatban álltak, miközben elkészítették a kulináris műremekeket. Hét Vaughan, öt Mann, és kétszer négy Peddrew, valamint Chubby Peddrew kutyája indult el a 60-as úton a folyóparti nyaralóhely felé, ahol a gondtalan szórakozással eltöltött napot azzal koronázták meg, hogy mályvacukrot sütöttek a tábortűznél.264
A szórakozásnak ez a szabadabb fajtája frissnek és újnak tűnt, mert teljesen más volt, mint a hagyományos társasági élet, amelyet a legtöbb fekete otthon vagy a templomban bonyolított le, esetleg olyan, egymással kapcsolatban álló társadalmi és civil szervezetekben, amelyek teljesen lefoglalták a feltörekvő fekete középosztálybeliek értékes szabadidejét. A néger turisták azóta élvezték a napsütést és szórakoztak a hamptoni Bay Shore Beachen, amióta fekete üzletemberek egy csoportja, köztük a Hampton Intézet könyvelője és a helyi fekete vállalkozó, John Mallory Phillips, 1898-ban megalapította a nyaralóhelyet.265 A Bay Shore-t kötél választotta el a nagyobb, csak fehérek számára fenntartott Buckroe Beachtől, és ez emlékeztette a vendégeket, hogy van néger homok, és van fehér homok. Log Cabinban azok a négerek, akik megengedhették maguknak, hogy itt üdüljenek, maguk mögött hagyhatták a „színes bőrűek” feliratú táblákat. Az egész teret elfoglalhatták, mert nem voltak jelzések, amelyek korlátozták a mozgásukat és megnyomorították a lelkűket.
Dorothy szerette megengedni a gyerekeinek, hogy maguk fedezzék fel a világot; az egyik fő oka annak, hogy a feje tetejére állította az életüket, és Hampton Roadsba költözött velük, az volt, hogy így több tapasztalatot szerezhettek. A 2000 dolláros éves fizetés266 ellenére - az 1940-es években a fekete nők átlagosan mindössze havi 96 dollárt267 kerestek - hat gyerek ellátása azt jelentette, hogy a Log Cabin Beach-féle kiruccanások nem voltak túl gyakoriak. Mivel a nagy gazdasági világválság árnya még mindig ott kísértett a fejében, Dorothy maga varrta a saját és a gyerekei ruháit, gyűjtötte a kuponokat, és addig viselte a cipőit, amíg ki nem lyukadt a talpuk. Ha le kellett mondania a saját igényeiről ahhoz, hogy a gyerekeinek több jusson, akkor ezt tette. Többször is előfordult, hogy este hazament a munkából, megfőzte és feltálalta a vacsorát a gyerekeknek, aztán elment sétálni,268 amíg ettek, ő pedig beérte a maradékkal. Nem akart kísértésbe esni, hogy akár csak egyetlen olyan morzsát is megegyen, amely a növésben lévő kis testeket is táplálhatná.
A jóslatok, amelyek szerint Hampton Roads térsége a háború után gazdasági hanyatlásnak néz majd elébe, tévesnek bizonyultak. A hely, amelyet Dorothy immár az otthonának tartott, olyan fellendülés előtt állt, amely nem években, hanem évtizedekben volt mérhető. A háború után a Norfolk Tengerészeti Bázis megerősítette az Atlanti Flotta feletti parancsnokságát, ezenkívül itt kapott helyet a haditengerészet légierejének a főhadiszállása is. A hadsereg helyi létesítményeinek és beszállítóinak számát tovább növelte a Newport News-i Fort Eustisben megalapított Hadi Szállítmányozási Iskola, illetve a parti őrség Portsmouth-i bázisa, a Newport News-i hajógyár és a Portsmouth-i haditengerészeti hajógyár pedig továbbra is üzemelt. 1946-ban a hadsereg úgy döntött, hogy Langley Fieldet teszi meg a Taktikai Légiirányítás főhadiszállásának,269 amely a United States Army Air Corps egyik legjelentősebb parancsnoksága volt. Egy évvel később a repülőgépek fontosságát azzal is elismerték, hogy az Army Air Corps a hadsereg önálló ágává lépett elő: az Amerikai Egyesült Államok Légiereje néven.
A háború alatt a hadsereg létesítményei olyan erősen megkapaszkodtak Virginia délkeleti területein, és olyan jelentős hatással voltak az itt élők anyagi jólétére, hogy az egykor virágzó háborús csomópontnak számító Hampton Roads most valóságos jóléti állammá nőtte ki magát, és a hadiipar dollárjaitól függött, amelyek úgy áramlottak a területre, mint a tenger hullámai. Hampton Roads lett a megtestesítője annak, amit a hidegháborús elnök, Dwight D. Eisenhower egy évtizeddel később „hadiipari komplexumnak”270 nevezett.
Az elkerülhetetlen munkaerő-csökkenés a Langley-ben - az állomány több mint háromezer fővel271 közvetlenül Japán legyőzése előtt tetőzött - csak átmeneti volt. Többnyire azok morzsolódtak le, akik úgy gondolták, hogy ideje továbblépniük. A komputerek és a laboratórium többi női munkatársa közül rengetegen döntöttek úgy, hogy az irodai munkát háziasszonyi feladatokra cserélik. Sokan olyan férfiakhoz mentek hozzá, akikkel a munkájuk során találkoztak; a laboratórium házasságközvetítésben elért eredményei vetekedtek a tudományos sikerekkel. Az Air Scoop tele volt olyan történetekkel, hogy mit láttak megcsillanni az egyik személyzetis hajadon gyűrűsujján, illetve hogy milyen boldog véget ért annak a ragyogó szemű párocskának a története, akik szélcsatornabeli modelltesztelés közben találták meg az igaz szerelmet.
Rengetegen vállaltak gyereket is. Azoknak a várandós nőknek, akik vissza akartak térni a munkájukhoz, amint rá tudták bízni valakire a gyereküket, elméletileg rendelkezésére állt egyfajta halmozott táppénz, de hogy ezt mennyire volt könnyű elintézni, az a főnökükön múlott. Sok nő inkább benyújtotta a felmondását272 a terhessége alatt, majd amikor készen állt a munkára, ismét jelentkezett a laboratóriumba, és reménykedett, hogy valahogy visszaszerezheti a régi állását.
A tehetséges komputerek azonban, különösen azok, akik több éves gyakorlattal rendelkeztek, értékes erőforrások voltak. A tinta még alig száradt meg az Air Scoop azon közleményén, miszerint elbocsájtások várhatók, amikor Melvin Butler már azt tervezte, hogy állandó szerződést kínál bizonyos alkalmazottaknak. Néhány magas rangú vezető273 mindent megtett, hogy ne veszítsék el a legproduktívabb nőket, ezért biztosították nekik az ahhoz szükséges rugalmasságot, hogy gondoskodni tudjanak a családjukról.
A Langley-ben töltött három éve során Dorothy bebizonyította a rátermettségét. Mindig hibátlan munkákat adott le Marge Hannah-nak és Blanche Sponslernek, könnyedén tartotta a határidőket, és „kiváló” minősítést274 kapott a főnökeitől. A háború alatt Dorothyt és két társát, a hamptoni Ida Bassette-et (a nyugati komputer Pearl Bassette unokatestvérét) és az arkansasi Little Rockból származó Dorothy Hoovert műszakfelügyelőnek nevezték ki,275 ami azt jelentette, hogy fejenként az immár huszonöt fősre duzzadt csoport276 egyharmadáért feleltek. A háború csúcspontján, amikor a laboratórium napi huszonnégy órában, megállás nélkül működött, Dorothy gyakran dolgozott délután három órától este tizenegyig,277 amikor is nyolc komputer számításaiért tartozott felelősséggel. Valószínűleg senkit nem ért meglepetésként, hogy Dorothy maradt, de azért biztosan nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor 1946-ban állandó közalkalmazotti státust kapott.
A nyugati komputerek elhatározták, hogy kerül, amibe kerül, de ők megtartják a helyeiket. A szekció végül kinőtte az eredeti, raktárépületbeli irodáját, így 1945-ben az egész csoport átköltözött a nyugati terület egyik új épületének első emeletén helyet kapó „két tágas irodába”.278
Fekete vagy fehér, keleti vagy nyugati, egyedülálló vagy férjezett, gyermektelen vagy édesanya, a nők most már alapvető szerepet játszottak az aeronautikai kutatásokban. Alig egy évvel a háború vége után a hírlevélben megint elkezdtek megjelenni az ismerős álláshirdetések,279 amelyek közt voltak komputeri pozíciók is. Amikor az Egyesült Államok a győzelem felé való száguldást megfontoltabb sebességre lassította le, a laboratórium pedig kezdte elfelejteni, hogy valaha is képes volt női komputerek nélkül működni, Dorothy egy pillanatra megállhatott, hogy végiggondolja, milyen karrier várhat rá matematikusként. Hogyan térhetne vissza Farmville-be, és hogy hagyhatna ott egy olyan munkát, amelyben jó, amelyet élvez, és amely kétszer vagy háromszor annyit fizet, mint a tanítás? Matematikusként a Langley-ben dolgozni nagyon-nagyon jó fekete munka volt - és nagyon-nagyon jó női munka. Az aeronautikai ipar erős volt, a mérnököknek pedig éppen úgy érdekükben állt megőrizni a számításokat végző nők munkáját, mint ahogy a repülőgépgyártóknak a mosodai munkásokét, akik az ő gyári munkásainak a dolgát könnyítették meg.
A háború alatt országszerte nők ezrei vállaltak komputeri munkát: Langley-ben; a NACA többi laboratóriumában (a kaliforniai Moffett Fieldben 1939-ben megalapított Ames Kutatóközpontban és az 1941-ben Clevelandben megalapított kutatóközpontban); a hadsereg Jet Propulsion Laboratory-jában, amelyet a Kaliforniai Műszaki Egyetem működtetett; a Nemzeti Szabványügyi Hivatalban Washington DC-ben; a Pennsylvaniai Egyetem titkos ballisztikai kutatásokat végző laboratóriumában; és az olyan repülőgépgyártó vállalatoknál, mint például a Curtiss Wright, ahol a nőket „kadétlányoknak”280 hívták. Előttük egy egészen új jövő tárult fel, Dorothy Vaughan és a többiek azonban egy olyan karrier elején találták magukat, amelyhez egyelőre nem álltak rendelkezésre szerepmodellek, így aztán amellett, hogy a munkájuk közben kellett elsajátítaniuk az aeronautika alapjait, arra is maguknak kellett rájönniük, hogy hogyan boldoguljanak egy olyan szakmában, amelyet eredetileg a férfiaknak találtak ki.
Az olyan híres aerodinamikusok, mint Eastman Jacobs, John Stack és John Becker frissen végzett, kezdő mérnökökként érkeztek a laboratóriumba, de hamar megengedték nekik, hogy saját maguk tervezzék meg és hajtsák végre a kísérleteiket. R. T Jones, a mérnök, aki szembeszállt a rendőrökkel a fekete férfi ügyében, szintén azonnal lenyűgözte a menedzsereket éles elméjével, csakhogy ő sosem fejezte be a főiskolát, így amikor 1934-ben alkalmazták, szubprofesszionális tudományos segédmunkatársnak281 vették fel, ahogy a legtöbb női alkalmazottat is. Kitűnő teljesítménye ellenére sem kaphatta meg a P-1 fizetési besorolást, mert annak előfeltétele volt a főiskolai oklevél, úgyhogy a vezetőség elintézte, hogy P-2 besorolást kapjon,282 amelynek a bürokrácia furcsa fintora szerint nem volt ilyen előfeltétele.
A tapasztalt kutatók a szárnyaik alá vették a kezdő férfiakat, és ebéd közben az étkezőben,283 illetve munka után, a csak férfiaknak fenntartott dohányzókban284 avatták be őket a szakma rejtelmeibe. A legígéretesebb tanítványok lehetőséget kaptak, hogy segédkezzenek a mesterüknek a laboratórium értékes szélcsatornáiban és egyéb kutatólétesítményeiben végzett tevékenységük során, az ilyen megbízatásoktól pedig egyenes út vezetett a fontos kutatási projektekhez, végül pedig egy szekció, egy iroda vagy egy részleg vezetőjévé való kinevezéshez. Az 1930-as évek végére R. T. Jonest kinevezték a stabilitásanalízis szekció élére. Ez a szekció a „nem levegős” mérnökök egyik hídfőállása volt, amely szélcsatorna-kísérletek és tesztrepülések helyett az elméleti matematika segítségével igyekezett javítani a repülési teljesítményen.
A nőknek azonban fegyverként kellett viselniük az intellektusukat, és folyamatosan küzdeniük kellett az alábecsülés ellen. A számolócsoportokban dolgozó nők nem vettek közvetlenül részt a kutatásban, a feladatok pedig, amelyeket a mérnököktől kaptak, általában híján voltak mindenféle kontextusnak, így a komputerek nem tudhatták, mi lesz a sorsa a napjaikat betöltő számoknak. Sokszor heteket töltöttek el egy-egy nyomáseloszlási számítással anélkül, hogy tudták volna, milyen gépet tesztelnek, vagy hogy a számításaiknak lett-e valami kézzelfogható eredménye. A nők többségének a munkája ugyanúgy névtelen maradt, mint az általuk használt Friden, Marchant vagy Monroe számológépeké. Még az a nő is, aki szoros együttműködésben dolgozott egy mérnökkel valamilyen kutatási jelentésen, ritkán reménykedhetett abban, hogy az ő neve is megjelenik majd a végső publikáción. Miért vágynának a komputerek ugyanúgy elismerésre, mint mi? - gondolta sok mérnök. Elvégre ők nők. Ahogy azonban a komputerek munkája egyre széleskörűbbé és fontosabbá vált, azokat a lányokat, akik lenyűgözték a mérnököket a matematikai bravúrjaikkal, gyakran arra kérték, hogy teljes munkaidőben az ő szélcsatornájukban vagy csoportjukban dolgozzanak. A több csoport több lehetőséget jelentett, hogy a lányok közelebb kerüljenek a kutatásokhoz, és megalapozzák jó hírnevüket. A különböző szélcsatornákhoz és részlegekhez kötődő számolócsoportok egyre nagyobbak lettek, kitermelték maguknak a saját vezetőiket, és lehetőséget adtak a nőknek, hogy az aeronautika valamelyik alterületére specializálódjanak. Egy olyan komputer, aki képes volt a helyszínen feldolgozni és értelmezni az adatokat, sokkal többet ért, mint egy általánosabb tudással rendelkező komputer a csoportból. Ez a fajta specializáció lesz a kulcsa annak, hogy a háború utáni korszakban egyre összetettebbé váló aeronautikai kutatások eredményesek legyenek. Mivel már nem az volt a legsürgetőbb feladat, hogy finomítsanak a már létező gépek teljesítményén, az aerodinamikusok egy olyan ellenség felé fordították a figyelmüket, amelyet nehezebb volt legyőzni, mint a tengelyhatalmakat: ez volt a hangsebesség.
Mivel az 1940-es évek elején sikerült kifejleszteni a gázturbinás sugárhajtóművet, a Langley mérnökeinek végre a rendelkezésére állt egy olyan hajtómű, amelyhez felhasználhatták a nagy sebességű repülésre kifejlesztett szárnytípusaikat, például R. T Jones hátranyilazott deltaszárnyát, amely ugyanúgy hátrafelé állt, mint a sarlósfecske szárnya. A Langley olyan modern építményeket húzott fel a nyugati területen, mint a 2,13 méterszer 3 méteres nagy sebességű szélcsatorna, és az 1,2 méterszer 1,2 méteres szuperszonikus szélcsatorna. Ezek a gépek olyan erős légáramlatot voltak képesek a modellekre bocsájtani, amely elérte vagy meghaladta a rejtélyes hangsebességet. A NACA természetesen nyugat felé is továbbterjeszkedett, és egyre jobban kiépítette a clevelandi és az amesi laboratóriumait.
1943-ban tizenhárom Langley-alkalmazottat, köztük két egykori keleti komputert285 küldtek a Mojave-sivatagba, hogy megalapítsák a Dryden Kutatóközpontot, amely kimondottan a hangsebességnél gyorsabb repüléssel foglalkozott. A hangsebesség tengerszinten, száraz levegőben, 15 Celsius-fokon 1225 kilométer per óra, de a hőmérséklet, a magasság és a páratartalom hatással van rá. Sokáig azt gondolták, hogy ennél gyorsabban semmilyen tárgy nem képes mozogni a levegőben. Amikor egy repülőgép tengerszinten, száraz levegőben közelít a Mach 1 sebességhez, vagyis a helyi hangsebesség 100 százalékához, a mozgásban lévő repülőgép előtti levegőmolekulák fölhalmozódnak, összesűrűsödnek, és lökéshullámot hoznak létre. Ez a jelenség ugyanazon az elven alapul, mint a karikás ostor csattanása, vagy az elsütött fegyver hangja.
Néhány tudós azt gondolta, hogy ha egy pilótának sikerülne átlépnie a hangsebességet, akkor vagy a gépe, vagy ő, vagy ő is és a gépe is szétporladna a lökéshullám erejétől. 1947. október 14-én azonban Chuck Yeager pilóta a NACA által kifejlesztett kísérleti, Bell X-1 nevű repülőgéppel a világon elsőként lépte át a hangsebességet a Mojave-sivatag fölött, ezt a tényt pedig a Yeager gépének adatait a földön feldolgozó komputerek is alátámasztották.286
Murocban túl kevés nő dolgozott ahhoz, hogy külön irodába száműzzék őket. A sivatag elszigeteltségében álló rozoga szállásokon és szűkös munkaterületen a komputerek könnyedén léptek át a kezdő mérnökök szerepébe. Langley nagyobb, bürokratikusabb rendszerében sokkal nehezebb volt feljebb jutni a ranglétrán, de még ott is akadt egy-két úttörő, akinek sikerült kitaposnia egy keskeny ösvényt az utána következő nők számára. A New York-i származású matematikus, Doris Cohen, aki az 1930-as évek végén kezdett a Langley-ben dolgozni, sokáig a NACA egyetlen női szerzője287 volt. De még Pearl Young, a NACA első mérnöknője, valamint az ügynökség szigorú szövegszerkesztési szabályainak megalkotója sem hagyott hátra olyan kutatást, amelyen szerepelt a neve.
1941 és 1945 között Doris Cohen kilenc jelentést publikált288 nagy sebességű aeronautikai kísérletekről, ezek közül ötöt egyedüli szerzőként, négyet pedig közösen R. T Jonesszal (akihez végül feleségül is ment).289 Ezt a bámulatos teljesítményt még a legígéretesebb férfi mérnökök sem mind tudták utánacsinálni. Egy mérnök karrierjében az volt az első lépés, hogy rákerüljön a neve egy publikációra, egy nő számára azonban ez egy különösen jelentős és meglehetősen szokatlan eredmény volt. Ezzel nyilvánosan is elismerték, hogy jelentős kutatásokban vett részt, és olyan eredményeken hagyta rajta a keze nyomát, amelyeket az aeronautikával foglalkozó közösség minden tagja megismer majd. A jelentések íróit a csapat fontos tagjainak tartották; kulcsfontosságú volt, hogy az ember közel legyen a tűzhöz. Mivel egyre több nőt helyeztek át a számolócsoportokból a különböző mérnökcsoportokhoz - az új komputereket pedig egyenesen ezekhez a csoportokhoz vették fel -, a nőknek nagyobb esélyük nyílt közelebb kerülni a „gépies számolástól” a kutatási jelentésekhez, amelyek a laboratórium legfontosabb termékeinek számítottak.
A legfőbb bizonyítékot arra, hogy a Langley női munkatársai milyen messzire jutottak a háború utáni években, az szolgáltatta, amikor az egyik leghíresebb női szakember az útja végére ért. Virginia Tucker, a labor főkomputere tizenkét év leforgása alatt szubprofesszionális alkalmazottból a labor egyik leghatalmasabb női alkalmazottjává vált. Sokat tett azért, hogy a komputeri pozíció egyszerű irodai munkából a laboratórium egyik legértékesebb munkájává váljon. Szakadatlan toborzási tevékenysége a Women’s College of the University of North Carolinán (Az Észak-Karolinai Egyetem Női Főiskolai tagozatán) - amely 1949-ben az Egyesült Államok legnagyobb női főiskolája volt - és a többi női főiskolán több száz tanult nőnek adta meg az esélyt, hogy matematikai karriert fusson be. Az ügynökség összes komputerállománya Langley-ben, Clevelandben, Amesben és Murocban az első csoportból ered, amelynek Tucker volt az első női vezetője. 1942 és 1946 között négyszáz komputert képeztek ki Tucker felügyelete alatt.290
A háborús évek keleti komputerei, akik annyian voltak, hogy folyosókat, benyílókat és minden lehetséges helyet elfoglaltak, most a saját sikerük áldozatai lettek. A veterán keleti komputerek állandó megbízatást kaptak a csatornákban, és a csoportba nem vettek fel helyettük új lányokat. Az alapcsoport, amely a keleti oldal 5,8 méteres szélcsatornájának egyik irodájában dolgozott, egyre zsugorodott. A lányok most már közvetlenül a mérnököknek vagy a csoport felügyelőjének jelentettek. Virginia Tucker elismert vezető volt, de Doris Cohennel ellentétben ő nem lépett rá a kutatók ösvényére, és semmilyen kutatási eredmény nem fűződött a nevéhez. Nő létére fontos pozíciót fogalt el, de a Langley-ben innen már nem tudott előrébb lépni. A laboratórium 1947-ben feloszlatta a keleti komputerek csoportját,291 a feladatokat pedig átirányította a nyugati komputerekhez. Virginia Tucker úgy döntött, ő is nyugat felé veszi az irányt, úgyhogy elfogadott egy állást a Northrop Corporationnél,292 a Los Angeles-i kertvárosokban megbúvó számtalan repüléssel foglalkozó cég egyikénél, amely mérnökként alkalmazta őt.
Miközben a keleti komputerek csak úgy özönlöttek kifelé az irodájukból a laboratórium többi létesítménye felé, a szegregáció miatt a nyugati komputerek éppen hogy csak szállingóztak. Amikor az 1940-es években három nyugati komputernek sikerült bekerülnie293 abba a csoportba, amely a propellerek, turbinák és más forgó testek aerodinamikáját vizsgálta, nagy volt a felzúdulás. Sok fehér laboratóriumi alkalmazott, főleg a keleti területről, még azt sem tudta,294 hogy egyáltalán létezik egy fekete komputerekből álló csoport. Egy konzervatív kisebbség a matematikai fajkeveredést egyenesen a civilizáció alkonyának tartotta. A nyugati komputerek szakmai kompetenciája azonban a legtöbb tiltakozó hangot elhallgattatta; a képzettségnek és az udvarias, középosztálybeli modornak nem volt könnyű ellenállni, még akkor sem, ha barna bőrbe volt csomagolva.
Elkerülhetetlen volt, hogy az egyik fekete nő előbb-utóbb szintén kutatói feladathoz jusson. Dorothy Hoover - a nyugati komputerek másik Dorothyja, a három műszakfelügyelő egyike - az Arkansas AM&N-en szerzett diplomát matematikából, azon a fekete főiskolán, amely aktívan részt vett a második világháború képzési programjaiban. A mesterfokozatát az Atlantai Egyetemen szerezte meg matematikából, aztán Arkansasban, Georgiában és Tennesseeben295 tanított, mielőtt 1943-ban a Langley-hez szegődött P-1 szintű matematikusként.296 Doris Cohenhez hasonlóan Dorothy Hoover is kivételesen jól értett a komplex matematikai fogalmakhoz és egyenletekhez, Marge Hannah ezért mindig hozzá irányította az R. T Jones-féle stabilitás analizáló szekció által küldött bonyolult matematikai feladatokat. A mérnökök hosszú egyenleteket adtak meg Hoovernek, amelyek a szárny formája és aerodinamikai tulajdonságai közti összefüggéseket definiálták, és arra kérték, hogy helyettesítsen beléjük más egyenleteket, formulákat és változókat. A konkrét értékekkel való számolást csak akkor kezdte el,297 amikor az egyenletsorozatok már megfelelően le lettek egyszerűsítve.
A Stabilitásanalízis munkatársai progresszív nézeteikről legalább olyan híresek voltak, mint éles elméjükről. Sokan közülük északról származó zsidók voltak. Jones, a felesége, Doris Cohen, Sam Katzoff és Eastman Jacobs, akiket a laboratórium legelismertebb elemzői298 között tartottak számon, és a Hampton Intézet fehér közgazdász professzora, Sam Rosenberg gyakran gyűltek össze a Langley egyik kutatójának, Arthur Kantrowitznak a házában, hogy klasszikus zenét hallgassanak és politizáljanak.299 A Hampton Intézetbe jártak moziba, és gond nélkül elvegyültek a néger iskolában. Arra is nyitottabbak voltak a többieknél, hogy áttörjék a színkorlátot, és maguk közé vegyenek egy nyugati komputert. A kivételes matematikai képességekkel rendelkező, és hozzájuk hasonlóan nyitott szemléletű Dorothy Hoover tökéletes választásnak tűnt, úgyhogy R. T Jones 1946-ban meg is hívta, hogy közvetlenül neki300 dolgozzon.
Mivel a keleti komputerek eddigi munkáját is hozzájuk irányították, Dorothy Vaughan és a nyugati komputerek továbbra is teljes gőzzel dolgoztak. A laboratórium még mindig gyorsabb ütemben vett fel új fekete munkatársakat a csoportba, mint ahogyan más pozíciókba kiküldték őket. Ráadásul a más szekciókba kerülők többsége csak ideiglenes megbízatást kapott, amelynek végeztével visszatért a csoportba, így a két iroda állandóan tele volt.
A háború után a nyugati komputerek feje, Margery Hannah úgy döntött, hogy elfogadja a teljes nagyságú kutatásokkal foglalkozó részleg ajánlatát, és Sam Katzoffnak fog dolgozni. Három év múlva ő is belépett a női szerzők sorába, amikor a Katzoffal közösen publikált tanulmányban301 azt vizsgálta, hogy a szélcsatornák faláról visszaverődő hullámok milyen mértékben befolyásolják a modellre áramló levegőt. Ahogyan a hanghullámok visszaverődnek egy terem faláról, vagy ahogyan a víz nekicsapódik a medence szélének, a szélcsatorna áramlatai is visszaverődnek az építmény faláról, a teszteredményeknek pedig figyelembe kell venniük ennek a jelenségnek a hatásait.
Marge előléptetése a közvetlen beosztottjai karrierjére is hatással volt: Blanche Sponsler vette át Marge helyét a csoport élén. A Dorothynál csak két évvel fiatalabb Blanche 1947-ben harmincöt éves, friss házas asszony302 volt. Eredetileg Pennsylvaniából származott, bowlingozott a Langley Duckpin bowling ligájában, és elkötelezett tagja volt a bridzsklubnak. A testvérével, aki egy Fort Monroe-ban állomásozó katonához ment hozzá, 1947-ben beneveztek a laboratórium bridzstornájára, és megszerezték a második helyet. Mivel ő is nyugatra szeretett volna menni, kérvényezte, hogy helyezzék át az Ames Laboratóriumba.303 A Langley-beli főnökei remek ajánlóleveleket írtak neki - mióta 1940-ben a laboratóriumba jött, mindenki elégedetten nyilatkozott a munkájáról, és szépen haladt fölfelé a ranglétrán -, az Amesben azonban akkortájt nem volt üresedés, úgyhogy Blanche egyelőre a nyugati komputerek vezetője maradt.
Dorothy 1943 óta dolgozott együtt Blanche-sal. Jó munkakapcsolat volt kettőjük között, Blanche pedig kitűnőre értékelte Dorothy munkáját. Műszakfelügyelőként Dorothy a mérnökök körében is elismerésnek örvendett. A részben tanácsadó, részben tanár felügyelőknek maguknak is kiváló matematikusoknak kellett lenniük, akik megértik a mérnökök igényeit, és képesek elmagyarázni ezeket az igényeket az alárendeltjeiknek. Meg kellett válaszolniuk a komputerek kérdéseit, és át kellett segíteniük a nőket a nehézségeken. A vezetők egyik legfontosabb feladata az volt, hogy egy feladatra mindig a legmegfelelőbb lányt válasszák ki. Az alapvető számításokat minden komputer kiválóan el tudta végezni, de a hatékony adatfeldolgozáshoz tudni kellett, hogy ki az, aki igazi perfekcionista a számológépek használatában, és ki az, akinek a keze alól rövid idő alatt tökéletes gráfok kerülnek ki. És persze volt egy szűk elit réteg - benne Dorothy Hooverrel -, akik olyan matematikai tehetséggel voltak megáldva, amely sok mérnökét is túlszárnyalta a laboratóriumban
Nem kizárt, hogy Dorothy Vaughan végül maga is kérvényezte volna áthelyezését egy mérnökcsoporthoz Margery Hannah-hoz és Dorothy Hooverhez hasonlóan. Felügyelőként sok mérnökkel került kapcsolatba különböző csoportokból, egyes mérnökök pedig ragaszkodtak hozzá, hogy személyesen ő végezze el a számításaikat. 1949-ben azonban az események szokatlan és tragikus fordulata a következő évtizedre a nyugati komputerekhez kötötte Dorothyt.
1947 végén Blanche egy hónap betegszabadságot304 vett ki, és erre az időszakra Dorothyra bízta az irányítást. Amikor visszatért dolgozni, úgy tűnt, kutya baja, 1948 júliusában és augusztusában305 azonban megint hiányzott. Ezúttal is visszatért dolgozni, és a következő hónapok során minden a megszokott kerékvágásban ment. 1949 január 26-án aztán az egyik nyugati komputer felhívta Eldridge Derrin-get,306 a labor egyik adminisztrátorát, és elmondta neki, hogy az utóbbi néhány nap során Blanche furcsán viselkedett.307 Azt is elmondta, hogy Blanche most éppen az irodában van, és megint „irracionálisan viselkedik”,308 aztán azt kérte, hogy Derring sürgősen menjen át az épületükbe, és segítsen nekik kezelni a helyzetet. Derring a labor egészségügyi felügyelőjével,309 James Tingle-lel, valamint Rufus House-szal, a Langley igazgatójának, Henry Reidnek az asszisztensével azonnal az épülethez sietett, ahol több nyugati komputer is idegesen várakozott az előtérben.310
Együtt bementek a nyugati komputerek egyik irodájába, ahol Blanche a helyiség közepén állt, és éppen a 10 órakor kezdődő értekezletre készült. Az iroda tábláját „értelmetlen szavakkal és szimbólumokkal”311 írta tele, aztán elkezdte levezetni az értekezletet, csakhogy az őt körülvevő emberek semmit sem értettek abból, amit mondott. House megkérdezte tőle, hogy mi az a zagyvaság, amelyet a táblára írt.
„Azt próbálom elmagyarázni, hogy hogyan jutunk el SP-1-től P-20-ig”312 - felelte Blanche, aztán azt mondta, hogy a csoportjában az SP-1 alkalmazottak száma „0±1 három számjegyig”313 és hogy a szekcióban van „egy P-75000”314 is. Aztán azt mondta, hogy megpróbálta elmagyarázni a különbséget a nulla és a végtelen között. („Ez érthető” - írta később House az esetről készült memóban, „mivel egyes főiskolai hallgatók nehezen értik meg a különbséget.”315) Blanche állapota innentől már csak hanyatlott. House megkérte, hogy menjen vele a keleti területre, mert abban reménykedett, hogy beviheti a légibázis kórházának pszichiátriájára, de Blanche nemet mondott. A férfiak nem erőltették a dolgot, mert attól féltek, hogy a nő erőszakossá válik, ha provokálják, akkor pedig „legalább négy erős férfi”316 kell majd, hogy legyűrjék. Blanche végül csendesen hátat fordított a csoportnak, majd a szemét egy zsebkendővel törölgetve sírni kezdett. Az adminisztrátorok feloszlatták az értekezletet, a többi nő pedig átment a másik irodába.
Az 1940-es évek erősen titkolózó légkörében az elmebetegség ilyen nyilvános megmutatkozása akkor is Blanche Langley-beli karrierjének végét jelentette volna, ha sikerül felépülnie. Azon a délutánon Blanche Sponslert bevitték az állam fővárosában, Richmondban található Tucker szanatóriumba.317 Az 1948-as hiányzásakor is itt kezelték, és valószínűleg 1947-ben is ugyanezen probléma miatt vett ki betegszabadságot. Három hónapot töltött a Tucker szanatóriumba, aztán átvitték a williamsbur-gi Eastern State kórházba. Ezúttal már nem tudott visszatérni a normális életéhez.
„Úgy tűnik, már nem fog felépülni”318 - jelentette Eldridge Derring a személyzetis Melvin Butler-nek két héttel később.
A nyugati komputerek soha többet nem hallottak Blanche Sponslerről. 1949. június 3-án az Air Scoop gyászjelentése volt az egyetlen utalás a korábbi főnökük laboratóriumi pályafutására: „Blanche Sponsler Fitchett, a Nyugati Komputerszekció vezetője múlt vasárnap, hat hónapos betegeskedés után elhunyt.” A halál okát sem ebben a gyászjelentésben, sem pedig a Daily Pressben megjelent nekrológban319 nem említették, a halotti bizonyítványba azonban azt írták, hogy „dementia praecox”320 vitte el. Hogy Blanche azok miatt a kezelések miatt halt-e meg, amelyekkel a később skizofrénia néven ismertté váló betegségét akarták kezelni, vagy öngyilkos lett, vagy valami más oka volt a halálának, azt csak az orvosai és a családja tudták.
Blanche távozása hagyott ugyan egy üres asztalt a nyugati komputereknél, vákuumot azonban nem. Dorothy nem így szeretett volna följebb lépni a ranglétrán, de Blanche tragédiája az ő számára előléptetést jelentett. 1949 áprilisában, hat héttel az után, hogy Blanche végleg elhagyta az irodát, a laboratórium Dorothyt nevezte ki a nyugati komputerek ideiglenes vezetőjének.321
Egy fehér komputernek nehéz dolga volt, ha vezető akart lenni a Langley-ben. Ahhoz, hogy a lányok közül a vezető lányok közé kerüljön, időre és kitartásra, valamint kurázsira és szerencsére volt szükség, pozíció pedig nem sok állt rendelkezésre: míg a női komputerek munkáját alacsonyabb rangú férfi vezetők is ellenőrizhették, egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi egy nőnek feleljen. A vezető pozícióra ácsingózó nők legföljebb az immár decentralizált számolócsoportok egyikének a vezetésére, vagy egy másik, főként nőket alkalmazó osztály vezetésére pályázhattak.
Egy fekete nőnek pontosan egy út állt a rendelkezésére: az, amelyik a nyugati komputerek irodájának hátuljában kezdődött, és az elején ért véget, ahol most Dorothy Vaughan ült. A felügyelő asztalától nézve ugyanolyan barna arcok sora nézett vissza az új főnökre, mint a motoni középiskolában: az állam szegregációs szabályai éppen úgy vonatkoztak a magasan képzett diplomásokra, mint Prince Edward megye vidéki diákjaira. És mégis: a fényesen világító lámpáival, az egyen-íróasztalaival, a legmodernebb számológépeivel és a dollármilliókat érő aeronautikai kutatási eszközeivel a nyugati komputerek irodáját egy világ választotta el a motoni középiskola lepusztult épületétől, rozoga székeitől, agyonhasznált tankönyveitől és a tehetetlenség érzésétől.
Két évbe telt, mire Dorothy Vaughan szekcióvezetői pozícióját véglegesítették.322 A férfiak, akiknek dolgozott - az új közvetlen főnöke Rufus House lett - vagy arra vártak, hogy felbukkanjon egy alkalmasabb jelölt, vagy arról akartak megbizonyosodni, hogy Dorothy tényleg alkalmas a munkára. De az is lehet, hogy azért haboztak kinevezni a NACA egyre terjeszkedő birodalmának első fekete vezetőjét, mert féltek a laboratórium dolgozóinak és a város lakóinak reakciójától.
Nem tudni, mennyire szkeptikusan álltak hozzá a vezetők Dorothy képességeihez, és azt sem, hogy Dorothy részéről milyen lobbitevékenységre volt szükség, de a rendkívüli eseményről egy 1951 januárjában kiadott memó adott hírt. „A mai napon Dorothy J. Vaughant, a Nyugati Terület Számolócsoportjának ideiglenes vezetőjét az egység állandó vezetőjévé nevezzük ki.”323 Dorothy egészen biztosan tudta. A lányok és a munkatársak is tudták. Sok mérnök is tudta, és végül a főnökei is erre a következtetésre jutottak. A történelem pedig bebizonyította, hogy igazuk volt: Dorothy Vaughannál nem volt alkalmasabb személy erre a munkára.