1951 áprilisában, amikor a laboratórium busza a személyzeti osztálytól a nyugati komputerek épületéhez vitte a huszonhat éves Mary Winston Jacksont, gyakorlatilag semmi nem utalt a Langley területének mezőgazdasági gyökereire. Dorothy Vaughan, és a többi jövevény, akik a háború alatt érkeztek ide, tanúi voltak, hogy Hampton Roads térsége hogyan tör ki a mezőgazdasági elszigeteltségből, és hogyan válik nyüzsgő városok és háborús külvárosok összességévé. Mary Jackson azonban még jól emlékezett arra a háború előtti falucskára, amelynek néger nyaralói villamossal utaztak Bay Shore Beachre. Úgy nőtt föl, hogy még hallotta a J. S. Darling feldolgozója számára osztrigát bontó fekete asszonyok énekét,324 amely felhallatszott a Queen Street-híd járdájára. Mary gyerekkorában a Hampton szívében található fekete templomok öregjei még arról meséltek, hogy a Hampton Intézet helyén, a folyó túlpartján található hatalmas tölgyfa alatt ülve hallgatták, amint az unió katonái felolvassák az emancipáció proklamációt. Ezek az ősök valakinek a tulajdonaként mentek oda, és az Amerikai Egyesült Államok szabad polgáraiként távoztak. Senki nem volt annyira helybéli, mint Mary Jackson.
Az Olde Hampton nevű környék, ahol Mary felnőtt, a belváros szívében volt, és szó szerint a Nagy Csempész Tábor alapjaira épült, amelyet azok a rabszolgák alapítottak, akik a polgárháború alatt elhatározták, hogy megszabadítják magukat és a családjaikat azoktól, akik ellopták az életüket és a munkájukat. A menekültek „háborús csempészáruként” kerestek menedéket Fort Monroe-ban, az uniós erődítményben, amely a Virginia-félsziget végében, Old Point Comfortnál állt. A felszabadított színes bőrűek annak a „konföderációsok által gyújtott pokolnak”325 a hamvain építették föl Hampton belvárosát, amely 1862-ben teljesen felemésztette a várost. Olde Hampton utcanevei - Lincoln, Grant, Union, Liberty - azon emberek reményeinek állítanak emléket, akik azért harcoltak, hogy a saját történetük egyesülhessen Amerika történetével. A polgárháborút követő optimista években, mielőtt az Egyesült Államok déli felére lehullott volna Jim Crow szegregációs törvényeinek vasfüggönye, Hampton fekete lakossága komoly elismerést vívott ki magának „tanult fiataljai, ambiciózus és szorgalmas felnőttjei, sikeres üzletemberei és tehetséges politikusai”326 révén.
Nem kicsit ironikus, hogy Woodrow Wilson, az az elnök, aki jóváhagyta a NACA megalapítását, és aki Nobel-békedíjat kapott a Népszövetség keretei közt végrehajtandó humanitárius tevékenység szorgalmazása miatt, ugyanaz az ember volt, aki szentül elhatározta, hogy a közhivatalok faji szegregációját az öröksége részévé teszi. Most azonban Mary jelenléte az egykori ültetvények helyén álló laboratóriumban jó lecke volt a rövidlátó és intoleráns virginiaiaknak. Mary családjának, a Winstonoknak ugyanolyan mélyre nyúltak a hamptoni gyökerei, mint Pearl és Ida Bassette-nek. Mary testvére, Emily Winston a háború alatt ugyanabban az óvodában dolgozott, mint Ophelia Taylor, és egészen addig kolléganők voltak, amíg Taylor nem csatlakozott a Hampton Intézet egyik képzési programjához. Sok nyugati komputer - köztük Dorothy Vaughan - volt tagja az Alpha Kappa Alpha diákszövetségnek, amelyhez Mary a Hampton Intézet hallgatójaként csatlakozott. Mary 1938-ban végezte el a Phenix Középiskolát, méghozzá kiváló eredménnyel.327 A Hampton Intézet kampuszán található Phenix olyan felsőbb iskola volt, mint amilyenbe Katherine Goble a nyugat-virginiai kampuszon járt. Ezek az intézmények voltak a néger tanulók középiskolái, mivel a város csak általános iskolai képzést biztosított nekik. Azzal, hogy beiratkozott a Hampton Intézetbe, Mary követte a családi tradíciókat, ugyanis az apja, Frank Winston, az anyja, Ella Scott Winston, és tíz idősebb testvére közül többen is itt végeztek. Az iskola filozófiája, miszerint a négerek az önsegítés, illetve a gyakorlati képzés által juthatnak előrébb - ez volt a „Hampton Idea”, amelyet Booker T Washingtonhoz, a főiskola leghíresebb öregdiákjához kötöttek -, megfelelt a fekete közösség törekvéseinek és filozófiájának.
A Hampton Intézet női hallgatóinak többsége háztartás-gazdaságtanból, vagy betegápolásból diplomázott, Mary Jackson azonban olyan kiemelkedő analitikai képességekkel rendelkezett, hogy egyszerre két nehéz szakot is elvégzett: a matematikát és a fizikát.328 A megszerzett diplomáit természetesen tanárként szerette volna hasznosítani; a családjában legalább annyi tanár volt, mint Hampton Intézetes öregdiák. A Phenix Középiskolában végezte el a tanítási gyakorlatát, aztán miután 1942-ben lediplomázott, elfogadott egy matematikatanári állást egy marylandi néger középiskolában, az első tanév után azonban vissza kellett térnie Hamptonba, hogy segítsen gondozni az immár betegeskedő édesapját. A nepotizmus ellenes törvények megakadályozták, hogy a város néger általános iskoláiban tanítson, mivel az iskolarendszer már két nővérét329 is foglalkoztatta, kiemelkedő szervezőkészsége, remek számolási képessége és a főiskolai gépelési kurzuson330 elért jó eredménye felkeltette a King Street USO figyelmét, amely szervezet 1943-ban éppen titkárnőt és könyvelőt keresett.
Miközben a Hampton Intézet mérnöki képzésének női hallgatói a leendő komputeri munkájukra készültek, Mary Jackson a USO szerény költségvetését menedzselte, és a klub vendégeit fogadta.331 Napi feladatai azonban gyakran meghaladták a munkaköre csekély elvárásait, mivel a klub hamar a város fekete közösségének központjává vált. Mary segített a katonák családjainak és a háborús munkásoknak, hogy megfelelő szállást találjanak, zongorázott332 a USO vidám összejövetelein, valamint koordinálta a cserkészlányok csapatgyűléseinek és a katonai gyűléseknek az időpontjait. Táncmulatságokat rendezett a klubban, és gondoskodott róla, hogy a junior hostessek mindig kéznél legyenek, ha szórakoztatni kell a hazalátogató katonákat. Az emberek, akik moziba, vagy cigaretta-bingózni jöttek a klubba, vagy meg akarták kérdezni, hogy hová érdemes templomba vagy fodrászhoz menni, vagy éppen csak egy csésze forró kávéra vágytak, nagyra értékelték a recepciós hölgy energikusságát, barátságos viselkedését és talpraesettségét. Ha Mary Jackson nem tudott elintézni valamit, akkor nyugodtan fel lehetett tenni egy dollárt egy USO fánk ellenében arra, hogy elő fogja keríteni a megfelelő embert.
A család mottója az volt, hogy „oszd meg és gondoskodj”,333 a Winston család pedig még egy aktív polgárokból álló közösségben is kiemelkedett fáradhatatlan szolgálatával, vallási elkötelezettségével és emberségességével. Mary apja, Frank Winston az Olde Hampton Bethel AME gyülekezetének „oszlopos tagja”334 volt, a testvérét, Emily Winstont pedig még Roosevelt elnök is megemlítette, megköszönvén neki a több mint ezerórányi buzgó szolgálatát,335 amelyet ápolónőként végzett a háború alatt. Winstonék a dupla V megtestesítői voltak, Mary pedig olyan komolyan vette a titkárnői állását, mintha a klub vezetője lett volna.
A USO cseppet sem meglepő módon sok háborús románcnak lett a színhelye. A Fort Monroe-ból, a Langley Fieldről és a Hampton Intézet haditengerészeti kiképző központjából érkező néger katonák a közösség legkapósabb hajadonjai társaságában pihenték ki a fáradalmaikat. A USO táncparkettje mindig tele volt gyönyörű ifjú hölgyekkel, a kiképző központban állomásozó egyik fiatalembert azonban csak a klub titkárnője érdekelte. Mary élénk intellektusa, csendes, ám parancsoló természete és humanitárius szelleme egy kevésbé magabiztos férfit talán elijesztett volna, az alabamai Levi Jacksont azonban pont ez az erős jellem fogta meg. A románcuk a háború féktelen éveiben szökkent szárba, aztán 1944-ben házasodtak össze a Winston család Lincoln Streeten álló otthonában. A független szellemű Mary hagyományosan fehér menyasszonyi ruha helyett egy rövidebb, fekete flitterekkel díszített fehér ruhát336 viselt fekete kesztyűvel, fekete magas sarkú cipővel és vörös rózsadísszel.
Mivel a háború végeztével a King Street USO-t bezárták, Mary elvesztette az ottani munkáját. Egy darabig a Hampton Intézet Egészségügyi Szolgálatának könyvelőjeként dolgozott, de 1946-ban, a fia, Levi Jr. születése után felmondott. Miközben az idősebb Levi Langley Fielden dolgozott festőként, Mary otthon gondozta a kisfiukat. A gyereknevelés, a családi kötelezettségek és az önkéntes munkák teljesen lefoglalták az asszonyt.
A szabadideje nagy részét az tette ki, hogy ő volt a vezetője a Bethel AME cserkészlányok 11. csapatának. A cserkészet volt Mary életének egyik nagy szerelme. A szervezet igyekezett felkészíteni a lányokat arra, hogy megtalálják a helyüket a világban, az pedig, hogy az Isten, a haza, az őszinteség és a lojalitás tiszteletét sulykolták a fiatalokba, teljesen egybevágott azzal, amit Frank és Ella Winston tanított a gyerekeinek. A 11. csapat tagjai közül sokan származtak munkás- vagy éppen szegény családokból. Ők háztartási alkalmazottak, rákhalászok vagy egyszerű munkások gyerekei337 voltak, akiknek a szülei nagyon nehezen boldogultak. A Jackson család Lincoln Streeten álló otthona mindig nyitva állt a lányok előtt. Mary egyszerre volt a tanáruk, a nővérük és a tündérkeresztanyjuk, amikor segített nekik az algebraleckével, megvarrta a szalagavatós ruhájukat és a főiskola felé terelgette őket.338
A legfontosabb feladatának azonban azt tekintette, hogy olyan élményekkel lássa el őket, amelyek megmutatják, milyen lehetőségeik vannak az életben. Egy olyan kreatív vezetővel, mint amilyen Mrs. Jackson volt, a 11. csapatnak sosem jelentett akadályt a forráshiány. Ahelyett, hogy leültek volna a kézikönyvvel, és átfutották volna a jelvényismereteket, mintha csak egy társadalomtudományi óra hétvégi verzióján vennének részt, ő igazi kalanddá varázsolta a vidám mintázatú foltocskák utáni hajszát. \blt, amikor öt kilométeres „vidéki” kirándulásokra339 vitte őket a helyi parkba, de a rákfeldolgozóba is elmentek,340 hogy a lányok lássák, mivel is foglalkoznak a szüleik. A vendéglátásjelvényért Mary megszervezte, hogy a csapat részt vehessen egy délutáni teán a Hampton Intézet udvarházában,341 amelyben akkor lakott először fekete elnök, egy bizonyos Alonzo G. Moron. Mrs. Moron nagystílűen fogadta a lányokat, népes felszolgálószemélyzet körében, amelyet az iskola háztartás-gazdaságtani tanszékének diákjai342 alkottak. A lányok sosem felejtették el ezt a látványt: kifogástalan fekete személyzet, amely egy meseszép házban élő fekete családot szolgált. Még a filmek sem tudtak versenyezni az aznap délután megtapasztalt pompával.
Az egyik csapatgyűlésen a lányok Mary vezetésével343 a „Pick a Bale of Cotton” című népdalt gyakorolták, közben pedig pantomimezve eljátszották, hogyan dolgoztak a földeken a rabszolgák. Ez egy nagyon ismert dallam volt, Mary is szinte automatikusan énekelte, aznap azonban a szöveg344 („ We ’re gonna jump down, turn around, pick a bale of cotton! ”) és a hozzá tartozó pörgős ritmus valahogy villámcsapásként érte.
„Álljatok csak meg!”345 - mondta hirtelen az előadás kellős közepén. A lányok zavartan néztek Mrs. Jacksonra. Mary egy hosszú pillanatig némán állt, mintha most hallotta volna először a dalt. „Ezt soha többé nem énekeljük el”346 - jelentette ki, majd elmagyarázta a meglepett fiataloknak, hogy a dal a legdurvább sztereotípiákat erősíti meg arról, hogy egy néger mit tehet meg, és hogy mi lehet belőle. Ő tudta, hogy a méltóság, a büszkeség és a haladás csatáit néha a legegyszerűbb eszközökkel kell megvívni.
Jelentős pillanat volt ez a 11. csapat lányainak életében. Az nem állt Mary hatalmában, hogy a társadalom által a lányokra erőltetett korlátokat lerombolja, azt viszont kötelességének érezte, hogy segítsen eltüntetni a saját maguk által emelt korlátokat. A sötét bőrük, a nemük, a gazdasági helyzetük - egyik sem lehetett mentség arra, hogy ne engedjék szabadjára a képzeletüket és az ambícióikat. Jobb lehetsz - jobbak lehetünk, minden szavával és minden tettével ezt sulykolta beléjük. Mary Jackson számára ugyanis az élet az elvárások növelésének hosszú folyamata volt.
Amikor Levi Jr. betöltötte a negyedik életévét, Mary Jackson két állást is megpályázott: egy irodai pozíciót a hadseregnél és egy komputeri munkát a Langley-ben. 1951 januárjában már föl is vették a Fort Monroe-ba gépírónőnek. A feladatai - gépírás, iratrendezés, a levelek szétosztása, másolás - semmivel sem voltak különlegesebbek, mint az előző munkahelyén, de az irodáján áthaladó iratok bizalmas természete miatt titkosszolgálati engedélyre volt szüksége.347 A második világháború vége óta az Egyesült Államok egyre jobban aggódott a Szovjetunió jelentette veszély miatt, ez az aggodalom pedig 1949-ben tetőzött, amikor az oroszok fölrobbantották az első atombombájukat. A Fort Monroe-ban cirkulált egy dokumentum, amely a hadsereg terveit tartalmazta egy atomtámadás348 esetére.
Az egykori szövetségesek közötti rivalizálás 1950-ben nyílt háborúhoz vezetett Észak- és Dél-Korea határán, amelyet mások vívtak ugyan meg, de ez az új konfliktus világossá tette a téteket mind az amerikaiak, mind pedig a NACA számára. A koreai égen orosz vadászgépek, amelyek „túl gyorsak voltak ahhoz, hogy azonosítsák őket”349 - a majdnem szuperszonikus MIG-15-ösök - támadták az amerikai B-29 Superfortress gépeket. „Az oroszok szerint az ő vadászgépeik a leggyorsabbak”350 -jelentette egy 1950-es főcím a Norfolk Journal and Guide-ban. A hangsebesség határát az amerikaiak lépték át először Chuck Yeagerrel az X-1-es pilótafülkéjében, 1950-re azonban a NACA becslése szerint „az oroszok legalább háromszor annyi embert alkalmaznak a kutatóközpontjaikban”, mint amennyit az Egyesült Államok. A NACA megint hasznot húzott a nemzetközi helyzet eszkalálódásából, és arra tett javaslatot a kongresszusnak, hogy 1953-ra duplázzák meg az ügynökség állományát az 1951-es hétezer főről tizennégyezer főre.
Az Air Scoopban megjelent álláshirdetések mennyisége a legutóbbi háborús időkre emlékeztetett, és alátámasztotta Amerika azon fogadalmát, miszerint semmilyen égi ellenség elől nem fog megfutamodni. A sok új létesítmény munkába állásával a laboratórium ismét kivetette a hálóját azokra a női alkimistákra, akik aeronautikai arannyá tudták változtatni a tesztelésekből származó számokat. Nem is csoda, hogy az állam úgy döntött, NACA komputerként nagyobb hasznát veszi Mary képességeinek, mint titkárnőként, így aztán három Fort Monroe-ban eltöltött hónap után az asszony rábólintott, hogy Dorothy Vaughannak dolgozzon. Azóta, hogy nyolc évvel korábban Dorothy Vaughan tette meg ugyanezt az utat az első munkanapján, a Langley nyugati területének megmaradt mezőit és erdőit utak, járdák és a laboratórium jellegzetes vöröstéglás épületei váltották föl. Az aeronautikai falu csak úgy hemzsegett a lakosoktól. A gigantikus kilencvenszer kilencvenegy méteres hangár, más néven az 1244-es épület, a maga nemében a legnagyobb volt a világon.351 Ez a hangár adott otthont a laboratórium kísérleti repülőgép flottájának, köztük az X-sorozat gépeinek, amelyek Chuck Yeager hangsebesség-legyőző X-1-esének leszármazottai voltak. A hangsebesség áttörése Collier Trófeát352 - az aeronautika legnagyobb presztízsű díja - hozott Yeagernek, Lawrence Bellnek - az ő cége, a Bell Aircraft gyártotta az X-1-est - és John Stack-nek, a Langley igazgatóhelyettesének, aki a gép fejlesztését támogatta. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a fizikai határ áttörése a repülés lehetőségeinek és kihívásainak egyre szélesebb spektruma előtt nyitotta meg a kutatók elméjét. Amikor egy gép nagy szubszonikus sebességről alacsony szuperszonikus sebességre gyorsul fel, áthalad a Mach .8 és a Mach 1.2 közötti, úgynevezett „transzonikus” régión, ahol a szubszonikus és a szuperszonikus áramlatok együttes jelenléte hánykolódást és instabilitást okoz. Az aerodinamikusok már alig várták, hogy megértsék a transzonikus sebességgel haladó repülőgépekre ható felhajtóerő és közegellenállás hirtelen változásait, mivel a transzonikus zóna a hangsebesség átlépésére ácsingózó járművek váróterme volt. Az árulkodó szonikus búgás azt jelezte, hogy a gép átlépett az ingatag transzonikus zónán, és a sokkal simább, teljesen szuperszonikus sebességbe lépett.
Amikor a Mach-1-et sikerült átlépni, a mérnökök képzelete végre ledobhatta a korábbi sebességhatárok láncait. Miközben továbbra is igyekeztek tökéletesíteni a szubszonikus repülést, és megoldani a transzonikus repülés problémáit, a NACA arra használta fel a kísérleti repülőgépek eredményeit, hogy szuperszonikus repülésre képes katonai gépet alkosson. „Ahhoz, hogy Amerika megtartsa a jelenleg ostrom alatt álló légi fölényét, minden más nemzetnél hamarabb kell olyan harcászati repülőgépet kifejlesztenünk, amely a hangnál is gyorsabban száll” - mondta John Victory, a NACA egyik tisztviselője a Journal and Guide hasábjain. A legálmodozóbb tudósok már alig várták azt a napot, amikor egy pilóta hiperszonikus kéjutazásra viszi az egyik gépüket: azaz Mach 5, vagy annál is gyorsabb sebességgel száguld. 1950-ben kiderült, hogy a korábban csak a titokzatos 506-os projekt353 néven ismert dolog egy hiperszonikus szélcsatorna, amely egy mindössze huszonnyolc centis tesztszekcióval rendelkezett, de Mach 7-hez közeli354 sebességű szélnek volt képes kitenni a modelleket. Ez a létesítmény egy építés alatt álló, másik nagy komplexummal, a gázdinamikai laboratóriummal355 - amely Mach 18-as356 sebességű szélcsatornai kísérleteket is lehetővé tett - együtt olyan célokat tűzött ki, amelyeknek csak a föld atmoszférája szabhatott határt. A gázdinamikai laboratórium vákuumgömbjei, amelyek a teszteket voltak hivatottak energiával ellátni - három sima felületű, tizennyolc méter átmérőjű és egy barázdált felületű, harminc méter átmérőjű, a testvérei fölé tornyosuló gömb - a Virginia-félsziget egyik legjellegzetesebb építményévé váltak.
Ugyanazon a napon, amikor Mary Jackson a Langley-ben kezdett dolgozni - 1951. április 5-én -, a New York-i szövetségi bíróság kimondta a halálos ítéletet a New York-i Ethel és Julius Rosenber-gre,357 akiket az oroszoknak való kémkedéssel gyanúsítottak. A hidegháború nem csak Korea égboltján és Európában tombolt, amely egy szovjet-szövetséges keleti és egy Amerika-barát nyugati blokkból állt. A Rosenberg-per azt a félelmet hintette szét az Egyesült Államokban, hogy szerte az országban kommunistaszimpatizánsok élnek, akik meg akarják buktatni a kormányt. Az olyan hivatalos propagandafilmek, mint például a He May Be a Communist358 arra figyelmeztették az amerikaiakat, hogy akár a szomszédaik is egy követ fújhatnak a vörösökkel. A film azt állította, hogy még a barátok és a családtagok is lehetnek titokban kommunisták, méghozzá olyanok, „akik nem mutatják meg az igazi arcukat”.359 A Rosenberg-per sok embert győzött meg arról, hogy a hazájukba már beszivárogtak a Szovjetunió radikalizált ügynökei.
A Langley-t különösen érzékenyen érintette a Rosenberg házaspár pere, és annak utóhatásai. Egy William Perl nevű mérnököt, aki egészen addig a Langley-ben dolgozott, amíg 1943-ban át nem helyezték a clevelandi laboratóriumba, azzal gyanúsítottak, hogy titkos NACA dokumentumokat lopott el,360 és Rosenbergéken keresztül a Szovjetunióba juttatta őket. A Perl által állítólag kiszivárogtatott titkok között egy nukleáris meghajtású repülőgép361 tervei és egy nagy sebességű NACA szárnyszelvény362 vázlatai is szerepeltek. Néhányan arról is meg voltak győződve, hogy azoknak a MIG-eknek a T-alakú farka is NACA tervek alapján készült,363 amelyek amerikai gépeket lőttek le Korea fölött. Perlt végül perbe fogták, és tisztázták a kémkedés vádja alól, esküszegésért viszont elítélték, mivel hazudott a Rosenbergékhez fűződő viszonyáról.
Az FBI már az 1940-es évek végén elkezdte a nyomozást, és sorban hallgatta ki a Langley alkalmazottakat, hogy mit tudnak Perlről és az esetleges bűntársairól. A szövetségi ügynökök megrémisztették a dolgozókat, amikor esténként bejelentés nélkül bukkantak föl364 a hamptoni és Newport News-i otthonaikban, hogy kérdéseket tegyenek fel. Az FBI a Langley egykori mérnökét, a baloldallal való szimpatizálásáról ismert Eastman Jacobsot365 is megkereste és kihallgatta új otthonában, Kaliforniában. Órákig kérdezgették Pearl Youngot,366 aki az 1940-es évek végén hagyta ott az ügynökséget egy Pennsylvaniai Állami Egyetemen adódó fizikatanári állás miatt. A stabilitáskutató részleg, ahol Dorothy Hoover is dolgozott, különösen érdekelte az ügynököket, mivel Pearl ennek a csoportnak volt a tagja, mielőtt Clevelandbe távozott.
A nyomozás felszínre hozta a laboratóriumban és a közösségben a faji előítéletektől csak hangyányival elmaradó antiszemitizmust. Néhány laboratóriumi munkatárs csendesen panaszkodott a „New York-i kommunistákra”367 és a „gyakorlatilag elviselhetetlen New York-i zsidókra”,368 akik a Langley-ben dolgoztak. Ha egy zsidó komputer meghívta egy néger kollégáját egy hétvégi látogatásra, kész volt a botrány.369 A stabilitáskutató csoport progresszív tagjai a tényleges politikai tevékenységüktől teljesen függetlenül is könnyű célpontokká váltak. Felforgatással vádolták őket, amiért olyan „veszélyes” elveket támogattak, mint az integráció, a polgárjogok és a nők egyenjogúsága.
A nyomozók az olyan pletykáknak is utánanéztek, melyek szerint a stabilitáskutató mérnökök és egy „fekete komputer”,370 akivel barátságos viszonyt ápoltak, elégették azt a lojalitásnyilatkozatot, amelyet Truman elnök 1947 után minden közalkalmazottal aláíratott. 1951-ben az Air Scoop közzétett egy hosszú listát azoknak a szervezeteknek a nevével,371 amelyeket a kormány totalitáriusnak, kommunistának vagy felforgatónak nyilvánított. Az üzenet világos volt: akinek bármelyikhez köze van, az a munkáját teszi kockára. Ekkoriban történt az is, hogy Dorothy Vaughan rokonát, Matilda Westet - valószínűleg ő volt az a fekete komputer, akit árulással vádoltak - kirúgták az állásából. West szókimondóan védelmezte a feketék ügyét, és a Nemzeti Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért (NAACP) helyi szervezetének is ő volt az egyik vezetője. Az NAACP nem szerepelt a kormány listáján, de Wisconsin szenátorának, Joseph McCarthynak már régóta szúrta a szemét. Mivel a Rosenberg-per árnyékot vetett a NACA-ra és annak biztonsági intézkedéseire, és mivel a kongresszus górcső alá vette az ügynökség egyre növekvő anyagi igényeit, a labor vezetői valószínűleg úgy döntöttek, hogy egy „radikális” fekete komputer csak fölösleges fejfájást okozna nekik.
Ez az elbocsájtás alapjaiban rázta meg a nyugati komputerszekciót, és Dorothy Vaughan karrierjét is veszélybe sodorta. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején tomboló vörös és kommunista hisztéria hírneveket, életeket és egzisztenciákat tett tönkre, ahogyan azt Matilda West esete is mutatta. A kommunizmustól való rettegés igazi aranybányának bizonyult az olyan szegregáció-pártiak számára, mint amilyen a virginiai szenátor, Harry Byrd is volt. Byrd mindenre és mindenkire ráfogta, hogy „kommunista”, ami és aki veszélyeztette az ő amerikai szokásokról és értékekről vallott „hagyományos” nézeteit, amelyeknek természetesen fontos eleme volt a fehérek felsőbbrendűsége. (A He May Be a Communist című film egyik jelenete nem túl kifinomultan egy olyan tiltakozó menetet ábrázolt, amelynek résztvevői elég a kkk (klux klux klán - a szerk.) terrorból és ne legyenek háborús támaszpontok afrikában feliratú táblákat tartottak.)
Azok, akik vették maguknak a bátorságot, hogy a kormányt kritizálják, nagy kockázatot vállaltak, a négerek felemelkedésének bajnokai pedig megint kényes helyzetbe kerültek, mert Amerika külső ellenségeivel szemben éppúgy fel kellett lépniük, mint az ügyük otthoni kerékkötőivel szemben. Még A. Philip Randolph, a közismert szocialista, aki 1950-ben Norfolkban telt ház előtt tartott tüzes hangú prédikációt az egyenlő bánásmód és a polgárjogi törvények érdekében, is óvatos volt, és a néger nép érdekeivel ellentétesnek nyilvánította a kommunizmust.
Paul Robertson, Josephine Baker és W. E. B. Du Bois azok közé a fekete vezetők közé tartoztak, akik párhuzamot vontak Amerika néger lakosaival való bánásmódja és az európai gyarmatosítás között. Külföldre utaztak, és a beszédeikben szolidaritásukat fejezték ki India, Ghána és a többi olyan ország népével, amely immár független államként bontogatta a szárnyait, vagy még azért küzdött, hogy megszabaduljon a gyarmatosítóitól. Az Egyesült Államok kormánya odáig ment, hogy korlátozta vagy egyenesen visszavonta ezeknek a lázítóknak az útlevelét, mert abban reménykedtek, hogy így tompítani tudják az Amerika belső ügyeit érintő kritikák hatását az olyan országokra, amelyeket a saját oldalukra akartak állítani a hidegháborúban.
Az Egyesült Államokba látogató külföldiek a saját bőrükön tapasztalhatták meg a kasztrendszer működését. 1947-ben egy Mississippi állambeli hotel nem volt hajlandó kiszolgálni Haiti mezőgazdasági miniszterét,372 aki egy nemzetközi konferenciára érkezett az országba. Ugyanebben az évben egy déli étterem kitiltotta a területéről Mahatma Gandhi személyes orvosát373 a sötét bőrszíne miatt. A 40-es úton New Yorkból Washingtonba tartó diplomaták is gyakran ütköztek ellenállásba, ha marylandi étteremben szerettek volna ebédelni. A megaláztatások, amelyek az Államokban olyan hétköznapinak számítottak, hogy sem az emberek, sem pedig a sajtó figyelmét nem keltették föl, a követek hazájában óriási botrányokat okoztak. Az olyan szalagcímek, mint amilyen az 1951-ben Bombayben megjelent „Indiában eltörölték az érinthetetlenséget: Amerikában virágzik”,374 igazi rémálmot jelentettek az amerikai diplomácia számára. Mivel képtelen volt megoldani a faji problémáit, az Egyesült Államok maga adta a Szovjetunió kezébe a leghatékonyabb propagandafegyvert.
A világ frissen függetlenné váló államai, amelyeknek nagy szükségük volt szövetségesekre, hogy megerősödjenek és a tartós prosperitás útjára lépjenek, ugyanazt a kérdést tették fel maguknak, amelyet a fekete amerikaiak a második világháború idején. Egy fekete vagy barna nép miért bízná a jövőjét egy amerikai típusú demokráciára, amikor a saját határain belül az Egyesült Államok diszkriminálóan és kegyetlenül bánik az olyan emberekkel, amilyenek ők is?
A nemzetközi közönség Amerika faji problémáiról alkotott véleménye kezdett - nagyon is - számítani az amerikai vezetőknek, és ez vezetett Truman 1947-es döntéséhez, miszerint a 9981-es elnöki rendelettel deszegregálja a hadsereget. A koreai háború kezdetén375 azokat a barna jenkiket, akik még aktív szolgálatban voltak a légierőnél, egy integrált századba osztották be.376
Ezzel egy időben Truman a 9980-as számú elnöki rendeletet is kiadta, amely azt a háborús intézkedést tette még hatékonyabbá, amely lehetővé tette a nyugati komputerszekció létrehozását. Az új törvény továbbment az A. Philip Randolph és Roosevelt elnök által hozott rendelkezéseknél, mivel a szövetségi létesítmények fejét „személyes felelősséggel” ruházta fel, hogy olyan munkakörülményeket teremtsen, amely mentes mindenféle faji, vallási vagy nemzetiségi alapon történő diszkriminációtól. A NACA úgy reagált a fekete alkalmazottai egyre növekvő létszámára, hogy kinevezte az egyenlő bánásmód biztosát az új törvény betartatásához, és negyedévente kiadott egy kérdőívet.
„A laboratóriumban van egy munkacsoport, a Nyugati Komputerek, amely kizárólag néger nőkből áll, így akár szegregált munkacsoportnak is lehetne nevezni”377 - írta Kemble Johnson egy 1951-es memóban. „A munkatársak nagy százaléka azonban időnként nem szegregált munkacsoportokban is teljesít megbízást, általában egy héttől három hónapig tartó időtartam alatt. Ennek az egységnek a tagjait gyakran helyezik át a Langley egyes kutatócsoportjaihoz, ahol nem szegregált egységekbe integrálódnak. A nyugati komputereknek ugyanolyan előrelépési lehetőségeik vannak, mint a Langley többi komputerének.”
A hidegháború lefutását nemcsak a szuperszonikus repülőgépek és rakéták határozták meg, hanem a „természettudományos tankönyvek és a faji kapcsolatok”378 is. A nyugati komputerek a konfliktus mindkét frontján munícióként szolgáltak, mégis ők voltak a szövetségi kormány egyik legjobban őrzött titka. Délkelet-Virginia középosztálybeli fekete közösségében azonban futótűzként terjedt a hír: Mrs. Vaughan irodája új munkatársakat keres. Christine Richie379 a huntingtoni középiskola tanári szobájában hallott először a nyugati komputerekről, Aurelia Boaz, aki 1949-ben diplomázott a Hampton Intézetben, pedig a főiskolai pletykaláncon keresztül380 szerzett tudomást a lehetőségről. Úgy tűnt, a félsziget minden egyes gyülekezetének volt olyan tagja, aki a Langley-ben dolgozott. Az emberek egymásnak adogatták a jelentkezési lapokat a bálokat követő összejövetelek után, a kóruspróbákon, a Delta Sigma Theta és az Alpha Kappa Alpha diákszövetségek és a Newsome Park-i szülő-tanár munkaközösség gyűlésein. Mary Jackson olyan sok komputerrel állt kapcsolatban olyan sokféle módon, hogy a Langley-be érkezésével kapcsolatban csak egyetlenegy meglepő dolog volt: hogy ilyen sokára került rá sor.
Az 1950-es évek elején Dorothy Vaughan munkanapjai mozgalmasan teltek. Mivel a kutatási tevékenység egyre inkább a kampusz nyugati felére koncentrálódott, Dorothy-t folyamatosan ellátták számítási munkákkal, amelyeket aztán szét kellett osztania az irodájában dolgozó nők között. Arra is egyre gyakrabban volt szükség, hogy egyik-másik komputert kiküldje a közelben dolgozó valamelyik mérnökcsoporthoz. A nyugati komputerekhez beérkező munka nagy része valamelyik nyugati szélcsatornából vagy a repüléskutatási részlegtől jött, amely az 1244-es épületben, a nyugati oldal új hangárjában kapott helyet. Noha a keleti oldal most már kisebb és passzívabb volt, mint a nyugati, az olyan létesítmények, mint a pörgéscsatorna (egy összenyomott gyárkémény alakú épület, amelyben a mérnökök a veszélyes sebességgel pörgő modellek mozgását elemezték), illetve az 1-es és 2-es tartály (kilencszáztizenöt méter hosszú csatornák, amelyekben hidroplánokat teszteltek) továbbra is működtek. A teljes életnagyságú szélcsatornában, amely a második világháborús közegellenállás csökkentő munka legfőbb helyszíne volt, deltaszárnyú gépektől kezdve a helikopterekig ezután is mindent teszteltek. Azokban az időszakokban, amikor a keleti komputerek több munkát kaptak, mint amennyit el tudtak végezni, a felügyelőik áttelefonáltak Dot Vaughannak erősítésért.
Egy ilyen alkalommal, két évvel az után, hogy Mary csatlakozott a nyugati komputerekhez, Dorothy átküldte őt a keleti területre, és beosztotta egy projekthez néhány fehér komputer mellé.381 A komputeri munka már nem jelentett újdonságot Marynek, a keleti terület földrajza azonban igen. Az első délelőttre gond nélkül telt - amíg nem szólította a természet.
„Megmutatnák, merre találom a mosdót?”382 - kérdezte Mary a fehér komputereket.
A nők kuncogni kezdtek. Honnan tudhatnák ők, hogy hol van Mary mosdója? A legközelebbi mosdón nem volt jelzés, ami azt jelentette, hogy a fehér nők bemehettek, a feketék viszont nem. Természetesen a keleti oldalon is voltak színes bőrűek számára fenntartott mosdók, de mivel a feketék többsége a nyugati oldalon, vagy a keleti oldal újabb építésű épületeiben dolgozott, Marynek térképre lett volna szüksége, hogy megtalálja őket. A dühös és megalázott asszony így aztán elviharzott, hogy megkeresse az ő mosdóját.
A faji határokkal való megalkuvás hozzátartozott a négerek mindennapjaihoz. Marynek nem voltak illúziói a Langley-vel kapcsolatban, tudta, hogy az intézmény semmiben sem különbözik a város bármelyik másik intézményétől. Ezt az incidenst azonban nem tudta megemészteni. A professzionális egyenlőség közelsége volt az, amely ennyire fájdalmassá tette ezt a pofont. Az állami iskolákkal ellentétben, amelyekben a szűkös költségvetés és a düledező épületek nyilvánvalóvá tették az „elkülönített, de egyenlő” álságos mivoltát, a Langley alkalmazotti jelvénye elvileg ugyanahhoz a munkahelyhez szólt, mint a fehér társaié. Ő ugyanolyan képzetten jött ide, mint a fehér lányok, ha nem képzettebben. Mindennap úgy öltözött föl, mintha az elnökkel készülne találkozni. A rábízott cserkészlányokat megtanította hinni abban, hogy bármi lehet belőlük, és mindent megtett azért, hogy a saját magukról és a többi négerről alkotott képüket ne befolyásolják a negatív sztereotípiák. Éppen elég nehéz volt az olyan csendes emlékeztetőkön felülemelkedni, mint amilyenek a mosdókra és az ebédlőasztalokra kihelyezett táblák voltak. De hogy ilyen kirívóan szembesítsék az előítéletekkel, ott, az intellektuális kiválóság és a racionális gondolkodás szentélyében, ráadásul egy olyan prózai, olyan nevetséges, olyan univerzális dolog miatt, mint a vécére menés... Abban a pillanatban, amikor a fehér nők kinevették, Mary matematikusból másodosztályú emberi lénnyé degradálódott, akinek a pisije nem volt elég jó a fehér vécécsészéhez.
Amikor egy kicsit később a még mindig füstölgő Mary Jackson visszafelé tartott a nyugati komputerek irodájába, összefutott Kazimierz Czarneckivel, az 1,22-szer 1,22 méteres szuperszonikus szélcsatorna szekcióvezető asszisztensével. Az előreugró állkapcsú, zömök férfi - akit a barátai „Kaz”-nak hívtak - első bázis volt a Langley szoftball ligájában, és a massachusettsi New Bedfordból származott.383 1939-ben jött a laboratóriumba, miután az Alabamai Egyetemen repülőmérnöki diplomát szerzett. Jó természete és kiváló teljesítménye miatt közkedveltségnek és köztiszteletnek örvendett a laboratóriumban. Mielőtt csatlakozott az 1,22 méteres szélcsatorna csapatához, a 22,86 centis szuperszonikus szélcsatornánál dolgozott, amelynek irodája ugyanabban az épületben volt, ahol a nyugati komputereké.384
A legtöbb fekete automatikusan álarcot öltött a fehérek jelenlétében, amely elrejtette a „társadalmi lealacsonyítás terhét”,385 ahogyan azt W. E. B. Du Bois olyan kifinomultan megfogalmazta a The Souls of Black Folk című művében. A maszk védelmet nyújtott azok ellen az állandó emlékeztetők ellen, melyek szerint ők egyszerre amerikaiak, és az amerikai dilemma386 ellen. Elhomályosította a haragot, amelyről a feketék tudták, hogy megváltoztatná - de lehet, hogy el is venné - az életüket, ha nyilvánosan kimutatnák. Azon a napon azonban, amikor Mary Jackson összefutott Kazimierz Czarneckivel a Langley Repülésügyi Laboratórium nyugati felében, nem volt sem befelé fordulás, sem képmutatás. Mary Jackson eldobta álarcát, és a frusztráció és harag Mach 2-es erősségű szélviharával válaszolt Czarnecki köszönésére,387 így engedte ki a gőzt a keleti oldalon elszenvedett megaláztatás miatt.
Mary Jackson halk szavú, de nyílt és határozott nő volt, aki mindenkivel - kamasz cserkészlányokkal és mérnökökkel egyaránt - ugyanolyan komolyan és egyenesen beszélt. Ezenkívül jó emberismerő volt, egy érzelmileg intelligens asszony, aki odafigyelt a környezetére és az őt körülvevő emberekre. Nem tudni, hogy a Czarnecki előtti kitörése teljesen spontán történt-e, de pont a megfelelő ember előtt engedett utat az érzelmeinek. Az a nap, amely Mary Jackson karrierjének legrosszabb napjaként indult, végül fordulópontot jelentett az asszony életében.
„Miért nem dolgozik nekem?”388 - kérdezte Czarnecki, Mary pedig habozás nélkül elfogadta az ajánlatot.
Miközben az országos sajtó a Langley Rosenberg-botrányhoz fűződő kapcsolatát vesézte ki, az Aviation Weekhez hasonló szaklapok két olyan fejlesztés miatt dicsérték a laboratóriumot, amelyek forradalmasíthatták a nagy sebességű repülőgépek gyártását: az egyik a hornyolt falú szélcsatornák alkalmazása, a másik pedig egy területszabály néven ismert újítás volt.
A szélcsatornáknak az volt a lényege, hogy a lehető legélethűbben szimulálják a repülés közbeni állapotokat. A földi tesztelés egyik legkomolyabb problémája a tesztterület tömör faláról visszaverődő légáramlatok által keltett interferencia volt; ezt a jelenséget vizsgálta Margery Hannah és Sam Katzoff az 1948-as jelentésében. A probléma a transzonikus zónában volt a legszembetűnőbb, ahol a tárgyat körülvevő légáramlatok a hangsebességhez közelítettek. Ray Wright, a Langley egyik kutatója úgy sejtette,389 hogy ha lyukakat vagy réseket vágnának a szélcsatorna falába, akkor csökkenthetnék az interferenciahatást. Ezt be is bizonyították, amikor a Langley épített egy kisebb, perforált falú tesztcsatornát. 1950-ben barázdált falakat építettek be a 4,88 méteres nagy sebességű szélcsatornába (és mindjárt át is keresztelték transzonikus szélcsatornára), aztán ugyanígy tettek a 2,44 méteres nagy sebességű szélcsatornával is. A csatorna interferenciájának megszelídítése „régóta vágyott technikai ajándék”390 volt a kutatók számára, 1951-ben pedig újabb Collier Trófeát hozott John Stacknek és munkatársainak.
Az új csatornadizájn megfelelően megágyazott az évtized második nagy fejlesztésének. Egy Richard Whitcomb nevű mérnöknek feltűnt, hogy a transzonikus zónában ott a legnagyobb a turbulencia, ahol a szárnyak csatlakoznak a géptörzshöz. Ha ezen a szakaszon beszűkítik a géptörzset, akkor drámai mértékben csökken a közegellenállás, a gép pedig ugyanazzal az erővel 25 százalékkal391 nagyobb sebesség elérésére lesz képes. A területszabály (azért nevezik így, mert a képlet meghatározza a szárny keresztmetszetének és a géptörzs keresztmetszetének megfelelő arányait) potenciálisan nagyobb hatással volt a hétköznapi repülésre, mint a szuperszonikusra, mert olyan gépből, amely nem tudta túllépni a transzonikus régiót, több ezer létezett. A sajtó természetesen jót mulatott a rejtélyes mérnöki koncepción, az új gépeket „darázsderekúnak”392 és „kólásüveg alakúnak” nevezte, és „Marilyn Monroe-effektusról” beszélt. Whitcombot még a CBS híradósa, Walter Cronkite is meghívta,393 úgyhogy a férfi afféle helyi hírességgé avanzsált („A nyilvánosság a hamptoni mérnököt ostromolja”394 - állítja egy kissé túlozva a Daily Press egyik szalagcíme). 1954-ben Whitcomb hazavitte a Langley egy évtizeden belüli harmadik Collier Trófeáját.
Az 1917 óta a laboratóriumban véghezvitt fejlesztések ellenére - áramvonalas burkolat, lamináris szárnyszelvény, szuperszonikus gépek és egy jégcsatorna, amely a fagypont alatti repülést volt hivatott biztonságosabbá tenni - az aeronautikának még mindig maradtak felfedezetlen területei. A Langley nyugati felében az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején épített új létesítményekbe történt befektetések fontos kutatási áttöréseket hoztak, és nagyban befolyásolták azoknak a feladatoknak a jellegét, amelyeket Dorothy osztott szét a komputerek között.
Az akadémiai jellegű kutatási szervezetekkel ellentétben a NACA laboratóriumai mindig a találmányaik „gyakorlati alkalmazhatóságára” koncentráltak. A Langley-beli munka gyakorlatias mivoltát mi sem bizonyította jobban, mint a hangárban parkoló repülőgépek; a műhelyek, amelyekben a mesteremberek a mérnökök kívánságai szerint építették meg a modelleket; a szerelők munkája, akik a megfelelő pozícióba szerelték föl a modelleket a tesztszekcióban; és a hatalmas új szélcsatornák, mint például a Unitary Plan Tunnel, amely úgy nézett ki, mint egy „tetővel rendelkező olajfinomító”.395 Mindegy, mennyire volt absztrakt a munka, vagy mennyire elméleti a megoldandó probléma, a Langley munkatársai egyetlen pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy a számok mögött valós célok bújnak meg: gyorsabb, hatékonyabb és biztonságosabb repülőgépek.
• • • A NACA természetesen az elméleti tudósok számára sem volt olyan rossz hely, Dorothy Hoover például remekül elboldogult a stabilitásanalízis részlegen. 1951-re megkapta a fennkölt aeronautikai kutató tudós címet, az átalakított bértáblán pedig bekerült a GS-9-es kategóriába.396 Amikor Hoover főnöke, R. T Jones 1946-ban átment az Ames Kutatóközpontba, Dorothy a csoport többi neves mérnökével dolgozott tovább. 1951-ben érte el a Langley-beli karrierje csúcsát, amikor két jelentést is publikált,397 az egyiket Frank Malvestutóval, a másikat pedig Herbert Ribnerrel. Mindkét jelentés a hátranyilazott szárnyakat elemezte, amelyek immár sztenderdnek számítottak a repülőgépgyártásban. Amit a sűrített és a szabad levegős mérnökök közvetlen megfigyelés segítségével vizsgáltak, azt az elméleti tudósok ötvenoldalas tanulmányokban elemezték ki, amely tanulmányok néha egész oldalas egyenleteket is tartalmaztak. Ha a kutatásbeli termékenység a szakmai életképesség mértéke volt - és az volt -, akkor egy női kutató számára az elméleti aerodinamika volt a lehető legmegfelelőbb terület. 1947 és 1951 között Dorothy Hooveren és Doris Cohenen kívül még legalább három másik nő publikált egy vagy több jelentést a csoporttal, amelynek vezetői nagyra értékelték és megbecsülték a női munkatársaik tehetségét. Lehet, hogy a mérnöki szakma férfias jellegének gyengülése tette az elméleti csoportot olyan produktív környezetté a nők számára.
1952-ben Dorothy Hoover úgy döntött, hogy kilép a mérnöki világból, és átadja magát a szívéhez legközelebb álló elméleti anyagnak. Felmondott a Langley-ben, és visszament az alma materébe, az Arkansas AM&N-be, hogy mesterdiplomát szerezzen matematikából. „A numerikus integrálás hibabecsléseiről” című diplomamunkája az Arkansasi Tudományos Akadémia 1954-es aktái közé is bekerült. Ugyanebben az évben beiratkozott a Michigani Egyetemre a John Hay Whitney Fellowship keretében, amely program a tehetséges néger tudósokat az ország legversenyképesebb képzéseire igyekezett bejuttatni.
Mary Jackson viszont tökéletesen beilleszkedett a NACA mérnöki paradicsomába. Matematikai és fizikai tanulmányainak köszönhetően tökéletesen értette, hogy az általa végzett számítások mögött milyen fizikai jelenségek állnak. A Langley-beli kollégái ugyanolyan elfoglalt emberek voltak, mint ő, akik munka után rohantak, hogy részt vegyenek a laboratórium valamelyik sportcsapatának edzésén, valamilyen klubtalálkozón, vagy egy előadáson. Sokan közülük gyerekeket korrepetáltak, amit Mary már azóta csinált, hogy lediplomázott a főiskolán.398 Nem tudni, hogy akkoriban mik voltak a tervei, de Mary Jackson a legjobb úton haladt a felé, hogy a Langley legyen az élete.
Mary Jackson az első munkanapján, a beiktatáskor találkozott a huszonhét éves, egykori Tuskegee repülős James Williamsszel,399 aki a Michigani Egyetemen szerzett mérnöki diplomát, és még kamaszkorában szeretett bele a repülőgépekbe. Williams a közszférában akart mérnökként elhelyezkedni, de nem szívesen költözött volna400 a Mason-Dixon-vonaltól délebbre. Melvin Butler, a Langley személyzetis munkatársa hevesen ostromolta a férfit telefonon, és megpróbálta rábeszélni, hogy fogadja el a laboratórium ajánlatát. Még albérletet is keresett volna neki Hamptonban. További vonzerőt jelentett a gyönyörű pszichológia szakos hallgató, Julia Mae Green, aki a diplomája megszerzése után készült visszatérni a szülőállamába, Virginiába. Butler, talán azért, hogy elejét vegye a panaszáradatnak, amely meghiúsíthatta volna az elképzelését, nem árulta el idő előtt a Langley mérnökeinek, hogy a legújabb felfedezettje fekete. Nem Williams volt az első fekete mérnök,401 akit a Langley fölvett, de az a néhány férfi, aki megelőzte, olyan gyorsan továbbállt, hogy az intézményi emlékezet még csak a nevüket sem jegyezte meg.
Az első napján Williamsnek meg kellett győznie a Langley biztonsági kapujánál posztoló őröket, hogy ő nem udvaros, vagy ebédlői alkalmazott, hanem mérnök. Több fehér csoportvezető is visszautasította,402 hogy felvegye őt a csoportjába, de a stabilitáskutató részleg egyik befolyásos vezetője, John D. Bird - „Jaybird” - azonnal pozíciót ajánlott403 a fiatal férfinek. „Jaybird nagyon rendes volt”404 - emlékezett vissza évekkel később Williams felesége, Julia.
A csoportnak azonban nem minden tagja osztotta Bírd lelkesedését. „És mit gondol, meddig lesz képes itt maradni?”405 - cukkolta Williamst az egyik új munkatársa azokra a fekete mérnökökre utalva, akik lemorzsolódtak. „Tovább, mint maga!” - vágott vissza Williams. Míg a fekete nőknek megvolt az az előnyük, hogy egy csoporthoz tartoztak, a férfi mérnökök előtt nem állt nyitva ez a lehetőség. Williamsnek, és a hamarosan a példáját követő többi fekete férfinek sokkal magányosabb munkahelyi élet jutott, és olyan támadásokkal kellett szembenézniük, amilyenekkel a nőknek nem Annak ellenére azonban, hogy a nők döntötték le a Langley színkorlátját, és ők taposták ki az utat a most alkalmazott fekete férfiak előtt, nekik továbbra is harcolniuk kellett egy olyan dologért, amely a fekete férfiakat akadály nélkül megillette: a mérnöki címért.
Nem sokkal az után, hogy áthelyezték az 1,22-szer 1,22 méteres szuperszonikus csatornához, Mary Jackson kapott egy megbízatást John Beckertől,406 a sűríthetőségi részleg vezetőjétől (a sűríthetőség a levegőmolekulák összesűrűsödésére utal, ami a hangsebességnél gyorsabb repülés jellegzetessége), aki Kazimierz Czarnecki főnökének a főnökének a főnöke volt. A Langley-ről szerették azt gondolni az ott dolgozók, hogy nem a bürokrácia irányítja, és olyan hely, ahol egy egyszerű étkezdei dolgozó ötletét is komolyan veszik, ha elég érdekesnek tűnik. A részlegvezetők azonban, akik csak két lépcsőfokkal maradtak le a laboratórium legfőbb vezetőitől, nagyon fontos emberek voltak. John Becker, John Stack, Eastman Jacobs és más NACA-legendák méltó utódja egy egész birodalmat irányított, amelybe az 1,22 méteres szuperszonikus csatornán kívül az összes olyan csatorna beletartozott, amelyben szuperszonikus vagy hiperszonikus kutatásokat végeztek. Becker az a fajta férfi volt, akit a mérnöki képzések eminens hallgatói mindenképpen le akartak volna nyűgözni.
John Becker tehát adott egy számítási megbízatást Mary Jacksonnak. Mary ugyanúgy végezte el a munkát, mint amikor még Dorothy Vaughannak dolgozott. Kétszer is leellenőrizte a számokat, és biztos volt benne, hogy helyes az eredmény. Becker átnézte a számítást, de valami nem tetszett neki. Azt állította, hogy Mary rosszul számolt.407 Mary azonban kitartott az igaza mellett. Ő és a főnöke még egyszer átrágták magukat az adatokon, és megpróbálták megtalálni, hol lehet a hiba. Végül kiderült, hogy nem Mary eredményeivel volt probléma,408 hanem Becker számaival. Az asszony számításai helyesek voltak, Becker viszont rossz adatokat adott meg neki.
John Becker bocsánatot kért Mary Jacksontól 409 Az eset mindenki számára világossá tette, hogy Mary kiváló matematikus, aki nem csak a számításaival képes hozzájárulni az új csoportja munkájához. A John Beckerrel való erőpróbája pontosan olyan tett volt, amilyet a laboratórium az ígéretes férfi mérnököktől elvárt. Mary Jackson - az egykori nyugati komputer! - szembeszállt a briliáns John Beckerrel, és győzött. A női komputerek körében ez csendes ünneplésre és diszkrét hátba veregetésre adott okot.410
A legtöbb mérnök jó matematikusnak is számított, de a nők voltak azok, akik bűvészkedtek a számokkal, akik úsztak a számokban, és akik addig fürkészték a számokat, amíg azok össze nem mosódtak a szemük előtt, attól a pillanattól kezdve, amikor reggel letették a táskájukat az asztalra, egészen addig a pillanatig, amikor a nap végeztével felvették a kabátjukat. Leellenőrizték egymás munkáját, és piros pöttyökkel jelölték a felfedezett hibákat - az adatlapokra pedig nagyon-nagyon kevés piros pötty került. Néhányan olyan kiváló fej számolók voltak, hogy sebességben és pontosságban egyaránt vetekedtek az általuk használt mechanikus számológépekkel. Mások, mint például Dorothy Hoover és Doris Cohen, olyan elméleti tudással rendelkeztek, amely képessé tette őket arra, hogy szinte elenyésző mennyiségű hibával több oldalnyi, egymásba ágyazott egyenletekből álló egyenletrendszereket is megoldjanak. A legtöbb nő a pontosságával, a gyorsaságával és az éleslátásával szerzett magának hírnevet. De ha valaki olyan független szellemű és határozott személyiségű volt, hogy a világ legélesebb aeronautikai elméivel szemben is megvédje a munkáját - arra felfigyeltek. Szembeszállni egy konok és türelmetlen mérnökkel, aki az asztalra tett lábbal várja, hogy elvégezd a munkát, és aki helyes számításokat követel lehetőleg tegnapra, valamint észrevenni a hibát a gondolatmenetében, és határozottan közölni vele, hogy ő téved - ezt már kevesen vállalták be. Pedig pontosan ez volt az, ami előrevihette az embert.