Az 1950-es évek végére Dorothy Vaughan is változásokat várt. Úgy gondolta, közeledik az az idő, amikor őt és a többi szoknyás komputert leváltják az élettelen komputerek, amelyek ekkoriban kezdték átrendezni a technológiai határokat. A repülőmérnöki szakma azt a fáradhatatlan technológiai fejlődést testesítette meg, amelyet már így is az Amerikai Évszázad467 néven emlegettek. A propellereket sugárhajtóművek váltották fel. A Mach 1 túllépése meghozta az étvágyat a Mach 2 túllépéséhez. A szuperszonikusból hiperszonikus lett. Az emberi kíváncsiság addig nem nyugodhat, amíg a földgolyó körül immár nagy számban repkedő mechanikus pintyek el nem érnek egy olyan fejlődési szintre, hogy képesek legyenek elhagyni az atmoszférát.
Az aeronautikai kutatások egyre bonyolultabbá váltak, ezért szükség volt egy új gépre. 1947-ben a laboratórium vett egy „elektronikus számológépet”468 a Bell Laboratóriumtól, hogy így könnyítse meg a transzonikus repüléskutatást. A transzonikus sebességgel való repülés modellezése különösen bonyolult probléma volt, méghozzá azért, mert a szubszonikus és a szuperszonikus légáramlatok egyszerre hatottak a modellre. A transzonikus légáramlatokat leíró egyenletek akár harmincöt változót469 is tartalmazhattak. Mivel a légáramlat minden pontja a többitől függött, az egyiknél elkövetett hiba az összes többire is hatással volt.470 Egy transzonikus sebességgel haladó szárnyszelvényre ható nyomás eloszlását még a legtapasztaltabb matematikusnak is gyakran egy hónapba telt kiszámolni,471 a Bell számológépnek azonban ehhez mindössze néhány órára volt szüksége.472
Azokat a nőket, akik mechanikus számológépek segítségével dolgozták fel az adatokat, nem lehetett zavarba hozni egy egész helyiséget elfoglaló elektronikus géppel, amelynek ugyanez volt a funkciója. A Langley egy Sara Bullock nevű egykori keleti komputert nevezett ki annak a csoportnak az élére, amely a zömök, kékesszürke színű gépezet segítségével oldotta meg a mérnökök egyenleteit. A Pennsylvaniai Egyetem úttörőnek számító ENIAC komputerénél már most fejlettebbnek tartott Bell komputer lyukkártyákat használt, és két másodperc per művelet473 sebességgel pöfögött. Amikor dolgozott, az egész épület remegett,474 de az emberi komputereknél tizenhatszor gyorsabban adott válaszokat, és az az előnye is megvolt, hogy miután a nők hazamentek, a Bellt ott lehetett hagyni éjszakára dolgozni.
Az 1950-es évek közepén a központ megvásárolta az első IBM-jeit - először egy IBM 604-est, aztán egy IBM 650-est475 A gépeket eredetileg a laboratórium pénzügyi osztályának szánták,476 de a kutatók hamar kisajátították őket a saját céljaikra. Többek között arra használták őket, hogy kiszámítsák egy X-15-nek nevezett hiperszonikus „rakétarepülőgép” pályagörbéjét, azaz a részletes röppályáját. Ez egy kísérleti repülőgép volt, amelyet úgy terveztek meg, hogy elég gyorsan elég magasra tudjon repülni ahhoz, hogy elhagyja a Föld légkörét, és kilépjen az „űrbe”.
Az első adatfeldolgozó gépek azonban korántsem voltak a megbízhatóság mintaképei. Gyakran hibáztak, és a mérnököknek - vagyis inkább a nekik dolgozó emberi (női) komputereknek - nagyon oda kellett figyelni rájuk. „Ez nem jó!” „Futtassuk le még egyszer!”477 - mondták a mérnökök a gépkezelőknek, mint ahogyan Becker mondta Mary Jacksonnak. A gépek azonban a hibáik ellenére is túlszárnyalták az emberi teljesítőképesség legfelső határait, már ami a transzonikus, szuperszonikus és hiperszonikus légáramlatok és pályagörbék elemzését illeti. Az 1950-es években a Langley tesztelési adatainak nagy részét még mindig kézzel dolgozták föl; a NACA teljes kutatási tevékenységének a nők munkája volt a motorja. Az elektronikus számítógépek ritka kincsnek számítottak, és mivel egymillió dollárnál is többe kerültek, csak a nagyobb egyetemek és kormányzati létesítmények engedhették meg őket maguknak. Ezenkívül hiába voltak nagyon gyorsak, egyszerre csak egy feladatot tudtak elvégezni. A gépek folyamatosan dolgoztak, a számítási időért azonban kemény harcok dúltak.
Csak a legszűklátókörűbb kutatóknak nem tűnt fel, hogy az elektronikus számítógépek hosszú távú megoldást jelentenek. Az elektronikus adatfeldolgozó gépek más módszerrel elérhetetlen erőt és hatékonyságot vittek a kutatási folyamatba. Minden jel arra mutatott, hogy egyre több olyan feladatot fognak átvenni, amelyet jelenleg még kézzel végeznek. A tudomány világában pontosan úgy működött az evolúció, mint a természetben: a pozitív jellemvonások továbböröklődtek, majd elterjedtek; az elavult tulajdonságok pedig kikoptak, hogy a technológia és a szervezet valami új dologgá fejlődhessen. A propellerkutatás például a Langley egyik legfontosabb kutatási területe volt egészen a háború előestéjéig, 1951-ben azonban a propellerkutatáshoz használt szélcsatornát elavultnak nyilvánították és lebontották, az ott dolgozó mérnökök pedig vagy új szakterületet kerestek maguknak, vagy nyugdíjba mentek.
A női matematikusok munkája persze nem került azonnal veszélybe, Dorothy Vaughan azonban tudta, hogy a karrierje csak akkor lesz hosszú távon biztonságban, ha megtanulja kezelni az új gépeket. Amikor a Langley délutáni és hétvégi számítástechnikai kurzusokat indított, Dorothy azonnal beiratkozott,478 és a csoportjának többi tagját is erre biztatta.
„Sor fog kerülni az integrációra” - mondogatta a beosztottjainak. Tudta, hogy a színhatár elmosódása megnyithatja előtte és a többi lány előtt azokat a pozíciókat, amelyeket csak az elektronikus komputerek legkiválóbb idomárjai nyerhettek el. Minden lehetőséget ki kellett használniuk, hogy a lehető legértékesebbé tegyék magukat a laboratórium számára.
A huszadik század tudományos fejlődése viszonylag lineáris volt; a társadalmi fejlődés azonban nem mindig egyenes vonalban haladt előre, ahogyan azt a polgárháború utáni bizakodó éveket felváltó kétségbeesés is bizonyítja, amelyet a Jim Crow-féle törvények okoztak. A második világháború óta azonban egyik téglát a másik után bontották le a szegregáció faláról. A Legfelsőbb Bíróságon kiharcolt győzelmek, amelyek megnyitották az egyetemeket a fekete diákok előtt; az elnöki rendeletek, amelyek integrálttá tették a szövetségi hivatalokat és a katonaságot; az egyszerre valós és szimbolikus győzelem, amikor a Brooklyn Dodgers leigazolta a néger Jackie Robinsont, mind új lépcsőfordulók voltak, amelyeket elértek, új sarkok, amelyeken befordultak, és új remények, amelyek arra sarkallták a négereket, hogy kettőzött erőfeszítéssel támadják a szeparált, de egyenlő elvet, és örökre eltöröljék azt.
Farmville, a kisváros, ahonnan Dorothy az 1940-es években költözött el, az 1950-es évekre tökéletesen leképezte Amerika küzdelmét az állami iskolák integrációjával kapcsolatban. A Dorothy távozása óta eltelt tizenhárom évben az igencsak lerobbant épület annyira túlzsúfolttá vált, hogy 1947-ben az állam kátránypapírból készült kalyibákat húzott föl az iskola udvarán (a diákok „tyúkólnak” hívták őket),479 hogy el tudja helyezni valahogy a 450 diákot a 180 fősre tervezett iskolában. 1951-ben az iskola egyik rozoga busza balesetet szenvedett, amelyben öt diák vesztette életét. Az egyik áldozat az ismert polgárjogi aktivista Vernon Johns tizenhat éves unokahúgának, Barbara Johnsnak volt a legjobb barátnője. Vernon Johns a baleset idején az alabamai Montgomeryben dolgozott prédikátorként.
Barbara Johns gyásza haraggá alakult, a lány pedig igazságot követelt. 1951 áprilisában, ugyanabban a hónapban, amelyben Dorothy Vaughant kinevezték a nyugati komputerek vezetőjének, Barbara Johns megszervezett egy menetet a Motonbeli iskolatársaival. Meggyőzte őket, hogy nyilvánosan is álljanak ki az iskolában uralkodó méltatlan körülmények ellen, és határozottan végigvitte a dolgot egyes szülők és tanárok tiltakozása és aggodalma ellenére is. Dorothy unokaöccsei és unokahúgai szintén a sztrájkolók között voltak. Akkoriban senki sem sejtette, hogy a kamaszok 1951-es akciója milyen lavinát indít majd el: Barbara Johns azért folytatott kampánya, hogy ugyanolyan színvonalú iskolába járhasson, mint amilyen a fehér Farmville High volt, felkeltette két virginiai ügyvéd, Spotts-wood Robinson és Oliver Hill figyelmét, akik aztán szövetkeztek Thurgood Marshall-lal, az NAACP legfőbb jogi tanácsadójával. Marshall összefésülte a Moton diákjainak ügyét négy másik üggyel, ebből lett a vízválasztónak számító Brown kontra Oktatási Hivatal per. A Legfelsőbb Bíróság 1954-es döntése értelmében az Amerikai Egyesült Államok minden állami iskolájában el kellett törölni a szegregációt. A fekete amerikaiak ujjongva fogadták a szabályozást, amely lendületet és reményt adott a polgári ellenállásnak és a különböző társadalmi mozgalmaknak. „Nem várunk: az NAACP vezetői integrációt akarnak ’most’ !”480 - állt a Norfolk Journal and Guide címlapján.
A Harry Byrd szenátorhoz hasonló vezető virginiai politikusok azonban pont, hogy várni akartak. „Ha meg tudnánk szervezni, hogy a déli államok határozottan ellenálljanak ennek a rendelkezésnek, akkor szerintem idővel az ország többi része is rájönne, hogy délen nem fogadják el a faji integrációt”481 - nyilatkozta Byrd a Legfelsőbb Bíróság döntésére reagálva. Végül Virginia állt legtovább és legmakacsabbul ellen a rendelkezésnek. Amikor Dorothy és a többi nyugati komputer az 1950-es években beiratkozott a számítástechnika-órákra, úgy volt, hogy azokat a Hampton Intézetben fogják megtartani. A Langley több aerodinamikai előadást is tartott a saját épületeiben, amelyek mindenki számára nyitva álltak. A laboratórium területe egy mérnöki képzésnek is a helyszínéül szolgált, amely képzésen több fekete alkalmazott is részt vett.482 A légibázis területén a George Washington Egyetemmel közösen egy osztálytermet is berendeztek, amely valószínűleg szintén minden munkavállalójuk előtt nyitva állt. A közeli William and Mary Főiskola szintén a Langley alkalmazottainak rendelkezésére bocsájtotta a tantermeit. A Newport News-i középiskola esti tanfolyamokat tartott. A Langley olyan sok képzést indított olyan sok helyen, hogy néha úgy tűnt, mintha maga is egyetem lenne.
A Hampton Középiskola volt a Virginiai Egyetem előkészítőjének a székhelye, és egyben a Langley legjelentősebb kampusza. Esténként a város egyetlen állami középiskolája különböző tanfolyamokat tartott a laboratórium alkalmazottainak, a varrástól a dinamikus modell tervezésig, a könyveléstől az eszközkiválasztás-elméletig.483 Még amerikanizáció óra is volt, amely segített felkészülni az állampolgársági vizsgára a külföldi munkavállalóknak. A legtöbb tanfolyam persze matematikai, természettudományos és mérnöki témában indult, például tartottak kurzust a differenciálegyenletekről, amely központi részét képezte a mérnökképzésnek, illetve magas szintű matematika-tanfolyamokat is indítottak, például az egyenletek elméletéről.
A város néger gyerekei azonban nem tehették be a lábukat az iskolába, nekik a Phenix Középiskolába, Mary Jackson alma materébe kellett járniuk. 1953-ban egy William Davis Butts nevű néger ügyvéd az iskolaszékhez fordult, hogy bepanaszolja a Phenix „nem megfelelő tornatermét és könyvtárát”, továbbá felszólította a várost, hogy „függessze fel a ’nem demokratikus és drága kettős rendszert’.” Az iskolaszék az állam szegregációs törvényeinek engedve elvetette a kérést. Mivel Hampton iskolái szegregáltak maradtak, a Virginiai Egyetem továbbképzései is elutasították a Langley fekete alkalmazottait. Több mint egy évtizeddel az után, hogy az első nyugati komputerek a Hampton Intézetbe kezdtek járni a különböző háborús képzésekre, a Langley fekete alkalmazottai még mindig csak a patinás fekete iskolára számíthattak, ha tovább akarták képezni magukat.
Az Egyesült Államokban országszerte amiatt aggódtak, hogy az amerikai iskolák diákjai a szovjetek nyomába érnek-e matematikából és a természettudományos tárgyakból. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok egyre puskaporosabbá válásával az elvárások is egyre nőttek. A második világháború idején még arról folytak a viták, hogy a fehér nőket beengedjék-e a mérnökök és a természettudományok világába, az 1950-es években azonban már a négerekre is kiterjesztették a vitát. A helyzetről szóló elemzések szinte mindegyike megjegyezte, hogy mennyi erőforrást pazarolnak el a néger iskolák szándékos ignorálásával.
Kaz Czarnecki azonban nem volt hajlandó tékozolni. Csak azután szerzett tudomást Mary Jackson matematikai és természettudományos diplomájáról, hogy a csoportjához hívta.484 Nem látta az asszony önéletrajzát, mégis valahogy ösztönösen érezte, hogy Mary alkalmas a munkára, sőt, nála alkalmasabbat nem is találna. Czarnecki fehér, katolikus, északi férfi volt, Mary pedig egy fekete nő délről, aki elkötelezett híve volt az afrikai metodista episzkopális egyháznak. Könnyű lett volna átnézniük egymáson, és a külső alapján azt feltételezni, hogy semmi közös nincs bennük, Kaz Czarnecki azonban megérezte azt, amit az évek végül igazoltak: Marynek mérnöklelke volt.
Czarnecki a kezdetektől fogva bevonta Maryt a szélcsatornabeli munkálatokba. Megmutatta neki, hogyan kell elindítani a csatorna hatalmas, hatvanezer lóerős motorjait (amelyeknek a dübörgése végül halláskárosodást okozott az asszonynál). Megmutatta neki, hogyan működik a mechanika, amely a tesztszekcióban a megfelelő pozícióba helyezi a modellt. Marynek egyszer bele is kellett másznia a szélcsatornába,485 hogy megmérje, milyen mértékben befolyásolják a szegecsek a modell körüli légáramlatokat. Egy másik kísérlet során Mach 2-es szelet bocsájtottak néhány hegyes végű kúpra, hogy megtudják, a sima légáramlat mikor válik turbulenssé. A kutatásra a rakéták fejlesztéséhez volt szükség, amelyek egyre fontosabbnak bizonyultak, mivel az Egyesült Államok minden lehetséges módon fölénybe akart kerülni a Szovjetunióval szemben. A munka eredményei 1958 szeptemberében jelentek meg486 Mary első tanulmányában, amelyet Czarneckivel közösen publikált: „Az orrszög és a Mach szám hatásai a kúpátmenetre szuperszonikus sebességen”.
Nem sokkal később Mary új főnöke azt javasolta az asszonynak, hogy iratkozzon be487 a laboratórium mérnöki képzésére; a képességeihez és a munka iránti szenvedélyéhez ugyanis nem fért kétség. Még ennél is fontosabb volt azonban, hogy most már volt egy mentora, aki felelősséget vállalt az előmeneteléért. A Langley női alkalmazottainak többsége komputerként tengette a napjait a laboratóriumban. Néhányan, mint például Dorothy Vaughan és Dorothy Hoover, már az első naptól kezdve matematikusként dolgoztak; másoknak idő kellett, mire kiérdemelték a kinevezést. Az 1950-es évek közepén egy Helen Willey nevű nő sikeres kampányt folytatott azért, hogy minden matematikadiplomával rendelkező női komputer matematikusi kinevezést kapjon, amely az ugyanilyen végzettségű férfi munkatársaknak automatikusan járt. Az előléptetések ellenére azonban a legtöbb női alkalmazott még mindig egy-egy mérnöknek volt alárendelve. A mérnökök döntötték el, hogy milyen problémákat kell megvizsgálni, ők tervezték meg a kísérleteket, ők adták ki a feladatokat a matematikusoknak, ők utasították a mesterembereket, akik a szélcsatornamodelleket készítették, valamint a technikusokat és a szerelőket, akiknek a modellek irányítása és átalakítása volt a feladatuk. A mérnökök álltak ki a szerkesztői bizottság elé, és vállaltak felelősséget a közös kutatási eredményekért, de a babérokat is ők aratták le, ha a tanulmányt végül publikálták.
Az ország legjelentősebb mérnökképző iskolái nem vettek fel nőket. Kitty O’Brien Joynernek, a laboratórium első mérnöknőjének be kellett perelnie a Virginiai Egyetemet,488 hogy 1939-ben beiratkozhasson a mérnöki képzésre. Fekete mérnöknőből még annyi sem volt, hogy kerekítési hibát lehessen véteni a számbavételüknél. 1952-ben a Howard Egyetem mindössze két mérnöknő kiképzésével szerénykedhetett.489 Mérnöknőként Mary Jacksonnak hamar hozzá kellett szoknia, hogy a különböző szakmai konferenciákon évekig ő volt az egyetlen fekete, vagy az egyetlen nő, vagy mindkettő egyszerre. Kaz hozzájárulása a mérnöki pálya felé fordította Maryt, és néhány kurzus elvégzése után az előléptetés lehetőségét hordozta magában. Az asszony számára a differenciálegyenletek jelentették az első lépcsőfokot. Illetve nem, ez mégsem volt ennyire egyszerű. Első lépésként valójában engedélyt kellett szereznie ahhoz, hogy átléphesse a Hampton Középiskola küszöbét.490 Ha takarítónőnek jelentkezett volna, a kapuk tárva-nyitva álltak volna előtte, de mivel mérnökhallgatóként akart behatolni az épületbe, akit az a gyalázatos cél vezérelt, hogy továbbképezze magát, „különleges engedélyt”491 kellett kérnie, hogy órákra járhasson a fehér iskolába.
Mary azért dolgozott, hogy hasznosabbá tegye magát a hazája számára, mégis neki kellett alázatosan az iskolaszék elé járulnia. Ez egy igazi szorítsd-össze-a-fogad, csukd-be-a-szemed, vegyél-egy-mély-levegőt típusú méltatlanság volt, Mary azonban tudta, hogy meg kell tennie. Senkinek nem fogja hagyni - még Virginia állam szegregációs politikájának sem -, hogy elvegye tőle azt a karriert, amelynek elérésére váratlanul lehetőséget kapott. Túl keményen dolgozott, és a szülei is túl keményen dolgoztak; az egyik legcsodálatosabb örökség, amelyet a tizenegy gyermekükre hagytak, az oktatás szeretete volt, illetve az abban való hit, hogy a hazájuk végül jobb belátásra tér.
Hampton városa végül megadta Marynek az engedélyt, amely lehetővé tette a számára, hogy bejárjon az órákra, amelyek azonban ettől még nem váltak mindenki számára elérhetővé. Az engedély megszerzéséért elszenvedett megaláztatásért Maryt bőven kárpótolták a jövő győzelmei. Az asszony 1956 tavaszán492 kezdte meg a mérnöki tanulmányait a Hampton Középiskolában.
Mary Jackson már számtalan alkalommal elhaladt a Hampton Középiskola épülete előtt, amely a város közepén helyezkedett el, nem messze Maryék belvárosi otthonától. Az esti iskolában ugyanazok az emberek voltak az osztálytársai, mint akikkel öt éve nap mint nap együtt dolgozott, most azonban mégis izgult egy kicsit, hogy annak a fizikai, érzelmi - és jogi - határvonalnak a másik oldalán fog találkozni velük, amelyet éppen most készült átlépni. Arra azonban nem készült fel, hogy a végre-valahára feltáruló ajtó mögött mi fogadja majd.
A Hampton Középiskola egy ütött-kopott, dohos öreg épület493 volt.
Mary Jackson döbbenten gondolkodott el: ez lenne az, amit a város annyi éven keresztül megtagadott tőle és a többi fekete gyerektől? Ezt a lepusztult, ősrégi épületet? Ő mindig is azt hitte, hogy ha a fehérek annyira igyekeznek kizárni őket az iskolából, akkor az biztosan valami csodaország lehet. De ez? Miért nem vonják össze a forrásokat, és építenek egy gyönyörű iskolát, amelybe fehérek és feketék egyaránt járhatnak? A déli önkormányzatok két, egymással párhuzamos, de egyformán használhatatlan iskolarendszert tartottak fenn, így a szegényebb fehérek és a feketék egyaránt rosszul jártak. A faji előítéletek kegyetlenségét gyakran kísérték olyan abszurd, zsarnoki szabályok és megkülönböztetések, amelyek aláaknázták azoknak az embereknek a közös érdekeit, akiket arra tanítottak, hogy összeegyeztethetetlenül különbözőnek lássák magukat egymástól.
Az ilyen dolgok miatt Mary általában csak megcsóválta a fejét, és sírás helyett nevetett egy jót Thomas Byrdsonggal, a fekete mérnökkel, aki 1952-ben jött a Langley-be. Byrdsong Newport Newsban született, a második világháborúban pedig a Montford Point Marines nevű egységnél szolgált, abban a fekete férfiakból álló alakulatban, amely először csatlakozhatott az amerikai hadsereg számukra eddig tiltott ágához. A Jim Williamshez hasonlóan szintén a Michigani Egyetemen végzett Thomas Byrdsong gyakori vendég volt Mary és Levi Jackson vacsoraasztalánál, aki mindig örömmel kóstolta meg Levi Jackson konyhaművészeti remekeit, és mindig élvezte a gyakorlatiasan gondolkodó párral eltöltött kellemes estét. Mindenféléről beszélgettek a Reynolds-számtól az aeronautika ügyes-bajos dolgaiig, és őszinték lehettek a munkájuk nehézségeivel kapcsolatban is. Az integráció élvonalában nem kevés bátorságra volt szükség.
A Michigani Egyetemen frissen végzett Thomas Byrdsongot Gerald Rainey-hez, a 4,88 méteres transzonikus csatorna egyik tapasztalt mérnökéhez osztották be. Rainey ellátta utasításokkal Byrdsongot a férfi első kísérletével kapcsolatban, és kirendelt mellé egy tapasztalt szerelőt, hogy az segítsen a zöldfülű mérnöknek. A szerelő, egy fehér férfi, aki hosszú évek óta dolgozott a laboratóriumban, szabotálta Byrdsong kísérletét, mégpedig úgy, hogy rosszul rögzítette a modellt a csatorna tesztszekciójában A probléma, és annak oka azonnal világossá vált Rainey számára, amint leült Byrdsonggal, hogy elemezzék az eredményeket, amelyek a szerelő gonosz trükkje miatt használhatatlanok voltak. Rainey Thomas Byrdsong jelenlétében dorgálta meg a szerelőt. „Soha többé nem tesz ilyet ezzel az emberrel, sem senki mással, megértette?” - kiabált Rainey a férfivel.
A Dél fiaként Thomas Byrdsong nagyon is jól tudta, milyen következményekkel jár az, ha egy fekete férfi kimutatja a haragját a fehérek előtt. Mindent megtett, hogy a munkahelyén higgadtan viselkedjen, de a harag elfojtásának ára volt: rászokott arra, hogy munka után betérjen a helyi Holiday Inn nevű kocsmába - a város néhány integrált nyilvános helyének egyikébe - egy kis folyékony viselkedésigazítóért, mielőtt hazament a családjához.
Általánosságban véve a Langley-ben dolgozó fekete férfiak494 - Lawrence Brown 1955-ben csatlakozott Jim Williamshez és Thomas Byrdsonghoz - gyakrabban futottak faji aknamezőre, mint a nők. Kifogástalan modoruk és szívélyességük nem nyújtott teljes védelmet az olyan munkatársak reakciói elől, akik nehezen fogadták el a fekete szakemberek jelenlétét a laboratóriumban A fehér mérnökök többsége szívélyesen viselkedett a fekete férfiakkal, sőt, általában meg is védték őket a rasszista incidenseknél, ahogyan Rainey is megvédte Byrdsongot. A gondot inkább a kék galléros szerelők, modellkészítők és technikusok495 okozták, akik közül sokan olyan környékbeli fehér városokból származtak, ahol nem tűrték meg a feketéket.
Magas, barna bőrű, hamisítatlan feketeként Jim Williamsnek és Thomas Byrdsongnak esélye sem volt beosonni a fehérek mosdójába, Katherine Goble-höz hasonlóan azonban ők is kimódolták, hogyan kerülhetik el a szegregált létesítményeket. Mindennap ebédidőben kiszöktek egy fekete tulajdonban lévő étterembe,496 amely közvetlenül a légibázis bejáratán kívül volt, hogy élvezzék a házias ízeket, és hogy elkerüljék az étkezőt és a színes bőrű férfiak számára fenntartott mosdót. A következő néhány év eseményei minden fronton próbára tették az Egyesült Államokat: messzi országok titkos csataterein, a Dél osztálytermeiben és szavazófülkéiben, a Kongresszus termeiben és Washington DC utcáin. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a menny és a pokol uralmáért folytatott versengése odáig fajult, hogy a NACA zsenijeinek minden tudásukat latba kellett vetniük. Az amerikaiak minden felfordulásnál megkérdezték maguktól és egymástól: miért harcolunk? A fekete amerikaiak ugyanazt a választ adták, amelyet minden alkalommal, amikor a hazájuk szólította őket: a demokráciáért külföldön és otthon. Így aztán megint felfegyverkeztek: a csatatereken, az osztálytermekben, a szavazófülkékben, a fővárosban - és persze a Langley Repülésügyi Laboratóriumban.
1957. október 5-e olyan nap volt, amilyenben Christine Mann, az észak-karolinai Allen lányiskola ambiciózus végzőse mindig örömét lelte. Miközben a bentlakásos iskola többi diákja az alvásidő utolsó perceit igyekezett kiélvezni, Christine a könyvtárba tartott, hogy elvégezze a napi feladatát,497 és kihelyezze az újságokat és magazinokat, amelyeket az iskola aznap kapott. Miközben átsétált a kampuszon, kisütött a nap, a város fölé tornyosuló liláskék csúcsok pedig lerázták magukról a ködöt, amelyről a Great Smokey Mountains láncait elnevezték. A nappal fényei beragyogták az ősz sárgászöld, arany és narancssárga színekben pompázó leveleit, amelyek elhomályosították a nyár sötétzöld árnyalatait. A juharfák skarlátvöröse még csak itt-ott bukkant fel, de egy hónap múlva a lázként terjedő vörös szín fogja uralni a tájat.
Christine kivette az újságokat a postaládából, majd kinyitotta a könyvtár ajtaját. Az újságok kihelyezésének feladata egyszerű volt, de felelősséggel járt, mivel azt jelentette, hogy a lánynak kulcsa volt a könyvtárhoz. A diófa bútorokkal berendezett, régi könyvek ódon illatát árasztó szerény téglaépületben eltöltött csendes idő volt a munkája legjobb része. Minden reggel átböngészte a lapokat,498 mielőtt a könyvtár megtelt diákokkal.
A tanév kezdete óta az ország különböző újságjai az arkansasi Little Rockban kibontakozó krízissel voltak elfoglalva. A kilenc fekete diák, akik a fehér Central High School nevű középiskolába szerettek volna járni, valóságos csatatérré változtatták az állam fővárosát. Az Arkansasi Nemzetőrség tagjai Orval Faubus kormányzó parancsára kivonultak, hogy megakadályozzák a fekete diákok belépését a fehér iskolába. Három nappal később Eisenhower elnök szövetségi hatáskörbe vonta az állam nemzetőrségét, és az amerikai hadseregből küldött csapatokat, hogy bekísérjék a diákokat az iskolába. A krízis napokig eltartott, az újságok pedig minden reggel új fejleményekről tudósítottak. A cikkeket fotók is kísérték, amelyeket legalább olyan nehéz volt nézni, mint elszakítani róluk a tekintetünket: Christine korosztályához tartozó fekete diákok könyvekkel a kezükben igyekeznek nyugalmat erőltetni magukra, miközben katonák védik őket a kiabáló, köpködő, üvegdobáló fehér tömegtől, amely körülveszi őket. És mindezt azért, mert ők is hozzá akarnak jutni mindahhoz, amit a déli fehér iskolák elzárnak a magukfajta fekete diákok elől. Christine egy pillanatra beleképzelte magát a helyükbe, és elgondolkodott, ő vajon hogy lenne képes elviselni a gúnyolódást, az üvegeket, a szitokszavakat és a megaláztatást. Igazi megkönnyebbülést jelentett, amikor befejezett egy cikket, és újra az Allen könyvtárának biztonságában találta magát.
Christine Dardenhez hasonlóan az ország többi része, sőt, az egész világ olvasott a Little Rockban történtekről. Európát, illetve Afrika és Ázsia fővárosait rendkívüli módon érdekelték a krízis részletei. A fotók arról, hogy fekete diákokat fenyegetnek, csak mert azok tanulni akarnak; valamint a lincselések és egyéb, délen történt igazságtalanságok részletei sokat rontottak az Egyesült Államok esélyein a háború utáni, szövetségesekért való versengésben. A diplomácia és a propagandagépezet minden erőfeszítése sem volt elég ahhoz, hogy elvonja az emberek figyelmét a Little Rockban kibontakozó krízisről, és arról, hogy ez mennyire megkérdőjelezi az amerikai demokrácia legitimitását. Legalábbis addig, amíg a szovjetek elő nem álltak valamivel.
„Vörös szatellit Amerika felett”499 - adta hírül a Newport News-i Daily Mail. „Négy helyen látták a gömböt az Egyesült Államok felett”500 - írta a The New York Times. A titokzatos név hamar eljutott a szovjetektől az amerikaiakhoz: Szputnyik. A Moszkva Rádió részletes menetrendet közölt, amelyben pontosan megmondták, hogy a műhold mikor hol fog elhaladni. Christine aznap reggel már egy új világban ébredt fel. 1957. október 4-e volt a háború utáni korszak éj félje, amely végett vetett ama naiv reményeknek, hogy az atombomba ledobásával végződött konfliktus globális békébe torkollhat. Az űrkorszak hivatalosan október 5-ének reggelén köszöntött be. Az ember ekkor nyilvánította ki, hogy meg szándékozik szabadulni a Föld gravitációs vonzásától, és maga mögött akarja hagyni az atmoszférát.
Azon az október 5-ei reggelen Christine vegyes érzelmekkel olvasta a szalagcímeket. Az biztos, hogy félt: még csak hároméves volt, amikor a B-29 Superfortress atombombát dobott Japánra, Hirosima nevét pedig örökre összekötötte a megsemmisítéssel. Ő és a generációjának többi tagja voltak az elsők a történelemben, akik abban a tudatban nőttek föl, hogy az emberi találékonyság csak úgy mellékesen ki is pusztíthatja az emberiséget. És ahogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti viszony egyre inkább elmérgesedett, a lehetőség egyre inkább valószínűséggé vált. A fekete-sárga, háromszög alakú, föld alatti atombunkereket jelző táblácskák valósággal elárasztották a nyilvános helyeket. Christine kötelességtudóan végigcsinálta az iskolai gyakorlatokat, és lebukott az asztal alá, mert a felnőttek azt mondták, hogy ez majd megvédi a hírhedt villanástól, amely „még a napnál is fényesebb”.
Míg a diákok és a tanárok abban reménykedtek, hogy az asztalaik és a pincéik megvédik őket egy nukleáris robbanás esetén, az ország vezetői szintén felkészültek egy lehetséges támadásra - nem is akárhogyan. A hidegháború egyik leghihetetlenebb epizódja, amikor Eisenhower elnök 1959-ben jóváhagyta egy titkos bunker felépítését mélyen a Greenbrier hotel alatt, ahol Katherine Goble, az apja, Joshua Coleman és Dorothy Vaughan férje, Howard is dolgozott. A „Project Greek Island”-nek501 (görög sziget projektnek) nevezett forgatókönyv egy Washington DC elleni támadás esetén lépett volna életbe, amikor is a szenátorokat és a kongresszusi képviselőket vonattal menekítették volna ki a fővárosból, és vitték volna a Greenbrier bunkerébe. A feleségek és a gyerekek számára nem volt hely, pezsgőből és steakből azonban bőven eleget halmoztak fel a politikusok számára. A föld alatti luxuserődítmény működőképes maradt, és használatra készen várta politikus vendégeit egészen 1992-ig, amikor is Ted Gulp, a The Washington Post riportere lerántotta róla a leplet.502
Eisenhower elnök először megpróbálta elbagatellizálni az oroszok „kis labdáját a levegőben”,503 de az amerikai embereket nem lehetett meggyőzni. A Szputnyik egyes kutatók szerint egy technológiai Pearl Harbour volt.
Az Egyesült Államok lakói a huszadik század során már harmadszor érezték magukat technológiailag lemaradva, miközben a nemzetközi légkör egyre feszültebbé vált. Az első világháború sűrűjében az ország alkalmatlan légiereje adott életet a NACA-nak. Az 1930-as évek középszerű amerikai repülőgép gyártása a második világháború kihívásai miatt táltosodott meg. Mit kell tennie az országnak, hogy megvédje magát ettől az új fenyegetéstől? Az amerikai politikusok szerint a Szputnyik azt bizonyította, hogy a Szovjetunió interkontinentális ballisztikus rakétákkal rendelkezik - talán több százzal is,504 amelyek atombombát dobhatnak az amerikai lakosokra. Politikai körökben, a sajtóban és a magánbeszélgetésekben egy új fogalom kezdett elterjedni: a rakéta-szakadék.
A fekete újságok és az olvasóik nem haboztak összekötni Amerika gyenge űrbéli teljesítményét azokkal a borzalmas körülményekkel, amelyekkel a déli fekete diákok szembesültek. „Miközben mi nagy tömegeket mozgósítottunk annak érdekében, hogy Autherine Lucyt [a fekete nőt, aki 1956-ban iratkozott be az Alabamai Egyetemre] elűzzük az alabamai kampuszról, az oroszok MINDEN gyereket arra biztattak, hogy a lehető legjobb iskolákba járjanak” - vélte a Chicago Defender. Amíg az Egyesült Államok nem győzi le a „mississippiitiséf’ - azaz szegregáció, az erőszak és az elnyomás betegségét, amely krónikus lázrohamként emészti fel az országot -, addig az újság szerint nem érdemelheti ki a világelsőséget. A clevelandi Call and Post egyik vezércikke ugyanezt a véleményt hangoztatta. „Ki mondhatja, hogy nem a Jim Crow iskolák intézményének bevezetése fosztotta meg ezt a nemzetet azoktól a fekete tudósoktól, akik talán képesek lettek volna megoldani az első műholdunk fellövését késleltető technológiai problémákat?” - írta a lap szerkesztője és kiadója, Charles H. Loeb.
A szegregáció azonban egy kicsit sem csillapította Christine kíváncsiságát. Az oroszok teljesítménye által keltett aggodalom mellett a lány izgalmat is érzett, amiért megnyílni látta az eget. A földön kívüli világ mindig is titokzatos hely volt, néma, sötét és hideg, a varázslat és az istenek birodalma. Wernher von Braun - az egykori náci rakétatudós, aki a második világháború után amnesztiát kapott az Egyesült Államoktól, hogy cserébe segítsen kiépíteni egy domináns rakétaprogramot - volt a nemzet első számú űrszurkolója. A Braun által 1952-ben a Collier’s magazinba írt cikkek - „Az ember hamarosan meghódítja az űrt!” - az űrutazást a nyughatatlan emberiség következő lépésének tartották. Az amerikai tévénézők szinte ájtatosan nézték a Space Patrolhoz és a Tales of Tomorrow-hoz hasonló tudományos-fantasztikus sorozatokat. A Szputnyik azonban nem fikció volt, ráadásul ma történt.
Christine ezenkívül zokon is vette a szovjetek kirándulását a mennyekbe. Szívből kívánta, hogy bárcsak felelni tudna a kihívásra, elvégre az oroszok mégiscsak ellenségek! Nem hagyhatjuk, hogy legyőzzenek minket,505 gondolta a többi amerikaihoz hasonlóan. Időbe telt, mire célba ért, de valahogy már akkor érezte, hogy ez az ő csatája is, amikor tudomást szerzett a szovjetek tettéről.
A Szovjetunió is érezte, hogy ez Christine csatája is. Négy nappal a Szutnyik kilövése után a Moszkva Rádió egy újabb várossal egészítette ki506 a szatellit haladási útvonalára eső városok listáját: ez a város pedig az arkansasi Little Rock volt.
Három évvel korábban, mielőtt még a szülei beíratták volna az Allenbe, egy másik címlapsztori is betolakodott Christine mindennapi életébe. 1954. május 17-én még a szülővárosában, az észak-karolinai Monroe-ban található Winchester Avenue School nevű iskolába járt. Ezen a napon az igazgató belépett az ő nyolcadik évfolyamának tantermébe, és bejelentést tett. „Csak szólni akartam nektek, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntést hozott a Brown kontra Oktatási Hivatal ügyben, úgyhogy a jövőben egy iskolába fogtok járni a fehér diákokkal”507 - mondta. Ugyanaz a hír, amely Katherine Goble-t és a kollégáit élénk beszélgetésre ösztönözte, Christine-t és a diáktársait inkább csodálkozásra késztette.
A hétezer lakosú Monroe, amelyet egy negyven kilométeres kanyargós út kötött össze Charlotte-tal, tipikus déli kisváros volt. A Newtown nevű negyedben, ahol Christine-ék is laktak, mindenki fekete volt az orvostól az utcaseprőn keresztül az általános iskolai tanárokig. A fekete férfiak többsége a várost átszelő vasútnál dolgozott, az asszonyok pedig vagy a helyi pamutfonodába jártak, vagy cselédként keresték a kenyerüket. Gyakorlatilag mindent és mindenkit, ami és aki fehér volt Monroe-ban, beleértve a fehér iskolát és a fehér lakosokat, többek között a leendő szenátort, Jesse Helmst, egy tűzoltóparancsnok fiát,508 annak a körülbelül tucatnyi vasúti sínpárnak a másik oldalán kellett keresni, amely kombájnként szelte ketté a várost. Hogyan fogunk mi, gondolták a Winchester diákjai - a rozoga asztalainkkal, a szamárfüles, használt tankönyveinkkel és a rosszul felszerelt, illetve nem is létező laboratóriumainkkal509 - sőt, egyáltalán hogyan lennénk képesek versenyre kelni a fehér gyerekekkel?
Az igazgató ünnepélyességének hatására Christine és az osztálytársai aggódni kezdtek, hogy most azonnal fogniuk kell a tankönyveiket, és át kell menniük a város másik felébe. Ők csak a szegregáció világát ismerték. A diszkrimináció kényszerítette őket arra, hogy mindannyian Newtownban éljenek, és hogy a Winchester iskolába járjanak, Christine szülei pedig a diszkrimináció miatt választották a Knoxville Főiskolát a Tennessee Egyetem helyett. Ha nem is fogadták el, de számítottak a diszkriminációra. Az integráció lehetősége azonban új félelmet ültetett a Brown kontra Oktatási Hivatal generációjának lelkébe: hogy feketeként nem lesznek elég jók - elég okosak510 - ahhoz, hogy a fehérek mellett ülve sikereket érjenek el.
Christine szülei, Noah és Desma Mann (nem a nyugati komputer Miriam Mann rokonai) ugyanazoknak a néger intézményeknek és értékeknek - „tanulás, őszinteség, kemény munka és jellem”511 - voltak a képviselői, mint a kortársuk, Dorothy Vaughan. A házasságuk első éveiben egyik tanári állást a másikra cserélve beutazták Alabamát, Georgiát és Észak-Karolinát, Desma azonban végül felhagyott a tanítással, hogy ellássa öt gyermeküket. Annak érdekében, hogy egyedül is képes legyen állni a háztartásuk költségeit, és még a gyerekei jövőjét is finanszírozni tudja, Noah Mann végül elvállalt egy jól fizető, üzletkötői állást a North Carolina Mutual Insurance Company nevű cég Charlotte-i irodájában. Ez ugyanaz a sikeres, fekete tulajdonban lévő cég volt, amely több hamptoni háztulajdonos kölcsönét is aláírta, többek között Katherine Goble lakhelyén, a Mimosa Crescenten.
A család 1943-ban költözött Monroe-ba, Noah körzetének, Union megyének a központjába. A pozíciónak köszönhetően Mannék kényelmesen éldegélhettek, és azon kevés fekete család közé tartoztak, akiknek volt kocsijuk. Christine apja általában ezzel a Pontiac Hydramatic-kal512 járt beszedni a díjakat a kliensektől. Noah délutánonként, munka után rákanyarodott a kocsifeljáróra, majd megkérdezte a legfiatalabb lányától: „Na, mit tanultál ma?”513 Néha Christine is elkísérte a körútján. A lány még alig látott ki a szélvédőn, amikor az apja már vezetési leckéket adott neki a csendes mellékutakon. Imádta, amikor a férfi titokzatos dolgokba avatta be, például megtanította trükközni a karburátorral,514 hogy könnyebb legyen megzabolázni a temperamentumos járművet. A vakmerő és kíváncsi Christine úgy tanult meg biciklizni, hogy teljes sebességgel leszáguldott Monroe egyik domboldalán, majd a domb tövében ő az egyik irányba repült el, a bicikli pedig a másikba. A gumik befoltozása és a bicikli fékjének egy ruhafogassal történő kiegészítése fontos részét képezték a mechanikai repertoárjának. A babákkal kizárólag azért foglalkozott, mert kíváncsi volt, mi van bennük; előfordult, hogy az anyja szeme láttára belezett ki egy babát,515 mert tudni akarta, mitől beszél.
Mivel a hozzá korban legközelebb álló nővérénél nyolc, a legidősebb bátyjánál pedig majdnem tizenhárom évvel volt fiatalabb, Christine első évei a felnőttek világában teltek. Desma Mann nem sokkal Christine születése után visszament tanítani, a kislányt pedig egy bébiszitterre bízta, amíg elég idős nem lett ahhoz, hogy mindennap elkísérje az anyját Union megye egyik két tantermes általános iskolájába. Az iskolával szemben azok a több hektárt kitevő gyapotföldek516 terültek el, amelyek nyersanyagot szolgáltattak a Monroe-i feldolgozónak, és amelyek rengeteg helybélinek jelentettek megélhetést. A tanév menetrendje a gyapotszedés időpontjaihoz igazodott. A gyerekek nyáron az iskolapadban izzadtak, a szeptemberre és októberre eső gyapotszedéskor azonban elengedték őket.517 Mivel a lehetséges játszópajtások mind vagy iskolában voltak, vagy pedig a gyapotföldeken dolgoztak, Christine azzal szórakoztatta magát, hogy részt vett az anyja által tartott órákon. Mire betöltötte az ötödik életévét, Desma Mann legfiatalabb lánya második osztályos tanuló518 volt, és készen állt arra, hogy átmenjen a Winchester Avenue iskolába.
Christine legjobb barátnője Julia lett, az igazgató lánya. Ők ketten elválaszthatatlanok voltak, és mindenhová együtt mentek. „Juliát elengedték a szülei. Én is mehetek?”519 - kérdezgette folyton Christine az ő szüleit. A kamaszkor beköszöntével azonban, amikor a délutáni biciklizések helyett táncmulatságokon és egyéb társasági eseményeken akart részt venni a nála két évvel idősebb osztálytársaival, a szülei úgy döntöttek, hogy elküldik a lányukat az Allenbe, nehogy elterelődjön a figyelme a tanulásról.
Az Allent 1887-ben metodista misszionáriusok alapították, méghozzá azért, hogy Észak-Karolina tehetséges néger lányait a lehető legjobb életkezdési lehetőségekhez juttassák. Minden lánynak voltak olyan „feladatai”, mint Christine könyvtári munkája, így megtanulták, mi a felelősség és a fegyelem. Sok diák származott munkás- vagy szegény családból; Christine azonban azon kevesek közé tartozott, akinek a családja segítség nélkül finanszírozta a taníttatás és a lakhatás költségeit. A tanulók többségének anyagi háttere ellenére az Allen az ország egyik legjobb néger középiskolájának520 hírében állt. Még New Yorkból is küldtek ide lányokat a szigorú művészeti képzés, a vallásos nevelés, valamint a megfelelő társasági viselkedés elsajátítása miatt. A zenekarvezető Cab Calloway unokahúga521 az 1940-es években járt ide. Amikor az 1950-ben végzett Eunice Waymon522 Észak-Karolinából New Yorkba ment, már jó úton haladt afelé, hogy az énekes, zongorista és emberjogi aktivista Nina Si-mone-ná váljon.
1956 őszén Christine-t honvágy kínozta,523 ez volt ugyanis az első félév, amelyet az otthonától távol töltött. Amikor csak tudta, felhívta a szüleit, és könyörgött, hogy engedjék vissza Monroe-ba, ahogy azonban teltek-múltak a hónapok, végül megszerette a bentlakásos iskolai életet. Esélyt adott az új barátoknak, a metodista tanári karnak és az iskola szokásainak. A tizenegyedik évfolyam karizmatikus geometriatanára felkeltette az érdeklődését a matematika iránt, és életében most először gondolkodott el azon, hogy a jövőben esetleg kihasználhatná a számok és egyéb analitikus dolgok iránti vonzalmát.
Az nem volt kérdés, hogy főiskolára megy-e, az viszont igen, hogy hová. Az Allenben végzett diákok többsége általában valamilyen jó hírű északi iskolában tanult tovább, mint például a Vassar vagy a Smith. A Greensboróban található Észak-Karolinai Egyetem, Virginia Tucker alma matere 1956-ban vette fel az első két néger diákját Bettye Tillman és JoAnne Smart524 személyében. A szomszédja harcias hozzáállásától eltérően Észak-Karolina óvatosan ugyan, de igyekezett megfelelni a Brown kontra Oktatási Hivatal per nyomán bevezetett szabályoknak. „Alapos megfontolás után úgy vélem, hogy eljött a deszegregáció ideje”525 - mondta Benjamin Lee Smith, a greensborói iskolarendszer főigazgatója.
Christine azonban úgy döntött, a családi tradíciókat követve ő is fekete főiskolát választ, de azt is tudta, hogy nem fog az idősebb testvérei nyomdokaiba lépni. Két testvére a Charlotte-i Johnson C. Smith-be járt; egy a Tennessee Államiba, egy pedig a Nashville-i Fiskbe. Az otthonától, a szüleitől és a testvéreitől távol töltött két év felkeltette Christinben a vágyat, és kellő magabiztosságot adott neki, hogy a saj át útj át j árj a.
A végzős éve előtti nyáron Christine elkísérte Julia barátnője családját a Hampton Intézetbe, Julia nővérének diplomaosztójára. Christine nem sokat tudott az iskoláról, elvétve hallott csak róla, de ott-jártakor teljesen elbűvölte a zöld gyepű elegáns kampusz, Hampton Roads balzsamos májusi időjárása és az óceánpart végtelensége. A Hamptonba olyanok is jártak, akik a családjukból elsőként tanultak tovább, hogy feljebb emelkedhessenek a társadalmi ranglétrán, és persze olyanok is, akik vezető fekete családokból származtak. Az iskola szigorú szabályai - kötelező istentisztelet, tanulószobák, esti kijárási tilalom és egyenruha - nagyon hasonlítottak az Allen szabályaihoz, úgyhogy Christine ide hamar be tudott volna illeszkedni.
Monroe-ban Christine mindig valakinek a kishúga volt. Úgy gondolta, Hamptonban végre önálló nő lehet, úgyhogy ősszel be is adta a jelentkezését, második lehetőségnek pedig a Fisket jelölte meg. A Hampton elsőre felvette, és még ösztöndíjat is kínáltak neki, amelyet a United Negro College Fund (feketéket támogató főiskolai alapítvány - a szerk.) állt.
„Felvettek a Hamptonba”526 - írta Christine az anyjának 1958-ban. „Ösztöndíjat is kaptam, úgyhogy nincs okotok arra, hogy ne engedjetek el.” Desma Mannt megrémítette a gondolat, hogy a kicsi lánya olyan messzire megy, ráadásul egyedül, de a szíve mélyén mindig is tudta, hogy egyszer ez a nap is eljön. Szépen sorban minden gyerekét arra biztatta, hogy hagyják el Monroe-t, mivel ott semmi nem várt rájuk - se munka, se jövő. Csak akkor volt esélyük olyan életet teremteni maguknak, amilyet Noah-val szántak nekik, ha máshová költöznek.
Christine 1958 májusában ballagott el az Allenből. A Szputnyik 1957 októberében történt fellövésétől az ő évfolyamelsőként megtartott ballagási beszédjéig eltelt időben a szovjetek két további műholdat lőttek fel az űrbe: a Szputnyik II-t Lajka kutyával a fedélzetén, és a Szputnyik III-at. Az Egyesült Államok megpróbálta utolérni őket, és végül fellőtte az Explorer I és a Vanguard I nevű műholdakat, bár a tizenegy Vanguard kilövésből csak három sikerült. A Szputnyik fellövését követő, kevés amerikai tudós, mérnök, matematikus és technológus miatti panaszok arra késztették Eisenhower elnököt, hogy bevezesse a nemzeti védelmi oktatási törvényt, amely azoknak a tehetségeknek a kiművelését célozta meg, akik biztosítani tudták az űrbéli sikereket - hosszú és rövid távon egyaránt.
Miközben a Szovjetunió „vörös mérnökképzői”527 „tele voltak nőkkel” - a The Washington Post egyik 1958-as cikke szerint a szovjet mérnökhallgatók egyharmada nő volt528 -, az Egyesült Államoknak még mindig gondot okozott, hogy helyet találjon a nőknek és a négereknek a tudományos munkahelyeken, és úgy általában a társadalomban is. A nyugtalanság, amely a greensborói diáktüntetések formájában háborgatta Christine szülőállamát, Hamptonba is követte a lányt. Csak évek múlva döbbent rá, hogy alapjában véve Hampton képezte ki arra, hogy a „hidegháború civil seregének”529 tagja legyen. Attól viszont már csak néhány hónap választotta el, hogy találkozzon a fajok, a nemek, a tudomány és a háború korábbi összecsapásának sikereivel: Dorothy Vaughan gyerekeivel, Ann-nel és Kenneth-tel; Katherine Goble lányával, Joylette-tel; és még sok más nő gyerekével, akik egy generációval korábban érkeztek és rendezkedtek be Hampton Roadsban.
Augusztusban Christine búcsút intett Monroe-nak, és a szülei társaságában északra utazott a Hydramatic-kal, amely bőven elég nagy volt ahhoz, hogy elférjenek benne ők hárman, és a lány holmijai. Ahogy közeledtek a parthoz, az otthoni csúcsok fokozatosan kisimultak, aztán pont ugyanúgy, mint első alkalommal, amikor Hamptonba látogatott, egyszerre csak eléjük tárult a James folyó. Christine sosem tagadta meg a hegyek szeretetét, de a James láttán - amely olyan szélesen hömpölygött át a Chesapeake-öblön, és amely olyan nagyon más volt, mint az otthoni hegyekről lezubogó folyók - még a lélegzete is elakadt.530 Amikor Hampton felé közeledve átkeltek ezen a folyón, a lány úgy érezte, semmi sem lehetetlen.