Katherine Goble még kilencven-egynéhány éves korában is pont olyan élénken látta maga előtt az égen pislogó fénypontot,531 mintha még mindig 1957 októbere lett volna. Abban az évben odakint álldogált az évszakhoz képes meleg, őszi éjszakában, és nézte, amint a fényes pontocska áthalad a horizonton. Hampton Roads térségében és Amerika-szerte az emberek félelemmel vegyes csodálattal néztek fel az égre, és azon tűnődtek, hogy vajon az oroszok által az űrbe lőtt nyolcvanhárom és fél kilós fémgömb látja-e őket, amint a hátsó udvarukból felnéznek rá. Még a rádiót is megpróbálták a mesterséges hold frekvenciájára állítani, amelynek a pittyegése leginkább egy túlvilági tücsök ciripelésére emlékeztetett.
„Képzeljük csak el, micsoda megdöbbenést és csodálatot keltene, ha az Egyesült Államok felfedezné, hogy egy másik nemzet sikeresen fellőtt egy műholdat.”532 Ezek a szavak egy olyan levélből származnak, amely a RAND Corporation egy titkos, 1946-os javaslatát írja le, mely szerint az Egyesült Államoknak meg kellene terveznie és pályára kellene állítania egy „föld körül keringő” szatellitet. A mondat 1957-ben úgy hangzott, mintha csak Dickens eljövendő karácsonyok szelleme mondta volna, akire nem hallgattak. Az 1940-es években az űrkutatást még túlságosan távoli dolognak533 tartották ahhoz, hogy fontolóra vegyék a szisztematikus fejlesztését, így a RAND jelentés feledésbe merült.
Most, hogy a Szputnyik kilencvennyolc percenként szállt el a fejük felett, az amerikaiak tudni akarták, hogy egy Szovjetunió-féle „fejletlen parasztország”534 hogyan lephette meg és taszíthatta így le a trónról a hazájukat, amely a legutóbbi háborús győzelmével domináns szerepre tett szert. A pánik parttól partig terjedt: lehetséges, hogy az oroszok feltérképezik az Egyesült Államokat, hogy célpontokat találjanak a rakétával kilőtt hidrogénbombáik számára? Az amerikaiak félelme vetekedett a megalázottságukkal. „Az az első, aki az űrben az első, pont”535 - jelentette ki a szenátusi többséget vezető Lyndon Johnson. „Aki az űrben második, az mindenben második.” Lehet, hogy a Szputnyik az ország globális dominanciájának a végét jelzi?
Valójában azonban az Egyesült Államok közel sem maradt le annyira a Szovjetuniótól, mint amennyire a Szputnyik-válság idején hitték. Az Egyesült Államok hadseregének Jupiter-C rakétáját több alkalommal is sikeresen tesztelték, ezenkívül az amerikaiak azoknak a rendszereknek a kifejlesztésében is a szovjetek előtt jártak,536 amelyek az űrbéli pályájukra irányították a rakétákat. Eisenhower elnök azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzet első űrbeli kalandja békés próbálkozásnak tűnjön, nem pedig egy kimondottan katonai akciónak, amely a Szovjetunió bosszúját vonhatja maga után. Az amerikaiak az 1957 júliusától 1958 decemberéig tartó globális tudományos projekt, a Nemzetközi Geofizikai Év keretében tervezték fellőni az első műholdjukat. A kelet és a nyugat békés együttműködésének égisze alatt hatvan ország, többek közt az Egyesült Államok és a Szovjetunió fizikusai, kémikusai, geológusai, asztronómusai, oceanográfusai, szeizmológusai és meteorológusai működtek együtt, hogy adatokat gyűjtsenek és kísérleteket végezzenek. A Szputnyik által megelőzött amerikaiak az oroszok nyomába eredtek. Az amerikai hadsereg sugárhajtási laboratóriuma (Jet Propulsion Laboratory) 1958 januárjában sikeresen fellőtte az Explorer I-et, két hónappal később pedig a haditengerészet laboratóriuma (US Naval Research Laboratory) is sikeresen fellőtt egy műholdat a Vanguard-projekt keretében, bár ezt a sikert egy kissé elhomályosították a kezdeti, balul elsült kísérletek.
Onnan, ahol Katherine Goble ült, a hangár emeletéről a szovjetek tette inkább afféle új kezdetnek tűnt a NACA-alkalmazottak számára. Az égbolton világszerte ott nyüzsögtek a négy évtizednyi kutatás gyümölcsei az utasszállítóktól a bombázókig, a teherszállítóktól a vadászgépekig. A légierő már használt szuperszonikus gépeket, és mivel a kereskedelmi repülés is jó úton haladt a szuperszonikus technika bevezetése felé, úgy tűnt, az „atmoszferikus repülés forradalmi újításainak”537 már nem volt hová fejlődniük. Ráadásul a Langley nagy sebességű repülési műveleteinek, amelyeket időközben a sűrűn lakott Hampton Roads térségből a Mojave-sivatagban található, elhagyatott Drydenbe helyeztek át, 1958-ban a NACA főhadiszállás egyik döntése véget is vetett.538 Katherine és a repüléskutatási részlegbeli kollégái joggal tehették fel a kérdést, hogy mi lesz ezután, erre a kérdésre pedig a Szputnyik adta meg a választ.
Az űr már régóta afféle „szitokszónak”539 számított a repülőgépekre koncentráló Langley-ben, és a kongresszus is arra intette a kutatókat, hogy ne pocsékolják az adófizetők pénzét holmi „tudományos fantasztikumra”, és ne is álmodozzanak emberes űrutazásról. Még a Langley műszaki könyvtárában sem volt könnyű dolga annak, aki az űrutazásról akart információt találni,540 pedig a motorizált repülésről az egész világon nem volt ennél jobb gyűjtemény.
Ez persze nem tartotta vissza a Langley mérnökeit azoknak a kérdéseknek a megvizsgálásától, hogy a nagy sebességű repülésnél előforduló rakétaformák, rakétamotorok vagy visszatérési problémák hogyan működnének vagy jelennének meg egy űrjármű esetében. Bármilyen űrbe készülő járműnek először a Föld atmoszférájának különböző rétegein kellett áthatolnia, aztán a hangsebességet jócskán meghaladva végre elhagyhatta a Föld gravitációs mezejét, hogy aztán felvegye a majdnem huszonkilencezer kilométer per órás sebességet, amellyel a 215 és a 940 kilométeres tengerszint feletti magasságok közötti tartományban keringhetett a bolygó körül. A visszaúton a járműnek el kellett viselnie az egyre sűrűbbé váló atmoszféra által keltett súrlódást, amely által akár 1650 Celsius-fokos hő is termelődhetett. Harvey Allen, a NACA egyik mérnöke jött rá arra, hogy a légkörből való kilépéshez ugyan az aerodinamikailag legáramvonalasabb formák a legcélravezetőbbek, a visszaút extrém hőfokát azonban a legjobban egy tompa tárgy tudja valamelyest csökkenteni, egy olyan tárgy, amely inkább növeli, mintsem csökkenti az ellenállást.
Mivel az Egyesült Államok kormánya immár kétségbeesetten igyekezett megvetni a lábát az űrversenyben, a Langley végre kinyithatta a garázsajtót, hogy megmutassa a világnak a portékáját. Egy csoport, amelynek Mary Jackson részlegének vezetője, John Becker is tagja volt, egy olyan jármű - az X-15-ös rakéta-repülőgép továbbfejlesztett változata541 - mellett kampányolt, amely képes volt elérni a kozmikus sebességet, aztán úgy tudott visszatérni a Földre, mint egy hagyományos repülőgép. Úgy vélték, ez egy elegáns megoldása lenne az űrproblémának, és még a NACA jó öreg „szárnyalóinak” a szívét is megdobogtatná.
A szovjetekkel való versengés azonban azt tette szükségessé, hogy a lehető leggyorsabb és legbiztosabb módon jussanak ki az űrbe, még akkor is, ha ez a mód egy kissé még nyers, vagy ha a rövid távú győzelemért az űrutazás hosszú távú életképességét kell feláldozni. A repüléskutatási részlegen Katherine Goble azzal töltötte a napjait, hogy igazi repülőgépek - nem alkatrészek, nem modellek, nem szélcsatornákban vizsgált szárnyak - adatait elemezte, amelyek ténylegesen embereket szállítottak. A repüléskutatásiak közeli rokonai, egy „notóriusan szabadgondolkodó”542 mérnökcsoport, a pilóta nélküli légijármű-kutató részleg (PARD - Pilotless Aircraft Research Division) komoly szaktudásra tett szert a rakétatechnika terén, és még egy kiegészítő tesztet is elvégeztek a virginiai partoknál fekvő Wallops-szigeten. Biztosak voltak benne, hogy a Mach 15-ös sebesség elérésére képes rakétáik hasznos terhet is pályára tudnak állítani - egy műholdat és egy emberi utast.
Ahogy az emberek egyre hangosabban követelték az űrbéli sikereket, a pilóta nélküli légijármű-kutató részleg és a repüléskutatási részleg a figyelem középpontjába került. Az Egyesült Államok űrkutatási erőfeszítései köré szerveződött csoport magjának tagjai egy irodában dolgoztak Katherine-nel, együtt szendvicseztek vele ebédidőben és osztoztak a széllökés teher enyhítése és a wake-turbulencia iránt való érdeklődésében. Az űrprogramról szóló történetek szinte mindegyikében szerepel a nevük: John Mayer, Carl Huss, Ted Skopinski, W. H. Phillips, Chris Kraft és még sokan mások.
Az elmúlt három év során Katherine Goble a mérnökök számai mögött állt, és eztán is így fog tenni. Sok más amerikaihoz hasonlóan Katherine-t is bosszantotta a fejük fölött keringő orosz fémhold létezése. Ezt nem engedhetjük meg, muszáj tennünk valamit, gondolta. Természetesen helyre kellett hozni a nemzet szovjetek által megfricskázott büszkeségét is, a lehetőség azonban, hogy egy ilyen ki nem próbált, le nem tesztelt, fel nem fedezett dologban vegyen részt, teljesen felvillanyozta Katherine-t. Hihetetlenül szerencsésnek érezte magát, hogy esélye nyílik kitalálni, hogyan juttathatnak embert az űrbe. Miközben együtt dolgozott a mérnökökkel, hogy az otthon melegéből és biztonságából utat építsenek a hideg ürességbe, Katherine Goble tehetsége igazán szárnyra kapott.
Dorothy Vaughan az 1251-es épület, azaz a Unitary Plan szélcsatorna második emeleti irodájából nézte az izgatott nyüzsgést. A Unitary Plan csatorna 1955-ben kezdett működni,543 és annak köszönhette a létezését, hogy a törvényhozás a NACA három fő laboratóriumának mindegyikében finanszírozta egy korszerű szélcsatorna megépítését. Az új épületet elfoglaló csoportnak a laboratórium többi részlegéhez hasonlóan saját komputerszekciója volt.
Fizikailag Dorothy és a nyugati komputerek irodája még sosem volt ennyire közel a nagy sebességű jövőhöz. Ahogy a laboratórium belevetette magát az űrkorszakba, a Unitary Plan csatorna az egyik legfontosabb létesítménnyé vált, mivel itt teszteltek „majdnem minden szuperszonikus repülőgépet, rakétát és űrhajót”,544 amelyet a következő két évtized során kifejlesztettek. A központ számítási műveleteinek tekintetében azonban Dorothy csoportja a perifériára szorult. 1956-ra több fekete nő dolgozott a laboratórium többi részlegénél, mint magában a nyugati komputerszekcióban Miután több mint egy évtizedet töltöttek a két helyiséget kitevő irodájukban a repülőgép-terhelési laboratóriumban, Dorothyt és megfogyatkozott csoportját most áthelyezték az 1251-es épületbeli új irodába.545 Miriam Mann, Ophelia Taylor, Chubby Peddrew és még sokan mások az 1943-as nyugati komputerek közül Katherine Goble-höz és Mary Jacksonhoz hasonlóan állandó megbízatást kaptak valamelyik mérnökcsoportnál. Dorothy Vaughannak az ebédlőben vagy a parkolóban nagyobb esélye volt arra, hogy találkozzon az egykori munkatársaival, mint bármikor nap közben.
Dorothy már akkor látta, milyen jövő vár rá, amikor 1947-ben feloszlatták a keleti komputerszekciót. A laboratórium által épített minden egyes új létesítmény specializációt követelt a szakembereitől. Mivel a repülés alapvető elvei egyre világosabbak lettek, a vizsgálódás következő szintje kifinomultabb tudást igényelt, ez pedig feleslegessé tette a központi komputer csoportok létezését, amelyek mechanikus számológépek segítségével csak általános problémák számolási feladatait voltak képesek megoldani. A NACA Szputnyikra való reakciója csak felgyorsította a változásokat, mivel a mennyekbe való feljutás herkulesi feladatát milliónyi apró feladatra, tesztre, részre és emberre osztották szét. Ugyanúgy, ahogy a mérnököknél, a matematikusoknál és a komputereknél is egyre inkább a szakosodásban rejlett a siker titka. Szakosodás nélkül a szegregált csoportban maradó nők helyzete egyre bizonytalanabbá vált.
A fekete nők számára fontos lépés volt, hogy matematikusként alkalmazták őket a laboratóriumban, ahogyan a többi nő számára is, akiket felvettek. Az alkalmazásuk megmutatta, mennyire kitágult azoknak a köre, akik bekerülhettek az ország tudományos munkatársai közé. A számolócsoportok megalakulása óta a nők könnyedén megugrották a mérnökök által elvárt szinteket, és a mérnökökhöz hasonlóan ők is folyamatosan egyre feljebb és feljebb rakták a lécet. A második világháborúval együtt azonban az a nézet is a feledés homályába veszett, mely szerint a szegecselőmunkások, a benzinkutasok, a lőszerszakértők, és igen, még a matematikusok is, nemcsak hogy lehetnek nők, de nőknek is kell lenniük. Volt azonban egy igen jelentős létszámú, női matematikusokból álló csoport, amely a nagyközönség szeme elől elrejtve ugyan, de tovább folytatta a munkáját, és szinte eggyé is vált azzal.
A hadigépezet éhsége gyakorlatilag a nyugdíjazásukig biztosította az alkalmazásukat, az előrelépés azonban már nem ment ilyen könnyedén. Megvolt ennek az empirikusan bizonyított módszere, ezt viszont nem volt egyszerű megvalósítani: ha egy nő előléptetésre vágyott, akkor el kellett hagynia a számolócsoportot, egy mérnök mellé kellett szegődnie, oda kellett férkőznie egy szélcsatorna vezérlőpultjához, és kutatási tanulmányt kellett publikálnia. Ezenkívül olyan közel kellett kerülnie az ötleteléshez, amilyen közel csak lehet.
A keleti komputerszekció megszüntetésével a nyugati szekció két szempontból is egyedül maradt. Ez volt az egyetlen olyan csoport, amely csak feketékből és csak nőkből állt, ami az 1950-es évek végén már anakronizmusnak számított. A Thomas Byrdsonghoz, Jim Williamshez és Larry Brownhoz hasonló fekete férfiaknak igaz, hogy meg kellett küzdeniük a faji előítéletekkel, de férfi mérnökök voltak, és ennek minden előnyét élvezhették, amikor a Langley-ben kezdtek dolgozni. És ugyan a PARD-hoz, a repüléskutatókhoz és a számtalan szélcsatornához tartozó számolócsoportok is nőkből álltak, ezek a nők, a feketéket is beleértve, közvetlenül a kutatóknak jelentettek, és egyébként is ezer szállal kötődtek azoknak a férfi mérnököknek a munkájához és státuszához, akikkel együtt dolgoztak. Csakúgy, mint korábban Virginia Tucker, most Dorothy Vaughan is egy afféle vakbelet irányított, amely még része ugyan a szervezetnek, a funkcióját azonban már elvesztette.
A keleti komputerszekció megszüntetése a kereslet, a kínálat és a tapasztalat által irányított egyszerű művelet volt. Amikor a csoport létszáma annyira lecsökkent, hogy már nem volt érdemes fenntartani egy külön szekciót, a laboratórium szétosztotta a megmaradt komputereket a különböző csoportok között, a be nem fejezett feladataikat pedig átirányította a nyugati komputerekhez. Mivel azonban a „nyugati komputer” kifejezés kimondatlanul még mindig egyet jelentett a „színes bőrű komputerrel”, ennek a csoportnak a megszüntetése alaposabb megfontolást igényelt.
A fekete nők kétségtelenül hatalmasat léptek előre az elmúlt tizennégy évben. Mivel szükség volt a tudásukra, a Langley ajtaja megnyílt előttük, és mivel jól teljesítettek, a helyükön is maradhattak. A rendszeres munkakapcsolat következtében már nem „a színes bőrű lányok” voltak, hanem egyszerűen csak „a lányok”, akikre a mérnökök mindig számíthattak, ha gyorsan és pontosan kellett átalakítani a laboratórium gépeinek nyers nyelvezetét valami olyasmivé, amelyet elemezni lehet, és olyan járművet lehet belőle készíteni, amely kecsesen szeli át az égboltot.
A rasszok közötti valódi társadalmi kapcsolat létrejötte gyakorlatilag lehetetlen volt, a munkahely zárt világában együtt eltöltött idő azonban tiszteletet, megbecsülést, sőt, néha még barátságot is szült. A kollégák karácsonyi lapokat adtak egymásnak, és érdeklődtek egymás családja iránt. Az egyik mérnök felesége egy csillogó, teljesen új pennyt adott Miriam Mann lányának,546 hogy az esküvője napján a cipőjébe tegye. Az alkalmazottak gyakran összejöttek a laboratóriumban tartott különböző rendezvényeken: 1954-ben például Henry Reid Chubby Peddrew-t nevezte ki a Langley első United Fund kampánya egyik igazgatójának. A klubtalálkozók és a csoport-összejövetelek helyszíne a laboratórium közösségi épülete volt, mivel a városban elég nehezen lehetett olyan helyet találni, amely befogadott volna egy vegyes faji összetételű csoportot. A néger alkalmazottak elkezdtek részt venni a központ különböző rendezvényein, például az éves karácsonyi partin; Eunice Smith egyszer még azt is elvállalta,547 hogy ő legyen a Télapó egyik segítője. Dorothy Vaughan gyerekei minden évben számolták a napokat548 a laboratórium nagyszabású piknikjének időpontjáig, ahol együtt hancúrozhattak és játszhattak a többi gyerekkel, és ahol grillezett hot dogot és hamburgert ehettek.
A Langley-ben végbemenő társadalmi és szervezeti változásokat az ország egyre nagyobb lendületet kapó polgárjogi mozgalma is megerősítette. A szavazati jogokért és a gazdasági egyenlőségért kérlelhetetlenül küzdő A. Philip Randolph szorosan együttműködött a fiatalabb aktivistákkal, különösen az alabamai Montgomery egyik lelkipásztorával, Martin Luther King Jr.-ral. King egy másik lelkésszel, Ralph Abernathyval együtt részt vett egy buszbojkott megszervezésében, miután a tizenöt éves diáklányt, Claudette Colvint és a negyvenkét éves varrónőt, Rosa Parkst egyaránt letartóztatták, amiért nem voltak hajlandóak átadni a helyüket a busz „fehér” szekciójában. Irene Morgan esetéhez hasonlóan, akit 1946-ban ugyanezért a kihágásért tartóztattak le, a Montgomery-i buszok miatt kirobbant ügy is a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely ismét illegálisnak ítélte a szegregációt. A buszbojkottról szóló nemzetközi főcímek a polgárjogi mozgalom vezetőjének kiáltották ki dr. Kinget.
A Langley légibázis549 és Fort Monroe területén lévő lakótelepek és iskolák már integráltak voltak; szövetségi előőrsként ezeknek az intézményeknek be kellett tartaniuk a szövetségi törvényeket, Virginia állam azonban még magasabbra emelte a Jim Crow-törvények zászlaját. A Brown kontra Oktatási Hivatal pert követő években Harry Byrd szenátor ellenszenve ez iránt a törvény iránt egy ellenmozgalom - Tömeges Ellenállás - létrejöttében csúcsosodott ki, a szenátor pedig minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált, hogy gátat vessen az integrációnak. 1958 januárjában a Byrd-gépezet egyik politikusa, J. Lindsay Almond lett a kormányzó. „Ha valahol megjelenik az integráció, akkor minden pusztulásnak indul”550 - fakadt ki Almond a beiktatási beszédében. Az államot uraló déli demokraták az egész dél, és a déli „életmód” védőbástyáinak kiáltották ki magukat, és olyan törvénycsomagot fogadtak el, amely feljogosította a törvényhozást, hogy bezárassa azokat az iskolákat, amelyek az integráció útjára lépnek. „Hogyan képes Byrd szenátor és Hardy [virginiai] kongresszusi képviselő az egyik pillanatban még amiatt aggódni, hogy a rakétaprogramunk le van maradva az oroszokétól, a másikban pedig már azt szorgalmazni, hogy iskolákat zárjanak be Virginiában?”551 - tette fel a kérdést a Norfolk Journal and Guide egyik újságírója.
Az integráció és a szegregáció hívei egyre hevesebben csaptak össze egymással: 1956-ban az NAACP Newport Newsban, Norfolkban, Charlottesville-ben és Arlingtonban is pereket indított, hogy kikényszerítse az ottani iskolakörzetek integrációját.552 A Byrd-gépezet úgy állt bosszút, hogy az adófizetők pénzét fehér „szegregációs akadémiákhoz” irányította. Ezeket a magániskolákat kimondottan azért alapították, hogy megkerülhessék az integrált állami iskolákat. A virginiai iskolák helyzete ékesen bizonyította, hogy milyen nehéz is lesz kihúzni annak a kasztrendszernek a gyökereit, amely a fehérek és a nem fehérek gyakorlatilag minden interakcióját meghatározta azóta, hogy az első angolok Virginia partjaira tették a lábukat. „Miközben az integráció arra vár, hogy megszülethessen, a négerek 'elkülönített, de egyenlő’ oktatása egy helyben topog”553 - írta James Rorty újságíró a Commentary Magazine-ban.
Az, hogy olyan sok nyugati komputernek sikerült különböző részlegeken elhelyezkednie, megkönnyítette a Langley dolgát, már ami az integráció aktív elősegítését illeti. A laboratórium könnyen megtarthatta volna a deszegregációhoz való egységes hozzáállását, és várhatott volna addig a nyugati komputerszekció megszüntetésével, amíg az utolsó asszony is helyet nem talál magának valamelyik mérnökcsoportnál. A mérnökök pragmatikus gondolkodását alapul véve a vezetőség a jóindulatú figyelmetlenség politikáját alkalmazta a mosdók és az étkezde esetében: nem követelték meg a szabályok betartását, de nem is törölték el azokat. Még évekig eltarthatott volna, mire a láthatatlan kéz, amely felett Miriam Mann még az 1940-es évek elején aratott győzelmet, megteszi a következő lépést, és leveszi a színes bőrű nők feliratot a mosdók ajtajáról, az oroszok azonban azzal, hogy megelőzték az Egyesült Államokat az űrben, még a helyi faji politikát is belekeverték a nemzetközi konfliktusba. Azzal, hogy versengésre kényszerítették az Egyesült Államokat az olyan sárga, barna vagy fekete országok szövetségéért, amelyek le akarták dobni a gyarmatosítás láncait, a szovjetek sokkal nagyobb tettet hajtottak végre egy műhold, vagy akár egy ember űrbe való kilövésénél: meggyengítették a Jim Crow-törvények szorítását Amerikán.
„A világ népességének nyolcvan százaléka színes bőrű”554 - írta Paul Dembling, a NACA legfőbb jogtanácsosa egy 1956-os memóban. „Ha vezető szerepet szeretnénk betölteni a világban, akkor meg kell mutatnunk, hogy az ország minden polgára egyenlő. Azok az országok, amelyben a színes bőrű népesség alkotja a többséget, nem hivatkozhatnak az Egyesült Államokbeli kettős mércére.” A Byrd-gépezet szegregáció mellett való elkötelezettségének megingatásához azonban jóval többre volt szükség egy csillogó szovjet golyóbisnál, vagy a nemzetközi közvélemény felháborodásánál. A szegregáció híveinek szemében a faji integráció és a kommunizmus egy és ugyanaz a fogalom volt, és ugyanolyan veszélyt jelentett a hagyományos amerikai értékekre. Azok viszont, akiknek az amerikai űroffenzíva kivitelezése volt a feladatuk, inkább az oroszok titkolózásával szöges ellentétben álló fogalmakat képviseltek - átláthatóság, demokrácia, egyenlőség -, és nem leutánozni akarták azt.
Noha több szervezet is versengett azért, hogy ő vezethesse az űrprogramot - többek között a légierő, a Washington DC-ben található tengerészeti obszervatórium (US Naval Research Observatory), valamint a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Ügynöksége az alabamai Huntsville-ben, amelyet Wernher von Braun és a németek vezettek -, erre a feladatra azonban a NACA-t választották ki. A civil, ártalmatlan és tehetséges mérnökökkel teli NACA tökéletes választás volt. 1958 októberében az Egyesült Államok kormánya Langley központtal egyesítette a különböző, egymással versengő műveleteket, és többek között a Jet Propulsion Laboratoryt is beleolvasztotta a NACA-ba. A kibővített szervezet új nevet kapott: Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (National Aeronautics and Space Administrati-on), vagyis NASA.555
A NACA csendesen, a háttérbe húzódva működött, a NASA nagyszabású munkásságát azonban az egész világ árgus szemmel figyelte. A NACA-bolondok munkája megbújt a katonai szolgálatok és a repülőgépgyártók sokkal nyilvánosabb tevékenysége mögött, a NASA viszont deklaráltan arra készült, hogy „a lehető legszélesebb körben terjessze a tevékenységére vonatkozó információkat”,556 így a programot kísérő bukások és tragédiák azonnal eljutottak az emberekhez, mégpedig egy befolyásos és új médiumon, a televízión keresztül. Az új szervezetnek, amely a világ szeme láttára vitte az űrbe az amerikai zászlót, tehát „tisztának, technikailag tökéletesnek, érdemeken alapulónak és legendák teremtőjének557 kellett lennie”.
A NASA-vá történő átalakulás nem változtatta meg jelentősen a Langley létesítményeit, és a laboratórium állományában sem következtek be drasztikus változások, az általános hozzáállás és a nyilvánosság figyelme azonban legalább akkora különbséget jelentett, mint amekkora az aeronautika 1950-es évekbeli aranykora és az 1960-as évek űrkorszaka között volt. A hely, ahol kezdő mérnökök versengtek egymással, hogy a feljebbvalóik cinkos kacsintása mellett „becsempésszék” a saját ötleteiket, ahol a központi laboratórium ötezer ember kulturálisan kohézív szervezetévé nőtte ki magát, az 1957 októberétől 1958 októberéig eltelt időszakban olyan nagyszabású bürokráciává vált, amelynek tíz kutatóközpontja tízezer embert foglalkoztatott.
Miközben az 1958-as űrtörvény átment a kongresszuson, a nyomában egy sor jogi és egyéb dokumentummal, amelyekre a NASA megalapításához szükség volt, szép csendben egy másik feljegyzés is keringett a hamarosan átnevezésre kerülő laboratóriumban. Ez a dokumentum, amelyet Floyd Thompson, a Langley igazgatóhelyettese adott ki 1958. május 5-én, hivatalosan is véget vetett a szegregációnak az intézményben.
„A mai nappal a nyugati komputerszekció feloszlatásra kerül.”558
Ahogy a NACA a pályafutása vége felé közeledett, már csak kilenc nyugati komputer maradt a csoportban: Dorothy Vaughan, Marjorie Peddrew, Isabelle Mann, Lorraine Satchell, Arminta Cooke, Hester Lovely, Daisy Alston, Christine Richie, Pearl Bassette és Eunice Smith. A NASA egyetlen velős mondattal átlépett egy olyan határt, amelyet az elődje nem mert. A feljegyzés egy korszak végét jelentette, a Nővérek hattyúdalát. A nyugati komputerek története - hogy Dorothy Vaughan és a kollégái hogyan kerültek a Langley-be, a második világháború tragédiája és a befejezését követő remény, a Langley étkezőjében és mosdóinak ajtóin elhelyezett táblák zsarnoksága, a nők hozzájárulása a világ egyik legnagyobb változásokat hozó technológiájához - a családi legendáriumokban továbbél. A kezük nyoma azonban alig fedezhető fel azoknak a fekete férfiaknak és nőknek a történetében, akik a közösségük előrelépéséért harcoltak, vagy azoknak a nőknek a történetében, akik a nemük egyenlőségéért küzdöttek, vagy azoknak a mérnököknek és matematikusoknak a történetében, akik megtanították az embert repülni. Életük hátralévő részében az egykori nyugati komputerek egymással, a keleti komputerekkel és a mérnök kollégáikkal beszélgettek a múltról. A történetek szájról szájra jártak az 1960-as, 1970-es és 1980-as években egyre sűrűbbé váló nyugdíjazási ünnepségeken, de az ő generációjukra jellemző szerénységgel ezek az asszonyok nem voltak hajlandók másként beszélni az eredményeikről, mint úgy, hogy ők „csak tették a dolgukat”.
A nyugati komputerszekció megszüntetése keserédes pillanat volt Dorothy Vaughan számára. Nyolc évébe telt, mire elért a terem elején álló asztalhoz, aztán hét éven keresztül egy nagyon furcsa birodalmat irányított: egy fekete matematikusnőkkel teli termet, akik a világ legnevesebb laboratóriuma számára végeztek számításokat. Az ő vezetése alatt olyan nők kerültek ki a szekcióból, mint például Katherine Goble, aki végül az ország legjelentősebb, civileknek járó elismerését is megkapta az űrprogramhoz való hozzájárulásáért. A nyugati komputerek által fenntartott színvonal megnyitotta az utat azoknak a lányoknak az új generációja számára, akik szeretik a matematikát, de nem a tanári karrier vonzza őket. Ugyanúgy, ahogy az eredeti NACA-dolgozók is mindig ehhez a tiszteletreméltó szervezethez tartozónak fogják érezni magukat, a fekete nők is örökre hűségesek maradnak a nyugati komputerszekcióhoz, és az asszonyhoz, aki az utolsó napokig vezette ezt a szekciót: Dorothy Vaughanhoz.
1958 októberében Dorothy negyvennyolc éves volt, és még több mint egy évtizednyi munkaviszony állt előtte. Az idősebb gyerekei, akik még olyan kicsik voltak, amikor Hampton Roadsba érkezett, most mentek főiskolára, a fiatalabb fiúk pedig immár kamaszkorba lépve követték idősebb testvéreik példáját. A Langley-beli munkájának köszönhetően az asszonynak sikerült betartania a gyerekeire és azok jövőjére vonatkozó ígéretét. A gyerekek jó úton haladtak, Dorothynak saját ház volt a nevén -Vaughanék 1962-ben szintén elhagyták Newsome Parkot -, úgyhogy az asszonyt immár semmi nem akadályozta meg abban, hogy a laboratóriumnál töltött utolsó éveit a saját ambícióinak szentelje.
„Ő volt a legokosabb az összes lány közül”559 - mondta Katherine Goble a kolléganőjéről, amikor már maga is nyugdíjba ment. „Dot Vaughannak még a füléből is ész folyt” (és Katherine Goble mindent tudott az észről). Dorothy büszke volt arra, ahogyan átküzdötte magát a faji szegregáció napjain, és büszke volt rá, hogy kicsit ő is hozzájárult ennek az elmaradott gyakorlatnak az eltörléséhez. Nézte, ahogy a nyugati komputerek a többiekkel együtt szárnyalnak a NACA kutatási műveleteinek során; együtt bebizonyították, hogy ha lehetőséget és támogatást kap, akkor egy női elme semmivel sem marad el egy férfi elméje mögött. Dorothy már évek óta tudta, hogy ez a nap egyszer eljön majd, és minden tőle telhetőt meg is tett azért, hogy eljöhessen, a győzelem édes ízét azonban némi csalódottság keserítette meg. Ami a csoport számára előrelépést jelentett, az a vezető számára visszalépés volt; a nyugati komputerszekció utolsó napjának végeztével Dorothy megszűnt menedzsernek lenni.
Az asszony azonban nem szeretett a múlton rágódni; az elkövetkező évtized a laboratórium eddigi legérdekesebb évtizedének ígérkezett. A Langley új kezdete Dorothy számára is új kezdetet jelentett. Az új ügynökségben ugyanúgy indul majd, mint a NACA-ban tette: egy lányként a sok közül.
„Ez nem tudományos fantasztikum”560 - írta Eisenhower elnök a Bevezetés a világűrbe című tizenöt oldalas dokumentum előszavában. Az elnök tudományos tanácsadó testülete által 1958 márciusában összeállított brosúra úgy írta le a Föld atmoszféráján kívülre tett utazások tudományos elveit, hogy azt a laikusok is megértsék. „Mindenki tudja, hogy egy automobilt nehezebb felgyorsítani, mint egy babakocsit”561 - állt az egyik bekezdésben. Azt is igyekeztek megmagyarázni, hogy a rendkívül drága űrprogram miért olyan fontos minden amerikai számára, ehhez pedig négy érvet sorakoztattak föl. Természetesen a honvédelem és a globális presztízs volt az a két legfőbb érv, amely az írók és a különcök kedvelt témáját az ország első számú prioritásává emelte. Az egyetlen dolog, amely vetekedett az amerikaiaknak a szovjetek űrbéli előnyszerzésétől való félelmével, az a sértett nemzeti büszkeségük volt.
A pamflet által felhozott harmadik érv az volt, hogy az űr felfedezése példátlan lehetőséget nyújtana az univerzumról felhalmozott tudásanyag bővítésére. A Szputnyikot a Nemzetközi Geofizikai Év kellős közepén lőtték föl, és a kutatók már világszerte arról az óriási adatmennyiségről fantáziáltak, amelyet egy szatellit vagy egy űrszonda - a saját fürkésző tekintetük mechanikus, elektronikus helyettesítője - biztosíthat.
Katherine Goble természetesen elismerte ennek a három érvnek a létjogosultságát, őt azonban a negyedik fogta meg a legjobban, az, amelyik a brosúra címlapján szerepelt: az emberek azért vágynak az űrbe, mert meg akarják tudni, mi van a mi kis világunkon kívül; azért akarják elhagyni a Földet, mert oda vágynak, ahol még nem járt ember. Katherine-t mindig is a kíváncsisága vezette, és ahogy az 1244-es épület belsejében és környezetében zajló események egyre fokozódtak, ez a kíváncsiság teljesen beszippantotta őt. Eisenhower brosúrája vázlatos és gyakorlatilag használhatatlan menetrendet közölt arról, hogy az Egyesült Államok mikor fogja elérni a különböző célokat: „hamar”, „később”, „még később” és „még annál is később”. A valódi időpont - és ezt senki nem tudta az 1244-es épület dolgozóinál jobban - azonban „olyan hamar, amilyen hamar emberileg lehetséges” volt. Hogy Amerika mikor merészkedik a Földön kívülre, az legalább olyan nyilvánvaló volt, mint az, hogy miért. De hogyan? Katherine Goble fantáziáját ez a kérdés izgatta.
És ezzel nem volt egyedül. Az amerikai zászló följuttatása a mennyekbe, és a döntés, hogy ki vezesse az akciót, több intézményt is foglalkoztatott: a Wright-Patterson Légibázist Ohióban, a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Ügynökségét Alabamában, amelyet Wernher von Braun vezetett, és a tengerészeti obszervatóriumot Washington DC-ben. A tisztviselők a NACA főhadiszállásán és a NACA laboratóriumaiban egyaránt a konferenciaasztalok köré gyűltek, és azon tanakodtak, hogyan lehetne a leggyorsabban kijutni az űrbe. A Langley-ben valósággal vibrált a levegő az izgatott várakozástól. Katherine Johnson asztaltársai - John Mayer, Ted Skopinski, Alton Mayo, Harold „Al” Hamer, Carl Huss -egyik megbeszélésről a másikra siettek; egymással, a főnökeikkel, a repülőgépgyártók és a katonai szolgálatok képviselőivel tanácskoztak, és minden lehetséges forrást megvizsgáltak, amely esetleg felgyorsíthatta a még gyerekcipőben járó vállalkozást.
Az egyetlen hivatkozási alap,562 amely a Langley tudósainak rendelkezésére állt, egy 1914-ben írt tankönyv, az Introduction to Celestial Mechanics volt Forest Ray Moultontól, úgyhogy a mérnököknek, akik mindenki másnál többet tudtak a repülő tárgyakról, tovább kellett képezniük magukat. Katherine részlegének vezetője, Henry Pearson megszervezett egy „autodidakta” előadássorozatot, amely 1958 februárjától ugyanazon év májusáig tartott. Ennek az előadássorozatnak a keretében a PARD és a repüléskutatási részleg egyes mérnökei tizenhét, az űrtechnológiához kapcsolódó témát dolgoztak fel. Ezeknek a részlegeknek a legkiválóbb, sokszor több évtizedes tapasztalattal rendelkező mérnökei (akik közül sokan a tudományos fantasztikum iránti rajongásukat sem rejtették véka alá) még a Szputnyik fellövését követő zavaros hónapokban is érezték, hogy olyan lehetőség előtt állnak, amilyen nem lesz többet az életben, úgyhogy lelkesen vetették bele magukat a készülésbe. John Mayer a keringési mechanika kérdését vizsgálta meg, Al Hamer a rakétameghajtásét, Alton Mayo pedig a visszatérését, vagyis azt, hogy milyen problémákkal kell egy tárgynak szembenéznie, amikor visszatér a Földre. Carl Huss a Naprendszer fizikájáról tartott előadást, Ted Skopinski, a pályagörbe-szakértő pedig annak az útvonalnak a matematikáját igyekezett finomítani, amelyre egy űrjármű akkor tér rá, amikor elhagyja a Föld felszínét, és föld körüli pályára áll.
Katherine Goble gyakorlatilag abban a pillanatban beleszeretett a munkájába, amikor belépett a nyugati komputerek irodájának ajtaján. A négy év, amelyet a szélerő csökkentésével kapcsolatos számítások elvégzésével töltött, csak még jobban felerősítette benne a vágyat, hogy a lehető legtöbb tudást sajtolja ki a vele dolgozó mérnökökből. Amikor azonban a részlege prioritásai a repülésügyről az űrkutatásra tevődtek át, az ő munkája is sokkal érdekesebbé vált. Továbbra is a feladatai közé tartozott, hogy a Monroe számológépe segítségével adatlapokat töltsön ki, amelyek persze a feladatok egyre bonyolultabbá válásával egyre hosszabbak és szélesebbek lettek, most azonban a mérnökök azzal is őt bízták meg, hogy készítse el az előadásaikhoz szükséges táblázatokat és egyenleteket. Olyan volt, mintha újra becsöngettek volna a világűr analitikus geometriája órára, amelyet dr. Claytor külön ő számára hozott létre. Claytor követelőző és pörgős instrukciói kellően felkészítették Katherine-t a jelenlegi munkára és annak intenzitására is. Ez a felkészítés kritikusnak bizonyult, mivel Katherine az űrtechnológia szolgálatába állította az absztrakt, háromdimenziós koordináta-rendszert. Az előadások anyagát később írott formában is összegyűjtötték, így a világűrről szóló tankönyv gyakorlatilag valós időben íródott.
Katherine mindenre nagyon odafigyelt, amit a mérnökök mondtak, hegyezte a fülét, amikor csak esélye nyílt elcsípni egy-egy beszélgetésmorzsát, és olyan lelkesedéssel falta az Aviation Week betűit, mint a gyerekek a képregényekét. Tudta azonban, hogy az igazán érdekes dolgok az előadásokon és a szerkesztői megbeszéléseken hangzanak el, a zárt ajtók mögött zajló üléseken, amelyeken a mérnökök ugyanolyan alapos vizsgálatnak vetették alá az előzetes kutatási eredményeket, mint amilyennek az általuk tervezett repülőgépeket szokták. Katherine-t annál jobban érdekelték ezek a megbeszélések, minél közelebb került hozzájuk. Az ország többi részéhez képest ő igazi bennfentes volt. Az első sorból nézhette azt a látványosságot, amelyről a többi ember csak a napilapokból vagy az esti hírekből szerzett tudomást. De bármilyen közel ült is a helyiséghez, amelyben a találkozókat tartották, ha egyszer nem mehetett be, akkor ő is kívülálló volt.
Egy repülőgép megépítése gyerekjáték volt ahhoz képest, hogy valaki átverekedje magát a jelentésével a Langley kimerítő felülvizsgálati procedúráján. „Add elő az ügyedet, építsd fel, és add el úgy, hogy megvegyék”563 - ez volt a Langley-módszer. Egy NACA-dokumentum - a technikai jelentés volt a legátfogóbb és legakkurátusabb műfaj, a technikai memorandum egy kissé kevésbé formális is lehetett - szerzőjének egy négytagú kivégzőosztaggal kellett szembenéznie, akik mind az adott téma szakértői voltak. A prezentáció után a bizottság tagjai, akik előzetesen már elolvasták és kielemezték a tanulmányt, kérdésekkel és megjegyzésekkel bombázták a szerzőt. A bizottság nyers volt, alapos, és könyörtelenül kigyomlálta a technikai zsargon által elhomályosított pontatlanságokat, következetlenségeket, érthetetlen megállapításokat és logikátlan következtetéseket. Ezután következett a tanulmánynak azon stilisztikai és nyelvtani sztenderdeknek való megfeleltetése, amelyeket még Pearl Young fektetett le, végül pedig hozzáadták a táblázatokat és a flancos ábrákat, amelyek koherens és látványában is meggyőző jelentéssé változtatták az adathalmazt. A jelentések nemegyszer hónapok vagy akár évek alatt nyerték el végső formájukat.564
Katherine leült a mérnökökkel, hogy megbeszéljék565 az űrtechnológiai előadásokhoz és a menet közben megszülető kutatási jelentésekhez szükséges tennivalókat. Az asszony figyelmesen meghallgatta a mérnököket, majd szokásához híven kérdéseket tett fel. De nemcsak olyan kérdéseket, amelyek az utasítások pontosítására szolgáltak, hanem olyanokat is, amilyeneket annak idején a szüleinek és a tanárainak szokott, hogy a válaszok segítségével árnyaltabb képet alkothasson magának a világról. Miért kell a pályagörbe-egyenletnek számításba vennie a Föld lencseszerű alakját? A szatellit felszínre való visszatérésének pontos előrejelzéséhez miért szükséges az ellipszoid hibáival is számolni?
Már akkor is rengeteg kérdést tett föl, amikor még csak egy aprócska Cessna 405-ös orrkúpjától a farkáig terjedt a munkája, most azonban még ennél is sokkal több kérdezni- és megértenivalója volt, a terület felfedezetlen mivolta miatt pedig úgy érezte, hogy ő is együtt tanul a mérnökökkel. Ahogy a munka egyre intenzívebbé vált, valami, ami eddig csendben szunnyadt az elméjében, felébredt, és többé nem hagyta nyugodni. Megvizsgálta a kérdést, és ellenőrizte annak logikus mivoltát, pont, mint ahogyan a munkájával tette volna. Először saját magának tette föl, de aztán a mérnököket is megkereste vele.
„Miért nem vehetek részt a szerkesztői megbeszéléseken?”566 - kérdezte. Egy utólagos összefoglaló közel sem volt olyan izgalmas, mintha ő is jelen lehetett volna. Miért is ne akart volna részt venni az ülésen? Elvégre az ő számairól volt szó.
„Lányok nem vesznek részt a megbeszéléseken”567 - felelték a férfi kollégák.
„Talán tiltja valamilyen törvény?”568 - vágott vissza Katherine. Nem, valójában semmilyen törvény nem tiltotta. Voltak törvények, amelyek előírták, hogy hol könnyíthet magán - ezt a törvényt ő a Langley-ben figyelmen kívül hagyta - és hogy melyik ivókútból ihat. \bltak törvények, amelyek megtiltották, hogy hitelkártya legyen a nevén,569 mivel nő volt. Olyan törvény azonban nem létezett, amely a szerkesztői megbeszélésekre vonatkozott volna. Semmi személyes, mondták a férfiak, csak hát mindig is ez volt a szokás.
A komputerek szerkesztői megbeszélésekről való kizárása a szokáson alapult, és széles körben elterjedt eljárás volt, de azért akadtak kivételek. A Langley-ben minden részleg-, ágazat- és szekcióvezető bizonyos mértékű szabadsággal rendelkezett, hogy hogyan vezeti a csoportját. Az, hogy egy nőt előléptettek-e, hogy kapott-e fizetésemelést, illetve hogy részt vehetett-e azokon a dohányfüstös szeánszokon, amelyeken a jövő megfogant, leginkább a közvetlen főnökeinek előítéleteitől és döntéseitől függött.
1959-ben a Langley hat női munkatársa - Lucille Coltrane, Jean Clark Keating, Katherine Cullie Speegle, Ruth Whitman, Emily Stephens Mueller és Dorothy Lee - ült össze egy asztal körül egy csoportkép erejéig; elegáns kosztümjeik csak még jobban kihangsúlyozták a tekintetükből sugárzó magabiztosságot. A fotós a „Női tudósok”570 címet adta a képnek, amelyet már sajnos nem tudni, milyen alkalomból készített. A nők valószínűleg a pozíciójuknak, a kutatási eredményeiknek és a főnökeik megbecsülésének köszönhették, hogy rákerülhettek a fotóra. Hatuk közül öten a PARD munkatársai voltak.571
A képen szereplő egyik nő, Dorothy Lee 1948-ban került a PARD-hoz, közvetlenül az után, hogy lediplomázott a virginiai Randolph-Macon Women’s College-ban,572 és hogy a keleti komputerszekciót feloszlatták. Amikor a részleg vezetőjének, Maxime Fagetnek a titkárnője két hét szabadságot vett ki a nászúja miatt, Dorothyt kérték meg, hogy helyettesítse. A lány felvette a telefont, és szétosztotta a postát, miközben a saját munkáját is elvégezte, amely akkoriban éppen egy háromszoros integrál megoldása volt a részleg egyik mérnöke számára. Annyira lenyűgözte Fagetet a matematikai tudásával (nem a titkárnői képességeivel, hiszen nem tudott gépelni), hogy a két hét letelte után a férfi meghívta a részlegébe,573 ahol mindent megtanulhatott az aerodinamikai hevülésről. 1959-re önállóan egy, társszerzőként pedig további hét tanulmányt jegyzett,574 ebből egyet Max Fagettel közösen, és Mary Jacksonhoz hasonlóan őt is mérnökké léptették elő.
Még a Langley-beli karrierje kezdetén Dorothy Lee-t meginterjúvolta a Daily Press egyik újságírója, valószínűleg Virginia Biggins, az újság laboratóriumi tudósítója. „Hisz abban, hogy a férfiakkal dolgozó nőknek úgy kell gondolkodniuk, mint a férfiaknak, úgy kell dolgozniuk, mint a kutyáknak, és úgy kell viselkedniük, mint a hölgyeknek?”575 - tették fel a kérdést Dorothynak, aki igennel válaszolt, majd egy kicsit elszégyellte magát, amikor meglátta a szavakat a vasárnapi lapszámban.
Valójában a mondat „úgy kell viselkedniük, mint a hölgyeknek” része volt némiképp bosszantó. Egy kis félénkség és visszafogottság el tudta bűvölni a férfiakat, és meg tudta könnyíteni a velük való interakciót, a túlzásba vitt udvariaskodás azonban akár tönkre is tehette egy nő előrelépési esélyeit. A nőknek meg „kellett” várniuk, hogy feladatot kapjanak a főnökeiktől, és nem illett kérdezősködniük, vagy feladatot követelniük maguknak. A férfiak mérnökök voltak, a nők komputerek; a férfiak dolga az analitikus gondolkodás volt, a nőké pedig a számítások elvégzése. A férfiak utasításokat adtak ki, a nők jegyzeteltek. Hacsak egy mérnöknek nem volt jó oka arra, hogy egyenrangú társként tekintsen egy nőre, akkor az a nő csak annyiban érdekelte a mérnököt, hogy az éppen aktuális feladatot hogyan tudja elvégezni, az esetleges egyéb képességei felfedezetlenek maradtak.
Persze voltak olyan nők, akik tényleg azzal töltötték a napjaikat, hogy gépiesen végezték az aznapra kiosztott feladatot, akik jókedvű közönnyel dolgozták fel az adatokat, és akik pont olyan érzéketlenül gyűrték le a számok áradatát, mint az általuk használt számológépek. Általánosságban azonban a női alkalmazottak érdeklődése egy fikarcnyit sem maradt el a férfi társaikétól, a „megrögzött szélcsator-nalovasokétól”576 és a középszerű „elnyűhetetlen mérnökökétől”,577 akik szerény képességeik és ambícióik ellenére kényelmes helyet biztosítottak maguknak a bürokratikus rendszerben. Azok a nők azonban, akik a hivatásukat találták meg a NACA-nál, mint például Dorothy Lee vagy Katherine Johnson, még álmukban is állásszögekkel, pályaegyenletekkel és leválási folyamatokkal foglalkoztak, csakúgy, mint Chris Kraft és Max Faget és Ted Skopinski. Ezek a nők ugyanolyan kíváncsiak és szenvedélyesek voltak, mint a férfi kollégáik, és ugyanolyan jól viselték a nyomást is. Az ő felfelé vezető útjuk nem egy egyenes vonalra hasonlított, hanem inkább azokra a nyomáseloszlási vagy éppen pályagörbékre, amelyeken dolgoztak, de elhatározták, hogy előbb-utóbb ők is helyet szereznek maguknak az asztalnál. Először azonban az alacsony elvárások akadályát kellett átugraniuk.
Ha Katherine Goble érzett is bármiféle személyes bizonytalanságot amiatt, hogy nőként férfiakkal dolgozott, vagy amiatt, hogy feketeként egy többségében fehér munkahelyen dolgozott, amikor reggel munkába indult, mélyen eltemette magában ezt a bizonytalanságot, hogy az ne tudjon hatni rá, és ne ingathassa meg a magabiztosságát. Katherine úgy gondolta - úgy döntött -, hogy amint belépnek az irodába, „mindannyian egyformák”.578 Abból indult ki, hogy a zsenik, akik vele szemben ültek az asztalnál, akikkel egy telefonvonalon osztozott, akikkel néha együtt bridzsezett ebédszünetben, ugyanígy éreznek, és neki csak fel kell nyitni a szemüket.
„Miért nem vehetek részt a szerkesztői megbeszéléseken?” - kérdezte ismét Katherine Goble a kezdeti elutasítástól egy cseppet sem zavartatva magát. Mindig addig folytatta a kérdezősködést, amíg kielégítő választ nem kapott. A próbálkozásai finomak, ám kitartóak voltak, mint a víz csöpögése, amely végül utat váj magának a sziklába. Az emberiség eddigi legnagyobb kalandja tőle mindössze két asztalnyira történt, ő pedig úgy érezte, hogy saját magát és mindenki mást is cserbenhagyna, aki segített neki, hogy idáig juthasson, ha nem tenné meg ezt az utolsó lépést. Korán kérdezett, gyakran kérdezett, mélyre hatoló kérdéseket kérdezett, a legnagyobb tisztelettel kérdezett, és úgy kérdezett, hogy tudta, ő a legmegfelelőbb személy egy olyan feladatra, amelynek elvégzéséhez a legélesebb elmékre van szükség.
És úgy kérdezett, mintha biztosan tudná, mi lesz a végső döntés.
„Hadd jöjjön”579 - mondták végül a mérnökök, mert belefáradtak, hogy nemet mondjanak. Kik ők, hogy az útjába álljanak valakinek, aki ennyire szeretne segíteni, és aki annyira meg van győződve a segítsége hasznosságáról, hogy képes ellenszegülni azokkal a férfiakkal, akiknek a sikere - vagy bukása - eldöntheti a hidegháborút, gondolhatták.
Így aztán 1958-ban Katherine Goble végre bejutott a Langley repüléskutatási részlegének szerkesztői megbeszélésére. A részleget a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal megszületésekor átkeresztelik világűr mechanikai részleggé, Katherine pedig továbbhalad a programmal.