B. D.: Egy ismerősöm oldalán, egy közösségi csatornán olvastam nemrég a következőt: „A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből.” A hozzá csatolt képen a tengerparti naplementében madarak szállnak, karcsú leányalak mezítláb gázol a vízbe. Ilyen körülmények között lehet lelki béke, igen. Nem bánt senki, van pénze is, hogy itt nyaraljon, igaz egyedül van, de szemmel láthatóan biztonságban. Nem akarok cinikus lenni, de mindig felbosszant, amikor értelmes emberek spirituális giccsben találnak vigaszt, és elhiszik, hogy a megoldás a bajaikra az, ha megtanulják eltűrni, elfogadni a dolgokat. A börtönben a raboknak nincs választásuk, de miért hisszük olyan elszántan, hogy kint is bent van? Miért hallucináljuk, hogy börtönben vagyunk, amikor nem így van?
F. A.: Nagyon jó a börtön példa. Ha valaki bánt, és én nem vagyok börtönben, tehát van szabad akaratom, mozgásterem, akkor az irány nem lehet az, hogy gyúrjak arra, hogy eltűrjem a bántást, és ne érezzem rosszul magamat. Persze, ha elhitetjük magunkkal és egymással, hogy nincs mozgástér, akkor nem csoda, hogy nincs tere a szolidaritásnak sem.
B. D.: Nagyon fontos témához értünk. A szolidaritás és annak hiánya szerintem az egyik legaktuálisabb kérdés, probléma. Most mintha megérteni is vélném, miért nincs, amikor lehetne, és annyira szükség is volna rá. Ha abban növünk föl, abban szocializálódunk, hogy a saját sorsunk a végzetünk, nincs szabad akarat, és olyan hatalmas erők vesznek körül, amik ellen teljesen eszköztelenek vagyunk, ha esélyünk sincs arra, hogy a saját érdekeinket képviseljük, akkor egyáltalán nem csoda, ha nem tudunk szolidárisak lenni a másik emberrel. Hillél rabbi tanítása nagyon pontos: „Ha én nem állok ki magamért, akkor ki áll ki értem, ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én, és ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” Tehát mindenekelőtt a saját jóllétemet kell biztosítanom, de amint ez megvan, a másik ember felé kell fordulnom. Logikus, ha én energiamínuszban vagyok, akkor nem lesz miből segítenem a másikat. Azok, akik arra biztatnak, hogy bírjam ki, tűrjem el, szokjam meg, áldozzam fel magamat, nem gondolnak bele, hogy ezzel nemcsak önmagamat veszélyeztetem, de mindazokat is, akikért tehetnék valamit. Nem csoda, hogy egy energiamínuszos ember vagy közösség zárt és ellenséges a rászorulókkal, hajléktalanokkal, menekültekkel. Az áldozat nem tud szolidáris lenni a másik áldozattal. Amíg abban a dualitásban létezünk, hogy csak ragadozók és prédák lehetünk, addig nincs helye a szolidaritásnak.
F. A.: A szolidaritás reménytelen, irracionális, ha a pragmatizmus felől nézzük. Előadásokon, interjúkban, a rendelőmben példaként gyakran mutatom a tenyeremet, széttárt ujjakkal. Ha te vagy az egyik ujjam hegye, én vagyok a másik, akkor nyilvánvalóan szeparálva vagyunk. Független, önálló emberek, akik csak úgy tudják tisztelni egymást, ha elfogadják, mennyire (végtelenül?) mások vagyunk, megismerhetetlen, magányosak. Viszont a tenyerem közepében egyek vagyunk, onnan indulunk, ott futunk össze. Ebben az ábrázolásban tehát a tenyerem azt a tudatállapotot képviseli, amiben egyek vagyunk. Az eggyé válás, a fúzió, az összeolvadás az egyik véglet, egy áthidalhatatlan szakadék másik oldaláról szemlélni a másikat, az meg a másik véglet. Mindkettő lehetetlenné teszi azt, amit communionnak hívunk. Azt a bensőséges közösséget, amiben együtt vagyunk, részt veszünk egy páratlan, egyedi „MI”-ben, ami eléggé tágas ahhoz, hogy mindannyian szabadon önmagunk lehessünk, mégis harmóniában, mélyen együtt, és nem egyedül. Az egyik legfontosabb oktatóm Marion Milner volt, aki több írásában is állította és ismételte: „Az akarat egyetlen igazi rendeltetése az, hogy akarni kell nem akarni.” Ezt úgy ábrázolta, hogy ha az akarat egy kígyó, akkor az egyetlen feladata, funkciója az, hogy a saját farkát harapja (Uroborosz). Amikor a tudatom normális, akkor akarhatom, hogy te gyere ide, vagy menj oda, de abban a pillanatban, amikor a tudatom a tenyerembe siklik, megszűnik a személyes akarat, sőt hülyeségnek tűnik. Hiszen te is, én is azt tesszük, amit az a Nagy Valami akar, aminek mi csak pici részei vagyunk.
B. D.: Mindez azt jelenti, hogy ha communion van, akkor cselekvőképtelenné válók?
F. A.: Igen is, és nem is. Minthogy az izomzat az akarat szerve, ha nem akarok, nem mozdulok. De ha odaadom magam a Nagy Valaminek, akkor a cselekedeteimet a Nagy Valami akarata mozgatja. Megszállott leszek, belém költözik a Nagy Valami szelleme. Ez nemcsak a vallás és a spiritualitás tartományában igaz, hanem a politika, a társadalom tereiben is. A szolidaritás akkor igazi, amikor azok, akik elérik az emancipáció felszabadító tudatállapotát, egy emberként mozdulnak a Nagy Valami, a „MI” érdekében, feláldozva az „ÉN” érdekeit. Amikor több száz madár vagy hal cikázik a levegőben vagy a vízben, egy felhőben, szinkronban, ott nincs vezér, nincs egyéni akarat. Odaadják magukat a Nagy Valaminek, hadd játsszon velük. Ha valaki a pszichiátrián így beszélne, mint én, valószínűleg orvosságot adnának neki. Remélem, én távol tudok maradni a pszichiátriától.
B. D.: Csodálatos dolog egy közösségben érezni magunkat, ahogy mondod, a Nagy Valami részének lenni. A legrettenetesebb kiesni a rinyóból, ahogy a börtönben nevezik azt, ha az ember nem tagja a közösségnek többé. Akkor bármi megtörténhet. Sokan panaszkodnak, mesélnek arról az érzésről, hogy kívülállónak érzik magukat, egyedül vannak.
F. A.: Minden érzés, ami nagyon erős és ciklikus, emlékkel, emlékekkel van keverve. Egy régi, meg nem emésztett esemény megjelenik. Ha azt érzed, hogy akárhol is vagy, még ha a legnagyobb elfogadásban és szeretetben is, kilógsz és betolakodó vagy, akkor a múlt átszínezi a jelent. Sőt az is megtörténhet, hogy védekezel az ellen, hogy elfogadd azt a szeretetet, ami most van körülötted. Hiszen csak azt tanultad meg, hogyan kell túlélni a szeretet, elfogadás, befogadás hiányát. Ügyetlen lennél, szokatlan és furcsa lenne relaxálni egy mostani, szeretettel teli helyzetben. Nem is beszélve arról, hogy amint a szívedbe engednéd a jelen szeretetet, azonnal tudnád, mélyen és élesen, hogy mitől fosztottak meg már pici korodban, mi nélkül éltél mostanáig. Jobb el sem hinned, hogy most már van, lehet az, ami eddig nem volt. Mert vagy rájönnek a jelenlévők, hogy nem vagy szeretetre méltó (hiszen szerinted ezért nem szerettek téged eddig sem), és akkor majd gyorsan elfordulnak tőled; vagy neked kell rájönnöd, hogy azok, akik nem fogadtak be, nem szerettek. De senkit sem fogadtak volna be, senki sem szerettek volna akkor, semmi személyes nem volt abban, hogy kiközösítettek, elutasítottak. Így rájöhetnél arra, hogy ok nélkül kiraboltak, és ezért nagyon szomorú lennél, gyászolni kezdenéd a sorsodat. Pont akkor tudjuk megsiratni azt, amitől megfosztottak, amikor végre váratlanul megkapjuk. Nagyon fájdalmas ez a gyász, ez a siratás, sokan elkerülik úgy, hogy nem is látják, észre sem veszik, hogy most szeretettel vannak körülvéve.
Vannak, akik dühösek lesznek, amikor megjelenik a szeretet és az elfogadás, el akarják pusztítani azt, aki szeretni meri őket. Túl kicsi, túl későn, hol voltál, amikor kellettél volna... és így tovább. Van egy film, A bagdadi tolvaj (1940-ben, a születésem évében készült), Alexander Korda rendezte. Abu, a tolvaj kiszabadít egy óriás dzsinnt egy tengerben úszkáló, bedugaszolt palackból, akinek az első tette az, hogy meg akarja ölni, el akarja taposni a kiszabadítóját. Több mint háromszáz éve zárta be az üvegpalackba Salamon király, és most már csak dühöngeni tud, hálás nem bír lenni - túl kicsi, túl későn, hol voltál, amikor kellettél volna...
Bár az én szüleim zsidók voltak, magyarnak képzelték magukat (ebből gyorsan kiábrándultak 1943-ban), így nekem minden karácsonykor sétálni kellett mennem valakivel, és mire hazatértem, ott várt a feldíszített, hatalmas karácsonyfa, gyertyákkal, ajándékokkal, angyalhajjal. Azt mondták a szüleim, hogy a Jézuska hozta. Hát nagyon meg akartam lesni, mint ahogyan a Mikulást is, de soha nem sikerült. Izgalmas volt nagyon, talán már hatéves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy apám a Mikulás, sőt a Jézuska is. Az eredeti varázslatos érzés megszűnt, csak jóval később, amikor az én gyerekeim kezdtek el izgulni karácsony táján, akkor tért vissza belém az izgalom, hiszen akkor nekem kellett megjelenítenem a Mikulást meg a Jézuskát. A gyerekeim most már felnőttek, ma a karácsony már semmit sem jelent, hiszen nincsenek unokáim, nincs kit becsapni.
B. D.: Szomorú. Egy lány írta neked, hogy például városi futóversenyeken, vagy ha sokan énekelnek együtt, gyakran utoléri a sírás. Nem érzi magát szomorúnak vagy meghatódottnak, inkább csak úgy automatikusan megindulnak a könnyei. Még akkor is előfordul vele, ha a neten néz ilyesmit. Ez zavarja, ezért kerüli ezeket a helyzeteket. Szerinted mitől lehet ez?
F. A.: Amikor az ember szíve kinyílik, könnyek jönnek elő, sírni kell.
B. D.: Mit jelent pontosan az, hogy „kinyílik a szív”?
F. A.: Elolvadnak a határok, egymásba folyunk, összekeveredünk egymással. Amikor megláttam a születő kisfiam barna, nedves, kusza haját, ahogy előjött a világba az anyja méhéből, nagy zokogásban törtem ki, és úgy éreztem, sohasem fog a sírás megszűnni. Egy jó darabig azt sem tudtam, miért sírok, de lassan felderengett a gondolat: Ha bármi történne ezzel a gyerekkel, ha meghalna, én is meghalnék vele. Miért zavar az bárkit, hogy elsírja magát, amikor érzi, hogy egy csomó ember éppen eggyé válik, ha csak ideiglenesen is? Egy kórusban énekelni felemelő élmény, hiszen egy pici része leszek valami gyönyörű nagynak. Részt veszek valami nagyban, odaadom magam, feloldódom a kórusban. Lehet, hogy azért is sírhatnékunk támad, amikor sok ember egy emberként viselkedik. Én például ott voltam, és majdnem elájultam, amikor a magyarok 7:l-re legyőzték az angolokat a budapesti stadionban, és több ezer ember egyszerre ugrott fel, és lelkesen ordított minden egyes magyar gólnál. Szerintem ilyenkor inkább azt siratjuk, hogy ezt az együttérzést mindig elveszítjük. Egy vonósnégyes elbűvölő koncertjén, amikor részt veszünk egy óriási, maximális erőfeszítés és lelkes odaadás pillanatában, ez a sóvárgás kielégül, elfelejtjük önmagunkat, elsodor az egység zseniális áradata. Miért ne jönnének a könnyek. Én ilyenkor mindig sírok... Lehet, hogy azt hiszed, az akaratod ellenére sírni olyan, mint bepisilni. Nem lehet megfékezni, nem lehet visszatartani, nincs kontroll. Élvezd, lazulj! Miért ne? Együtt sírni is felemelő, meghitt élmény. Szerintem lehetne gyakorolni a bepisilést is. Együtt, csoportosan bepisilni - biztos vagyok benne, hogy nagyon jó hangulatot gerjesztene.
B. D.: Úgy tűnik nekem, hogy az egység élménye, a bátorság, hogy együtt sírjunk - a bepisilést talán hagyjuk most valamilyen kompetencia. Vagy még inkább valami eredeti tudás, amit aztán a gondos nevelés kiöl belőlünk. Hogyan kéne nevelni egy gyereket, mire lenne szükség ahhoz, hogy képes legyen együtt érezni, együtt gondolkodni, együtt mozogni, és magától értetődő legyen számára a szolidaritás?
F. A.: Az anyám gyanakodott arra a harminckét éves órásmesterre, aki tizenöt éves koromban „felkarolt” engem, és akitől sok mindent megtanultam - órát javítani, élvezni a matematikát, operát énekelni, tarokkozni, elektromossággal kísérletezni. Anyám megtámadta a Major Bélát, hogy biztosan homokos, és el akar engem csábítani. Eszébe sem jutott, hogy az én érdeklődésem indította be a kapcsolatot, nem pedig a Béla vágya. Béla engem nem nevelt. Megosztotta velem, amit tudott, élvezte azt, milyen lelkesen tanulok tőle, követett, támogatott, bátorított, élveztük egymás társaságát, sokat röhögtünk. Ha tanítani akart volna, ha nevelni akart volna, biztosan elromlott volna a kapcsolatunk.
A szülők, a tanárok, a gyerekekkel foglalkozók feladata az, hogy szeressék a gyereket, a cinkosai legyenek, és mélyen meghízzanak az életrevalóságában, intelligenciájában, kíváncsiságában. A gyerek karaktere éppen onnan ered, ami őt érdekli. Ezt onnan lehet megtudni, hogy megfigyelem, mire figyel akkor, amikor szabad, és senki sem mondja neki, mire kéne figyelnie. Komolyan kell vennünk a gyereket, hiszen miért ne?! Ha ő bogarakkal van elfoglalva, szerzek neki sok különféle bogarat. Ha épít vagy barkácsol, körülveszem használható szerszámokkal, anyagokkal. Ha szereti a vizet, nem a Mátrába viszem, hanem a Balatonhoz, ha szamócázni szeret az erdőben, nem kényszerítem, hogy ússzon, A gyerekemmel együtt akarok élni, élvezni akarom a kapcsolatunkat, örülni akarok annak, amivé, akivé válik, alakul. Arrogáns és agresszív, akaratos és zsarnoki úgy tenni, mintha egy felnőtt jobban tudná, mire van szüksége egy gyereknek, mint a gyerek maga. A jó szülő megengedi, sőt élvezi, hogy a gyereke megtanítsa arra, mi kell neki, mi nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő legyen a gyerek rabszolgája. Amikor egy családban megtörténik, hogy a gyerek uralkodik a szülők felett, az csakis a szülők gyávaságának az eredménye, nem a gyerek rosszaságának. Nincs rossz gyerek. Nem nevelés kell, hanem együttélés.