6.

F. A.: Én azt mondom, hogy az egyénnek nincs is szexualitása. Egyszerűen hülyeség azt állítani, hogy ilyen vagy olyan az én szexualitásom, mert az ember csak azt tudja, milyen a szexualitás egy konkrét valakivel. Egy másik emberrel egészen más lehet, meglepően, döbbenetesen, katartikusan más. Na persze, ez nemcsak a szexre vonatkozik, hanem bármilyen más kapcsolódásra is. Minden egyes kapcsolat teljesen egyedi, és a benne részt vevőknek óriási meglepetés. Francis Huxley egyszer, amikor megdicsértem, milyen ékesszóló - mert fél órán át dicsért engem, soha hasonlót nem kaptam senkitől -, azt mondta, ez csak nekem szól, nem tud mindenkivel ilyen ékesszóló lenni. Tehát még beszélni is más élmény más emberrel, hát még táncolni vagy szeretkezni. Semmit nem lehet absztrakt módon elképzelni, pláne csinálni. Én tudhatom, milyen azokkal, akikkel eddig táncoltam, de egy új partnerrel egészen más dolgokat fedezhetek fel. Hülyeség azt mondani, ne válj el, mert úgyis megismétled azt, amit az előző kapcsolatban csináltál. Ez egyáltalán nem biztos! Persze, nem azt mondom, hogy váljon el mindenki. Ha én kapcsolatban vagyok valakivel, és nem tetszik nekem az, ahogy a másik van, elkezdem kritizálni, hogy mit változtasson meg, ott kritika van, nem pedig szeretet. Viszont ha én csinálok valami mást, mint addig, akkor ő sem tudja folytatni azt, amit addig tett, ennek az extrém esete az, hogy otthagyom, de nem kell feltétlenül így tenni. Ha én másképp viselkedek, akkor ő is megváltozik, nekem kell elég bátornak lennem.

B. D.: Tényleg nagy hülyeség ugyanazt csinálni, és más eredményre várni. Ha mást akarok, csináljak mást. Bármi mást. Már csak ezért sem szabad belemerevedni a szerepekbe. Amikor két ember találkozik, megismerkedik, mindig kinyílik a lehetőség, hogy szerep nélkül tudjanak együtt lenni.

F. A.: Akkor lesz rossz a találkozás, ha észre lehet venni, hogy a másik nincs benne. Nagyon jó a szeretkezés, de csak addig, amíg van remény, hogy igazi kapcsolat születik. Ha az indiai csakrák szimbólumrendszerét használom (miért ne?), akkor, tegyük fel, a pasinak csak a második és harmadik, azaz a szex és a hatalom csakrája nyílik ki, míg a nő a második és a negyedik, a szex és a szív csakrával szeretkezik. Ebben a helyzetben a nő mínuszban lesz érzelmileg. Ha ő is úgy tudna benne lenni a kapcsolatban, hogy a második és harmadik csakrája van nyitva, akkor őrületesen jókat szeretkezhetnének, mindenféle nagy érzelmek nélkül, de esetleg izgalmas hatalmi játszmákba bonyolódva. Ha a pasi meg tudná megnyitni a negyedik csakráját, akkor az egész magasabb szintre emelkedhetne, és a kapcsolat lenne a fontos, a szex pedig másodlagos. Végtelen sokféle kombináció lehetséges. Azt, hogy egy adott kapcsolatban mi történik, soha nem lehet előre tudni.

B. D.: Ehhez képest mennyit okoskodunk, atyaég! Pedig egészen egyszerű lenne, ha a kapcsolatot nem mint a saját megmérettetésünk terepét néznénk, hanem csak az élvezetet, a testi, lelki, szellemi élményeket keresnénk. Ha jó nekem veled, akkor igyekszem kapcsolatban lenni veled, ha nem, akkor elkerüllek, mi több, menekülök előled.

F. A.: Fritz Perls azt ajánlotta mindenkinek, hogy minden beszélgetés, találkozás, érintkezés, kapcsolódás után álljon meg, és kérdezze meg magától, jobban érzi-e magát vagy rosszabbul, netán ugyanúgy. Azokat, akik, amik után rosszabbul érzem magam, el kell kerülni! Az nem úgy van ám, hogy mindenki rosszul érzi magát ugyanazzal az emberrel, ez is teljesen egyéni, személyes. Ha én veled olyan vagyok, ami neked rossz, akkor el kell kerülnöd engem, az én élményemért meg én vagyok a felelős, az én dolgom.

B. D.: Ha így ülünk a lovon, akkor nem is kell magyarázni, miért élek valakivel, miért akarok akár megházasodni. Nem is lehet. Csak. Nem akarok, nem is tudok a másik nélkül élni. Ugyanígy nem kell magyarázni, miért akarok elválni. Nem is lehet. Csak. Nem akarok, nem is tudnék a másikkal tovább együtt élni. Nem kell magyarázni semmit. Pál Feri az egyik Nyári Egyetemünkön tartott előadásában azért ezt egy kicsit máshogy írta le. Ő külön kiemelte az elköteleződést, ami a kríziseken átsegíti a kapcsolatot. Honnan tudom, hogy az, ha ma úgy érzem, nem tudok a másikkal élni, csak egy rossz hangulat vagy egy igazi, mély nem az együttélésre? Hogyan tudja az elköteleződés élhetővé tenni a kapcsolatot, ha az egyébként rémes? Érték-e a házasság csak azért, mert van, vagy hagyjuk ezt az egészet a fenébe?

F. A.: A házasságot a szanszkrit nyelvben ugyanaz a szó jelöli, mint a halált. Nem véletlenül. Két szabad embernek, két ÉN-nek, szabadon kell választania, hogy belehalnak a MI-be, különben nincs, nem létezhet a MI. Persze, van feltámadás és újjászületés, de az, aki voltam, soha többé nem leszek még egyszer. Beszélgettem egyszer Carl Whitakerrel, a családterápia egyik úttörőjével egy konferencia végén. Bizalmasan felém hajolt, majdnem suttogva azt mondta: „Sietek haza, öreg vagyok, a feleségem sem fiatal már, nem akarok egy percet sem veszíteni az együttlétünkből. Ne mondd meg neki, de ha meghalna, nem ő hiányozna nekem rettenetesen, hanem inkább az az egyedülálló MI, ami csak ő közötte és én közöttem, köztünk létezik.” Néha sajnos egy oltás nem fogan meg, így néha egy házasság sem, hiába volt lagzi, gyűrű és hivatalos aláírás. Sajnos, ha az ember azt akarja, hogy olyan közel kerüljön egy másikhoz, amilyen közel emberileg lehetséges, de ez éppen a házastárssal nem megy, akkor menekülni kell, a megalkuvás, a vágy feladása nem lehet cél. Amikor párokkal dolgozom, gyakran úgy tűnik, mintha egy három méter hosszú rúd lenne közöttük, az öveikbe akasztva úgy, hogy sem közelebb, sem távolabb nem kerülhetnek egymástól. Ilyenkor az a célom, hogy eltávolítsam a rudat. Ha ezután közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha, vagy eltávolodnak, az már nem az én dolgom. Nem kudarc a válás, ahogyan a halál sem az. Összejövök valakivel, van valami dolgunk, aztán észrevesszük, hogy már nincs dolgunk, és elválunk. Minden születésben benne van a halál. Miért nem gyászoljuk a születést? Miért nem ünnepeljük a halált? Miért nem sírunk a lagzikon, és mulatunk a válóper végén?

Ahogy mondtam, hontalan az, aki nem siet haza, hontalan, aki nem azokkal él, akikkel leginkább élni szeretne. Többet és jobbat tanulna a gyerek, ha két boldog otthona lenne, mint ha egy, ami valójában nem is otthon. Gyakran kiderült párterápiákban, hogy a nőben a szeretet, a meghitt kapcsolat beindít valamiféle anyai ösztönt a férfi irányába, ami nem múlik el még akkor sem, amikor már nincs vágy, és nyilvánvaló, hogy „nem illenek össze.” Mint ahogy a gyermekétől sohasem, vagy ritkán fordul el egy anya, úgy gondol a megbántott nő a férjére, mintha a fia lenne. Aggódik érte, nem akarja, hogy szegény magára maradjon.

A mi kultúránkban szokásos a halál tagadása. Olvasd el Ernest Becker könyvét, a The Denial of Death-t (Vancouverben írta, 1973-ban, amikor már halálos beteg volt). Ez kiterjed mindenre, ami véget ér nem akarunk elaludni, nem akarunk elköszönni, nem akarunk költözni, nem akarunk elválni. Tagadjuk a dolgok végét. Még az embrió sem akar megszületni. Otto Rank írta a Das Trauma der Geburt című könyvében, hogy a magzat csak akkor adja meg a jelet az anyjának, hogy szülni, születni kell, amikor a halálfélelme - hogy bent marad - erősebb, nagyobb, mint az életfélelme, azaz az ismeretlentől való félelme, ha kitör. Gyakran úgy érezzük, ha változtatunk, az egyik kellemetlen helyzetből egy másik még kellemetlenebb helyzetbe kerülünk. Nincs garancia. Hogyan lehetne ezt másképp megoldani? Hát vagy-vagy. Vagy legyen kaland, merész vállalkozás, a rosszból elővarázsolni a legjobbat, ami csak lehetséges, vagy abban a pillanatban, amikor észlelem, hogy már várom, legyen vége valaminek, vessek véget neki! Mindkét irány kiküszöböli az eltűrést, a vonakodó, kelletlen együttlétet. Akit megerőszakolnak, csak arra vár, hogy vége legyen. Akit kínoznak, csak arra vár, hogy vége legyen. A trauma az, hogy nem tudok, nem lehet menekülni valamiféle gyötrelemből. Ne használjuk a másik embert arra, hogy büszkék lehessünk teherbíró kapacitásunkra!

B. D.: Akkor tényleg csak az a mérce, hogyan érzem magamat a kapcsolatban. Addig, amíg két ember spontán és őszinte tud maradni egymással, amíg egyik sem fél a másiktól, addig izgalmas, veszélyes, életteli marad a kapcsolat. Abban a pillanatban, amikor az egyik vagy a másik megszűnik azáltal, hogy már nem mond el mindent, amit gondol, érez és tesz, amikor a kettő már nem birkózik az igazságért, hogy az megjelenhessen közöttük, tulajdonképpen vége a kapcsolatnak.

F. A.: Egy kapcsolat kezdetén a két ember két egész, önálló egyed, izgalmasak a különbségek, működik a szex, van tisztelet, bizalom, vágy és szeretet. Ha egymásba olvadnak, eggyé válnak (fúzió) a társak, ha beszervezik a másikat önmagukba, akkor megszűnik az izgalmas feszültség, megszűnnek azok a meglepetések, amik a kezdeti vonzalom kellékei voltak. Én leszek a veséd, te leszel a májam. Én gondolkodom, te érzel. Én keresek pénzt, te költöd el. Márpedig nem izgalmas a májammal szeretkezni. Ha így válunk eggyé, akkor a szeretkezésből csak maszturbálás lesz. Ilyenkor a párterápia arra jó, hogy megszüntesse a fúziót, segítsen abban, hogy mindkét fél önmaga maradhasson, és teremtsen elég nagy teret a kapcsolatban ahhoz, hogy egyiknek se kelljen szerkesztenie önmagát, hogy megfeleljen a másik forgatókönyvének. Ez a fúzió az, amit meg lehet ismételni egy új kapcsolatban is. Legyünk ketten egyek, és az az egy legyek én! Nem szabad átadni magad a másiknak. A behódolás, az engedelmesség, az eltűrés megöli a kapcsolatot. Ha viszont mindkét partner átadja magát a szituációnak, amiben találják magukat, a MI-nek, ami a valódi kapcsolat, amiben mindketten részt vesznek, akkor tartós és tápláló lesz a frigy.

Néha úgy elnézegetek párokat, és el sem tudom képzelni, miért vannak együtt. De amiért együtt vannak, az az, amit ők ketten együtt csinálnak, és senki mással nem tudnának. A TE és az ÉN materiális, de a MI spirituális, és ezt rajtuk kívül senki nem láthatja. Laing azt mondta, hogy a szeretet itt marad, nem megy sehova, csak te vagy én fakulhatunk el, tűnhetünk el. De a szeretet nem tűnik el. El lehet fordulni tőle, meg lehet kínozni, lehet éheztetni és abortálni is, akár már az elején. A MI meghal, ha nem adnak neki elég időt. Az idő az, ami élteti. Vannak kapcsolatok, amik nem férnek bele a társadalom pillanatnyi ízlésébe, a konvenciókba, például egy idősebb nő és egy fiatal fiú szerelme. Az ilyen kapcsolatoknak nehéz időt adni, lehet, hogy a fiú még nagyon a szülei fia, és nem a nőjének a pasija. Egy patrilokális világban a fiúnak ki kell mennie a világba, és hazahoznia egy nőt a családjába. Nehéz neki, ha a szülei azt mondják, hogy ezt a nőt ne hozd haza. De ugyanilyen nehéz, ha egy rasszista érzésekkel teli családba a lány haza akar vinni egy színes bőrű fiút. Nem beszélve arról, ha kiderül, hogy a gyerek az azonos nemű párjával akar a vasárnapi ebéden részt venni.

B. D.: Egy családnak képesnek kéne lennie arra, hogy elfogadja, hogy egy párnak van MI-je, és az egy spirituális, mondjuk így, szent dolog, nem pedig hülyeség. Miért olyan érzéketlen, vak a környezet erre? Fogadni mernék, hogy sokan ebben a könyvben olvasnak életükben először a MI-ről ilyen formában.

F. A.: Meglehet, de ha egy párnak, vagy a pár valamelyik tagjának annyira fontos, hogy a család befogadja őket, ha a szüleit nem akarja otthagyni, mert az a biztonságos, akkor az nem jó alap egy kapcsolatnak. Nem adják oda magukat a kapcsolatnak száz százalékig, ha nem vállalják a konfrontációt is érte. A vasmacska máshol van, így nem tudnak együtt hajózni. A jó irány az, hogy minél őszintébbek és spontánabbak lesznek a család felé, annál jobb lesz. Amíg egy pár mindkét fele nem harcol, nem dolgozik, nem áll ki a Mi-ért, addig azt hallucinálják, hogy ők gyerekek. De akkor meg ne basszanak, mert gyerekeknek azt nem szabad.

B. D.: A MI-hez kell valamiféle konszenzus. Ahogy az ábráimon is látszik, meg kell egyeznünk abban, hogy a MI milyen, mi mindent teszek bele én, és mit a másik. Nagy csalódás, ha kiderül, hogy én azt hallucináltam, ez a MI ilyen és ilyen, miközben TE, vagyis a másik fél egészen más konstrukcióban él. Hazug kapcsolatokban, hazug családokban gyakori, hogy ha valaki olyasmit tesz, amivel fájdalmat, csalódást, problémát okoz, akkor elkezdődik a bűnbakkeresés.

F. A.: Egy pár jár hozzám, a nő huszonvalahány év után rájött, hogy a férfi megcsalta. Két gyereket nevelgettek eddig látszólag teljes egyetértésben. Amikor kettesben vagyok a nővel, arról beszél, hát miért csinálta ezt a férje, nem ismer rá, az a másik nő csábította el, befolyásolta. Hat hónappal azelőtt tesztoszteront kezdett el szedni, attól van ez az egész, az befolyásolta, nem ő határozta el, nem az ő döntése.

B. D.: Ezzel gyakorlatilag teljesen infantilizálja, döntés- és akaratképtelen embernek látja és láttatja a férjét. Rengeteg családot látni, ahol valakinek a döntéseit ilyen módon degradálják. Persze, sokszor félelmetes és fájdalmas döntéseket hoznak emberek, és nyilván nehéz elfogadni, hogy senki nem befolyásolja őket, a saját akaratukból mennek bele kockázatos helyzetekbe, kerülnek bajba, jutnak esetleg börtönbe.

F. A.: Egy nős férfi páciensemnek van egy szeretője, a feleségétől egy fia, attól meg egy unokája. A pasi azt mondta nekem, hogy a kapcsolata a barátnőjével a legistenibb dolog, ami az életében történhetett, mert minden csodálatos a nővel. A felesége egy nehéz, követelőző, harci amazon, egy csataló, és a pasi elhatározta, hogy megmondja neki, inkább elválik. Elmentem a házukba, leültem velük, a férfi elmondta, hogy ő megy, mire a felesége azt felelte, hogy akkor tudja, hogy az unokáját soha nem fogja látni. Amikor az anya megmondta a fiának, mit tervez az apja, a fia lehordta, és ő is közölte, hogy az unokájához egy ujjal sem érhet. A pasi végül otthagyta a szeretőjét, és mindenki a nőt okolta, hogy az megfertőzte, befolyásolta. A nő meg arról van meggyőződve, hogy a férfit a felesége meg a fia befolyásolta. A pasi fél. Most már titka sincs. Nem tudja, milyen életet fog élni, mert most már senki sem tiszteli. Tulajdonképpen öngyilkosságot követett el, megsemmisítette magát. A szerető megőrül, mert nem érti az egészet. Én mondom neki, hogy nem csodálom, mert ez egy őrület, nem lehet megérteni. Mégsem tudja otthagyni a férfit, mert fél attól, ha vége lesz, meghal. Mondtam neki, hogy az anyai ösztönei ébredtek fel, azért sajnálja ezt a faszt, mert a gyerekének, a családjának nézi. De a férfi családja nem akarja ezt a nőt családnak nézni. A férfi pedig izolálódott, mindenkit elárult, mert elárulta önmagát. Aki önmagát elárulja, az mindenkit elárul.

B. D.: Sokat gondolkodom azon, mikor is árulja el magát az ember. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elárulja, feladja a saját vágyait, a saját boldogságát. De gyakran nem is tudja az ember, hogy egy kapcsolat meddig játék, és mikor komoly. Az előbb beszéltünk arról, hogy aki túlságosan függ a családjától, és nem tud a párja felé fordulni, az nem is veszi komolyan a kapcsolatot, önmagát, hanem játszik. Ha a vasmacskával máshol horgonyzok, nem ebben a kapcsolatban, akkor ez lehet egy jel arra, hogy nem komoly. Ezt jó tudni.

F. A.: Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben Marionnak van egy monológja, amit meghall az angyal, mert az angyalok hallják, amit az emberek magukban beszélnek. Azt mondja, sok férfival játszott, de most már elég, komoly kapcsolatot akar. Úgy beszél, hogy az angyal beleszeret, emberré válik, és megkeresi. Fontos pillanat, amikor elég a játékból, és komolyra fordul egy kapcsolat. Néha az emberek azért játszanak, játsszák például azt, hogy ki vannak szolgáltatva a szülőknek, a családnak, a környezetüknek, hogy fiatalabbnak érezzék magukat, mint amilyenek. 15-16 évesen lenne normális az, amit 30-40 évesen csinálnak. Mintha fogyatékos felnőttek lennének. Egymással szeretkeznek, de másoktól függnek.