8.

Felséges királyom! keserű az nékem,

Amit jelentem gyász kötelességem;

Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,

Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.

Arany János: Toldi

B. D.: Beszélgessünk a testvérekről, a testvériségről.

F. A.: Nekem nincs testvérem, mit mondjak erről?

B. D.: De rengeteg páciensed van, akiknek a testvérükkel gyűlt meg a hajuk, és vannak gyerekeid is, akik egymás testvérei. Biztos tudsz mondani róluk valamit. Engem például érdekel az, hogy a testvérek mikor egymás cinkosai, szövetségesei, és mikor válnak ellenséggé egy családban. Min múlik az, hogy össze tudnak-e fogni, vagy pont ellenkezőleg, beállnak a szülők mellé egymás ellenében. Az is érdekel, mi történik az első gyerekkel, amikor a testvére megszületik, mi lesz a másodikkal, amikor a harmadik megszületik. Persze, soha ne legyen nagyobb baja egy gyereknek, mint hogy testvére születik, de azért mégis.

F. A.: Egy konferencián nagyon meglepett egy ausztrál pszichológusnő, aki arról beszélt, hogy egy alkalommal kórházban találta magát valami betegséggel, és azon kezdett gondolkodni, jó, ez egy valódi betegség, de vajon miért pont akkor kapta.

Először azt hitte, ez hülye kérdés, de ahogy elkezdett játszadozni a gondolattal (a teste volt beteg, a tudata teljesen rendben volt), rájött, hogy pontosan akkor lett nagyon beteg, amikor annyi idős lett, amennyi az anyja volt, amikor az ő kistestvére megszületett. Aztán felidézte Sylvia Plath kényszeresen ismételt öngyilkossági kísérleteit, és arra a következtetésre jutott, hogy Plath újra és újra megismételte azt a traumát, amit az öccse születésekor átélt hároméves korában. Amint felgyógyult, elkezdett komolyan kutakodni ebben az irányban. Sok híres ember életrajzát átfésülte, és hasonló sémát talált. A férfiaknál az volt a lényeges, hogy az apjuk hány éves volt, amikor a testvérük született, lányoknál meg az anya számított. Tehát identifikáltak az azonos nemű szülővel, amikor az annyi idős volt, mint ők, és velük valami nagyon rossz vagy nagyon jó történt. Sok-sok példát kigyűjtött, amik illeszkedtek ebbe a sémába. Például Freud pontosan akkor publikálta az álmokról szóló könyvét, amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az öccse született. Hitler akkor halt meg, amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az ő öccse született. Sylvia Plath azt írja: „Egy csecsemő. Mindig utáltam a csecsemőket. Én, aki két és fél évig egy gyengéd univerzum közepén éltem, a Föld tengelye megingott, és az északi sarki rideg hideg megfagyasztotta a csontjaimat. Attól a pillanattól kezdve én csak szemlélő voltam.” Na, hát ez történik az emberrel, amikor testvére születik. Nem gondolunk bele, mekkora trauma ez egy picinek. Csak az első gyerek élvezi az anyját egyedül, ő tényleg a világmindenség közepe. A második gyerek soha nem kapja meg ezt az osztatlan figyelmet.

B. D.: Gondolom, ezzel azért nem akarod egykézésre biztatni a családokat. Tényleg ez legyen az életünkben a legnagyobb baj, hogy testvérünk születik. Bizonyára oda lehet figyelni erre, a család, az anya, az apa gondolhat arra, és dolgozhat azon, hogy a nagyobbik gyereknek nehéz a kistestvére születését „átvészelnie”.

F. A.: Az én családomban a fiam három és fél éves volt, amikor a lányom megszületett. Nagyon nem tetszett neki az új helyzet, annak ellenére, hogy én kétszer annyi időt töltöttem vele, hogy pótoljam azt a figyelmet, amit az anyjától elveszített. De úgy tűnt, hogy az anya odafigyelését nem lehet pótolni. Hétéves lehetett, amikor egyszer lázas állapotában bizalmasan rám nézett, és kijelentette, hogy nem kell előle titkolni, ő tudja, hogy Somát, a húgát egy ufóból hozták a földönkivüliek. És mi csak befogadtuk, mint nevelőszülők, és ő a mi egyetlen igazi gyerekünk. Nagyjából huszonöt éves koráig a fiam utálta a lányomat, csak azt a szabályt volt hajlandó elfogadni és betartani, hogy nem kell szeretni, de nem szabad bántani Somát. Ma már jó barátok, de hát már a negyvenes éveikben járnak.

B. D.: Ha ma újraélhetnéd ezeket az éveket a gyerekeiddel, csinálnál valamit máshogy annak érdekében, hogy jobb testvériségben éljék a gyerekkorukat?

F. A.: Nem csinálnék semmit sem másként, szerintem ez temperamentum kérdése, és a véletlenek dolga, nincs rá technika. El tudom képzelni, hogy két gyerek azonnal imádja egymást, nem kell félni attól sem, hogy ad absurdum egymásba szeretnek, de attól sem, ha gyűlölik egymást. Ez az ő dolguk. Ha beleszeretnének egymásba, azt mondanám nekik, ne szexeljenek, mert ez nem szokás, vagy éppen ha utálják egymást, ne öljék meg, ne bántsák egymást. Egyszóval tartsák meg a törvényes, kulturális és ízlésbeli, azaz a normális kereteket, de hogy azon belül mit éreznek, gondolnak, az ő dolguk. Tisztelni kell azt, ami van. Csábító, hogy általánosítson az ember, és azt képzelje, van valamiféle technológia arra, hogy legyenek jók a testvérek egymással, de szerintem nincs. Örülni kell annak, ami van.

B. D.: Az idézet, amivel ezt a beszélgetést indítottuk, nagyon izgalmas. Aki ismeri, tudja azt is, micsoda álszent, hazug testvériség az, amiről itt olvasunk. Közhelyet használ az aljas intrikus, mert ezek a közhelyek remekül bedobhatok. A „testvéri szeretet”, a „vér nem válik vízzé”, a „család szentsége”, a „csak a testvéredre számíthatsz” valójában az égvilágon semmit nem jelentenek. Az irigység, a rosszindulat testvérek között ugyanolyan pusztító tud lenni, ha nem még rosszabb. Hiszen az ember onnan kapja a támadást, ahonnan a legkevésbé várná, és általában olyankor, amikor amúgy is gyenge pillanatában van. A testvér előnye ebben a helyzetben az, hogy jobban ismer, neki még kiszolgáltatottabb vagyok, mint egy idegennek. Nem lehet véletlen, hogy a Biblia egyik indító sztorija Káin és Ábel története, de felidézhetjük Romulus és Remus történetét is. Mindegyikben testvér gyilkol testvért.

F. A.: A legveszélyesebb, legrémesebb trauma, ami létezik, az árulás traumája. Ez rosszabb, mint bármilyen földrengés, katasztrófa, baleset. Ha szülő vagy testvér bánt, még rosszabb, mint egy idegen. A kanadai nyugati-parti indiánoknak van olyan maszkjuk, ami kinyílik a közepén, és mögötte rejtőzik egy másik maszk. Az emberi arc e mögött a kettős maszk mögött bújik el. A gyerekek általában rettenetesen megijednek, amikor kinyílik a maszk, és egy újabb maszkot látnak, mert egy igazi személyt várnak. Laing úgy nevezi, „színházi” családok, azokat, ahol van egy férfi, aki apát, egy nő, aki anyát, és gyerekek, akik az ő gyerekeiket, és egymás testvéreit játsszák. Ha ezek a maszkok kinyílnának, és a benne lévők megmutatkoznának, lehet, hogy nem lenne jó, mert nem biztos, hogy érdekelnék egymást a maszkjuktól megszabadítva. Nem biztos, hogy szeretnék egymást, ha nem lenne rajtuk a többszörösen bebiztosított „apa”, „anya”, „testvér” álarc. Laing szerint a család annyiféle különböző hallucináció lehet, ahány családtag van. Családterápiában gyakran tapasztalom, hogy a közös terápiás ülés előtt, privátban mindenki azt mondja, hogy ő személy szerint egyáltalán nem akarna jönni, de úgy gondolja, a többieknek nagyon fájna, ha nem venne részt. Ha maszkok nélkül beszélgetnének, lehet, hogy senki sem jönne családterápiára, mert akkor tudnák, hogy ennek nincs értelme. Ezért gondolom én, hogy minél több teret adunk a gyerekeknek arra, hogy őszintén megnyilvánuljanak, és nem szólunk folyton rájuk, annál inkább önmagukat tudják adni, szerepek nélkül. Szerepekbe a rendezői utasításoknak megfelelően lépünk be, és minden egyes rászólás a gyerekre egy-egy utasítás arra nézve, hogyan kell játszani a jó gyereket, a nővért, az öcsöt. Amikor a fivér, a nővér, a rokonság, a hozzátartozó bánt valakit, azért annyira romboló, mert akit bántottak, minden arcot maszknak lát, és attól fél, hogy a maszk újabb félelmetes, fenyegető maszkot rejt. Persze, ha az illető terápiába jön, arra készül, hogy lesz ott egy férfi vagy nő, aki terapeutát fog alakítani, és majd itt-ott rászól, hogy jó pácienst tudjon játszani.

B. D.: De a testvériség nagy lehetőség is egyben, nem hiába a szabadság és az egyenlőség mellett a harmadik legfontosabb kívánság és alapjog. A testvériség sansz, esély, lehetőség arra, hogy vágy nélkül szerethessük, tisztelhessük egymást, bízhassunk egymásban, kötődhessünk. Vagy lehet, hogy mára ezek a fogalmak kiüresedtek, és csak a puszta maszk maradt?

F. A.: Akkor van sansza az igazi testvériségnek, amikor a család együttműködik a munkában vagy valamiben, amiben össze kell fogniuk. Tehát egy gazdasági egységként funkcionál, ahol mindenki segít mindenkinek, mindenki a része és részese az organikusan működő egységnek. Ebben benne van az is, hogy a gyerekek belenőnek az egységbe. A részei akarnak lenni, mert együtt lehet énekelni, játszani, dolgozni, egymáshoz lehet érni, beszélgetni, amikor dolgozunk, eszünk, alszunk, élünk. A baj ott kezdődik, amikor már a szülők sem működnek együtt, hanem kihasználják egymást vagy vetélkednek. Persze, a gyerekek előtt ezt nem lehet eltitkolni, mert ebbe a mintába lépnek be. Nemrég Baltimore-ban voltam, Alphonso Lingis barátomnál, akivel pont arról beszélgettünk, hogy ő is, én is nagyon korán elmenekültünk abból a környezetből, ahová születtünk. Valahogy mind a ketten éreztük, hogy a bajunk, a rosszullétünk reakció a környezetünkre. Ő is, én is a mai napig, ha nem érezzük jól magunkat, azonnal azt keressük, ki bánik velünk rosszul. A forradalmi jelszó arról szól, hogy ne úgy gondoljunk magunkra, mint az elnyomás, a kihasználás beteg résztvevőire. Ahogy egy Bodhiszattva számára nincs igazi megvilágosodás, amíg minden érző lény meg nem világosodott, úgy mi sem fogjuk jól érezni magunkat, amíg bárkivel is rosszul bánnak. Mert egy élet él mindannyiunkat, az élet fájának mindegyikünk egy-egy gyümölcse. Hát miért ne fognánk össze?

B. D.: Idézek egy levélből „...anyám saját elmondása szerint sokkal türelmesebb volt az öt évvel később született húgommal, mint velem. Sok bántásra emlékszem már a kisgyermekkoromból.

Megtépett, állandóan ingerült, ideges, hideg, korlátozó volt, sosem tudott kommunikálni, és lenézően viselkedett velem. Ellenben ölelésre, meghittségre nem emlékszem. Így nőttem fel. Kilógtam a sorból, mert író szerettem volna lenni. Az egész családom egyre kritikusabbá vált, az ünnepeken, ha összejöttünk, kínlódtam. Lassú, egy évtizedes távolodás után megszakítottam velük a kapcsolatot. Nekem jobb így, mert nem piszkálódhatnak.

F. A.: Az elsőszülött könnyen bűnbakká válik, hiszen „őmiatta” változott meg az anyja élete drasztikusan. Ő tette azt a nőt, aki korábban ő volt, anyává. Kezdetben csak vagyok, aztán jönnek sorban a szerepek, a szüleim jó kislánya vagyok, aztán jó tanuló, jó alkalmazott, jó szerető, jó feleség - és lehet, hogy a jó anya szerepét már el sem akarom vállalni, mégis ott találom magamat egy kislánnyal. Gyakran az első gyerek betolakodó, nem kívánt meglepetés. Aki fiút akart, és lányt szült, csalódott és dühös. Több éven át dolgoztam egy csinos, okos, szorgalmas nővel, aki hetenként kétszer járt hozzám terápiába. Három gyerek közül ő volt a legidősebb. Amíg el nem költözött otthonról, az anyja kínozta, a szó szoros értelmében, míg a másik két testvérét szeretettel és gyengédséggel kezelte. Megtiltotta az öccsének és a húgának, hogy szóba álljanak vele, sőt amikor az egyetlen öröme az olvasás volt, megtiltotta a könyvtárosnak, hogy bármit is kikölcsönözzön neki. Az apa úgy tett, mintha minden rendben lett volna, soha nem védte meg a lányát. Azt vettem észre, hogy ez a nő negyvenévesen pontosan úgy kínozza önmagát, ahogy fiatal korában az anyja bántotta. Gyakran a pincébe zárta őt a mama, és nem adott neki enni. Ő most is elkülöníti magát mindenkitől, nincs társasága, bezárkózik a pici lakásába, és alig eszik, sovány és szomorú. Bár szereti az irodalmat, nem engedi meg magának, hogy jó könyveket olvasson. Arra jöttünk rá, hogy amikor egy anya távol tartja magától a gyermekét, az úgy kerül közel hozzá, hogy megszemélyesíti az anyját, feláldozza a saját életét, és ugyanolyanná válik. Úgy tűnt, hogy én nem tudok kapcsolatba kerülni ezzel a nővel, mindig közénk ékelődik az anyja, ő beszél a lányáról, de nem engedi meg, hogy én szeressem. A Stockholm-szindróma egy furcsa variációja ez: a kínzott eltűnik, és eggyé válik a kínzóval.