A mi Világegyetemünkben jelenleg a csillagok haláltusájakor nagy számban keletkeznek fekete lyukak. Nem minden csillag fejezi be fekete lyukként az életét - ez Smolin érvelésének egyik vitatott sajátossága de a csillagászok becslése szerint a Világegyetemben ma megfigyelhető minden tízezer csillagra legalább egy, a csillagok korábbi nemzedéke által létrehozott fekete lyuk jut. Egy a Tejútrendszerhez hasonló, néhány százmilliárd csillagot tartalmazó galaxisban legalább több tízmillió fekete lyuknak kell lennie, és ez a szám folyamatosan növekszik, ahogy mind újabb csillagok érnek fejlődésük végállapotába. A belátható Világegyetem legalább százmilliárd, a Tejútrendszerhez hasonló galaxist tartalmaz, így mértéktartó becslések szerint a látható Világegyetemben 1018 és 1019 közötti számú fekete lyuk lehet. Ha Smolinnak igaza van, akkor ezek mindegyike egy olyan köldökzsinór végét alkotja, amelyik a mi Világegyetemünket egy másik univerzummal köti össze. Ahhoz tehát, hogy ez a rengeteg fekete lyuk és csecsemőuniverzum létrejöjjön, mindenekelőtt csillagokra van szükség, és ez az, ahol a szén rendkívül fontos szerepet játszik.
Ha a térben egy gáz- és porfelhő a saját tömegvonzása hatására elkezd összeomlani, és ezzel megkezdődik a csillaggá alakulásának folyamata, akkor anyaga a felszabaduló gravitációs energia hatására felforrósodik, a fejlődő hő viszont nyomást hoz létre, amely igyekszik megtartani a felhőt, vagyis megakadályozni az összeomlását. Közvetlenül az Ősrobbanás után a Világegyetemben az első csillagok a csak hidrogént és héliumot tartalmazó felhőkből fejlődtek ki a sötét anyagot tartalmazó környezetben. Minden bizonnyal nagyon nagyok voltak, mert csak a nagyméretű és -tömegű felhők képesek a felforrósodás ellenében is összeomlani. A csillagok ezen első, majd ezt követő további generációiban felépültek a nehezebb elemek, aminek eredményeképpen sokkal könnyebbé vált a csillagok keletkezése. Azokban a felhőkben, amelyekből napjainkban az új csillagok születnek, a továbbra is bőséges mennyiségben tartalmazó hidrogén és hélium mellett nyomokban szerves és más széntartalmú molekulák, mint például szén-monoxid, is jelen vannak, amelyek hatékonyan nyelik el a felhő belsejéből érkező hőt, majd infravörös hullámhosszakon továbbsugározzák, így az megszökik a világűrbe. A felhők szilárd szemcséket is tartalmaznak, amelyek körülbelül akkorák, mint a cigarettafüstben lévő szemcsék. Ezek is szénatomok köré épülnek fel, megvédve a felhők belsejét a közeli csillagok hőjétől, amely máskülönben elpárologtathatná a felhőket, még mielőtt összehúzódnának.
Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, most csak azzal törődjünk, hogy a csillagközi gázfelhők összehúzódását segítő szerepe miatt a szén a csillagok keletkezési folyamatának kulcsfontosságú összetevője. Ez azt jelenti, hogy a természeti állandók értékében bekövetkező bármilyen változás, ami nehezebbé teszi a szén kialakulását, olyan univerzumot eredményez, amelyik kevesebb csillagot és kevesebb fekete lyukat tartalmaz. A szén rezonanciája, amelyre Fred Hoyle hívta fel a figyelmet, még mindig a véletlen kozmikus egybeesések magyarázatra szoruló példája; de Smolin magyarázata szerint a kozmikus tájképből a szelekció kiemeli azokat az univerzumokat, amelyekben könnyű létrehozni a szenet, mert ez elősegíti a fekete lyukak és a csecsemőuniverzumok kialakulását. A mi létezésünknek semmi köze ehhez.
Ugyanebből a szemléletből kiindulva, Smolin megbirkózik a kozmikus egybeeséssel is, kimutatva, hogy sokféleképpen lehet olyan változásokat előidézni a fizika paramétereiben, hogy a létrejövő univerzumban sokkal kevésbé gyakoriak legyenek a fekete lyukak. Ezek ugyanazok a koincidenciák, amelyekre az antropikus kozmológia szószólói hivatkoznak, amikor amellett érvelnek, hogy a Világegyetemet, amelyben élünk, éppen a mi jelenlétünk emeli ki a kozmikus tájképből, mert ha ezek az egybeesések nem állnának fenn, akkor nem lennénk itt, és nem vehetnénk észre őket. Smolin nézőpontjából azonban az élet általunk képviselt fajtája csupán a csillagok és fekete lyukak keletkezésének a mellékterméke. Az igazán véletlen egybeesést éppen az a körülmény jelenti, hogy ami jó a fekete lyukaknak - például a szén különleges tulajdonságai - az egyúttal kedvező az élet számára is. (A „koincidencia” nem a legmegfelelőbb kifejezés, mert ha Smolinnak igaza van, akkor az élet egyfajta parazitaként fejlődött ki, kihasználva a kedvező körülmények előnyét, amelyek elősegítik a fekete lyukak kialakulását. Akármi is a helyzet, ténylegesen csak a fekete lyukak számítanak.)
Smolin arra a hasonlóságra is felhívja a figyelmet, amely a kozmikus tájkép és DNS-be, vagyis az élet molekulájába kódolt alkalmassági tájkép között áll fenn. A DNS a Földön előforduló összes életforma kódját képes hordozni, sőt számos más élőlény kódját is, amelyek azonban jelenleg nem léteznek a Földön. Létezik egyfajta DNS-tájkép, ahol „az összes lehetséges DNS-sorozat készletét és azok minden lehetséges gyűjteményét időtlenül, lehetőségként létezőnek nevezhetjük”. Ez arra emlékeztet, ahogyan a húrelmélet megengedi a kozmikus tájképben az összes lehetséges univerzum időtlen létezését. „Ezután azzal is érvelhetünk - mondja Smolin -, hogy a természetes kiválasztódás nem létrehozza az újdonságokat, csak kiválasztja azokat a lehetőségek mindig létező listájából.” (A tisztesség kedvéért rá kell mutatnom, hogy Smolin nem túlságosan kedveli ezt az érvet, én viszont igen!)
A földi életformák körében működő természetes kiválasztódás és a kozmikus tájképben megjelenő univerzumok formái között működő természetes kiválasztódás közötti hasonlóságok még annál is szorosabbak, mint amire egyébként gondolnánk, ha ismerjük a „túlélésért folytatott küzdelmet”, az erőforrásokért folyó versengést és a hasonló fogalmakat, amelyek megrostálják a földi életformákat, és amelyek a „legalkalmasabb túlélését” eredményezik. Ez a küzdelem rendkívül jó módszer arra, hogy a fajok alkalmassá váljanak a megnyíló ökológiai fülkék betöltésére, mindamellett a faj változékonysága teszi lehetővé, hogy az új életformák meghódítsák ezeket az ökológiai fülkéket. Alapvetően az számít, hány utódot hagy maga után valamely egyed, vagy szakszerűbben, a szervezetek különböző túlélési rátája. (Szigorú értelemben ez sok egymást követő generációra vetítve jelenti a túlélési rátát; hiába jön ugyanis létre nagyon sok utód, ha azok mind elpusztulnak, még mielőtt elérnék a reprodukcióra képes kort. Az evolúciós biológusok azonban az „utód” fogalmát mindezt figyelembe véve használják.) Az erőforrásokért folyó versengés és a túlélésért folytatott harc fontos tényező a földi életformák különböző túlélési rátájának meghatározásakor, de ez nem jelenti azt, hogy a történetnek ne lennének további szereplői, de még csak azt sem, hogy ezek alapvető jelentőségűek az evolúció szempontjából. A lényeg ugyanis a változékonyság, a variánsok megjelenése. Amíg generációról generációra fellépnek különböző, csekély változások, és amíg a reprodukció üteme összefüggésben áll a genetikai anyaggal (a földi élet esetében), illetve a fizika törvényeivel (az univerzumok esetében), addig az evolúció bizonyos változatokból mindig nagyobb számú egyedet hoz létre, mint más variánsokból. Smolin elegánsan összegezi a helyzetet:
Míg az evolúcióról szóló népszerű írások gyakran a versengés szerepét hangsúlyozzák, addig a fajok által az életben maradásra kifejlesztett különböző módozatok bőséges tárházára tekintve, ennek alapján úgy tűnik, az evolúció legfontosabb tényezője sokkal inkább a túlélés új módjainak kifejlesztésére való képesség, annak érdekében, hogy minimalizálják a különböző fajok közötti tényleges versengést.
Saját véleményem szerint az evolúció csúcsának tekintett emberiség lényegében a vesztesek hosszú vonulatából származott. A halnak alkalmas halak a tengerben maradtak, míg a halnak kevésbé alkalmas halak kénytelenek voltak kifejleszteni a levegő belélegzésének képességét, és kimásztak a szárazföldre. A kétéltűnek alkalmas kétéltűek a vizek közelében maradtak, míg az alkalmatlan kétéltűek, ahelyett, hogy versengtek volna a rokon fajokkal, inkább kifejlesztették a szárazföldi élet képességét, és meghódították a szárazföldek belsejét, és így tovább. Követve ugyanezt a vonalat, azok a majmok, amelyek jól megéltek a fákon, odafent maradtak, amelyek viszont erre kevésbé voltak alkalmasak, kifejlesztettek egy más életmódot, ami lehetővé tette számukra, hogy Afrika síkságain éljenek. Ha a legalkalmasabb túléléséből indulunk ki, akkor a legsikeresebb és legmagasabb túlélési rátájú földi élőlények a legegyszerűbb baktériumok, amelyek már több mint négymilliárd éve lényegében változatlan formában élnek a földi környezetben. Ez az időtartam az Ősrobbanás óta eltelt idő közel egyharmada; de a DNS-tájkép új részeinek felderítése legalább olyan fontos az evolúció szempontjából, mint azért, hogy az élet jobban alkalmazkodjék egy adott környezethez.
Az univerzumok természetes kiválasztódásának elképzelése eltávolítja az életet - beleértve az emberi életet is - a történet középpontjából, és olyasmit kínál, ami bizonyos szempontból létezésünk meglehetősen sivár perspektívája, miszerint nem vagyunk egyebek parazitáknál, akik kihasználták azt, hogy a Világegyetem a fekete lyukak bőséges elszaporodását lehetővé tevő módon fejlődött. Aki így érez, azt megnyugtathatja, hogy Smolin ötletét semmiképpen sem tekinthetjük széles körben elfogadottnak, sőt érvelésével szemben komoly ellenérvek hozhatók fel, amelyek középpontjában általában az a felfogás áll, miszerint el lehet képzelni olyan univerzumokat is, amelyekben a fekete lyukak termelése még hatékonyabban folyik, mint a mi Világegyetemünkben. Smolin véleménye szerint viszont ez azt jelentené, hogy a táj egy viszonylag ritka részén élünk, márpedig ebben az esetben szembe kell néznünk az ebből következő összes problémával. A vita még távolról sem tekinthető lezártnak, a kérdés egyelőre sem az egyik, sem a másik irányban nem dőlt még el. Nem szükséges azonban e helyütt belemennem a vita részleteinek az ismertetésébe, mert Smolin javaslata nyomán egy másik ötlet is felmerült, amelyik viszont az életet, lehetőség szerint az emberi életet határozottan a középpontba állítja vissza.
Bár az elmúlt évmilliárdok során a változatok között a természetes kiválasztódás kétségkívül működött a Földön, ezzel szemben az elmúlt néhány ezer évben az ember saját maga is végezte az egyedek szelekcióját az általa kívánatosnak tartott tulajdonságok fejlesztése érdekében. Ezért volt kénytelen Charles Darwin a „természetes” kiválasztódás kifejezést használni, mert így tudta egyértelművé tenni, miről is beszél. Az egyedek szelekciója révén azt akarjuk elérni, hogy a későbbi generációk nagyobb termést hozzanak, vagy az állatok jobban szolgálják a céljainkat. A puszta füveiből kinemesítették a búzát, a vadon élő baromból a sokkal több tejet adó tehenet, a farkasból pedig a kutyák számos fajtáját. A kutyák összes fajtája magában foglalja a farkas DNS-ét, pontosan a genetikai tájképnek megfelelően. Ezt a tájképet hagyományos módszerekkel sikerült ízeire szedni és feltárni, amikor adott tulajdonságú állatokat akarunk kitenyészteni, és ennek során az egyik fajta egyedtől egy másikig végigjárunk egy bizonyos útvonalat a DNS-tájképen belül.
Napjainkban már olyan sok mindent tudunk a genetikai anyagról, hogy akár közvetlenül is meg tudjuk változtatni a DNS-t, hogy módosított változatokat hozzunk létre, miáltal a DNS-tájkép egyik pontjából hirtelen átugrunk egy másikba anélkül, hogy végigjárnánk a két pontot összekötő útvonal minden pontját. Szó van arról is, hogy a szülők igényeinek megfelelően alakított gyermekeket lehetne világra hozni - a gyermekeink „tökéletesítését” lehetővé tevő technológia már létezik, de még vita folyik arról, hogy kívánatos-e kihasználni ezt a képességünket. Vajon egy nálunk valamivel fejlettebb civilizáció ugyanezt akár egész univerzumokkal is meg tudja tenni? Az univerzumok természetes kiválasztódása helyett, vagy amellett, lehetséges-e a mesterséges kiválasztás, univerzumok előállítása megrendelésre, és előfordulhat-e, hogy mi is egy ilyen „mérték után készült” univerzumban élünk? Lehet, hogy Isten az univerzumokat nemesítő kertész? A válasz nagyon határozottan „igen”, mert nagyon egyszerűen létre lehet hozni fekete lyukakat. A természetnek ehhez egy csillagra van szüksége, de a miénknél csak kissé fejlettebb technológiával ugyanezt itt a Földön is végre tudnánk hajtani. Sőt még az is felvetődött, hogy a Nagy Hadronütköztetőhöz hasonló részecskegyorsítókban akár véletlenül is létrejöhetnének fekete lyukak. Ez az ötlet az alapja napjaink egyik legjobb „keményen tudományos” sci-fi írásának.
Egy fekete lyukban minden megtörténhet, ha eléggé össze van préselve. Minden tömeghez tartozik egy kritikus sugár, az úgynevezett Schwarzschild-sugár, ez az adott tömegű fekete lyuk sugara. A Nap tömege esetén a Schwarzschild-sugár körülbelül 3 kilométer, ami azt jelenti, hogy ha a Nap összes anyagát belepréselnénk egy 3 km átmérőjű gömbbe, akkor fekete lyukká válna, eltűnne a szemünk elől, és minden, ami a belsejében van, egy szingularitás felé sodródna, vagy belehullana egy új univerzum felé vezető kvantumalagútba. Ha nem kevesebb mint egymillió naptömeget vennénk, ami egy meglehetősen kis galaxis tömegének felel meg, akkor ezt egy 3 millió km sugarú gömbbe kellene belegyömöszölni, hogy fekete lyukká váljék. Még a Földből is lehetne fekete lyukat csinálni, ehhez az anyagát egy csupán 1 centiméter átmérőjű térfogatba kellene belepréselni. A fekete lyuk sugara egyenesen arányos a tömegével. A részecskegyorsítók, mint például a Nagy Hadronütköztető egymással ütköző részecskenyalábjaiban parányi tömegeket zsúfolnak össze nagyon kicsiny térfogatba. Akár az is előfordulhat, hogy az ütközés ereje ezeket a részecskéket annyira egymáshoz préseli, hogy apró fekete lyukak alakulnak ki. A gravitáció negativitása miatt azonban akármilyen kicsi a fekete lyuk, mindenképpen képes arra, hogy felfúvódjék és saját dimenzióiban kitáguljon, így a miénkhez hasonló, teljes értékű univerzummá váljék.
Alan Guth, az infláció atyja volt az elsők egyike, aki részletesen megvizsgálta ezt az ötletet. A Massachusetts Műszaki Egyetemen dolgozó kollégáival együtt a XX. század végén kidolgozta az általa „univerzumok laboratóriumi teremtésének” nevezett módszer technikai részleteit. Elgondolásait The Inflationary Universe (A felfúvódó Világegyetem) című könyve végén tárgyalta. Következtetése értelmében a fizika törvényei valóban megengedik - elvben legalábbis -, hogy egy kellően fejlett technikai civilizáció ilyen módon létrehozzon egy vagy több univerzumot; a többi, jegyzi meg Guth félig viccesen, félig komolyan, „már a mérnökök feladata”. Az elképzelés tovább finomított változata szerint valószínűnek tűnik, hogy bármely, ilyen módon létrejött, parányi fekete lyuk a Hawking-sugárzás következtében gyorsan elpárolog, és így eltűnik a mi Világ-egyetemünkből, elvágva ezzel a csecsemőuniverzumba vezető köldökzsinórt.
Az 1990-es évek közepén Ted Harrison, a Massachusetts Egyetem kozmológusa Smolinnak az univerzumok természetes kiválasztódására vonatkozó elképzelése egyes elemeit ötvözte Guth elképzelésével az univerzumok laboratóriumi létrehozásáról, aminek eredményeképpen felvetette az univerzumok mesterséges tenyésztésének ötletét. (Zavaró módon, Harrison ezt az „univerzumok természetes kiválasztódásának” nevezi. Ez azonban nem ugyanazt jelenti, mint amire Smolin ugyanezt a megnevezést használja.) Ez a témára vonatkozó spekulációk hosszú történetének (eddigi) csúcspontja. Giordano Bruno 1584-ben azzal a kijelentésével háborította fel az intézményes egyházat, miszerint „Isten kiválósága megsokszorozódna és hatalmának nagysága a maga teljességében mutatkozna meg, ha nemcsak egy, hanem számtalan Nap dicsőítené őt; nemcsak egyetlen Föld, hanem ezer hasonló, mondhatnám, a világok végtelensége dicsérné Őt”. A filozófus David Hume 1779-ben valamivel kisebb bűnt követett el, amikor azt vetette fel, hogy Isten esetleg nem most tette ezt meg először, és talán egyik univerzumot a másik után „tákolhatta össze sikertelenül a végtelen idő alatt, mielőtt ezt a rendszert kikovácsolta; sok erőfeszítés és sok eredménytelen próbálkozás eredményeképpen a végtelen korok alatt fokozatosan tökéletesítve magát a világok készítésének művészetében”. Hume elképzelését kommentálva Harrison felteszi a kérdést: miért kellene megállni a mi Világegyetemünknél? Miért ne folytatódhatna a folyamat még nagyszerűbb univerzumok készítésével, amelyek talán még alkalmasabbak az élet számára, mint az, amelynek mi magunk a lakói vagyunk, akár segítségül hívjuk Istent a folyamat végrehajtásához, akár nem?
Olaf Stapledon írt le egy hasonló folyamatot egyik korai tudományos-fantasztikus regényében, az először 1937-ben megjelent Star Maker (Csillaggyártó) című könyvében. Álmodozó hőse működés közben figyeli meg a Csillaggyártót:
Hiábavaló volt minden fárasztó és gyötrelmes igyekezetem, hogy kövessem azokat az egyre bonyolultabb teremtményeket, amelyeket - álmom szerint - a Csillaggyártó kigondolt. Buzgó képzeletéből egyik kozmosz a másik után tört elő, végtelen sokféleségükben mind különböztek egymástól, mind egyre kidolgozottabbak voltak az előzőeknél, de mindegyik egyre kevésbé volt felfogható a számomra... Lankadó figyelmemet összpontosítva megpróbáltam megragadni valamit a végső kozmikus rendszerből. Csodálattal vegyes tiltakozással tudtam egy-egy pillantást vetni a világok, a testek és a szellemek végső finom részleteire, és a teljes öntudatra és kölcsönös érzékelésre ébredő, lehető legkülönfélébb és mégis egyedi lények közösségére.
A Csillaggyártó egyik univerzumában:
Amikor csak valamelyik teremtménynek több lehetséges cselekvés közül kellett választania, akkor végrehajtotta mindegyiket, miáltal több, különálló időbeli dimenziót hozott létre és a kozmosz különböző történelmeit idézte elő. Minthogy a kozmosz minden fejlődési sorozatában számtalan teremtmény létezett, és mindegyik újra meg újra olyan helyzetbe került, amikor több lehetőség közül kellett választania, és ezeknek a választási lehetőségeknek a kombinációi megszámlálhatatlanok, ezért ennek a kozmosznak az időbeli rendjéből pillanatonként végtelenül sok önálló univerzum szakadt le.
Íme, itt van a sokvilág-elképzelés, elismerten bármiféle tudományos alátámasztás nélkül, viszont két évtizeddel Hugh Everett változatát megelőzően!
Akkor hát - talán mégiscsak létezett a Csillaggyártó? Lehet, hogy egy megtervezett univerzumban élünk?
Gondot okoz, ha egy a Világegyetemről szóló könyvben ugyanabban a mondatban használjuk az „intelligencia” és a „tervezés” szavakat. A problémát az okozza, hogy létezik egy nagyhangú csoport, elsősorban az Egyesült Államokban, akik nem fogadják el az evolúció tényét, nem is beszélve a természetes kiválasztódásról, amelyet Charles Darwin és Alfred Russel Wallace az evolúció működési mechanizmusaként javasolt. Ezek az emberek szó szerint értelmezik a Bibliát (vagy legalábbis a Biblia azon fejezeteit, amelyek felfogásuknak megfelelnek), és annak megfelelően úgy hiszik, hogy minden egyes fajt Isten teremtett vagy tervezett. Ezt az elképzelést „értelmes tervezettségnek” (ID, Intelligent Design) nevezik. Ezért a félreértések elkerülése érdekében sietek leszögezni, hogy nem erről beszélek, amikor tervezett univerzumokra hivatkozom, vagy amikor annak a lehetőségéről beszélek, hogy a Világegyetemünket valahol a multiverzum egy másik vidékén élő, fejlett technológiájú civilizáció egy vagy több tagja előre megfontolt szándékkal hozhatta létre. Egy ilyen tervező felelős lehet magáért az Ősrobbanásért, ám ez továbbra is azt jelenti, hogy a természetes kiválasztódás alapján működő evolúció és azok a további folyamatok, amelyek létrehozták bolygónkat és rajta az életet, az Ősrobbanás óta működnek a Világegyetemben, anélkül, hogy ehhez bármiféle külső beavatkozásra lenne szükség.
Az evolúció tény, akárcsak az, hogy az alma leesik a fáról. Ez már Darwin korában is jól ismert volt - valójában nagyapja, Erasmus Darwin volt az egyike azoknak a gondolkodóknak, akik még Charles Darwin világra jötte előtt elgondolkodtak az evolúción, és megpróbáltak valamilyen mechanizmust találni a működésére. Ez a mechanizmus a természetes kiválasztódás, amelyre Darwin és Wallace egymástól függetlenül bukkant rá, amikor az élet elterjedését a trópusokon és a „létért folyó küzdelem” kérdését tanulmányozták. A természetes kiválasztódás az az elmélet, amelyik magyarázatot ad az evolúció tényére, éppúgy, ahogyan az általános relativitáselmélet magyarázatot ad a gravitációra - vagyis egyebek között arra, miért esik le az alma a fáról.
Amikor a fizikusok a „gravitáció elméletére” hivatkoznak, akkor Einstein elméletére gondolnak, amelyik magyarázatot ad a gravitáció tényére, amikor pedig a biológusok az „evolúció elméletét” említik, akkor a Darwin és Wallace elméletére gondolnak, amely magyarázatot ad az evolúció tényére.
Ez a szóhasználat a tudomány művelésének egy másik fontos sajátosságára is rávilágít. Az evolúció bírálói, köztük az értelmes tervezettség szószólói, gyakran arra hivatkoznak, hogy az is „csak egy elmélet”. Eltekintve attól a körülménytől, hogy nem az evolúció, hanem a természetes kiválasztódás az elmélet, a lényeg az, hogy ezek az emberek összetévesztik az elmélet szó hétköznapi értelmét a tudományos összefüggésekben használt jelentésével. A hétköznapi beszédben valakinek a kiforratlan elméletére azt mondhatjuk, hogy „ez csak egy elmélet” - például ha a bátyám úgy véli, hogy a tejes tea készítésének az egyetlen üdvözítő módja az, ha a tejet öntjük először a csészébe, akkor mondhatom, hogy ez csak az ő elmélete, én azonban kitartok a magam véleménye mellett. A tudományban viszont csak azokat a teljesen kiforrott eszméket nevezzük elméleteknek, amelyeket kísérletekkel és megfigyelésekkel alapos ellenőrzésnek vetettek alá, és az elképzelés mindezeket a próbákat kiállta.
Ha azonban egy lényegében sikeres elmélet valamelyik próbát mégsem állja ki, akkor nem feltétlenül kell teljes egészében elvetni, esetleg elég tökéletesíteni. Viszont bármely új elméletnek, amelyik a régi helyére lép, mindazokon a próbákon meg kell felelnie, amelyeken a régi elmélet megfelelt, emellett még az újabb ellenőrzéseken is helyesnek kell bizonyulnia. Ennek megfelelően Newton gravitációelmélete például nem vált érvénytelenné csak azért, mert megjelent a színen Einstein gravitációelmélete. Newton elmélete továbbra is tökéletesen működik, ha például az almák leesését akarjuk leírni. Ugyanezt Einstein elmélete is megmagyarázza, ez azonban ezen felül például a Merkúr bolygó pályaváltozásaira is magyarázatot ad, amit viszont Newton elmélete nem tudott megmagyarázni. Hasonlóképpen, a Darwin-Wallace-elméletet is finomították és tökéletesítették, nem utolsósorban a DNS működésére vonatkozó ismereteink fejlődésének köszönhetően, ez azonban nem vonja kétségbe az elmélet eredeti, XIX. században felismert változatának az alapvető érvényességét.
A természetes kiválasztódás működése körülöttünk mindenütt megfigyelhető - az egyik legszebb és ide illő példa a pintyek populációja a Galápagos-szigeteken, ahol maga Darwin is elámult azon, amit látott. Ezzel kapcsolatban Jonathan Weiner The Beak of the Finch (A pinty csőre) című könyve figyelemre méltó részleteket is elmond. A természetes kiválasztódás működése laboratóriumi kísérletekben is megfigyelhető, ahol olyan teremtményekkel, például gyümölcsmuslicákkal kísérleteznek, amelyek igen rövid életűek, ezért rövid idő alatt sok generációjuk tanulmányozható. Ha adottak a Világegyetemünk működését biztosító fizikai törvények, akkor nincs szükség semmiféle intelligens tervezőre annak magyarázatához, milyen módon jutottunk oda, ahol vagyunk. Ebben az esetben viszont mi lehet a mozgástere az univerzumok értelmes tervezőjének?
Ha az univerzumok tervezői a fekete lyukak megmunkálásával készítenek új univerzumokat, ami jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen lehetséges módja ennek, akkor három szinten tevékenykedhetnek. Először is készíthetnek fekete lyukakat, anélkül, hogy bármiféleképpen megpróbálnák befolyásolni, miképpen működjenek a fizika törvényei az új univerzumban. Ami az univerzumok evolúcióját illeti, ez lényegében megegyezik Lee Smolin forgatókönyvével, amely szerint a multiverzumot természetes fekete lyukakból született univerzumok népesítik be, de megvan az a további előnye, hogy a tervezők saját univerzumuk élettartama alatt sokkal több fekete lyukat és csecsemőuniverzumot hozhatnak létre, mint amennyi természetes úton keletkezett volna. Ez az a szint, amelyet az emberiség már majdnem elért; Gregory Benford Cosm című regénye ezt a lehetőséget szórakoztató, szépirodalmi keretben ábrázolja.
A második szinten, amelyet egy nálunk csak valamivel fejlettebb civilizáció elérhet, már a csecsemőuniverzumok tulajdonságainak meghatározott irányú, csekély módosítása is lehetővé válik. Meg lehet zavarni például a fekete lyukak kialakulásának folyamatát oly módon, hogy a csecsemőuniverzumban a gravitáció valamivel erősebb legyen, mint a szülőuniverzumban, anélkül, hogy a tervezők pontosan meg tudnák szabni, hogy mennyi legyen az értéke.
Végül a harmadik szinten, a nagyon magasan fejlett civilizációk esetében, már pontosan a megkívánt nagyságúra lehet beállítani a csecsemőuniverzumok fizikai paramétereinek értékét, például a szénatommag rezonanciaszintjeinek energiáját, és így részletekbe menően meg lehet tervezni a csecsemőuniverzumot. Ezen a szinten a tervezők tevékenységét a megrendelésre kialakított tulajdonságú csecsemők készítéséhez lehet hasonlítani - ahelyett, hogy a tökéletes gyermek előállítása érdekében a DNS-sel babrálnának, a kellően fejlett technológiai civilizáció a fizika törvényeivel babrálhat, hogy tökéletes univerzumot állítson elő. Döntő jelentőségű azonban, hogy egyetlen esetben sem - és még a legfejlettebb civilizációk esetében sem - lenne lehetséges az, hogy a tervezők utólag, a csecsemőuniverzum létrehozása után avatkozzanak be annak tulajdonságaiba. Saját ősrobbanásának pillanatától kezdve minden egyes univerzum a maga életét éli.
Amint már említettem, a csecsemőuniverzumok előállításával kapcsolatban a legmeghökkentőbb körülmény, hogy milyen egyszerű dolog ez - sokkal egyszerűbb, mint egy egész univerzumot a számítógépünkön szimulálni, legalábbis az első szinten. Emiatt az univerzumok hamisításának szószólói által felhozott összes érvvel még hathatósabban alá lehet támasztani az univerzumok előállításának elképzelését. Még ha a hamisítók tisztességesek is (bár a magam részéről nem hiszem, hogy azok lennének), éppen saját érvelésük alapján az előállított univerzumok számának messze felül kell múlnia a szimulált univerzumok számát, így sokkal valószínűbb (a hamisítók szóhasználatával: exponenciálisan növekvő mértékben valószínűbb), hogy mesterségesen előállított univerzumban élünk, mint az, hogy egy számítógéppel szimulált univerzum lakói vagyunk.
Harrison javaslata értelmében létezik az univerzumok egy kezdeti tájképe, amelyben az evolúció természetes módon, a Smolin által javasolt folyamatnak megfelelően megy végbe mindaddig, amíg legalább egy univerzumban megjelenik a körülbelül a mi fejlettségi szintünknek megfelelő értelem. (Kétségeim vannak a „kezdeti” szó használatát illetően, mert amint korábban kifejtettem, az idő folyása talán csak illúzió lehet; ám a hétköznapi nyelv nem kifejezetten áll készen az időtlen multiverzum leírására, ezért mégiscsak kénytelen vagyok ezt a szót használni.) Ez az a csíra, amiből az értelmes tervezettség és az evolúció együttes hatására olyan tömegesen jelennek meg a miénkhez hasonló univerzumok (abban az értelemben, hogy alkalmasak az intelligens élet befogadására), hogy az „unintelligens” univerzumok a multiverzumon belül törpe kisebbségbe szorulnak vissza. (Itt sem az evolúcióellenesek által használt értelemben beszélek az „értelmes tervezettségről”!) Az első intelligens univerzum megszületése tehát a véletlen műve lehet, ettől kezdve azonban az előállított univerzumok elszaporodnak és uralkodóvá válnak. Ebben az értelemben valószínűnek tűnik, hogy a körülöttünk látható Világegyetem létezése a multiverzum kozmikus tájképén belül az antropikus szelekció (ahol az „antropikus” kifejezés értelmét minden intelligens életformára kiterjesztjük), és a szándékosan az élet számára alkalmassá tétel együttes hatásának köszönhető.
Harrison ezt így fogalmazza meg a Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society-ben megjelent cikkében:
Maga az élet átveszi a teremtés folyamatát... a magasan fejlett lények, akik a mi univerzumunkat létrehozták, egy a miénktől nem sokban különböző univerzumban laktak. Nemcsak intelligensek voltak, hanem érthetőek is, és talán kései utódainkra hasonlítottak, akik egyszer majd talán szintén képesek lesznek új univerzumokat létrehozni. Miként állították elő ezek a fejlett lények a mi univerzumunkat, és hogyan jött létre az övék? Ezek a problémák ma már felfoghatók, és kutatás tárgyát képezik.
A feladat végrehajtásához szükséges intelligencia minden bizonnyal felülmúlja a miénket, de mégiscsak véges, és a miénkhez hasonló intelligencia lehet, nem pedig egy végtelen és felfoghatatlan Istené. A legvalószínűbb ok, amiért egy ilyen értelem univerzumokat készít, valószínűleg ugyanaz, amiért az emberek meghódítják a hegycsúcsokat vagy az LHC-hez hasonló, nagy részecskegyorsítókkal tanulmányozzák a szubatomi részecskék természetét - csak azért, mert képesek rá, hogy megtegyék. A csecsemőuniverzumok előállítása technológiájának birtokában lévő civilizációk valószínűleg ellenállhatatlan késztetést éreznek erre, míg az univerzumok tervezésében még magasabb szintre jutó civilizációk, ha ezek az értelmes lények valamennyire is hasonlítanak ránk, mindennél jobban vágynak arra, hogy saját univerzumuk terveit is tökéletesítsék.
Ez egyúttal a legjobb megoldást kínálja arra a talányra, amelyet annak idején Albert Einstein gyakran felvetett, miszerint „a Világegyetemmel kapcsolatban a legfelfoghatatlanabb dolog az, hogy felfogható”. A Világegyetem az emberi elmével felfogható, mert azt legalábbis bizonyos mértékig olyan értelmes lények tervezték, akiknek a gondolkodásmódja hasonló lehetett a miénkhez. Fred Hoyle ezt kissé másként fogalmazta meg. „A Világegyetemet”, emlegette, „megbundázták”. Azt hiszem, igaza volt. Ahhoz azonban, hogy ezt a „megbundázott Világegyetemet” megértsük, mindarra az ismeretre szükségünk van, amit ebben a könyvben érintettünk.
Kifejtettem, hogy az „oksági tartományokra” vonatkozó érvelés és a termodinamika összevetéséből az következik, hogy bár soha, semmi sem lehet befolyással ránk ami a mi oksági tartományunkon kívül van, mi mégis csak azért vagyunk itt, mert mindaz létezik, ami az oksági tartományunkon kívül fekszik. Saját létezésünk tűnik a létező legjobb bizonyítéknak amellett, hogy valóban egy multiverzumban élünk. Ennek a multiverzumnak a legjobb matematikai leírása, amely jelenleg a rendelkezésünkre áll, a húrelmélet tájképe. Erről Leonard Susskind kimutatta, hogy lényegében azonos a Hugh Everett-féle sokvilág-értelmezés „tájképével”, amelyet a közelmúltban David Deutsch dolgozott ki világos formában. Akármelyik szemszögből vizsgáljuk is a helyzetet, Lee Smolinnak az univerzumok evolúciójáról alkotott elgondolásának Ted Harrison általi továbbfejlesztése az univerzumok értelmes tervezőinek szerepével egészíti ki ezt a képet. Ettől kezdve már nem tűnnek rejtélyesnek a kozmikus koincidenciák. A Világegyetem valóban úgy indult fejlődésnek, hogy alkalmas otthona legyen az életnek, és ha egyszer a Világegyetem fejlődése elindult, akkor a természetes kiválasztódás folyamatának köszönhetően, bármilyen külső beavatkozás nélkül kifejlődik benne az élet. Nem azért van így, mert Isten a saját képére teremtette az Embert, hanem azért, mert Tervezői a Világegyetemet - többé-kevésbé - saját univerzumuk képére alkották meg.