Mama katolikus volt, apa protestáns. Elég idősen házasodtak össze, és már negyven körül jártak, amikor megszülettem. Anyám szülésznő volt, és mindig szolgálati lakást kapott ott, ahol dolgozott. Úgy éltünk, mint egy pionírcsalád a lakókocsiban. Még meg sem szoktuk igazán az egyik helyet, már költözhettünk is, például Speke szélére, ahol még az utak sem voltak készen. Ott is laktunk egy darabig, aztán uccu, megint költözni kellett. Persze megszoktuk. Tényleg olyan volt, mintha a Vadnyugatot hódítanánk meg, mert a liverpooli külváros elég vad vidék. Ennek ellenére békés gyermekkorom volt. Egy öcsém van, úgy hívják, hogy Michael, ő másfél évvel fiatalabb nálam.

Liverpoolnak karaktere van. Még saját tájszólása is, amit csak egy tízmérföldes körön belül beszélnek. Ha ezen kívülre lép az ember, ott már a „mély-lancashire-i" járja. Ezért ha Liverpoolban nő fel az ember, másnak érzi magát.

Gyerekkoromban a város a villamosokat jelentette. Az ember elment a végállomásra, és figyelte, hogyan költözik át a vezető a villamos másik végébe. Még mindenütt ott voltak a háború nyomai. Sokat játszottunk a lebombázott telkeken, nekünk azok voltak a játszóterek, és sosem jutottak eszünkbe a bombák. Ha megkérdezték: „Paul, hová mégy játszani?", azt feleltem: „Megyek le a bombira". Persze ismertük az olyan kifejezéseket, mint a harctéri idegsokk, de nem gondoltunk bele, mit jelent. De ha megláttunk egy pasast, aki olyan furcsán rángatózott, és valaki megkérdezte: - Ennek mi baja van? - mi már mondtuk is, hogy harctéri sokkot kapott.

A telek kemények voltak, mintha Szibériában lettünk volna, és a rövidnadrágban elfagyott a térdünk. A térdhajlatomat örökké vörösre csípte a nedvesség, a hideg és a szél. Rövidnadrágot azért viseltem, mert cserkész voltam Erről egyébként nincs sok emlékem, mert nem halmoztak el kitüntetésekkel, talán ha egy vacak jelvényt kaptam valami táborozás után.

Sokat játszottunk a kikötőben is, ahol milliónyi autógumi volt. Mindig is szerettem a kikötőt. Egyik pajtásom apja felügyelő volt a Herculaneum dokkban, és egyszer ott tölthettem egy éjszakát. Egy spanyol hajó érkezett, és mi ki akartuk próbálni a spanyol tudásunkat, mert éppen akkor kezdtük el tanulni az iskolában. De végül csak azt az egy kifejezést gyakorolhattam, hogy „non rapidamente", mert túl gyorsan beszéltek, a „lassan" szót meg nem tudtuk spanyolul.

Tini koromig megvolt a St John's piac, csak aztán alakították át parkolóvá. Arra is szívesen emlékszem vissza. Olyanokat kiabáltak az árusok, hogy: - Ez az edény ötven fontot ér, de nem kérek érte húszat sem! Nem kérek érte tízet sem! Tessék, hölgyem, háromért megkaphatja az egészet! - Azzal egymásra tornyodig a tányérokat, és jól odacsapta, hogy mutassa, milyen tartósak. Persze mindig volt egy beépített embere, aki odaszólt, hogy megvenné, és akkor megkezdődött a licitálás. Az embernek tényleg kedve támadt megvenni, pedig nem volt se három fontom, se szükségem tányérra, de hat ez egy jó árus volt. Nekem mindig nagyon tetszett mindenki, aki értette a maga dolgát.

A Dungeon Lane-en kellett lemenni a Mersey partjára, a világítótoronyhoz. Egyszer, tízéves koromban ott vette el az órámat két erősebb fiú. A szomszéd utcában laktak, íg> aztán csak annyit kellett mondanom apának: „Ő az, Papa.; Ő szedte el az órámat." - Följelentettük őket, és börtönbe is kerültek. Nekem meg tanúskodnom kellett ellenük. Akkor voltam először bíróságon.

Az iskola, ahova jártam, a Liverpool Institute - egykori public school -sötét, dohos, komor épület volt, majdnem olyan, mint egy Dickens-regényben. Tizenegy éves koromban írattak be, és rögtön harmadikos lettem. Ezen mindnyájan nagyon csodálkoztunk.

Tudom, sokan utálják az iskolát. Én sem szerettem különösebben, de nem is utáltam, sőt egyet-mást élveztem is benne. Például az angolórákat, mert jó tanárunk volt. Csak azt nem szerettem, hogy parancsolgatnak nekem.

Ha az iskolánál szálltam volna fel a buszra, már tele lett volna, ezért inkább gyalogoltam egy negyedórát a végállomásig, ami egyébként a mólónál volt, hogy elfoglalhassam a kedvenc helyemet (legelöl vagy leghátul, de mindig az emeleten). Később mindig vittem magammal pipát is, és akkor mondjuk Dylan Thomasnak képzeltem magam, amint Beckettet vagy Tennessee Williamset olvastam fönn a buszon.

Jártunk vasárnapi iskolába is. A mamám ragaszkodott hozzá. Egyébként nem voltunk nagyon vallásosak, csak a szokásos dolgokat csináltuk, például elénekeltük a reggeli himnuszt az iskolában. (Ezt a himnuszéneklést egyébként szerettem. És biztosan hatással is voltak rám ezek a dallamok, mert amikor később már dalokat szereztem, és megkérdeztem másokat, hogy tetszik-e, sokszor mondták, hogy olyan, mint egy himnusz. Ezzel aztán meglehetősen elvették a kedvemet a leendő karrieremtől.)

A vallási nevelésemet - akár hiszik, akár nem - inkább a mólón kaptam, mert az Liverpoolban olyasféle hely volt, mint Londonban a Speakers Corner. Ott vitatkoztak egymással a katolikusok és a protestánsok. A protestánsok kijelentették például: „Amit ön állít, az merő tévedés. Eredendő bűn pedig nincs, az ember nem születhet eleve bűnösnek", mire a katolikusok azzal feleltek, hogy „Ön az, aki nagyon súlyosan téved, mert eredendő bűn igenis van, és ön is sokkal jobban tenné, ha megbánná, különben a Pokol tüzére jut.” Ezen aztán az istennek se jutottak dűlőre, pedig mindkét csapat állítólag keresztény volt. Én úgy látom, hogy ilyen piszlicsáré véleménykülönbségek miatt van ír probléma, meg közel-keleti probléma is.

Szóval sokféle vallási érvelést hallottam én a mólón, és végül azt szűrtem le magamnak, hogy Isten (God) annyit tesz, mint jó („good") mínusz egy betű, az ördög (Devil) meg rossz („evil") plusz egy betű. Az emberek az egész történelem során mindig valahogyan a Jót és a Rosszat próbálták megszemélyesíteni. És hiába adtak Istennek olyan sok nevet - Jehova, Allah és a többi — azért az ugyanaz az Isten.

Tizenegy éves voltam, amikor emlékezetes kirándulást tettünk az egész családdal a butlinsi üdülőtáborba. Le vagyok fényképezve rövidnadrágban, iskolai egyenszvetterben. (Ünnepnapra persze nem kellett volna felvenni az egyenruhát, de azt hiszem, nem volt másik rendes szvetterem). A képet az öcsém készítette. A hotdogos bódé előtt vett le, mert azt menőnek tartottam, hiszen olyan amerikai volt;

Aztán ott álltam, fejemen az egyensapkával, abban a dög melegben az úszómedence közelében, amikor odamasírozott egy csomó cserkész Gatesheadből.

Tök egyformán néztek ki a skótkockás sapkájukban meg rövidnadrágjukban és szürke szvetterükben, még a hónuk alatt is fehér egyentörülköző volt. Szabályos sorban masíroztak oda a medencéhez, aztán úsztak egy jót, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy mindenki megfordult utánuk. Akkor jöttem rá, mennyit számít, ha az ember kinéz valahogyan. Azon a héten az összes cserkészversenyt ők nyerték meg Butlinsban, és ezen senki nem lepődött meg.

Apám afféle ösztönös zenész volt. Fiatalabb korában trombitált egy jazzegyüttesben. Előástam egy fényképet a hatvanas évekből, amit egy családtagtól kaptam, azon egy nagydobnál ül. Ez a kép adta egyébként a Sgt. Pepper ötletét. Az eredeti zenekart Jimmy Mac Jazz Bandnek hívták. A papám a képen 24 éves, és mellette látható Jack nagybátyám, aki harsonás volt.

Papa addig trombitált, amíg a fogai el nem romlottak. Később megpróbálkozott a klarinéttal, de az annyira nem ment neki, hogy mindenki kinevette. Otthon zongorázott is, mert mindig volt zongoránk. (Nagyon jó hangja volt annak a zongorának, és még ma is megvan nekem, apám Brian Epstein apjától, Harrytől vette.) Még ma is előttem van, amint fekszem a padlón, papa meg a „Lullaby Of The Leaves-t zongorázza (ez még ma is az egyik kedvencem), vagy az ő kedvencének, Paul Whitemannek valamelyik dalát, például a „Stairway To Paradise"-ot.

A zongorát mind a mai napig szeretem, ezt talán apámtól örököltem. Ő már akkor játszott rajta, amikor megszülettem, és még a Beatles korszakában is. Ezek voltak az én zenei gyökereim, például a „Stumbling", ami egy nagyon raffinált dallam, és papa el is magyarázta, mitől az. Az iskolában mi nem tanultunk zenét. Papa viszont sokat tanított, például felhívta a figyelmemet az akkordváltásokra a »Stairway To Paradise« elején. Később azt akarta, hogy vegyük föl ezt a számot a Beatlesszel, de mi tiltakoztunk: „Papa! A „Stairway To Paradise”? Ugye nem gondolod komolyan, hogy azt a szöveget elénekeljük?”

Aztán nemrégiben meghallgattuk George-dzsal az egyik korai számomat, a „Like Dreamers Do”-t, összenéztünk, és George azt mondta: - Na tessék, ez tisztára olyan, mint a papád zenéje, a „Stairway To Paradise". Szóval a muzikalitásomat nagyrészt apámtól örököltem.

Emlékszem, gyakran jött vendégségbe valamelyik barátja, olyankor mondtuk, hogy „na, most aztán igazán kizongorázhatja magát". Egyikük, Freddie Rimmer zongorista volt, és ő később azt mondta nekem, hogy nem tartja magát valami nagymenőnek, de nekem gyerekkoromban úgy tűnt, hogy senki más nem tud olyan akkordokat fogni, mint ő. Ugyanazt játszotta, mint Apa, a „Chicagó”-t meg hasonló régi jazz-számokat. És mindketten vonzódtak a különleges ütemű zenéhez, bár ők ezt egyáltalán nem is sejtettek magukról.

Szóval Papa egész jó autodidakta zongoristának számítót, de engem nem volt hajlandó tanítani, éppen azért, mert ő sem tanulta senkitől. Amikor arra kértem, hogy foglalkozzon velem egy kicsit, mindig azt mondta, hogy ha már olyan nagyon akarok tanulni, tanuljak rendes tanártól. Meggyőződése volt, hogy tanulni csakis tanártól lehet,- ezt a szemléletet nevelték belé. Nem értettem vele egyet, de tisztelem az álláspontját. Így aztán eleinte hallás után tanultam, mint Ő, később meg jártam igazi zongoraórákra is, de ezzel az volt a baj, hogy a tanárnő egy számomra teljesen idegen öreg hölgy volt, a lakása meg olyan öregszagú, ezért kényelmetlenül éreztem magamat nála. Hiába, még eléggé kisgyerek voltam, aki nem szívesen alkalmazkodik. Meg odáig még csak tetszett a dolog, amikor megmutatta, mit kell csinálni, de a leckét már nem csíptem. Még hogy lecke! Az merő szenvedés volt. Négy-öt hétig bírtam, aztán már túl nehezeket adott fel, és bedobtam a törülközőt. Végül a mai napig nem tanultam meg kottát sem írni, sem olvasni, pedig van egy olyan gyanúim, hogy akkor talán minden másképpen alakult volna.

Az apám is szerzett egy dalt - igen, tudtommal csak egyet —, és amikor sok-sok évvel később rákérdeztem, emlékszik-e még a „Walking In The Park With Eloise”-ra, azt mondta, nem is szerezte, csak úgy megcsinálta. No, mindenesetre mondtam neki, hogy fölvettem néhány barátommal Nashville-ben. Közöttük volt Chet Atkins is, aki magával hozta Floyd Cramert; összeálltunk szépen, és megcsináltuk a felvételt direkt csak a papa kedvéért.

Papa mindig arra biztatott, tanuljak meg zongorázni, mert az mindig jól jöhet majd, ha meghívnak partikra. Ő például szilveszterkor mindig játszott, mert olyankor mindig nagy vendégség volt nálunk. Ezek voltak a legjobb bulik, amikre emlékszem, mert olyan klassz közösségi hangulat uralkodott.

Mi gyerekek ilyenkor a büfés szerepét játszottuk, egy asztal volt a bárpult. Megtanultuk, hogyan nevezik a koktélokat (mondjuk ha valaki „rum and black"-et rendelt, akkor a ribizliszörpbe kellett töltenünk egy kis rumot), meg hogy melyik sört honnan kell csapolni. Nagyon élveztük, mert mindenki emelkedett hangulatban volt. Emlékszem, a jó öreg Jack bácsi mindig csuda jó vicceket mesélt. A jó viccet mindig úgy őrzöm, mint az aranyat. Jack bácsi pedig sosem mondott rossz viccet. Ő is mindig nagyon berúgott, meg Harry nagybátyám is. Ha pedig Joe bácsinál töltöttük a szilvesztert Aintreeben, éjfélkor mindig jött egy dudás, persze nem profi, csak egy szomszéd, és ennek olyan bensőséges hangulata volt.

Amikor a gyerekkorunkról beszélgettünk Johnnal, rájöttem, hogy az enyém sokkal meghittebb volt. Azt hiszem, ezért nem idegen tőlem a szentimentalizmus. Nem is röstellem, pedig tudom, hogy sokan cikinek tartják, de szerintem direkt jó dolog.

A szilveszteri bulin rendszerint apám volt a főszereplő. Én csak akkor ültem le helyette a zongorához, amikor már nem játszhatott az ízületi gyulladása miatt. Volt egy idősebb fazon, Jack Ollie, egyik unokatestvérem férje, aki mindig odajött hozzám egy korsó sörrel a kezében, lecsapta a zongorára, aztán, ahogy kortyolgatott belőle, mindig azt mondogatta: - Ez jó, ez jó, ez jó... Mást aztán nem is mondott soha, csak rendelte egyre a söröket magának, no meg nekem is.

Már elég régóta nem játszottam, de valaha beletartozott a repertoáromba a „Red Red Robin" és a „Carolina Moon'' is. Volt egy nagyon klassz nagybátyám, Ron, aki mindig megkérdezte, tudom-e a „Carolina Moon -t, és amikor mondtam, hogy igen, rám parancsolt, hogy azt még ne játsszam el, majd csak ha szól. És rendszerint tizenegy tájban, amikor már emelkedett volt a hangulat, odajött hozzám, megveregette a vállamat, és azt mondta: - Na, most már jöhet -, mire én eljátszottam a „Carolina Moon"-t, és nagy siker volt. És Ron bácsi mindig tudta, mikor érett meg rá az idő.

Egyébként órákig játszottam ilyenkor, és ez remek gyakorlat volt. Később arra is kértek, hogy a „Let It Be"-t vagy valamelyik másik dalomat is eljátsszam ilyen alkalmakkor, de erre sohasem voltam hajlandó. Valahogy nem lett volna kóser.

Apám nagyon szerette a keresztrejtvényeket is, és nekünk is nagyon ajánlgatta, merthogy így gazdagodhat a szókincsünk. Ugyanis ő korán abbahagyta az iskolát, és azután csak autodidaktaként tanult. Olyan szavakat tanultam tőle, amelyeket senki más nem ismert, vagy nem tudott helyesen leírni az iskolában, például a „phlegm"-et. Apám a munkáján keresztül sok embert ismert, akire felnézett a műveltsége miatt, ezért forszírozták anyámmal, hogy mi is művelődjünk. Azt hiszem, az ambícióim jórészt innen származnak.

Papa eléggé prűd volt. A szüleim sosem beszéltek velem a szexről, merő szégyenlősségből. Papa próbált ugyan okítani engem, de az valahogy mindig rosszul sült el. Egyszer például megkérdezte tőlem: - Látod azt a két kutyát? —, mire én rögtön mondtam: — Ilyenkor le kell őket locsolni hideg vízzel. - Szóval kerülgette a témát, mint a forró kását, de nem volt jelentősége, mert én már tizenegy évesen megtudtam mindent a többi sráctól. Ki is cikizték volna rendesen azt, aki nem tudott semmit: „Mi van, te hol éltél eddig?"

De azért apám nagyon klassz ember volt, nagyon jóindulatú, és mindig törekedett a jobbra. Végül nem jutott valami magasra a társadalmi ranglétrán, de az igyekezet mindig megvolt benne is, anyámban is. Miután anyáin szülésznő volt, engem és az öcsémet orvosnak szántak, csak hát mi ahhoz túlságosan lusták voltunk. Egyszóval ilyen környezetben nőttem fel én.

Tizennégy éves voltam, amikor Mama meghalt,- ez akkor nagy megrázkódtatást jelentett. Azt csak később tudtam meg, hogy rákbeteg volt. Annak idején el sem jutott a tudatomig, hogy miben halt meg.

Mama azt szerette volna, ha megtanulunk rendes angolt beszélni. Máig bűntudatom van amiatt, hogy egyszer kigúnyoltam a kiejtését. Azt mondta: „ask", éspedig hosszú „á"-val, ahogyan Oxfordban meg Cambridge-ben mondják, én meg, én hülye, kiigazítottam. Aztán amikor meghalt, arra gondoltam: „Most miért csináltad ezt, te barom? Muszáj volt megbántanod a mamádat?" Talán már mostanra sikerült ezen túltenni magamat.

Apám teljesen összeroppant anya halála után. Éppen az volt a legrosszabb, hogy hallanom kellett apám sírását. Ilyesmi addig nem fordult elő. Akkor jöttem rá igazán, milyen szörnyű csapás érte a családot. És biztosan ez a sírás is hozzájárult ahhoz, hogy olyan gyorsan váltam felnőtté. Az ember kölyökkorában sokakat hall sírni, nőket meg gyerekeket. és persze maga is bőg néha, ez mind oké, de amikor az embernek az apja sír, akkor tudja, hogy tényleg nagy baj van, és megrendül a biztonságérzete. Én azonban elhatároztam, hogy ez nem fog engem befolyásolni, és páncéllal vettem körül magamat. Nem ültem otthon órákig, bőgve az ilyesmi ma már elmenne, de akkor semmi helye nem volt az életemben.

Azt hiszem, John és énközöttem igen erős kötődést jelentett, hogy mindketten korán elveszítettük az édesanyánkat. Mindketten elég mély érzelmi slamasztikába kerültünk, és igen gyorsan ki kellett belőle keverednünk, hiszen még tinik voltunk. Mindketten felfogtuk, hogy olyasmi történt velünk, amiről nem lehet beszélni, viszont mi ketten akár tréfálkozhatunk is rajta, mert egyaránt átéltük. Én is nevethettem rajta, meg ő is, de másnak már nem volt szabad. Szóval néha repedtre röhögtük magunkat, de ez csak a látszat volt. John megjárta akkor a poklot, csak nem mutatta, mert olyan fiatalon az ember még nem mutathatja ki az érzéseit. Később aztán egyszer-kétszer kijött rajtunk. Olyankor csak ültünk kettesben, és sírtunk. Ritkán történt, de jólesett.

Miután mama meghalt, rám hárult egy és más a háztartásból: nekem kellett begyújtanom, meg takarítanom is egy kicsit. Arra persze vigyáztunk, hogy maradjon idő a játékra is.

Kész szerencse, hogy volt egy csomó nagynéném. Keddenként eljött Milly és Jinny néni, így nekem az volt az ünnepnapom, mert olyankor vacsorával vártak, és lefekvésig nem volt semmi dolgom.

Kicsit megtanultam főzni is, nem is vagyok rossz szakács. Már akkor is remek paradicsomszószt tudtam készíteni. Egyébként amikor kezdtünk ismertté válni, és már a Cavernben játszottunk, apám beugrott a klubba, és hozott fél font kolbászt vacsorára. Azt aztán hazavittem, megsütöttem, és csináltam hozzá krumplipürét. Pürében máig nagy vagyok.

Néha elmentem focimeccsre. Az egész család Everton-drukker volt, így aztán a Goodison Parkba jártunk Harry és Ron bácsikámmal. Ezekre a napokra szívesen emlékszem vissza, pedig a focit nem kedveltem különösebben, mint ahogy az egész Beatles is hadilábon állt a sporttal. Én a meccsen a bemondásokat szerettem. A közönség soraiban mindig vannak született komédiások, szerintem a vicceket is ők találják ki. Emlékszem, egyszer egy néző trombitával kommentálta a meccs fordulatait. Ha valaki fölé lőtt, akkor a „Fönn a magasban"-t játszotta. Nagyon ötletes volt.

Egyik születésnapomra kaptam apától egy trombitát. Imádtam, hiszen az akkoriban nagyon népszerű hangszer volt: ott volt Harry James, akit Aranytrombitásnak hívtak, meg Eddie Calvert, aki a „Cherry Pink And Apple Blossom White"-ot játszotta, és még egy csomó klassz trombitás szám. Szóval sok volt a remek trombitás, és mi kölykök is leginkább azok szerettünk volna lenni.

Egy darabig meg is maradtam a trombitánál, és megtanultam például a „When The Saints"-et, amit máig el tudok fújni, bár csak C-dúrban. Megtanultam skálázni is, meg még egy pár ilyen alapvető dolgot.

Aztán rájöttem, hogy nem fogok tudni énekelni, ha ez az izé a számban van, és megkérdeztem apát, nem bánná-e, ha elcserélném egy gitárra, merthogy az is nagyon tetszett nekem. Azt mondta, rajta, és akkor szereztem a Zenith márkájú akusztikus gitáromat, ami még ma is megvan.

Első gitárnak mindenesetre jó volt. Fordítva játszottam rajta, mivel balkezes vagyok. Megtanultam fordítva az A-, a D- és a C-dúrt - ennyivel akkoriban még bármit le lehetett kísérni. Ekkor kezdtem dalokat írni, mert már tudtam egyszerre játszani és énekelni, Az elsőt még tizennégy évesen írtam, „I Lost My Little Girl" volt a címe, és így szólt: „Ma reggel, amikor felébredtem, nagyon zúgott a fejem, és akkor jöttem rá, hogy elhagyott a kedvesem, ajjajaj". Fura, de egész tökös kis szám, mindössze három akkorddal: C-dúr, G7 és C-dúr. Először lefelé vezettem a dallamot, aztán meg fölfelé. A korai dalaimat mind ezzel a Zenithtel komponáltam, beleértve a „Michelle"-t és az „I Saw Her Standing There'-t is. És ezen tanultam meg a „Twenty Flight Rock"-ot, amivel később bekerülhettem a Quarry Menbe.

Idővel aztán ez az első gitár elkopott egy kicsit, így aztán unokatestvérem, Ian, aki asztalos, helyrepofozta, mostanra meg már rendesen restaurállattam, és jobban néz ki, mint valaha.

John volt a mi helyi huligánunk. Ismerte látásból az is, akinek nem mutatkozott be. Jól ismerem az élettörténetét, és idővel rájöttem, hogy a gyermekkora tette azzá, ami lett. Attól lett olyan vadóc, hogy az apja elhagyta a családot, amikor John még csak négyéves volt. Azt hiszem, ezt sohasem tudta feldolgozni magában. Sokat beszéltünk erről, és mindig az gyötörte, hátha őmiatta ment el az apja. Ez persze teljes képtelenség volt, ő mégsem tudta soha teljesen kiverni a fejéből, és ezen morfondírozott.

Aztán elköltözött hazulról, és Mimi néniénél meg George bátyjánál lakott. Amikor George bácsi meghalt, John kezdte azt hinni, hogy a férfiakat valami átok sújtja a családban. Szerette George-ot, ezt egész biztosan tudom, mert sosem titkolta, kit szeret.

Szerintem nagyon megviselték ezek a veszteségek.

Ráadásul az anyja az akkori fogalmak szerint „bűnben" élt, azaz házasság nélkül egy férfival, akitől két lánya is született, Julia és Jacqui. Mind nagyon helyes emberek voltak. John nagyon szerette, sőt bálványozta az anyját. Én is kedveltem. Klassz nő volt, mindig vidám, és szép, hosszú vörös hajjal.

Tudott ukulelén (portugál eredetű, ujjal pengetett, négyhúros gitárféleség - szerk.) játszani. Aztán meghalt egy autóbalesetben, így aztán John ifjúsága a tragédiák sorozata volt.

Ettől lett John olyan vad gyerek, ettől lett huligán. Liverpoolban akkor mindennapos volt az erőszak, és sok volt a huligán, és emiatt kerülni kellett bizonyos mellékutcákat. Aki pedig olyan magányos volt, mint John, annak fel kellett vérteznie magát valahogy. Hosszúi pajeszt növesztett, hosszúi dzsekiben, csőnadrágban és krepptalpúi cipőben járt. Feltűnő jelenség volt, amint fölszállt a buszra, és tudtam, hogy nem lesz jó bámulni, mert még megüthet, hiszen idősebb is nálam. Ez persze még azelőtt volt, hogy megismerkedtünk.

Iván Vaughan barátom velem egy napon született. Remek fickó volt, aki sajnos hamar meghalt Parkinson-kórban. Jóban volt Johnnal is, és ő vitt el engem Wooltonba, ahol Johnék játszottak. Ő kérdezte meg egy nap, nincs-e kedvem vele menni Woolton Village-be, mert ott valami nagy mulatságot rendeznek. Ő is meg John is ott laktak Wooltonban. Mondtam, hogy oké, nincs semmi jobb dolgom, menjünk csak. Történetesen ott lépett fel John is a bandájával.

1957. július 6-án történt. Iván meg én tizenöt évesek voltunk. Elmentünk a wooltoni mulatságra, ahol volt mindenféle szokásos attrakció, már amilyen egy ilyen vásártéren szokott lenni, csupa hülye bóvli, de egy zenekar is játszott egy dobogón, egész szép kis közönség előtt.

Mi rögtön odamentünk, mert elsősorban a zene érdekelt minket. Volt ott a dobogón egy srác göndör, sötétszőke hajjal, kockás ingben, egész divatosan nézett ki, és egyik kedves dalomat énekelte, a „Come Go With Me"-t a Del-Vikingstől. A szöveget ugyan nem tudta, de ez nem számított, mert mi sem tudtuk, csak a refrénjét, ami úgy szólt, hogy „gyere kicsim, tarts velem, nagyon szeretlek'. John meg ezt néha olyan blues-szövegekkel helyettesítette, mint a „le, le, le, egészen a börtönig". Jól énekelt abban a skiffle-bandában, amit Quarry Mennek hívtak, mert John a Quarry Bank suliba járt,- tetszett nekem a játékuk.

Körbejártunk, aztán Ivánnál a színpad mögé mentünk. A banda már csomagolt, hogy majd az egyházi kultúrteremben folytassa este, és sört ittak. Én akkor még túl fiatal voltam ehhez, de elfogadtam egy korttyal, hogy imponáljak ezeknek a nagy tizenhat éveseknek, akik itt készültek a kocsmaéletre. Elmentünk az esti műsorra is, és az is tetszett, bár kis híján verekedés tört ki, azt mondták, elindult oda a garstoni huligánbanda. Gondoltam is, hogy na, mibe keveredtem? Eljöttem ide szórakozni, aztán egyből belecsöppenek itt valami gengszterháborúba? De aztán nem lett semmi baj, sőt leülhettem a zongorához.

John addigra már beivott, éreztem a szeszgőzös leheletét, amint közel hajolt. Persze kissé már mind be voltunk állítva. Láttam, hogy élvezi a játékomat - a „Whole Lotta Shakin' Goin' On"-t játszottam C-dúrban, de tudtam a „Tutti Frutti"-t és a „Long Tall Sally"-t is. Aztán gitározni kezdtem, megcsináltam balkezesen a „Twenty Flight Rock'"-ot, és még a szövegét is tudtam végig. Szerintem ezzel lettem Beatle. A szöveget egész frissen tanultam meg, mert közvetlenül előtte szerezte meg lan James barátom. Mindig próbáltuk leírni a szövegeket a lemezről. A „Twenty Flight Rock"-hoz viszont nehéz volt lemezen hozzájutni, én heteket vártam rá, miután megrendeltem. Vagy a Currynél vásároltunk lemezt, vagy a NEMS-ben. Néha csináltuk azt is, hogy a boltban „belehallgattunk" egy lemezbe, aztán nem vettük meg. Emiatt persze dühösek voltak ránk, de ez bennünket nem érdekelt, ha közben meg tudtuk jegyezni a szöveget. Sosem volt valami nagy lemezgyűjteményem.

Akkoriban gyakran bicikliztem át Wooltonba lvanékhoz. Nem messze laktunk, Allertonban. (Akkoriban ez fontos volt, mert minket még nem furikázott autóval senki). Biciklivel járt Pete Shotton is, a Quarry Mén egyik tagja, és így ismerkedtünk meg. Pete közeli barátja volt Johnnak. Ő mondta nekem: - Figyelj csak, Paul, jól játszottál a múltkor, és arról dumáltunk, hogy nem lenne kedved beszállni a csapatba? - Azt válaszoltam, hogy még meg kell gondolnom, de valójában már első hallásra rendkívül kecsegtetőnek tartottam az ajánlatot, így aztán megüzentem Ivánnál, hogy csatlakozom.

Liverpoolban, Newcastle-ban meg Glasgowban az az érdekes, hogy van egy csomó híres utcanév,- így esett, hogy én először a Broadwayen léptem föl a Quarry Mennel, csak éppen Liverpoolban. (Az első lemezfelvételünket meg az ottani Kensingtonban készítettük). Úgy döntöttek, hogy az első gitárszólómat a „Guitar Boogie"-ban játszhatom, mert az a próbán igen könnyen ment. Nem is lett volna semmi baj, ha nem érzem műsor közben, hogy izzad a tenyerem. Az járt a fejemben, hogy mi a fenét keresek én itt,-teljesen betojtam, mielőtt eljött a nagy pillanat, amikor mindenki a gitárosra figyel. Nem is bírtam eljátszani a szólót, és pár évvel ezelőttig nem is próbálkoztam vele többe. Így került George a csapatba.

George-ot az autóbuszról ismertem. Mielőtt Allertonba költöztünk volna, Speke-ben laktunk, az úgynevezett Ipartelepen,- ma már tudom, hogy gyárakat akartak telepíteni oda, de akkor fogalmam sem volt róla, miért hívják így a környékünket, és nem is érdekelt. Amikor iskolába mentem, George mindig egy megállóval énutánam szállt föl. Aztán, mivel majdnem egyidősek voltunk, szóba elegyedtünk. Egy kicsit félvállról beszéltem vele, mert én voltam az idősebb - és ezt a hibámat nem vetkőztem le a Beatles-korszakban sem. De ha az ember tizennégy évesen ismer meg valakit, és az egy évvel fiatalabb, akkor később nehéz tudomásul vennie, hogy felnőtt. Számomra George még mindig kisfiú, Ringo viszont valóságos bácsi, hiszen két évvel idősebb nálam, és már akkor is az volt. Amikor csatlakozott hozzánk, neki már szakálla, kocsija és öltönye is volt. Kész felnőtt volt hozzánk képest.

Én hívtam föl John és a többi „Quarry" figyelmét George-ra. Mondtam, hogy jól gitározik, ezért be kellene venni őt is. Mondták, hogy jó, meghallgatják.

George annyira jól tudta játszani a „Raunchy"-t, mintha a lemezről szólna. Emlékszem, egy este magunk voltunk a busz emeletén, és ott mondtam neki, hogy játssza csak el, így aztán elővette a gitárt, és megcsinálta, de úgy, hogy mindenki egyetértett: be kell őt venni. Ha én azzal kerültem be, hogy tudtam a „Twenty Flight Rock" szövegét, ő meg azzal, hogy „talán, kicsit még túl fiatal, de az biztos hogy piszkosul tudja a Raunchyt . Ettől kezdve George volt a mi profi gitárosunk. Később ugyan John is játszott néhány szólót Chuck Berry stílusában, de ezt a szerepet többnyire átadta George-nak, ő meg kísérőgitáros lett.

John ekkor már képzőművészeti főiskolás volt, és kis híján tizenhét éves, én meg csak tizenöt. Ez akkor nagy különbségnek tűnt. Ha pedig valami felnőtteset akartunk csinálni, mindig aggódtunk, hogy George még túlságosan kisfiú.

Még nem is borotválkozott. Így aztán sokszor törtük a fejünket azon, mit találhatnánk ki, amitől kicsit felnőttesebbnek nézne ki.

Egyszer megnéztük George-dzsal a moziban a „The Blackboard Jungle-t". Vonzott az is, hogy Vic Morrow volt a főszereplő, de ennél is többet számított, hogy a kísérőzene vezérmotívuma Bili Haley „Rock Around The Clock”-ja volt. A hideg futkosott a hátamon, amikor először hallottam, így aztán pusztán annak a kedvéért is megnéztük volna a filmet. Namármost tizenhat éven felülieknek ajánlott film volt, és én még be tudtam dumálni valahogy magamat, pedig nekem is kölyökképem volt, de George tényleg túl kisfiúsán nézett ki. így aztán sárból mázoltam neki bajuszkát, ami irtó hülyén állt neki. Emlékszem, ahogy a hátsó udvarba mentünk, és összekapartam egy kis sarat, amit a (első ajka fölé mázoltam. Tisztára röhejesen nézett ki, de arra gondoltam, így tényleg idősebbnek látszik egy kicsit, és talán be fogják engedni,- így is történt. A filmben aztán nagyot csalódtunk, mert egyáltalán nem az volt, amire számítottunk, hanem a fiatalkori bűnözésről szólt, és állandóan csak dumáltak benne.

Ott voltam az Odeonban Bill Haley fellépésén. Talán 24 shillingbe került a jegy, így aztán egyedül én mehettem el közülünk, mert csak én tudtam ennyit összespórolni. Nekem is elég sokáig kellett gyűjtögetnem a pénzt, de nagyon elszánt voltam, mert annyira akartam látni Haley-t, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. Emlékszem, rövidnadrágban mentem el oda, ami pedig hallatlan dolognak számított egy rockkoncerten. Óriási élmény volt, pedig a műsor első felében nem is Bill Haley játszott, hanem Vic Lewis és zenekara, így aztán kissé becsapva éreztem magamat.

Több filmszínészt is a példaképemnek tekintettem. Például Fred Astaire-t, aki mindig olyan elegáns és behízelgő volt, és a hangját is szerettem. Marion Brandól mindannyian imádtuk. Szerettem Robb Wilton komikust is, aki egyszer autogramot adott nekem. Egy ismerősöm szerezte meg, aki portás volt a liverpooli Empire-ban. Máig azért vagyok hajlandó autogramot adni, mert annak idején én is gyűjtöttem, és tudom, milyen érzés. Volt, hogy hosszú ideig képes voltam ácsorogni az Empire művészbejáratánál, csak hogy kaphassak autogramot mondjuk a Crew Cutstól. Ha pedig annak idején nekem adtak, én miért tagadnám meg?

Egyszer írtam a Fulham futballklubnak Johnny Haynes autogramjáért, és bizsergető érzés volt, amikor megkaptam postán. Kértem Sir Peter Scott aláírását is, akinek akkor önálló tévéműsora ment, ahol hetente valami más madarat rajzolt le. Azt írtam, küldje cl nekem a kacsarajzait, ha nem akarja eltenni őket,- a rajzokat nem kaptam meg, de írt egy udvarias választ.

Akkoriban szinte mindent a tévéből tudtunk meg. Ott hallottam előszóra „Rock Around The Clock"-ról, meg például Maharishiről is. A helyi tévéállomás — a Granada — a régió minden hírességét igyekezett meginterjúvolni. Így szereztem tudomást a rockfilmekről is, mint a Blackboard Jungle meg a Wild One Marion Brandóval (bár abban is némileg csalódtam).

Igazából azonban a zenét szerettem. Amikor szomorú voltam, egy-egy dal meg tudott vigasztalni. Sokszor csavarogtunk az akkori legjobb barátommal, Ian James-szel, és ha elromlott a kedvünk, hazamentünk, és föltettük a lemezjátszóra Elvist, mondjuk a „Don't Be Cruel"-t, és ez kigyógyított bennünket a rosszkedvünkből.

Emlékszem, egyszer az iskola nagytermében voltunk, éppen szünidő volt, de összegyűltünk egy páran, és valaki elővett egy zenei újságot, ahol a „Heartbreak Hotel”-t magasztalták, meg persze Elvist, akit mi afféle megváltónak tekintettünk. És a szám, amikor meghallottuk, beigazolta a várakozásunkat. Ezután következett az első nagylemeze, amelyet máig a legjobbnak tartok. Örökké azt hallgattuk, és meg akartuk tanulni minden számát. Minden, amit később csináltunk, erre a lemezre utal vissza.

Elvisről leszoktam, amikor leszerelt, mert úgy éreztem, a hadseregben megpuhították. Nekem a GI Blues és a Blue Hawaii már nem volt az igazi. Tudom, ma sokan elandalodnak ezeken, de hát hallottam olyat is, hogy valakinek akkor tetszett Elvis a legjobban, amikor dagadtan, felpuffadtan lépett fel Vegasban,- talán azért volt nekik izgalmas, mert várhatták, mikor lesz rosszul?

Én viszont az 1956-os Elvist szeretem, aki még fiatal volt és lendületes, és csillogott a szeme, és humorérzéke is volt a remek hangja mellett. Hihetetlenül tudott énekelni. Tessék csak megpróbálni elénekelni a számait, mint ahogy mi mindnyájan megpróbáltuk, és mindjárt kiderül, hogy még mindig ő a király. Az Elvis élőben 56-os videófelvétele még teljesen klassz, de egy évvel később beszippantotta őt Hollywood, és akkor kihunyt a tűz a szemében. Azon a videón viszont fantasztikusai produkál; sikoltozó lányoknak énekel, de minden mozdulatán érződik, hogy ő nem hisz a sikolyokban. És a dal minden egyes sorában újra reagál rájuk. Ezt a felvételt meg ma is nagyon szeretem. Hiába no, tagadhatatlan, hogy Elvis óriási hatással volt ránk.

A másik nagy zenei példaképünk Chuck Berry volt a „Johnny B. Good"-dal. Emlékszem, John hálószobájában hallgattuk és próbáltuk megtanulni a Berry-számokat. Ott tanultam meg a „Memphis, Tennessee'’-t.

Láttam a tévében Eddie Cochrant is, talán az „Oh Boy-t adta elő. Voltak már előtte is jó énekesek, mint Cliff Richard vagy Marty Wilde, de Eddie énekelt és gitározott egyszerre elsőként. Ő énekelte a „Milk Cow Blues"-t, és imponáló volt a Gretsch gitárjával.

Nekem az igazi zenés film máig a „The Girl Can't Help It". Addig ezt a műfajt csak afféle kísérőműsornak tekintették, vagy a zene volt csupán kíséret, mint a „Blackboard Jungle"-ban. Na meg voltak azok a fekete-fehér rövidfilmek, ahol Alán Frced volt a „házigazda". Mindezek után jött a The Girl Can't Help It". Van az a híres jelenet mindjárt az elején, amikor Tom Ewell tölti be a filmvásznat, aztán azt mondja: - Egy pillanat! majd fogja és kitolja a vásznat szélesre. Azután pattint egyet az ujjával, és a fekete-fehér átvált színesre. Ez igen, így kezdődik egy igazán nagy film! Azután jön Jayne Mansfield, és a pasasnak eltörik a szemüvege, közben meg Little Richard énekli a címadó dalt, aztán Eddie Cochran a „Twenty Flight Rock"-ot, majd Gene Vincent a „Be Bop A Lulá"-t, ami egyébként a legelső lemezem volt. Na, ezt a filmet még ma is szeretem.

Akkoriban nagyon sokan tűntek föl egyszerre. Buddy Holly kissé kirítt közülük, ő nashville-ikont a countryt hozta bele a képbe.

Ma is szeretem, ahogy énekelt, meg hogy maga írta a számait. A Beatlesnél is az volt a fordulópont, amikor ezt elkezdtük. Manapság már természetesnek tűnik, de akkor még újdonság volt. John és én azért mertük elkezdeni, mert ott volt előttünk Buddy Holly példája. Ez akkor valahogy úgy fogalmazódott meg bennünk: „Nézd már, ez maga írja a számait, pedig előadóművész is! Hallottak már ilyet?"

Mindig figyeltük az Elvis-filmeken, vajon tud-e gitározni, és kiderült, hogy valóban tud, de csak egy kicsit. Egész ügyesen imitálta, hogy ő fogja le az akkordokat. Sokan még erre sem voltak képesek, de az ilyenekről azt gondoltuk: „Minek a gitár a kezedben, ha nem tudsz rajta játszani? Tedd le, és inkább táncolj!” Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Buddy Holly maga játssza a szólót a „Peggy Sue"-ban. Ezért is nagyon szerettük, meg azért, mert a lemezein mindig Holly-Petty vagy Petty-Holly volt feltüntetve, tehát tudtuk, hogy legalább vagy a zenét, vagy a szöveget ő szerezte. Irtó sokáig próbáltuk leutánozni a „ I hat'll Be The Day" bevezető részét, és végül Johnnak sikerült.

John erősen rövidlátó volt. Hordott is szemüveget, de nyilvános helyen nem viselte. Amíg meg nem látta, hogy Buddy Holly is szemüveges, hülyén érezte magát benne. Emiatt örökké nekiment valaminek, és próbált belőle viccet csinálni.

Volt egy barátja a főiskolán, Geoff, aki még nála is rövidlátóbb volt. Amikor aztán együtt mászkáltak a belvárosban, sokszor kerültek röhejes helyzetbe: két rövidlátó, aki nem hajlandó szemüveget hordani, képzeljék csak el! Viszont amikor feltűnt a színen Buddy, John is elő merte venni a szemüvegét,- innen kezdve már azt is látta a színpadról, hogy kinek játszik. Mi akkor valahogy úgy képzeltük, hogy John Buddy, én meg Little Richard vagy Elvis. Kezdő korában az ember még valaki más akar lenni.

Én a zenében nemcsak a rockot szerettem. A mai gyerekek már nem is igen értik, hogy a mi időnkben a rock még csak egy zene volt a sok közül, mert ma már az a zene. Beletartozik minden a poptól a komoly bluesig. Akkor még nem akartam feltétlenül rockzenész lenni, amikor például a „When I'm Sixty-Four"-t írtam, Sinatra járt a fejemben, Volt sok olyan számomra fontos zene, ami nem rock volt. És ez hallatszik is az olyan Beatles-számokban, mint mondjuk a „Till There Was You ".

Volt egy idősebb unokatestvérem, Elizabeth Danher (ma Mrs. Robbins), aki ugyancsak befolyásolta zenei ízlésem alakulását. Meglehetősen érett lemezgyűjteménye révén sok mindent ő mutatott meg nekem, így a „My Funny Valentine"-t is. Szerettem a szövegét — „ha kérhetek tőled valamit, maradj meg olyannak, amilyen vagy" —, mint a Chuck Berryéit is.

Ugyancsak Betty mutatta meg a „Fever"-t Peggy Lee-től, aki a „Till There Was You"-t is énekelte. Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy a szám a The Music Mán című musical betétdala volt. Innen jutottam el az olyan dalokig, mint az „A Taste Of Honey", amit nem lehet igazán rockzenének nevezni.

Nagyjából egyforma ízlésünk volt Johnnal és George-dzsal. És mindig megmutattuk egymásnak, ha fölfedeztünk valami újat. Amikor John állt elő valamivel, az például erősen emlékeztetett a papám zenéjére. John egyik kedvenc dala a „Don t Blame Me" volt, amit talán az anyjától tanult, egy másik hasonló meg a „Little White Lies". Néha az ilyeneknek is megtanultuk az akkordjait, de azért a fődolog a rock volt, azt akartuk a magunkévá tenni.

Amikor éppen nem játszottunk bulikon vagy tehetségkutató versenyeken, akkor más gitárosokat hallgattunk, és vadásztunk új akkordokra és lemezekre. Mintha a Szent Grált kerestük volna. Fülünkbe jutott például, hogy egy krapek Fazakerley-ben - ami Liverpool túlsó végén volt, tehát egész nagy útnak számított — ismeri a B7-es akkordot, elmentünk hát megnézni. Egész kis tömeg gyűlt össze a buszon pusztán azért, mert a csávó ismerte a B7-est. Valósággal leültünk elé, mint egy guru lábaihoz: - Ó, guru, azt hallottuk, hogy birtokodban van a B7-es akkord! Kérünk, avass be minket is! - és ő megmutatta, mi meg azzal mentünk haza, hogy tudjuk a B7-est, bár egy ideig nem is tudtuk teljesen jól lefogni.

Egy nap meg azt a hírt kaptuk, hogy valahol messze, messze, talán még az üveghegyen is túl él egy ember, akinek megvan lemezen a „Searchin" a Coasterstől. Colin, John skiffle-bandájának a dobosa ismerte őt, így aztán fölkerekedtünk csapatostul, hogy megszabadítsuk őt a lemez birtoklásának súlyos felelősségétől. Nem is kapta vissza, úgy őriztük, mint az aranyat. Egyik kedvencünk lett a „Searchin", a Beatles rendszeresen játszotta a Cavernben, sőt, amikor már voltak rajongóink is - általában kislányok —, ők sokszor sikoltozva követelték, hogy: „Énekeld el a Searchin'-t, Paul!"

Szóval így szedtük össze a dolgainkat, hogy képesek voltunk messzire elbuszozni egy-egy lemez vagy buli kedvéért. Sokszor kölykök hoztak nekünk 45-ös lemezeket, de sokat le is nyúltunk, főleg részegektől.

Aztán ismét leültem apa zongorájához. Azon szereztem a „When I'm Sixty-Four"-t még tizenhat éves koromban, és aztán sosem felejtettem el. Akkor arra gondoltam, jól jöhet még egyszer egy musicalben vagy hasonlóban.

Merthogy akkor még fogalmam sem volt, milyen pálya áll előttem.

Emlékszem, a buszra várva gyakran gondoltam arra: „Istenem, csak megütném egyszer a főnyereményt, mondjuk 75 ezer fontot; akkor meglehetne mindenem, ami fontos az életben: egy gitár, egy autó, egy ház." Másra alig tudtam gondolni. Egyébként apa adott nekem egyszer tíz shillinget csak úgy,- nem tudok rá visszaemlékezni, hogy bárki mástól valaha ingyen kaptam volna valamit.

Délutánonként gyakran ellógtam az iskolából, John meg a főiskoláról, aztán összeültünk gitározni. Inkább hozzánk mentünk, mert senki sem volt otthon, apa ebben az időben dolgozott. Ilyenkor pipát vettünk elő, és megpróbáltunk tealevelekkel dohányozni, hogy felnőttnek érezzük magunkat, de teát szívni elég rossz volt. Akusztikus gitárral a kezünkben leültünk egymással szemben, és játszottunk. Az volt benne a klassz, hogy nem a saját fejemben kellett keresgélni a zenét, hanem azt néztem, mit játszik John, olyan volt, mintha tükör előtt gitároznék. Így nagyon jól lehetett zenét szerezni.

Együtt írtuk a számokat. Egy füzetbe jegyeztem fel őket, és minden oldalnak az állt a tetején: „a legújabb eredeti Lennon-McCartney szerzemény". Csak a szöveget és az akkordokat írtam fel, a dallamot fejben tartottuk, és persze felírtuk, hol kell benyögnie a vokálnak az „ó"-kat meg „á"-kat_; kottázni nem tudtam, kazetta akkor még nem létezett, Grundig magnóra pedig nem tellett nekünk. Egyik ismerősünknek volt ugyan egy magnója, de nem sok mindent vettünk föl rá, mert akkor még nem érdekelt minket annyira a saját zenénk. De azért abban megállapodtunk, hogy szigorúan fejben kell tartanunk minden dalunkat. Azért döntöttünk így, mert úgy gondoltuk: ha mi magunk nem tudjuk fejben tartani a dalainkat, hogyan fogják majd megjegyezni mások?

Megírtuk a „Love Me Do"-t és az „I Saw Her Standing There"-t, és ezzel egyszer s mindenkorra leraktuk az együttműködésünk alapjait. Úgy ment ez akkoriban, hogy az egyikünk bedobott egy ötletet, és aztán együtt dolgoztuk azt ki, mintegy egymással versengve.

A „Love Me Do" még elég egyszerű volt, csupa G-dúr, G7, C- és D-dúr. Abban a herfli a legjobb; John remekül tudott szájharmonikázni. Kromatikus hangszere volt, mint Stevie Wondernek, amin előbb meg kellett tanulnia, hogyan csiholjon ki belőle bluesos hangzást.

Egymást tanítottuk. Johnnak hol tetszettek az új soraim, hol nem. Persze a legtöbbet szerette, de volt olyan is, amit megvétózott. A „She Was Just Seventeen"-t például eredetileg azzal indítottam, hogy „Csak tizenhét éves volt, és sosem volt szépségkirálynő", de ez a szépségkirálynős rész egyáltalán nem tetszett Johnnak, és sokáig vacakoltunk, amíg megtaláltuk a megfelelőt helyette: „Tizenhét éves volt, ha érted, mire gondolok", ami azért jó, mert mi a francot kell ezen érteni? De így volt sejtelmes.

Szóval egymástól tanultunk, és egyre csiszolgattuk a dalokat, amiket aztán az „első száz szerzeményünknek" mondtunk (mellesleg volt vagy öt, de akkor nem riadtunk vissza a túlzásoktól), ennyi született meg a Forthlin Road-i házunkban, ahol mindig ki kellett szellőztetni a teafüstöt, és elpucolni, mielőtt apám hazaér.

Akkoriban még csak úgy be lehetett menni a stúdiókba, és az ember öt fontért, ami persze nagy pénz volt nekünk, gyerekeknek, fölvehette a saját lemezét. Megjelent az ember a teljes szerkójával, azután várt a sorára. Kicsit olyan volt, mint az orvosnál. Amikor az előtted lévő társaság végzett, bemehettél a stúdióba, ahol egy ürge beállította a mikrofonokat, aztán már énekelhettél is. Jött még negyed óra a várószobában, amíg a. lemez elkészült. Azt hiszem, az eredeti felvételt magnószalagra készítették, és onnan vitték át közvetlenül a műanyag lemezre. Ezek persze még eléggé primitív felvételek voltak.

Csináltunk mi is egy ilyen műanyag lemezt még 1958-ban. Öten játszottunk: George, John, Colin Hanton, Duff Lowe és én. Duff az iskolatársam volt, aki jól zongorázott, még Jerry Lee Lewis „Mean Woman Blues"-ának a bevezetését is el tudta játszani, amire egyetlen másik ismerősünk sem volt képes, ezért vettük be.

A felvétel a kensingtoni Phillips-stúdióban készült, ami nagyon előkelően hangzott. Az A oldalra John énekelte fel a „That'll Be The Day"-t, a B-n meg a saját dalunk volt, az „In Spite Of All The Danger”, erősen Elvis-hatás alatt. Azt ketten énekeltünk Johnnal, és George játszotta a szólót.

Amikor kész lett a lemez, úgy egyeztünk meg, hogy mindenkinél egy hétig lehet. John kezdte, aztán átadta nekem, én meg egy hét múlva George-nak, ő pedig Colinnak, az meg Duff Lowe-nak, akinél aztán ottmaradt huszonhárom évig. Csak amikor már híresek voltunk, akkor szólt, hogy még mindig megvan neki a lemez,-, kénytelen voltam jó borsos áron visszavásárolni tőle. Azóta csináltattam róla néhány másolatot; nem akarom az eredetit lejátszani, nehogy elkopjon, de az nagyon klassz, hogy megvan egyáltalán.

Akkoriban még én is gitáron játszottam. Volt idő, amikor csak hárman voltunk a bandában, és mindhárman gitároztunk. Felléptünk itt-ott Liverpool környékén, és egy idő után mindenki más lemorzsolódott, elment dolgozni vagy főiskolára. Sokszor, amikor megjelentünk a három gitárral, megkérdezték, hogy hát a dobos hol van, mire mi azt mondtuk, hogy a gitárok adják meg a ritmust is, és szélesen mosolyogtunk; ezt aztán többnyire bevették, mi meg igyekeztünk tényleg nagyon ritmikusan gitározni.

Hallottuk, hogy be lehet futni az olyan műsorokban, mint a „Carroll Levis felfedezettjei". Levis méltóságteljes, szőke kanadai fazon volt, azaz félig-meddig amerikai, ezért igen nagyra tartottuk. A kanadai akcentus olyan elegáns volt mindig a tévében. 1959-ben aztán bekerültünk a műsorába a manchesteri Ardwickban. A vonaton próbáltuk el a számokat, a „Think It Over"-t és a „Rave On"-t.

A tehetségkutató versenyen csúfosan megbuktunk, mint később a többin is. Sosem nyertünk meg egyet sem. Sőt esténként, amikor pubban vagy munkásklubban játszottunk, ott is rendre alulmaradtunk. A közönség inkább a saját óbégatásukra figyelt, mint ránk, mert már mindenki be volt rúgva. Végül mindig felülkerekedett egy kövér, öreg hölgy, aki két kanállal dobolt az asztalon. Hazamenet, a buszon mindig mondogattuk: — Tőle igazán nem kellett volna kikapni, nem is volt olyan jó. - De mégis, talán volt benne valami, talán jő combja van, nem gondolod? - Nem, nem, mi tényleg jobbak voltunk, csak az a sok hülye részeg nem vette észre. - Így próbáltuk összeszedni magunkat egy-egy újabb kudarc után.

Hogy mondjak valamit Stuart Sulcliffe-ról is? Nos, vele úgy ismerkedtünk meg, hogy John barátja volt a főiskoláról. Egyszer megvették egy képét 65 fontért. A példaképének, Nicolas de Stael-nek a modorában festette. Olyan absztrakt volt. Na de mit kezd az ember 65 fonttal? Mi hívtuk föl a figyelmét egy kávé mellett arra, hogy ennyiért már majdnem vehetne egy Hofner basszusgitárt. Azt mondta erre, hogy nem költheti el az egészet csak úgy, mert 65 font akkoriban egész vagyonnak tűnt, inkább festéket vesz meg vásznakat. Mire mi: - De Stu, gondold meg: egy Hofner, egy befutott együttes: íme az út a sikerhez! - Végül beadta a derekát, és vett egy akkora Hofner basszgirárt, hogy eltörpült mellette. A probléma csak az volt, hogy Stu nemigen tudott játszani, viszont a hangszer nagyon dögösen nézett ki, így aztán mégsem volt akkora probléma.

Amikor bevettük a bandába, azt hiszem, 59 karácsonyán, kissé féltékenyek lettünk rá, különösen én. Mindig is féltékenyek voltunk John többi barátjára. Ugye ő volt a nagyfiú, és amikor Stuart beállt közénk, George meg én a háttérbe szorultunk, mert Stu egyidős volt Johnnal, kollégista volt, elismert festő, szóval befutott ember hozzánk képest, akik még csak gimnazisták voltunk, azaz még nem lehetett bennünket igazán komolyan venni.

De így állt össze a csapat, így lettünk öten a mindenkori dobossal együtt, ők viszont eleinte sűrűn váltották egymást.

LIVERPOOLI VAGYOK, OTT SZÜLETTEM 1943 FEBRUÁRJÁBAN. GEORGE  HARRISON

Apám valaha matróz volt, de addigra buszsofőr lett. Anyám, lánykori nevén French, ír családból származott, rengeteg testvérrel. Anyám katolikus volt, apám nem - az ilyenekre azt mondták, anglikán, de ő egyáltalán nem volt vallásos.

Két idősebb fivérem van és egy nővérem, aki már tizenkét éves volt, amikor megszülettem. Éppen akkor tette le a tizenegy pluszos vizsgáját. Gyermekkoromból alig emlékszem rá, mert tizenhét évesen elköltözött otthonról. Elment egy tanárképző főiskolára, és soha többé nem is jött haza.

Anyai nagyanyám az Albert Grove-ban lakott, az Arnold Grove szomszédságában, és már kiskoromban eljuthattam hozzá a hátsó udvarokon át. Ő vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak.

Apai nagyapám, akivel sosem találkoztam, építész volt. Ő építette a liverpooli Princes Road század eleji szép házainak jó részét. Ott lakott az összes orvos, meg a többi értelmiségi foglalkozású is. Akkoriban még megadták az építkezés módját. Talán a nagyapámtól örököltem, hogy mindig is érdekelt az építészet. Szeretem a szép épületeket, legyen az egy kis zsúptetős ház, vagy a St. Pancras pályaudvar. Mindig úgy éreztem, az élet arról szól, hogy az ember megvalósítsa a lehetőségeit. Azt viszont nem gondoltam volna - hiszen Liverpoolban nőttem fel -, hogy egyszer majd én is ilyen szép házban fogok lakni.

A mi házunk nagyon kicsi volt. Kél lépcső elöl, kettő hátul, egyenesen a járdára lehetett lelépni. Az utcai szobát egyáltalán nem használtuk. Ott tartottuk egy nagy ruhásszekrényben a szép fehérneműt, mindig jéghideg volt benn, és sosem lépett be oda senki. Inkább a konyhában tartózkodtunk, mert ott meleg volt, ott főztük a teát egy kis vaskályhán.

A kert helyét kikövezték, csak egyetlen virágágyás árválkodott benne. Itt állt a budi, meg jó ideig egy kis tyúkól is. A kert hátsó falán lógott a fürdőkád, amit néha behoztunk, és kannákból megtöltöttünk forró vízzel. Így fürödtünk. Fürdőszoba nem volt. Se jacuzzi.

Legkorábbi emlékem az, hogy éppen a bilin ülök a lépcső tetején, és nagyot rikkantok, hogy „Kész!", mert sikerült pukkantanom egyet. Ilyen korai emlék, hogy valami mulatságot rendeztek az utcán, meg az is, hogy voltunk az óvóhelyen, ahol padokon ültek az emberek. Ezek szerint nem lehettem még kétéves sem. Lehet, hogy csak a fénykép miatt emlékszem, amit odalenn csináltak rólam, és csak emiatt vésődött belém ez a kép.

Az Arnold Grove a Lamb Szálló háta mögött volt Wavertreeben. Arrafelé állt az Abbey mozi, egy nagy, art-deco stílusú épület, meg a Picton óratorony is. Kis macskakövcs út vezetett a vágóhídhoz, ahol a lovakat lőtték agyon.

Akkoriban Liverpool igazán eleven helynek számított. A Merseyn nyüzsögtek a komphajók, és jöttek nagy gőzösök Írországból és Amerikából is. Sok régi épület és emlékmű állt ott, kicsit kormosak, de azért elég mutatósak. És a sok szép épület között látszott a lebombázott házak törmeléke, amit nem takarítottak el. (Volt, amit még 1963-ban is ugyanott találtam, amikor elhagytam Liverpoolt). Amikor vásárolni ment az ember, sokszor láthatott ezeknél a romoknál összeverődött tömeget. Az emberek azt nézték, hogyan ad valaki „műsort" csak úgy, például hogy miképpen próbál meg kiszabadulni egy zsákból. Egész sokan próbálkoztak meg hasonlóval, mert valóságos Houdini-őrülel volt akkoriban.

A várost széltében-hosszában behálózták a villamosvonalak, odafönn a magasban meg a vezetékek. Mindenhová villamossal jártunk, csak Wirralba mentünk földalattival. Mire biciklim lett, addigra már buszokra cserélték a villamosokat, fölszedték a síneket, és leaszfaltozták a helyüket.

Emlékszem, amikor anyám szombatonként magával vitt bevásárolni. Meg elvonszolt mindenféle ismerős öregasszonyokhoz is, akiket muszáj volt meglátogatnia. Persze lehet, hogy nem is voltak olyan veszélyesen öregek, de gyerekkorában az ember minden felnőttet sokkal vénebbnek lát, mint amilyen valójában.

A városban működtek híradómozik is - kis, ideiglenes épületekben —, ahol rajzfilmeket vetítettek, és a Pathé híradóját. Nagyfilmet soha, és egy műsor csak ötven percig tartott. Az ember megtehette, hogy elment bevásárolni, aztán amikor elfáradt, beült a moziba néhány rajzfilmre, majd folytatta a vásárlást.

Kiscserkész is voltam egy katolikus templom csapatában, a templomot Páduai Szent Antalnak hívták - még jó, hogy nem az Alitaliával kellett repülni odáig. (Tudják, hogy az Ali Tálja tulajdonképpen arab cég?) Házi feladatként otthon is kellett cserkésznünk egy kicsit.

Egyébként anyám elment néha templomba, főleg a nagyobb ünnepeken, például húsvétkor meg karácsonykor, és ilyenkor engem is magával vitt. Tizenegy évesen áldoztam is, de a többiből kimaradtam, mert kiköltöztünk Speke-be.

Nem szerettem iskolába járni. Egy darabig óvodás is voltam, amit igazán utáltam. Onnan csak három dologra emlékszem; a káposztaszagra, az egyik kiscsaj göndör, szőke hajára, meg egy játékházikóra az egyik sarokban.

Aztán jött a Dovedale elemi iskola. Az nem volt olyan rossz, mert sokat sportolhattunk. Azt hiszem, elég jól futottam, és szerettem focizni is. Erről a játékról egyébként minden kölyök azt hiszi, hogy nagyon ért hozzá, pedig valójában a legtöbben tehetségtelenek. John is a Dovedale-be járt, de nem ismertük egymást, hiszen amikor én elsős voltam, ő már végzős.

Még a Dovedale-be jártam, amikor Speke-be költöztünk, az Upton Green 25-be. Ott épültek akkoriban új, fürdőszobás, alacsony lakbérű tanácsi házak. Már évek óta vártunk egy ilyenre, mire a várólista élére kerültünk és végre beköltözhettünk.

Speke külváros, messzire esik a dokkoktól. Háromnegyed órát kellett buszoznom odáig. Widnesnél és Runcornnál, ahol a Mersey elkeskenyedik, gyárakat építettek a negyvenes években, a Bryant és May gyufagyárat, meg az Evans Gyógyszerészetit. A Dunlop lerakata a spekc-i repülőtér mellett volt. Állt ott egy szép Tudor-stílusú épület is, a Speke Hall.

Kőhajításnyira volt tőlünk Widnes. Én Ogletbe jártam le, a folyópartra, ahol apálykor mérföldeket húzódott vissza a folyó, és ilyenkor motorozni lehetett a medrében. Órákig el tudtam bóklászni a Mersey iszapdombjain, a szántóföldeken vagy a ligetekben,- nagyon szerettem csavarogni.

Emlékszem, volt néhány ciki helyzet, miután Speke-be költöztünk. Sok olyan nő lakott ezen a helyen, akit faképnél hagyott a férje, másoknak meg tízpercenként született újabb gyerekük. Néhány férfi meg csak tekergeti arrafelé, és be-betért a házakba, gondolom azért, hogy megdugja a magányos nőket. Emlékszem, egyszer az anyám is nyakon öntött egy jó vödör vízzel egy ilyen kóbor pasast, aki rettenetesen káromkodott valamiért az ajtónál. Aztán még többször is el kellett hajtania ilyen fazonokat.

Járták a környéket papok is azért, hogy adományokat gyűjtsenek. Mi nem is lehettünk annyira szakadtak, mint egyesek, mert volt, aki ilyenkor leoltotta a villanyt, és kikapcsolta a rádiót, hogy azt a látszatot keltse, mintha nem lenne otthon. Apám mindig öt shillinget adott a papnak, ami egész szép volt tőle, mert úgy hét és fél fontot keresett hetente, Abból az időből nem emlékszem munkanélküliekre, de talán csak azért, mert még túl kicsi voltam. Olyan fiatalon az embert még nem érdekli a politika, csak a maga dolgai.

Az adományokból aztán egy jó nagy templom épült (előtte egy ideiglenes faépületben folytak a szertartások). A templom körül ott álltak a keresztút stációi, el is gondolkoztam rajta, hogy miről is szól ez az egész. Odáig még értettem a dolgot, hogy Krisztus viszi a keresztjét, az emberek meg leköpdösik, de azt nem, hogy mire akarnak ezzel kilyukadni.

Már tizenegy éves koromban éreztem, hogy a vallásban van valami képmutatás. Minden angol lakótelepen az volt a felállás, hogy az egyik sarkon állt a templom, a másikon a kocsma, aztán a férfiak, ha már jól bevedeltek a kocsmában, átmentek a templomba, elmondtak három Üdvözlégyet és egy Miatyánkot, dobtak öt pennyt a tányérba, és ezzel minden el volt boronálva. Mindez nagyon idegen volt tőlem. A templomban csak a színes üvegablakokat szerettem és a Krisztus-képeket, meg a tömjén és a gyertyák illatát, de a dumát nem csíptem. Nem is bérmálkoztam az áldozás után, mert már akkor úgy gondoltam, hogy majd megerősítem később a hitemet, ha akarom.

Onnantól kezdve nem jártam templomba, pedig jöttek ám toborozni rendesen. Kedd esténként megjelent az utcánkban egy srác, aki azt ordítozta, hogy jön a pap, mire mindenki káromkodni kezdett: „A francba.'", én elbújtam otthon, anyám meg, amikor a pap odaért az ajtónkhoz, cs elkezdte a kenetes dumáját: „Üdvözlöm, Mrs. Harrison, úgy örülök, hogy újra látom, őszintén kívánom, hogy az Úr Jézus...” -két félkoronást nyomott az izzadt tenyerébe, hadd építsenek belőle újabb templomot (vagy újabb kocsmát).

Boldog gyermekkorom volt, sok rokon vett körül. Csak azt vettem zokon, hogy kihagytak az esti bulikból. Éjszakánként felébredtem, kimentem a hálószobából, és láttam, ahogy buliznak, bár ahogy visszagondolok, lehet, hogy csak egy-két nagybátyám volt ott a szüleimmel. (Egyébként nem is egy nagybátyám volt kopasz, talán mert túl sokat

tépték mérgükben a hajukat). Ilyenkor mindig szólt valami zene is, de erre konkrétan nem emlékszem. Valószínűleg a rádiót hallgatták.

Akkoriban a rádiók még elég furcsán működtek, olyan elemekkel, amikben sav volt, és el kellett vinni őket a sarki boltba feltöltetni.

Meghallgattunk mindent, amit a rádióban adtak: az ír tenoristákat, mint Josef Locke, tánczenét, Bing Crosbyt, ilyesmit. Az anyám sokat tekergette a keresőt, aztán néha otthagyta valami arab adón, és azt hallgattuk, amíg el nem ment, akkor aztán gyorsan kerestünk egy másikat.

Emlékszem gyerekkoromból a szüleim lemezeire is, ócska angol dalok voltak, mint például a „Shenanaggy Da", ami valahogy így hangzott:„Öreg Shenanaggy Da ül, oszt gitározik", és még ez az ökörség is teljesen összevissza szólt, mert a lemeznek nem volt rendes közepe, és sohasem sikerült pontosan felrakni, ezért ilyen nyolcas volt benne, amint forgott. Meg volt valami észbontó hülyeség a „Tűz, tűz, tűz"-ről egy 78-as lemez mindkét oldalán, egész sor versszakból állt tüzet imitáló effektusokkal, szirénákkal, a tömeg jajgatásával meg minden, és az A oldal végén a lemez felszólította az embert, hogy „Fordíts meg, még folytatom", és ha az ember megfordította, jött még húsz ugyanolyan tüzes versszak.

Sosem értettem azokat, akik azt állítják, hogy csak a rockot vagy csak a bluest szeretik. Még Eric Clapton is elismeri, hogy hatott rá a „The Runaway Train Went Over The Hill". Ahogy már a könyvemben, az „I Me Mine"-ban is elmondtam, a legkorábbi zenei emlékeim közé tartoznak Josh White meg Hoagy Carmichael dalai, sőt, tetszik vagy nem, de még az a zene is hatott ránk, amit utáltunk: a negyvenes-ötvenes évek giccsei, mint az az amerikai szám a vasúti sínekről a ház közepén, vagy az angol dal egy kék és egy rózsaszín fogkefe szerelméről. Ez mind bennem él még ma is, és bármikor előtörhet; talán ez jött ki a Beatles-dalok humorosabb részeinél, például a „Yellow Submarine" közepén.

Azt hinnénk, hogy ha az ember hall valamit, ami nem tetszik neki, akkor az nem hat rá, de hát az ember nemcsak az, amit megeszik, hanem az is, amit lát, szagol, megérint és hall, és a zene az ember olyan mélységeibe is behatol, ahová semmi más, és olyan módon érinti meg, amit szavakkal nem is lehet leírni. Az ember azt gondolná, hogy az egyik fülén be, a másikon meg ki, aztán esetleg évekkel később jön elő váratlanul. Mellesleg azt hiszem, a Beatlesnek jót tett, hogy olyan sokféle zenei hatás ért minket. Meghallgattunk mindent, ami a rádióban szólt, mert akkor a rádió volt a divat.

Idősebbik bátyámnak, Harrynek volt egy hordozható, 45-ös és 33-as fordulatszámú lemezjátszója. Tíz lemezt tudott lejátszani magától egymás után, de a bátyámnak csak három lemeze volt, az egyik Glen Millertől. Ezeket mindig gondosan visszatette a borítójukba, és úgy ment el hazulról, hogy nem is sejtette, hogy más is nyúzza őket. De amint kitette a lábát, a másik bátyámmal, Pete-tel azonnal előszedtük a lemezeit.

Meghallgattunk a világon mindent. Az apám még matróz korában hozott egy felhúzható gramofont New Yorkból, fából készült, és kis ajtók voltak rajta, a felsők mögött volt a hangszóró, alulra meg a lemezeket lehetett tenni. A tűket kis fémdobozokban tartották.

Apám vásárolt Amerikában néhány lemezt is, például Jimmie Rodgerstől, aki vasúti fékező volt. Tőle hallottam először countryt, elsősorban a „Waiting For A Train"-t, szerintem az keltette fel az érdeklődésemet a gitározás iránt.

Kedveltem később olyanokat is, mint Big Bill Broonzy, meg egy floridai countryénekes, Slim Whitman, aki nagy slágert csinált a „Rose Marie” című film betétdalaiból. Ott láttam először gitárral a kezében, már nem tudom, fényképen vagy a televízióban. De akkor már erősen benne volt a levegőben, hogy nemsokára divatba jön a gitár.

Éppen elvégeztem a Dovedale elemit, és bekerültem a nagy suliba, a Liverpool Institute-ba, amikor be kellett feküdnöm a kórházba. Tizenkét-tizenhárom éves koromban vesebajom lett. Előzőleg többször is volt mandulagyulladásom, sokat fájt a torkom, és egyszer lehúzódott a vesémre is.

Hat hétig feküdtem az Alder Hey Kórházban, fehérjeszegény diétán tartottak, csak spenótot meg mindenféle borzasztóságot ehettem. Először itt gondoltam arra, milyen jó lenne egy gitár. Hallottam, hogy Raymond Hughes, akit a Dovedale-ből ismertem, eladná a gitárját 3 és fél fontért, ami nekem akkor nem volt kis összeg, de anyám odaadta a gitárra, így aztán elmentem Raymondékhoz, és lebonyolítottuk az üzletet.

Persze nagyon ócska darab volt, de azt hittem, nem lesz vele semmi baj. Aztán amikor láttam, hogy hátul a nyakán van egy csavar, amilyen kíváncsi természetű vagyok, kicsavaroztam, erre lejött az egész nyaka. Nem tudtam rendesen visszarakni, ezért elraktam a szekrénybe úgy, ahogy volt, két darabban. Aztán később Pete bátyám összerakta, de kissé görbe lett a nyaka, és csak egy-két akkordot lehetett lefogni rajta, az érintők pedig állandóan zörögtek.

Apám is gitározott matróz korában. Aztán amikor nem kapott munkát hajón, felhagyott a tengerészélettel és a gitárt is eladta. Amikor elkezdtem játszani, eszébe jutott, hogy van egy barátja, Len Houghton, aki jól tud gitározni. Fölhívta hát, én meg azután eljártam a boltjába csütörtökönként, amikor zárva tartott, és olyankor sok időt töltöttünk együtt. Len legalább két-három órán át foglalkozott velem folyamatosan: új akkordokat mutatott nekem, meg énekelt is, a „Dinah"-ra, a „Sweet Sue"-ra emlékszem, meg ilyen Django Reinhardt-Stephane Grappelli hangulatú dalokra, meg a húszas-harmincas évek számaira, mint a „Whispering".

Ekkorra már megismerkedtem Paul McCartneyval a buszon, az iskolából hazafelé menet. Akkoriban a busz még nem ment el egészen a mi lakótelepünkig, így aztán még jó húsz percet kellett gyalogolnom hazáig. A mázlista Paul viszont a Western Avenue-n lakott, nagyon közel a buszmegállóhoz. Nem messze volt oda Halewood, ahol sokat játszottunk a mezőn. Arrafelé kis tavak is voltak, durbincsokkal. Mostanra egy hatalmas, otromba Ford-gyárat építettek arra a helyre, az foglalja el az egész területet.

Szóval egy buszon utaztunk Paullal, mindketten a Liverpool Institute egyenruhájában. Amikor kiderült, hogy ő trombitál, én meg gitározom, összehaverkodtunk. Én lehettem tizenhárom éves, ő meg ugye tizennégy, merthogy már akkor is kilenc hónappal idősebb volt nálam (olyan furcsa, hogy ennyi idő után még mindig ugyanannyival idősebb!).

Tinikoromban hallottam először Fats Dominótól az „I'm In Love Again" -t. Azt hiszem, ez volt az első rockszám életemben. Még iskolás koromban hallottam a „Whispering Bells"-t is a Del-Vikingstől, abban a gitárjátékra emlékszem. És aztán jött a „Heartbreak Hotel". A rádióból szólt valahol, és egy életre befészkelte magát az agyamba. Elvis, Little Richard és Buddy Holly erősen hatott ránk, és máig az ő rock and rolljukat szeretem a legjobban.

A popzene nagyon vegyes felvágott volt akkoriban. Zenéltek nagy sztárok is, mint Fats Domino, a Coasters és Elvis, de a legtöbb előadónak csak egy-két számát ismerte az ember, meg legfeljebb a képét látta egy poplapban. Hallgattunk brit művészeket is, mint Tommy Steele, az első angol popsztár, később meg Cliff Richard, aztán Larry Parnes felfedezettjei: Billy Fury, Marty Wilde és a többiek. Feledhetetlenül izgalmas volt, amikor a rock bejött, mert akkor láttunk először rózsaszín zakót, fekete inget, Fender Stratocastert, meg egyáltalán elektromos gitárt.

Az is izgalmas volt, amikor valaki fellépett a Liverpool Empire-ban, és hangszóróval játszott. Szinte mindegy is volt, hogy mit. Nem úgy ment, mint mostanában, hogy az ember mindenből kiválaszthatja a saját ízlésének megfelelőt, szó sem volt semmiféle választékról, hanem mindenből csak az volt, amit éppen kínáltak.

Ahogyan akkoriban mondták az emberek: „ez van, ezt kell szeretni". Mi meg minden élményre éhesek voltunk. Akármilyen filmet játszottak is, mi megnéztük. Akármilyen lemez szólt, meghallgattuk, mert nem volt másik. Mindez csak pár évvel történt a jegyrendszer után. Cukorhoz se volt könnyít hozzájutni, nemhogy rocklemezekhez.

Emlékszem, egyszer összegyűlt annyi pénzem, hogy megvehessem a „Rock Around The Clock"-ot Bill Haley-től, és megkértem valakit a családból, hogy vegye meg nekem. Már alig vártam, hogy a kezembe vehessem, erre hazajönnek azzal, hogy a Bill Haley éppen elfogyott, de hoztak helyette másikat, a Deep River Boys egyik lemezét. Ez nem lehet igaz — gondoltam magamban, mert akkor fordult velem elő első ízben, hogy egy lemezt nem sikerült megszereznem, és akkor tanultam meg egy életre, hogy nem szabad kiábrándítani azt, aki számít rád.

Nem láthattam Buddy Hollyt, amikor fellépett Angliában, csak a tévé adta a műsorát a londoni Palladiumból. Amikor meg Bill Haley lépett fel Liverpoolban, nem volt pénzem a jegyre. Tizenöt shillingbe került, ami túl sok volt egy diáknak. Nem is tudom, Paul honnan szerzett ennyi pénzt, merthogy ő ott volt a Haley-koncerten. 1956-ban viszont láttam az Empire-ban Lonnie Donegant, aztán a Danny and the Juniorsot, és a Crew Cuts-ot (ők előadták az „Earth Angel"-t meg a Penguins számát, a „Sh-Boom"-ot is).

Végül egész sok koncertre eljutottam, a legjobb Eddie Cochrané volt. Ez már jó pár évvel később történt. Egy angol banda kísérte. Ma is látom magam előtt: fekete bőrdzsekit viselt, fekete bőrnadrágot és málnavörös inget. A „What'd Say”-jel kezdte a műsort, és amikor felment a függöny, ő háttal állt a hallgatóságnak, és úgy játszotta a riffet. Aztán figyeltem az ujjait. Persze a Gretsch gitárja volt nála, ami a képeken is, fekete Gibson pick-uppal és Bigsby tremolóval. Narancsszín Chet Atkins 6120-as volt, amilyenen én is játszottam később Carl Perkins portréfilmjében, a „G” jellel a fáján. Eddie-ből leginkább az maradt meg bennem, milyen remekül gitározott. Nemcsak a saját dalai - a „Summertime Blues”, a „C'mon Everybody" meg a „Twenty Flight Rock" - tetszettek, hanem az is, ahogyan mások számait előadta, például Ray Charles „Hallelujah I Love Her So"-ját.

Emlékszem egy klassz közjátékra két szám között. Eddie ott állt a mikrofonnál, és amikor megszólalt, beletúrt a hajába és hátrasimította, mire a nézőtéren egy lány felsikoltott: „Ő, Eddie!". Ő meg válaszul belemormogta a mikrofonba, hogy „Szia, édes". Na, gondoltam magamban, ez a rock and roll!

És persze Eddie magával hozta Amerikából a harmadik húr nagy szakmai titkát is. De én ezt csak évekkel később tudtam meg Joe Browntól, aki együtt turnézott Eddie-vel. Arról van szó, hogy amikor a korai Beatles-felvételeket hallgatom, mindig feltűnik, hogy a harmadik húron fogott hangok mintha szétesnének háromfelé. Ha én is lazára hangoltam volna a harmadik húrt, akkor másképpen szólt volna, de nem voltam annyira rafinált, hogy magamtól rájöjjek: jobban járok, ha a harmadik húr helyére is másodikat teszek, hogy lazábbra hangolhassam. Eddie már tudta ezt, vagy éppen ő jött rá.

Kis tizenéves voltam még, amikora skiffle divatba jött. Az a helyzet, hogy Lonnie Donegan sokkal jobban hatott a brit rockegyüttesekre, mint amennyit elismertek belőle.

Az ötvenes évek végén gyakorlatilag még ő volt az egyetlen gitáros. Nagy sikere volt, igen jó hangja, rengeteg energiája és jó számai, tökös feldolgozások.

Kedveltem őt, sőt a példaképemnek tartottam. Mindenki az ő hatására vett gitárt a kezébe, és alapított skiffle-együttest. A skiffle a blues-ból nőtt ki, de ahogy előadták, az nekünk, liverpooli fehéreknek sem volt megvalósíthatatlan. Nem kellett hozzá sok pénz, csak egy mosólap, egy teásláda, némi húr, egy seprűnyél meg egy 3 és fél fontos gitár. A skiffle-lel könnyű volt elkezdeni a zenélést, mert a legtöbb dalhoz elég volt két, maximum három akkord. Ettől még lehettek nagy számok, mint például a „Midnight Special", a „Wabash Cannonball", a „Rock Island Line" meg számos hasonló dal, ami a fekete rabszolgák élményeiről szólt.

Így aztán mindenki skiffle-bandát alakított, és bár a legtöbb feloszlott, azokból, amelyek mégis megmaradtak, lettek a hatvanas évek

rockegyüttesei. Ez bizonyos értelemben folklór volt. Emlékszem, nagyon tetszett nekünk például az Eddie Clayton banda, ahol Ringó is játszott egy darabig. Kicsit később én is alakítottam egy skiffle-bandát The Rebels néven Arthur Kelly-vel meg a bátyámmal, aki elcsórt egy gitárt valakinek a garázsából. De csak egyetlenegy fellépésünk volt a British Legion Clubban.

Tizenhárom-tizennégy éves koromban, amikor az utolsó padban ültem az iskolában, mindenféle gitárokat rajzolgattam. Csak a gitár érdekelt, még csinálni is akartam egyet magamnak, ami elég vakmerő vállalkozás volt. Az ember tudatlanságában bármilyen ökörséget képes elkövetni. Csak egy évig tanultam asztalosságot a suliban, de valami kevés ragadt rám belőle. Persze csak olyan egyszerű dolgokat gyakoroltunk, mint a fecskefarkkötés. Nyilván olvastam valahol, hogyan kell gitárt készíteni, mert azt nem hinném, hogy én magam találtam volna ki.

Szereztem valahonnan tripla falemezt. Lerajzoltam a gitár alakját, aztán kivágtam a lemezből. Olyasmi volt, mint a Les Paul gitárja, de voltak rajta „f” alakú lyukak is, mint az Eddie Cochranén. Üregesre csináltam, és a belsejéből kis négyszögeket vágtam ki, aztán faszeget tettem a lyukakba, hogy összetartsák. A szélein beáztattam és meghajlítottam, de így is elég durva tákolmány volt, és a ragasztásoknál kissé megcsomósodott. A legnagyobb hibát azonban a nyakánál követtem el, ugyanis nem volt elég anyagom, hogy egy darabból csináljam meg. így aztán kettőből raktam össze: az egyik tartott a nyeregig, és külön volt a fej. Mindkettőbe véstem egy-egy lyukat, és a két darabra rácsavaroztam egy alumíniumlemezt, hogy az tartsa össze. Aztán megvettem és rászereltem a hozzá való fémalkatrészeket, föltettem a húrokat, kivágtam az „f"-lyukakat, és még le is lakkoztam az egészet szép barnára; mindez irtó sok időt vett igénybe. Aztán, amikor föl akartam hangolni, fogta magát, és szétesett. Bevágtam a kamrába, és feléje se néztem többet.

Az első rendes gitárom a Hofner President volt. Ebben rendesen ott voltak a nagy f-lyukak, mint a nagy Super Gibsonokon. Órákig játszottam rajta, késő éjszakáig, és próbáltam magamtól tanulni. Igen, nem annyira gyakorlásnak tekintettem a dolgot, mint inkább tanulásnak. Igazából semmi más nem is érdekelt. Mindig, amikor új húrokat vettem, nemcsak leszedtem a régieket, hanem meg is tisztítottam és ki is fényeztem a gitárt, hogy makulátlanul nézzen ki.

Még az elején vettem egy gitáros kézikönyvet, amiben leírták, hogyan kell lefogni néhány akkordot. Paulnak is megmutattam ezt a könyvet, amikor megismerkedtünk, bár ő akkor még trombitált. Próbáltuk a füzetből elsajátítani a gyakoribb akkordokat, például a C- és az F-dúrt, meg a G7-est. Csakhogy a könyvben a C-nél meg az F-nél is csak az első két ujj helyét rajzolták meg, így aztán ezeket később újra meg kellett tanulnunk.

Emlékszem arra, amikor fölfedeztük az inverziókat, vagyis hogy a gitár nyakának a közelében egy-egy akkorddal följebb lehet menni, ha az ember eggyel elcsúsztatja mindegyik ujját. Nagy dolog volt, hogy erre magunktól jöttünk rá. Aztán amikor nem sokkal később kaptam ajándékba egy Chat Atkins-albumot, megpróbáltam a dallamokat transzponálni másik hangnembe is.

Sosem voltam nagyon technikás gitáros, valaki mindig jobb volt nálam. Ott volt például az egyik iskolatársunk, Colin Manley, aki végül a Remo Four együttesben kötött ki,- na, ő tudta utánozni Chet Atkins-t, és tudott egyszerre két dallamot játszani. Nekem az ilyesmit sosem volt türelmem megtanulni. A jó ég tudja, hogyan lett belőlem mégis valaki ezzel a lustasággal. Igaz, gyakorolgattam én kölyökkoromban, csak hát messze nem annyit, amennyit lehetett volna.

Az első barátnőm Rory Storm húga, Iris Caldwell volt. Nagyon kedves lány volt, és pamut melltartót hordott. (Ő valószínűleg nem is tartotta magát a csajomnak, az ilyesmi ebben a korban még olyan bizonytalan: az embernek megtetszik valaki, aztán máris úgy gondol rá, hogy „a csajom".) Szóval Roryt előbb ismertem meg, mint a Beatle-eket. Néhányszor randiztam Irisszal, meg el is mentem hozzájuk. Emlékszem, volt egy pincéjük, ahol kávézót akartak berendezni; az ötvenes években az volt a nagy divat. Rory igazi sportember volt akkoriban. Emlékszem, néha futva érkezett a kapuhoz, izzadtan és zihálva, és a stopperóráját nézte, merthogy mérte az idejét.

Roryt eredetileg Alan Caldwellnek hívták, a papáját pedig Ernie Caldwellnek. Igen klassz család volt, mindannyian nagyon barátságosak. Később, miután visszatértünk Hamburgból, és sokat turnéztunk Liverpoolban meg Észak-Angliában, gyakran gyűltünk össze Roryéknál egy-egy fellépés után. Rory mamája, Vi megállás nélkül főzte a teát és készítette a pirítóst.

Ernie másodállásban portásként dolgozott a Broad Green Kórházban. Sokszor énekelgetett a betegeknek. Eredetileg ablakpucoló volt. Igazán rendes embernek ismertem, egyszerű, nyugodt, jámbor férfinak. Ő nem vett részt az éjszakai murikban, mindig korán lefeküdt, amiért ugrattuk is sokat, de vigyáztunk, hogy ne bántsuk meg soha. Amikor meghalt, mi már befutottunk, és elköltöztünk Liverpoolból. Az igazán szomorú az volt, hogy Ernie halála után Vi és Rory is öngyilkos lett. Iris viszont feleségül ment Shane Fentonhoz, aki később Alvin Stardust néven vált ismertté.

Egyszer rászántunk magunkat Paullal, hogy elmegyünk autóstoppolni. Ma már senkinek sem jutna eszébe ilyesmi, először is, mert bizonyára kifosztanák még a Mersey-alagútban, meg különben is már mindenkinek van autója, és emiatt úgyis csak lépésben lehet haladni. De akkor még csak az volt a kérdés, hová stoppoljunk, és végül a devoni Exmouth mellett döntöttünk, ahová már néhányszor ellátogattam a családommal.

Csak kevés pénzt vittünk magunkkal, és panziókban aludtunk. Egyszer, amikor sötétedéskor érkeztünk meg egy városba, megkérdeztük az első szembejövő nőt az utcán, nem tud-e valami szállást, mire azt válaszolta, hogy éppen nincs otthon a fia, elalhatunk a szobájában. Úgy látszik, megesett rajtunk a szíve, ami komoly hiba volt: Nem kellett volna befogadnia, mert aztán összevertük, megkötöztük és kiraboltuk -no persze ez csak tréfa. Szóval ott alhattunk, és másnap még reggelit is kaptunk. Nagyon kedves nő volt.

Eljutottunk délre, a tengerpartra, és haladtunk tovább Exmouth felé. Egy pubban megismerkedtünk egy részeg pasassal, aki Oxo Whitney-ként mutatkozott be. John később felhasználta ezt a nevet a Sherlock Holmes-paródiájában (a magyar fordításban „Zokszó Whitney" lett belőle - a ford.).

John valósággal gyűjtötte az ilyen poénokat, és nagyon sok, amit beépített a műveibe, valaki másnak a sztorijából származott. No, aztán amikor megérkeztünk Paigntonba, már nagyon kevés pénzünk volt, viszont volt egy kis borszeszes ételmelegítőnk. Vettünk valamit a fűszeresnél, mondjuk dobozos milánói vagy bolognai spagettit, és az égő fölé tartva melegítettük meg. Ezen éltünk.

Paigntonba már olyan szegényen érkeztünk, hogy az első éjszakát a tengerparton töltöttük. Valahol felcsíptünk közben két csajt is, akik egy darabig melegen tartottak minket, de aztán nagyon hideg és nyirkos lett ott a parton, és jó volt reggel elindulni. Elstoppoltunk Észak-Devonba, majd komppal átmentünk Dél-Walesbe, mert Butlinsba akartunk utazni.

Chepstowban az az ötletünk támadt, hogy menjünk be egy rendőrőrsre azzal a kéréssel, hadd aludjunk az egyik cellában. Elzavartak, hogy menjünk inkább a stadionba, és aludjunk a lelátón, az őrnek pedig mondjuk azt, hogy a rendőrök megengedték. Így is történt, de a stadionban kemény volt a pad, ráadásul piszok hideg éjszaka volt. Ahogy mentünk tovább észak felé Walesben, egyszer fölvett egy olyan teherautó, amiben nem volt utasülés, így aztán én a motorházon ültem, Paul meg az akkumulátoron. Egyszer aztán ordítva felugrik: a farmernadrágjának a hátsó zsebe cipzáras volt, és a cipzár elkezdte vezetni az áramot, úgyhogy Paulnak egy darabig cipzár alakú égési seb látszott a seggén.

Amikor aztán végre eljutottunk a Butlins táborba, ahová igyekeztünk, nem tudtunk csak úgy egyszerűen bemenni, mert úgy őrizték, akár egy fogolytábort. Drótkerítéssel vették körül, nehogy az üdülők kijuthassanak onnan, a kívülállók meg nehogy bemehessenek. De hiábavaló volt minden óvintézkedés, mi végül csak beszöktünk. (Egyébként Ringó ott kezdett el dobolni.)

Paulék elköltöztek Speke-ből az allertoni Forthlin Roadra, ami közel esett a Menlove Avenue-hoz, ahol John élt. Paul addigra rájött, hogy trombitával a szájában nem énekelhet, így aztán elhatározta, hogy szerez egy gitárt. Addigra már játszottunk együtt, és az iskolában is gyakran dumáltunk, így aztán az elköltözésük után is tartottuk a kapcsolatot. Elég közel lakott ahhoz, hogy biciklivel eljuthassak odáig. Húszperces út volt. El is csodálkoztam, amikor mostanában autóval jártam arra, hogy ami akkor mérföldeknek tűnt, az kocsival csak három-négy perc.

Pault a Liverpool Institute egyik diákja, Ivan Vaughan mutatta be Johnnak. Johnnak akkor már híre volt az iskolában, és ezt tudta is magáról. Én csak később ismerkedtem meg vele - már azt sem tudom, hogy hol -, amikor a Quarry Menbe hívtak. John akkor már főiskolás volt. Nem emlékszem pontosan, mi volt az első benyomásom róla, de gondolom, általában jó. Akkor csak az érdekelt, hogy bejuthassak egy bandába. És ha az ember megismerkedik egy másik zenésszel, elég hamar kijönnek egymással.

Johnt még az anyja tanította meg néhány akkordra. Olcsó gitárja volt, olyan kerek lyukkal a közepén, és csak négy húrral. John akkor még azt sem tudta, hogy egy rendes gitárnak hat húrja van. Nem is gitár-, hanem bendzsóakkordokat fogott. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a fenét csinál. Azt hitte, úgy kell. Ezért aztán megtanítottuk a rendes akkordokra, az E- meg az A-dúrra és így tovább, és rávettük, hogy rendesen húrozza fel a gitárját.

A Quarry Menben zenéltek olyanok is, akik nem sok vizet zavartak, így aztán azt mondtam, hogy akkor csatlakozom, ha tőlük megszabadulnak. Nigel Whalley például teásdobozon játszott, és talán egy hétig volt a bandában, meg ott volt Iván is, és valami Griff, aki gitározott, de ezek jöttek-mentek, és végül jó időre csak hárman maradtunk Johnnal és Paullal. Felléptünk néhány esküvői és egyéb mulatságon, például Harry bátyám lagziján, ahol mindhárman alaposan berúgtunk. Egyszer eljutottunk a Cavernbe is, de ott akkor még a jazz ment, minket meg ki akartak rúgni , mert rockot játszottunk.

John gyakran ellátogatott hozzánk. Anyám nagy zenerajongó volt, és örült, hogy én is zenével foglalkozom. Ó vette nekem a gitárt is, és szívesen látta a barátaimat. John meg inkább tartózkodott nálunk, mint otthon a Mimi nénjénél, akit eléggé vaskalaposnak tartottunk. John akkor már röstellte kissé Mimit, és eléggé csúnyán viselkedett vele, gyakran veszekedtek.

Egyszer, nem sokkal a megismerkedésünk után, én is elmentem hozzájuk. Még az Institute-ba jártam, és meglehetősen kisfiús képem volt. Mindketten megpróbáltunk huligánosan kinézni, és nekem nyilván sikerült is, mert nem nyertem meg Mimi tetszését. Azzal fogadta Johnt, hogy minek vitt oda engem, meg hogy micsoda fazon vagyok. John meg csak annyit felelt, hogy - Hallgass már, Mary, fogd már be! Ezért szoktunk rá, hogy inkább ő járt hozzánk, és anyámtól kaptunk néha egy kis whiskyt is.

Kezdtem egyénien értelmezni az iskolai egyenruhát. A bátyámtól örökölt holmik között volt egy kockás zakó, amit feketére festettem, hogy emlékeztessen az iskolaira. De a festés nem sikerült tökéletesen, ezért még látszott rajta a kockás minta. Aztán vettem a Lime Streeten egy dögös inget, elöl fehér pliszékkel, a sarkukban fekete hímzéssel. Johntól kaptam egy mellényt, ami korábban Twitchyé, vagyis a mamája élettársáé volt, és eredetileg egy szmokinghoz tartozhatott. Megkaptam a hozzá való palakék csőnadrágot is, és azt is feketére festettem. A bátyámtól meg örököltem fekete lakkcipőt.

Mimi néni sógora volt az angoltanárunk. Enyhén szólva egy kicsit nőiesen nézett ki₍ és mindig egy selyem zsebkendő türemkedett ki a felső zsebéből. Állandóan kifiguráztuk a modorosságáért, és „Buzi Smith" volt a gúnyneve. Na, ő mindig kiszúrta a lakkcipőmet. Azt mondta, nem osztályterembe való, és a sarokba állított.

Kockázatos volt ám ilyen szerkóban járni, és évekig attól tartottam, hogy még kirúgnak miatta. Akkoriban vazelint kentünk a hajunkra, hogy olyan fényes legyen, mint az amerikai rockereké. Viszont sapkát és egyennyakkendőt is kellett hordanunk, meg az iskola jelvényét, hát azt én nem tűztem föl, csak a toliam szárával erősítettem a zsebem fölé, hogy könnyen elrakhassam vagy föltehessem, ahogy a helyzet kívánja.

Paullal sokat lógtunk az iskolából, és igyekeztünk úgy tenni, mintha nem is lennénk gimnazisták. Az estéket Johnnal töltöttük. De még a tanítási napokon is ellógtunk ebédszünetben (az iskolából kimenni csak pápai áldással lehetett volna). Mi kiszaladtunk, az első sarkon túl megszabadultunk az egyenruha eltávolítható darabjaitól, aztán bementünk a szomszédos főiskolára, ahová John járt.

Ott irtó laza volt a légkör. Mindenki cigizett, és tojásos krumplit ettek, nálunk a menzán meg még a vacak-káposzta volt a menü. És persze voltak a főiskolán dögös tyúkok is. Mai szemmel nézve nem volt ebben semmi különös, de a mi hátterünkkel oltárinak tűnt. Ott mi is nyugodtan rágyújthattunk, nem cseszegetett érte senki. John jó haverként viselkedett, bár mindig ideges volt kissé a társaságunkban, mert túl fiatalnak néztünk ki, és félt, hogy lebukunk. Én olyan tizenöt éves lehettem akkor.

Emlékszem, John előtt akkor lett némi tekintélyem, amikor letámadtam egy pipit a főiskoláról. Afféle Brigitte Bardot-típus volt, és a szőke haját lófarokban hordta. Egyszer aztán összetalálkoztam vele egy bulin, ami a Queen's Drive-on volt, a Muirhead Avenue közelében, Les Stewartnál, akinek a bandájában szimultán játszottam akkoriban, hiszen igazán nem volt sok fellépésünk, az a pár font meg jól jött, szóval ott volt Lesnél ez a csaj is a bulin, és én átöleltem és lesmároltam. Amikor ezt John megtudta, kezdett más szemmel nézni rám.

Les nemcsak gitározni, hanem bendzsózni és mandolinozni is tudott. Vele egy hentcsboltban dolgozó srác révén ismerkedtem meg. Szombatonként én is ennek a boltnak dolgoztam mint kifutófiú, és kiderült, hogy annak a srácnak van egy Dobro gitárja (nála láttam ilyet először), és ismeri Lest, aki ügyesen játszott Bog Bill Broonzyt meg Woody Guthrie-t, vagyis inkább vidéki bluest meg bluegrasst, mint rockot.

Néhány bulin felléptem az ő bandájával is, már nem is emlékszem a nevére. Éppen velük játszottam a West Derby-i Hayman's Greenben, amikor hallottam, hogy az utca 8-as számú házában új klubot rendeznek be: már akkor megnéztem magamnak a pincét, ahol később a Casbah működött.

Ekkor ismerkedtem meg Pete Besttel. Néhány hónappal később jutott az eszembe, hogy van saját dobfelszerelése, és megkerestem, nem tartana-e velünk Hamburgba.

Paul és én úgy ismerkedtünk meg Stuart Sutcliffe-fal, hogy ő is John főiskolájára járt. Sovány, szemüveges, művészkülsejű srác volt Van Gogh-szakállal, és egész jól tudott festeni, legalábbis John nagyon komálta a képeit.

Stuart meg azt csípte Johnban, hogy olyan vagány, és tud gitározni. Stuart igazi lezser srácnak számított. Irtó jól nézett ki, a személyiségének erős kisugárzása volt, és ráadásul még barátságos is: soha nem beszélt velem meg Paullal félvállról, mint John, csupán azért, mert mi még csak gimnazisták voltunk. Eljárt a fellépéseinkre, tulajdonképpen ő lett az egyik első rajongónk, és szervezett is néhány bulit, ahol játszhattunk, akkor még többnyire csak mi hárman.

John megpróbálta rávenni a diákszövetséget, hogy vegyen nekünk komplett felszerelést, de végül csak egy erősítőt tudott elintézni, az is a főiskolán maradt, így néha ott is játszottunk, de hogy fellépésünk is volt-e ott, vagy csak próbáltunk, arra már nem emlékszem pontosan.

Az első egész éjszakás bulim a főiskola kollégiumában volt. Eleve ilyen hosszúra terveztük, mert mindenkinek vinnie kellett egy üveg bort, meg reggelire egy tojást. Vettünk is valami lőrét, és megérkezéskor beraktuk a tojásainkat a hűtőbe. Az egész buliban az volt a legjobb (és szerintem ebben Paul és John is egyetértene velem), hogy valakinél megvolt egy 45-ös lemez két oldalán Ray Charles „What I'd Say”-e. Az ment egész este, úgy nyolc-tíz órán keresztül. Egyike volt a legjobb lemezeknek, amiket életemben hallottam.

Másnap reggel hánynom kellett. Emlékszem, ott volt Johnnal Cynthia is, és azt mondtam neki részegen: - Bár nekem is lenne egy ilyen csajom, mint te!

Pantomim-napnak hívták Liverpoolban azt, amikor az egyetemisták és főiskolások pénzt gyűjtöttek. Mindenki jelmezbe öltözött és kimázolta magát, mint a pantomimesek, és minden szabad volt nekik ezen a napon: ingyen utazhattak a buszon, csörgették a pénzgyűjtő bádogdobozokat, bementek a boltokba is, és nagy hajcihőt csaptak az egész városban. Paul meg én nem jártunk a főiskolára, de úgy gondoltuk, ez jó balhé lesz, elmentünk hát a Gambier Terrace-re, ahol John és Stuart lakott, mi is beöltöztünk, és csatlakoztunk a gyűjtőkhöz. Johnnál és Stuartnál volt néhány fölös doboz, és egyet-egyet mi is kaptunk. Néhány óráig gyűjtöttünk, aztán visszamentünk a Gambier Terrace-ra, felnyitottuk a dobozokat, és kivettük az összes pénzt. Volt összesen vagy négy shilling, pennykben.

Aztán otthagytam az iskolát, de sokáig nem álltam munkába. Hónapok teltek el, a szünidőnek rég vége volt, mindenki más tanult tovább, vagy elhelyezkedett valahol, én meg az apámtól kapott kölcsönökből éltem, mert csak az volt a fontos, hogy bennmaradjak a csapatban. De az azért nagyon ciki volt, amikor apa megkérdezte, nem akarnék-e mégis el-

Namármost apának sosem volt semmi képesítése, de azt akarta, hogy mindhárom fia valami szakmát tanuljon. Az idősebbik bátyámból technikus lett, a kisebbikből hegesztő. Ezért aztán apa úgy okoskodott, hogy ha énbelőlem meg elektrotechnikust faragnának, akkor nyithatnánk akár egy családi autószerelő-műhelyt is. Amikor aztán karácsonyra vett nekem egy szerszámkészletet, láttam, tényleg nagyon a fejébe vette ezt az elektro-dolgot, pedig semmi kedvem sem volt az egészhez.

Apa elzavart egy felvételi vizsgára a Liverpool Corporationhoz, de csúfosan megbuktam. Nem szándékosan - egyszerűen alkalmatlan voltam, és kész. Lila gőzöm sem volt a matekról. Az egész csak azért volt ciki, mert erre a vizsgára köztudottan nem a legnagyobb lumenek jelentkeztek. Elmentem hát a munkaközvetítőbe, ahol azt mondták, hogy egy belvárosi boltban kirakatrendezőt keresnek. Gondoltam, az jó lesz, de mire odaértem, már betöltötték az állást. Viszont továbbküldték Peet úrhoz, a karbantartó részleg vezetőjéhez, aki fölvett villanyszerelő-tanoncnak, így végül is teljesülni látszott apám akarata.

Ezzel szemben továbbra is makacsul zenész akartam lenni, de hát erről senki sem adott bizonyítványt. Mégis, amikor felleptünk a fiúkkal, mindannyian éreztük, hogy nekünk ez a főfoglalkozásunk. Nem tudom, miért, talán merő dacból. Valahogy megéreztük hogy egyszer még jóra fordul minden. Azt persze akkor nem is sejtettük, hogy milyen karrier áll még előttünk, és tökéletesen boldoggá tett volna bennünket, ha néha fellépéshez juthattunk volna egy-egy Mecca-táncteremben. Abban az időben álmaink netovábbja egy igazi turné lett volna.

Apámnak volt valami összeköttetése a Liverpooli Közlekedési Klubban a Finch Lane-en, és egyszer elintézett ott egy szombat esti fellépést a Quarry Mennek. Rendes táncterem volt dobogóval, és a közönség táncolt. Apa büszke volt rá, hogy ő intézte el nekünk. Két menetet is le kellett nyomnunk.

Le is játszottuk az első 15-20 perces menetet, de aztán jól berúgtunk „fekete bársonyából, ami akkor nagyon divatos ital volt, Guinnessből és almaborból keverték. Én voltam úgy tizenhat éves, akkor Paul ugye tizenhét, John meg tizennyolc, és megittunk együtt vagy öt pinttel. Amikor újrakezdtük a zenélést, azt se tudtuk, hol áll a fejünk, és magunkat legalább annyira felbosszantottuk, mint mindenki mást, így aztán apám röstelkedhetett miattunk.

1959 decemberében részt vettünk Carroll Levis televíziós tehetségkutató| versenyén. Nem tudok róla, hogy végül akár egyetlen tehetséget is felfedezett volna, és nem jelentett semmit, ha valaki megnyerte a versenyt, ami egyébként úgy dőlt el, hogy géppel mérték a taps erősségét.

Az egész arra volt jó, hogy Levis biztosított egy műsort ingyenes fellépőkkel, egy hét múlva megjöhetett a következő néhány gárda.

Ez a fellépésünk Manchesterben volt Johnny and the Moondogs néven, éppen abban a korszakban, amikor Johnnak nem volt gitárja, mert egy ilyen ütésbiztos darab volt neki, ami valahogy mégis szétment, így aztán úgy adtuk elő a „Think It Over"-t, hogy ketten gitároztunk. John meg közöttünk állt, és a vállunkra tett kézzel énekelt. Mi adtuk Paullal a vokált is. Úgy éreztük, jól sikerült a fellépés, de azt már nem vártuk meg, hogy döntött a „tapsométer", mert el kellett csípnünk az utolsó vonatot Liverpoolba.

SZÜLETTEM 1940. JÚLIUS 7-ÉN LIVERPOOLBAN, A MADRYN STREET 9-BEN.

RINGO STARR

Egy alagútban voltam, amelynek fényt láttam a végén, és odáig kellett eljutnom: így születtem meg. Rögtön nagy ujjongással fogadtak. Anyám szerint miattam tört ki a második világháború, de én sosem értettem, mit akar ezzel mondani. Ki tudja, hátha még igaza is van? Az időpontok mindenesetre stimmelnek.

A háborúra és a bombázásokra nem emlékszem, pedig Liverpool eléggé megszenvedte. A mi környékünk sok találatot kapott, és gyakran kellett elbújnunk,- azt csak később tudtam meg, hogy a szenespincébe. Nekem inkább szekrénynek tűnt. Emlékszem a foghíjas telkekre az utcán, és idősebb koromban sokat játszottam a romok között vagy lenn az óvóhelyeken.

Legelső emlékem az, hogy gyerekkocsiban tolnak. Anyám, nagyanyám és nagyapám voltak velem. Nem tudom, hol történt, de nyilván valahol vidéken, mert egy kecske vett üldözőbe minket. Mindenki nagyon félt tőle, én is. A körülállók rémülten sikoltoztak. Ez aligha történhetett Liverpoolban.

Apai és anyai ágon egyaránt szegény munkáscsaládból származom. Az anyai nagyanyám volt a legszegényebb, tizennégy gyereket szült. Ezzel szemben az egyik dédanyáin állítólag igen módos lehetett, mert valami nagyon csillogó kerítésük volt. De lehet, hogy mindezt csak én találtam ki; már igazán nem tudom, mit hallottam anyámtól, és mi az, amit én kombináltam össze.

Az igazi családnevem nem Starkey, hanem Parkin a nagyapámat Johnny Parkinnak hívták. Csak amikor az anyja másodszor is férjhez ment (ami hallatlan dolognak számított akkoriban), akkor lett Mrs. Starkey, és a nagyapám fölvette a mostohaapja nevét.

Egyébként a hatvanas években meg akartam csináltatni a családfámat, de nem sikerült, a nagyszülőknél nem jutottam tovább. Aztán a rokonságban kérdezősködtem, de belőlük sem sikerült kiszednem semmit, máig sem tudom, miért: talán attól tartottak, hogy kiszivárogtatok valamit a sajtónak?

Apám pék volt, anyámmal a pékségben ismerkedett meg. Készített süteményeket is, ezért jó parti volt, mert mindig volt cukrunk, még a háborúban is. Amikor hároméves voltam, apámnak elege lett az egészből, és otthagyott bennünket. Testvérem nem született, úgyhogy ketten maradtunk anyámmal, amíg ő férjhez nem ment másodszor is, tizenhárom éves koromban.

Apámra alig emlékszem. Talán ha ötször találkoztam vele, miután elköltözött tőlünk, és nem is alakult ki közöttünk semmilyen szoros kapcsolat, talán mert anyám telebeszélte a fejemet azzal, hogy mekkora gazember. Dühös is voltam rá, amiért otthagyott bennünket. És még dühösebb lettem, amikora pszichoterápián arra biztattak, hogy ne fojtsam el az érzelmeimet. Pedig gyerekkoromban úgy éreztem, hogy már lerendeztem magamban a dolgot, és erről az elfojtásról mit sem sejtettem. Engem még úgy neveltek, hogy elviseljem, ami jön. A miénk talán az utolsó olyan nemzedék, amelyik nem mutatta ki az érzéseit.

Anyám egy ideig nemigen csinált semmit, mert nagyon bánkódott apám után. Végül mindenféle otthoni munkát vállalt, hogy etetni és ruházni tudjon engem. Aztán el is járt: volt pincérnő, takarítónő, bolti eladó, bármilyen munkát elvállalt, ami adódott.

Kezdetben szép nagy, három hálószobás házban laktunk, de miután apám elment, anyám ezt nem tudta fenntartani. Addig munkáscsaládnak számítottunk, de ez úgy volt Liverpoolban, hogy ha az embert elhagyta az apja, egyből alsóbb osztályba került. Így aztán kisebb, kétszobás családi házba költözünk - persze mindkét házat béreltük. Ezt a másodikat már tíz évvel korábban lakhatatlannak nyilvánították, mi mégis húsz évig éltünk benne.

Nem költöztünk messzire, csak a szomszédos utcába: a Madryn Streetről az Admiral Grove-ba. Nem is tudok senkiről, aki arról a környékről valahová messzire eljutott volna.

Mindenünk felfért egy teherautóra, és le se zárták a hátulját, mert csak 300 métert ment. Ott ültem a platón. Erre igen élénken emlékszem, mert fájt elhagyni a megszokott házat. (Nem is tudom, az én szegény csemetéim mit szóltak hozzá, hogy annyit költözünk.)

A Madryn Street-i ház belsejére egyáltalán nem emlékszem. Az biztos, hogy nem volt kertünk. Az utca képe viszont elevenen él bennem, mert sok barátom lakott ott, és gyakran jártam náluk. Egyébként a nagyszüleim is a Madrynen laktak. Liverpoolban az volt a szokás, hogy mindenki közel lakik a nagyszüleihez.

A második házra már jól emlékszem. Kert ott sem volt, és fürdőszoba sem, a budi pedig a hátsó udvarban állt. Azért csak az otthonunk volt, és még külön gyerekszobát is berendeztek nekem.

Miután apám elment, anyám és a nagyszüleim neveltek fel. A különös ebben csak az, hogy ők nem az anyám, hanem az apám szülei voltak. Igazán szerettek, és klasszul viselkedtek velem, többször elvittek még nyaralni is.

Nagymamám, Annie (akit én persze nem így hívtam) nagydarab nő volt, nagyapám meg alacsony. Ha aztán beivott, és perlekedni kezdett, nagymamám felgyűlte a ruhaujját, bokszolóállásba helyezkedett, és biztatta nagyapát, hogy csak rajta! Erős, dolgos asszony volt, és született túlélő.

Ráadásul nagyi volt a legjobb csodadoktor Liverpoolban. Ha megbetegedtem, anya rögtön pokrócba bugyolált, és elvitt hozzá, ő meg hipp-hopp meggyógyított.

Pedig csak két gyógyszert ismert: a pépes borogatást és a forró puncsot. Imádtam ezeket a puncsokat, meg azt is, hogy olyankor mindenki körülöttem sürgött-forgott. Egyébként többnyire odafigyeltek rám, hiszen egyetlen gyerek voltam a családban.

Nagyapám imádta a lóversenyt, aztán ha veszített, dühében káromkodott és csapkodta az újságot. Nagymama mindig rászólt, hogy „Johnny, ne a gyerek előtti", de aztán nagyapám mindig mondott még valami jó zaftosat, amit nagyon élveztem.

Volt egy kedvenc széke, abban üldögélte át az egész háborút. Sosem ment 1e az óvóhelyre, még akkor sem mozdult onnan, ha záporoztak a téglák. Ezért aztán gyerekkoromban én is nagyon szerettem leülni arra székre, de ha bejött, csak intett egyet, és máris pucolnom kellett onnan.

Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor a nagyapám meghalt. Tizenkilenc-húszéves voltam akkor. Az volt a legrosszabb, amikor elásták a földbe. Akkor döntöttem el, hogy inkább elhamvasztatom magamat, ne kelljen majd senkinek átélnie, amikor engem is gödörbe raknak és elföldelnek. A könnyem is csak akkor eredt el, amikor leengedték a koporsót.

Az iskolára, a St. Silasra élénken emlékszem. Az első napra talán nem is magamtól, hanem azért, mert anyám annyiszor elmesélte. Elkísért egészen a kapuig, pedig csak néhány percnyire volt tőlünk az iskola, de ez volt a szokás arrafelé. (Az persze szóba sem jöhetett, hogy a szülők az osztályterembe is bemenjenek az első napon, mint ahogy jóval később én bemehettem a saját gyerekeimmel.) Jól emlékszem, milyen óriásinak tűnt az épület, és milyen rengeteg gyerek volt ott. Eléggé félelmetesnek látszott.

Ebédre hazamentem, mert azon a környéken mi kicsik is nyugodtan közlekedhettünk, és bejelentettem, hogy aznap már nem lesz tanítás. Anyám ezt el is hitte, egészen addig, míg azt nem látta, hogy a többi gyerek mind szivárog vissza a suliba, akkor aztán kiparancsolt engem is. Egyszóval már az első naptól kezdve lógós voltam, később sem sokat koptattam az iskolapadot, és mindent összeadva legfeljebb ha öt évet töltöttem az iskolában.

Hatéves múltam, amikor súlyos hashártyagyulladást kaptam. Perforált a vakbelem, szóval egészen komoly eset volt. Mindenki ott aggódott nálunk, engem meg szörnyű fájdalmak kínoztak. Kijött a doktor, és nemsokára hordágyra tettek, majd elvitt a mentő. Benn a kórházban egy orvosnő vizsgált meg, és amikor megnyomta az oldalamat, annyira fájt, mint még életemben semmi.

Mielőtt elaltattak volna a műtéthez, megkérdezték, van-e valami kívánságom. Egy csésze teát kértem, mire azt mondták, nem lehet, csak majd ha kihoztak a műtőből.

Azt a teát végül csak tíz nap múlva ihattam meg, mert csak akkor tértem magamhoz a kómából. Amikor felnyitottak kiderült, hogy hashártyagyulladásom van, ami akkoriban még igen súlyos állapotnak számított. Anyámnak háromszor is bejelentették, hogy másnap reggelre meghalok. Szörnyű lehetett átélnie, és bizosan ezért féltett aztán olyan túlzottan. Szerencsém volt, hogy egyáltalán túléltem, és miután magamhoz tértem, még hosszú időre visszaestem a kábulatba.

A kórházban halálra untam magam. Ha sokáig van benn az ember, az jelenti számára a világot, én pedig összesen két évet töltöttem ott, a másodikat tizenhárom évesen. Az élet odabenn nagyon egyhangú. A barátaid is mind betegek, és amikor az ember végre lábra áll, elveszíti velük a kapcsolatot.

Anyám és a nagyszüleim majdnem mindennap meglátogattak. Sosem felejtem el, hogy egyszer az apám is eljött, megállt az ágyamnál egy notesszel a kezében, és megkérdezte, mit szeretnék a közelgő hetedik születésnapomra, aztán felírta a noteszébe! Végül nem vett nekem semmit - sem akkor, sem később, és évekig nem láttam újra. Hát ezért sem zártam őt a szívembe.

A kórházi ágyon tanultam meg, hogy a lábammal emeljem föl, ami leesett. Amikor már fél éve feküdtem benn, egyre jobban kezdtem érezni magam, és úgy volt, hogy pár héten belül hazamehetek. A születésnapomra kaptam egy kis játékbuszt. Az ágynak magasított oldala volt, és amikor kihajoltam, hogy visszavegyem a buszt a szomszéd fiútól, akinek odaadtam megnézni, kiestem, és felszakadt az összes műtéti hegem. Ezt megint nagyon veszélyesnek tartották, és emiatt még fél évig nem engedtek haza.

Végül jó egy évig voltam kórházban, és még utána is lábadoztam, úgyhogy még két évig nem mentem vissza a suliba. A kiesett időt ott nem lehetett pótolni, és mindig legalább egy évvel voltam lemaradva a többiekhez képest, egy tanár se vette a fáradságot, hogy korrepetáljon. Ezért aztán mindig én voltam az osztály hülyéje, és a legerősebb fiúval barátkoztam, hogy megvédelmezzen. Ekkor utáltam meg még inkább az iskolát, és egyre többet lógtam. Sokszor megtörtént, hogy anyám bepakolta az iskolai holmimat, de inkább a parkba mentem a haverjaimmal. Írtunk magunknak kikérő cédulákat, de mindig lebuktunk, mert nem tudtunk helyesen írni.

Kilencéves voltam már, mire végre megtanultam olvasni. Anyám nem tudott segíteni, mert mindig dolgozott, de Marie Maguire, anyám egyik barátnőjének a lánya sokat foglalkozott velem. Ó vigyázott rám, ha anyám elment moziba vagy dolgozni a kocsmába. Marié tanított meg olvasni a „Dobbin the Horse"-szal. Olvasni tehát tudok, de helyesen írni a mai napig sem tanultam meg. Ma már sajnálom, hogy akkoriban nem törődtem a tanulással, mert műveletlen maradtam. John bezzeg tanult latint is, meg festészetet is.

Liverpoolban a Dingle volt az egyik legkeményebb környék, a Toxtethnek pedig még ma is rossz a híre. Akkoriban több banda is működött ott, mindig verekedtek, tomboltak, meg kiraboltak másokat. De mindebből a gyerekek, a nők cs az öregek kimaradtak. Hozzánk soha senki sem nyúlt. Viszolygok, amikor arról hallok, hogy manapság képesek tolószékeseket meg kilencvenéves nőket is bántani. Ez aljasság. Ha valaki akkoriban ilyesmire vetemedett volna, azt biztosan megtorolják: a környék összes bandája együtt verte volna szarrá az illetőt.

Liverpool sötét és sivár hely volt, de gyerekként jól éreztük ott magunkat. Két jóbarátommal, Davy Pattersonnel és Brian Briscoe-val három triumvirátust is alakítottunk: mi voltunk a Három Testőr, a Halálfejesek, meg a Fekete Kéz bandája. Mindent együtt csináltunk, játszottunk detektívesdit, cowboyosdit, és egy iskolába is jártunk. Tíz-tizenegy éves korunkig úgy éreztük, miénk a világ, és a lebombázott házak helye remek játszótér volt. Sosem gondoltunk azokra, akiket ott ölt meg a bomba. - Találkozunk a bombin - mondogattuk.

Mindenfelé elcsavarogtunk gyerekkorunkban. Akkoriban csavargó szerettem volna lenni, mert az mindenhová eljut. Buszra nem volt pénzünk. Már nyolc-kilenc éves korunkban öt-hat mérföldeket gyalogoltunk Speke-be, a parkba vagy a városon kívüli erdőbe. A buszokat követve találtunk haza, lestük, hol fordulnak be. Biciklim még nagyon sokáig nem volt. Végül anyám vett nekem egy használtat, és egyszer elbicikliztünk Walesig meg vissza, de annyira feltörte a fenekemet az ülés, hogy örökre letettem a kerékpározásról.

Pedig Wales csak húsz-harminc mérföldre van Liverpooltól.

Kölyökkoromban sok minden mást is terveztem amellett, hogy csavargó leszek. Matróz is akartam lenni, hiszen Liverpoolban mindenki ismerte a dalt: „Elmegyek és mindent megnézek, és hozok haza tevenyerget". Nálunk mindenkinek volt tevenyerge, mert minden második családban volt egy tengerész, aki ilyen szirszart hozott haza a tengerentúlról. Hoztak azért jó dolgokat is, amiket irigyeltünk, például lemezeket és divatos ruhákat.

Az első zenei emlékem nyolcéves koromból való, amikor Gene Autry énekelte a „South Of The Border -t. Attól borsózott először a hátam, ahogy mondani szokták. Az is nagyon tetszett, ahogy a három vokalista énekelte az „aj, aj, aj"-t. Gene Autry-ra azóta is fölnézek.

Az ember mindig egyből tudta, ki a tengerész, mert ők öltözködtek a legjobban. Ezért akartam én is tengerre szállni. Beiratkoztam a kismatrózok közé is. Gyakorlatoztunk meg minden, és az volt a legjobb, hogy játékpuskát is adtak a kezünkbe. Aztán kirúgtak, mert elcsórtam egy puskát. És végül sosem szálltam hajóra, mint ahogy nagyon kevés dolgot nem hagytam félbe életemben: valahol mindig elbaltáztam.

Voltak azért saját játékaim is, kaptam anyámtól meg a testvéreitől édességet meg kisebb játékszereket is. Aztán úgyis mindent elcseréltem, mert mindig valami más kellett volna. Előfordult, hogy egészen szép ajándékot kaptam, például egy kis kémiai készletet, de azt is elcseréltem, amin persze megsértődött az, aki adta. Hiába, én egy idő után a világon mindenre ráuntam. Egy darabig gyűjtöttem ugyan bélyeget, de valójában az igazi hobbim maga a csereberélés volt.

A Woolworthből lopkodtunk is a barátaimmal, persze csak mindenféle műanyag vackot, ami belefért a zsebünkbe.

Akármit gyűjtöttem, végül túladtam rajta. A 78-as lemezeimet például egy unokatestvéremnek adtam, aki aztán ráült. Amikor elköltöztem Liverpoolból, a többi lemezemet magammal vittem, de a Patsy Cline-okat és a Little Richardokat ott kellett hagynom anyámnak.

Nagyapám mindenféle fémdarabokat hozott haza nekem a gyárból, ahol dolgozott. Bojlereket készített, és egyszer csinált nekem egy olyan vasutat, aminek a mozdonyában igazi tűz égett. Az volt életem legkedvesebb játéka. Akkora nagy volt, hogy akár rá is lehetett ülni. Miután születésemtől fogva vállalkozó szellem vagyok, kitaláltam, hogy jegyeket fogok árusítani a vonatra. Meg nyitottam egy állatkertet is a hátsó udvarban, de abban nem volt se tigris, se oroszlán, csak pók meg efféle, egy darabig meg egy gepárdbőr, amit szintén egy tengerésztől vettünk. Fél penny belépti díjat szedtem, aztán kitaláltam, hogy a belépés ingyenes, de kifele egy pennyt kell fizetni annak, aki nem mer esernyővel a kezében leugrani a falról. Mindig azt lestem, hogyan tehetnék szert egy kis jövedelemre.

Valamivel később az a briliáns ötletem támadt, hogy megkeresem az összes milliomost, például Frank Sinatrát, és kölcsönkérek tőlük egy-egy millió dollárt. Nem nyúlok hozzá, hanem beteszem a bankba, egy év múlva fölmarkolom a kamatokat, nekik meg visszaadom a pénzt, s nekik meg sejtelmük sem lesz róla, hogy tulajdonképpen mi is történt. Ezt aztán persze sosem valósítottam meg.

Tizenkét éves koromban átírattak a Dingle Vale-i középiskolába, de oda sem jártam valami sokat. A legkedvesebb emlékem onnan, hogy egy kis cipót adtak ebédre, aminek kivájtuk a közepét, és krumplit raktunk belé. Még mindig jobb volt, mint a menzakoszt.

A Dingle Vale messze volt tőlünk, jó fél óra gyalog. Mehettem a Princes parkon át, meg a Park Roadon is. Emlékszem, amikor hóesés után egyszer Brian Briscoe-val átmentünk a parkon, és mi hagytuk az első nyomokat a friss hóban. Ez annyira megtetszett nekünk, hogy nem mentünk iskolába, hanem egész nap a havat tapostuk.

Sokat verekedtem, pedig ha tényleg megütött valakit az ember, annak általában az lett a következménye, hogy másnap egy nagydarab fickó várta az iskola kapujánál, aki aztán vagy leütötte, vagy csak megrázta, és megfenyegette: - Ne merj többé hozzányúlni a mi Frankünkhöz! Ezért aztán mindig is szerettem volna, hogy nekem is legyen egy nagydarab bátyám, aki megveri azokat, akik engem vertek meg.

Hát ilyen nem volt, mint ahogy apám se, de az anyám mindig próbált megvédelmezni. Ha egy nagyobb fiú rám szállt, mindig elment hozzájuk, és megadta neki a magáét. Nagyon szeretett engem, de biztosan azért is kényeztetett, mert olyan beteges voltam.

Harry, a leendő mostohaapám akkor lépett a képbe, amikor tizenegy éves voltam. Festő és dekoratőr volt a burtonwoodi amerikai haditámaszponton. Sokszor megnevettetett, hozott nekem képregényeket és nagyon muzikális volt. Sok zenét ő mutatott meg nekem, de nem várta el, hogy tetsszenek is. A nagyzenekarokat és Sarah Vaughant bírta leginkább. Mindig azzal kezdte: - Ezt már hallottad? Tényleg nagyon kedves ember volt, minden gyerek és állat kedvelte. Tőle tanultam gyöngédséget.

Én is csíptem Harryt, meg anyám is szerette, és egyszer aztán előállt azzal, hogy hozzámenne feleségül. Megkérdezte, mit szólok hozzá, és én egy darabig duzzogtam, hiszen még csak tizenhárom éves voltam, de aztán belegondoltam, hogyha most nemet mondok, talán sosem megy többé férjhez. Így aztán áldásomat adtam rájuk, mert Harry tényleg olyan jó fej volt.

Mostohaapám összebarátkozott a helyi édességbolt tulajdonosával, Lennel, akitől kaptam néha egy kis munkát, mindenféle alkalmi megbízásokat, amiért édességgel fizetett. Ez nagyon jól jött, mert a cukrot még mindig jegyre kaptuk.

Nagy nap volt, amikor a jegyrendszert megszüntették, pedig nem arról volt szó, hogy na most aztán veszünk egy csomó cukrot, vajat meg tojást, mert úgyse lett volna rá pénzünk. Ha belegondolok, a háborús jegyrendszer nemigen érintette a szegényeket, mert úgyis mindig össze kellett húzniuk magukat. Először a kórházban tartottak igazán jó koszton, ott rendszeresen kaptam vajat és újkrumplit is.

Tizenhárom éves koromtól kezdtem másképp látni a világot. Rájöttem, hogy Liverpool sötét és koszos, és el akartam kerülni onnan valahová, ahol van egy kis zöld is. Nem is kellett volna messzire menni az Admiral Grove-ból, mert Aigburth-ben már voltak kertek. Szerettem a parkokat is, amikor lógtunk az iskolából, sokszor mentünk a Sefton vagy a Princes parkba. Szeretem a zöldet, a tengert és vonzanak a tágas terek.

Mindig nagy birtokon vettem házat, de a lényeg a kilátás volt. Monte Carlóban például úgy érzi az ember, hogy ellát a világ végéig. Csak nézni szeretem, nem fontos, hogy az enyém legyen. Ha lenne egy kis házam egy fél acre-ön, de a dombtetőn, az is oké lenne, ha meglenne a kilátás. Emlékszem, amikor az első feleségemmel, Maureennel és a gyerekekkel Hampsteadbe költöztünk. A ház szép volt, de a kertet nem szerettem, mert mindenütt kerítésbe ütközött a tekintetem. El is költöztünk, mert nem bírtam a bezártságot, amit nyilván még Liverpoolban utáltam meg.

Mindmáig csavargó vagyok egy kicsit. Próbálnék megállapodni végre, de valami nyughatatlanság hajt előre. A mostani feleségemmel, Barbarával nevetünk is rajta sokat, hogy ha veszünk egy új házat, kidekoráljuk, és már teljesen kész van, mindig megkérdezem: - Te, nem kéne innen elköltözni?

Tizenhárom éves koromban mellhártyagyulladást kaptam. Liverpoolban akkoriban sok volt a tébécés, különösen a mi környékünkön. Kiderült, hogy nekem is tuberkulózisom van, így aztán ismét kórházba dugtak egy évre.

Akkor kezdtem kamaszodni, így aztán egész izgalmas volt. amikor Clark vagy Edgington nővér köszönt el tőlünk elalvás előtt, mert ha az ember csókot kért tőlük, néha egész rendeset is adtak. Fiatal nővérek voltak, tizennyolc-húszévesek. A főnővértől bezzeg sohasem kértük a búcsúcsókot elalvás előtt!

Két nagy kórterem volt, közte spanyolfallal, az egyikben mi, fiúk, a másikban a lányok. Volt persze nagy szerelem. Éjszaka átosontunk a lányokat taperolni. Órákat töltöttem odaát, hogy megfoghassak egy cicit. Persze mindnyájan tébécések voltunk, s mindezzel csak azt értük el, hogy tovább fertőztük egymást. Aztán lett az embernek csaja is, de ez nem sokat számított, mert aki meggyógyult, azt máris küldték haza. Ez is hozzátartozott a felnőtté váláshoz, ami akkoriban még elég soká tartott.

Például az ember elvitt egy csajt a moziba.. átfogta a vállát, és mindig lejjebb csúsztatta a kezét, hogy foghasson is valamit.

Igen korai szexélményeim is vannak. Két lány is beárulta az anyjának, hogy lehúztam a bugyiját, megbámultam és megfogdostam.

Még csak nyolcéves voltam, és igazán nem volt ebben semmi, csak próbáltunk készülni az életre. Volt egy barátunk, akinek a nővérét mind megfogdoshattuk. Nem csináltunk vele semmi mást, csak néztük és fogdostuk a punciját, közben nagyokat nevettünk.

A szüzességemet végül a Sefton Parkban veszítettem el, úgy tizenhat évesen. Nem mindennapi dolog volt: elvittünk egy barátommal két csajt a vásárban a bódék mögé, a hangszórókból Frankie Laine szólt, és millió ember volt körülöttünk, mi meg ott feküdtünk a fűben, és az „Égi lovasok"-ra keféltünk. Irtó izgi volt, és rögtön megéreztem a dolog ízét. Egy darabig nem is foglalkoztatott semmi más.

Mielőtt még másodszorra kórházba kerültem volna, iskolába menet volt egy kis zenebolt a Park Roadon. A kirakatában tartottak gitárt, bendzsót, harmonikát és mandolint is, de én mindig a dobokat bámultam. Különösen a tamtam tetszett annyira, hogy néha vissza is oldalogtam nézegetni még egy kicsit. 26 fontba, azaz egy vagyonba került volna.

Dobolni a kórházban kezdtem 1954-ben, ahol mindenféle tanfolyamot szerveztek, hogy ne unatkozzunk annyira. Jött egy tanárnő, aki dobot, csörgődobot, triangulumot adott a kezünkbe. Amikor a színes karikás tábláján a sárgára mutatott, a triangulumot kelleti megütni, amikor a pirosra, akkor a dobot. Mindig a dobot követeltem ki magamnak.

Bekerültem a kórház zenekarába. Pamutgombolyaggal püföltem az ágyam melletti szekrényt, úgy gyakoroltam. Szó szerint ezzel ütöttem el az időt. Szóval ott kezdtem el dobolni, és attól kezdve semmi más nem érdekelt. Nem volt más vágyam, mint egy dobkészlet, és amikor kijöttem a kórházból, örökké a dobokat bámultam a kirakatban. A nagyszüleimtől kaptam egy mandolint és egy bendzsót is, de ezek hidegen hagytak. Hétéves koromban nagyapától kaptam egy harmonikát, az se érdekelt, és volt zongoránk, az se. Csak a dob, mindig csak a dob.

Ekkor már hallgattam zenét. Tizennégy éves koromban három lemezt vettem: a „Love Is A Many Splendoured Thing"-et a Four Acestől, az „Oh Mein Papa"-t Eddie Calverttől és David Whitfield „Mama"-ját. Ebből a Four Aces az egyetlen, ami megmaradt, a többit már nemigen hallgatom.

Igazából nem voltam oda egy dobosért sem. Szerettem látni a moziban, ahogyan mondjuk Gene Krupa csinálja, de az ő kedvéért nem vettem volna meg egy lemezt sem. Az egyetlen dobos lemezem a „Topsy Part Two" volt Cozy Cole-tól. Nagyon szerettem viszont a countryzenét, és sok ilyen lemezt lehetett kapni a matrózoktól. Ha bulizni mentem, gyakran szólt Hank Williams vagy Hank Snow. Akkor szerettem meg egy életre a countryt.

Elkezdődött már a skiffle-őrület is, és Johnnie Rayt például imádtam. De 1956 táján még Frankie Laine volt a kedvencem, meg persze Bill Haley. Amikor Man szigetén nyaraltunk, megnéztem a „Rock Around The Clock"-ot. A nagyszüleim vittek el rá, miután hazaengedtek a kórházból. A film nagy élmény volt, mert a közönség lázba jött, és szétszedte a mozit, amit nagyon élveztem. Nem vettem részt a tombolásban, hiszen beteges voltam, de nézni is nagyon jó volt.

Ekkoriban vettem az első igazi dobomat is, egy féloldalas, hatalmas nagydobot, harminc shillingért. Sokat buliztunk annak idején. Az egyik nagybátyám harmonikázott, a nagyszüleim a mandolint és a bendzsót pengették. Valaki mindig játszott valamit, és én is püföltem a nagydobomat két gyújtóssal, ami őrjítő lehetett, de hagyták, hiszen kölyök voltam még. Persze egy idő után mindig azt mondták: - Na, ebből elég volt! -, azzal kiraktak.

Olyasféle dalokat játszottak ilyenkor {amilyenekhez én is visszanyúltam a „Sentimental Journey" nagylemezemen, mint a „Stardust", a „That Old Black Magic" meg a „You'll Never Know", de Jim bácsi és Evy néni igazi nagy száma a „They're Building Flats Where The Arches Used To Be" volt. Liverpoolban mindenkinek volt saját buliszáma. Az anyámé a „Little Drummer Boy", amit nekem énekelgetett, én meg mindig a „Nobody s Child"-dal válaszoltam, mire eljátszotta, hogy sírva fakad.

Tizenöt évesen a templomi kórusban is énekeltem, mert pénzt adtak érte. Kisebb koromban jártam vasárnapi iskolába is egy keveset. Protestánsnak születtem, és anyám egy darabig az Organista Páholy tagja volt. Március 17-én, Szent Patrik ünnepén a protestánsok mindig jól elverték a felvonuló katolikusokat, az organisták napján, július 12-én viszont a katolikusok gyepálták el a protestánsokat. Minderre azért került sor, mert ahogy mondani szokták, Írország igazi fővárosa Liverpool.

Tizenhárom éves koromban végképp kimaradtam az iskolából. Egy alkalommal be kellett szereznem a végbizonyítványomat, hogy munkanélküli-segélyt kaphassak, amíg nem találnak nekem munkát. Be is mentem az iskolába azzal, hogy - Elnézést, de kaphatnék egy papírt arról, hogy tizenöt éves vagyok, és ide jártam? Először azt mondták, bele a képembe, hogy nem is jártam oda, csakhogy én nem voltam hajlandó lekopni, mire végül megtaláltak az iratokat, de tényleg senki sem emlékezett rá, hogy oda jártam.

Aztán hét-nyolc évvel később, amikor a Beatles befutott, kirakták az állítólagos padomat a gyepre egy kerti mulatságon, és pénzt szedtek attól, aki bele akart ülni. Kész csoda lenne, ha valóban az én padom lett volna, mert tök egyforma volt mindegyik.

Akkoriban nem volt nehéz elhelyezkedni annak sem, aki kimaradt az iskolából. A vasútnál kezdtem fullajtárként, ezt olyan öt hétig csináltam. Azért mentem pont a vasúthoz, mert jó meleg egyenruhát adtak. Öt hét után elküldtek orvosi vizsgálatra, ahol azt kérdezték, hogy ugye csak viccből gondoltam az egészet, és azonnal elbocsátottak. De tizenhat éves koromra teljesen meggyógyultam, és munkaképessé váltam.

Akkor csaptam föl hajósinasnak egy luxusgőzösre, amely Liverpool és az észak-walesi Menai között közlekedett. Az volt a vágyam, hogy igazi tengerjáró legyek, és gondoltam, ez jó lesz első lépcsőnek, mert aki három hónapot lehúzott egy ilyen hajón, azt már óceánjáróra is fölvették. Aztán megrekedtem ezen a szinten, de ez se volt rossz, mert a kocsmában tengerésznek adhattam ki magamat, és így könnyebben lehetett felcsípni a csajokat - hacsak ki nem kottyantottam, hogy Menaiból érkeztem, ahová aznap reggel indultam.

Rettegtem attól, hogy behívnak katonának, és mivel 1956-57-ben a műszerésztanoncokat nem sorozták be, én is így úszhattam meg. Voltaképpen azt üzente ezzel az állam, hogy akinek van tisztességes munkája, azt nem abajgatják. Én meg úgy gondoltam, minden más jobb, mint a hadsereg. Apám hallotta valakitől a kocsmában, hogy a H. Hunt és Fia cégnél van felvétel. Asztalosnak jelentkeztem, de hat hétig biciklis kézbesítőként alkalmaztak. Aztán elkezdtem panaszkodni, hogy én nem kézbesítőnek jöttem, hanem asztalosnak, mire azt mondták, ott most nincs üresedés, de nem akarok-e technikus lenni? Így lettem tanonc, és hetenként felváltva dolgoztam, meg iskolába jártam.

Itt, vagyis az utolsó rendes munkahelyemen barátkoztam össze Roy Trafforddal. Máig jóban vagyunk, csak persze ritkán látjuk egymást. Vele kezdtem pubba járni (bizony, én már tizanhat éves koromban kocsmáztam ám), aztán a Cavernbe is. Ott rendszerint berúgtunk, aztán átmentünk a kocsmába, még jobban berúgtunk, és vissza a Cavernbe!

Ugyanazt a zenét szerettük Royjal, főleg a rock and rollt. Állandóan a Radio Luxembourgot hallgattuk. Rossz volt ugyan a vétel, de nekünk úgy is tetszett, mert egészen más zenét játszott, mint a brit adók. Vasárnaponként Royéknál néztük a tévében Alan Freed műsorát. Abban is többnyire rock szólt. Royjal egyformán öltöztünk, együtt csináltattunk ruhát, legfeljebb a színe volt más, a fazonja ugyanolyan. És mindenhová együtt jártunk.

Közel volt a liverpooli kikötő, és minden területnek megvolt a saját huligánbandája, akárcsak New Yorkban vagy Hamburgban. Én is huligán lettem, mert az embernek nemigen akadt más választása. Amerre laktam, muszáj volt valamelyik bandához csatlakozni, különben bárki beléd köthetett az utcán. Így aztán aközött lehetett csak választani, hogy mindig megvernek a helyi banda tagjai, vagy csak néha, csapatosan vernek meg más környékbeliek - ami velem többször is előfordult.