JOHN: Ki adott drogot a Beatlesnek? Szó sincs kitalációról. Egy illetőtől vásároltam, az meg megint valaki mástól kapta. Mindenesetre nem mi találtuk fel.

Akkor kezdődött a hírverés a Beatles és az LSD körül, amikor az angol tévé meginterjúvolta Pault, és a riporter megkérdezte: „Kipróbálta már az LSD-t?" Mire ő igennel válaszolt.

A tévések tovább faggatták: „És nem érzi magát felelősnek, hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt kijelenti?” „De igen felelte Paul, vágják is ki az adásból." Persze eszük ágában sem volt. Öt évvel később ugyanezek a fazonok hirdették: „Paul McCartney és a Beatles a drogokat népszerűsíti." Ez pofátlanság. Hogy mertek rólunk ilyet állítani, mikor minden szavunkat kifacsarták?

Nem hiszem, hogy bármit is ártottunk volna a gyerekeknek, hiszen végtére is mindenki önmagáért felelős.” Én soha nem éreztem, hogy többletfelelősség nehezedne rám azért, mert úgynevezett bálvány vagyok. Nem várhatják el ezt senkitől. Voltaképpen a saját felelősségüket varrnák a nyakunkba, ahogy Paul is kijelentette a sajtó embereinek, amikor megkérdezték, szed-e LSD-t. Ha annyira aggasztotta őket a felelősség kérdése, és az, hogy a fiatalság minket utánoz, hát tettek volna arról, hogy a dolog ne kerüljön a nyilvánosság elé. Illúzió azt képzelni, hogy csak azért, mert valaki megveszi a lemezedet, már szolgaian utánozza az életmódodat is. Nem így működik ez az egész.

PAUL: Nem tudom, mit gondolt rólam az utca embere. A felük legalábbis mellém állt. Sokan tudtak a botrányról. A barátaim azt mondták: „Huhh! Hallottunk a tévében." Az újságok bizony keményen támadtak, én azonban korábban határozottan elhatároltam magam mindettől, mivel nem óhajtottam kábszerezésre buzdítani a fiatalokat. Azt hiszem, már az interjú alkalmával is említettem ezt.

Akkoriban valamennyien szedtünk LSD-t, csak történetesen engem kérdeztek meg róla. Ha bármelyik más barátunkhoz fordulnak, ugyanazt a választ kapják. Balszerencsémre én laktam legközelebb a tévéstúdióhoz.

JOHN: Azt hiszem, ami az újságokban áll, az eleve szemenszedett hazugság. Egyedül az újság neve felel meg a valóságnak. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy tudatosan, megátalkodottan gonoszak, egyszerűen ez sül ki a dologból. A természetükből adódik, hogy ellene dolgoznak az igazságnak, a rendszerben magában lehet a hiba.

A tévé jobb valamivel, de ez is a rendszer hatása alatt áll, ez pedig megakadályozza az igazság napvilágra kerülését. Továbbra is olyan világban élünk, amely korlátozza a szabad véleménynyilvánítási.

Elméletileg szólásszabadság van ugyan, de ezt is megszorítások szabályozzák. És a korlátozások nem maradnak hatás nélkül. Kérdés az, hol vonjuk meg a határokat. Nem beszélhetünk például nyíltan a szeretkezésről. mert a rendszerezi nem teszi lehetővé.

GEORGE: Az egész sajtó ezen csámcsogott. Paul is befoghatta volna a száját, persze, akkor nem támad ez a ribillió. Időtlen időkig a drogokkal nyaggattak minket ezek után. Valaki kaphatott egy fülest, ezért állt elő pont az LSD-vel.

Mindez azért tűnt különösnek a szememben, mert tizennyolc hónapig próbáltuk rávenni Pault, hogy próbálja ki a szert, aztán egy napon a tévé nyilvánossága előtt éppen ő szájalt róla.

JOHN: Mindig pazarul időzíti a nagy bejelentéseit, nem igaz?

PAUL: A többiek végig azt hitték, hogy szándékosan álltam a világ elé egy ilyen bombasztikus kijelentéssel. Az igazság az, hogy elkapott egy tévés stáb, és pillanatok alatt kellett döntenem, megmondjam-e nekik az igazat vagy sem.

RINGO: Lehetőleg nem beszéltünk idegeneknek az LSD-ről, erre Paul odaállt ezzel a nagy nyilvánosság elé. Ő mindig is ilyen volt. A közönség meglehetősen vegyesen reagált rá. A legcikibb az volt, hogy Paul ezzel okot szolgáltatott a sajtónak, hogy folyvást a sarkunkban lihegjen. Személy szerint úgy éreztem, mindez nem tartozik rájuk, de ha egyszer Paul mondott valamit (és ez az együttes minden nyilvános megnyilvánulására vonatkozik), a másik háromnak melléje kellett állni, amit készségesen meg is tettünk, hiszen szerettük egymást. Ám ha engem kérdeznek, hát meglettem volna c nélkül a kiadós kis botrány nélkül is.

A sajtó kérdésekkel bombázott minket: „Helyesnek tartják a drogozást, miközben a közönség önöket másolja?" Akkoriban úgy éreztük, mindenkinek anyagoznia kéne, magam is erősen a füvezés és az LSD mellett voltam. Huszonhét éves voltam, és drogoztam. A felebaráti szeretet narkotikuma volt ez.

JOHN: Mi senkinek sem adunk tanácsot, hogyan élje az életét. Mindössze annyit tehetünk - mivel folyvást a nyilvánosság szeme előtt vagyunk -, hogy reflektálunk a cselekedeteinkre, az ítélkezés már mások gondja. Ha egyesek minket neveznek ki követendő példaképnek, csupán annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk az elveinkkel összhangban élni az életünket, ami így talán nekik is javukra válhat.

PAUL: BEISMEREM, VANNAK VESZÉLYEI AZ LSD-NEK, ÉN AZONBAN KÜLÖNÖSEBB ELVI MEGGONDOLÁSOK NÉLKÜL PRÓBÁLTAM KI, CSAK HOGY VÁLASZT TALÁLJAK AZ ÉLET NAGY KÉRDÉSEIRE.

RINGO: ELÉG NÉPSZERŰEK VOLTUNK AHHOZ, HOGY KIELÉGÍTSÜNK EGY EKKORA KÖZÖNSÉGET. MINDEZT A SZERETET ÉS A BÉKE JEGYÉBEN TETTÜK. MESÉS IDŐK VOLTAK AZOK. MÉG MA IS ELKAP A LELKESEDÉS, HA AZ AKKORI JELSZAVAINKRA, A SZERETETRE ÉS A BÉKÉRE GONDOLOK, MEG ARRA, HOGY VIRÁGOT TŰZTÜNK A PUSKACSÖVEKBE.

RINGO: Az Our World televíziós műsor frankó volt, több százmillió ember látta a földgolyón. Ez volt a történelem legelső műholdas adása. Ma már ez megszokott dolog, de mi csináltuk elsőnek. Baromi izgalmas volt, sok ilyen legelső ezt meg azt tudunk magunk mögött. Mozgalmas idők voltak azok.

PAUL: A műsor előtt egész éjszaka fent voltam, és az ingemre rajzoltam. Volt egy Trichemnek nevezett vegyszerem, az ember csak rárajzolt vele az ingre, aztán amikor kimosta, megmaradt a minta. Sűrűn használtam ezt a Trichemet, sok inget és ajtót lestettem meg vele. Jó buli volt. Az inget aztán kidobtam a műsor után,- ma is ez van, ami könnyen jön, könnyen tűnik cl.

GEORGE: Nem tudom, hány millióan látták az adást, de fenomenális nagyságú közönségnek szánták. A legkorábbi műholdas műsor volt ez, amit a technika fejlődése lehetővé tett - Japánba, Mexikóba és Kanadába is sugározták.

Emlékszem a lemezfelvételre, mert elhatároztuk, hogy bevonunk néhány palit, akik a virággyerekek nemzedékét képviselhetnék. Ha alaposabban megnézik a földszinti felvételeket, ott találják Mick Jaggert. Azt hiszem, Erick Clapton is ott ült teljes pszichedelikus szerelésben, kibodorított hajjal. Klassz volt, zenekari kísérettel játszottunk élő adásban. Próbáltunk egy keveset, aztán meghallottuk: „Tizenkettőkor ti vagytok soron, srácok." A pasas az emeletről ránk mutatott, és elkezdődött. Egy nekifutásra csináltuk végig.

NEIL: Profi műsor volt. Emlékszem az operatőrök és a tévések színes kavalkádjára. Pszichedelikus volt meg minden, de a BBC fekete-fehérben vette fel! Ha tudjuk, magunk filmezünk.

RINGO: Imádtuk, hogy puccba vághatjuk magunkat, s külön öltönyöket készíttettünk a műsor kedvéért. Az enyémet a The Fool két alkalmazottja, Simon és Marijke varrta. Baromi nehéz volt a gyöngyöktől, megvolt vagy egy tonna.

A felvételeken látni, hogy az arcokról boldogság sugárzik. Mellettem Keith Moon állt. Mindenki közreműködött, tényleg mesés idők voltak, mind zenei, mind szellemi értelemben. Ami pedig a dalok szövegét illeti, a szerzők alaposan fején találták a szöget.

PAUL: A Beatles az „All You Need Is Love"-ot énekelte. Főként John szerzeménye volt, egyike az akkori dolgainknak. Annyira illett a műsorba, hogy akár ennek örömére is írhattuk volna (miután elkészült, mindenképpen hozzáigazítottuk a műsorhoz). Mégis az az érzésem, csupán John egyik dala ez, amelyik így is, úgy is megszületett volna. Lementünk a barnesi Olympic stúdióba, hogy felvegyük, és mindenki egyetértett abban. hogy ezzel kell fellépnünk a műsorban.

BRIAN: Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy nem rukkolnak elő valami isteni számmal. Hónapokkal korábban leszerződtek a műsorhoz. Egyre közeledett a fellépés ideje, de ők még semmit sem írtak. Aztán úgy három héttel az előadás előtt leültek, és megcsinálták. A lemezt tíz nap alatt fejezték be.

Ihletett dal ez, hiszen egy világméretű műsor számára írták, és valóban üzenni is akartak vele a világnak. Ennél csodásabb üzenetet nehéz volna elképzelni. Meseszép, hátborzongatóan gyönyörű.

PAUL A stílusa, gondolom, visszanyúlik egy kissé a korai időkhöz, mégis ez volt fejlődésünk szükségszerű állomása, a spirál következő fordulata. Így visszatekintve egészen más érzésekkel szemlélem.

JOHN: A felvétel úgy zajlott le, hogy - mivel én ismertem az akkordokat - először én játszottam le, talán csembalón. George hegedült, mert éppen ez jutott eszünkbe, Paul pedig dupla basszgitáron játszott. Mivel nem értettek ezekhez a hangszerekhez, kellemes kis zörejek is keletkeztek. Zenekari műnek tűnt az egész, pedig csak ők ketten húzták a vonót. „Kéne még néhány hangszer a buggyant kis zenekarunk mellé" -mondtuk. Egészen a próba napjáig nem tudtuk, hogyan fog hangzani mindez, és mi tagadás, még akkor is fura volt kissé.

GEORGE MARTIN: John elsősorban a tévéműsorhoz írta az „All You Need Is Love"-ol. Brian egyszer csak beviharzott, és közölte, hogy mi képviseljük Nagy-Britanniát egy világméretű adásban, és dalt kell írnunk a műsorhoz. Nagy kihívás volt. Alig két hetünk maradt, hogy összedobjuk, s akkor tudtuk meg, hogy több mint 300 millióan nézik majd az adást, ami azokban az időkben példátlanul nagy nézőszámot jelenteti. Johnnak született meg a fejében a dal gondolata, aminél alkalomhoz illőbbet elképzelni sem lehetett.

GEORGE: A korhangulat diktálta, hogy pont egy ilyen dalt válasszunk, míg mások kötni tanították az indiánokat Kanadában és ír népi táncra Venezuelában. „Nos, énekeljük csak el az »AII You Need Is Love«-ot, ennél jobb reklámot úgysem lehet a Jóistennek elképzelni" - gondoltuk. Nem is tudom, korábban készült-e ez a dal, mert akkoriban egy csomó számunk született.

GEORGE MARTIN: A Marseillaise-zel indítottuk a dalt, és vonósokkal fejeztük be. Alaposan belekerültem a mélyvízbe ennek a számnak a hangszerelésekor. Bevallom, a fináléban felhasznált dallamrészletek közül még az „In The Mood" [Glen Miller száma] néhány akkordját is kihallani (a fiúk nem tudtak róla). Mindenki úgy vélte, hogy az „In The Mood" közpréda, ahogyan az is volt, a felvezetése azonban — mert feldolgozás — jogdíjköteles volt.

Mivel megjelent műről volt szó, a lemezt kiadó EMI figyelmeztetett, hogy ha ebből plágiumper lesz, ők nem tartják a hátukat. „Maguk viccelnek - méltatlankodtam. - Tizenöt fontot kaptam a feldolgozásért, ez minden." Felfogták a dolog humorát. Azt hiszem, kifizették a majdhogynem jelképes jogdíjat a kiadónak, Keith Prowse-nak, én meg megírtam az átiratot. A „Greenskeves"-t is beleszöttem (fél gyorsasággal), egy kis Bach és az „In The Mood" egy darabkája kíséretében.

PAUL: Elmentünk az EMI-ba. Sok mindent előre vettünk fel a műsorhoz, ezért a vokált élőben énekeltük. George Martin segítségével dolgoztunk, klassz nap volt. Kora reggel bementünk, hogy próbáljunk a kamerák előtt. Nagy zenekar fogadott minket, ők játszották a fináléban a „Greensleeves" dallamát. Felkértek minket, hogy hívjunk meg embereket a műsorba, mi tehát összecsődítettük a barátainkat - többek között Micket és Ericet - meg a nejeinket.

GEORGE MARTIN: Én álltam a kameránál. Féltünk kissé, mert a műsort az EMI nagy 1. számú stúdiójából sugározták. Az irányító terem akkoriban a lépcsőház aljában volt. Nem lehetett túl tágasnak nevezni, ketten szorongtunk benne Geoff Emerickkel, ő kezelte a hangszalagot. Előzőleg elkészítettük a tévéműsor zenei alapanyagát, de sok minden élőben ment. Élőben játszott a zenekar, élő volt az ének és persze a közönség is, tudtuk tehát, hogy élő tévéműsorban veszünk részt. Egy kamera is állt az irányítóteremben.

Minden készen állt, már csak kábé harminc másodperc volt hátra a közvetítésig, amikor csöngött a telefon. A műsor producere szólt le_: „Attól tartok, minden kapcsolatot elveszítettünk a stúdióval, nektek kell vezényelnetek őket, mert már bármelyik pillanatban indulhat az adás." „Egek, ezeknek is 350 000 millió néző előtt kell bolondot csinálni magukból!" -gondoltam. Kis híján elnevettem magam.

NEIL: Az „All You Need Is Love" első helyezést ért el a sikerlistákon. Azt hiszem azért, mert tökéletesen fejezte ki a kor hangulatát, a virággyerekek és az egész hippimozgalom életérzését. Akkoriban valóban semmi másra nem volt szükségük a szereleien kívül.

RINGO: Júliusban valamennyien nyaralni mentünk Görögországba, egy szigetre. Alexisz Mardasz volt a kalauzunk, a Mágus Alex.

GEORGE: Alex minden volt, csak nem mágus. John azonban látott benne valamit, ő meg összehaverkodott velünk. Az apjának valami köze volt a görög hadsereghez, így Alex is ismerte az ottani katonaságot, ami baromi furcsa volt.

JOHN: Nem érdekel Görögország politikai helyzete, amennyiben nincs következménye ránk nézve. Az sem zavar, ha a kormány csupa fasisztából vagy kommunistából áll. Teszek rá. Éppen olyan szemetek, mint nálunk, sőt, többségükben még rosszabbak is. Ismerem Angliát és az USA-t, és fütyülök mindkét kormányra. Egyik olyan, minta másik. Nézzék meg, nálunk is mit művelnek. Betiltották a Radio Carline adásait, és megpróbálják kicsinálni a Stonest, miközben milliárdokat költenek atomfegyverekre, és tele az ország titkos USA-támaszpontokkal.

NEIL: Szó volt arról, hogy vesznek egy szigetet. A részleteket nem ismerem. Ostoba dolog volt, meg kell hagyni. Úgy tervezték, hogy négy külön házat építenek, amelyeket alagutak kötnek majd össze egy központi kupolával.

JOHN: Valamennyien ott akarunk élni, talán mindörökké, s csak látogatni jönnénk haza. De lehet, hogy csak az év felét töltenénk ott. Oltári lenne, csupán négyen ezen a szigeten! Van ott néhány kis ház, ezeket kicsinosítanánk, és ott élnénk egy rakáson, kommunában.

DEREK: Valamennyien együtt akartunk lakni egy óriási birtokon. A négy Beatles és Brian a birtok közepén alakították volna ki a központot, egy vascsipkés üvegkupolát (kicsit a régi londoni Kristálypalota mintájára). Ez magasodott volna a közös alkotó/játszó terület fölé, ahonnan fasorok és sétautak ágaztak volna kerékküllök módjára a négy hihetetlenül szép, elkülönült lakóegység felé. A birtok peremén laktak volna a belső kör tagjai: Neil, Mal, Terry és Derek a teljes pereputtyukkal és baráti körükkel. Talán Norfolkban lett volna ez megvalósítható ott sok volt az üres telek. Micsoda ötlet! Senki sem gondolt a széllel, esővel, áradással, ami pedig a hideget illeti, arról egyszerűen azt képzelték, hogy megszűnik a kedvükért. Valamiféle világméretű láncreakcióra számítottak, ami minden akadályt elsöpör az útjukból. És ugyan miért is ne? „Minden mást kipróbállak már - mondta John éleselméjűen -, a háborúkat, a nacionalizmust, a fasizmust, a kommunizmust, a kapitalizmust, a szemétséget, a vallást, és egyik sem vált be. Miért ne próbálkozhatnánk meg ezzel is?"

GEORGE: Kibéreltünk egy hajót, és Athén környékén hajókáztunk fel- le, szigetek után kutatva. Valaki azt tanácsolta, fektessük be a pénzünket, ezért azt gondoltuk: ,Jó, veszünk egy szigetet. Ide bújunk majd a világ elől.

Frankó túra volt. John és én végig LSD-n éltünk, s a hajó orrában ülve ukulelén játszottunk. Sütött a nap, és mi órákig a „Hare Krishnát” gajdoltuk. Végül partra szálltunk egy kis strandon, amelyhez egy falu tartozott, ám alig léptünk ki a partra, zuhogni kezdett az eső. Dörgölt, villámba, és egyedül egy apró halászkunyhót fedeztünk fel a szigeten, ezért valamennyien becsődültünk: „Bocsásson meg, uram. Ugye, nem haragszik, ha menedéket kérünk a házában?"

A szigetet jókora kavicsok borították, Alex azonban azt mondta: „Nem baj, majd elhordja a katonaság." Aztán visszaszálltunk a hajóra, és odébbálltunk. Soha többé nem jött szóba a szigetvásárlás.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a Beatles nyert egy üzleti vállalkozáson. A sziget megvásárlásához dollárra vagy valami más nemzetközi valutára váltottuk át a szükséges összeget. Aztán visszaváltottuk a pénzt és mivel az árfolyam növekedett, lett is ebből vagy húsz shilling hasznunk.

NEIL: Mindössze egy napot voltam velük. „Sziasztok, hazamegyek!" - mondtam, és Ringó is lelépett.

RINGO: Az egészből semmi nem lett. Nem vásároltunk szigetet, hanem szépen hazamentünk. A vakációk során mindig állati klassz ötleteink támadtak, de soha nem valósítottuk meg őket. Egy angol falut is meg akartunk vásárolni, négy sor házzal és középütt a főtérrel. Mindenkinek jutott volna egy sor.

ILYESMIK TÖRTÉNTEK, HA KIMENTÜNK A VILÁGBA. BIZTONSÁGOSABB VOLT A STÚDIÓ FALAI KÖZÖTT, MERT HA EGYSZER KISZABADULTUNK, NAGY MARHASÁGOKAT KÖVETTÜNK EL.

JOHN: HÁT LEHET JÓ AZ, AMIT HAIGHT-ASHBU-RYNEK HÍVNAK?

GEORGE: Augusztusban, néhány hónappal a montereyi popfesztivál után elrepültünk Amerikába. Akkori sógornőm, Jenny Boyd (ő Jennifer Juniper Donovan dalában) San Franciscóban lakott, de vissza akart költözni Angliába. Valamennyien kiugrottunk hozzá: Derek, Neil, Alex -aki nem is volt olyan nagy mágus jómagam és Pattie.

NEIL: A Haight-Ashbury egy kereszteződés San Francisco egyik negyedében. Rengeteget hallottunk az ott lébecoló hippikről és viselt dolgaikról, ezért elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak a helyet. San franciscóba érve Pattie nővérét készültünk meglátogatni. A Haight-Ashhury történetesen épp az utunkba esett.

GEORGE: Egy Lear-lökhajtásoson repültünk el San Franciscóba. Derek elvitt minket egy lemezlovashoz, ezért a reptérről egy limón egyenesen a rádióba hajtottunk. A lemezlovas adott nekünk valami kotyvalékot, aztán elindultunk a Haight-Ashburyre. Valami jópofa helyre számítottam, ahol a cigányok a kis műhelyeikben műtárgyakat, festményeket és faragásokat árulnak. Ehelyett betépett, pattanásos kamaszok csődültek körénk, ami elvette a kedvem az egész helytől. Kicsit olyan volt, mint a Bowery, lerobbant csavargókkal és csövesekkel, sok közülük még csak tinédzser volt. Egész Amerikából sereglettek ide, az LSD Mekkájába.

Végigmentünk az utcán, ahol úgy fogadtak, akár a Messiást. A Beatles oltári híres volt akkor, és minden tagját hatalmas ováció fogadta, amerre járt. Komolyan félni kezdtem, mert a szer, amit a lemezlovas adott, éreztetni kezdte a hatását. Láttam ugyan a pattanásos tiniket, de valahogy eltorzult látószögből. Olyan volt ez, mintha színre vitték volna Hieronymus Bosch egyik festményét. Minden egyre nagyobb és nagyobb lett, s a boltokból emberfejű halak és porszívófejű pofák bukkantak elő... Különböző tárgyakat nyújtottak át nekem - egy nagy, toliakkal teletűzdelt indián pipát, könyveket és tömjént -, meg drogokat próbáltak rám tukmálni. Emlékszem, azt mondtam az egyik fickónak: „Kösz, de nem kérek." És hallottam az ürge vinnyogó hangját: „Hé, öregem, te le akarsz rázni." Pokoli volt. Meggyorsítottuk lépteinket a parkban, végül beugrottunk a limóba. „Pucoljunk!" Aztán visszahajtottunk a reptérre.

NEIL: Bringások és hippik mellett mentünk el, és tanúi voltunk néhány veszekedésnek. A parkba érve leültünk a fűre. Valaki felkiáltott: „Ez George Hamson", mire nagy tömeg csődült körünk. Egy hapsi odalépett George-hoz, a kezébe nyomott egy gitárt, és megkérdezte: „Játszanál nekünk valamit?’' És ő megtette. De egyre többen lettek, és mi azt gondoltuk: „Hű, jó lesz innen eltűnni!"

Mind közelebb nyomultak hozzánk, akkor jöttünk rá, hogy vagy fél mérföldet kell gyalogolnunk a limóboz. Lassan elindultunk, de amint hátranéztünk, láttuk, hogy vagy ezren gyűltek mögénk. A hátunkat tapogatták, és autogramot kértek. Nyakunkba szedtük a lábunkat, végül már csaknem szaladtunk, hogy mentsük az irhánkat.

Rájöttünk, hogy talán a drog miatt voltunk elővigyázatlanabbak a szokottnál, és emiatt kerültünk olyan helyzetbe, amit máskor igyekeztünk elkerülni. Rendesen bezárkóztunk a hotelszobákba, limón jártunk rendőri kísérettel, mindez távol tartotta a tömeget. Most pedig szinte szándékosan belekeveredtünk a legközepébe, holott mindössze hatan voltunk (a két nőt is beleértve). Sikeresen megúsztuk, hiszen senki sem akart rosszat ezek közül a jótét lelkek közül, csak hát ahol sok az ember, könnyen megsérülhet valaki a nagy tülekedésben.

DEREK: Fényképek rögzítik az örökkévalóság számára George-ot a hamelni patkányfogó szerepében, a Beatles-sztori egyik leglátványosabb pillanatát. Az angol látogatók körül összeverődött tömeg semmi rosszat nem akart ugyan, mégis megnehezítette a dolgukat, és kissé veszélyes is volt. George-nak egyáltalán nem tetszett a Haigbt-Ashbury, mégis helyénvaló, sőt elkerülhetetlen volt, hogy valaki a fiúk közül ellátogasson oda azokban a napokban.

GEORGE: Ez a közjáték megmutatta, mi is valójában az ellenkultúra, Nem olyan volt, amilyennek képzeltem — nem szellemi ébredésről és művészi útkeresésről szólt hanem pusztán egy szenvedélybetegségről. A Haighl-Ashbury kölykei kimaradtak az iskolából, és ott lopták a napot, csak nem szeszt öntöttek magukba, hanem drogokat.

Ez jelentette számomra a fordulópontot, ekkor fordítottam hátat a drogoknak és a félelmetes lysergsavnak (az LSD eszenciájának - a szerk ). Egy palackban hordtam magammal (folyadék formájában). Megnéztem mikroszkóp alatt, foszladozó kötél szálaihoz hasonlított. Úgy gondoltam, többé nem mérgezem ezzel a borzalommal az agyamat. Gonosz löttyöket kotyvasztottak akkoriban - tízszer erősebbek voltak az LSD-nél. Ilyen volt többek között az STP, amely az Indy-car versenyek egyik üzemanyagának adalékáról kapta a nevét. Mama Cass Elliot felhívott minket, hogy figyelmeztessen, legyünk résen, mert forgalomban van ez az új, STP-nek nevezett szer. Én soha nem próbáltam ki. Egyszóval, fura katyvaszokkal pepecseltek akkoriban, és a Haighl-Ashbury népe jócskán betépett tőlük. Ott jöttem rá, hogy ez nem az, amit keresek. Ekkortól kezdtem komolyan meditációval foglalkozni.

NEIL: Lear-lökhajtásoson repültünk vissza. Én egyidejűleg más értelemben is utaztam, amikor hirtelen megláttam, hogy vörös fények gyulladnak ki a műszerfalon. Úgy süvítettünk föl, mint egy rakéta, és most szinte ugyanolyan gyorsan kezdtünk el zuhanni. Kigyulladtak a figyelmeztető lámpák, és a pilóták nem győztek bennünket nyugtatgatni, hogy minden rendben van. Ijesztő volt, de aztán valóban úrrá lettek a helyzeten.

GEORGE: Közvetlenül a pilóták mögött ültem, két tenyeres-talpas, barna bocskoros Frank Sinatra mögött. Felszálláskora gép megállt a levegőben - még nem voltunk nagyon magasan —, megfordult, megingott és zuhanni kezdett. Az egész műszerfal kigyulladt. „Nem biztonságos" - hirdette egy felirat. „Na, itt a vég" - gondoltam. Alex a Harc Krishnát kántálta, én meg azt mondogattam: „Om, Jézusom, Om. . .“

A gép valahogy rendbe jött, mi pedig elrepültünk Montereybe, és ott leszálltunk. Lementünk a strandra, és lassan megnyugodtunk.

DEREK: Akkoriban a fiatal popsztárok a Lear-féle lökhajtásosokra buktak, ezek

voltak a levegő Porschéi. Személy szerint ugyanúgy borzadtam tőlük, mint bármi más gyors, könnyen kormányozható járműtől, de azért felszálltam a fedélzetre.

Továbbmentünk Montereybe, ahol támadt egy kis galiba egy presszóban. A tisztes vendéglátóipari egység pincérnője levegőnek nézett minket. George meglobogtatott előtte egy ezerdolláros bankót, jelezve, hogy van pénzünk. A bige felismerte, és minden edényt elejtett, ami a kezében volt. Több tucat tányér, csészealj és csésze darabjai heverlek a padlón. A csajszi ezeket szedegette, és igyekezett nem észrevenni a sarokban csoportosuló farmerosokat. Úgy tűnik, itt sem fenékig tejfel az élet.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: A szeretet az élet szépséges virága, legmagasabb rendű formája. Hatalmas, kifinomult életerő ez. Az élet kivirágzik a szeretetben, és ennek illatát árasztja magából.

GEORGE: Ismét összefutottam David Wynne-nel, és eldiskuráltunk a jógikról. Azt mondta, lerajzolt egy figyelemre méltó személyiséget közülük, akinek az életvonala továbbfutott a tenyerénél. Megmutatta a tenyérről készült fotót, és azt mondta: „A pasas jövő héten előadást tart Londonban." „Helyes - gondoltam. — Elmegyek, és megnézem magamnak."

Augusztus 24-én Ringó kivételével valamennyien meghallgattuk azt az előadást, amelyet Maharishi Mahesh jógi a Hilton Hotelben tartott. Megvettem a jegyeket. Egy mantrára lett volna szükségem. Kedvet kaptam a meditációhoz, amiről sokat olvastam. Tudtam, már csak egy mantra hiányzik, hogy bebocsátást nyerjek egy másik világba. És mivel szinte mindent együtt csináltunk, John és Paul is velem tartott.

PAUL: George ötlete volt, hogy elmenjünk. A Sgt Pepper készítése közben őt foglalkoztatta legjobban az indiai kultúra. Valamennyiünket érdekelt, de George számára egyúttal szellemi útmutatást is jelentett. Jó volt Ravi Shankar zenéjét hallgatni, mert érdekes és nagyon szép, ráadásul mély, mármint technikai értelemben.

Emlékszem, Peregrine Worsthorne is ott volt. Másnap elolvastam a cikkét, hogy mit gondol az egészről. Egy kicsit hitetlenkedve fogadta a jógi tanításait. Mi azonban kerestünk valamit. A drogokat már kipróbáltuk, és most az élet értelmét kutattuk.

Északon kölyökkorunkban már láttuk Maharishit. Néhány évente fellépett a Granada TV Emberek és helyek című műsorában, egy aktualitásokkal foglalkozó helyi show-ban. „Hú, láttad azt a lökött pasast tegnap?” - kérdezgettük akkor egymástól. Mindent tudtunk tehát róla. ő volt az a vihorászós kis muki, aki hétszer körbeutazta a földet, hogy meggyógyítsa a világot (ez volt a harmadik útja).

Azt gondoltam, nagy esze lehet ennek az ürgének, és azt hiszem, a többiek is egyetértettek velem. Azt mondta, elég rendszeresen meditálni egy keveset, húsz percet reggel, húsz percet este, és máris megjavítjuk az életminőségünket, értelmet találunk az életünkben.

JOHN: „Micsoda klassz pasi! - gondoltuk. Pont ilyen emberre volt szükségünk, mint mindenkinek akkoriban. Láttuk, hogy jó az, amit képvisel, és a híveivé szegődtünk. Igazán jó kis kiruccanás volt, hálásak voltunk, hogy részt vehettünk benne.

A mai ifjúság tényleg válaszra vár, olyan válaszokra, amelyeket sem a hagyományos egyház, sem a szüleik, sem az anyagi javak nem adhatnak meg nekik.

RINGO: Maureen kórházban volt akkor Jasonnel, én pedig őt látogattam. Mikor hazaértem, meghallgattam az üzenetrögzítőn John üzenetét: „Apám, láttuk ezt az ürgét, és most valamennyien lemegyünk Walesbe. Velünk kell jönnöd!"

A következő üzenet George-tól érkezett: „Hú, haver! Láttuk Maharishit, marha klassz! Valamennyien lemegyünk Walesbe szombaton,. neked is ott a helyed."

JOHN: Cyn és én épp Líbiába készültünk., mikor ez közbejött. Most Líbia vagy Bangor? Maguk melyiket választanák?

GEORGE: Maharishi éppen szemináriumot tartott Bangorban, és azt mondta: "Jöjjön le holnap, és megmutatom, hogyan kell meditálni." Másnap ezért vonatra pattantunk.

Mick Jagger is ott volt. Mindig ott settenkedett a sarkunkban, nem akart semmiről lemaradni, amit a Négy Nagy kipróbál.

NEIL: Valamennyien kimentünk a Eustonra, ők vonallal mentek, én viszont autóval. John felesége, Cyn lemaradt a tömegben, csak állt ott a távolodó vonat mögött az állomáson, Én fuvaroztam le még aznap Bangorba. Néhány barátom Észak-Walesben dekkolt egy lakókocsi-karavánnal, és miután letettem Cynt, hozzájuk mentem. Nem hallottam egyetlen előadást sem.

PAUL: Nagy összeröffenésnek ígérkezett. Felhívtuk a barátainkat: „Gyere le, ezt látnod kell!" Olyan volt, mint amikor egy jó könyvet ajánlgat az ember: „Okvetlenül el kell olvasnod. Küldök egy példányt."

Emlékszem, Cynthia lekéste a vonatot, ami iszonyú volt és jelképes értelmű. Egyedül ő nem volt jelen a társaságunkból. Egy filmrészlet rögzítette, amint lemarad a vonatról. Kísérteties, hogy ezzel vége is lett John és az ő kapcsolatának. Nagy tömeg gyűlt össze az állomáson, és újabb tömeg fogadott minket Bangorban. Mind a pszichedelikus szerelésünkben vonultunk ki. Olyan volt, akár egy nyári tábor.

A szemináriumot egy iskolaépületben rendezték. Körbeültük Maharishit, ő meg elmondta, hogyan meditáljunk, aztán visszavonultunk a szobánkba, és megpróbálkoztunk vele. Persze nem sikerül rögtön. Az ember csak ül ott a matúrájával, és közben jár az agya: „A fenébe is, az a vonat kicsit több volt a jóból... bocs, mantra, du du du du... a fenébe, vajon mi lesz a következő lemezünk?... jaj, állj, állj, állj..." Az ember az első napokat azzal tölti, hogy megpróbálja leállítani a gondolatai áramlását, amelyek egyre csak a mindennapok gondjai körül forognak. De klassz volt az egész, a végén kezdtem rájönni az ízére.

JOHN: Csak ülsz, és szabadjára engeded a gondolataidat, nem fontos, mi jár az agyadban, az a lényeg, hogy elengedd magadat. Aztán a mantrát kezded mormolni, és ennek rezgése a gondolatok helyébe lép. Mindez nem szándékosan, nem az akarat közreműködésével történik."

GEORGE: Abban a pillanatban, amint rajtakapod magad, hogy megint gondolkodsz, a mantrát állítod a gondolataid helyébe.

JOHN: Az egésznek semmi köze a lótuszüléshez meg a fejenálláshoz. „Húsz perc elég naponta. Húsz perc reggel és húsz perc munka után." A meditáció boldoggá és energikussá tesz, és megélesíti az elmét. És ez igaz is, nézzék csak meg, hogy kezdődött mindez. Maharishi egy szál magában, egy hálóingben szállt le Hawaiin 1958-ban.

Az egyik hasonlata szerint olyan ez, mint amikor aranyba mártanak egy kelmét. Az ember bemártja a kelmét és kihúzza. Ha bent hagyod, átnedvesedik, mintha egész életedben egy nyirkos barlangban kuporognál. Ha viszont kihúzod, megfakul. Ezért a meditáció a bemártás és kihúzás folyamatos egymásutánjaiból áll. Így elérheted, hogy hosszú évek után is változatlan maradjon a kelméd.

Nem kell elmenned Walesbe meditálni, nem muszáj elzárkóznod a világ elől. És annyira sem tanácsos bepörögnöd, hogy transzba essél. Nem értem, miért olyan merevek az emberek. Más volna, ha azt kérnék tőlük, hogy egész életüket a meditációnak szenteljék. De napi fél óra ugyan mit árthat?

RINGO: Maureen megszülte a gyereket, és minden állati klassz volt, ezért valamennyien lementünk Walesbe megnézni Maharishit. Akkor még nem tudta, kik vagyunk, ami igazán marha jó volt. Csak amikor leszálltunk a vonatról, nyomunkban a tini-falkával, akkor derenghetett fel neki, hogy rámosolygott a szerencse. A tinik azonban elrohantak mellette, utánunk, és Maharishi nyilván rájött, hogy ezek a srácok hathatósan közvetíthetnék üzenetét a világnak. Ezért később előállt azzal az ötlettel, hogy újra elkezdhetnénk turnézni, és nyithatnánk egy képviseletet a transzcendentális meditációnak minden városban.

Egy sereg ismerős csődült oda, ott volt például Donovan is. Mindenki őrülten nyitott volt: „Miről van szó? Csináljuk ezt, nézzük meg azt."

Maharishi nagy hatással volt rám, különösen azzal vett le a lábamról, hogy folyton nevetett. Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez a pali igazán boldog, és szemlátomást jól érzi magát a bőrében. Meghallgattuk tehát az előadásait, meditálni kezdtünk, és megkaptuk a mantráinkat. Új távlatok nyíltak meg előttünk, akkor kerültünk először kapcsolatba a keleti bölcselettel - és ez nagy áttörésnek számított.

JOHN: Bangor eszméletlenül klassz volt. Maharishi azt képzeli, segítségére lehetünk a mondandója tolmácsolásában, mivel az emberek ismernek minket, ismerik az észjárásunkat, a múltunkat és a teljesítményünket. Ha a mi szánkból hallják Maharishi tanait, megértik, és nem félnek attól, hogy itt valaki átrázza őket. Minél többen csatlakoznak a táborához, annál nagyobb az esélye, hogy egy napon valaki miniszterelnök lesz közülük, vagy ilyesmi. Harold Wilsonnál csak jobb lehet, nem igaz? Ha a legcsekélyebb lehetősége van annak, hogy ez sikerüljön, megéri a fáradságot. Ártani semmiképpen nem árthat.

Ugyanazt hirdeti a mindenségről, amit Jézus, Buddha, Krishna meg az összes nagy próféta. Ha Maharishitől azt kérdezik, hogyan kell élni, nagyjából ugyanazt mondja, mint amit Krisztus. A kereszténység is helyes válasz, hiszen lényegében ugyanarról a dologról van szó. Minden vallás ugyanazt sugallja, csupáncsak meg kell nyitnunk a lelkünket a tanításuk előtt. Buddha jó lej volt. Jézussal sem volt semmi hiba (Maharishi azonban nem művel csodákat a felhajtás kedvéért). Nem tudom, mennyire emberfeletti vagy isteni természetű ő. Közönséges halandóként látta meg a napvilágot, de sokat dolgozik a szelleme nemesítésén.

Bár az ember kétkedve és kissé cinikusan lát hozzá a meditációhoz, ha egyszer rájön az ízére, hirtelen látni kezd. Mindössze annyit kell tennie, hogy a saját tapasztalatait vegye alapul. Én már nem vagyok olyan hitetlenkedő, mint régen. Mick is eljött, hogy körülszaglásszon, és azt mondta a telefonba: „Küldjétek le Keith-t és Briant, küldjetek le mindenkit!" Ha az ember kapiskálni kezdi, mi folyik itt, rabul ejti a dolog.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: Egyik előadás után odajöttek hozzám a kulisszák mögött, és azt mondták „Már zsenge fiatal korunkban is valami magasabb rendű spirituális tapasztalatot kerestünk. Kipróbáltuk a drogokat, de nem váltak be." Olyan intelligens és praktikus észjárású fiúk, hogy két nap leforgása alatt belátták: a transzcendentális meditáció választ adhat a kérdéseikre.

JOHN: Jópofa dolog még, hogy belépéskor mindenki leadja az egyheti keresetét. Egyetlenegyszer kell fizetni, és ennyit. Ennél méltányosabb honoráriumról életemben nem hallottam.

NEIL Most, hogy mind a Maharishi köré csődültek, olyan volt, mint amikor a Sgt Pepper idejében valamennyien bajuszt növesztettek. Volt ebben némi falkaszellem (bárki is volt a vezérük az idő tájt). Ha az egyiknek bajsza volt, mindnek az lett. Ha egyikük trapéznadrágot húzott, nem telt bele néhány hét, és mind abban díszelegtek. Azt hiszem, Maharishi is ilyen futó szeszély volt némelyikünk számára, George azonban nagyon komolyan vette.

GEORGE: Nem akarok a többiek nevében beszélni, de mivel mind Liverpoolból származunk, és minden élményünket közösen éltük át, valamiféle kollektív tudat alakult ki az együttesben. Arra gondolok, hogy ha az egyikünk megtapasztalt valamit, a többiek sem akartak kimaradni a buliból. Ezért jógakönyvekkel tömtem Johnt, Pault és Ringót. Amikor elmentünk megnézni Maharishit, én vettem meg a jegyeket, de aztán senkit nem faggattam ki a véleményéről.

Bangorban sajtóértekezletet tartottunk, és kijelentettük, hogy abbahagytuk a drogozást. Ez nem kimondottan Maharishi miatt volt, hanem abból a vágyamból fakadt, hogy elmélyítsem a meditáció élményét. Már korábban is végeztem jógagyakorlatokat, hogy segítségükkel könnyebben bánjak a szitárral Egészen beletanultam, mikorra találkoztam Maharishivel, és meg akartam tanulni meditálni.

JOHN: Ha az LSD előtt találkozunk Maharishivel, nem lett volna szükségünk a szerre. Már a meditáció előtt abbahagytuk a drogozást. Mikor George szóba hozta, hogy részéről befejezte, azt feleltem: „Én folytatom, hiszen mit árthat?" Hirtelen azonban azt gondoltam: „Végül is mi újat nyújthat nekem? Nincs értelme ezt tovább ragozni. Különben is, mi van, ha tényleg árt a szervezetnek vagy az agynak?" Aztán valaki írt nekem, és azt állította, ha tetszik, ha nem, az LSD káros mellékhatások híján is aláássa az egészséget. Elhatároztam hát, ha találkozom valakivel aki választ tud adni a kérdéseimre, megleszek nélküle.

Nem bánjuk, hogy kipróbáltuk az LSD-t. Életünk egyik korszakához tartozott. Most azonban már első kézből szeretnénk megtapasztalni a dolgokat a drogokhoz hasonló mesterséges ingerek helyett.

PAUL: Tartottunk egy sajtóértekezletet. Felvetődött, hogy mivel úgyis Maharishi társaságában tartózkodunk, érdemes volna a sajtót is bevonnunk, legalább az újságírók nem az ablakunk alatt téblábolnának. Nem emlékszem, hogy kitértünk volna arra, hogy abbahagytuk a drogozást, bár azt hiszem, ez addigra már megtörtént.

GEORGE: Az LSD nem igazi megoldás, semmit sem ad az embernek. Jó, olyan lehetőségeket láttat meg vele, amelyeket különben észre sem vett volna, ez azonban még nem minden. Nem érheted be az LSD-vel. Igazán magasra csak tisztán, drogoktól mentesen szárnyalhatsz. Én pedig magasan, nagyon magasan szeretnék szárnyalni Beszedhetsz az LSD-ből, amennyit csak akarsz, de egyszer elérsz egy pontra, amikor csak úgy juthatsz tovább, ha lemondasz róla.

PAUL: A drogozást nem lehet az örökkévalóságig folytatni. Az ember végül tizenöt aszpirint vesz be naponta akkor is, ha nem fáj a feje. Valami természetesebbet kerestünk, és ez az.

Túl vagyunk a narkón, többé nincs rá szükségünk. Más utakat-módokat keresünk az élet lényegének átéléséhez.

GEORGE: Ez segít minket a kiteljesedésben. A fiatalok belső béke után áhítoznak.

JOLIN: Ne higgyetek annak, aki arról szövegel, hogy „szedd be a narkót, és a többivel ne gondolj, öregem", mert igenis részt kell vennetek az életben, különben ráfáztok.

GEORGE: Nem tudjuk, milyen hatással lesz ez a zenénkre. Ne féljenek, nem fogunk mindig a transzcendentális meditációról zengedezni. Nem óhajtunk olyan kenetteljes igehirdetőkké válni, mint Cliff és Billy Graham.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: Századunk pragmatikus filozófusaivá képzem ki őket, akik egyéniségük kisugárzásánál fogva hasznára lehetnek a világnak. Nagy jövőt jósolok nekik.

GEORGE: Mindössze huszonhárom éves voltam a Sgt Pepper megjelenése idején,: már megjártam Indiát, túl voltam az LSD-n, s éppen úton voltam a transzcendentalizmus felé. Egy ilyen mozgalmas ifjúkor és a Beatles zajos sikerei után, miközben rájöttem, hogy a siker nem lehet végcél, felmerült bennem a kérdés: „Mi az értelme az egésznek?" Az erőszakkal belém táplált LSD-nek köszönhetem, hogy megismertem az istenélményt.

Egyetlen általam ismert keresztény sem élte át elég mélyen Isten teológiai fogalmát ahhoz, hogy át tudja ezt ültetni a hétköznapi emberi tapasztalatok nyelvére. A keresztény egyházi vezetők csupa ostobaságot locsognak, mert maguk sem értik a lényeget. Megfertőzik az embereket a tudatlanságukkal, akárcsak a politikusok, mintha a keresztény egyház hatalma elegendő ok volna ahhoz, hogy ne kérdőjelezzük meg a tanításait. Akár azt is mondhatnák: „Semmit sem árulhatunk el Krisztusról és az Atyáról, mert ők itt a górék."

Épp eleget olvastam a Vivekendandákról és Joganandákról ahhoz, hogy felfogjam, hogyan érdemes Istenhez közelíteni: a jóga révén meghaladhatjuk a viszonylagos tudatállapotokat (az éber tudatot, az alvást és az álmot), s eljuthatunk a tiszta tudat ormaira. Ezen a nagy szellemi fejlettséget megkívánó szinten az egyén átélheti a tiszta tudatot, minden létezés ősforrását. A számaink közül a „Tomorrow Never Knows" szól erről.

Az éber tudatállapoton, alváson és álmon túl az űr transzcendens élménye vár az emberre. A teremtésben minden ennek a tiszta létállapotnak, a transzcendenciának, avagy Istennek a következménye. Isten mindennek az ősoka, aki három világot teremtett: a kauzálisat, az asztrálsíkot és a látható valóságot.

Maradéktalanul hiszek az ima erejében, de olyan ez, mint a szerelem. Könnyen kimondjuk: szeretlek, kérdés azonban, milyen mély a szerelmünk. Maharishi szokta mondani, hogy hiába van valakinek egy íja meg egy nyílvesszeje, ha nincs ereje jól felajzani az íjat, a nyílvessző sem röppen messzire. Aki viszont erős karral feszíti meg íját, az a nyilat is a lehető legtávolabbra röpteti. Némelyek imája olyan erős, hogy hatni tud, míg másoknál megvan ugyan a jó szándék, hiányoznak a megfelelő képességek. Egy erős hapsi könnyeden felemel egy nehéz súlyt, más azonban talán megmozdítani sem képes. A szándékaik megegyeznek, de az erejük különböző. Az igazi ima csak a transzcendenciában fogan meg; minél inkább közbetolakodik az anyagi valóság (és a hétköznapi tudat), az ima annál többet veszít erejéből. Az ima hatásossága tehát az imádkozó szellemi szintjétől függ. Ezért olyan fontos a transzcendens tudatszint, s e szint elérésének egyik legfőbb eszköze a mantra. Olyan ez, mint egy recept. Ha a megfelelő szavak állnak rajta, a patikus a megfelelő gyógyszert keveri ki.

Úgy éljük le az életünket, hogy közben folyvást ki vagyunk szolgáltatva az érzékek és az én ostromának. Mindegyre új élményeket hajszolunk, mert csak azok segítségével tehetünk szert tudásra, s tudás nélkül nem szabadíthatjuk fel a szellemünket. Közben azonban újra meg újra visszahúz az énünk és az anyag vonzása, és csak sötétben tapogatózunk. Ezért bár Isten gyermekei vagyunk, a ránk tapadt szenny miatt nem tükrözhetjük vissza Istent, s csupán hősi küzdelemmel száműzhetjük ezt a sok szennyet a lelkünkből. A méhecske virágporért száll a virágra, aztán megint egy másikra. Ösztönének parancsát követve keres még több és több nektárt, ahogy a lélek is nemesebb tapasztalatok után áhítozik. Aztán ha az ember mindezt megtapasztalta - ölébe hullott a siker, vagyont gyűjtött, bejárta a világot az jár a fejében: „Ennyi az egész?" Van, akit ez kielégít, engem azonban nem.

A tény, hogy a Beatles tagja voltam, hozzásegített ahhoz, hogy hamarabb megismerjem az istenélményt, ugyanakkor gátolt is a fejlődésben, hiszen több ingert kellett meghaladnom, több kötődésből kellett kigabalyodnom. Márpedig minden tapasztalat és gondolat rárakódik a lélekre. A meditáció csupán eszköz ahhoz, hogy megszabaduljunk a lelkünket megterhelő szeméttől, és csak ennek bekövetkeztével jutunk el igazi önmagunkhoz. Ez az egészben a vicc: máris azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Csupáncsak meg nem történtté kell tennünk bizonyos dolgokat.

Mi csak egy rockzenekar szerettünk volna lenni, de hát, amint Shakespeare mondja: „Színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő." Mi sem tettünk mást, mint hogy eljátszottuk a ránk osztott szerepet. A Beatles olyan volt, mint egy öltöny, amelyet az idő tájt viseltünk, de semmiképpen nem azonos önmagunkkal. Igazi természetünk vissza szeretné állítani jogaiba a bensőséget. Ez minden tudás foglalata.

JOHN: BÁRMELY UTAZÁSON - LEGYEN AKÁR DROGOS UTAZÁS - ÖNMAGUNKRA ÉBREDÜNK RÁ, CSUPA OLYASMIRE, AMIT MÁR ÚGYIS ISMERÜNK VALAHONNAN. SEMMI NEM MONDHAT ÚJAT. EGY TUDÓS IS CSAK AZT FEDEZI FEL ÉS ADJA A VILÁG TUDTÁRA, AMI MÁR JELEN VAN A TERMÉSZETBEN. ÚJAT TEHÁT NE VÁRJANAK SENKITŐL. LEGYEN AZ DYLAN. SARTRE VAGY MÁS NAGY KOPONYA. AMIT MONDANAK. TÁN A KINYILATKOZTATÁS EREJÉVEL HAT, DE EZ MINDIG OLYASMI, AMIT BELÜLRŐL MÁR ISMERTEK, ÉS CSUPÁN MEGERŐSÍTÉST NYERT AZ ÖNÖK SZÁMÁRA.

JOHN: Elmondhatatlanul sokkal tartozom neki. Kedves, szeretetreméltó ember volt, és ma az ilyeneket őrizzük az emlékezetünkben.

PAUL: Borzasztó megrázkódtatás ez, teljesen kiborultam.

RINGO: SZERETTÜK BRIANT. NAGYLELKŰ PASAS VOLT. OLYAN SOKKAL TARTOZUNK NEKI. HOSSZÚ UTAT TETTÜNK MEG EGYÜTT.

GEORGE: Egész életét a Beatlesnek szentelte. Kedveltük és szerettük. Közénk tartozott. A halál nem létezik. Vigasztaló tudat, hogy jó helyre került.

RINGO: Bangorban vettük hírét Brian halálának. Nagy csapás volt, eleinte el sem hittük: „Át akarsz ejteni! - mondtuk a hírvivőnek. Az ember egyszerűen nem hisz a fülének, tudni sem akar egy ilyen végzetes tragédiáról. Ha megnézik az ekkor készült filmkockákat, láthatják, hogy tanácstalanság.. zavar és gyász ült ki az arcunkra. Brian mindenekelőtt a barátunk volt, aki most mindannyiunkat magunkra hagyott. Reménnyel eltelve, felvirágozva érkeztünk ide, és akkor most itt ez a hír. Egyedül maradtunk - és nem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal.

GEORGE: Kaptunk egy telefont. Nem tudom, ki vette fel, azt hiszem, talán John. Elfehéredve mondta: „Brian meghalt".

Nem sokat tudtunk a halála körülményeiről, azon kívül, hogy holtan találták. Nagyon különös volt, hogy éppen most ért minket ez a csapás, amikor elmerültünk a meditációban. Mindez talán nem tűnik nagy számnak, pedig igenis az volt. Óriási változás az emberéletében, amikor megkezdi befelé tartó utazását, ezért irtó bizarr volt, hogy Brian pont ekkor halt meg. Összepakoltunk, és kimentünk, hogy tárgyaljunk a sajtó embereivel. Megvannak a filmfelvételek ezekről a pillanatokról, amikor elmondtuk, hogy „meg vagyunk döbbenve". Aztán kocsiba szálltunk, és visszamentünk Londonba.

PAUL: Azért is volt olyan felkavaró Brian halálhíre, mert mi éppen az élet értelmét kutattuk. Emlékszem, megpróbáltuk feldolgozni a gyászunkat, és tanácsot kértünk Maharishitől, hogyan értelmezzük mindezt.

„Nézze - mondtuk egy réges-régi barátunk halt meg., aki a menedzserünk volt. Mit gondol, elmenjünk? Úgy véljük, nem kellene most itt maradnunk. Mit tegyünk, ó, nagy ember?"

Ő erre azt felelte: „Nos., meghalt. De hát csak továbbment egy lépéssel. Voltaképp minden a legnagyobb rendben van." Így gondolkozott ő, mi meg újra beszéltünk a sajtóval, és elmondtuk, milyen lesújtottak vagyunk. Azok is voltunk, hiszen Brian nagyszerű gyerek volt, azt is hozzátettük azonban, hogy egyebekben semmit sem tehetünk.

Valamennyiünket lesújtott a halálhíre. Emlékszem, John ugyanúgy megdöbbent, mint a többiek. Egyszerűen összeomlott. Nagy csapás volt ez, hiszen közeli, bizalmas emberünket veszítettük el, akit igen jól ismertünk. Mikor meghal egy ilyen hozzád közel álló ember, úgy érzed, életed egy darabját is elveszítetted vele, és arra gondolsz: „Sohasem látom többé." Szerettem ezt a pasast.

JOHN: Szerettük, és közénk tartozott. Maharishi meditációja még az ehhez hasonló sorscsapások elviselésére is felkészít, bár még alig volt benne részünk.

NEIL Emlékszem, hogy találkoztam Gerry Mardsennel. A bangori strandon időzött a gumicsónakjával, és merő veretlenségből futottunk össze. Az autórádióm mondta be Brian halálhírét. Elmondtam Gerrynek, akit mélyen felkavart a dolog. Aztán megkerestem a srácokat Maharishinél. Közöltem Johnnal a hírt, mire azt felelte: „Tudom. Hát nem izgalmas?" Nem hittem a fülemnek. De hát mindannyian sokkos állapotban voltunk akkor.

GEORGE MARTIN.- Személy szerint nagyon szerettem Briant, és meg kell hagyni, fölöttébb bizarr módon értesültem a haláláról. Volt egy vidéki villám (a jelenlegi állandó lakhelyem), és egy nehéz londoni nap után lementem oda. A sarki boltos mondta: „Sajnos, rossz hírt kell közölnöm magával." „Miféle rossz hírt?" - kérdeztem. Mire ő: „A barátja meghalt."

Nem tudtam még az esetről A feleségem akkor volt terhes az első gyerekünkkel, Lucie-vel. Mikor kijött a kórházból, visszamentünk a londoni lakásunkba, ahol egy virágcsokorba botlottunk a küszöbön, melyet nem vett át senki. Brian küldte, és a csokor akkorra persze elszáradt. Aznap értesültünk a haláláról, ezért ez erősen felzaklatott bennünket.

RINGO: A jógi szerint a szeretethez az elengedés is hozzátartozik. A ragaszkodásunkból fakadó erő visszatarthatja őt az üdvösség felé vezető útján.

JOHN: Valamennyien nagyon szomorúak vagyunk, de kordában tartjuk az érzéseinket és a gyászunkat. Amint lelombozódom, valami kellemesre gondolok Briannel kapcsolatban. A fájdalmat nem lehet kiküszöbölni, néhány perce fellapoztam a telefonkönyvet, és szíven ütött, amikor megláttam a nevét. Szóval szeretnék én csupa jóra gondolni, de valahol belül természetesen azt súgja valami, hogy Brian halála szomorúi.

Fáj, ha elvesztünk egy hozzánk közelálló embert, márpedig Briannel igen-igen meghitt viszonyban voltunk. Valamennyien tartottunk már ott, hogy a legszívesebben jól kisírtuk volna magunkat. De hát mit segített volna az rajtunk?

Valamennyien átérezzük a veszteséget, a transzcendentális meditáció azonban sokat segített, hogy megbirkózzunk vele. Az ember nem borul ki, ha egy gyerek tinivé cseperedik, aztán felnőtté érik. Nos, Brian is csak a létezése következő szakaszába lépett át. A lelke itt van velünk, és mindig is itt marad. Földi halandóként mi persze kézzelfogható emlékképeket őrzünk róla, és ezeket melengetjük. A világ egy lángelmét veszített el a személyében, de más lángelmék földi porhüvelye is elenyészett, miközben az emberiség továbbra is sokat nyer a szellemükből.

Éppen indulni készült hozzánk Bangorba, hogy csatlakozzék Maharishi transzcendentális meditációs előadásaihoz. Szörnyű, hogy erre már nem volt módja.

RINGO: Soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy Brian öngyilkosságot követett el. Mindig is úgy véltem, hogy nyugtátokat vett be -amelyeket talán az orvosa írt fel neki aztán amikor felébredt, újabbakat tömött magába. Az éjszakáját lépésről lépésre nyomon tudjuk követni. Azt hiszem, Keith Moonnal is ez történt, egyszerűen túl sok nyugtától vett be, mikor nagyon kiborult. No meg Jimivel, Jim Morrisonnal és egy sereg hapsival,- nem hinném, hogy bármelyikük tényleg meg akart volna halni.

GEORGE: Mikor utoljára beszéltem Briannel, kétségtelenül más volt. Az LSD mindenkit megváltoztat, olyannyira, hogy többé soha nem lesz a régi. Ez az átformálódás beletelik egy időbe, de végleges. Ereztem, hogy Brian érdeklődik India iránt, és odafigyel a gondolataimra meg az érzéseimre. Talán szívesen találkozott volna Maharishivel is, de sajnos, a sors nem így akarta.

Szerintem baleset volt. Akkoriban mindenki amfetaminnal tömte magát, aztán ráivott - töméntelen sok whiskyt vagy brandyt -, és végül esetleg éppen a szendvics akadt a torkán. Általában így ment ez akkor, és Brian is így halt meg. Kiadta, ami a gyomrában volt, és a saját hányadekában fulladt meg.

Szemlátomást boldogtalan volt, emlékeztetett a főhősre a The Rutles című filmben, aki, „mivel nem volt egyetlen barátja sem, elhatározta, hogy tanári állást vállal Ausztráliában."

PAUL: Szerintem semmi baljóslatú nem volt a halálában. Lábra keltek ugyan hátborzongató rémhírek, én azonban személy szerint úgy vélem, hogy túladagolta magát altatóval, aztán ráivott. Azt hiszem, az történhetett - bár erre semmi bizonyítékom néhány közös barátunk beszámolóján kívül hogy Brian lement a vidéki kéglijébe. Péntek este volt, és haverokat várt oda. Brian homokos volt, és gondolom, fiatal fiúkat készült fogadni. Lement egy barátjával a fogadásukra, de ők csak nem jöttek, mire vélhetőleg azt gondolhatta: „Hú! Péntek este van. Ha rohanok, még időben érek Londonba, és beülhetek a klubokba.'’ Így is cselekedett. Öt ismerve ez tűnik számomra a legvalószínűbbnek. A klubok meg bizonyára mind bezártak már, mire felért Londonba, így nem sok mindent kezdhetett ott.

Megivott hát néhány pohárral, aztán lefekvés előtt bevett pár altatót, hogy megnyugtassa az idegeit (Brian töméntelen sok gyógyszert szedett). Aztán, gondolom, az éjszaka közepén felébredt, és azt gondolta: Jóságos ég! Nem tudok aludni. Nem vettem be tablettát." Ezzel újabbakat nyelt magába, és gondolom, ez okozta a halálát.

Néhány nap múlva benéztem hozzá, és beszéltem az inasával. Ő sem észlelt semmi gyanúsat, még csak azt se mondta, hogy Brian különösebben rosszkedvű lett volna. Az az érzésem, hogy baleset volt.

NEIL: Idegeneknek kellett feltörni Brian hálószobájának az ajtaját, miután meghalt. Nem hiszem, hogy szándékosan oltotta volna ki az életét. Másnapra vártuk Bangorba.

GEORGE MARTIN: Közös orvosunk volt Briannel, ezért ismerem a körülményeket. Azt hiszem, egy időben ajzószereken és nyugtatokon élt, aztán alaposan rájuk ivott. Nem volt az a kimondottan boldog ember.

RINGO: Brian szerepe megváltozott velünk szemben, amikor felhagytunk a világ körüli turnékkal. A stúdióban dolgoztunk, lemezeket vettünk fel, amelyek rendre meg is jelentek. Mi más dolga akadt? Bérelje ki a stúdiót? Ez egyetlen telefonjába került. Akkoriban nem volt más munkája.

Eleinte mindenhová jött velünk, úgy is mondhatnám, sülve-főve együtt voltunk. George meg én ugyanabban a londoni háztömbben laktunk, mint ő, ki-be jártunk egymás kéglijébe. Aztán megvette azt a vidéki házat, mi meg lejártunk hozzá vacsorákra, klassz technicolor-hétvégékre. Én azonban váratlanul feleségül vettem egy fiatal lányt, úgyhogy a Beatlesen és Brianen kívül a családommal is törődnöm kellett; Brian akkorra már a harmadik helyre csúszott vissza a fontossági sorrendben. Ez volt, más dolgok kerültek előre, és azt hiszem, a többiek is így voltak vele.

Ennek ellenére ugyanolyan közel éreztük magunkat hozzá, mint az első időkben. Kölcsönösen látogattuk egymást, és közös programokat csináltunk. Persze azért sem töltöttünk olyan sok időt együtt, mert különböztek a kedvteléseink és az érdeklődésünk.

GEORGE: Brian valójában munka nélkül maradt azután, hogy felhagytunk a turnézással, ezért kissé talajvesztettnek érezte magát. Mi a stúdióban dolgoztunk, ő meg nem igazán szeretett ott lógni, bár eleinte kijárt meghallgatni a felvételeket. Nem sok munkát adtunk már neki, szórakozni azonban még el-elmentünk együtt.

PAUL: A Beatles fokozatosan kezébe vette a sorsa irányítását. Már azelőtt is gyakorlatilag önmagunkat menedzseltük, hogy megalapítottuk volna a saját vállalatunkat, az Apple-t. Brian tehát kissé fölöslegessé vált, mi meg azt mondtuk neki: „Nézd, nem akarunk kitúrni az állásodból, de szeretnénk magunk intézni az ügyeinket." Kezdett rázóssá válni a viszonyunk. Bár egyetlen szóval nem panaszkodott (továbbra is a menedzserünk maradt), azt hiszem, kissé háttérbe szorítottnak érezte magát, és bizonyára ez is hozzájárulhatott a boldogtalanságához.

NEIL: Bizonyos értelemben nem kellett már olyan keményen dolgoznia, mint régen, a Beatles érdekében semmiképpen sem. Ez, gondolom, megkönnyebbülést jelenthetett neki, mint bárki másnak is kifújhatta magát kissé.

Brian igen közel állt az együtteshez, de mindig az volt az érzésem, hogy túl sokat vállalt magára. Nem csupán a Beatles menedzselésével, hiszen másoknak is ő intézte az ügyeit: Cillának, a Gerry and the Pacemakernek, Billy J. Kramernek, Tommy Quicklynek, aztán társult Stigwooddal, a Creammel és a Bee Gees-zel is. Tudom, szó volt arról, hogy a többi együttest átadja Robert Stigwoodnak és Vic Lewisnak, míg ő csak a Beatlest tartotta volna meg.

GEORGE MARTIN: Úgy tűnt, bizonyos mértékig kezdenek kicsúszni a kezéből. Annyira népszerűek, ünnepeltek lettek, és a tetejébe Brian magánélete is zűrös volt. Ugyanakkor a fiúk tudták, hogy a halálával a vezetőjüket veszítették el.

Ő terelgette őket a kezdetektől fogva. Gondolom, a sors iróniája, hogy ha nem halt volna meg olyan korán, a kapcsolatuk még drámaibb fordulatot vehetett volna, amikor ő mindenképpen elveszítette volna a fiúkat. A halálát mégis szörnyű csapásként éltük meg.

RINGO: NEHÉZ MEGMONDANI, CSERBENHAGYTUK-E BRIANT, DE ÉN NEM HISZEM, HOGY ÍGY TÖRTÉNT. MINDENKÉPPEN LAZULT A KAPCSOLATUNK, MIVEL KEVESEBB DOLGA AKADT VELÜNK. ENNEK ELLENÉRE MEGGYŐZŐDÉSEM,

HA BRIAN KÖZÖTTÜNK VOLNA, MA IS Ő LENNE A MENEDZSERÜNK. AKKOR NEM KELLETT VOLNA ALLEN KLEINHEZ FORDULNUNK, HOGY Ő INTÉZZE AZ ÜGYEINKET.

JOLIN: Tökéletesen megbíztunk Brianben. Így visszatekintve látom persze, hogy voltak tévedései — ráadásul egészen ostobák -, egészében véve mégis értette a dolgát.

Kedveltem Briant. Évekig szoros kapcsolatban álltunk egymással. Az együttesben én álltam a legközelebb hozzá. Nagy koponya volt és szórakoztató egyéniség. Szerette a színházat, ami nem vall üzletemberre, és velünk szemben is színházi emberként lépett fel.

Egy ilyen elegáns, jó svádájú menedzserrel a Beatles is kifinomultabbá vált. A szó szoros értelmében kimosdatott minket. Az évek során nagy harcok dúltak közöttünk, mert nem szerettem kiöltözni. Erre összebeszélt Paullal, hogy gatyába ráznak. Nagyon sokszor tartották értem a hátukat, amikor én rossz fiú voltam.

Igazán sokat fáradoztak azon, hogy ne okozzak még több galibát. De egyszer sem fajultak el köztünk a dolgok, és Brian soha nem volt basáskodó. Ha ő, Paul vagy bárki más azt mondta: „Nézd, miért ne nyírnánk le a hajunkat, és miért ne festenénk így meg így", végül vagy beadtam a derekamat, vagy azt mondtam: „A francba veletek: Majd meglazítom kissé a galléromat."

Az embert mindig beskatulyázzák. George Martinról például azt tartják, hogy mindent ő csinál, a Beatles meg semmit, vagy éppen fordítva, hogy minden munkát az együttes végez el, míg George Martin felszívódik,- mások meg éppen Briant magasztalják az egekig. De a dolog nem így működött, valamennyien beleadtunk apait-anyait. Jómagam azt gondolom, hogy ha Paul meg én összeállunk akármilyen másik emberrel, abból még nem lett volna Beatles. Nem, ehhez éppen annyira kellett George és Ringó is. Nem úgy van az, hogy Paul meg én írtuk az összes dalt, ezért mi többet tettünk a Beatlesért, mert ha nem mi írjuk a dalokat, hát felhasználtuk volna mások szerzeményeit. És eleinte Brian is ugyanannyit tett a közös ügyért, mint mi mindannyian: mi voltunk a tehetségek, ő meg a hajcsárunk, aki eladott minket, és bemutatott a világnak. Kezdetben keményen dolgozott, és istenien megszervezte a turnékat. (Bár egyszer Olaszországban nem kaptuk meg a pénzünket, Manilában meg hagyta, hogy kis híján megöljenek minket...) Mindezt értünk tette, nélküle semmire nem jutottunk volna, és persze a dolog fordítva is igaz.

DEREK: Van egy híres korai történet, egyike a legendáknak, amelyek vagy igazak, vagy sem. Azt hiszem, az EMI stúdióban esett meg, hogy Brian kijelentette: „Azt hiszem, egyikötök ma nincs formában." John azonban letorkolta: „Mi írjuk a dalokat, te csak számolgasd a százalékokat." Ezt Briantől hallottam, és talán valóban ezt vágták a fejéhez. De ilyesmi csak egyszer fordult elő, amúgy épp eleget idegeskedett a fiúk miatt.

Senki se kívánta magának, hogy ez a négy nagypofájú kölyök kiokítsa, még ha tréfásan is, mert istenemre, nem volt kellemes. Egy szempillantás alatt rád másztak, és beléd vájták a karmukat. Az egész nem tartott soká, de fájdalmas nyomokat hagyott maga után. A kárvallott ilyenkor elvánszorgott, és csendben nyalogatta a sebeit.

JOHN: Brian soha nem kényszerített minket olyasmire, amit szívből rühelltünk. Ehhez ő nem volt elég erős.

Egyszer felkeresett minket Párizsban azzal, hogy torkig van velünk, és át akar adni minket Delfontnak vagy Grade-nek, már elfelejtettem, melyiknek. Mi pedig közöltük vele - személy szerint én -, hogy akkor leállunk: „Ha ezt megteszed, befejeztük, szétmegy a zenekar. Nem akarjuk, hogy bárki más menedzseljen minket, főként ezek az alakok ne.

A Richenberg- és Grade-féle hapsik nem értenek minket. Nem is bírnának velünk. Hozzászoktak a háború utáni fószerokhoz, Tommy Handley-hez és a hasonszőrűekhez, meg a szegény öreg Crazy Ganghez, Derek szerint úgy festenek, mint akiket szilikonnal fújtak fel, hogy nyolcvanévesen is színpadra állhassanak.

Ezért soha nem izgatott minket, legálisak-e vagy sem Brian húzásai. Ma is ilyenek vagyunk. Fütyülünk erre. Ha bármi történik, teszek rá, mi legális, mi nem. Legfeljebb lefalcolok innen, kapjanak el, ha bírnak. Jöjjenek utánam a világ végére, Japánba vagy Afrikába, és próbáljanak munkára kényszeríteni, ha nekem nem akarózik dolgozni! Szarnék rájuk. Nincs az a szerződés, amivel bármire kényszeríthetnenek.

PAUL: Tévedés, hogy Brian és én bújtattuk volna a Beatlest öltönybe, valamennyien szívesen jártunk szabóhoz. A frizuránkat meg John és én találtuk ki Párizsban.

BRIAN: Nem tudom, William Shakespeare mondta-e vagy Ringó Starr. „Ha ráunok erre a dologra, abbahagyom", de bárki volt is, osztozom az érzéseiben. Az év elején magam is majdnem feladtam.

RINGO: Brian állati jól tette a dolgát. Megbízhattál benne. Mulatságos fickó volt, és úgy ismerte a lemezeit, mint az a hapsi a Diner című filmben. Valaha játszottunk is vele, megkérdeztük: „Na, lássuk, mi van a B oldalon!" Ő pedig felsorolta. Aztán megkérdeztük: „Hányadik helyezést ért el?" Ezt is mindig tudta. Elképesztő volt.

Megpróbált kikupálni minket, éttermekbe cipelt,, hogy ne zsíros kanalakkal együnk otthon. Rábeszélt minket a nyakkendőre, és arra, hogy ügyeljünk egy kicsit jobban a külsőnkre. Igaz, azt is kérte: „Ne igyatok a színpadon, és ne dohányozzatok a színfalak mögött.” Tényleg sokat tett azért, hogy betörjünk valamelyest, és így a közönség is hajlandó legyen elfogadni bennünket,

PAUL: Valamennyien nagyon közel éreztük magunkat Brianhez, a legmeghittebb viszonyban azonban Johnnal volt. Azt hiszem, az első időben John félrevonta és azt mondta: „Ide süss, ha valami dolgod akad az együttessel, először hozzám gyere." Johntól kitelt volna ez, ő annyira

szemfüles, míg mi többiek csak vállat vonunk, és mindent ráhagyunk az illetőre.

Állítólag akkor került erre sor, amikor John együtt nyaralt Briannel Spanyolországban. John egyértelművé akarta tenni, hogy ő az együttes vezetője. Ráadásul meggyőződésem, hogy Brian beleesett Johnba. Valamennyien szerettük, de hát Brian meleg volt, ami más tészta.

GEORGE MARTIN.- Igen, igen jó viszonyban voltam Briannel. Tudtam, hogy meleg, ennek ellenére ő, Judy, a feleségem meg jómagam sokat jártunk hármasban szórakozni, és pompásan éreztük magunkat egymás társaságában.

Hogy mennyiben köszönhető neki a Beatles sikere? Nem tudom, erre csak annyit mondhatok, nélküle én sem találkozom a fiúkkal. Ugyan ki a megmondhatója, hogyan alakul minden Brian nélkül? Talán Ringó sem tartozna az együtteshez. Olyan sok a „talán", hogy belegondolni is nehéz.

JOHN: Vajon ott tartana-e a Beatles, ahol ma, ha nincs Brian Epstein? Bizonyára nem. De hát fölösleges is feltenni ezt a kérdést, hiszen találkoztunk vele, és ami történt, megtörtént. Ha nem találkozunk, valószínűleg ugyanazon a törekvéseken munkálkodtunk volna, ő meg a négy Beatles, ha kissé más körülmények között is. Tudtuk, mit akarunk, és kölcsönösen segítettük egymást a céljaink elérésében.

PAUL: Ami Brian homoszexualitását illeti, mi tökéletesen ártatlanok voltunk, és azt hiszem, ezt Brian is felfogta, ezért hozzám személy szerint soha nem közeledett: ez egyszerűen szóba sem jött. Olyan klubokba és pubokba jártunk, amelyek késő éjszakáig nyitva tartottak. Így visszatekintve elképzelhető, hogy meleg klubok voltak, mert akadtak ott Briannek olyan haverjai, akikről később megtudtam, hogy melegek. De nem vállalta nyíltan a nemi érdeklődését, inkább igyekezett nagyon is férfiasan viselkedni, a haverjai meg aranyos pofák voltak. Nem hinném, hogy bármelyikünk ismerte volna a meleg világ titkait.

Valaki említette, hogy a szórakoztatóipart a melegek irányítják, akiknek nagy a befolyásuk. Sok cégvezető és hatalmi pozícióban lévő muki meleg, ezért bizonyára segítségünkre voltak Brian összeköttetései. Könnyebben üzleteltek velünk, mert jobban szót értettek a menedzserünkkel. Visszatekintve látom, hogy meleg producerekkel is kapcsolatban álltunk. Akkor persze gőzünk sem volt erről.

Hasznos volt tehát bekapcsolódnunk a melegek kapcsolatrendszerébe, de ez Brian érdeme, mi csupán a gyalogok voltunk ebben a sakkjátszmában. Mindez hasznos volt a számunkra, és aki azt állítja, hogy Brian nem volt jó menedzser, téved. Igenis nagy menedzser volt.

GEORGE: Brian nem ugyanazon az úton járt, mint mi. Egy bizonyos pontig igen, de hát megvolt a saját karmája, amelyen dolgoznia kellett. Az a benyomásom, mi közelebb vittük őt a céljaihoz.

Életének eseményeit ismerve - hogyan rúgták ki a hadseregből, hogyan lógott ki a sorból az iskolában, hogy hagyta ott a RADA-t (színésznek képzelte magát), hogyan vállalt munkát a családi vállalkozásban, amellyel azonban nem volt igazán elégedett - látni való, hogy ideális partnert jelentettünk a számára.

Kölcsönös igény volt ez: nekünk szükségünk volt valakire, aki képes kiemelni minket az ismeretlenségből, és neki is jól jött egy együttes, aki kihúzza a kátyúból, amiben éppen volt. A találkozás tehát igazság szerint mindkét fél javát szolgálta. Miután azonban Londonba költöztünk, állandóan a színházakat bújta, impresszárióvá és multimilliomossá vedlett át, és ez már nem volt ugyanaz a viszony.

Többé nem jártunk össze. Mi nem azt boncolgattuk, hogyan viselkednek a nadrágunk ráncai (mint Aldous Huxley teszi Az érzékelés kapui című művében). Brian benne élt a meleg világban, amelyről nem sokat tudtunk.

Akkoriban mindenki hallgatott a házi szennyeséről.

(Személy szerint örülök is ennek. Úgy értem, igazán nem hiányzott volna, hogy egy meleg menedzser figyelje árgus szemekkel, amint mi ingben-gatyában rohangálunk körülötte!)

Soha nem tudtuk, mi történik vele, ez így igaz. Az ember csak hallotta, hogy kirabolták vagy valaki megverte. Ez akkor történt, amikor LSD-t vett be, legalábbis azt hiszem. Néhány nappal ezután összefutottunk. A szobájában volt, és apró darabokra tépte az összes újságot, amelyekben ez a hír állt. Azt hiszem, egy analitikus érdekesnek találná ezt a mozzanatot.

JOHN: Briannek pokoli rossz természete volt: hisztizett, mint egy csaj, bezárkózott, máskor meg napokra eltűnt.

Ilyenkor egyszerűen kipurcant. Mi minderről eleinte nem sokat tudtunk, csak később jöttünk rá, mi az ábra. Időről időre válságba került, és akkor az egész üzlet állt, mert Brian napokig altatókon élt, és nem volt hajlandó fölkelni. Vagy éppen megverte valami dokkmunkás az Old Kent Roadon. Hirtelen az egész üzlet megbénult, csak mert Brian bedobta a törülközőt.

Nem voltam tanúja a lecsúszásának. Vagy két évvel a halála előtt már alig láttuk egymást.

Miután felhagytunk a turnékkal, valójában alig akadt dolga. A pénz magától is befolyt a lemezekből. Billy J. és a hozzá hasonlók hamar a süllyesztőbe kerültek, így rajtuk már nem volt mit menedzselnie, mi viszont szép lassan leváltunk róla.

Mikor meghal valaki, az embert furdalni kezdi a lelkiismeret: „Ha többet beszélgettem volna vele, felvidíthattam volna. Oda kellett volna figyelnem rá, akkor nem történik meg ez az egész." Engem is mardosott a bűntudat, mert korábban közelebb álltam hozzá, de aztán két évig lefoglaltak a saját belső nyavalyáim, alig láttam őt, és gőzöm sem volt arról, hogyan él.

Mindig olyan feszélyező volt, hogy együtt vacsorázzunk-e vagy se. Ezért mi négyen inkább kerültük a társaságát, mert nehéz volt vele. Ilyenkor mindig nagy volt a feszültség, mi meg letörtünk, és LSD-t adtunk Briannek, vagy éppen megpróbáltuk helyre tenni az életét, de hát ő ehelyett a halált választotta.

Én ismertettem meg a tablettákkal - ezért külön furdal a lelkiismeret -, csak hogy megoldjam a nyelvét, és jobban megismerjem. Emlékszem, egyszer azt mondta: „Nehogy egyszer még az orrom alá dörgöld", és nem is tettem.

GEORGE: Szar ez az egész. Lehetsz multimilliomos, megkaphatsz mindent az életben, ami szem-szájnak ingere, mégis meghalsz. Az életet és az emberek millióit figyelve az ember igyekszik értelmet találni ebben az egészben.

A dolgok okát keresi, és eljut a liverpooli Lime Streethez, ahol felnőtt.. aztán arra gondol: „Nem is volt olyan nehéz eljutni idáig, az egész csupán szemléletváltás kérdése." Mindig közel éreztem magam az emberekhez és a közönséghez, a szülőföldemhez és a világ összes Beatles-rajongójához.

Talán azért írtam olyan dalokat, amelyek azt sugallják, hogy bárki megtapasztalhatja azt, amit én. Később azonban rájössz: sokan a fától nem látják az erdőt. Az igazság majd kiböki az illető szemét, mégsem veszi észre: az ember csak fogja fel, amire lélekben már felkészült. Néha félreértették a dalainkat, azt hitték, prédikálok, pedig nem akartam.

PAUL: Brian örülne, ha hallaná, mennyire szerettük.

JOHN: Csak a teste halt meg, a lelke mindig velünk marad. A lelkesedése és energiája nagyon sokat jelentett mindannyiunk számára, és továbbra is erőt önt a szívünkbe. Tudta, mikor járunk jó úton, és szólt, amikor eltévelyedtünk. Rendszerint igaza is volt. Akárhogy is van, Brian nem halt meg igazán.

JOHN: Nekünk kell eltűnődnünk azon, hogyan is képzeltük el, mi és Brian a dolgokat. Fizikailag meghalt, de ez csak negatív gondolkodás. Sikerre segített bennünket, erőt adott nekünk, és ez az erő halála után is tovább él.

Fogalmunk sincs, lesz-e még valaha menedzserünk. Mindig a magunk urai voltunk, és most is megtesszük, amit meg kell tennünk. Tudjuk, mi a helyes és mi nem az üzleti életben. Briannek ehhez kitűnő szimata volt, és, ez bizony hiányzik időnként.

GEORGE: Brian halála óriási űrt hagyott maga után, mert akkor következett be, amikor már éppen kezdtünk profivá válni, belejöttünk a lemezgyártásba, és megcéloztuk a londoni Palládiumot. Semmit sem tudtunk az anyagi ügyeinkről, mindenre ő viselt gondot, ezért nagy káosz támadt a nyomában.

JOHN: A szó szoros értelmében összeomlottunk. Nagy bajban voltunk. Nem ringatom olyan ábrándokba magam, hogy a zenén kívül bármi máshoz értenék, ezért begyulladtam. „Most alaposan megkaptuk a magunkét" — gondoltam.

RINGO: Nem tudtuk, mihez kezdjünk. Hirtelen olyanok lettünk, mint a lefejezett csirkék. Mit tegyünk? Mit tegyünk? - ez volt a kérdés.

Aztán meghallottuk, hogy (Mivel Epstein úgy érzi, tartozik nekünk, ezért felkerestük, hogy beszéljünk a terveiről. Ő azonban azt mondta, jobban érdekli a bútorüzlete, és Liverpoolban szeretne maradni. Ezért idővel megszabadultunk tőle, és útjára indítottuk az Apple vállalatot. Eszünkbe se jutott, hogy bárkit keressünk Brian helyére, legalábbis nem azonnal, hiszen időközben megváltoztak a szerepek, és turnézás helyett lemezeket adtunk ki.

NEIL: Úgy döntöttek, hogy tovább csinálják a dolgot. Sokszor beszélek arról, mihez kezdenének Brian nélkül, most azonban senkijük sem volt. Brian cégéhez nem volt közük, hiszen csak vele magával álllak kapcsolatban. Mihez kezdjenek ezek után? Egy fia papirosuk nem volt, ami rögzítette volna a szerződésük feltételeit.

Összeültünk akkor hatan — a négy Beatle, Mal és én. A fiúk hirtelen rádöbbentek, hogy semmijük sincs. Sejtelmük sem volt arról, hol a pénz, egyetlen szerződést sem tudtak felmutatni Briantől, sem valamelyik lemeztársaságtól vagy filmvállalattól — ezeket mind Brian őrizte. Ott ültek a nagy semmivel egy irodában, amely még csak nem is volt az övék.

Ez a helyzet azonban ahelyett, hogy kiszolgáltatottá tette volna őket, összekovácsolta a csapatot. A bolondok hirtelen átvették a parancsnokságot a tébolydában.

Persze hirtelen egy sereg jóakarójuk támadt, de elhatározták, hogy saját cégre és irodára van szükségük. Ez jelentette az Apple felvirágzásának kezdetét.

GEORGE MARTIN: Egyik fiú sem lehetett az együttes menedzsere, hiszen egyenlők voltak (a másik három nem tűrte volna el, hogy valaki kiemelkedjék közülük). Ami a többi partnerüket illeti, sem Neil Aspinall, sem Mal Evans nem értett úgy az üzlethez, mint Brian. Végül ugyan Neil vette át az Apple irányítását, de ő akkoriban nem rendelkezett olyan kitűnő kapcsolatokkal, mint Brian, nem volt például tegező viszonyban Joe Lockwooddal. Nehéz idők voltak azok.

A hirtelen támadt űrben egy sereg dögkeselyű fente a csőréi a prédára, de csalatkoztak a számításaikban. Jómagam sohasem kapcsolódtam be az igazgatás ügyeibe, nem fűlt hozzá a fogam. Különben is azt gondoltam, hogy ha valaha megtennem, megszűnne a régi jó kapcsolatom a stúdió munkatársaival (jó haverok voltunk). Valamennyien egy szinten álltunk, és ugyanazt a nyelvet beszéltük. Ha megtettek volna igazgatójukká, már csak parancsolgattam volna nekik, és elvesztettem volna a barátságukat.

PAUL: Nem hinném, hogy különösebben izgatott volna, mi lesz velünk Brian nélkül, mivel egyre inkább a magunk urai lettünk a stúdióban. Úgy is fogalmazhatnék, szinte önmagunkat menedzseltük. Roppant szomorú volt ilyen tragikus hirtelenséggel elveszíteni egy régi barátot, de a fő gondunk nem az volt, mi lesz velünk menedzser nélkül. Amúgy is kezdtük már kinőni a régi kereteket.

GEORGE: Ekkor lépett be Neil, és megpróbálta kideríteni, mi folyik körülöttünk. Clive Epstein kényszerből átvette a NEMS - a bennünket menedzselő cég - irányítását, de őt nem érdekelte igazán a dolog.

Robert Stigwoodhoz is közünk lett egy rövid időre. Brian összekülönbözött Billy J. Kramerrel és Cilla Blackkel, akiket szintén ő menedzselt, ezért bevonta Stigwoodot. Brian halála után Stigwood úgy képzelte, eljött az ő ideje, és a menedzserünk lehet. Valamiféle szerződése is volt a Deutsche Grammophonnal vagy a Philips Records-zal, és pénzt várt tőlük.

Brian még nagyon el akart mondani nekünk valamit a halála előtt, de az élet közbeszólt. Nagy partit készült adni odahaza, úgy terveztük, hogy mi is lemegyünk, és még a parti előtt dumálunk. Sajnos, a „szeretet nyara" volt ez, amikor mindenki bezsongott. Mi a pszichedelikus kocsijainkon furikáztunk kibodorított hajjal, folyvást betépve (igazából Brian sokkal jobb állapotban volt nálunk), így aztán soha nem jött létre ez a találkozó.

Később rájöttünk: Brian átadta Stigwoodnak az NEMS 51 %-át, ami lényegében a Beatles menedzselési jogát jelentette. Ezért összeültünk Stigwooddal, és azt mondtuk: „Nézze, a NEMS elsősorban a Beatles tevékenységére épít, ezért kopjon le! Mienk 51%, a magáé lehet 49%."

Értett a szóból, kivonult a cégből, és létrehozta saját önálló vállalatát. Marhára jól ment neki, míg az NEMS be nem fuccsolt. Azt hiszem, Neil egy csomó jogásszal a háta mögött próbált meg rájönni arra, hol a zso-zsó. A Northern Songsnak, az akkori lemezkiadónknak is volt egy nagy bukása.

PAUL: Annak idején megmondtuk Briannek: ha elad minket Stigwoodnak, legfeljebb az angol himnuszt leszünk hajlandók elénekelni, azt is hamisan.

JOHN: Brian néhány húzása arról tanúskodik, hogy kihasznált minket. Mi nem láttunk pénzt, ő nyúlta le a lóvét. Már az is erre utal, hogy az NEMS nagyobb cég volt a Beatlesnél. Nekünk nem is volt cégünk. Ott volt a Northern Songs, az NEMS és Dick James, de mi jutott nekünk mindebből? Néhány rongy a bankban. Brian itt rázott át minket. Ha életben marad, bizonyára azt mondja: „írjátok alá a szerződést újabb tíz évre!" Hanem kié lett volna a haszon? Nem a mienk, annyi szent. Mi az ő igavonó barmai voltunk.

NEIL: Éppen fel is adhatták volna, mondván: „Brian meghalt, kész, vége. Mihez is kezdhetnénk? A legjobb, ha abbahagyjuk, helyes?" A másik lehetőség az volt, hogy megküzdenek a cég fennmaradásáért. Az NEMS még megvolt egy csomó emberével (ott volt például Tony Barrow, aki később a Magical Mystery Tour buszutazását szervezte, és a sajtóügyeket irányította). Odaadták a Magical Mystery Tourt az NEMS-nek forgalmazásra, így azok megint csak a Beatles ügynökei leltek.

A Magical Mystery Tour filmezése idején felkereste őket Robert Stigwood. Egy hotelben ültünk és vacsoráztunk, és az asztalnál Stigwood azt a kijelentést tette, hogy jelenleg ő a Beatles menedzsere, mivel korábban Brian partnere volt (s ezért az NEMS is az övé). Tehát azt mondta: „Most már én vagyok a menedzserük". Mire ők: „Nagy tévedés. Minden más a magáé lehet, hozzánk azonban semmi köze."

Valójában Brian már kettéválasztotta a vállalatot az NEMS holdingjára és az NEMS Enterprisesra. A Beatles tulajdonába a holding került, amelynek semmi köze nem volt Stigwoodhoz. Azt hiszem, kissé leegyszerűsítem a tényeket, de nagyjából így festeti a dolog. Egyszóval Stigwoodnak semmi jogcíme nem volt a Beatlesszel közösködni. Mindenesetre megpróbálta.

JOHN: Nem tűröm, hogy egy idegen beleköpjön a levesembe, ennyi az egész. Azonkívül szeretnék jóban lenni a cég igazgatójával, bárki is legyen az. Szeretem barátok között tudni magamat.

RINGO: Hirtelen rájöttünk, hogy Robert Stigwood is részesedik a nyereségből. Nem tudom, hogyan sikerült nyélbe ütni, de igen jutányos áron kimásztunk az egészből. Stigwood azt képzelte, övé lehet a legnagyobb falat, mi azonban nem így gondoltuk. Végül mintegy magától, varázsütésre oldódott meg a helyzet.

Meghallottuk, hogy Allen Klein érdeklődik irántunk, de mi nem kerestük meg őt.

Magában a bandában senki nem állt elő azzal: „Nézzétek, egy időre én veszem kézbe a dolgokat." Soha nem jutott eszünkbe, hogy mi működtessük a vállalatot, mi csak beindítani akartuk, hogy azután másokat vonjunk be az irányításba.

JOHN: Bár az Apple-t később a Beatles felügyelte, még mielőtt átvettük volna a parancsnokságot, Epstein és az NEMS hozta létre. Olyan volt a felállás, mint a Northern Songsnál, magunkat adtuk el magunknak.

Úgy képzelték, hogy a cég létrehozása után a részvények 80%-át kiárusítják, mi lettünk volna a kisebbségi tulajdonosok 5-5%-kaI fejenként, és a fene tudja, ki irányította volna az egészet.

NEIL: Azt hiszem, az Apple terve, mint várható, könyvelőktől származott. Ők mondták Briannek, hogy a Beatles a zenén kívül egyéb ügyletekbe is befektethetné a pénzét. Ezért a Baker Streeten létrehozott egy Apple Publisbingnak nevezett társaságot, és ez volt az egész, egy kicsinyke kiadóvállalat. Terry Doran igazgatta.

JOHN: Odajött hozzánk a könyvelőnk, és azt mondta: „Ennyi és ennyi pénzük van. Az államnak akarják adni, vagy inkább kezdenek vele valamit?" Ezért úgy döntöttünk, hogy egy ideig átmegyünk üzletemberbe. Eredetileg nem akartuk az Apple-t. Clive Epstein azonban nyomást gyakorolt ránk, ahogy ezek szokták: „Ha nem csinálják meg, befizethetik adóba." Ezért, bár semmi kedvünk nem volt ahhoz az átkozott üzlethez, azt gondoltuk, ha egyszer már muszáj, legalább olyasmibe kezdjünk, amihez kedvünk is van.

GEORGE: Nem tudom, kinek a fejében született meg az Apple gondolata. Bárki volt is, nem válik dicsőségére. Azt hiszem, az egész Brian halálának és Stigwood meg Clive Epstein fellépésének köszönhető, mert azt gondoltuk, akkor már legyen inkább saját cégünk.

A hippikorszak nem ismert lehetetlent, mindenki bátran kísérletezett. Nagyon merész dolog volt, meg kell hagyni. Másrészt a háború utáni Nagy-Britannia mentalitását is jellemezte ezt a vállalkozó szellem. A hatvanas évek derekán az emberek tudatára ébredtek képességeiknek, és új dolgok iránt érdeklődtek.

Mindenki iparkodott kitörni a régi keretek közül, és úgy gondoltuk, az üzleti életben is megpróbálkozhatnánk ezzel. Azt gondoltuk, megtanulhatnánk például magunk filmet csinálni, félre a profi filmesekkel: Afféle általános „csináld magad"-mozgalom volt ez.

Emlékezzenek csak vissza, hogyan forrt a világ 1967-ben! Nem csupán a Beatlesre gondolok, hanem az egész bolygóra (vagy legalábbis San Franciscóra, LA-re és Londonra). Csupa világmegváltó szaladgált az utcákon, és ennek szellemében mi is azt gondoltuk, mi volna, ha az üzleti buzgólkodás helyett segítenénk másokon.

A hippikorszakban élőkkel - különösen a füvezőkkel - az volt a ciki, hogy csupa délibábos ábrándot szövögettek, a megvalósításukra azonban a kutya se gondolt. Vagy ha mégis, a kezdeményezés az esetek többségében kudarcba fulladt. Az álmodozások kora volt ez. Könnyű volt magasröptű álmokat szövögetve üldögélni, a kivitelezést azonban másra hagytuk. Nem is tehettünk másként, hiszen nem értettünk az üzlethez. Mi csupán a stúdiók és a dallamok világában mozogtunk otthonosan.

PAUL: Felvetődött, hogy vonjuk valamennyi tevékenységi körünket egyetlen cég irányítása alá,- foglalkozzunk mindazzal, amire valaha is vágytunk.

Tele voltunk ragyogó ötletekkel, és nem ismertünk lehetetlent. Lelkesedésben tehát nem volt hiány, előrelátó tervezésben annál inkább. Hamarosan zűrök támadtak a költségvetéssel, az embereink túl sokat költöttek, a titkáraink meg kiszámíthatatlanok és szeszélyesek voltak. Időnként a dolgok különös fordulatot vettek, mert a lelkesedésünkön kívül semmi másra nem hagyatkozhattunk. Azt hiszem, Brian annak idején mindig kezelni tudta azokat a helyzeteket, amelyekre nem készültünk föl.

Szó, ami szó, kezünkbe vettük az Apple irányítását, ami ciki volt, mert egyszerre két lovat kellett megülnünk. Megosztoztunk egymással a felelősségen, John azonban berágott rám, mondván, hogy én akarok lenni a góré. Nem hiszem, hogy az együttes menedzselése lett volna a szívem vágya. Inkább arra próbáltam rávenni a többieket, hogy legyen mindenki önmaga menedzsere a Beatlesen belül.

De az lehet, hogy többet nyüzsögtem a többieknél. A Magical Mystery Tourt például végül is én rendeztem, bár a Beatlest tüntettük fel rendezőként. A legtöbbször én voltam ott, és éjszakába nyúlóan tárgyaltam az operatőrökkel a másnapi forgatásról, aztán a vágókkal stb. Mindez inkább az én gondom lett, mint a többieké.

JOHN: Most, hogy önmagunk menedzserei lettünk, nekünk kell meghozni az összes döntést. Mindig teljes mellszélességgel vállaltuk a felelősséget a tetteinkért, mégis mellettünk állt egy apafigura, és ami nekünk nem volt ínyünkre, megcsinálta helyettünk. Most mindez a mi dolgunk. Ez meglehetősen kiborít.

PAUL: Egy csomó barátunk varrt ránk, és mivel akkoriban sok butik nyílt, természetes volt, hogy mi is megnyissuk a saját ruhaüzletünket. Ám egy efféle vállalkozásban óhatatlanul eljön a keserű ébredés pillanata. Összejöttünk ruhaipari szakemberekkel, akik el voltak ragadtatva az ötleteinktől. Csakhogy ők a következő évre gondoltak. „Nem! A jövő hónapra kéne" - mondtuk. — „A haverjaink ezen a nyáron szeretnek viselni a cuccokat!" Azt felelték, egy évvel előre kell gondolkoznunk, hogy átállíthassák a hacukák termelésére a gyáraikat. „Nem tudunk mi a következő évben gondolkozni, haver - mondtuk ehhez túl gyorsan változnak a dolgok, tudod." Mivel nem sikerült igazán betörnünk a ruhaiparba, elhatároztunk, hogy inkább saját butikot nyitunk.

JOHN: Végül lett egy ruhaboltunk. Nem is tudom, hogyan. Clive Epstein azzal jött, hogy túl sok a pénzünk, és azon gondolkoznak, hogy befektetik a kiskereskedelembe. Képzeljék el a Beatlest francos cipőboltok kiskereskedelmi hálózatával - ők persze semmi kivetnivalót nem találtak ebben. Mi azt feleltük: „Kiskereskedelemről szó sem lehet, ez kész röhej volna. Ha már egyszer boltot nyitunk, áruljunk olyasmit, ami kelendő, amit mi is szívesen megvásárolnánk. Legyünk mi a Woolworth bizonyos áruk számára, gondoltuk, és eszünkbe jutott, milyen klassz volt tizennyolc évesen elmenni a Mark & Spencerbe, és ott egy szép pulcsit vásárolni. Olcsót, de jót. Azt szerettük volna, ha az Apple is ilyen lesz.

„Áruljunk dögös cuccokat" - mondtuk. Paulnak például az az ötlete támadt, hogy legyen minden portékánk fehér, a csészék meg minden. Magam is öt éve keresek szép fehér kávéskészletet. Végül semmi sem lett az egészből. Az Apple lett a vége, meg ez a sok bóvli, az ostoba hacukák és a többi.

DEREK: 1967 decemberében jelen voltam az Apple-butik megnyitásán. Újabb adag LSD-t vettem be, és dumálni kezdtem George-dzsal az Apple-ről.

Elmentünk a nyitóünnepségre. Elhatároztuk, hogy valamennyien az emberiség szolgálatába állítjuk a képességeinket. John efféléket mondott: „Ha ebben a boltban egy vevő a pultot akarja elvinni, hát megkaphatja. Ha a széket, az is övé lehet. Így képzeljük el az Apple-t."

GEORGE: Az Apple-butik ragyogó ötlet volt. A továbbiakban sincs ellenemre egy olyan üzlet, amelyben értékes holmikat lehet kapni. Mi csupa olyasmit próbáltunk eladni, ami nekünk is tetszett. A bolondos hippi cuccokon kívül támogattunk mindenféle zenei kezdeményezést (ma világzenének nevezik), a könyveink kedvenc témáinkkal, például az ezoterikával foglalkoztak, füstölőket meg ilyeneket árultunk.

PAUL: A Baker Street-i üzletünk klassz lett, és úgy gondoltuk, hogy egy szép falfestménnyel hívjuk fel rá a járókelők figyelmét. Isteni kép volt, a Fool készítette.

GEORGE: TÖREKVÉSÜNK AZ EMBEREK BEFOLYÁSOLÁSÁRA, ÍGY PÉLDÁUL AZ APPLE BUTIK KIFESTÉSÉVEL, A BENNÜNK ÉLŐ VAGÁNY MEGNYILVÁNULÁSA VOLT,

AFFÉLE „MAJD MI MEGMUTATJUK" GESZTUS. AZT GONDOLTUK: „EGY ÉJSZAKA LEFORGÁSA ALATT KIFESTETJÜK AZ ÉPÜLETET, ÉS AZ EGÉSZ FRANCOS FAL MÁSNAPRA PSZICHEDELIKUS SZÍNEKBEN POMPÁZIK MAJD." ERRŐL SZÓLT EZ AZ EGÉSZ,- EGY MÁSIK ÉLETBEN TALÁN KALÓZNAK ÁLLTUNK VOLNA.

PAUL: Egy szép nyári napon MIND KINT SÜTKÉREZTÜNK A KERTBEN, AMIKOR BETOPPANT Robert. Egy Magritte-képet HOZOTT MAGÁVAL, AMELYRŐL TUDTA, HOGY TETSZENI fog. Csak felállította AZ ASZTALRA, ÉS TOVÁBBÁLLT. Mikor belépett, megszemléltük A KÉPET: EGY NAGY ZÖLD ALMA VOLT, S MAGRITTE KÉZÍRÁSÁVAL AZ VOLT RÁÍRVA: „au revoir". Robert ezt jól KIFŐZTE, TUDTA, HOGY IMÁDNI FOGOM A KÉPET, ÉS KIFIZETEM NEKI KÉSŐBB. Megmutattuk Magritte ALMÁJÁT Gene MAHONNEK, A REKLÁMSZAKEMBERÜNKNEK, ÉS EZ LETT A VÁLLALATUNK LOGÓJA.

JOHN: 1967 elején rájöttünk., hogy többé nem megyünk koncertkörútra, mivel a színpadon nem tudjuk azt a fajta zenét reprodukálni, mint amit újabban lemezre vettünk. Pótolni szerettük volna valamivel a színpadi fellépéseket. A kézenfekvő megoldásnak a tévé kínálkozott.

CEORGE: Évekig kerestünk megfelelő forgatókönyvet, de az Egy nehéz nap éjszakája és a Segítség! óta eltelt idő — valójában két év - a szellemi fejlődésünkben egy évszázadnak tűnt. Többé nem illett hozzánk a négy vidám kópé figurája, akik összevissza ugrabugrálnak, és közben fülbemászó dallamokat énekelnek. Valami értelmesebb után kutattunk.

Emlékszem, ott sertepertélt körülöttünk Patrick McGohan, ő írta a The Prisoner című sorozat néhány epizódját, amiket nagyon csíptünk. Azt gondoltuk, valamit tán nekünk is összeüthetne. Aztán ott volt még David Hellwell, a Little Malcolm and his Struggle with (he Eunuchs írója, őt is megkértük ugyanerre. Volt egy elképzelésem Joe Ortonnal is, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele. Azt hiszem, az egész Brian Epstein vállalkozása volt.

PAUL: Nem tudom pontosan, kinek az ötlete volt a Magical Mystery Tour. Lehet, hogy az enyém, de nem vagyok biztos benne, hogy vállalom-e érte a felelősséget. Valamennyien együttműködtünk a filmben, de sok anyag az én ötletem nyomán keletkezett, mert általában sok elgondolásom van, ilyen többek között a Sgt Pepper is. (Nem azt mondom, hogy ez egyedül az én lemezem, de jó néhány alapötlet az enyém.)

Szereztem magamnak egy filmfelvevőt, aztán kimentem a parkba és filmeztem. Megmutattuk egymásnak a kis amatőr filmjeinket, és buggyant zenéket írtunk hozzájuk. Otthon vágtam a filmjeimet, volt egy kis masinám, és szívesen bütyköltem vele.

Ami tehát a következő Beatles-vállalkozást illeti, azt gondoltam: „Készítsünk egy filmet, hát nem isteni gondolat?" Játékból fogtunk neki.

A Magical Mystery Tournak nem volt forgatókönyve, egy ilyen típusú munkához erre nincs is szükség. Lökött ötlet volt az egész. Azt mondtuk mindenkinek: „Légy a buszon hétfő reggel’’. Én meg közöltem velük: „Útközben filmezünk, de ez ne izgasson benneteket, minden a legnagyobb rendben." Tény és való, jó sokat kellett szövegelnem, ettől mentesíti az embert a forgatókönyv. Tudtuk azonban, hogy nem szabályos filmet forgatunk, hanem buggyant hatvanas évekbeli ökörséget, „én vagyok a tojásember"-féle szövegekkel.

JOHN: NEM VOLT UGYAN MÉG FORGATÓKÖNYVÜNK, DE FELFOGADTUNK EGY PALIT, AKI KÖRBEJÁRTA AZ ORSZÁG NYILVÁNOS VÉCÉIT, ÉS LEKÖRMÖLTE AZ OTT TALÁLT FELIRATOKAT.

RINGO: A Magical Mystery Tourt Paul javasolta, és kellemes meló volt. Paulnak volt egy nagy papirosa, egy üres, fehér papírdarab, rajta egy körrel. Ebbe a körbe írtuk be az időközben felmerült ötleteinket.

Kibéreltünk egy buszt, és útnak indultunk. Némi tervszerűség azért volt a dologban: John szeretett volna néhány törpét látni maga körül, és ki kellett bérelnünk egy repülőhangárt, hogy ott állítsuk fel a díszletet. Természetesen zenét is szereztünk a filmhez. Kitűnő videofelvételek készültek, és sokat hülyéskedtünk. A színészeket a Spotlight című színészkatalógusból válogattuk ki. Szükségünk volt például egy terjedelmes hölgyre, hogy eljátssza a nagynénémet. Találtunk is egyet.

JOHN: A film arról szól, hogy egy csoport átlagember vagy kertész buszkirándulásra indul, ahol egy csomó minden történik velük.

GEORGE: Afféle országjáró túra volt ez, amelyre azért indulnak el, teszem azt, Liverpool lakói, hogy megnézzék maguknak Blackpoolt esti kivilágításban.

Tömérdek sört visznek magukkal, és útközben alaposan beszeszelnek (jó angol módra). Az egész baromira felületes, és nekünk gőzünk sem volt arról, mit is művelünk. Nekem legalábbis. Nem fogtam fel, mi folyik körülöttem, talán azért, mert nem figyeltem oda eléggé, mivel történetesen egy másik világban időztem.

Paul ezen a ponton úgy érezte, hogy meg kellene próbálnia valamit, és elhatározta, hogy végig is viszi az elgondolását. Ami engem illet, én csupán tartozék voltam, nem törődtem igazán a filmmel. Egy sereg ember működött közre. Közéjük tartozott Denis O'Dell - azt hiszem, ő volt az Egy nehéz nap éjszakájának a társproducere, később pedig az Apple-be segített be valahogyan. Szükségünk volt egy érett felnőttre, egy apafigurára, aki a filmmel kapcsolatos üzleti ügyeket intézi. A Magical Mystery Tour jót tett nekünk abban az értelemben, hogy megmozgatott és összehozott minket.

JOHN: Folyton az a tévképzet gyötört, hogy egyszer csak belép Brian és azt mondja: „Ideje elkezdeni a felvételt", ideje megcsinálni ezt vagy azt. Ezúttal azonban Paul mondta helyette: „Most pedig filmezni fogunk." „Most felveszünk egy lemezt." Úgy hitte, ha nem cseszeget minket, rajta kívül mindenki teljes passzivitásba süllyed. Paul azt mondta, most kedve volna összehozni egy lemezt, és egyik pillanatról a másikra kivert belőlem vagy húsz dalt. Maga is kábé ennyivel állt elő, aztán kijelentette: „Felvesszük lemezre." Hirtelenjében össze kellett hoznom egy szekérderéknyi dalt.

NEIL: Paul és John összedugták a fejüket Paul St John’s Wood-i kéglijében. Rajzoltak egy kört, aztán cikkekre osztották. Ezen az ábrán tüntették fel, ide egy dal kell, ide pedig egy álomjelenet. Ez volt a film vázlata.

JOHN: Tudtuk, hogy nagyjából milyen helyszíneken kívánunk forgatni, de miután megvolt a szereposztás, változtattunk az elgondoláson a szereplők kívánságai szerint. Ha egyikük meg szeretett volna csinálni valamit, amit nem vettünk tervbe, szabad kezet kapott. Volt a buszon egy aranyos ötéves kislány, Nicola. Mivel odacsöppent, és úgy éreztük, ez meg is illeti, betettünk egy kis jelenetet, amikor elcsevegek vele, és felfújok a számára egy lufit.

PAUL: Kiruccantam Franciaországba, ott vettük fel egyik reggel a „Fool On The Hill"-t néhány haverral. Nem egészen felelt meg a szakszervezet követelményeinek, mert ehhez egy sereg operatőrt kellett volna alkalmaznunk, azt meg nem akartuk. Tudtuk, hogy a bevett szokások ellenében dolgozunk, de hát szerettünk volna összehozni egy elvarázsolt, buta kis filmet, és nemigen zavart minket, hogy közben külön úton járunk. Jobbára így instruáltuk a szereplőket: „Nézd, ez egy improvizáció, csak menj le a partra..." A színészeink közé tartozott Ivor Cutler, ő formálta meg Buster Bloodwessel szerepét. A cselekmény szerint Jessie-be (a kövér asszonyságba) volt szerelmes, és egy nagy szívet rajzolt köréje a homokba. Ez annyira jópofa volt, hogy benne hagytuk a filmben.

De szívfacsaróbb részletek is adódtak. Sajnáltam kissé a Nat Jackley-hez hasonló figurákat, akiért egyébként rajongtam. Régi vágású kabarészínész volt, aki mulatságosan járt és furcsán táncolt. Oltári klasszul csinálta, és Johnnal igazán kedveltük. John őt is bele szerette volna venni a filmbe, de Natet bosszantotta, hogy kevés a szövege. Néhány öreg fószer elvárta tőlünk a forgatókönyvet — ami végső soron méltányos kívánság és ennek híján csalódott a filmben.

RINGO: Frankó volt. Csak leszálltunk a buszról, és felvettük ezt vagy amazt a jelenetet. Lementünk a strandra, szívet rajzoltunk, táncoltunk. Aztán felvettük a képekhez a zenét. Maga a filmezés két hetet vett igénybe, a vágás jóval többet. Kissé befürödtünk az első rendezőnkkel. Mozgó operatőrökkel dolgozott, akik járkálva filmeztek. Amikor megnéztük az első három-négy nap anyagát, hát mit látunk: a végén elfelejtették kikapcsolni a kamerát, úgyhogy több órányi filmünk volt különböző járdákról. Jó, mi?

JOHN: Nem voltak rendezőink, csak operatőrök. Mikor besétáltak hozzánk.. megkérdeztük tőlük, rendezők-e. Igennel feleltek, amiként arra a kérdésre is, hogy jók-e. „Fel van véve" - mondtuk. Ez a nagy üzleti jelenet.

RINGO: Háromféle dobfelszereléssel dolgoztam. Volt egy, ami talán óriásoknak készült - ez olyankor történik, ha az ember nem gondolja végig a dolgokat -, volt ott egy hatalmas basszusdob, tamtamok és egy böhöm nagy katonadob. Akkora volt, hogy nem értem el a lábammal a basszusdobot,-egyszóval ez a készlet semmire sem volt használható. Pantomimhez viszont frankón bevált. Aztán volt egy mini-felszerelésem, ezzel sokat szórakoztam, meg egy normál méretű készletem.

GEORGE: Emlékszem a nagy hangárra Kernben. Itt furikáztunk a reptér körül a Mini Cooperen, miközben felvettük a „Your Mother Should Know”-t. Egész izgi volt. Élveztem ezt a jelenetet.

NEIL: Mindenféle dolgok történték. A nagy, kidekorált oldalú buszban ültünk, amikor egy kis hídhoz ériünk, amihez a busz túl széles volt, így elakadtunk, és se előre, se hátra nem tudtunk megmozdulni. A sofőr megpróbált hátrálni, de mindkét irányban vagy százméteres kocsisor várta, hogy levergődjön a hídról Mindenkinek felment a pumpája közben.

Amikor John és Paul ennek a francos filmnek a vágását végezték, rájöttek, hogy senki sem vett fel álvezető képkockákat. Például a busz egyszer sem látszott kívülről. Mondtam, majd megcsinálom. Magam mellé vettem Nick Kowland operatőrt, és Mattal ismét buszra szálltunk. Feltettük az oldalára az összes posztert, és elhajlottunk.

Egy kis cigánytábor mellett álltunk meg. Lekaptam néhány kölyköt, amint integetnek a busz után, és meghagytam a sofőrnek, hogy gyorsan hajtson. Felvettük, amint a busz a kamera felé közelít, majd pedig eltávolodik tőle. Megvoltak hát az átvezető képsorok. Efféle utólagos betoldásokra folyton szükségünk volt, és máig sem értem, mikor vették fel a fiúk a zenét.

JOHN: A Magical Mystery Tour az egyik legkedvesebb lemezem, mivel olyan különös. Az „I Am The Walrus" is a kedvenc dalaim közé tartozik, részben persze mert én szereztem, de meg azért is, mert egy csomó olyan apró részlet van benne, ami egy évszázad múlva is időszerűvé teszi.

„A Rozmár és az Ács" című versike adta az ötletet az Alice Tükörországban című műből. Én imádom. Azt nem is sejtettem, hogy Lewis Carroll a kapitalista rendet cikizi ki benne. Soha nem mentem bele olyan mélyen a jelentésébe, ahogy a kritikusok szokták szétcincálni a mi szövegeinket. Később átolvasva rájöttem, hogy a Rozmár a gonosz a történetben, míg az Ács a jó. „Na, ezt elcsesztem - gondoltam -, a rosszfiút pécéztem ki." De, tudják, nem jött volna ki a szótagszám, ha „én vagyok a Rozmár" helyett azt éneklem: „én vagyok az Ács".

LA-ban néztük meg a filmet, ahol a Rozmár volt az a pöffeteg burzsuj, aki az összes osztrigát bezabálja. Én a Rozmárt mindig a kertben sétálgatva képzeltem el, és ez nagyon szimpi volt, ezért utána sem jártam, ki is akart lenni eredetileg a Rozmár. És akkor, tessék, kiderül, hogy egy átkozott csirkefogó. A dalszöveg mindenképpen azt sejteti, hogy többet jelent önmagánál, én is így képzeltem. Valamennyien így gondoltuk, mivel ha én mondom, hogy „én vagyok a Rozmár", annak valami olyasmit kell jelentenie, mintha azt mondanám: „Én vagyok az Isten." Végül is költészet az egész, noha a Rozmár voltaképpen a saját jelképemmé vált.

A „Rozmár" egy álmot mesél el, az egyes szavak szinte semmit sem jelentenek. A kritikusok egy csomó röhejes badarságot írtak össze róla. Ugratás az egész, egy nagy hecc. Hadd lássanak bele mindenféle mélységeket... Mert ugyan mit is jelenthetne, hogy „én vagyok a tojásember?" Lehetett volna a pudingos tál is akár. Nem gondoltam annyira komolyan.

Találkoztam már olyanokkal, akik Dylan meg Krisztus hívei voltak, mégis a Hare Krishnát kántálták. Mindenekelőtt Ginsbergre gondolok. Az „elemista pingvin" kifejezés pont azt sugallja, hogy naivitás Hare Krishnát gajdolva járni a világban, és bálványokban hinni.

Akkoriban homályosan írtam, Dylan módjára, inkább csak elmosódó jelentéseket adva pontos meghatározások helyett, a többit lássa bele az olvasó. Klassz játék ez. Azt gondoltam: „Biztosan beveszik majd ezt a művészies halandzsát." Dylan szövegeiről többet írtak össze, mint amennyi szöveg a dalaiban volt. Az enyémekről is. De csak az értelmiség magyarázott bele annyi mindent Dylanbe meg a Beatlesbe is. Ha pedig Dylant megkajálták mint nagy költőt, gondoltam, ilyet éppen én is tudok.

Az ember csak egymásra rak néhány képet, összeférceli őket, és már kész is a költemény. Ugyanabban a hangvételben írtam ezt a dalt, mint amilyenben az In His Own Write íródott.

Volt valami élő BBC-adás is, ahol Shakespeare-t idézték, én meg belekomponáltam a dalba az ottani szöveg egy részét. Már sokszor kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen mi a fenét énekel a kórus a szám végén, mert senki sem értette (magyarul viszont úgy lehetett érteni: „tuggya, tuggya, evribadi tuggya" - a ford.) Nos, az hangzott el többször is: „Everybody's got one" („mindenkinek van egy"), ami állítólag a Lear királyból került rá a felvételre, de nekem erről fogalmam sem volt. Ez hát a titok nyitja, érteni meg azért nem lehet, mert eleve egy rossz minőségű adást vettem magnóra.

PAUL: A BBC közvetítette a rádió napján, amit a hagyománynak megfelelően kabarékkal, Bruce Forsythtal és Jimmy Tarbuckkal ünnepelnek meg. Nekünk meg itt volt ez a drogos művünk, pont a karácsonyi ünnepek után. Azt hiszem, ez sokakat meglepett. A kritikusok legalább kiélvezhettek a helyzetet, és kisopánkodhatták magukat.

CEORGE MARTIN: A Magical Mystery Tour nem lett átütő siker, és ha ezt mondom, még enyhén fogalmazok. A brit televízió fekete-fehérben hozta le a színes filmet, mivel a BBC akkoriban nem sugárzott színes filmeket. Borzasztóan, katasztrofálisan hatott. Mindenki felfújt blöffnek vélte, pedig, ha úgy tetszik, csak egy avantgárd videofilm.

Mi készítettünk először videofilmeket, a munkánk részeként, s a Magical Mystery Tour ennek egy meglehetősen csicsás példája.

Jó, persze nagyképűek is voltunk kissé, de klassz buli is volt. Talán még unalmas is, és néhány dal jobb is lehetne, de hát kísérleteztünk.

RINGO: Mivel angolok vagyunk, a BBC-nek adtuk át a filmet (ez volt a legnagyobb csatorna akkoriban). Borzasztóan, pokolian festett fekete-fehérben. Mi is bolondok voltunk, és az adó is, hogy átvette. Közfelháborodást keltett. Most végre ránk szállhattak. „Túl messzire mentek! Mit képzelnek, kik ők? Mit jelentsen ez az egész?" - károgták. Hajszálra, mint mikor egy rockoperát húznak le, hogy nem Beethoven szerezte. Akkoriban még elvárás volt az érthetőség, a mi művünk azonban túl elvont ehhez.

Egy csomó ember jól érzi magát, és azt teszi, ami az eszébe ötlik. Persze, a filmet alaposan lehúzták, s csak akkor derült ki, milyen muris, amikor színesben kezdték vetíteni. Fura módon mégis azt érzem, megállta az idő próbáját, és azt is megértem, hogy fekete-fehérben minden érdekessége elveszett, sőt egyenesen érthetetlen lett (különösen a légibalett-jelenet) Kiküldünk egy palit, hogy filmezzen Izlandon, és ezeket a klassz képsorokat fekete-fehérben láthatták a nézők. Mit jelent mindez? Kimázolt, ostoba bohócok és mágusok? Mit akarnak ezzel mondani?

Jusson eszükbe, hogy egyszerű, mezei szerelmes dalokkal kezdtük -„Love Me Do", „I Want To Hold Your Hand", „Please Please Me", blablabla -, aztán hirtelen megszületett ez az „I'M The Walrus", amelyben azt énekeltük: „rossz kislány vótál, mer' leengetted a bugyogódat". „Jesszusom, mi ez? Elvetették a sulykot!" — sopánkodtak az emberek. Bizony, sokan ellenünk fordultak akkoriban.

PAUL: VALÓBAN OLYAN NAGYOT BUKTUNK VOLNA? NEM A MIÉNK VOLT A LEGROSSZABB KARÁCSONYI MŰSOR. ÚGY ÉRTEM, A KIRÁLYNŐ BESZÉDE SEM VOLT EGY NAGY DURRANÁS, VAGY IGEN?

JOHN: Azt gondolták, kiléptünk a rólunk alkotott képből. Szerettek volna beskatulyázni bennünket. Meg kellett felelnünk a légből kapott elvárásaiknak. Márpedig ezt soha nem tesszük, ezért folyvást csalódást okozunk.

NEIL: Volt egy repülős jelenet egy szépséges kis dallamra, amikor a felhők mind színt váltanak, fekete-fehérben azonban mindez persze elsikkad. Megértem hát a közönség csalódását és értetlenkedését.

GEORGE: A sajtó a sárga földig lehúzta a filmet. Minden új sikerünknél (ha például egy új lemez jött ki) megpróbáltak a földbe döngölni minket, hiszen ha egyszer az egekbe emeltek, utána már csak az következhet, hogy a porba rántanak. Így megy ez, ilyen az élet.

Tényleg nem szerették ezt a filmet, ami érthető, mert tele van művészi gyengeségekkel, a forgatókönyv és a kivitelezés hiányosságaival. Olyan volt, mint egy amatőr film, csak annak valamivel nagyobb szabású változata. Mi egyszerűen jól éreztük magunkat. Ez természetes is volt annyi sörrel meg a szájharmonikással a buszon.

Szerintem a filmnek vannak azért klassz pillanatai. Amik akkor jónak tűntek, máig azok, és ez áll a kevésbé sikerült részletekre is. A film maradt, ami volt, nem változott az idő múlásával, de van benne pár frankó szám és jópofa jelenet. Én azt komálom a legjobban, amikor John spagettit mer ki a duci nő tányérjára. Szerintem ez a film legfrankóbb részlete. John ötlete nyomán került a Magical Mystery Tourba.

JOHN: Paul azt mondta: „Tessék, írd meg ezt a részt." „A büdös életbe -gondoltam -, soha nem írtam forgatókönyvet. Azt meg hogyan kell?" Aztán csak fogtam magam, és egyszerűen megírtam az álomjelenetet a dagi nővel, a spagettivel meg a többivel.

PAUL: Azóta Steven Spielberg megjegyezte: „Ez a film volt az, amire igazán felfigyeltünk a filmfőiskolán," Inkább művészfilm, mint kommersz. Azt hiszem, valamennyien úgy gondoltuk, minden rendben is van vele. Ha nem is ez a legnagyobb művünk, mégis megvédelmezem, annál is inkább, mert sehol másutt nem adjuk elő az ,,I'm The Walrus"-t, egyedül itt.

Azt hiszem, ez elég ahhoz, hogy érdekessé tegyen egy filmet. És John álma is állati jó a spagettivel. Tényleg ezt álmodta. Azzal jött nekem: „Képzeld, tegnap volt egy oltári klassz álmom. Szeretném, ha belevennénk. Én voltam a pincér..." Ezekből a véletlenszerű ötletekből állt össze a film, nagyon spontánul. A tévedéseiből tanul az ember.

Nem nevezném azért az egész filmet tévedésnek, mindenesetre milliónyi kis hibát vétettünk a filmcsinálás közben. Nem volt például csapónk, ezért nehéz dolgunk volt, amikor összevágtuk a képet a zenével. Két hetet hagytunk a vágásra, és tizenegy hétig tartott. Ezzel kissé túlléptük a büdzsét. Naphosszat a Sohóban csücsültem a vágóval - rám osztották ezt a melót -, és közben sorban beugrottak a haverok, úgyhogy azt hiszem, az én hibám is kissé, hogy a vágás ilyen sokáig elhúzódott.

Ugyanakkor büszke is vagyok az eredményre, Merész film, bár azt el kell ismernem, hogy rosszkor és nem a megfelelő közönségnek mutattuk be.

JOHN: Nem hinném, hogy bárminemű kötelesség terhelne minket a rajongóinkkal szemben. Joguk van ahhoz, hogy ne tessék, amit csinálunk. Ha pedig nem tetszik a munkánk, hát hamar faképnél hagynak. Amennyiben az ember hagyja, hogy a rajongók diktáljanak neki, mások kezébe teszi le az életét. Mi megpróbálunk egyenrangú félként bánni a rajongóinkkal.

RINGO: Klassz forgatás volt, remek mulatság. Ezután kis videofilmeket készítettünk, amelyek megóvtak minket attól, hogy ismét ki kelljen mennünk az országútra, fellépnünk a tévében, és megint Cathy McGovannel adjuk össze magunkat.

John költészete egyre mélyült ezekben a dalokban. Egyetlen sorba sűrítette, amihez másnak egy egész dalra vagy regényre van szüksége. Ezek az éles, csípős szövegek egyre klasszabbak lettek, mind a melódiát, mind a hangszerelést tekintve.

JOHN: A BBC letiltotta minden egyes lemezemet. Egy ideig még a „Walrust"-t sem engedte sugározni, mivel bugyogóról is énekeltem benne. Azért használtam éppen a „bugyogó" szót, mert ezt találtam a legdallamosabbnak azok közül a szavak közül, melyek elvileg egyáltalán összekapcsolhatók a „letoltad" igével. Így már jó? Egyébként a minap hallottam, hogy nemrég valaki más igenis kimondta a BBC műsorában a „bugyogó"-t; ennyit a betiltásról.

PAUL: Én rendeztem a „Hello, Goodbye" előzetesét. Mindenki rendezni szeretne. Engem is érdekelt, egészen addig, amíg ki nem próbáltam, mert akkor rájöttem, milyen kutya nehéz meló, Valaki így foglalta össze a filmezés kényelmetlenségeit: „Az embertől folyvást olyanokat kérdeznek, hogy az arany- vagy az ezüstpisztolyt akarja-e, ő meg azt gondolja magában: »Lássuk csak«, de közben nem lát semmit". Temérdek döntést kellett hoznom, úgyhogy végül meggyűlöltem az egészet.

Az előzetes nem volt valami nagy durranás: néhány filmfelvevőre, operatőrökre, némi hangra és pár táncoló csajra volt szükségünk. Azt gondoltam, kibérelünk egy színházat, és délután lezavarjuk a dolgot. Így is tettünk, belebújtunk a Sgt Pepper-féle öltönyeinkbe, és kivonultunk a West End Saville Theatre-be.

RINGO: Az év végén Rómában forgattam a Candy című filmet, ami klassz mozi. Baromira feldobott a filmezés. Együtt játszottam Marlon Brandóval, Richard Burtonnel, Walter Matthauval, meg egy sereg más nagysággal. Hú!

Frankó volt. Marlon állatira szórakoztató, játékos természet. Épp ebédidőben vártuk az érkezését,-Elizabeth Taylor is ott volt, egy dinamit az a nő!

Marion érkezése azonban nagyon érdekelt, hisz mégiscsak ő a nagy Marlon Brando, és én nagy rajongója vagyok! Megérkezett, és irtó aranyos volt. Eljátszotta nekem, hogy tényleg ő a Brando. Felvett egy kanalat, és Brandósan bandzsított rá. „Hű, ez tényleg kiköpött Brando!" - gondoltam. Klassz volt. Szeretlek, Marion!

Mint kiderült, Richard és Elizabeth nagyon jóban van egymással. Richard egyik oltári klassz húzása az volt, hogy az „I Am The Walrus" szövegét felolvasta a borítóról, de tök komolyan, mintha Shakespeare-t szavalna. Elmentünk velük hajókázni, és Richard egészen kikészült a cikizéseimtől. Ilyeneket mondtam: „Nagy ég, milyen rázós is ez az angol nyelv!" - mondtam, amire bepipult. Én meg így folytattam: „Ó, Shakespeare, kegyelmezz nekünk!" Az idegein táncoltam hát, ő meg mindig bevette, és lezavart a hajójáról: „Takarodj innen, te tejfelesszájú!"

Imádtam a színészkedést, tényleg imádtam. És szerettem együtt lenni a nagy színészekkel, velük üldögélni, és körülöttük sertepertélni. Mindtől kaptam valami használható tanácsot: „Tudod, ha így csinálnád. .." - mondták. Ők voltak az én színiiskolám.

1968

GEORGE: 1968 januárjában Bombayben dolgoztam a Wonderwall zenéjén - ez egy hippifilm volt, Joe Massot rendezte. Felkért a filmzene komponálására, de mondtam, hogy én ilyesmivel nem foglalkozom. Erre azt válaszolta, hogy akármit adok, felhasználja, én meg azt gondoltam: „Csinálok egy hindu zenei antológiát, hátha néhány hippi megszereti ezt a fajta zenél."

Helyi zenészekkel dolgoztam együtt az EMI bombayi stúdiójában. Bhaskar Menon (aki később az EMI főigazgatója lett) vonattal hozatott nekem sztereó-felszerelést Calcuttából, mert Bombayben olyat még nem tartottak. Egy STEED volt, ugyanolyan hatalmas masina, mint az Abbey Roadon. Egy ilyet ma a konyhámban tartok - azt, amelyikkel a „Paperback Writer"-t vettük fel. Bombayből hazamentem, az Abbey Roadon hozzátettem egyet-mást az anyaghoz, aztán visszautaztam összerakni az egészet.

Maga a Wonderwall csak később készült el, és oltári nagyot bukott. Ringó is ott volt velem a cannes-i premieren, bár erre magamtól nem emlékeztem volna, csak most a zene megjelent CD-n, és Derek írt hozzá egy szöveget, onnan tudom. Egyedül Jane Birkinre emlékszem, aki nagyon helyes volt a filmen.

JOHN: Mind elmegyünk Indiába, hogy néhány hónapra elmélyedjünk a transzcendentális meditációban. Azért akarjuk megtanulni, hogy majd világszerte népszerűsíthessük. Erre szeretnénk fölhasználni a befolyásunkat — már régóta mondják, hogy a fiatalság hangadói vagyunk, hát mi erre szeretnénk irányítani a fiatalság figyelmét.

Az egész világ meg fogja érteni a szándékainkat, és azok is velünk tarthatnak majd, akik annyira aggódnak a fiatalok kábítószerezése miatt.

Nem alfélé evangélium ez, nincs benne semmi vallási jelleg ha más sem akar belőle vallást gyártani. Azonban szellemi dolog. Elősegíti a világ megértését, és segít az ellazulásban. Nincs a transzcendentális meditációban semmiféle trükk, de csökkenti az emberben felhalmozódott feszültségeket.

PAUL: Úgy emlékszem, 1968-ra szellemileg mindannyian kifáradtunk egy kicsit. Az persze remek dolog volt, hogy mi vagyunk a Beatles, de törekedtünk arra, hogy ez ne szálljon a fejünkbe. Ez többé-kevésbé sikerült is, szerencsére nem szaladt el velünk teljesen a szekér, ugyanakkor arra gondoltunk: „Híresek vagyunk, gazdagok vagyunk, de mire jó ez az egész?"

Ezért kezdtünk minden irányba tájékozódni, és mivel George amúgy is beleásta magát az indiai zenébe, szinte magától adódott a kérdés: „Mi van ezzel a transzcendentális meditációval? Tényleg tudnak lebegni vagy repülni? A bűvész tényleg fölmászik azon a kötélen, amit nem tart semmi?" Eleinte csak a puszta kíváncsiság hajtott bennünket, de miután megismerkedtünk Maharishivel, és végiggondoltuk a dolgot, mind elmentünk Rishikeshbe.

GEORGE: Maharishi évente indított tanfolyamot azoknak a nyugatiaknak, akik meditációs oktatók szerettek volna lenni. Nekem nem ez volt a szándékom, viszont szerettem volna jő alaposan kipróbálni a meditációt.

Velem jött John és Paul is, és a sort Ringó zárta vagy tizenöt serpávai és tartós élelemmel. Ott volt mellesleg az egész világsajtó is, és én egészen Delhiig alvást színleltem a gépen, hogy ne kelljen szóba állnom velük,

Hosszú volt az út Delhiből Rishikeshig, négy-öt óra autóval, mert Indiában akkor még csak régimódi Morrisok jártak.

Maga Rishikesh fantasztikus hely, ott terül el, ahol a Gangesz leér a Himalájából a síkságra. Ott már egész széles a folyó,, a városba egy nagy függő hídon át vezet az út.

Maharishi háza egy dombon állt, és a városra és a folyóra nézett. Egy csomó kis bungalót építettek köré a nyugatiaknak, akik eljöttek hozzá tanulni; az egész vagy 8-10 acre-nyi területet foglalt el. Mindben kialakítottak konyhát, ebédlő a szabadban, ott reggeliztünk együtt. Nem messze volt egy fedett térség, a közepén dobogóval, onnan tanított Maharishi.

Indiában az ember nem járhat nyugati ruhában, ezért mi is átvedlettünk. Nagyon élveztem a bő ingeket (jobban, mint a Boeingeket), meg a pizsamaszerű nadrágokat.

JOHN: Ha George így folytatja, negyvenéves korára repülő szőnyegen fog közlekedni. Én azért jöttem ide, hogy megtudjam, milyen szerep vár rám, és meddig tudok elmenni ebben a dologban, amelyben George egy arasznyival előttünk jár.

GEORGE: HISZEM, HOGY MÁR MOSTANÁIG HÚSZ ÉVVEL MEGHOSSZABBÍTOTTAM AZ életemet. HISZEM, HOGY ITT A HIMALÁJÁBAN ÉLNEK OLYAN BÓDHIK, AKIK MÁR TÖBBSZÁZ ÉVESEK. AKADHAT KÖZÖTTÜK OLYAN IS, AKI MÉG KRISZTUS ELŐTT SZÜLETETT.

RINGO: Remekül szórakoztunk, és jó sokat meditáltunk. Nekem izgi volt ez az egész cécó. Nagyon emelkedett hangulatban éreztük magunkat Maharishinál.

JOHN: Végre messzire kerültünk mindentől. Olyan volt ott a Himalája lábánál, mintha valahol az isten háta mögött kempingeznénk. A hegyekben éreztük magunkat, pedig ez még csak a Gangesz fölé emelkedő dombvidék volt, ahol a páviánok ellopták az ember reggelijét. Mindenki köpenyben mászkált fel-alá, és órákra el-eltűnt meditálni. Egész jó kis hecc volt.

Egyszer öt napig ki sem mozdultam a szobából, ahol meditáltam. Ezalatt több száz dal jutott az eszembe. Aludni egyáltalán nem tudtam, hallucináltam, és teljesen elment a szaglásom. Pár óra alatt eljutottam odáig, hogy elszálljak valahová máshová, és órákig ott is maradtam. Ezek is fantasztikus utazások voltak.

RINGO: A szabadban reggeliztünk, és a majmok sokszor ellopták a kenyerünket. Reggeli után csoportosan meditáltunk a háztetőn. Ebéd után ismét meditáltunk.

Azért rengeteget vásárolgattunk is. Mind indiai ruhában jártunk, ilyen szűk szárú, de egyébként bő nadrágban meg olyan köpenyben, mint a Nehrué. Egészen hozzászoktunk.

A fürdőszobában kissé mozgalmas volt az élet, mert mindig meg kellett harcolni a kádért a skorpiókkal és pókokkal. Én, ha fürdeni készültem, mindig felkiáltottam: „Igen, azt hiszem, ideje végre megfürdenem!", és jó nagyokat dobbantottam a lábammal, benn a kádban pedig azt kiabáltam: Jaj, úgy élvezem a fürdést! Fenséges érzés!" Aztán irtó gyorsan megtörülköztem, hogy kimenekülhessek, még mielőtt a férgek ismét előbújnának és elfoglalnák a terepet. Ráadásul ott volt Maureen, aki már egy molylepkétől is frászt kap. George születésnapját nagy bulival ünnepeltük. Eljött egy csomó vendég, mindenki szépen felöltözött, és pirosra-sárgára mázoltuk a homlokunkat.

GEORGE: A huszonötödik születésnapomat Rishikeshben ünnepeltem, minden föl volt virágozva, és én Maharishi kérésére szitároztam.

PAUL: Az átlagos napunk olyan volt, mint egy nyári táborban. Korán keltünk, majd következett a közös reggeli. Húsétel nem volt, valószínűleg zabpehellyel kezdtük a napot.

Reggeli után mindenki visszament a kunyhójába, meditált egy kicsit, aztán ebédeltünk, majd beszélgettünk, néha zenéltünk is kicsit. De az idő nagy része evéssel, alvással, meditációval telt, Maharishi nem vitte túlzásba a tanítást.

Lehettünk ott vagy százan. Amikor Maharishi megjelent, a dobogót mindig fölvirágozták. Nagyon ünnepélyes volt az egész, bár ő igen egyszerű dolgokat mondott: „Ez csak egy meditációs módszer. Nem várom el senkitől, hogy Istenben vagy bármilyen nagy mítoszban higgyen. Én csak egy módszert szeretnék átadni, amellyel mindenki harmonikusabbá teheti a saját életét."

Én ezért szeretem még ma is a meditációt. Egy szót sem hiszek a lebegő vagy repülő jógikról szóló mesékből, pedig ma már nagyon hirdetnek olyan tanfolyamokat, ahol az ember megtanulhat fölemelkedni kissé a földről. Emlékszem, egyszer megkérdeztük Maharishit is, vajon lehetséges-e a levitáció, mire azt felelte: „Én nem tudom megcsinálni, de ismerek valakit egy közeli lakiból, aki igen.” Mi persze rögtön mondtuk, hogy ide kéne hívni, mert szeretnénk a saját szemünkkel látni, hogy majd beszámolhassunk róla az otthoniaknak, de sosem találkoztunk a pasassal.

Esténként amolyan kérdezz-felelek játékkal ütöttük el az időt. Egyszer egy amcsi vendég fölállt és azt mondta: „Maharishi, én rémes helyzetbe kerültem, de amit mondtál, az segített rajtam. Egy nap, amikor éppen meditáltam, egy nagy kígyó közeledett felém. New York-i vagyok, és nagyon félek a kígyóktól, de akkor eszembe jutott, mit mondtál erről, és gondolatban a kígyó szeme közé néztem, szuggeráltam, mire egy darab tekergő kötéllé változott." Máig sem tudom, mi történt valójában a pasival, de az biztos, hogy ha az ember keményen szembenéz a veszéllyel, az már nem is olyan félelmetes.

Szóval akkor tanultam meg meditálni. Ma már ritkán csinálom, de a fiaimat mindig is biztattam, hogy érdemes megtanulni, mert nagyon jól jöhet, ha az ember tétlenségre van kárhoztatva, vagy egyszerűen csak meg akar nyugodni.

Maharishi nagyra tartotta a modern technikát, mert úgy vélte, hogy a segítségével könnyebben elterjesztheti a tanítását a világon. Egyszer, miután elment Új-Delhibe, váratlanul helikopteren röpült a táborunk fölé, aztán leszállt a folyóparton. Mind leszaladtunk oda, már amennyire abban a bő ruhában szaladni lehet, és akkor megkérdezték tőlünk, ki akar fölmenni egy körre Maharishivel. Végül persze John lett az. Utána megkérdeztem, miért ragaszkodott ehhez olyan nagyon, mire azt felelte: „Abban bíztam, odafönn végre megtudom tőle a végső választ." Ez nagyon jellemző volt Johnra.

JOHN: Amellett, amit ott mindnyájan csináltunk, én a legjobb dalaim közül néhányat ott írtam. Olyan megnyugtató volt a környezet, derűs és biztonságos, és mindenki mindig mosolygott Már egyedül a dalokért is megérte volna elmenni oda, de szerintem azok a Szaharában vagy a skót felföldön is ugyanúgy megszülethettek volna.

Ebben a táborozásban az volt a furcsa, hogy nagyon szép volt ugyan az egész, és én napi nyolc órát meditáltam, mégis annyira búvalbélelt dalokat szereztem, mint a „Yer Blues": „Egyedül vagyok, meg akarok halni”, és ez nem volt vicc, valóban így éreztem akkor. Furcsa, hogy az ember az öngyilkosságra gondoljon, amikor annyira közel érzi magát Istenhez.

Amikor megszületik az ember és berakják a babakocsiba, még csak akkor mosolyog, ha eszébe jut. De aztán az az első, amit megtanul, hogy mosolyognia kell, ha azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. Sok anya azzal gyötri a gyermekét, hogy enni sem ad neki, amíg nem mosolyog. Pedig ez nincs rendben. Mosolyogni akkor kell, amikor az embernek olyan kedve van, különben képmutatás. Ha mások azt akarják, hogy mosolyogj vagy „Hare Krishnát" szavalj akkor is, ha boldogtalan vagy, akkor megkezdődik az érzelmi életed meghamisítása. Arról nem tehet az ember, hogy éppen jó vagy rossz kedve van-e.

Lehet erre drogot szedni vagy piálni, az mind csak elfojtás. En még sosem találkoztam senkivel, akinek merő boldogság lenne az élete, Maharishinak sem az, és egyetlen swaminak vagy harekrishna-gajdolónak sem. Nincs tartós boldogság, legfeljebb álmodoznak róla az emberek, de szerintem teljesen reménytelenül. A világon semmi sem állandó.

A fájdalom az kicsit olyan az életben, mint az eledel. A fájdalom is, meg az öröm is. Belopóznak az emberbe, és ha nem fejezzük ki őket, ott is maradnak, valahogy úgy, mint a székrekedés. A fájdalom elől nincs menekvés. Mindig ott bujkál valahol az emberben. Es mindenkin kijön valamilyen formában: abban, hogy túl sokat dohányzik, vagy kihullik tőle a haja, vagy valami. De nem lehet tőle megszabadulni.

Szerintem mindenki nap mint nap megjárja a mennyországot és a poklot is, ezzel muszáj megbékélni. Csak az él, aki érez, és az életbe mindenféle érzés belefér. Minden napra jut egy kis mennyország és egy kis pokol. Vannak persze nagyon jó és nagyon rossz napok, de azok sem végig olyanok.

Hát ez a jin és jang, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, de mindenképpen ilyen is, olyan is.

PAUL: Rishikeshben ott volt Mike Love is, Donovan is. Többre nem emlékszem - ja, mégis: ott volt Mia Farrow is, meg a nővére, Prudence. John neki írta a „Dear Prudence"-et, amikor pánikrohama lett, és nem bírt kijönni a bungalójából.

RINGO: Prudence nemcsak meditált, hanem be is zárkózott. Talán kétszer jött elő abban a két hétben, amíg ott voltam. Többen dörömböltek az ajtaján, és kérdezték tőle: „Élsz még?"

JOHN: Senki sem tudhatta, vajon Prudence előbb-utóbb nem golyózik-e be teljesen Maharishi Mahesh jógi védőszárnyai alatt. De azért sokan aggódtak emiatt, mi meg énekléssel próbáltuk megvigasztalni.”

Engem és George-ot bíztak meg azzal, hogy próbáljuk meg kihozni onnan, mert bennünk megbízott. Addigra már olyan állapotba került, hogy a nyugati világban diliházba csukták volna. De végül csak ki tudtuk hozni. Akkor már három hete volt ott bezárkózva, hogy mindenki másnál előbb jusson el Istenhez. Maharishi táborában csak azon folyt a vetélkedés, hogy ki válik előbb kozmikus lélekké. (Én akkor már az voltam, csak ezt még nem tudtam.)