PAUL: Én is szereztem egy-két dalt Rishikcshbcn. Megvolt például az „I Will" dallama és címe is, csak még a szövege nem. És ott kezdtem el az „Ob-La-Di, Ob-La-Da"-t, amikor elmentünk egy faluba, ahol éppen valami vándor filmszínház szórakoztatta az embereket. Ez engem nem érdekelt, cs megindultam hazafelé az ösvényen a dzsungelben, egy szál gitárral a kezemben,- ott jutott eszembe, hogy „Desmond árus a piacon."

JOHN: A „Continuing Story Of Bungalow Bill" egy olyan pasasról szól, aki tigrisvadászatra érkezett Indiába, de végül ott találkozik Istennel. Belejátszott talán valami Jungle Jim nevű figura is, akit összegyúrtam Buffalo Billel; volt a dalban némi gyermeteg társadalombírálat is, de leginkább viccnek szántam.

PAUL: RINGOÉK HAMARABB HAZAMENTEK, MERT RINGÓ A KOSZTOT NEM BÍRTA, MAUREEN MEG A LEGYEKET.

Ringó mindig is csak a hazai ételeket szerette, Indiában meg nagyon fűszeresen főznek, amit az ő gyomra már gyerekkorától nem bír. Maureen meg ideges lett, ha akár egyetlen légy is volt a szobában — egyszer azért nem tudott kijönni onnan, mert egy légy rászállt az ajtóra. Rishikesh valóban nem nekik való volt.

RINGO: Már nem nagyon emlékszem arra táborra, mert csak két hetet töltöttem ott, de kissé csalódtam az egészben.

Az ottani kaját nem ehettem, mert csupa olyat adtak, ami nekem tilos. Gyerekkoromtól nem ehettem az erős, fűszeres ételeket. Két bőröndöt vittem magammal, az egyikben a ruháim voltak, a másikban egy csomó konzervbab.

Az egyik reggel aztán megkínáltak tojással, meg másnap is, és már kezdtem örülni, hogy jobbra fordulnak a dolgok amikor látom ám, hogy a tojáshéjat a földbe temetik. Kiderült, hogy ebben az asramban nem szabad tojást enni, mert az nem istennek tetsző. Hát kérdem én, a föld alatt talán nem látja meg Isten a tojást?

De elsősorban nem is ezek miatt jöttünk haza korábban, hanem azért, mert nagyon hiányoztak már a gyerekek. Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy rosszul éreztem magam Indiában ezekben a meditációs asramokban,- végül is ez a kaland emlékeztetett a gyerekkori nyári táborokra, egyszóval jó volt, csak én egy kicsit hamarabb eluntam, mint a többiek.

PAUL: Gyakorlatias ember vagyok, ezért eleve határidőt szabtam magamnak Rishikeshre. Először arra gondoltam: „Lehet, hogy ez lesz az igazi. Ha igen, talán örökre ott maradok." De aztán meggondoltam magam: „Lassan a testtel; elég lesz egy hónap is." Ugyanis ha valóban olyan hihetetlenül jó, még mindig visszamehetek. Itthon majd elválik. Végül letelt az egy hónap, és öröm volt hazatérni. Egyikünk sem élt át hirtelen megvilágosodást. Gondoltam, ennyi éppen elég lesz, már így is megtanultam belőle annyit, hogy most már bárhol csinálhassam egyedül is. A meditációban az az egyik legjobb dolog, hogy nem kell érte templomba menni, az ember egyedül is fel tud töltődni lelkileg.

Persze amikor kikötöttem ezt az egy hónapos határidőt, számolnom kellett vele: a többiek megvádolhatnak, hogy nem veszem komolyan ezt az egész dolgot. Nem úgy, mint George. Amikor szóba hoztam a következő nagylemezünket, azonnal rám pirított: „Nem azért jöttünk ide, hogy a zenéről beszélgessünk, hanem azért, hogy meditáljunk." „Na ja -gondoltam magamban -, ne vedd már ennyire komolyan Georgie fiú, hát hol hagytad azt a híres humorérzékedet?" Mindettől függetlenül jól éreztem ott magam.

GEORGE: Ringó csak pár hétre jött ki velünk, talán csak azért, hogy megmártózzék benne egy picit. Paul meg éppen csak eljött, és ugyanúgy ment is el, ahogy jött; aligha hatott rá mélyebben a dolog, mert a Lel It Be filmünk egyik jelenetében vigyorogva mondja Johnnak: „Kicsit olyan volt, mint a suliban: guru úr, kérem! Kérdezhetek valamit?" Szóval lehet, hogy húsz évvel később megértette, miről is szólt a dolog valójában, de akkor aligha fogta föl.

A tanfolyam egyébként csak egy ideig maradt Rishikeshben, aztán minden évben átköltöztették Kasmírba. Oda már nem akartam velük tartani, hanem inkább Dél-lndiába, hogy részt vegyek Ravi Shankarral egy raga-film forgatásán.

Többször is mondtam Maharishinek: .Nem, nem megyek most veletek Kasmírba, különben is jártam már ott tavaly." Azonban ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy mindenképpen mennem kellene, de végül megmondtam neki, hogy Dél-lndiába megyek, és akkor John is velem jött.

Igazából csak mi ketten csináltuk végig a rishikeshi meditációs kurzust. Szerintem John azért jött el velem együtt, mert éppen az indiai út előtt fordult komolyra a kapcsolata Yokóval.

JOHN: Mi akkoriban jöttünk össze Yokóval. Eleinte úgy volt, hogy ő is velünk tart Indiába, de hát jött Cynthia is, és nem mertem fölvállalni, hogy lavírozzam kettejük között.

PAUL: Igen jól éreztem magam, amiatt viszont aggódtam, hogy a többiek hogyan fognak ebből kikeveredni, amikor azzal a hírrel jöttek vissza, hogy Maharishi kikezdett egy csinos, szőke amerikai lánnyal (de nem Mia Farrow-val).

JOHN: Nagy patáliát csaptak abból, hogy Maharishi állítólag ajánlatot tett Mia Farrow-nak meg más csajoknak is,- egész éjszaka arról vitatkoztunk, hogy ez vajon igaz-e vagy sem.

Végül George hajlott arra, hogy igaz lehet, amitől én is úgy gondoltam, hogy igaz, mert ha George el tudja róla képzelni, akkor biztosan lehet benne valami.

Föl is kerestük Maharishit, másnap elmentünk a bungalójába, ami inkább egy kacsalábon forgó dzsungelkastély volt. Egyáltalán nem emlékeztetett holmi kunyhóra.

Aztán amikor be kellett keményíteni, megint csak nekem kellett elvégeznem a piszkos munkát, mint bármikor máskor is. Mondtam: „Elmegyünk." „Miért?"- kérdezte a guru. „Hát, ha te mindent látsz, azt is tudod, hogy miért" - mondtam nagy ravaszul, ugyanis a hozzá közel állók csodatévő embernek állították be őt. Azt mondta erre: „Nem tudom, mondd csak meg", én viszont hajtogattam a magamét: „Tudnod kell." Na, akkor igen gyilkos tekintetet vetett rám,- nem csoda, hiszen ezzel teljesen lelepleztem őt. Az a baj velem, hogy mindenkitől túl sokat várok - valószínűleg mindennek az van a legmélyén, hogy anyát keresek - vagy legalábbis anyapótlékot - ami persze lehetetlen.

GEORGE: Valaki elkezdte terjeszteni Maharishiról azt a rosszindulatú, aljas pletykát, amin aztán évekig csámcsoghatott a sajtó. Írtak arról is, hogy Maharishi nem is volt igazi guru, de szerintem ezt csak az irigység mondatta velük, és a pletykák is csak így kaphattak szárnyra.

Végül talán még a történelemkönyvekbe is bekerült, hogy Maharishi „kikezdett Mia Farrow-val", de ebből egy árva szó sem igaz. Aki nem hiszi, kérdezze csak meg Miától. Mellesleg nem csodálom a dolgot, mert az a hely tele volt lökött emberekkel, többek között velünk is.

A pletyka nagy feszültséget keltett a táborban. John meg kapott rajta, hogy végre lesz ürügye elmenni, amit már egy ideje fontolgatott.

Fölkerestük Maharishit, és megmondtam neki: „Nézd, mondtam már sokszor, hogy elmegyünk, mert Dél-lndiában van dolgom." Nem nagyon akart ebbe belenyugodni, és megkérdezte: „Mi a baj?" Na, erre mondott John valami ilyesmit: „Neked tudnod kell, ha nem is mondjuk, te vagy a varázsló, nem?"

Már nem tudom, kinek az autójával jöttünk le onnan,- a világon mindenki utánunk jött, hogy megcsinálhassa a maga „Beatles a Himalájában" híradóját. Egy ilyen filmes kocsival mentünk Delhiig.

Órákig tartott az út. John közben elkezdett dúdolgatni egy dalt: „Maharishi, mit tettél" Mondtam, hogy ez így túl direkt, ő megkérdezte, mire cserélje ki a Maharishit, és én akkor találtam ki a Sexy Sadie-t. Delhiben elváltunk: John Londonba repült Yokóhoz, én meg Madrasba, hogy még pár hetee Dél-lndiában töltsék.

Híre ment, hogy elhagytuk a tábort, és persze a sajtó mohón ráharapott. Mindenáron azt próbálták kiagyalni, hogy miféle sötét üzelmek folytak ott, miközben nem is volt semmi különös.

JOHN: A „Sexy Sadie" szövege először így indult: „Maharishi, mit tettél? Mindenkit jól átvertél!"

Ez akkor jutott eszembe, amikor arra vártunk, hogy bepakolják a cuccunkat az autóba. Rengeteget kellett várni rá, úgyhogy már arra gondoltunk: „Ez nem véletlen, azt akarják, hogy ne hagyhassuk el ezt az őrültekházát." Ráadásul velünk volt az a buggyant görög is, akinek üldözési mániája volt. Folyton azt mondogatta: „Ez fekete mágia! Sohasem tudunk elmenni innen!" De, mint látják, itt vagyok, akkor pedig nyilván el is jöttem onnan.

GEORGE MARTIN: Én nem harapok annyira az ilyesmire. Legyen az Maharishi, dianetika vagy akármi más, ezeket mind humbugnak tartom. Persze általában nem ártalmas, ha az ember hisz valamiben, és a fiúk egy darabig biztosan hittek Maharishiben, és nem is lett ettől semmi bajuk. George még ma is kiáll mellette, noha a többiek mind csalódtak benne.

PAUL: Amikor azt kérdezik tőlem: „De hát nem szedte meg magát ezen az egészen?", erre csak azt tudom mondani, hogy mindig nagyon egyszerűen öltözött, nem volt egyetlen öltönye sem_; gondolom, ha a pénzért csinálta volna, előbb-utóbb csak Rollsszal hajtott volna el egy újdelhi mulatóba. De ő mindig csak a kunyhójában ült és meditált, amiben szerintem nincs semmi kivetni való.

Igaz, egyszer, amikor körülültük, tanácsot kért tőlünk, milyen autót vegyen. Mi a Mercedest ajánlottuk, ő meg rákérdezett, hogy mennyit bír, meg hogy megbízható-e. Mondtuk, hogy igen, és akkor döntötte el: „Jó, akkor veszünk egy Mercedest." De ez igazán nem került milliókba, és mivel ott voltunk, amikor eldöntötte, tudom, hogy nem a legelegánsabb autót akarta, amitől elájulnak a csajok, hanem a leghasználhatóbbat. Mindenben ilyen gyakorlatias volt.

Sokszor gondoltam arra: „Most mi a hézag? Maharishi nem isten, még csak nem is pap, és nem is állítja, hogy csalhatatlan. Olyan ember, mint bárki más, csak megajándékozta az emberiséget egy meditációs módszerrel."

John azért szerezte a „Sexy Sadie"-t, hogy kiírja magából a dolgot. Ebben rejtette el a csalódását, de én a magam részéről nem hiszem, hogy Maharishi bármelyik csajjal kikezdett volna. Nem volt az a fajta. Egyébként is, ugyan hogy kezdhet ki egy guru egy nővel? Az nem megy olyan könnyen. Úgyhogy el sem hiszem, hogy ez megtörtént volna.

NEIL: Én is utánuk mentem Rishikeshbe, de lényegében csak azért, hogy lebeszéljem őkel egy filmről. Fölmerült, hogy csinálnak egyet Maharishivel. Nem tudom, mi a fenéről szólt volna, mindenesetre három filmre szerződtek le a United Artistsszal, és ebből még csak kettő készült el.

Egy hétig maradtam ott, aztán Paullal és Jane Asberrel tértem haza. Johnék és George-ék még maradtak egy ideig.

PAUL: Többre tartottuk, mint amennyi, de ő is csak egy ember; mi tévesen többnek gondoltuk.

JOHN: Rishikeshben egy jó nagyot tévedtünk. A meditációban változatlanul hiszünk, de abban már nem, amit Maharishi művel. Alaposan félreismertük őt, amiről sajnos az egész világ tudomást szerzett. Ugyanúgy félreismertük, mint ahogy bennünket szoktak mások. Bár ami minket illet, az azért más egy kicsit, mert a mi életünk örökké a nyilvánosság előtt zajlik.

Igen, valami másnak gondoltuk, mint ami, nyilván mert valami mást kerestünk, és benne véltük megtalálni. Gurut kerestünk, de csak őt találtuk meg. Végül így hozott minket abba az állapotba, amelyet állítása szerint gyógyítani tud.

Nem baj, India azért igazi volt, és a meditáció is bevált; ugyanolyan hasznos, mint a gimnasztika vagy a fogmosás. De csak ennyi, és nem mindaz, amit eleinte beleláttunk. Biztosan nagyon naivak voltunk, de azt ezek után sem mondanám senkinek, hogy ne próbálja ki a meditációt.

Szóval a meditáció oké, de emiatt nem fogunk aranytemplomot építeni a Himaláján. Segítünk, ahol tudunk, de a zsebünket nem fogjuk emiatt teljesen kiüríteni. Vannak a segítségnek más módjai is.

RINGO: KÉPZELJÉK, NÉHA MEDITÁLOK AZ AUTÓMBAN, MENET KÖZBEN IS - UGYANIS A SOFŐRÖM VEZET!

JOHN: Nincs mit megbánnom a meditációs gyakorlataimon, mert szerintem ez jó dolog, és néha még ma is gyakorlom. Egyáltalán nincs mit megbánnom. Nem bánom a drogokat sem, mert hasznukat vettem. Ezzel nem akarok propagandát csinálni a drogoknak, mert nem biztos, hogy mindenkinek jók, de nekem jók voltak, mint ahogy India is,- már csak azért is, mert közvetlenül előtte jöttem össze Yokóval, és ott volt időm átgondolni a dolgot. Három hónapig csak meditáltam és gondolkodtam, és miután hazatértem, azonnal beleszerettem Yokóba. És most nagyon boldog vagyok.

NEM TUDOM, MEKKORA GURU MAHARISHI,- MINDENESETRE JÓ VOLT INDIÁBAN, ÉS ALAPOSAN KIPIHENTEM MAGAMAT, ÚGYHOGY MOST MÁR ÚJULT ERŐVEL JÁTSZHATOM ITTHON AZ ÜZLETEMBER SZEREPÉT.

DEREK: 1967 végén a Beatles meghívott egy konferenciára a Hills House-ba. Ott jelentették be az Apple megalapítását, nekem meg fölajánlották az igazgatói széket. Rendkívül csábító ajánlat volt. Addigra már sokat változtunk mindnyájan. Májusban, a Sgt Pepper tájékán találkoztunk utoljára Brian Epstein sussexi bázavatóján, ahol George-tól is kaptam LSD-t, miután korábban Johntól is, így aztán a dupla adagtól mindenféle szépet láttam. Addigra hippivé lettünk. A Beatle-ek sem voltak már azok az aranyos, de kissé megcsömörlött sztárok, mint korábban, hanem igazán szeretni való, érző lelkek. Zabálnivalók voltak 1967-ben, és akkor mind azt hittük, hogy ezentúl minden nagyon szép lesz. Ezért amikor fölmerült, hogy három jó év után hazamehetek Kaliforniából Angliába, az olyannak tűnt nekem, mint egy szentföldi zarándokút.

Amikor megtárgyaltuk telefonon ezt az egész Apple-ügyet, a végén azt mondták: „Tudod, valójában nem kell semmit csinálnod. Minket úgysem érdekel a márkanév meg az üzleti politika. Csak gyere ide, légy te a góré, rendesen megfizetünk." Amikor megérkeztem 1968 áprilisában, úgy találtam, hogy a munkát még komolyan veszik, de mást már aligha. „Jó az Isten, jót ád" - valahogy így gondolkoztak.

NEIL: Nem maradtam sokáig Rishikeshben, mert úgy volt, hogy nekem kell irányítanom az Apple-t. Berendeztek már valami ideiglenes székhelyet a Wigmore Streeten, de nem volt ott még egy szál dokumentum, egyetlen szerződés sem. Még csak gyűjtögettem az információt, hogyan is kell az ilyet csinálni, meg hogy mi is történt addig pénzügyileg a Beatlesszel, hogy aztán tervezni lehessen.

PAUL: Májusban New Yorkba mentünk Johnnal, hogy bejelentsük az Apple megalakulását, és mindenkit felhívtunk, hogy küldjék el hozzánk a még felfedezetlen zseniket. Szerettünk volna látványosan indítani, de volt valami rossz érzésem, tán némi paranoiám is. Nem tudom már, mit szívhattam akkoriban, de biztosan nem tett jót nekem.

Előttem van, ahogy ott ülünk az emelvényen, és kérdezgetnek az újságírók. John jól állta a sarat. Linda is ott volt mint fényképész, és utána megkérdeztem tőle: „Nem látszott rajtam, hogy ideges vagyok?" Azt mondta, hogy nem, mégis megmaradt ez a kellemetlen érzésem, talán mert olyan területre merészkedtünk, ahol nem mozogtunk otthonosan. Olyan újságok jelentek meg, mint a Fortune, és úgy beszéltek velünk, mintha számottevő gazdasági tényezőt jelentenénk, ami nem volt igaz. Végig se gondoltuk, mit jelent egy ilyen vállalkozás, csak belevágtunk, mert jó heccnek tartottuk.

JOHN: Ez úgy lett, hogy éppen szívtunk egy kicsit, és valamelyikünknek eszébe jutott: „Miért ne csinálhatnánk saját filmeket? És miért ne fedezhetnénk fel tehetséges fiatalokat, hogy ne kelljen ugyanolyan keserves éveket átélniük, mint nekünk?

George így fogalmazta meg a dolgot: „Elegem van abból, hogy nem mehetek be a parkba, mert a másé." Így jött az ötlet, hogy nyitunk egy parkot, ahová bárki bemehet, és azt csinál ott, ami jólesik neki. Erről szól a mi vállalkozásunk. Innen senki sem lesz kitiltva azért, mert nem a megfelelő színű cipő van rajta.

PAUL: Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a jelenleginél több pénzre már nincs szükségünk, így a történelemben először fordul elő, hogy a főnökök nem törekednek a személyes profitra. Mi már megvalósítottuk az álmainkat, és most szeretnénk ezt másoknak is lehetővé tenni.

JOHN: A vállalkozás lemezekkel, filmekkel, elektronikával, szükség esetén mással is fog foglalkozni. Olyan rendszert szeretnénk kialakítani, hogy ha valakinek van egy jó filmötlete, ne kelljen senki előtt térden állva könyörögnie, hogy megvalósíthassa.

Ennek a társaságnak nem az a célja, hogy aranyat halmozzon fel a bankban. Mi ezen már túl vagyunk. A fő kérdés az, hogy vajon csakugyan megvalósítható-e a művészi szabadság egy üzleti struktúra keretei között, és alkothatunk-e valóban jó dolgokat úgy, hogy ezeket aztán nem próbáljuk meg a ráfordított költségek háromszorosáért elsózni.

NEIL Ott voltam velük New Yorkban,- kissé bizarr volt az egész. Előtte egy kínai dzsunkán köröztünk a Szabadság-szobor körül, és próbáltuk kisülni, mit kezdhetnénk az Apple-lel.

Aztán a fiúk megjelentek a tévében, de a megszokott műsorvezető, Johnny Carson éppen szabadságon volt, Joe Garagiola helyettesítette. Ha jól emlékszem, John azt felelte az egyik kérdésére: „Majd megpörgetjük, akár egy búgócsigát, aztán majd kiderül, meddig bírja." És valóban, az Apple ügyeit valahogy így intézték.

JOHN: Rettenetes volt. A műsort valami baseballozó vezette, de erről nekünk nem szólt senki. Olyanokat kérdezett, hogy „Melyikük a Ringó?" Az ember elmegy azzal, hogy Johnny Carson készít vele interjút, és akkor megjelenik helyette ez a sportember, aki azt se tudja, esznek-e minket vagy isznak, meg egy bájos hölgy, aki megállapítja, milyen remekül nézünk ki. Ez volt életem legrettenetesebb tévés fellépése.

RINGO: Lett egy kiadónk meg egy lemezvállalatunk. Az volt az alapötlet, hogy a művészek majd megkeresnek minket mindenféle jó ötletekkel, és ha valami megtetszik bármelyikünknek, adunk pénzt a megvalósítására. Ki kellett volna raknunk egy nagy feliratot az ajtóra: „Itt nem kell koldulnod". Biztosan azért nem akartuk, hogy tőlünk kolduljanak, mert úgy éreztük, hogy ezt sokszor meg kellett tennünk a hatvanas évek elején.

GEORGE: Nekem nem sok közöm volt az Apple-hez. Még Indiában voltam, amikor megalakult. Azt hiszem, úgy lett az egész, hogy Johnnak és Paulnak az agyára ment valami, elszaladt velük a szekér vagy belelovalták egymást, nem tudom. Rengeteg mindenféle ötlettel álltak elő, de aztán kiderült, hogy a gyakorlatban csak egyvalamit tudunk akkor is, ha Apple-nek hívnak bennünket: mi vagyunk a Beatles, és mi tudunk Beatles-számokat gyártani.

Mire hazaértem Indiából, már megnyílt a Wigmore Street-i iroda. Bementem megnézni, hát csupa őrültet találtam ott, akik a legelképesztőbb bóvli ötletekkel házaltak. De, miután ez volt a hippikorszak, az egész a legbarátibb hangulatban zajlott. Valójában csak káosz volt az egész.

JOHN: Megpróbáltam minden jelentkezővel foglalkozni, és egész nap sereglettek hozzám, de nem akadt közöttük senki, aki valami számomra vagy a társadalomnak hasznos dologgal állt volna elő. Már herótot kaptam tőle, hogy mindig azt hallom: „Szeretném, akarom, miért ne?" Csupa lökött hippi volt, akik mind dührohamot kaptak, mert nem lelkesedtem be a hülyeségeiktől.

NEIL: Júliusban az Apple átköltözött egy nagy épületbe, a Savile Row 3-ba. A lemezosztály volt a földszinten, a stúdió a pincében. Az első emeleten nekem is volt egy irodám, meg az összes Beatle-nek külön. (A másodikon- a sajtóosztály volt, és esetleg afölött is valami, de arra már nem emlékszem.

Lehet, hogy mindenki más nagyon élvezte ezt az Apple-esdit, azok is, akik beállítottak az utcáról, de nekem kemény munkál jelentett megszervezni az egészet, ami nem is sikerült igazán, mert állandó volt a káosz.

Mielőtt elutaztunk volna New Yorkba a hivatalos bejelentési megtenni, hirdetést adtunk fel az újságban: „Küldjétek el a felvételeiteket, egyel sem fogunk a szemétkosárba dobni. Mindenkinek válaszolunk." Ebből az lett, hogy elleplek a magnószalagok, versek és forgatókönyvek. Lehetetlen volt mindenkinek válaszolni.

PAUL: A beküldött szalagokon nem fedeztünk föl semmi falrengetőt, de legalább mindenki tudta, hogy kutatjuk a tehetségeket; akadt is egy-kettő, így James Taylor, akit Peter Asher ajánlott.

A legkiemelkedőbb művész, akinek én voltam a producere az Apple-nél, Mary Hopkin volt. Nem én fedeztem föl, hanem Twiggy, a modell, akivel mi jóban voltunk, és aki látta Maryt egy tévés tehetségkutató felvételén. Ő szólt nekem, hogy nézzem meg adásban, mert a csaj egyszerűen remek. Aztán én is megállapítottam, hogy Marynek csakugyan szép hangja van, meg a gitár is igen jól áll a kezében.

A „Those Were The Days"-et egy éjszakai mulatóban hallottam egy amerikai házaspár előadásában. Megmaradt a fejemben a dallam, és mindig is arra gondoltam, hogy ebből sláger lehetne. Eredetileg orosz népdal volt, amit ezek az amcsik feldolgoztak. Ők addigra már hazamentek, de szóltam valakinek az Apple-nél, hogy kerítse elő nekem ezt a számot. Megtalálták az amerikai házaspárt, és ők hozzájárultak a felvételhez, amit Mary sikerre vitt.

Felkértek, hogy írjak kísérőzenét a London Weekend TV egyik sorozatához, a Thingumybobhoz, amelyikben Stanley Holloway szerepelt. Mindig is szerettem a rézfúvósokat, és most végre írhattam valamit a Black Dyke Mills Bandnek. Saltaire-ben, Bradford közelében volt a felvétel, ahol egy nagy, visszhangos csarnokban rögzítettük a B oldalra a „Yellow Subinarine” első verzióját; az A oldalhoz teljesen másféle hangzást akartam, ezért azt a szabadban vettük föl; ez olyan valódi rezesbandásan szólt.

Később dolgoztam együtt a Badfingerrel is. Én írtam nekik a „Come And Get It"-et, és egy egész jó demót csináltam belőle. Miután közel laktam a stúdióhoz, nem volt nagy ügy egy kicsit előbb bemennem az Abbey Roadra az egyik Beatles-felvétel napján, tudva, hogy nem lesz még benn senki más, de a felszerelés már be lesz állítva, és akkor doboltam egy kicsit Ringó felszerelésén, feljátszottam a zongora- és a basszusszólamot, lelénekeltem a dallamot, végül duplítottam a felvételt. Azzal adtam át a Badfingernek, hogy vegyék föl egy az egyben a demó szerint, mert úgy éreztem, elkaptam a fonalat. Szerettek volna itt-ott változtatni rajta, de én kardoskodtam a magam verziója mellett, ők meg végül hallgattak rám, és nagyon jó felvételt készítettek, amiből 1970-ben sláger lett.

Ebből a csapatból Pete Ham igen jó számokat szerzett. Ő írta Harry Nilssonnak a „Without You"-t, ami igazán remek dal. Szomorú, hogy később végzett magával. Igen kedves gyerek volt, még látom magam előtt az arcát. Nagy kár érte.

Ami Johnt illeti, ő inkább avantgárd dolgokra akarta használni az Apple-t, így lett is egy külön kis alvállalkozása, a Zapple, az őrült kísérletek számára.

JOHN: Az Apple-nél mi csakugyan megpróbáltunk minden beküldött anyagot meghallgatni, de ennek egy idő után az lett a vége, hogy nem maradt időnk a saját számainkra.

RINGO: Az Apple izgalmas lemezeket adott ki. Elsőnek Mary Hopkint, aztán George felfedezte Jackie Lomaxet, később Billy Prestont. Az én fölfedezettem John Tavener volt. Úgy találtam rá, hogy a fivére, aki építési vállalkozó volt Hampsteadben, nekem dolgozott, és egyszer elhozta egy szalagját. Nekem nagyon tetszett, és mivel megbeszéltük, hogy mindenféle zene jöhet, ami jó, őt is kiadta az Apple. Én ezzel járultam hozzá a cég működéséhez.

Paul ekkortájt a Badfingerrel foglalkozott. Ők adták később a kísérőzenét a The Magic Christian című filmben, ahol Peter Sellers-zel együtt szerepeltem. De nem tudom, ez hogy jött össze,- nem én ajánlottam be őket.

PAUL: Az Apple-nél mindegyik Beatle annyi lemezt produkálhatott, amennyit csak akart. Mindenki benne is volt a buliban, csak nem egyforma mértékben. Én a leginkább, de hát én ott laktam Londonban. Biztos, hogy jóval több lemeznek voltam a producere, mint mondjuk Ringó, aki nem is tudom, pontosan mit csinált az Apple-nek, de akármit is, aligha izzadhatott bele. Ezt nem szemrehányásként mondom, hiszen a részvétel teljesen önkéntes volt. Ha volt valakinek egy jó ötlete, megvalósíthatta; ha nem, hát nem.

Az Apple végül is egész jó kis lemezvállalat volt, már ameddig ez érdekelt bennünket. Csakhogy aztán jöttek a mindenféle anyagi gondok, és akkor már mindenki arra gondolt: "Kinek kell egy ilyen vállalat? Jobb a függetlenség!"

DEREK: Az Apple valójában lemezvállalat volt, de sok mindent fölvállalt. Volt benne üzlet, szórakozás, szponzori tevékenység, a fiúk próbálták betartani az ígéreteiket. Ezért nagyon sok komolyság volt ebben a vállalkozásban, ugyanakkor némi őrület is.

Azzal kezdődött, hogy bejelentették: gondoskodni kívánnak az új tehetségekről, de aztán egyre inkább a háttérbe húzódtak. A végén azon kaptam magam, hogy én vagyok az Apple, ők meg szépen elpárologtak. Kénytelen voltam én fogadni a pályázókat az irodámban. Mindenkit udvariasan leültettem, még itallal is megkínáltam, hiszen amúgy is ittam magam is.

Összehoztam egymással egy csomó embert, és fél éven belül afféle szalon alakult ki nálam, ahol valami megfoghatatlan, de nagyon kellemes tevékenység folyt, miközben a Beatles a „fehér" albumán dolgozott.

Az irodámban örökké lehetetlen alakok zaklattak. Sokan előbb a központot hívták föl nagy Neilt, de előbb-utóbb személyesen is megjelentek, és ha nehéz esetnek bizonyultak, rendre nálam kötöttek ki, de legalábbis az én közvetlen munkatársaimnál.

Egész nagy részlegem volt, vagy négy titkárnőm, aztán az asszisztensem, Richard DiLello, meg egy másik sajtószakember, Mavis Smith. Több mint tízen ültünk egy nem is olyan nagy szobában. Ha valakit kirúgtak egy másik osztályról, én befogadtam, lassan olyanok lettünk, mint a Noé bárkája. Közben az egész épületben dolgoztak harminc-negyvenen.

Nagy voltam mások asszimilálásában. Megjelent nálam például Frankié Hart (aki később a Grateful Dead gitárosának, Bob Weirnek lett a kedvese, és előbb az én titkárom lett, aztán George Harrison asszisztense. De ott lebzselt a sajtó is, meg a felfedezettek: James Taylor és Mary Hopkin az összes pereputtyával. Olyan volt, mint egy Altman-film, ahol a színhely minden zugában mindig történik valami.

PAUL: Megpróbáltuk magunk irányítani az egészet. Ma már sokan csinálják ezt, persze jogi tanácsadók segítségével, de akkoriban ez még nem volt divat, ráadásul kockázatos is volt, mivel nem egészen láttuk át a dolog pénzügyi hátterét.

Egyszer megpróbáltam megfogni kissé a költségvetést. Amikor például megtudtam, hogy Derek mekkora stábbal dolgozik, arra gondoltam: „Derek a mi sajtófőnökünk, de mi a lenének kell neki négy titkárnő? Miért nem elég mondjuk három? Mindennek van határa!" No persze sehol sem örvend nagy népszerűségnek az, aki létszámot akar csökkenteni, én mégis szóltam Dereknek, hogy egy titkárnőről mondjon le. Ő megbeszélte az embereivel a dolgot, aztán azzal jött oda hozzám: „Ha te kirúgod a csajt, mi visszavesszük." Kénytelen voltam visszakozni, a többiek egyszerűen nem hagyták, hogy spóroljak.

Mára még jobban megtanultam, milyen nehéz a személyzeti politika, hiszen megvan a saját cégem. Ez a legnehezebb az egészben. Az Apple-nél megpróbálkoztunk az ésszerű szervezéssel, de nem sikerült.

RINGO: Én nem voltam benne annyira a buliban, mint a többiek, de élveztem. Amit az Apple csinált, az jórészt velünk volt kapcsolatban, de ezért igazán nem kellett oda rendszeresen bejárni. Volt ott saját szobám, de én jobban szerettem otthon üldögélni, ha már üldögélni kell. A baj csak az volt, hogy boldog-boldogtalannak adtunk pénzt kamerára meg mindenféle fölszerelésre, és minden második csak fölvette a pénzt, lefalcolt vele, produkció meg sehol,- sose láttuk őket többé.

GEORGE: Egy idő után kiderült, hogy óriási összegeket dobtunk ki az ablakon. Ebből mindenki azt a tanulságot vonhatta le, hogy közös lónak túrós a háta, mert az ilyen vállalkozásban szinte sosem az van, amit az ember akar. A mi esetünkben John és Paul ragaszkodott mindenáron az eredeti elképzeléséhez, ami miatt milliókat pocsékoltak el, Ringó és én meg képtelenek voltunk ezt megakadályozni. Egyszerűen le kellett nyelnünk a dolgot.

Volt persze a cégnek bevétele is, de a kiadásokhoz képest elenyésző. Életünk fő problémájává vált, hogy minden, aminek bármi köze volt bármelyik Beatle-hez, közös üzleti ügynek minősült, ezért nem ajánlom senkinek az ilyen partneri viszonyt. Hiába tudtam, hogy az az ötlet, amelyikre valamelyik társam ráharapott, őrültség, nem akadályozhattam meg, és a végén a veszteség rám eső részét nekem kellett állnom. Persze tudom, másfelől néha munka nélkül jutottam jövedelemhez, de mire én igazán bekapcsolódtam volna az Apple-be, addigra talán már csődbe is ment.

1968-ban valahogy minden elromlott, közeledett a vég. Minden tiszta káosz volt körülöttünk. Meghalt Brian Epstein, aki addig menedzselt minket. No nem mintha valóban kézben tartott volna mindent (arra csak később jöttünk rá, milyen rossz szerződéseket kötött, és milyen hátrányaink származnak ebből), de legalább levette a vállunkról az ügyintézés terhét. Lett helyette az Apple, meg az, hogy az ország összes buggyantja eltalált valahogy a Savile Row-ra, és ott kapott egy íróasztalt Johntól és Yokótól. Volt ott minden rendű és rangú szedett-vedett figura a Hare Krishnásoktól a Pokol Angyalaiig. Ilyenekre emlékszem, hogy Manhattan körül hajókáztunk, amikor John és Paul előadta az újabb zseniális ötleteit, közben meg senki sem irányította az egész hóbelevancot.

JOHN: Kiderült, hogy akinek sok pénze van, az nem gondolkozhat úgy, mint én. Én kényszert éreztem arra, hogy megszabaduljak a pénzemtől, ezért a nagy részét egyszerűen elosztogattam, ami persze nem a legrosszabb módszer, másrészt viszont úgy szórtam el, hogy oda se figyeltem rá, mert nem tudtam felvállalni a gazdagsággal együtt járó felelősséget.

DEREK: Iszonyúan elfoglalt voltam. Úgy értem, sok füvet szívtunk az Apple-nél, és tiszta bolondokháza volt, ugyanakkor dolgoztunk is rengeteget, mert a Beatles örökké mesterkedett valamiben. 1968 közepére ellenük fordult a sajtó, és ilyen kérdéseket tett föl: „Mi ütött a fiúkba? Miért tűntek el? Miért lettek hippik? Mit művelnek újabban, hogy az egyik válik, a másik meg belebolondul Indiába? Ezek már nem a mi fiaink." És én sem úszhattam meg a faggatózást, hogy mi van velem, mert mintha kicseréllek volna!

Szerintem nem cseréltek ki, de kétségtelen, hogy én is hippi cuccokban kezdtem járni: öltöny helyett köntösben, és magamra aggattam egy csomó ékszeri meg csengőt. Ez azért keltett feltűnést, mert addigra ötgyermekes családapa lettem, és az újságíró kollégák megszokták, hogy normálisan öltözködöm. Az egyik bulin például elég egzotikus cucc volt rajtam, egy szerelés az Apple boltjából, frakk, fekete-fehér cipő, nyakkendő helyett színes sál, meg többféle plecsni: amikor odamentem a Daily Mirror tudósítójához, Eddie Laxtonhoz, és köszöntöttem azzal. „Szia, Eddie, ugye ismersz?", fagyos pillantást vetett rám, és azt mondta. „Nem, akit én ismertem, az nem így nézett ki." Hirtelen úgy éreztem magam, mint Ádám a Paradicsomban, amikor rájött, hogy meztelen. „Ennek igaza van" - gondoltam, és elröstelltem magamat, milyen bohócot csináltam én magamból, másfelől viszont sosem éreztem annyira szabadnak magamai, mint mielőtt Eddie Laxlon rám pirított, és visszarángatott az úgynevezett valóságba. Ma már ismét öltönyben járok, és nincs ezzel semmi gondom, de akkor behódoltam a korszellemnek, és az is jó érzés volt.

NEIL: Ténylegesen én igazgattam az Apple-t, de meg nem tudnám mondani, milyen beosztásban. Mindenesetre borzasztó sok dolgom volt, mivel nap mint nap rengeteg ötlettel kellett foglalkoznom (a lemezborítóktól kezdve odáig, hogy milyen színűre fessük a szobák falat), ugyanakkor azzal is, hogy mindenki másképpen képzelte el azt, hogy milyen is legyen az Apple profilja, és miképpen kellene menedzselni a céget. A szobákat mondtam, ami éppen jó példa, mert egyszer valaki ezzel állt elő: „Ez a szoba szerintem túl nagy neked, kellene húzni ide egy válaszlófalat, és akkor a titkárnőnek külön szobája lenne". Meglett a fal, aztán betévedt egy másik Beatle, felháborodott, hogy „ez a fal meg hogy kerül ide?", és lebontatta.

Mindennapos volt az ilyen épületes beszélgetés: „Legyen külön sajtóirodánk?" „Legyen". „De talán mégse." „Miért ne?" - és így tovább. Aztán azon sem tudtak soha megegyezni, hogy fel kell-e karolni ezt vagy azt a jelentkezőt. Tiszta anarchia volt. Nekem sem csupa rossz emlékem van onnan, de mindent összevetve akkor lássam a Savile Row-t, amikora hátám közepét.

DEREK: 1968 végére én már (bár akkor abban tetszelegtem, hogy másokért élek, komoly áldozatokat hozok a Beatlesért) boldog felelőtlenségben éltem napjaimat az Apple-nél. Úgy is mondhatnám, porondmester voltam ebben a nagy cirkuszban, amelyet éppen azért szerettem, mert tiszta káosz volt. Irányítani nem lehetett, a sajtóosztály mégis egész tisztességesen működött. De azt meg kell vallanom, ha a Beatles helyében lettem volna, bizony nem hagytam volna magamat (mármint azt a Derek Taylort, aki akkor voltam) olyan szabadon garázdálkodni.

Ha valaki belépeti az irodámba, általában óriási hangzavar fogadta, mert mindig ment valami a lemezjátszón, és be volt kapcsolva az a masina is a mennyezeten, amit a Hare Krishnások hagytak nálunk. Ha viszont valaki szóvá merte tenni, micsoda felfordulás van itt, felháborodottan kikértem magamnak: „Mi nagyon jól tudjuk, mit csinálunk!" — mint ahogy tudtuk is.

Mindenesetre elég sok újságíró kolléga járt nálunk, és cikket is írt rólunk, és a hangvétel általában pozitív volt. Sőt egyesek éppen a rólunk írt cikkeikkel futottak be.

JOHN: AMIKOR BEHOZTAM A KÉPBE MÁGUS ALEXET, EGYSZERRE MINDEN MÉG ROSSZABBRA FORDULT.

PAUL: „Mágus" Alex egy görög fazon volt, aki összehaverkodott Johnnal. Egy nap azzal állítottak be hozzám, hogy ő John új guruja. Rájuk hagytam.

Nekem mindig is bajom volt a bemutatkozásokkal - mi derül ki olyankor? Akkor azt kérdeztem elsőnek, hogy jó, jó. de mihez ért? Kiderült, hogy elektronikai szakember. Mások ugyan kétségbe vonták ezt, mert szerintük az elképzeléseit nem lehetett megvalósítani. Alex szerint igen. Akkoriban sokszor fejtette ki nekünk éjszakába nyúló beszélgetéseken az ötleteit, és mondhatom, némelyik briliáns volt.

Kitalálta például, hogy keresztezni kell a hangszórót a tapétával, amit ma már talán meg is lehetne csinálni, de akkor ehhez még nem voltak meg a technikai feltételek. Az elvi alapokat azonban már feszegették azok a tudományos folyóiratok, amelyeket mi nem olvastunk, de Alex igen. Mindenesetre jól kijöttünk vele.

Alexet megtettük az Apple Vállalat Electronics főnökévé, mert úgy gondoltuk, nagy dolog lenne hangszóróval kitapétázni a lakásunkat. Ám erre végül sohasem került sor. Berendezett az irodaházban Alex egy laboratóriumot, ahol mindenfélével kísérletezett, de sohasem az sült ki belőle, amit megjósolt. Egyébként tudok róla, még él, csak már a rendes nevét használja.

RINGO: Mágus Alex feltalálta a villamos falfestést. Az ember kifesti a nappaliját, aztán bedug valamit a konnektorba, mire a falak felragyognak! Persze utóbb kiderült, hogy ez csak úgy lehetséges, ha az ember előbb bevonja fémmel a falakat, és azt festi le.

Ja, és Alex már 1968-ban előállt a mobil telefon gondolatával, mármint azzal, amelyikkel lehet sétálgatni a szobában telefonálás közben, vagyis nem kell hozzá zsinór.

Arra is volt ötlete, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a számainkat bárki magnóra vehesse a rádióból: valami dekódert kellett volna mindenkinek megvennie ahhoz, hogy fel lehessen venni. Azóta a tévék meg is csináltak valami hasonlót, de akkor sem az EMI, sem a Capitol nem volt vevő az ötletre.

A jó ég tudja, mi mindent talált még föl Alex. Egyszer előállt az úgynevezett trepannolás ötletével: azt ajánlotta, fúrassunk lyukakat a koponyánkba, hogy legyen min kilátnunk a harmadik, azaz a belső szemünkkel, mert akkor egyből négy dimenzióban látnánk a világot.

GEORGE: Mágus Alex úgy jött bele a képbe, hogy imponálni tudott Johnnak, és mi is szórakoztatónak találtuk őt - legalábbis eleinte.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy volt egy tényleg zseniális ötlete. Egy kis fémlapról volt szó, mondjuk rozsdamentes acélból, amiből két drót vezetett volna egy zseblámpaelemhez. Aztán ha a drótokat az egyikféleképpen kötötte volna össze az ember, a lemez felforrósodott volna, fordítva meg lehűlt volna jéghidegre.

Előállt aztán egy másik kis fémdarabbal is, amit vastagon befestett, és két drót lógott ki belőle. Ha ezeket bedugta az ember a konnektorba, a fémdarab zöldessárgán felragyogott. Gondolom, most azt kérdik, mire lett volna jó ez,- nos, Alex szerint az autó hátuljára kellett szerelni, és a fékezéssel működésbe hozni. Meg is bíztam azzal, hogy szerelje föl a Ferrarimra, csak a szín nem tetszett nekem, de Alex azt mondta, bármilyet elő tud állítani, nem gond.

PAUL: AZ APPLE FOGLALKOZNI AKAR AZ ELEKTRONIKÁVAL IS. NEM MINDENFÉLE BIGYÓKKAL, HANEM KOMOLY TALÁLMÁNYOKKAL. VAN UGYANIS EGY BARÁTUNK, ALEXISZ MARDASZ, AKI ZSENIÁLIS FELTALÁLÓ.

Végül kitaláltuk, hogy ne csak hátul, hanem mindenütt legyenek különböző színű fények a kocsin. Hátulra pirosat akartam, ami akkor gyullad ki, ha beletaposok a fékbe. Másutt a fények a sebváltóval lettek volna összekötve, hogy a kocsi tompán induljon, de aztán minél gyorsabban megy, annál jobban világítson. Elképzeltem, amint leelőzök valakit az A3-ason, és azt hiszi, repülő csészealjjal találkozott. (Erről jut eszembe: fölmerült az is, hogy az én Ferrarim Vl2-es motorjával meg a John Rollsának a motorjával Alex készít egy igazi repülő csészealjat!)

Aztán a világító Ferrariből éppúgy nem lett semmi, mint Alex összes többi ötletéből, kivéve egyet, de arra nem emlékszem pontosan: vagy a vécén lehetett hallgatni a rádiót, vagy a rádióba lehetett pisálni. Egyszer rábíztuk egy stúdió berendezését, de mikor bementünk, őrült káosz fogadott. Akkorát még életemben nem láttam. Ott mászkált Alex fehér laboratóriumi köpenyben, és szemmel láthatóan lila gőze nem volt semmiről. Tizenhat sávos rendszert rendeltünk tőle, mire tizenhat kis hangszórót szerelt föl a falra, amikor a sztereóhoz kettő is elég! Rémálom volt. Rögtön le is szedettük az egész hóbelevancot.

RINGO: A stúdiót eredetileg hetvenkét sávosra terveztük, ami 1968-ban úttörő elgondolás volt. Vettünk is ilyen böhöm nagy komputereket Weybridge-ben a British Aerospace-től, és beraktuk az én St George's Hill-i csűrömbe. Aztán ott is maradtak, és beléjük fészkeltek a madarak meg az egerek. Megvalósíthatatlan elképzelés volt, de hát Alex folyton ilyenekkel állt elő. Ami a stúdiót illeti, végül nyolc sávig jutottunk el - a jó ég tudja, mit kezdtünk volna hetvenkettővel!

JOHN: Azt hiszem, Alex elképzeléseiből egy és más később megvalósult, csak egyiket sem gyártották sorozatban, mert nem lett volna különösebb értelme. De még az is lehet, hogy véletlenül kitalált valami hasznosat, ami elkallódott a többi között. Mindegy: jött és ment, a mi életünkben csak egy volt a sok közül. Jó szándékú gyerek ő, csak kissé lökött.

JOHN: SZERINTEM ZSENIK NINCSENEK, DE HA MÉGIS, ALEX AZ.

FANTASZTIKUS DOLGOKAT TALÁL KI. SZÍVESEN BESZÁMOLNÉK EZEKRŐL, DE MIÓTA ÜZLETEMBEREK VAGYUNK, MEGTANULTUK: MINDENÜTT KÉMEK ÓLÁLKODNAK, EZÉRT SEMMIRŐL EGY SZÓT SE, AMÍG NINCS A PIACON!

GEORGE: A Beatles-rajzfilmet, A sárga tengeralattjárót júliusban mutatták be. Emlékszem, egyszer vagy kétszer összeültünk a producer Al Brodaxszel, Heinz Edelmannal és a főbb rajzolókkal, felvázolták nekünk a fontosabb képi ötleteket, és megbeszélték velünk a karaktereket, de mi egyébként nemigen szóltunk bele a film készítésébe.

PAUL: Az egyik forgatókönyvíró Erich Segal, a Love Story szerzője volt. Élveztem, amikor megbeszéltük vele, hogy milyen irányba vigye el a sztorit, de meglepődtem azon, hogy a pszichedelikus változat tetszett neki jobban. Én azt hittem, valami kommerszebbre gondolnak, és nem lett volna semmi kifogásom ellene, sőt jobban is szerettem volna, ha A sárga tengeralattjáró klasszikus rajzfilm lesz. Azt hittem, kitalálnak majd egy figurát, aki tengerre száll, és elérkezik a tengeralattjárók országába. Ott ő is lemerül a víz alá, és megismerkedik az ottani emberekkel - nem is lett volna rossz sztori.

Imádom a Disney-filmeket, ezért úgy képzeltem, ez lehetne minden idők legjobb Disney-filmje, amit a mi zenénk dobna föl. Ám ez az alkotóknak nem tetszett, és ma már örülök, hogy nem az én akaratom érvényesült. Megszerettem a filmet úgy, ahogy van. Nagyon érdekes lett azzal, hogy az előző nagylemezünkhöz, azaz a Sgt Pepperhez kapcsolták, még ha én szívesebben láttam volna is akkor egy Bambi-féle alkotást.

Elmondtuk, hogy ebbe nemigen akarunk beleszólni, és nem kívánjuk szinkronizálni önmagunkat, mert az túl sok munkával járna. Végül olyanokra bízták a hangot, mint Lance Percival, a kitűnő parodista. Ringót például remekül tudta utánozni - eltekintve a liverpooli dialektustól, ami nem az igazi. Az egy kissé olyan, mint amilyennek Móricka elképzeli.

GEORGE: A forgatás vége felé vették föl azt a jelenetet, ahol nekem fekete lyuk van a zsebemen. Szaladtak ám szerteszét a Kis Kék Gonoszok:

Nekem tetszett a film, és szerintem ma már klasszikusnak számít. Már nem emlékszem, miért nem a saját hangunkkal szerepelünk rajta, de gondolom, nem tudtuk volna olyan jól csinálni, mint a színészek. Ók tudták, hogyan kell úgy eltúlozni minket, hogy az igazán rajzfilmes legyen. Az a jó a sárga tengeralattjáróban, hogy minden nemzedéknek egyformán tetszik, és szerintem az ezután születendő gyerekeknek is tetszeni fog.

RINGO: John hangját és az enyémet Eddie Yates próbálta utánozni, de szerintem nem sikerült, mert semmi különbség nincs a kettő között.

PAUL: A végére akartak egy olyan snittet, ahol mi magunk feltűnünk a vásznon, beleintegetünk a kamerába, és azt mondjuk: „Sziasztok, mi vagyunk a Beatles, reméljük, jól szórakoztatok!" A felvételre 1968 januárjában került sor, és mi nemigen lelkesedtünk érte, de azért megcsináltuk.

Ha Disney-stílusúra tervezték volna a filmet, nagyon szívesen írtam volna hozzá megfelelő zenét, de mivel inkább a Pepper irányába akarták elvinni, azt mondtuk, maradjunk a már kész felvételeinknél, például az „All You Need Is Love"-nál. Azért követeltek új dalokat is, így született meg például az „Only A Northern Song", amin többek között trombitálok is. Nem mintha tudnék, de hát a papám trombitás volt, és egyszer én is megmakacsoltam magam, hogy „tjombitájni akajok”.

GEORGE: Az „Only A Northern Song" címe („Ez csak egy északi dal") utalás egyfelől Liverpoolra, amit mi tettünk Észak-Anglia zarándokhelyévé, másfelől meg a lemezt kiadó Northern Songs Ltd-re, úgyhogy ezt így is lehet értelmezni: „Nem számít, milyen akkordot fogok... ez csak egy Northern-dal."

RINGO: Nekem nagyon tetszett a rajzfilm, szerintem csupa újítás volt benne, és remekül volt megrajzolva. Baromi jó a Lyukak tengere, meg a Kis Kék Gonoszok is, és örülök, hogy pont rólunk szól.

Csípem a filmet azért is, mert a bemutatása utáni évben egy csomó gyerek megkérdezte tőlem: „Miért nyomtad meg a gombot, Ringó?" A filmen ugyanis megnyomok egy gombot, mire katapultálok a tengeralattjáróból, a gyerekek meg úgy élték át ezt a jelenetet, mintha tényleg én lettem volna az, nemcsak egy rajzolt figura. Na, ez is azt mutatja, milyen jó a film.

JOHN: Brodax A sárga tengeralattjáró ötleteinek a felét tőlem vette. Én találtam ki például a porszívó-lényt, amelyik mindent és mindenkit fölszippant. Ez úgy ment, hogy eljártak hozzánk a stúdióba, és megkérdezték, nincs-e valami klassz ötletem, én meg ugye ontottam ezeket magamból, ők pedig máris szaladtak megrajzolni.

Végül ez lett az a harmadik film, amivel még lógtunk a United Artistsnak. Brian beszélte meg velük, nekünk semmi közünk nem volt hozzá. De azért a filmet szerettem, mert igazán művészi. Amikor pedig szóltak, hogy kellene hozzá még egy dal, megcsináltam a „Hey Bulldog"-ot. Jó kis zene, csak éppen nem szól semmiről.

GEORGE: A falfestmény a Baker Street-i boltunk fölött remekül nézett ki, de aztán el kellett tüntetnünk. Néhány szomszédos boltos ugyanis úgy gondolta, hogy nem tetszik nekik ez a színkavalkád, bár mások meg szerették, mert legalább felhívta a figyelmet az utcára. Azelőtt semmi másról nem volt ismert, mint Sherlock Holmesról, igazán csak az ment oda, aki ott akart felszállni a buszra. Mégis bepanaszoltak bennünket, mire a háztulajdonos lemázoltatta velünk az eredetit.

PAUL: A tanács teljesen fölkapta a vizet a falfestményünktől, így végül el kellett tüntetnünk onnan, hiába mondtuk, hogy ne vicceljenek már, hiszen mindenkinek tetszik. Gondolom, néhány helyi lakos tiltakozott. Akkor azt találtuk ki, hogy fehérre mázoltatjuk a falat, és a képet majd a túloldalról vetítjük rá - akkoriban tele voltunk ilyen eredeti ötletekkel, csak nem mindegyiket tudtuk megvalósítani.

GEORGE: Az eset rendkívül jellemző arra, hogy néha mennyi vaskalaposságga! kellett megküzdenünk.

Nemcsak nekünk, hanem a hatvanas évek egész fiatalságának is, az összes hippinek, akik a virágok kultuszával azt üzenték az idősebbeknek: „Tűnjetek már el innen, mert hótt unalmasak vagytok." Igen: egyszerűen begyepesedettnek találtuk a kormányt, a rendőrséget, a közvéleményt, és sikerült rádöbbentenünk az embereket arra, hogy sokkal jobban is érezhetnék magukat.

Mihelyt jött ez a parancs, hogy a falfestményt le kell mázolni, az egész Apple-bolt valahogy veszített a varázsából. Elment tőle a kedvünk, ezért úgy döntöttünk, hogy eladjuk. Végül elajándékoztuk a készletet. Feladtunk egy hirdetést, hogy szabad a rablás, aztán filmre vettük az embereket, amint bejöttek és szépen elvittek mindent.

JOHN: Nagy happening volt, amikor a gyerekek beszabadultak a boltba, és széthordták mindent. Ez volt a legjobb pillanat a bolt történetében. Persze az utolsó éjszakán még bementünk mi is, és kimentettünk mindent, amit mi akartunk eltenni: egy két trikót meg egyéb apróságot. Élveztük, hogy végre kirabolhatunk egy boltot. Mindent hazavittünk, ami megtetszett.

Másnap pedig figyeltük azt az ezer meg ezer gyereket, amint őrülten válogatnak. Oltári volt. Derek meg a sleppje persze nagyon ellenezte a dolgot, de akkor történetesen én voltam a főnök, és nem hagytam, hogy beleszóljanak. Paultól vettem át az irányítást, aki egy nap azzal hívott föl, hogy elege van, csináljam tovább én. Ilyen rögtönözve mentek nálunk a dolgok.

Végül úgy döntöttünk, hogy elajándékozzuk az egészet, és nem szarakodunk tovább egy pszichedelikus ruházati bolttal.

PAUL: A BOLTBA A SZEMÉLYZETI BEJÁRÓN MENTÜNK BE, DE A FŐBEJÁRATON JÖTTÜNK KI ONNAN. AZ APPLE ELSŐSORBAN NEM AZ ÜZLETRŐL SZÓL, HANEM ARRÓL, HOGY JÓL ÉREZZÜK magunkat:

RINGO: Az utolsó éjjel bementünk, és elvittünk mindent, amit magunknak akartunk. Én vittem egy csomó inget meg dzsekit, amiről aztán lemosattam az ábrákat. Nem kiárusítottuk, hanem ingyen odaadtuk a maradék készletet, ami szerintem marha jó gondolat volt. Persze akadt, aki talicskával jött. Ma már úgy látom, hülye ötlet volt, amikor azt akartuk, hogy mindenki úgy öltözködjön, mint mi.

NEIL: Azt hiszem, azon a ponton ráuntak a boltra. Nem azért számolták föl, mert nem volt nyereséges, hanem rájöttek, hogy valamiért nem méltó hozzájuk a ruhaárusítás, hogy ők nem szatócsok, meg idejük sincs ilyesmire.

PAUL: Az volt a jó a boltban, hogy nem szívtuk mellre, amikor befuccsolt. Rájöttünk, hogy csökkenteni kellene a veszteségeinket. És nagy ötlet volt az is, hogy a ruhákat vigye csak, aki előbb jön érte. Jöttek olyan ismert emberek is, mint Michael J. Pollard, a színész -Linda le is fényképezte, amint magához vesz egy zakót. Egyedül azt kötöttük ki, hogy mindenki csak egy cuccot vigyen el, hogy minél többnek jusson belőle.

Szépen kipucolták az egész boltot, minden ruhadarab elkelt. Azt hiszem, nagyon jól kitaláltuk a felszámolás módját, mert így bebizonyítottuk a textiles szakmának, hogy nem akarunk komoly konkurenciává válni.

DEREK: Ez a ruhaajándékozás mindenkiből kihozta a legrosszabbat. Visszataszító jelenetek zajlottak le egymás kezéből kapkodták ki a kaftánokat, köpenyeket, selyemingeket. Számomra közönséges, undorító ötletnek tűnt ez a szabadrablás.

Azt szerettem volna, ha nem zárják be a boltot, még nyílt levelet is intéztem hozzájuk ez ügyben, mert láttam, hogy ez már a szétesés jele, és féltettem őket.

PAUL: ÚGY ÉREZTÜK, IDEJE EGY KISSÉ MEGÁLLNUNK, MERT MOST EHHEZ VAN KEDVÜNK. SZERINTEM AZ IS CSINÁLHAT JÓ ZENÉT, AKI NEM FEJLŐDIK. NEM TUDOM, MÁSOK MIÉRT VÁRTÁK EL, HOGY FOLYTON MEGÚJULJUNK.

GEORGE: Miután az Apple boltja kiürült, arra gondoltunk, hogy az új kislemezt hirdetjük a kirakatban. Fölmeszelte valaki az üvegre, hogy „Hey Jude" és „Revolution". Másnapra betörték a kirakatot,- valaki nyilván németül, azaz „zsidó"-nak értelmezte a „Jude"-ot, ami csak kitalált név volt.

PAUL: Közvetlenül a „Hey Jude" piacra dobása előtt elmentem az Apple-bolthoz. A kirakat le volt meszelve, és akkor jutott eszembe, hogy ez milyen jó reklámlehetőség, hiszen ez itt a Baker Street, ahol millió busz jár. Ki is kapartam a mészből, hogy „Hey Jude", amiről akkor persze senki sem tudta, mit jelent.

Aztán egy marylebone-i édességbolt tulajdonosa dühödten telefonált: „Magára szabadítom az egyik fiamat, hogy verje meg." Mondtam, hogy egy szót se értek az egészből, ugyan mit követtem el? „Azt írta a kirakatra, hogy Jude." Csak akkor kezdett derengeni valami, amikor nem „dzsúd'-nak ejtette, hanem „júde"-nak. Kiderült, hogy a náci Németországban éppen a lemeszelt kirakatokra karcolták föl: „Juden Raus", azaz „Zsidók, takarodjatok!" Esküszöm, hogy erről fogalmam sem volt.

Az ürgének azt mondtam: „Igazán ne haragudjon, meg sem fordult a fejemben", meg hogy „a legjobb barátaim között zsidók is vannak", és hogy „ez csak az új dalunknak a címe, ami most fog megjelenni, és ha meghallgatja, rá fog jönni, hogy semmi köze sincs a zsidókhoz." De csak igen nehezen sikerült megbékítenem.

GEORGE: A „Hey Jude" valójában Julian Lennonnak szól. Paul akkor írta, amikor John elvált Cynthiától. Julian akkor ötéves lehetett, és amikor Paul elment hozzájuk, megsajnálta a kis kölyköt, a válás ártatlan áldozatát.

PAUL: John és Cynthia házassága nem sikerült igazán. Született egy szép gyerekük, és egy ideig boldogan is éltek, de én mindig gyanítottam, hogy Cynthia papucsférjet szeretne csinálni Johnból, aminek ő ellenállt.

John szeretett mindenbe fejest ugrani. Nekem is sokszor ajánlgatta: „Nézd, te most egy szikla tetején állsz. Miért nem ugrasz le?" Erre eleinte azt válaszoltam: „Mert akkor meghalnék", ami butaság volt, de aztán megtaláltam a megfelelő választ: „Tudod, mit? Ugorj le előbb te, és ha épségben leértél, és felkiabálsz, utánad ugrom. De ha nem szólsz vissza, én inkább fenn maradok,"

Egyszer, amikor nálam vacsorázott, azt kérdezte: „Nem gondolkoztál még a trepannoláson?

Valami ókori római módszer, egyfajta koponyalékelés." De mindezt halálos komolyan, ahogyan a hatvanas években minden ilyesmit megvitattunk.

Mondtam, hogy még nem gondoltam rá, mire John: „Szerintem mindünknek meg kellene csináltatnunk." Na, akkor is azt feleltem: „Csináltasd csak meg te, hogyha akarod; aztán, ha bevált, követem a példát." John őrült ötleteit csakis így lehetett leszerelni, ha rajta áll, még aznap meglékelték volna valamennyi Beatle koponyáját.

Visszatérve John és Cynthia válására, én leginkább Juliant sajnáltam. Születésétől fogva ismertem, de Cynthiát is azóta, hogy még kölyökkorukban összeismerkedtek Johnnal,- én akkor egy Dot nevű lánnyal jártam, és sokat mászkáltunk együtt négyesben.

Arra gondoltam, hogy talán nem ártana, ha a család barátjaként kikocsikáznék Weybridge-be, hogy egy kicsit felvidítsam őket, és rákérdezzek, hogy azért ugye nincs semmi nagy baj. Jó egyórás autóút volt, és közben kikapcsoltam a rádiót, hogy megpróbáljak egy új dalt szerezni, hátha ennyi idő alatt összejön valami. Akkor kezdtem el dudorászni: „He, Jools, ne rontsd el a dolgot, végy egy szomorú dalt, és javíts rajta"... Biztató üzenet akart ez lenni Juliannek, ilyesmi: „Figyelj, öreg, a szüleid most elválnak, és te biztosan nem örülsz ennek, de azért még nem ér véget a világ."

Aztán a Jools“-ot kicseréltem ,Jude"-ra, amit valami tévésorozatból vettem kölcsön. Amikor elkészültem a dallal, megmutattam Johnnak, illetve az utolsó versszakot még nem tekintettem befejezettnek, mert nem tetszett az utolsó sor: „the movement you need is on your shoulder" (kb. „a dolog csak rajtad áll", szó szerint: „amit meg kell tenni, az a te válladon nyugszik - a ford). Amikor idáig értem, Johnra néztem, és azt mondtam: „Ezt itt még átírom." „Minek? -kérdezte. „Hát mert egyszer már szerepel benne a »váll« szó, meg különben is kissé suta a megfogalmazás." Mire John: „Ne hülyéskedj már, ez benne a legjobb sor! Ki ne cseréld! Én tökéletesen értem, mit akarsz vele mondani." Ezt szerettem Johnban annyira: képes volt velem szemben megvédelmezni a saját soromat, amikor úgy érezte, hogy az jó! Ezért bíztam meg teljesen az ítéletében. Így aztán amikor ezt a dalt játszom, ennél a sornál mindig John jut az eszembe, és ilyenkor kissé elérzékenyülök.

JOHN: A „Hey Jude" Paul egyik remekműve. Tőle tudom, hogy a fiam, Julián ihlette rá. Ő akkor már tudta, hogy el fogok válni Cynthiától, és így otthagyom a fiamat is. El is jött hozzánk, hogy elbúcsúzzon tőle, mert olyan volt ő Juliannek, mintha a nagybátyja lett volna. És Paul mindig is nagyon értett a gyerekek nyelvén. No, így született meg a „Hey Jude".

Megjegyzem, én mindig is úgy éreztem, hogy a dal inkább nekem szól. Yoko ugye éppen akkor lépett be az életembe, és ez a „Hey Jude" szerintem inkább „Hé, John!" akart lenni, legalábbis tudat alatt. Tudom, most olyan vagyok, mint akik mindenfélét belemagyaráznak a dalainkba, de a Jude-ot szerintem így is lehet értelmezni. Amikor azt mondja: „menj, és szerezd meg őt", ezzel azt is mondta: „menj csak nyugodtan, hagyj itt". Tudati szinten nem akarta, hogy elmenjek, de a benne élő angyal azt mondta: „áldásom rátok". A sátáni énje viszont ellenezte a kapcsolatomat Yokóval, mert látta, hogy ez a Beatles felbomlásához vezet.

GEORGE MARTIN: A „Hey Jude" felvétele a Trident stúdióban készült. Kissé hosszúra sikeredett, és amikor lemértem, meg is jegyeztem-. „Egy kislemez nem lehet ilyen hosszú." Erre a fiúk - régi jó szokásukhoz híven - letorkoltak: „Miért nem?" Erre nem tudtam igazán jó választ adni, csak azt az ostobaságot, hogy a DJ-k majd nem akarják lejátszani. John erre azt mondta.• „Ugyan már, ha a miénk, akkor le fogják játszani" - és természetesen igaza lett.

PAUL: A szám valóban hosszabb volt, mint addig bármelyik kislemez a világon, de hál' istennek elég jó hangmérnökeink voltak. Meg is kérdeztük tőlük, mi lehet egy 45-ös lemezen a felvétel maximális hossza. Azt mondták, négy perc, ha azt akarjuk, hogy végig jó legyen, mert utána automatikusan veszít a hangerejéből, így aki hallgatja, annak fel kell menet közben tekernie. De aztán kitaláltak valami megoldást arra, hogy összezsugorítsák fizikailag azt a részt, amelyiknek nem kellett nagy hangerő, és végül mind a hét percei sikerült fölvinni a lemezre.

Emlékszem, levittem magammal a felvétel műanyag lemezét a Vesuvióba, egy éjszakai klubba a Tottenham Court Roadon. Mivel már késő este volt, megkértem a DJ-t, hogy rakja fel. Utána azzal jött oda hozzám Mick Jagger „Nekem ez olyan, mintha két dalt raktatok volna össze, van maga a dal, aztán az a vokál a végén."

Mindig izgultam, amikor egy-egy új kislemezünk kijött, a torkomban dobogott a szívem, amikor először hallottam a rádióban. Most még jobban izgultam, vajon befogad-e a közönség egy ekkora terjedelmű dalt, vajon nem sokallják meg azt a hosszú kifuttatást a végén? De úgy tűnt, a nagyközönség nem sokallta, bár akadt olyan rádiós műsorvezető, aki így konferálta le: „Hát ez lenne az. Ki-ki döntse el magának, szereti-e vagy sem." Kösz, gondoltam.

RINGO: A „Hey Jude" az egyik nagy klasszikusunk lett. Nagyon élveztük már a felvételét is. Nekifutottunk egypárszor, és aztán egyszerre minden a helyére ugrott, mint máskor is.

NEIL: David Frost is eljött a twickenhami filmstúdióba, ahol ő vezette föl a „Hey Jude" és a „Revolution" felvételét, amit filmre is vettek, tisztéra úgy csinált, mintha ez az ő show-műsorához tartozna. A meghívottakat felkérték, hogy énekeljék a kórust a „Hey Jude" végén.

GEORGE: A filmfelvételbe be kellett vonnunk a közönséget is, hogy legyen kinek énekelnie a „Hey Jude" kórusát a szám végén. A felvétel nem kimondottan David Frost műsorához készült, de végül is ott mutatták be, és David is jelen volt a forgatáson.

GEORGE MARTIN: A „Hey Jude" B oldala a „Revolution" volt. Ide a fiúk erős torzítást akartak, ami miatt a hangmérnökök igencsak szívták a fogukat. De John ragaszkodott hozzá, hogy maximális torzítást alkalmazzanak, ami meg is történt.

GEORGE: Nekem az a véleményem a „RevoIution"-ról (természetesen vitathatja bárki, ha akarja), hogy a szövege fontosabb, mint a zenéje. Nem olyan rossz persze kompozíciónak sem, csupán a hangzását nem szeretem, mert John gitárjátékának a maximális eltorzításától szerintem egyszerűen fülsértő lett.

Persze a „Revolution" is nagyon jó a maga módján, mint ahogy a különböző Beatles-dalok más-más szempontból voltak jók. Nem rossz dallam, de John írt jobbakat is. Nem ettől jelentős szám, hanem a szövegétől, bár elismerem, hogy akkoriban sokan énekeltek hasonlóról világszerte.

PAUL: Nekem tetszett a „Revolution" hangzása.

JOHN: Akkor írtam a „Revolution"-nek a nagylemezen megjelent változatát, amikor George és Paul szabadságon volt. Én kislemezre szántam, de a többiek ehhez nem tartották elég jónak, így végül a „Hey Jude"-dal jöttünk ki, ami rá is szolgált erre - de azért lehetett volna dupla A oldal is.

Ezt a dalt kétszer vettük fel. Akkor már egyre feszültebb volt a hangulat a Beatlesnél. Az első felvétel George és Paul szerint túl lassúra sikerült. Lehet, hogy igazuk is volt abból a szempontból, hogy így kevésbé lehetett volna belőle sláger. Csakhogy szerintem a Beatles akkor már megengedhette volna magának a lassúbb, és ezért érthetőbb változatot még akkor is, ha netán nem aranylemez lesz, hanem bádog. De akkor ők már nagyon orroltak rám Yoko miatt, meg azért is, mert párévi szendergés után ismét olyan domináns lettem, mint az elején, így kiborult a bili. Nem tudták megemészteni, hogy fölébredtem a Csipkerózsika-álmomból.

El akartam mondani, mit gondolok a forradalomról.

Úgy éreztem, eljött az ideje, miként annak is, hogy ne hallgassunk tovább a vietnami háborúról, Ezen törtem a fejemet már az indiai hegyek között is. Ott még erősen élt bennem az érzés: „Isten majd megsegít bennünket", azazhogy „majd minden jóra fordul". Szóval el akartam mondani a véleményemet. Hallgassa meg az egész világ, tessék, ezt mondom én, hát te mit gondolsz?

Két változata volt ennek a dalnak, de a baloldali mozgalom csak azt vette figyelembe, amelyikben azt mondom: „rám ne számítsatok". Az eredeti változatban, amelyik végül a nagylemezen kötött ki, ez még így hangzott: „számíthattok rám is".

Az igazság az, hogy nem szerettem volna merénylet áldozatává válni. Nem sokat tudok a maoistákról, de az azért feltűnt, hogy milyen kevesen vannak, mégis provokálják a rendőrséget, hogy tartóztassák le őket. Ez a módszer nekem primitívnek tűnt. Szerintem az első kommunista forradalmárok jobban megszervezték a tevékenységüket, és nem is verték nagydobra.

RINGO: Nem hiszem, hogy valaha valamiben is túlfeszítettük volna a húrt, sem zeneileg, sem egyébként. Nem voltunk mi túl radikálisak. Illetve zeneileg talán kicsit azok voltunk a visszafelé játszott felvételekkel meg ilyesmivel, de sosem voltunk erőszakosak.

JOHN: A „Revolution" szövege az én magánvéleményemet fejezi ki, és azt még ma is vállalom. Én még mindig ugyanúgy gondolkodom a politikáról. Ha változást akarunk, rendben, de ne ész nélkül! Ezt mondogattam Jerry Rubinnak és Abbie Hoffmannek is: ha erőszakra is szükség van, rám ne számítsanak. Csak akkor megyek a barikádra, ha puska helyett virágokkal harcolunk. Ami meg azt illeti, hogy megdöntünk valamit a marxizmus vagy éppen a kereszténység nevében, jó, de mi lesz azután? Nem lehet esetleg megkímélni belőle valamit? Mi értelme lenne lebombázni a Wall Streetet? Ha nem tetszik a rendszer, akkor magát a rendszert kellene megváltoztatni, nem pedig embereket öldösni.

Emlékszem még, hogyan gondolkoztam főiskolás koromban, tizenkilenc-húsz évesen, akkor még én is a teljes pusztítás híve voltam. Szerettem volna, ha csak úgy magától bekövetkezik. De ma már nem szeretném. Már nem vagyok a régi, mert még mindig bennem van például a tolvaj hajlam, de elfojtom magamban, nehogy bajom legyen belőle. Szóval akkor még én is a rombolás híve voltam, de ha annak idején összeakadok valakivel, aki akkor úgy gondolkodik, mint most én, biztosan meg tudott volna győzni.

Az biztos, hogy aki békét akar, az nem alkalmazhat erőszakot. Különben is: melyik fegyveres forradalom érte el, amit akart? Tudom, némelyik győzött, de mi történt azután? Egyszerű hatalomváltás, és kész. Ha pedig mindent lerombolunk, vajon ki építi majd újjá? Ha mégis sikerül újjáépíteni, ki fogja irányítani? Ők? Ugyan már, hiszen nem látnak az orruknál tovább! Csak azt bizonyítsák be nekem, hogy legalább egy, egyetlenegy forradalomnak volt értelme a történelemben, azt mondanám: „Jó, meggyőztetek", és csatlakoznék az általános felforgatáshoz. Csakhogy ilyen forradalom nem volt.

A rendszerek megdöntése már ősidők óta folyik, de, kérdem én, mi lett belőle? Véghez vitték az írek, az oroszok - és mire jutottak vele? Talán most olyan nagyon jól vannak eleresztve? És mindig előjönnek ugyanazok a fogós kérdések: ki fogja vezetni a forradalmat? Ki veszi át a hatalmat? Egyébként valószínűleg a legelszántabb rombolók. Ami nem jó, de hát a döntés végül mindig a nép kezében van.

Én a „Revolution" mindkét változatában azt mondtam: „ne így gondolkozzatok!" Ugyanis azoknak, akik mindenáron meg akarják változtatni a világot, sajnos zavarosak az elképzeléseik. Megmarják egymást is, pedig ugyanabba az irányba tartanak. Ha ez így megy tovább, előbb fognak lőni, aztán kérdezni.

Az van, hogy az úgynevezett rendszer nem is létezik, vagy ha igen, akkor öregemberekből áll. Akik ezt meg akarják változatni, azok a fiatalok. Ok gondolják úgy, hogy nem kell a rendszer, de ha megsemmisítik, majd nekik kell újjáépíteniük, mert valaminek lennie kell. Arra bezzeg nem jönnek rá, hogy a rendszer úgysem élhet örökké.

JOHN: TI AZT MONDJÁTOK: „ha meg AKARJUK VÁLTOZTATNI A VILÁGOT, TISZTÁZNI KELL, Ml A ROSSZ BENNE, AZTÁN AZT KÖNYÖRTELENÜL EL KELL PUSZTÍTANI." EZ ESZTELEN ROMBOLÁSHOZ VEZET. MI LESZ AZ EMBEREKKEL? ŐKET KELL KÖNYÖRTELENÜL ELPUSZTÍTANI? EZ NEM VEZET SEMERRE. NEM TUDOM, KI ZAGYVÁLTA TELJESEN ÖSSZE A KOMMUNIZMUST, A KERESZTÉNYSÉGET, A BUDDHIZMUST MEG A KAPITALIZMUST.

Miből gondoljátok, hogy FELISMERITEK, KIRE KELL LŐNI? A KAPITALISTÁK TALÁN MAJD KITŰZŐVEL FOGJÁK JELEZNI: „IDE LŐJETEK!

Már eddig is csak azért maradt fenn, mert mindig csak forradalommal akarták megváltoztatni. Elég lenne belépni a képbe, átvenni a hatalmat az egyetemeken, meg mindenütt, ahol lehet. Nem szabad viszont átvenni az állam irányítását, sem lerombolni az államot, sem leállítani a termelést. Ezt így nem lehet megcsinálni, úgy viszont igen, hogy beszivárgunk az államba, és végül magunk válunk az állammá.

Gondoljátok csak meg: ők, akik a rendszert képviselik - mondjuk a Kis Kék Gonoszok vagy egyszerűen csak „azok" -, ők a betegek, mi vagyunk az egészségesek. És ha valaki megbetegszik a családban, talán az a megoldás, hogy elkergetjük? Nem, hanem próbáljuk meggyógyítani. Meg kellene próbálni gyógyítani „azokat" is, hiszen közöttük is vannak emberi lények. Valójában persze mind emberek, csak nem mind viselkedik úgy, és nem mindegyik néz ki úgy. A mi feladatunk pedig az (ha valóban mi vagyunk a tudatra ébredt nemzedék), hogy segítő kezet nyújtsunk a beteg családtagnak, ne pedig belerúgjunk, mert nagyobbnak tűnik nálunk.

A tartós békére csak akkor van kilátás, ha sikerül megváltoztatni az emberek gondolkodását. Éspedig propagandával. Ha a kormánynak vagy a Coca-Colának bejön, nekünk miért ne jöhetne be? Mi vagyunk a nagyokosok, vagy nem?

A baloldaliak örökké azt hajtogatják, hogy a hatalmat a nép kezébe kell adni. Ez badarság, mert a hatalom eleve a népé. Mi azt szeretnénk, ha az emberek ezt belátnák, és lemondanának a forradalom erőszakos formájáról, mert azt nem szentesítik a célok.

Mi csak arra kérjük az embereket, hogy leplezzék le a politikusokat meg a többi képmutatót, akik kényelmesen hátradőlve a karosszékükben azt mondják: „Erről nem én tehetek, erről valaki más tehet. Szerinted ki tehet róla, John?" Az embereknek szervezkedniük kell, az egyetemistáknak kell megszervezniük a szavazásokat.

A békés forradalom megvalósítható, csak fáradozni kell érte. A tüntetés nem jó módszer. Hová vezetett? Amikor a Grosvenor Square-en volt tüntetés Vietnam ellen, a hírek másról sem szóltak, mint erőszakról. Ide vezet a tüntetés.

A CND (mozgalom a nukleáris fegyverek betiltásáért - a ford.) azt kérdezte tőlünk: „Hogyan harcolhatnánk még a békéért? Úgy látszik, a tüntetésekkel nem megyünk semmire." Erre én azt mondtam: „A CND tele van helyes pipikkel. A legolvasottabb brit napilap, a Daily Mirror meg naponta leközli egy bikinis csaj fényképét. Küldjetek ti is fényképet, mondjuk egy ilyen szöveggel: BOMBÁZÓ BETTY BÉKÉT AKAR: biztosan leközlik, ha Betty-nek elég jó melle és segge van. A többi úgysem érdekli őket. A békét minden békés módszerrel propagálni kell, miért ne próbálkoznánk meg a szexszel is?

VÉGÜL BEKÖVETKEZIK ...MUSZÁJ, HOGY ÍGY LEGYEN. CSAK AZT NEM TUDOM, MOST-E VAGY CSAK ÖTVEN, ESETLEG SZÁZ ÉV MÚLVA.

JOHN: Volt egyszer (hó nem volt), volt egyszer két lufi. Úgy szívták őket, hogy Jock és Yono.

MINDKETTEN NYAKUKBA VETTÉK A VIRÁGOT, AZTÁN HOGY, HOGY NEM, EGYSZERCSAP ÖSSZEVISSZATALÁLKOZTAK, OSZT EGYMÁSBA SZERELTEK. DE MÉG FOGY! CSAK AZ VOLT A HÖKKENŐ, HOGY EGYIKKEL SE ELŐSZÖR MORDULT ELŐ ILYESMI - AHOGY MÁR EZ LENNI SZOPOTT. ÁM ŐK ELSZÁLLTAN DACOLTAK A KÖRÖSKÖRÜLMÉNYEKKEL,

ÉS TARTOTTÁK A FONTOT. DE FALANXBA CSÖMÖRÜLTEK A HOSSZAKARÓIK IS, ÉLÜKÖN PESTI-LELKI LÓBARÁTAIKKAL, ÍGY KÉNYTELENEK VOLTAK SEJTEKHELYRE VOGULNI. EZT IS TÚLÉLTÉK VALAHOGY, ÉS MÉG AZ (OLIM)PIÁTÓL SE TILTOTTÁK EL ŐKET. ÁSÓ, KAPA, VADGALAMB: BOLDOGAN FÉLTEK, AMÍG MEG NEM CSALTAK.

PAUL: Egyszer csak feltűnt a Yoko nevű csaj, Yoko Ono. Egy nap azzal állított be hozzám, hogy éppen John Cage születésnapja van, és ő kéziratokat gyűjt zeneszerzőktől, azt adná Cage-nek ajándékba. Mondta, hogy tőlem is szeretne egyet, meg Johntól is, mire azt feleltem, hogy részemről a szerencse, de Johnt nem tudom, menjen el hozzá is. Elment...

DEREK: Egyszer, amikor a Wigmore Streetre mentem, Yokót ott találtam John szobájában. Azt hiszem, egész éjjel fenn lehettek. Nem tudtam még a viszonyukról, és nem is ismertem Yokót, de John akkor bemutatott neki annak rendje-módja szerint.

Már nem tudom, miért, de megpusziltam Yoko feje búbját, és azt mondtam: „Isten hozott az Apple-nél", meg minden ilyesmit. John meg, a maga módján, „Mostantól együtt járunk." Aztán egy időre elábrándozott, ahogy szokta, majd csípőre tett kézzel megkérdezte: „No, mi a véleményed?"

Én meg mondtam, hogy biztosan nagyon jó lesz.

JOHN: Egyszerűen nem mertem kiválni a Beatlesből, pedig erre készültem már azóta, hogy abbahagytuk a turnézást. Bizonytalanul kerestem, hová is mehetnék, de nem volt merszem egyedül megtenni az első lépést, így inkább maradtam. Ám amikor megismerkedtem Yokóval és beleszerettem, úgy éreztem: „Jesszusom! Hiszen ez más, mint eddig bármi! Jobb, mint egy sikerlemez! Többet ér az aranynál! Mindennél többet ér!"

Akármin mentem is keresztül addig, Yokóért megérte. Ha ismét végig kellene csinálnom mindent: a hányatott gyermek- és kamaszkoromat, és a csodálatos, de ugyancsak kissé hányatott életemet a Beatlesszel, megtenném, ha tudnám, hogy az út végén Yokóval találkozom.

Én így még sohasem szerettem, és ez olyan villámcsapásként ért, hogy azonnal meg kellett szakítanom a kapcsolatomat Cynnel. Nem hiszem, hogy felelőtlenül döntöttem volna, mindent nagyon mélyen átéreztem, és mindent fontolóra vettem. Egyesek szerint önző volt a döntésem. Én ezt nem hiszem. Vajon a fiam megköszönte volna-e nekem 18 éves korában, ha az anyjával maradok, és egy rossz házasságban nevelem tovább?

Persze a mi házasságunk Cynthiával nem is volt rossz. Teljesen normális házasság volt, amelyben azonban nem történik semmi különös. Az ilyet mindaddig fönn lehet tartani, amíg az ember nem találkozik valaki mással, aki hirtelen megvilágosítja. Én Yoko oldalán ismertem csak meg az igazi szerelmet. Először szellemileg vonzódtunk egymáshoz, később jött csak a testiség. Az egyesüléshez mindkettő elengedhetetlen.

Yoko felszabadított. Yoko kiteljesítette az életem. Nélküle félember vagyok. A férfi félember a nő nélkül. Mielőtt Yokóval találkoztunk, mindketten félemberek voltunk. Szó van erről már valami ősi mítoszban is, ahol az emberek másik fele valahol fönn van a mennyben, vagy a kozmosz túloldalán, valami tükörországban. De amikor mi találkoztunk, a két hiányzó fél egymásra talált.

Yoko segített nekem megismerni a nőket. Korábban én ahhoz szoktam hozzá, hogy kiszolgáljanak, mint ahogy Elvis és számos más sztár is. És mindig is nők szolgáltak ki, kezdve az áldott emlékű Mimi nénémmel, a barátnőimen át a feleségemig. Ha részegen bújtam ágyba valakivel, elvártam tőle, hogy másnap ő ébresszen engem a reggelivel - tudhattam pedig, hogy ő is éppolyan másnapos. Csak Yoko mellett döbbentem rá, hogy mit dolgoztattam én a nőket egész életemben. Korábban ez föl se tűnt nekem.

Yoko nem ette meg a szokásos maszlagomat. Nem ájult el a Beatles-től sem. „Mi a franc az a Beatles? Itt én beszélek, én, Yoko Ono! Bánj velem úgy, ahogy kell!" Már a megismerkedésünk napjától elvárta, hogy ne szoruljon a második helyre, hanem szánjak rá ugyanannyi időt és figyelmet. Egyszer meg is kérdeztem: „Mi van, talán kössünk szerződést? Tőlem nyugodtan, csak azt ne várd, hogy meg fogok változni." „Erre -mondta ő - az a válaszom, hogy elhagylak. Nem lehetek melletted, mert te nem is vagy sehol. Te vagy a saját világod középpontjában, és minden körülötted forog. Én ebben a világban nem jutok levegőhöz." És máig hálás vagyok neki, amiért így kioktatott.

Megszoktam azt az életet, amikor az újság ott várt a reggelizőasztalon, és ha én már nagy kegyesen végigolvastam, akkor nyúlhatott hozzá más. Föl sem merült bennem, hogy valaki előbb olvassa nálam, mert kíváncsi rá. Pedig ma már azt hiszem, hogy Presley és a hozzá hasonlók pontosan ebbe döglenek bele.

A királyt sosem az ellenségei veszejtik el, hanem az udvaroncai. A királyt halálra etetik, halálra tömik drogokkal, halálra kényeztetik, nehogy eszébe jusson egyszer is leszállni a trónról, és körülnézni egy kicsit a birodalmában. Aki ilyen pozícióba jut, az rendszerint sosem ébred föl. Meghal -vagy csupán szellemileg, vagy ténylegesen is. Nos, Yoko ebből az állapotból szabadított ki engem.

Ez jelentette a Beatles végét is. Nem igaz, hogy Yoko robbantotta szét a Beatlest, de Yoko ébresztett rá, mi az Elvis-Beatle-nek lenni, körülvéve szolgalelkű emberekkel, akiknek az a jó, ha minden marad a régiben. Ő mutatott rá, hogy az a király, aki vagyok, meztelen. Ezt senki más nem merte megtenni.

Az emberek nem fogják föl, hogy a mi viszonyunk tanár-diák kapcsolat. Ő a tanár, én vagyok a tanítvány. Tudom, én vagyok a híresebb, nekem kellene mindent tudnom, de mindazt, amit egyáltalán érdemes tudni, tőle tanultam.

Amikor megismerkedtem Yokóval, az kicsit olyan volt, mint amikor az egyszeri férfi megismerkedik az első szerelmével, és elmarad a kocsmából, meg nem focizik meg biliárdozik többé a fiúkkal. Mihelyt rátaláltam az igazi nőre, a fiúk többé már egyáltalán nem érdekeltek, illetve csak úgy, mint régi jó haverok. Ahogy az angol nóta mondja: „Esküvőre szól a harang, búcsút mondok a bandának. Velem ez nem az esküvőmön történt meg, hanem csak 26 éves koromban, amikor Yokót megismertem. Ő volt az igazi. És a bandának abban a pillanatban búcsút mondtam, amikor megismertem őt. Ezt akkor még nem tudatosítottam magamban, de ez történt velem. A Beatlesnek befellegzett, mint akármelyik bandának ilyen esetben, csak történetesen ez volt a világ leghíresebb bandája.

Yoko segített megismerni magamat. Ő nem egy Beatle-be, nem egy híres emberbe szeretett belé, hanem énbelém, magamba, és ezzel a legjobbat hozta ki belőlem. Nekem ő volt a legnagyobb utazás.

A szabadság az ember lelkében lakik. Namármost általában az van, hogy ha két ember összekerül, a férfinak rögtön utána el kell mennie dolgozni, meg a nőnek is valahol másutt kell lennie, ami szerintem egy kapcsolatnak sem tesz jót. Szomorú, hogy szinte mindenki így él, mert másképpen nem tud. Lehet, hogy - ha mondjuk kollégák voltak - a házasságuk előtt többet látták egymást. Nekünk viszont, hál' istennek, nem kell elválnunk soha, már csak azért sem, mert közös az érdeklődésünk, és együtt is dolgozhatunk. Nincs olyan, hogy én hegymászó vagyok, te meg barlangász, akkor hol találkozzunk? Nekünk közösek az érdekeink, és ez nagyon jó.

A világon semmi sem lehet fontosabb annál, mint ami egy emberpárral történik, hiszen az emberpárok esnek szerelembe, és ők nemzik a gyerekeket. Az aligha fordul elő, hogy valaki egyszerre két másikba szerelmes legyen, legalábbis én sosem tapasztaltam ilyesmit. A promiszkuitás megint más dolog, én is átestem rajta, de nem sok pláne volt benne. Az embernek valami többre van szüksége.

Amikor megismerkedtem Yokóval, eleinte észre sem vettem, hogy ez szerelem. Úgy tekintettem a kapcsolatunkra, mint szakmai együttműködésre, mint művész és producer viszonyára. Már jó pár éve ismertük egymást, és Cynthia éppen Olaszországban volt, amikor Yoko egyszer eljött hozzám, és bevettünk együtt egy kis LSD-t. Mindketten elég gátlásosán viselkedtünk egymással, ezért nem feküdtünk le akkor sem, hanem felmentünk az emeletre magnófelvételeket csinálni, abba a szobába, ahol általában zenét szoktam szerezni. Egész éjszaka ezzel szórakoztunk. Yoko mindenféle mókás hangokat adott ki, amikor mindenféle effektusokat csaltam elő a magnóból egy-egy gombnyomásra. Mire fölkelt a nap, már szeretkeztünk, és erről szól a „Two Virgins". Akkor történt meg először.

A „Two Virgins" tehát a véletlennek köszönhető. Hirtelen rájöttem, hogy van még egy hozzám hasonló bolond, egy feleség, aki fura hangokat tud kiadni, és éppannyira élvezi azt a, hogy is mondjam, avantgárd zenét, amire nem lehet táncolni, mint én.

Persze nem is igazán jó szó ide az avantgárd, mert azt lejáratták a mindenféle hülye kiállításokon. Az avantgárdot már eleve nem lehetne kiállítani, mert szervesen hozzátartozik a rítus is. Legfeljebb egy adott hangra írt zenei variációkhoz tudnám hasonlítani.

DEREK: Egy reggel az Apple-ben (ahol sohasem volt egy unalmas pillanatom - ez sem volt az) azt mondja nekem az egyik munkatársam, Jeremy Banks: „Derek, nyisd csak ki a fiókodat! Kíváncsi vagyok, mit szólsz ahhoz, ami benne van". Kinyitottam, és megláttam John és Yoko meztelen fényképét.

NEIL: John átadott egy tekercs negatívot Jeremynek azzal, hogy hívassa elő. Miután ez megtörtént, és Jeremy meglátta a meztelen képeket, azt mondta: „Ez észbontó'" Neki ugyan mindig minden „észbontó" volt, de ezúttal kivételesen igaza volt.

JOHN: Mindketten kissé zavarba jöttünk, amikor levetkőztünk a fotózáshoz, így végül én magam csináltam a képet késleltetővel. Annak bizonyítására készítettem, hogy nem vagyunk holmi nyomorékok, sem deformáltak, egészségesek vagyunk - testben és lélekben egyaránt. Ha el tudjuk fogadtatni az ilyesmit a világgal, akkor elértük a célunkat.

Szándékosan nem törekedtünk arra, hogy a fotó előnyösen mutasson be minket, hogy kiemelje a szexepilünket. Ugyanakkor készült néhány másféle kép is, melyeken jobban festünk, mert eltakartuk a kisebb hibáinkat, így azokon igen jól nézünk ki. De mi a legőszintébb, legkevésbé hízelgő képpel akartuk bebizonyítani, hogy emberiek vagyunk.

PAUL: Nem volt holmi sztárfotó, ahol a modell mellét fölragasztják átlátszó szalaggal, hogy úgy álljon, mint a Sion hegye, hanem maga a kendőzetlen valóság: lemeztelenítették magukat a világ előtt. Az egész Two Virgins-nek ez volt az alapgondolata.

Nagy botrányt kavart ez a kép, de arra nem emlékszem, hogy személy szerint mi is megbotránkoztunk volna rajta, csak azt gondoltuk, hogy Johnnak az agyára ment valami. Nem volt kétséges, hogy mihelyt a sajtó meglát egy ilyen képet, nem fognak leszállni rólunk. Ezt John nyilván szándékosan provokálta ki. Ez végül túl jól sikerült neki. Ekkor kezdődött ellenük az a hecckampány, ami mindkettőjüket megviselte. Szerintem ebben volt egy nagy adag képmutatás, a szüleink nemzedéke is nyilván meztelenül nemzett bennünket, mégis prűdén állnak hozzá mindmáig a meztelenséghez! John és Yoko nem, ők ezt esztétikai szempontból fogták fel.

JOHN: Azért lett a lemezünk címe Two Virgins („Két szűz"), mert új volt még a szerelmünk, és nagyon akartunk valamit együtt csinálni. Elhatároztuk, hogy meg is mutatjuk magunkat. Hiszen az emberek mindig is kíváncsiak a hozzám hasonló sztárokra: „Hogy él? Szokott-e fürdeni? Szokott-e enni?" No, mi erre válaszoltunk a képpel: „Tessék, itt vagyunk."

GEORGE: Én már akkor is azt gondoltam arról a lemezborítóról, amit ma: két nem túl szép, esendő emberi test, valóban, de nem látom át, hogy ez kinek mit árthatna.

RINGO: Az a borító tényleg észbontó volt - rám is ilyen hatást tett, amikor először láttam. Őszintén szólva a lemez zenéjére nem is emlékszem, le kellene játszanom megint. Amikor John megmutatta a borítót, lányos zavaromban a képen látható újságra mutattam: „Á, látom, ott van rajta a Times is", mintha nem is az lenne az érdekes a képen, hogy Johnnak pucéran lóg a töke.

Később azt mondtam neki: „Tudod, John, az odáig rendben van, hogy te ilyen művészlélek vagy, és ez egy nagyon lezser gesztus, de arra nem gondoltál, hogy ezért mindnyájunkat abajgatni fognak? Tudod jól, hogy bármelyikünk csinál valamit, mind a négyünkön számon kérik." Mire azt mondta: „Téged legfeljebb telefonon fognak abajgatni", ami teljesen igaz volt. Mert mi olyan borzasztó abban, ha engem hívnak a kép miatt az újságírók? Föl is hívtak vagy ketten-hárman, és ugyanazt mondtam nekik, mint először Johnnak: „Nem tudom, észrevették-e, hogy a Times egy példánya is ott van a képen!"

JOHN: Főleg azt furcsállottam, hogy George és Paul is megbotránkozott kissé. Én meg kiakadtam, hogy ők ennyire prűdek. Elképesztő, hogy az emberek még mindig mekkora ügyet csinálnak egy kis meztelenségből.

Nem mi találtuk fel a meztelenséget, mi csak megmutattuk. Szerintem már előttünk is voltak meztelen emberek a földön.

PAUL: Egy kicsit valóban megbotránkoztatott a dolog, de azért olyan nagyon nem húzhattam föl az orromat, ha egyszer én is írtam valami szöveget a borítóra!

DEREK: Amikor megláttam a képet, azt mondtam. „Na jó, ez már megtörtént, lássuk, mit tehetünk még ebben az ügyben." Igen érdekes és izgalmas szitu volt, de úgy éreztem, ez az a fajta nagy probléma, amit azért meg lehet oldani. Az élet elvégre akciók és reakciók sorozata.

A vasárnapi lapok természetesen nekünk támadtak a fénykép miatt. „Micsoda szégyen! Milyen szégyentelen emberek:" - írták, és persze lehozták a képet, de az inkriminált testrészeket letakarták, és alá egy nyilat raktak, amivel lényegében azt akarták mondani.- „Itt lennének a kép illetlen részei, de mi a világ minden kincséért sem mutatnánk meg ezeket olvasóinknak — de mondják, hát nem borzasztó így is?"

Na, mondtam, ha már olyan erkölcsösek, válaszoljunk nekik a Bibliával, abban mindenre lehet találni egy jó idézetet. Rá is bukkantam a Genezisben erre: „Mindketten mezítelenek voltak, az ember és a felesége, de nem szégyelltek magukat." Annyi bibi volt vele, hogy Yoko nem volt még John felesége, de hát bizonyos értelemben még Éva sem az Ádámé, és különben is: lássuk, mit lép erre a sajtó?

JOHN: Tiszta őrület volt. mekkora felháborodást keltett, hogy két ember meztelenül fényképezte le magát. Nem hittem, hogy ekkora balhé lesz belőle. Úgy látszik, a közvélemény szemében nem vagyunk szép pár.

NEIL: Azt hiszem, akkoriban a közvélemény nemigen szerette Yokót, bár azt nem tudom, miért. Talán eleinte csak a sajtó fordult ellene, de az is lehet, hogy az avantgárd müvei nem tetszettek. Azt a fajta művészetet ugyanis a nagyközönség nem érti, és nekem az a tapasztalatom, hogy mindenki előítélettel van az iránt, amit nem ért.

PAUL: Maga a Two Virgins mint lemez nem volt különösebben érdekes,- a zene igazán nem botránkoztatott meg. hiszen én is csináltam hasonlót. Talán Johnnak is az adta az ötletet, amikor a két Brennell magnómmal kísérletezgettem. Mindenféle flúgos felvételt készítettem magam meg a barátaim szórakoztatására. Alkalmi zene volt éjszakai bulikra.

A szalagok tele voltak hurkokkal, és így csináltam jó néhány lökött felvételt, például az „Unforgettable" címűt, ami Nat King Cole számának a paródiája volt. Föl is tétettem később 78-as lemezre, megcsináltattam néhány példányban, és azzal küldtem szét a barátaimnak: „Itt egy kis zene arra az esetre, ha őrült hangulatban vagy."

John volt az egyetlen, akit az is érdekelt, hogyan készült az anyag, hát megmutattam neki. hogyan kell összekötni a magnókat, aztán mintegy végteleníteni a felvételt. Neki is volt odahaza Weybridge-ben két ugyanolyan készüléke, úgyhogy utánam tudta csinálni. Viszonylag kevés sávval elég őrült felvételeket lehet csinálni, amelyeken ráadásul nem igazán jó a minőség, mert az minden egyes átjátszáskor romlik egy kicsit.

GEORGE: Azt hiszem, egyszer sem hallgattam végig a Two Virgins-et, éppen csak belehallgattam. Engem az a fajta zene sosem érdekelt különösebben. Ha Johnt és Yokót igen, az az ő dolguk volt. Nagyon egymásba zúgtak, ami, úgy látszik, azzal járt együtt, hogy akármit csináltak is együtt, óriási jelentőséget tulajdonítottak neki, ezért meg akarták örökíteni lemezen és filmen is. (Ami engem illet, akkor már egyáltalán nem érdekelt a Beatles, a leágazásai meg pláne nem,- én addigra az indiai zene megszállottja lettem.)

A lemezt az Apple jelentette meg, de a megszokottal ellentétben nem az EMI terjesztette, mert nem voltak rá hajlandók; végül az amerikai Tetragrammation céget sikerült rávenni.

JOHN: A Two Virgins-ért nagyon meg kellett harcolnunk. Kilenc hónapot késett a megjelenése. Joseph Lockwood az EMI-nál igazán nagyon, nagyon kedvesen fogadott bennünket, leültetett a nagy asztalához, majd miután elmagyaráztuk neki, mit jelent nekünk ez a lemez, és miért csináltuk meg, biztosított bennünket feltétlen támogatásáról, sőt megkért, hogy küldjék majd neki egy dedikált példányt (meg is kapta) - aztán mikor megpróbáltuk rendes példányszámban kiadni, mindenkit arról értesített, hogy ez egy nagy szar, nem szabad kiadni. Jó ideig nem is tudtuk sehol kinyomattatni a borítót.

Voltaképpen a Two Virgins lehetett volna az Apple legelső lemeze, ha nem halogatják annyit. De csak rakosgatták ide-oda, hol ezt kellett még elintézni, hol meg amazt. Mivel annyira naiv vagyok, nem hittem volna, hogy a hozzám legközelebb állók is szapulni fogják. Azt persze tudtam, hogy némi kritikára számítanom kell, de nem érdekelt, mert részemről ez egy állásfoglalás volt, éppúgy, akár egy dal, sőt még jobb is, mert a kép egyértelműbb a dalnál; igen, ez egy szép állásfoglalás volt.

RINGO: JOHN LEBUKÁSÁBÓL AZ VOLT A TANULSÁG, HOGY HA BULIT RENDEZEL VALAHOL MINDIG LESBEN ÁLL EGY RENDŐR - ÉS AKKORIBAN BÁRMELYIK BULINKRA LECSAPHATTAK VOLNA...