JOHN: Elkaptak kábítószer birtoklásáért. Nálam nem talállak, de a házamban igen. Ez elvileg azt jelenti, hogy kereskedhettem is vele. bár nem tudom, ki tételezte föl, hogy szegény John Lennonnak dílerként kell keresnie a kenyerét! A hatvanas évek végén Londonban volt már egy fejvadász zsaru a kábszerosztályon, nem túl magas beosztásban, mert magát az osztályt is csak nem sokkal korábban szervezték meg, és ő pont a popsztárokat pécézte ki magának. Hírnevet is szerzett ezzel, mert egész sokat el tudott közülünk kapni.

GEORGE: Októberben Johnt és Yokót letartóztatták cannabis birtoklásáért, amikor éppen a Ringótól bérelt lakásban tartózkodtak. Az a lakás igazán nevezetes lett, hiszen korábban Jimi Hendrix is bérelte. Egy Pilcher nevű őrmester kapta el őket, aki Oliver Cromwellnek képzelte magát, ahogy Derek mondaná. Azt hitte, valami nagy jót tesz a társadalomnak.

Szerintem a kábszeres osztagnak lehetett egy listája. Ez ma már világosnak tűnik. Először Donovant kapták el, mert őt könnyebben megtalálták. Szép lassan haladtak tovább, aztán elkapták a Rolling Stonest, ha pedig már ez is sikerült, miért ne próbálkoztak volna meg a Beatlesszel is?

JOHN: Éppen ágyban feküdtünk, éspedig a legnagyobb nyugalomban, mert tudtuk, hogy teljesen tiszták vagyunk: már három hete nem szívtunk semmit, ugyanis kaptunk egy fülest, hogy el akarnak kapni, de arról elfeledkeztünk, hogy a lakásból is távolítsunk el minden füvet. Egyszer csak becsöngetett egy nő azzal a szöveggel, hogy üzenetet hoz. Kérdem: „Ki maga? Nem maga a postás!" Azt feleli: „Nem, ez személyes üzenet", azzal már nyomakodott is volna be az ajtón. Yoko azt hitte, már megint a sajtó zaklat minket, ezért elbújtunk. Mindketten csak ingben voltunk, deréktól lefelé meztelenek. Bezártam az ajtót, és kikiabáltam: „Ki az? Ki az?" Már-már arra gondoltam, hogy a maffia ütött rajtunk. Aztán a hálószoba ablakán kezdett dörömbölni egy nagydarab rendőr, hogy engedjük be. Mondtam, így nem törhet be hozzánk, aztán azt ígértem: az ajtón beengedem, csak előbb hadd öltözzek fel. Erre azt mondta: „Nyissa már ki az ablakot, különben még leesem!"

Elöl-hátul rendőrök voltak. Yoko tartotta az ablakot, amíg felöltöztem, félig kihajolva a fürdőszobából, hogy lássák, nincs semmi rejtegetni valónk. Aztán megpróbálták ránk törni az ajtót. Közben vitatkozni kezdtem az ablakban álló zsaruval, mondtam, rossz fényt fog vetni a rendőrségre, ha ott jön be, mire ő: „Higgye el. magának lesz sokkal rosszabb, ha nem nyitja ki az ablakot!" Követeltem tőle a házkutatási parancsot, mire fölmászott mellé még egy fazon, és valóban mutatott valamilyen papírt, de én csak úgy tettem, mintha elolvastam volna, közben meg kiabáltam Yokónak, hogy azonnal hívja fel az ügyvédünket.

Az ajtó közben kis híján betört, így inkább kinyitottam, és azt mondtam: Jól van már jöjjenek, úgyis tiszta vagyok!" (Azt hittem, valóban az vagyok.) A belépő rendőr ugyan azt mondta, elkap a hatóság akadályozásáért, de arra csak legyintettem, mert azt hittem, kábítóval nem kaphatnak el.

Bejött egy csomó zsernyák, meg egy nő is. Megkérdeztem: „Most mi lesz? Felhívhatom az irodámat? Interjúm lenne két óra múlva, szeretnék beszólni, hogy nem tudok elmenni." Ezt a telefont megtiltották, sőt még ők akartak telefonálni tőlem, de aztán megérkezett az ügyvédünk.

Hoztak magukkal kutyákat is. Először nem tudták, hol vannak, miattuk telefonálgattak: „Szia, Charlie, hol vannak már a kutyák? Itt dekkolunk félórája." Végül megérkeztek a kutyák is.

Na már most, amikor odaköltöztem Weybridge-ből, átvitettem az összes cuccomat, és azóta meg se néztem, mi van közte, mi nincs. Azt tudtam, hogy nem hozták át a kameráimat meg néhány ruhámat, viszont elhoztak egy távcsövet, amire semmi szükségem nem volt. No, ebben volt benne felejtve egy kis hasis, meg még egy kevés egy fiókban, egy levélborítékban. Ezzel buktam én le.“

NEIL: Azonnal értesültem az esetről. John felhívott, és azt mondta: „Neil, most mondd, hogy üldözési mániám van: nyakamon a rendőrség!" Mondtam, hogy mindjárt elküldök oda valakit. Peter Brownt kértem meg rá, aki korábban Brian Epstein személyi titkára volt, de akkor már az Apple-nél dolgozott. Ő foglalkozott a személyi ügyekkel, és én ezt személyes természetűnek ítéltem. Peter azonnal gondoskodott is a jogi képviseletről.

JOHN: Röviden: mindössze annyi történt, hogy minden cuccomat átvitettem a lakásba a házamból, és ez mind szanaszét hevert. Akkor találták meg a hasist, amikor ezt az egész lomot átkutatták; gondoltam, ez azért nem valami főbenjáró vétség. Végül úgy döntöttem, bűnösnek vallom magam, mert a zsernyák, aki elkapott, felajánlotta, hogy ebben az esetben egyrészt ejti a rendőrség akadályozásának vádját, másrészt elengedi Yokót; megnyugodtam, hogy legfeljebb megbírságolnak, mi az nekem - nem gondoltam bele, milyen következményekkel járhat még a dolog.

DEREK: Meg voltam róla győződve, hogy valaki nagyon rosszat akar nekünk. A kábítószer-birtoklást akkor elég komolyan vették, és mindenki félt a lebukástól. Ha tetszik, ez üldözési mániává fajult. Mindenki állandóan ettől rettegett, és ez a félelem különösen hatalmába kerítette a Beatlest, hiszen ők addig mintegy érinthetetlennek tűntek. Hogy mást ne mondjak, az országhatárokon például rendre útlevél nélkül mentek át. Aztán egyszerre minden összejött: John válása, a pucér fotó, most meg a kábítószer is. Peches év volt az i 968-as.

Neil elmondta, hogy John azzal hívta fel: még sincs üldözési mániája, mert elkapták. Neiltől tudtam meg azt is, hogy a sajtó megneszelte a dolgot.

Jöttek is hamarosan a telefonok a Fleet Streetről: az Evening Standardtől, a Mailtől, a Mirrortól, sorra mindegyik laptól. Ha jól emlékszem, Don Short ezzel hívott föl: „Szóval elkapták őket végre. És ez még nem minden: hallom, hogy John apja újra nősül, Yoko meg terhes!" Egyszóval minden összejött. Elátkozott egy év volt.

Az életünkbe addigra szervesen beépült a hasis. Engem csak az aggasztott, nehogy valami igaztalanságot kövessenek el ellenünk emiatt. Tudják, én azokon a színdarabokon nőttem föl, amelyekben a kisembernek a végén mindig igaza lesz, még ha olyasmit tesz is, amit a vaskalaposak nem helyeselnek.

De hát nem ilyen világban éltünk, és támadások kereszttüzébe kerültünk. Maga a lebukás nem izgatott annyira, és Johnt mindenki ártatlan áldozatnak tekintette. Többen, akik korábban lebuktak, így Donovan, Mick Jagger és Brian Jones is együttérzésükről biztosították Johnt. Paul beugrott aznap délután az Apple-hez, később megérkezett maga John is, Ringót pedig felhívtuk Szardínián. Paul magával hozta Ivan Vaughant is (aki annak idején összeismertette őt Johnnal), úgyhogy nagy volt a szolidaritás.

Én legalábbis így láttam a dolgot, és az év végén elkezdtem bizakodni. Mint kiderült, alaptalanul, de én már csak ilyen optimista vagyok.

PAUL: Azt, hogy elkapnak kábítószerrel, akkoriban nemcsak mi kockáztattuk, hanem minden második ember Londonban, vagy akár az egész világon. Addigra sokan leszoktak arról, hogy a kocsmában igyák csontrészegre magukat, inkább otthon borozgattak és szívták a hasist késő éjszakáig. Senki sem gondolta, hogy ebben bármi kivetni való lenne. Én máig állítom, hogy az alkohol sokkal rosszabb ennél, és jóval több halálos áldozata volt, sőt nem hallottam senkiről, aki a hasisba vagy a marihuánába halt volna bele (bár sokan nyilván megköveznének ezért az állításomért). Ezért botrányosnak tartottuk, amit Johnnal és Yokóval műveltek, és nagyon együtt éreztünk velük.

Abban az időben igen sokan buktak le. Azt hiszem, mindez egyetlen rendőr számlájára volt írható, ha jól emlékszem, Pilchard őrmesternek hívták. Ő döntött úgy, hogy „majd megmutatja ezeknek a hippiknek". El is kapott, akit csak bírt. Jó, tudom, joga volt hozzá, nem hibáztatom, amiért tette a dolgát, viszont igaza volt valakinek, aki azt mondta 67-ben, a Rolling Stones lebuktatása után, hogy „ezek a zsaruk ágyúval lőnek verébre". Mindenki tudta, hogy a hasis nem igazán ártalmas. Nem vettük be a róla terjesztett rémmeséket, ugyanakkor nem is akartunk neki híveket toborozni.

Sokan vannak ma is, akik azt állítják, hogy a társadalom mai bajai mind a hatvanas évekre vezethetők vissza, de ez szerintem nem igaz. Ők úgy látják, hogy akkor mindenkinek elment az esze, és Isten és a haza feledésbe merült, de szerintem egyáltalán nem erről szólt az egész. Azt hiszem, inkább a második világháború végéig kellene visszamenni, amikor a katonáink hazajöttek a frontról, és megbuktatták Churchillt. Akkor kezdődött el az angolok tiszteletlensége a korábban szentnek tartott dolgok iránt, egyáltalán nem mi voltunk a bűnösök.

GEORGE: Miután John és Yoko lebukott, elkaptak engem is, éspedig Paul esküvőjének a napján. Ami Pilchert illeti, ő emigrált Ausztráliába, de később kiadták, hazahozták és lesittelték hamis tanúzásért, de mi még évekig nehezen kaptunk vízumot.

JOHN: A pasast Ausztráliában kapták el, oda menekült - nem tudom, miből gondolja az összes angol, hogy ott egyszerűen el lehet tűnni.

GEORGE: Biztosra veszem, hogy a rendszer bosszúhadjáratot indított ellenünk. Túl szókimondóak voltunk, ami bögyében volt az akkori Cromwelleknek. Ez volt az a korszak, amikor mintha minden egyre rózsásabb lett volna, de egy ponton minden kezdett a visszájára fordulni. Az élet csupa körforgás, és amikor az ember megindul lefelé az óriáskerékkel, majd leér egészen a földre, belerúgnak. Ebben a sajtó jár az élen: néha muszáj valakit az egekbe emelnie, ami azzal jár, hogy mást viszont sárba kell rántania. Hírverést csapnak egy-két embernek, hogy ezekből ők is meggazdagodhassanak, aztán, ha már nincs bennük elég pénz, ejtik őket. Megtörtént ez a Beatlesszel, sőt még a királyi házzal is. Bennünket csak azért nem temethettek el élve, mert nemcsak otthon, hanem világszerte népszerűek voltunk, és több nemzedék is szeretett minket.

Miután Brian Epstein meghalt, először azt akarták elhitetni az emberekkel, hogy minden, amit azóta csináltunk, beleértve a Magical Mystery Tourt is, nagy kalap szar volt. Aztán azzal jöttek: „A Beatles megőrült, mert elmentek Indiába valami szélhámossal." Tipikus újságírói pletyka volt, amin persze szeret csámcsogni a kedves nagyközönség is. Mindennek tetejébe jöttek a kábítószeres razziák,- biztosan azért kezdték Johnnal és Yokóval, mert úgy gondolkoztak: „Addig rúgjunk beléjük, amíg még padlón vannak."

JOHN: Nagyon megijedtem. Úgyis van egy kis üldözési mániám, meg Yokónak is, különösen attól kapunk frászt, ha idegenek akarnak bejönni hozzánk. Másfelől jó, hogy végre túlestünk rajta. Már évek óta rettegtem, hogy történik valami ilyesmi. Most, hogy már tudom, milyen, nem is olyan félelmetes az egész. Fizettem 150 font bírságot - na bumm!

Szerintem különbséget kellene tenni az erős és az enyhe drogok között. Nyithatnának akár füves kocsmákat is — ha alkoholt lehet nyilvánosan fogyasztani, ezt miért nem? Én a piát inkább betiltanám.

Persze erre nem lehet számítani, amíg a brit rendszer olyan, amilyen. Ismerem, elég régóta élek benne. Nem különbözik olyan nagyon más rendszerektől, csak ugyanazt ráadásul faarccal csinálják. Csak semmi érzelem!

Furcsa azt hallani, hogy ma már a Fehér Házban is szívnak az emberek - azok után, hogy halálra üldöztek másokat ugyanezért, bennünket meg elkaptak Angliában. Így most már nem vagyok büntetlen előéletű, csupán mert egy fejvadász zsaru általunk akart híressé válni.

Sosem tagadtam, hogy közöm van a drogokhoz. Valaki föl is tette a kérdést a brit parlamentben: „Miért kell negyven rendőrt bevetni John és Yoko letartóztatására?" És így, nem múlt időben!

Amiből kiderül, hogy meg volt rendezve az egész. Az sem véletlen, hogy a Daily Mail és a Daily Express még azelőtt tudott a dologról, hogy a rendőrség ránk tört volna. Mi is megkaptuk a fülest Don Shorttól három héttel előbb. Szerintem az lehetett az oka, hogy már nem komálták a profilunkat, a Beatles kifutotta magát. Nem láttak már poént abban, hogy támogassanak és védelmezzenek minket, akkor hát le velünk! És ez is történt.

GEORGE: Amikor nekikezdtünk, szerintem senki sem azon törte a fejét, vajon a fehér album lesz-e akkora siker, mint a Sgt Pepper volt, de korábban sem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy mi van az előző lemezzel, mennyit adtak már el belőle. A hatvanas évek elején mindenki más, akinek lett egy listavezető száma, azon igyekezett, hogy ismét valami hasonlóval álljon elő, csak mi törekedtünk mindig az újításra, de változtunk anélkül is, hogy akartuk volna. Így aztán nem sok esély volt rá, hogy egyik nagylemezünk olyan lesz, mint az előző volt.

A Sgt Pepperhez képest az volt most az újdonság, hogy mintha visszatértünk volna a régi szép időkhöz, egy csomó számot egyszerűen fölvettünk élőben, és amikor már volt elég, csak akkor kezdtünk bütykölni rajtuk utólag. Több volt benne az egyéni munka is: Paul az egyik stúdióban csinált rájátszásokat, John egy másikban, én a harmadikban. Nem tudom, mi kértük-e ezt, vagy csak az EMI sürgetett bennünket.

JOHN: A fehér album dalainak jó részét Indiában szereztük - tudják, amikor állítólag Maharishit tömtük pénzzel, ami persze nem volt igaz. Nem ez történt, hanem ki-ki kapott egy mantrát, aztán csak ültünk ott a hegyekben, a mantrát mondogattuk, ettük azt a vacak vegetáriánus kaját, és végtelen unalmunkban egy csomó dalt írtunk.

Összehoztunk hárman vagy harminc új dalt: Paul mintegy tucatnyit, George a saját állítása szerint hatot, én meg tizenötöt - és, mit tesz a meditáció, Ringó is összehozta a maga első saját számát.

GEORGE MARTIN: Egész sereg dallal érkeztek haza, talán több mint harminccal, amitől egészen elájultam, de nem maradéktalanul, mert volt köztük egy-két gyengébb eresztés is.

Életemben először háromfelé kellett szakadnom, mert annyi stúdióban folytak a felvételi munkálatok. Nehéz volt kézben tartanom, ezért abban a lemezben oroszlánrészt vállalt az asszisztensem, Chris Thomas is.

GEORGE: Az új, dupla nagylemezbe belesűrítettük az egész India-élményt, meg mindent, ami a Sgt Pepper óta történt velünk. A legtöbb dal Rishikeshben született annak a hatása alatt, amit Maharishitől hallottunk.

Amikor hazaérkeztünk, kiderült, hogy jóval több dalunk van, mint amennyi ráfér egy normál nagylemezre, ezért döntöttünk úgy, hogy a fehér album dupla legyen. Nem tehettünk mást, mindent föl akartunk használni, hogy aztán ismét új számokkal foglalkozhassunk.

Akkor már nagyon feszült bennünk az öntudat, és utólag úgy gondolom, jobban jártunk volna, ha némelyik számot kislemezen jelentetjük meg B oldalként, vagy akár el is felejtkezünk róla, másfelől akkor meg mostanra jóval több Beatles-kalózkiadás került volna forgalomba.

JOHN: Az album készítésekor nem mondtunk semmi különöset, legfeljebb azt: „Ez az én dalom, akkor ezt így és így csináljuk meg, az meg a tiéd, azt pedig úgy és úgy." Nehéz lett volna hármunk zenéjét összezsúfolni egyetlen nagylemezre, ezért lett belőle dupla.

Miután alaposan kipróbáltuk az elektronikát, a nagyzenekari kíséretet meg minden ilyesmit, a magam részéről úgy gondoltam, visszatérek az alapokhoz. Csupa egyszerű dalt írtam a dupla lemezre, hátat fordítottam a Sgt Peppernek, és szerintem végül a fehéren volt több jó szám.

GEORGE MARTIN: Már a Magical Mystery Tour felvételén rá kellett jönnöm, hogy a Pepperen megvalósított művészi szabadság helyenként már túlzás volt, mert a fiúk számos felvételen nem gyakoroltak kellő önfegyelmet, ha megvolt az alapötlet, csináltak belőle egy jam sessiont, aztán azt vették föl, ami nem mindig eredményezett igazán jó hangzást. A fehér album második felénél szóvá is tettem a kritikai észrevételeimet.

Én amellett voltam, hogy az adott anyagból inkább hozzunk ki egy nagyon jó, válogatott nagylemezt, mint ezt a duplát, ők azonban megmakacsolták magukat. Még ma is azt gondolom, hogy egészen fantasztikus nagylemez lehetett volna abból, ha hallgatnak rám. Tudom, sokak szerint még így is ez a Beatles legjobb lemeze. Arra csak később jöttem rá, hogy részint azért vettek föl egyszerre annyi számot, hogy végre letudják az összes kötelezettségüket az EMI-jal szemben.

RINGO: Már annyi mindent mondtak a dupla albumról, én csak megerősíthetem, hogy jobb lett volna kettőt csinálni belőle: lehetett volna a „Fehér”, aztán a „Fehérebb".

PAUL: Sokan azt hiszik, hogy bármi, amit mondunk, vagy elénekelünk, politikai állásfoglalás, de ez nem igaz. Általában csak egy egyszerű dalról van szó. Talán némelyiknek a hallatán elgondolkodnak az emberek, hogy ezzel most mit akarunk: nos, el akarunk énekelni még egy dalt, ennyi.

GEORGE: A „While My Guitar Gently Weeps"-et anyám warringtoni házában írtam. A kínai Változások könyvének, a Ji csingnek a hatására éppen azon gondolkoztam, hogy míg mi nyugati emberek úgy fogjuk föl az életet, mint ami véletlenül történik, hogy például ülök valahol, és a szél fújja a hajamat, és a kettőnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz,- ugyanakkor a távol-keletiek úgy gondolják, hogy mindennek, ami van, annak úgy is kell lennie, semmi sem véletlen.

A „While My Guitar" ennek az elméletnek a gyakorlati alkalmazásából született meg. Elhatároztam, hogy felütök egy könyvet, és az első kifejezésből, amelyikre rátéved a szemem, írok egy dalt. Találomra kinyitottam anyám egyik könyvét, belenéztem, megláttam, hogy „gently weeps" („halkan sír''), aztán letettem a könyvet, és már írtam is a dalt.

Meg is próbáltuk fölvenni, de John és Paul akkor már annyira el voltak foglalva a saját dalaikkal meg a versengéssel, hogy szinte lehetetlen volt mellettük szóhoz jutnom. Nem jött össze a dolog, nem vették komolyan, talán valamelyikük nem is játszott a felvételen, és én aznap este úgy mentem haza, hogy kár lenne érte, mert tudtam, hogy a dal nagyon jó.

Másnap történetesen Eric Claptonnal mentem be Londonba, és megkérdeztem tőle: „Van ma valami fontos dolgod? Bejöhetnél velem a stúdióba, és följátszhatnád nekem a szólót erre a számra". Azt mondta: „Nem, azt nem lehet. Soha még senki más nem játszott szólót Beatles-felvételen, és mit szólnának hozzá a többiek? " Mondtam: „Igen, de ez az én dalom, és én azt akarom, hogy benne légy."

Eric be is jött velem a stúdióba, és bejelentettem, hogy ő fogja följátszani a gitárszólót, ami nagyon jót tett a számnak, mert Eric jelenlétében a többiek is összekapták magukat. Paul például nagyon szép zongoraszólamot játszott föl, de a többiek is komolyan vették a dolgot. (Később ugyanez történt a Let It Be felvételén is, amikor csak veszekedtünk, aztán amikor megjelent Billy Preston, minden simán ment.)

PAUL: Korábban is voltak vendégművészek a felvételeinken, például Brian Jones fújt egy

őrült szaxiszólót a „You Know My Name"-re, máskor meg fuvolást szerződtettünk, de arra még valóban nem volt példa, hogy gitárost hívjunk meg - a szólót rendesen George játszotta, nagy néha John vagy én.

Eric nagyon kedves, alkalmazkodó és szerény, ráadásul briliáns gitárosnak bizonyult. Nagyon belelkesült, és minket is magával ragadott. A felvétel nagyon jó buli volt, mert az ő stílusa pontosan illett a dalhoz, és George-tól is szép gesztus volt, hogy átengedte neki a szólót, hiszen eljátszhatta volna ő maga is, és akkor róla mondták volna, hogy lám, mekkora gitáros!

JOHN: A „Happiness Is A Warm Gun" is olyan dal, amit betiltottak a rádióban, mert azt állították, hogy a kábítózásról szól. Nem igaz: arra kaptam föl a fejemet, Hogy eladó lőfegyvereket hirdettek az újságban, ezt akartam kifigurázni.

Eszembe sem jutott a heroin. A címet pedig egy újság címlapjáról vettem, amit George Martin nyomott a kezembe. Rögtön arra gondoltam, micsoda őrültség ilyet állítani. A kifejezés (szó szerint: „akkor vagy boldog, ha forró a puskád csöve"- a ford.) tulajdonképpen azt is jelenti: úgy lehetsz boldog, ha éppen belőtted magadat, de azt is, hogy az a boldogság, ha lelőttél valamit. Az én dalom az utóbbiról szól.

Ezt a számomat ma is szeretem, azt hiszem, jól sikerült. Három különböző részből raktam össze, és ezt a sokféleséget is szeretem benne,-így háromféle rockstílust képvisel egyszerre.

JOHN: Ma csak két dalt vettünk föl, a második Ringó első saját dala, amit a legmélyebb depresszióban írt.

RINGO: A „Dont Pass Me By"-t odahaza írtam. Ehhez tudni kell, hogy gitáron is, zongorán is csupán három akkordot tudok lefogni. Éppen a zongorán klimpíroztam, amikor egyszer csak kezdett kialakulni egy dallam, meg eszembe jutott néhány szó is na, gondoltam, ezt be kellene fejezni. Aztán addig ültem ott a zongoránál, amíg meg nem született valahogy a „Don t Pass Me By". Fel is vettük jó countrysan. Nagy érzés volt, hogy lemezre kerül az első saját szerzeményem! Végig nagyon izgultam, leginkább akkor, amikor az az őrült hegedűs játszotta föl a szólamát, de mindenki nagyon segítőkész volt.

Végül én énekeltem el John egyik számát, a „Good Night"-ot is. Épp nemrég hallgattam meg újra többévi szünet után, nos, nem is rossz.

JOHN: A „Glass Onion"? Az az enyém, egy odavetett kis nóta a „Walrus" modorában, illetve az én modoromban. Azt a szöveget, hogy „a Rozmár Paul volt", csak megtévesztésül tettem bele. Mondhattam volna helyette azt is: „A foxi Paul volt". Vagyis nem az igazat mondtam, csak meglódult a fantáziám. Sokat szórakoztam azon, hogy állítólag mi mindent nem csináltak az emberek a Pepper hatására: fordítva játszották le, fejen állva hallgatták, meg ilyesmi.

Én akkoriban változatlanul a Yoko-szerelem köpenyébe burkolóztam, így jutott eszembe: „Na, kellene már mondani valami kedveset Paulnak, hogy minden rendben van, és nagyon klassz, hogy már évek óta te tartasz össze bennünket." Valóban csak rajta múlt, hogy nem esett szét már korábban a banda, és tudatni akartam vele, hogy én ezt nagyra értékelem. Meg azt is akartam mondani: „Most, hogy nekem itt van Yoko, tiéd lehet a Beatles. Megérdemled, mert nem akármi, amit eddig is tettél érte."

Az a sor részint úgy került be a szövegbe, hogy lelkifurdalásom volt, amiért én most már Yokóval vagyok, Pault pedig cserbenhagytam. Voltaképp volt ebben némi perverzitás is, mert mintha azt mondtam volna: „Nesze ez a morzsa, kapaszkodj ebbe az illúzióba, mert én most elmegyek.

JOHN: A „Revolution 9"-cel több időt elvacakoltam, mint az összes többi dalom felével. A „Revolution" lassú verzióját játszottam le magnón újra meg újra, aztán lecsippentettem belőle az elhalkuló részt, és fölvittem rá a kísérleti dolgokat Alapvetően ugyanaz a ritmusa, mint az eredetinek, csak van benne vagy húsz hurok, aminek az anyagát az EMI archívumából vettem. Néhány klasszikus zenei szalagot összevissza vagdaltam, meg lejátszottam előre-hátra, hogy minél érdekesebb effektusokhoz jussak.

Egyszerre vagy tíz magnó ment, és mindenütt ott voltak, akik ceruzával tartották a hurkokat - némelyik csak pár hüvelyk hosszú volt, de akadt néhány egy-yardos is. Mindet egyszerre elindítottam, és élőben végeztem a mixelést, de jó párszor próbálkoztam, mire elégedett lettem vele. Yoko is velem volt, s néha rábíztam, hogy éppen melyik hurkot válasszuk. Azt hiszem, a felvétel némiképp az ő hatását tükrözte.

A „Revolution 9" azt vetítette ki a tudatalattimból, hogy szerintem miként fog bekövetkezni; mintha megpróbáltam volna lerajzolni a forradalmat. Igen elvont lett, ugyanakkor „konkrét zene", hurkok, sikolyok,- akkor azt hittem, zenei képet festek a forradalomról, de elkövettem egy hibát: amit csináltam, az lényegében forradalom-ellenes volt.

Olyan, mint egy akciófestmény. A „kilences, kilences, kilences" egy hangmérnök hangján szólalt meg; ezt nem direkt a dalhoz rendeltük meg tőle. hanem egy stúdiószalagról vettem le, aminek az elejére rámondta, hogy ez a kilences számú szalag. Nekem megtetszett, ahogy a mérnök ezt a szót kimondta, ezért hurkot csináltam ebből is, és időnként bejátszottam. ¹ Nekem nagyon viccesnek tűnt ez az örökös „kilences, kilences' legalábbis akkor még csak a humoros oldalát láttam,- később rájöttem hogy szimbolikus jelentése is van, de spontán alakult így.

Hogy mi benne a szimbolika? Nos, 1952 júniusában lerajzoltam négy focizó fiút, és amelyik hátat fordít, annak a hátára a kilences számot rajzoltam Október 9-én születtem. A Newcastle Roadon a 9-es szám alatt lakiam. A kilenc az én számom, ráadásul ez a legnagyobb szám az univerzumban, miután fölötte ismét az egyes következik. Ez a szám valamilyen formában végigkísérte az életemet (bár számmisztikailag inkább hatos vagy hármas vagyok, de ennek a kettőnek az összege is kilenc)

PAUL: A „Revolution 9" meglehetősen hasonlít arra, amit én sokszor csupán a magam szórakoztatására csináltam. Az effélékből sosem akartam lemezt csinálni, bár John néha biztatott rá.

JOHN: FOGALMAM SINCS, MILYEN HATÁSSAL VOLT A „REVOLUTION NO. 9" A TIZENÉVES RAJONGÓIMRA, DE TUDTOMMAL A LEGTÖBBJÉNEK NEM TETSZETT A SZÁM, MOST AKKOR MIT VÁRNAK EL TŐLEM?

PAUL: Az egyik legjobb dolog az albumban a borítója. Elég sok képzőművész barátom volt, és a Sgt Pepper kapcsán jól összejöttünk Róbert Fraserrel. Az ő révén további művészekkel, többek között Richard Hamiltonnel is megismerkedtem.

Megnéztem Richard műveit egy-két kiállításon, és nagyon tetszettek, ezért aztán felhívtam azzal: „Új nagylemezre készülünk. Nem lenne kedved megtervezni a borítót?" Azt mondta, szívesen, ezért megbeszéltem a többiekkel a dolgot. Gyakorlatilag rám bízták, csináljam belátásom szerint. Ellátogattam hát Richard highgate-i házába, és megbeszéltük a dolgot. Egy nap aztán visszaszólt: „Paul, van elképzelésem. Kéne rólatok egy csomó fénykép, de egészen a gyermekkorotokból is, vagy akármi, amit ti tettetek félre, mert ezekből akarok csinálni egy kollázst.''

Fellelkesültem az ötlettől, mert nagyon érdekel a képzőművészet, és örültem, hogy a segítségére lehetek azzal, ha beszerzem a megfelelő képeket a többiektől, aztán lemásoltatom őket. Utána jó egy hétig csak ücsörögtem Richard mellett, és néztem, hogyan rakja össze a kollázst. Mindig nagyon élvezem, ha láthatom, hogyan születik egy kép. Az volt benne a legjobb, hogy amikor már megtöltötte az egész kollázst fotókkal, az utolsó lépésben kivágott fehér papírdarabkákat, és a megfelelő helyre beillesztette, hogy ne folyjanak egymásba a képek. Azt mondta, így sokkal levegősebb lesz az egész. Akkor tanultam meg a nulla fonéma fogalmát is (azazhogy a többféle valami mellett a semminek is jelentése van: ha három fehér golyót meg akarsz különböztetni, elég kettőt befestened, mert amit úgy hagysz, annak a semmilyen festése is egy szín). Ha rajtam múlik, beértem volna a puszta kollázzsal, mert annak is igen ügyes volt az elrendezése, de ezek a fehér foltok még jobban feldobták.

Végül azt kérdezte Richard: „No, megvan a plakátunk, mi legyen a borítón? Mi lesz a lemez címe?” Mondtam, hogy még nincs címe. Azt kérdezte: „Volt már olyan lemezetek, aminek egyszerűen The Beatles volt a címe?" Mondtam, hogy nem, de azért utánanéztem, mert nem voltam benne biztos, de így, magában valóban sosem volt, csak Beatles For Sale, Meet The Beatles meg With The Beatles. Így aztán, Richard javaslatára, úgy döntöttünk, hogy ez egyszer nem adunk címet, jöhet a The Beatles.

Richard minimalista művész volt, ezért találta ki, hogy a borító legyen teljesen fehér, csak a nevünk legyen rányomtatva. Először szeretett volna egy kis „elmázolt almát" is az egyik sarokba, de aztán kiderült, hogy azt képileg nehéz megvalósítani, így maradtunk a tiszta fehérnél.

Ezután támadt Richardnek az az ötlete, hogy az albumokat számoztassuk be 000001-től kezdve, amit a gyűjtők szempontjából briliánsnak találtam. Így ha valaki később el akarja adni mondjuk a 000200-ast, arról lehet tudni, hogy a legkorábbi példányok közül való, ezért értékesebb. Az EMI-t nem volt könnyű rávenni, először azt mondták, nem lehet megcsinálni, de én makacskodtam, végül kitalálták, hogyan lehet megvalósítani. Egy idő után azonban abbahagyták, ezért, ha jól tudom, nem minden fehér album számozott. De remek ötlet volt, és mi kaptuk meg az első négyet,- a 000001 -es a Johné lett, mivel ő követelte a leghangosabban.

RINGO: Az egyes szám nem Johné lett, hanem az enyém. Az az igazság, hogy John lemondott róla a javamra, mert ő a valóságban nagyon érző szívű ember volt, nem olyan, mint amilyennek sokan gondolják.

GEORGE MARTIN: Emlékszem, Yoko gyakran ott volt Johnnal a stúdióban, amikor a fehér album felvételei folytak - olyannyira, hogy amikor Yoko megbetegedett, John nem volt hajlandó otthon magára hagyni, hanem behozatott neki egy betegágyat a stúdióba. Ott feküdt betegen, miközben folyt a felvétel.

Ez is azt mutatja, mennyire erősen kötődtek egymáshoz. Lelkileg teljesen össze voltak hangolva, és ahogy ez a kapocs egyre erősödött, úgy gyengült John kapcsolata a többi Beatle-lel, ami persze nem tett jót az együttesnek. A Négy Nagy egysége megbomlott.

GEORGE: Yoko egyszerűen beköltözött az életünkbe. Pontosabban John költözött össze Yokóval, és ezek után még évekig csak együtt láttuk őket. Ez persze gyakorlatilag azt jelentette, hogy Yoko a Beatles tagja lett, pedig nem énekelt, nem is játszott, viszont mindig ott volt. Épp úgy ott volt, mint mindaddig Neil, Mal és George Martin. Betoltak neki egy kórházi ágyat is, és volt, hogy felvétel közben ezen feküdt, vagy egy matracon a zongora alatt.

Eleinte ez még érdekes is volt, de egy idő után rájöttünk, hogy sosem fog magunkra hagyni minket, ami nekünk kellemetlen volt, mert megszoktuk, hogy amikor dolgozunk, akkor egymás között vagyunk.

Megszoktuk, hogy négyünkön kívül nem lehet ott senki más, kivéve persze George Martint. Az más, hogy gyakran bekukkantott valaki, Brian Epstein, vagy valamelyik barátnő vagy feleség, de John volt az első, aki egyszerre beállított valakivel, akit a többiek nem is ismertek.

Szóval egy idő után furcsa volt, hogy Yoko mindig ott üldögél. Nem ellene volt nekünk kifogásunk, még csak nem is egy idegen jelenléte ellen, hanem amikor ott volt, mindig valami baljós vibrálást éreztünk a levegőben.

JOHN: Mindenki más őrültnek tűnt nekünk, akik a szerelem bűvkörében éltünk. Amikor az ember szerelmes, minden olyan tiszta és nyitott. Ugyanakkor körülöttünk mindenki nagyon feszült volt: „Mit keres ez itt a felvételen?" Azóta is sok bajunk támadt abból, hogy senki sem érti meg, miért akarunk mi mindig együtt lenni.

PAUL: Yoko rengeteg időt töltött benn a stúdióban. John és ő közte rendkívül szoros kapcsolat alakult ki, amikor egymásba szerettek. Yoko nagyon független, erős egyéniség, John pedig mindig is szerette az ilyen nőket. Gondoljanak csak bele: Mimi néni is ilyen erős asszony volt, John anyja is, viszont Cynthia nem, és talán ezért is kellett elválniuk. Cynthia nagyon kedves teremtés, de képtelen irányítani egy férfit, nem úgy, mint Yoko.

Johnt már az is lenyűgözte, hogy Yoko concept-művész, de egy csomó meghökkentő kijelentése is, például hogy nem hallott még a Beatles-ről John meg már régóta szeretett volna találkozni valakivel, aki nem ismer bennünket.

JOHN: YOKO NÉGYÜNK KÖZÜL EGYEDÜL RINGÓNAK HALLOTTA KORÁBBAN A NEVÉT, MERT AZ JAPÁNUL „ALMÁT" JELENT.

PAUL: Ha Yoko kiejtette a száján: „Szeretem, ha egy férfi bőrdzsekiben jár”, John azonnal visszabújt az általunk rég levetett bőrcuccba, és boldogan játszotta megint a tinit. Lehet persze, hogy már régóta szerette volna megint fölvenni az egykori egyenruhánkat, és Yoko csak ürügyet szolgáltatott neki. Nekünk azonban ez nem tetszett, mert megbontotta a hagyományos egységünket.

NEIL: Ez volt az első olyan nagylemez, amelynek a felvételén nem voltam ott a stúdióban. A Savile Row-n ültem, és lefoglaltak az Apple ügyes-bajos dolgai. Egyszer, amikor mégis átugrottam, John azzal fogadott. „Te meg mit keresel itt? Neked az irodaházban a helyed." Megmondom őszintén, hogy ez rosszulesett, mert nem merő kéjmámorból lettem irodista.

Yoko bezzeg állandóan John nyakán lógott, nemcsak a stúdióba ment vele, hanem a világon mindenhová, így aztán ha John a stúdióban volt, Yokónak is ott kellett lennie.

RINGO: Új dolog volt, hogy Yoko örökké ott lebzsel a stúdióban. Mi mindig is nagyon északangolként viselkedtünk abban, hogy a feleség csak üljön otthon, amíg a férje dolgozik - mintha csak a bányában dolgoznánk, nem a stúdióban. Ennek a hozzáállásunknak akkor befellegzett. Nem hiszem, hogy Maureen öt-hat alkalomnál többször betolta volna a képét a stúdióba. Pattie meg még annyiszor sem. És arra sem emlékszem, hogy Cynthia bejárt volna, amikor még John felesége volt. Hallgatólagos megállapodás volt, hogy ez nálunk nem divat. Aztán egyszerre csak ott feküdt Yoko a stúdióban egy ágyban!

Igen, ez feszültséget keltett, merthogy mi négyen nagyon közel álltunk egymáshoz, sőt kissé féltékenyek is voltunk egymásra, és nem szívesen láttuk az idegeneket munka közben. Márpedig Yoko az volt Johnnak persze nem, de hármunknak igen). A stúdió egyedül a Beatlesé volt, és ettől tudtunk mi olyan jól együttműködni. Azért próbáltuk lezserre venni a figurát, és nem tettük szóvá Johnnak a dolgot, de egymás között sokat sugdolóztunk róla.

Én azért egyszer megkérdeztem Johntól: „Mondd, hogy van ez, hogy Yoko itt van minden felvételen?" Igen őszintén válaszolt: „Tudod, amikor te hazamész, és Maureen megkérdi, milyen volt a stúdióban, annyit mondasz, hogy jó volt, mert őt csak ez érdekli. Yokót meg érdekli az egész, ezért van itt." Az ő kapcsolatuk nem volt szokványos, mert minden percüket együtt akarták tölteni. (Mellesleg később én is átéltem ezt Barbarával: a házasságunk első nyolc évében egy pillanatra se váltunk el egymástól.) És miután ezt tisztáztuk, kissé fel is oldódott a Yoko miatti feszültség.

PAUL John ragaszkodott hozzá, hogy Yoko mindig ott legyen. Nem hibáztatom érte, hiszen nagyon szerelmesek voltak egymásba, és a szerelem első korszaka mindig szenvedélyes, nekem viszont hervasztó látvány volt, hogy Yoko ott ül, mondjuk az egyik erősítőn. Ha fel akartam kissé tekerni a hangerőt, zavarban voltam, hogy szóljak neki, nem menne-e odébb az erősítőről, anélkül hogy megbántanám Johnt.

Igen nehéz időszak volt. Én azt éreztem: John azért lép ki a bandából, hogy teljesen ennek a kapcsolatnak szentelhesse magát. Korábban semmi sem állhatott volna ő és a Beatles közé, mindig a banda volt az első. De most már előfordult, hogy órákra otthagyott bennünket, elvonult egy sarokba Yokóval, és csak nézték, nézték egymást, meg olyanokat mondogattak, hogy „minden nagyon jó lesz". Csak az nem lett jó, hogy hogy a fenébe csináljunk meg így egy felvételt?

Visszatekintve már inkább mulatságosnak tűnik az egész. Felfoghattuk volna akár happeningként is, de akkor csak azt láttuk, hogy veszélyben a Beatles karrierje e miatt a csaj miatt, úgy bánik velünk, mintha az udvaroncai lennénk, amit én igen sértőnek találtam. Ezért a fehér album igen nehezen született meg.

JOHN: Csak később tudtam meg, hogy Paul többször is odament Yokóhoz, és nagyon udvariasan megkérdezte: „Nem húzódnál kissé a háttérbe?" Nekem akkor sejtelmem sem volt erről, a hátam mögött zajlott.

GEORGE: Ha ma kérdezik meg Yokót, talán azt fogja mondani hogy szereti vagy szerette a Beatlest, de az igazság az, hogy akkor nem volt igaz, mert csak azt látta bennünk, hogy John és ő közte állunk. Az a vibrálás, amiről korábban beszéltem, abból eredt, hogy próbált minden idegszálával éket verni közénk és John közé, és végül sikerült ezt az éket egészen mélyre bevernie.

Az azért igazságtalan lenne, ha egyedül Yokót hibáztatnánk a Beatles feloszlásáért, mivel már amúgy is torkig voltunk mindennel. Addigra már mindenki elindult a maga külön útján, ő legfeljebb felgyorsította ezt a folyamatot. Ma már azt mondom, nem baj, hogy így történt, de akkor kilejezetten kényelmetlenül érintett, hogy Yoko mindig ott van.

JOHN: Ha Yoko és Linda a felelős a Beatles leloszlásáért, akkor miért nem tulajdonítják nekik mindazt a jó zenét, amit azóta külön-külön írtunk? Az a helyzet, hogy Linda és Yoko sohasem veszekedett egymással. Különben is, hogyan választhatna szét két nő négy erős akaratú férfit? Ez lehetetlen.

Ma már átlátom, hogy adva volt négy fazon, akik nagyon közel álltak egymáshoz, a hozzájuk tartozó nők - akár feleségek, akár barátnők - pedig csak hagyományos értelemben vett társak voltak, akik a háttérben maradtak. Olyan nők, akik mindig a konyhában vannak a gyerekkel, akiknek eszükbe sem jutna zavarni a férjüket a munkájában. A feleségek legfeljebb a filmjeink bemutatójára jöttek el. No, ezek után vonultunk félre mi Yokóval a sarokba gügyögni és vihorászni. Erre persze Paul, George és Ringó azt kérdezte: „Ezek meg mi a francot csinálnak? Mi ütött Johnba?" Én viszont nem tudtam rájuk odafigyelni. Észre se vettem, mert annyira lekötött Yoko. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy nemkívánatos vendégek vagyunk így együtt. Ma már értem, miért, mert igazán nem tudom, én mit szóltam volna ahhoz, ha Paullal, George-dzsal vagy Ringóval esik meg ugyanez, amit nekem kell tolerálnom...

Mindig is a dupla fehéret tartottam a legjobb Beatles-lemeznek, beleértve még a Peppert is, mert jobb a zenéje. Tudom, legendássá inkább a Pepper vált, a jobb zene akkor is a fehér albumon van.

Én is sok jót írtam arra a lemezre. De nemcsak a saját számaim tetszenek, hanem a többi is. Tetszik az egész úgy, ahogy van. Már régóta nem tettem föl, de emlékszem, hogy sok nagyon jó dal van rajta.

PAUL: Én is azt hiszem, hogy a fehér nagyon jó lemez. Szépen összeállt, noha nem volt könnyű végigcsinálni. Meglehet, hogy a nehézségek jót tesznek a művészeknek. De szerintem nemcsak ettől jó, hanem egyszerűen attól is, hogy dupla, mert ez tette lehetővé a nagyobb változatosságot.

Arra már nem emlékszem, hogyan is fogadták a lemezt mások. Én ma is adok ki lemezeket, és mindig nagyon érdekel, milyen a fogadtatásuk, de azt hiszem, a The Beatlesnél egyszer sem néztem utána, feljutott-e róla valami a slágerlistára, és ha igen, meddig jutott. (A tények kedvéért: maga az album listavezető lett a nagylemezek között mind Nagy-Britanniában, mind az USA-ban, de az egyes számok nem értek el előkelő helyezést - a ford.) Megcsináltuk, piacra dobtuk, és reméltük, hogy tetszeni fog, de ment tovább az élet. A barátaink nagyon csípték, és ez nekünk is fontos volt. Ebből már azt is sejtettük, hogy a közönségnek is tetszeni fog.

Éppen Skóciában voltam, amikor olvastam a Melody Makerben Pete Townshend bejelentését: „Most készültünk el minden idők legközönségesebb, legharsányabb, legröhejesebb rock and roll-lemezével." Azóta sem jöttem rá, melyik Who-lemezről lehetett szó, engem mindenesetre beindított a nyilatkozat. Mondtam is a fiúknak: „Egyszer már mi is csinálhatnánk valami ilyet, valami igazán vadat". Ekkor írtam meg a „Helter Skelter"-t.

Hallani a felvételen, hogy már rekedtre énekeltük magunkat, és annyiszor és olyan hosszan játszottuk el, hogy a végén Ringó azt mondja: „Nézd mán, feltörte az ujjamat az ütő!" Ugyanis közben többször megkérdeztem tőle: „Nem tudnál még ennél is hangosabban dobolni?" Az volt az egyetlen célom, hogy végre valami nagyon hangos, nagyon közönséges rockszámot is fölvegyünk a Beatlesszel, és szerintem igen jó lett. (Ezért nem értem, miért mondogatják nekem: „Te írod a szép számokat, a lassúakat." Erre az a válaszom: „Hallgasd meg a Helter Skeltert!" Nem nagyon szeretek magyarázkodni, de hát tényleg van nekem ez a másik oldalam is!)

RINGO: A „Helter Skelter" felvétele tiszta őrület volt a stúdióban. Néha az embernek ki kell üvöltenie magát, és ennél a dalnál ez történt: Paul üvöltözött, ahogy a torkán kifért, és én is igen vadul doboltam.

PAUL: Eljutott aztán a szám Amerikába is, ahol az emberek imádnak mindent átértelmezni. Miként egy ottani DJ később messzemenő következtetéseket vont le abból, hogy az Abbey Road borítóján mezítláb vagyok, így a „Helter Skelter"-ből James Manson az Apokalipszis négy lovasára szóló utalást hallott ki. Máig nem tudom, mire gondolt, mert tudom, hogy ez a Bibliában, a Jelenések könyvében van, de én azt sosem olvastam. Ez az őrült mindenesetre úgy értelmezte, hogy a Beatles a négy lovas, neki meg azt üzeni a dal, hogy meg kell ölnie egy csomó embert.

Rémes volt, amikor ezt megtudtam. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy tömeggyilkos rám hivatkozzon? Én úgy gondoltam, nem vagyok felelős azért, amit egy őrült műve! valahol Amerikában. De azért rettenetes volt, mert az ember nem ezzel a céllal írja a számait,- lehet, hogy ma már néhány heavy metal-banda igen, de nekünk még eszünkbe se jutott ilyesmi.

Nem ez volt az első eset, hogy Amerikában félreértettek bennünket, de a többi inkább mulatságos volt: kiderült például, hogy Bob Dylan úgy hallotta, mintha az „I Want To Hold Your Hand"-ben azt énekelnénk: „I get high" („betépek"), holott az valójában „I can't hide" („nem tudom eltitkolni") volt. De az ilyesmit nem lehet egy napon említeni Manson őrületével. Azon a ponton szörnyű dolog sült ki a zenénkből, de nem hiszem, hogy erről mi tehettünk volna.

JOHN: Manson a zavaros gondolatait részint George dalára alapozta, ami a malacokról szólt, meg Paul számára egy játszótéri csúszdáról. Egyik sem szólította fel gyilkosságra az embereket, de még csak disznóölésre sem.

Ez az ember tiszta őrült, mint számos más rajongónk, akik misztikus dolgokat hallanak ki a számainkból. Mi ezt a számot épp olyan könnyű szívvel vettük lemezre, mint akármelyik másikat. Az rendben van, ha az értelmiséget vagy a fiatalokat a szövegeink is érdeklik, de akkor is: hol van szó a „Helter Skelter"-ben arról, hogy meg kellene késelni valakit?

RINGO: Nagyon fölzaklatott az a dolog. Személyesen is ismertem Roman Polanskit és Sharon Tate-et, amitől még borzasztóbb volt. Az a hír valóságos arculcsapás volt akkoriban, az általános szeretet és béke idején. Akkor mindnyájan elbizonytalanodtunk, és nemcsak mi, rockerek, hanem, gondolom, LA-ben mindenki úgy érezte: „Jézus Mária, de hát ez velem is megeshetett volna!" Hála istennek, hogy elkapták azt a nyomorultat.

GEORGE: A mi életünkben jó néhány egészen elképesztő dolog történt. Egy időben mindenünk pszichedelikus volt: a ruháink, az autónk, a házunk, és minden dalunk valami optimista üzenetet sugárzott, hogy „csak szeretetre van szükséged", meg ilyesmi. Ez aztán nagyon nem tetszett a vaskalaposoknak. Mára elmúlt a virágok forradalma, de sokan még mindig félnek az ilyenfajta magatartástól, mert nem értik, és az érthetetlen mindig félelmetes,- hát hogy is értenék, amikor ők adottnak veszik a maguk fantáziátlan kis életét? Az ilyenek könnyen rámondják arra, akinek van egy kis fantáziája, hogy őrült.

Rólunk mondtak már a világon mindent, hogy milyen csodálatosak vagyunk, meg hogy milyen rettenetesek, hol az egekig dicsértek, hol a sárba rángattak, és ez annyiszor megtörtént, hogy már igazán nem érdekes. Már felülemelkedtünk azon, hogy mit gondol rólunk a sajtó. Hordjanak rólunk össze, amit csak akarnak, ránk már egyáltalán nem hat. Mi továbbra is zavarjuk azokat, akik a mindennapi rutinnal azonosítják az életet.

A Beatles szekerére sokan szerettek volna fölkapaszkodni: reklám-szakemberek, rendőrök, polgármesterek - és sajnos még gyilkosok is. A Beatles volt éveken át a sajtó kedvenc témája, mi álltunk a figyelem középpontjában, ezért mindenki valahogyan hozzánk akart kötődni, ha ő is fel akarta hívni magára a figyelmet. Felkavart minket, ahogyan ezt Charles Manson megpróbálta.

Nagyon zavart az egészben az is, hogy Manson úgy állította be a dolgot, mintha a hosszú hajnak, szakállnak és bajusznak is lehetne valami köze ahhoz, hogy valaki gyilkol. Itt megint jól összekutyulta a dolgokat, mert szerintem a hosszú hajnak csak ahhoz van köze, hogy az ember nem jár fodrászhoz.

RINGO: A fehér album felvételének végére megint egész jól összerázódtunk, és én mindig is ezt szerettem. Szerettem, hogy benne vagyok a bandában. Azért voltak akkor válságos pillanataim is, mivel nyáron egy időre otthagytam a többieket.

Ennek két oka volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy nem dobolok elég jól, másrészt meg úgy, hogy a többi három nagyon jól érzi magát nélkülem is, én csak egy kívülálló vagyok. El is mentem Johnhoz, aki akkor az én lakásomban élt Yokóval a Montagu Square-en, mióta elköltözött Kenwoodból. Megmondtam neki: „Otthagyom az együttest, mert nem játszom jól, és ti sem szerettek engem, és jól megvagytok hárman nélkülem is." Mire mit mondott John? „Én meg úgy éreztem, hogy ti hárman vagytok meg jól nélkülem!"

No, megyek Paulhoz, elmondom neki pontosan ugyanazt, ő meg szó szerint azzal válaszol, mint John. Akkor gondoltam, ha így áll a dolog, George-hoz már fölösleges is elmennem, jobb, ha elutazom egy kis vakációra, fogtam hát a családot, és elmentünk Szardíniára.

GEORGE: Már nem tudom pontosan, miért hagyott ott minket Ringó. Mindenesetre egy nap valaki bejelentette: „Gyerekek, Ringó elment nyaralni!'' Akkor tudtuk meg, hogy úgy érezte: mi hárman olyan jól megvagyunk egymással, ő meg kilóg a sorból. Közben meg mindenki ugyanazt érezte. Én is egyre azon törtem a fejem: „Mi a francot keresek én itt? Ezek mind olyan lezserek és boldogok, csak én lógok ki közülük." Én aztán a következő nagylemez felvételéről léptem olajra.

PAUL: Szerintem Ringónak azért volt gyakran az a tévképzete, hogy nem is nagy dobos, mert sosem dobolt szólót. Nem is szerette azokat a kollégáit, akik hosszan püfölik a dobokat, miközben a zenekar elmegy teázni. Az Abbey Roadig nem is vettünk lemezre egyetlen dobszólót sem, és ezért mondták Ringóról más dobosok, hogy jó, jó, de technikailag nem igazán nagy. Ez eléggé lekezelő vélemény volt, és mi sokáig nem tettünk ellene semmit.

Én azt gondolom Ringóról mint dobosról, hogy igen nagy érzéssel, szívből játszott, ugyanakkor kőkeményen tartotta mindig a tempót. Én mindig is mondtam, hogy szerencsés az a gitáros, aki nyugodtan hátat fordíthat a dobosának játék közben.

Az ember csak megbeszélte Ringóval az ütemet, aztán behunyt szemmel rábízhatta magát, valósággal rá lehetett feküdni a ritmusra, amit sziklaszilárdan tartott. A rock pedig végső soron a hangzásról és az érzésről szól. Ő mindkét szempontból kitűnő volt, de akkor erről igen nehezen tudtuk csak meggyőzni.

De hát ilyen az élet. Az embernek általában nem jut az eszébe, hogy azt mondja valakinek: „Te, azt akarom mondani, hogy nagyon klassz, amit csinálsz." Az ember a kedvenc dobosával nem közli rendszeresen, hogy ő a kedvenc dobosa. De amikor Ringó elment, mert elbizonytalanodott, meg kellett neki mondanunk: „Figyelj, szerintünk te vagy a legjobb dobos a világon.” (Őszintén mondtuk, és én még ma is így gondolom.) Ö ezt megköszönte, és szerintem nagyon jólesett neki. Amikor visszatért, egész virágesővel ünnepeltük meg.

JOHN: Szeretem, ahogy Ringó dobol. Még ma is ő a legjobb rockdobosok egyike.

GEORGE MARTIN: Azt hiszem, addigra mindnyájuknak volt egy kis üldözési mániája. Ha két ember között feszültség keletkezik, például ha egy házaspár éppen azelőtt veszekedett, mielőtt a vendégek megérkeztek, azt mindig meg lehet érezni. Ilyenkor az ember azt érzi, útban van. Azt hiszem, hasonló volt a helyzet Ringóval is. Érezte, hogy a Beatles hangulata elromlott John, Yoko és Paul miatt, és nem találta közöttük a helyét. Talán még azon is morfondírozhatott, hogy csak nem miatta van az egész?

RINGO: Az „Octopus's Garden" Szardínián született. Peter Sellers kölcsönadta nekünk a jachtját egy napra. Mondtuk a kapitánynak, hogy ebédre halat kérünk sült krumplival (merthogy mi mindig is a jó hazai kaját szerettük, és ez a liverpooliak fő eledele), aztán amikor letették elénk a tányért, a krumpli rendben is volt, de megkérdeztem, mi az a bigyó mellette. Mondja a kapitány: „Hát a hal, sült krumplival." „Az hal?" „Igen, tintahal" „Hát én nem eszem tintát, nem tudtak kifogni egy tőkehalat?" Végül mégis megkóstoltam, és nem is volt rossz, olyasmi, mintha a csirkét keresztezték volna a rágógumival.

Ezután elbeszélgettem a kapitánnyal a polipokról. Elmondta, hogy barlangban élnek, mindenfélét gyűjtögetnek a tengerfenéken, színes köveket, meg amit az emberek bedobáltak a vízbe, és valóságos kertet raknak ebből a barlang elé. Ez nagyon megragadta a képzeletemet, mert éppen akkor készültem kipróbálni a búvárkodást. Aztán elkezdtem pöncögni a gitáron, és máris megvolt az „Octopus's Garden"!

Remek vakáció volt, igazán kipihentem magamat. Mindnyájunkra ráfért volna. Nemcsak rólam volt szó akkor, hanem az egész Beatles válságban volt. Azért mentem el, mert ezt nem tudtam tovább elviselni. Odalett a megszokott varázslat, és megromlott a viszonyunk. Lehet, hogy rémeket láttam, de borzasztóan zavart az, hogy kívülállónak éreztem magam. Aztán szerencsére rájöttem, hogy mindenki annak érzi magát, még jó, hogy rákérdeztem, és kiderült.

Kaptam Szardínián egy táviratot: „te vagy a legjobb dobos a világon stop szeretünk stop gyere haza." Erre már csak haza kellett mennem, nem?

Amikor megérkeztem a stúdióba, tele volt virággal - ez George ötlete volt. Teljesen helyrerázódtam, túlestünk a krízisen. Na, akkor indult be igazán a fehér album, otthagytuk az addigi stúdiót is a három szobával, és ismét együtt csináltuk a felvételeket.

George júniusban Kaliforniában forgatott filmet Ravi Shankarral, és oda mi is elkísértük Maureennel. A Beatlesnél ez megszokott dolog volt. Sokszor utaztunk együtt, még ha csak kettesével is. Paullal voltam például a Virgin-szigeteken, Johnnal Trinidadon. Alig volt olyan, hogy valaki csak a családjával ment volna nyaralni, mert annyira közel álltunk egymáshoz.

Egy nagyon klassz helyen laktunk a tengerparton, a Pebble Beachen. Ellátogattunk Esalenbe is, ahol szabad szerelem volt és csupa szabadgondolkodó, mint Alan Watts. George utána San Franciscóba ment, ahol még a Pokol Angyalait is meghívta Angliába — ilyen általános szeretet uralkodott akkor Kaliforniában.

GEORGE: Dereket felhívta egy reggel a vámhatóság, igaz-e, hogy kifizetjük tizenhét Harley Davidson motorkerékpár behozatali költségét? Én már figyelmeztettem erre az Apple-t, amikor New Yorkban azt mondta nekem valaki: „Egyszer majd átugrunk Angliába, és felkeresünk." Na, gondoltam, még egy púp a hátunkra!

Aztán elérkezett a rettenetes nap. Csakugyan megérkeztek a Pokol Angyalai San Franciscóból a Harley Davidsonjaikon, átlépték a határt a Heathrow-n, és egyenesen a Savile Row 3-hoz hajlottak. Gyorsan értesítettem mindenkit: „Vigyázzatok, nehogy elszemtelenedjenek! Bánjatok velük kedvesen, de mindenki nyugodtan tegye a dolgát. Föl ne idegesítsétek őket, mert ölni is képesek!" Persze az utóbbi vicc volt, de tényleg elég kellemetlenek tudtak lenni.

NEIL: George mondott nekik valami olyasmit: „Ha Angliában jártok, ugorjatok be hozzánk" Beugrottak. Pár hónap múlva megálltak a motorok a Savile Row-n, ezek meg beözönlöttek azzal, hogy George hívta meg őket. Beköltöztek az Apple-be, és mindenkit rettegésben tartottak.

A legrémesebb a Pokol Angyalainak karácsonyi bulija volt. Már mind nagyon éhesek voltunk, amikor tálcán behoztak egy óriási pulykát. Az asztal, ahová a tálcát le kellett volna tenni, mindössze tíz yardra volt az ajtótól, de a pulyka nem jutott el odáig. A Pokol Angyalai rácsaptak, és még menet közben szétcincálták, az asztalra nem jutott a pulykából egy darab csont sem. Egymást és másokat letiporva nekiestek, és széjjeltépték. Én még életemben nem láttam ilyet.

RINGO: Gyerekeknek rendeztünk karácsonyi bulit, na azt teljesen tönkretették. És nem tudtunk tőlük megszabadulni. Az istennek se akartak elmenni, végül a hatóságnak szóltunk, hogy rakja ki őket. Rémes volt, mert nemcsak a gyerekekre ijesztettek rá, hanem a felnőttekre is.

GEORGE: Arra a bulira John és Yoko is Mikulásnak öltözött. Én ott se voltam, mert sejtettem, hogy nagy balhé lesz. De azt hallottam, hogy még verekedés is volt.

NEIL: Nem igaz, hogy senki sem küldte el őket az Apple-töl. Én kértem őket, hogy menjenek már el, de erre ilyen hippidumával válaszoltak, hogy „nem te hívtál meg, te nem küldhetsz el innen". Magyarán elvárták, hogy George zavarja el őket, aki ezt igen szellemesen oldotta meg. Már nem emlékszem pontosan, de valahogy így „Nézzétek: igen-nem, jin-jang, ki-be, mész-maradsz."

Magyarán: TŰNJETEK A PICSÁBA!" Na, erre azt mondták: „Hát, ha így gondolod, George, már itt se vagyunk", és végre elhúzták a csíkot.

DEREK: Lényegében George biztatta fel a Pokol Angyalait arra, hogy ugorjának be az Apple-be, ha éppen Londonban járnak. De nemcsak ők szabadultak ránk, hanem például egy hajléktalan, többgyermekes kaliforniai család is, ők gyakorlatilag ott laktak egy darabig.

Felbukkant Ken Kesey is, kért tőlünk írógépet és magnetofont, aztán egy reggel arra mentem be, hogy a verseit olvassa föl a hippiknek. A Pokol Angyalai ott ültek a padlón, és olyan bunkón viselkedtek, ahogy mindig is szoktak, örökké vakaróztak és nagyokat szelídítettek, de Ken verseit áhítattal hallgatták: „Ez jó, Ken, ebből olvassál még. Meg voltak illetődve, hogy a nagy ember egyenesen nekik írt valamit.

1969-70

PAUL: A Ler It Be felvételeit 1969 januárjában kezdtük el a twickenhami stúdióban,- akkor még Get Back volt a lemez munkacíme. A zenei rendező Michael-Lindsay-Hogg volt. Az alapötlet az volt, hogy a néző szemtanúja lehet a Beatles próbáinak, a számok tökéletesítésének, majd végül koncerten is lejátsszuk az egész anyagot. Azaz be akartuk mutatni a lemezkészítés egész munkafolyamatát. Nekem az az ötletem támadt, hogy legyen egy kép egy stúdiófelvételről, többször elismételve, ami aztán átmenne ugyanannak a számnak a koncertfelvételébe.

Először úgy képzeltük, hogy fölszállunk egy óceánjáró hajóra, és ott vesszük föl az egészet, de aztán be kellett érnünk Twickenhammel.

Gondolom, a rendező meg az egész stáb szereteti volna otthonosabb terepen mozogni. De mi sem akartunk olyan nagyon a világ körül hajókázni,- addigra már igen feszült volt a viszonyunk, ami még inkább elmérgesedhetett volna, ha össze vagyunk zárva.

GEORGE: Ha jól emlékszem, Paul állt elő az alapötlettel, hogy próbáljunk el új dalokat, aztán vegyük filmre ezt is, meg a koncertet is, ahol egyfolytában lejátsszuk az egészet. Nem lesz semmi rájátszás, a lemezen a koncert élő anyaga fog megjelenni.

PAUL: Nem emlékszem rá, hogy az lett volna a legfontosabb, hogy élő legyen. Fontos volt, de nem ez volt a fő. Maguk a próbák is elég jól sikerültek attól kezdve, hogy átköltöztünk az Apple stúdiójába, ahol jobbára elégedetten hallgattuk le a felvételeket.

GEORGE MARTIN: Akkoriban a Beatles csupa forradalmi változást élt át, és mindenben újítani akartak, ezért cserélték le a hangmérnököt is, Geoff Emericket Glyn Jonesra. Meglehet, hogy a legszívesebben producert is cseréltek volna, de nekem egyikük se szólt, így változatlanul én voltam az.

Előálltak viszont egy remek új ötlettel, amit érdemesnek tartottam megvalósítani. Arról volt szó, hogy megírják egy leendő nagylemez összes dalát, és csak azután kezdik próbálni, majd koncerten veszik föl a végleges változatot, miután magukat a próbákat is megörökítik, ráadásul mindezt úgy, hogy csupa új szám legyen a lemezen. Aki élő nagylemezt hoz forgalomba, az általában bevált sikerszámokkal rakja tele, ők ebben is újítani akartak, és ismét fejest ugrottak valamibe, amit még senki más nem csinált.

Fantasztikus ötlet volt - eltekintve attól, hogy Angliában nem sok értelme van februárban egy szabadtéri koncertnek, arra pedig momentán egyik koncertterem sem volt felkészülve, hogy a Beatlest a várható tömeggel együtt befogadja.

Kezdtünk hát egyéb színhelyeken gondolkozni, és először Kalifornia került szóba, de az túl drága lett volna. Aztán Marrakesre gondoltunk, de oda meg a közönség elszállítását nem tudtuk volna megszervezni. Végül addig vacilláltunk, míg minden ilyen ötletet el kellett vetnünk, elkezdték hát a próbákat jobb híján a twickenhami stúdióban, és én is velük dolgoztam.

Akkor már sokat vitatkoztak, és senki sem irányította őket, senki sem vállalta föl a vezéregyéniség szerepét. Már nem volt meg köztük a régi szeretet, és minduntalan bajba kaptak.

JOHN: Én akkor egyetlen tudatos döntést sem hoztam. Teljesen automatikusan végeztem a munkát, mint amikor valaki bemegy az irodába kilencre, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Ha valaki szólt, hogy most gyerünk lemezt készíteni, bementem és csináltam a lemezt, és nem gondolkodtam el rajta. Ezzel nem azt mondom, hogy untam a dolgot, ha jól játszottunk, élveztem, ha rosszul, akkor fárasztott, de ha jól játszottunk, akkor is munka volt.

PAUL: Emlékszem, egyszer, amikor összeültünk megvitatni a Let It Be-t, John azt mondta: „A, értem már,- mindenáron dolgozni akarsz". Mire én azt feleltem: „Igen, azt szeretném, ha mindnyájan dolgoznánk. Jót tenne mindenkinek." Az előző nyarat mindenki boldogan ellazsálta, és úgy éreztem, nagyon le kellene már tennünk valamit az asztalra.

Sok időbe telt, mire rá tudtam beszélni a bandát a Let It Be-re. Aztán meg állandósultak a viták, úgyhogy az eredeti elképzelés helyett végül a Beatles szétesését vettük filmre. Persze lehet, hogy így a cselekmény érdekesebb lett, még ha szomorúbb is.

NEIL: Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki szívesen ment Twickenhambe. Eredetileg csak arról volt szó, hogy akármit csinálnak, azt filmre kell venni, és a film producere, Denis O'Dell állt elő azzal, hogy a kameráknak helyet kell biztosítani, így jött szóba Twickenham, amit már a Help!-nél és az Egy nehéz nap éjszakájánál is használtak.

Twickenhamben baromi hideg volt januárban, nem lehetett ideális hely a lemezkészítésre. Meg az se akart összejönni, hogy akkor ez most micsoda: lemezfelvétel vagy filmforgatás? Mindenki kényelmetlenül érezte magát. A hely filmstúdiónak készült, ezért a lemezhez hordozható felszerelést kellett használni. És nemigen lehet igazán kreatív munkát végezni úgy, hogy közben az embert folytonosan filmezik.

PAUL: VALÓJÁBAN AZ TÖRTÉNT, HOGY AMIKOR BEMENTÜNK ODA,

KIDERÜLT, HOGYAN IS ZAJLIK LE EGY EGYÜTTES FELBOMLÁSA. AKKOR EZT MÉG NEM TUDTUK, DE MENET KÖZBEN MENT SZÉT A BEATLES.

JOHN: A Let It Be forgatása pokoli volt. Amikor bemutatták a filmet, többen szóvá tették, milyen savanyú képet vág rajta mindig Yoko. Hát nem hiszem, hogy akár a Beatles legelszántabb rajongója is szívesen végigülte volna azt a hat hetet. Ez volt a világ legnyomorúságosabb filmforgatása.

GEORGE: 1968 utolsó hónapjaiban Jackie Lomax nagylemezének a producere voltam, másrészt meg Woodstockban töltöttem az időt Bob Dylannel és a Banddel, és remekül éreztem ott magamat. Számomra nagyon lehangoló volt hazatérni és belecsöppenni a Beatles „rosszkedvének telébe" Twickenhamben. Pedig nagy optimizmussal indultam haza, azzal, hogy új év kezdődik, és mi is megint kitaláltunk valami újat a lemezkészítésben. Pár napig ment is a dolog, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hangulat semmit sem javult a legutolsó lemezfelvétel óta, és ez már megint csupa kínlódás lesz. Mindenféle piszlicsáré dolgon összezördültünk.

Mindenki tudja, hogy korábban is szinte mindent a nyilvánosság előtt csináltunk, most ehhez hozzájárult az is, hogy még próba közben is filmeznek bennünket. Az is rákerült a filmre, amikor összevesztünk Paullal, mert rám szólt: „Ezt ne játszd!", én meg azt feleltem: Jól van, azt játszom, amit akarsz, de ha akarod, el is mehetek. Azt teszem, amit akarsz."

Megalázó volt, hogy ezt még filmezik is. Még jó, hogy nem verekedtünk össze. Így is az járt a fejemben, hogy minek kell ez nekem? Ha egyedül vagyok, egész jól tudom érezni magam, itt viszont boldogtalan vagyok. Mi lenne, ha elmennék?

Ezen a fázison más is átesett. Előzőleg Ringó hagyott ott csapot-papot. John meg szinte csak arra várt, mikor mehetne el már végleg. Nagyon nehéz, nagyon nyomasztó időszak volt, és akkor még filmre is vették a privát veszekedésünket! Na, akkor mondtam, hogy „én ezt nem csinálom tovább, elmegyek", aztán fogtam a gitáromat, hazamentem, és aznap délután megírtam a „Wah Wah"-t.

RINGO: George azért ment haza, mert csúnyán hajba kapott Paullal. Aznap sehogyan sem tudtak szót érteni egymással, emiatt George végül lefalcolt, és még csak nem is szólt egyikünknek sem. Csak amikor ebédelni indultunk, akkor jöttünk rá, hogy olajra lépett. Amikor ebéd után még mindig nem jött elő, teljesen bevadultunk: Paul belegitározott az erősítőbe, John kikapcsolta a magáét, én meg olyan vadul doboltam, mint még soha. Én nemigen szoktam ennyire kivetkőzni magamból. Azt hiszem, mind nagyon furcsán viselkedtünk. És Yoko persze mindvégig ott volt, és látta az egészet.

PAUL: Ha bármilyen javaslatom volt, amivel mondjuk George nem értett egyet, hamar vitává fajult a dolog, olyannyira, hogy George egyszer laképnél is hagyott minket. Arra már nem emlékszem, hogy ennek mi lehetett a konkrét oka, de biztosan én voltam a hibás, mert túl erőszakos voltam.

Az ilyesmi könnyen előfordul egy olyan emberrel, mint én, aki szeret mindent pontosan, rendesen megcsinálni. Korábban, hogyha előálltam azzal a szöveggel, hogy „fiúk, ezt gyorsan össze kellene dobni, hétfő délelőtt beugrunk a stúdióba, és már túl is leszünk rajta", mindig az volt a válasz: „Persze, oké, remek lesz", de amikor előadtam ezt az új ötletemet: „Nagy szám lenne, ha csinálnának rólunk egy filmet munka közben, ha lefilmeznék, amint próbálunk", eléggé langyos volt a fogadtatás. Kétkedve kérdezték: „Biztos, hogy jó lesz ez így?" Talán nem figyeltem löl erre eléggé.

Mai szemmel nézve a filmet már látom, hogy valóban túl agresszívnek tűnhet a viselkedésem, különösen azért, mert csak egy voltam a csapatból, nem holmi producer vagy rendező. Én egyszerűen lelkes voltam, és mindent meg akartam beszélni a rendezővel, de ez végül vitákhoz vezetett, és az egyiknek a végén mondta azt George: „Nekem ebből elegem van." Biztosan meg akartam mondani neki, hogy valamit hogyan játsszon, ami egy bandában mindig nagyon kényes téma.

Emlékszem, amikor nekiültünk a „Hey Jude"-nak, és elkezdtem énekelni: „Hé, Jude!", George valami „nanu-nanú"-t csinált a gitárjával, aztán ahogy folytattam: „ne rontsd el", ismét jött a nanu, és a többi sorok után is, mire én leálltam, és azt mondtam: „Álljon meg a menet: Azt hiszem, ez nem kell ide. Jobb lenne, ha várnál ezzel a felelgetőssel, az elejét hadd énekeljem csak magam." Akkor azt mondta: "Jó, persze", de talán már akkor elkezdődött, hogy nem igazán érzeti rá arra, amit én akarok.

Persze egy ilyen bandában demokrácia van, és neki nem feltétlenül kellett úgy csinálnia, ahogyan én szerettem volna, és teljes joggal lelt elege abból, hogy mindenbe bele akartam szólni. Úgy érezte, át akarom venni az irányítást a csapatban, pedig ez nem állt szándékomban, de úgy tűnhetett.

Számomra ez volt az a pont, ahol a Beatles szétesett: amikor elkezdtem azt érezni, hogy csínján az ötletekkel, mert nem fogadják szívesen. Én korábban is tele voltam ötletekkel, és akkor még nem volt ebből semmi probléma.

Szóval hiába volt nekem nagyon fontos a „Hey Jude", nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy ne legyen az elején felelgetős, ha George akkor nem hagyja rám. Ugyanis egy szólógitárossal nem lehet leállni vitatkozni ilyesmin, mert akkor azt érzi, hogy ő már másodrangú a bandában. Szóval, amikor George fölkapta a vizet, ilyesmi játszódhatott le benne: „Mióta diktálsz te nekem, hogy mikor mit játsszam? Én is Beatle vagyok!" Ma már jól értem ezt.

Akkor még nem értettem, és nagyon zavart, hogy nem hozakodhatom elő szabadon az ötleteimmel, hogy mielőtt bármit mondtam volna, előbb meg kellett gondolnom: „Nem fogják-e zokon venni?", míg korábban mindenhez úgy álltam hozzá, hogy ez egy jó ötlet, akkor hát meg kéne valósítani, éspedig együtt.

GEORGE: Nekem az volt az érzésem, hogy az utolsó néhány lemezünkön, talán attól kezdve, hogy abbahagytuk a turnékat, az előadóművészi szabadságomat megkurtították, éspedig legfőképp Paul. Eleinte (már kölyökkorunktól kezdve) a lemezfelvétel úgy zajlott, hogy bementünk, fogtuk a gitárt, megtanultuk az új dal akkordjait, aztán megbeszéltük a hangszerelést.

Később viszont (talán a Sgt Peppernél, amit a magam részéről éppen ezért nem is szerettem annyira) előállt az a helyzet, hogy Paulnak fixa ideái voltak arról, hogyan kell rögzíteni az ő számait. Senki másnak a javaslatait nem fogadta el, ellentétben Johnnal.

Paulnál ez időnként lassacskán átment paródiába: volt, hogy kinyitottam a tokot, és elővettem a gitáromat, mire rám szólt: „Még ne, előbb a zongoraszólamot vesszük föl Ringóval, a gitár majd csak később jön." Aztán ülhettem ölbe tett kézzel, amíg Ringó dobolt, Paul meg végigénekelte a „Fixing A Hole"-t.

Így vált fojtóvá a légkör, és bár az új nagylemez alapötlete az volt, hogy visszatérünk az élő felvételhez, változatlanul mindenki makacsul ragaszkodott a saját elképzeléseihez. Paul mindenkinek elő akarta írni, mit hogyan játsszon az ő számaiban. Sokszor gondoltam arra: „Mi a fenét keresek én itt egyáltalán?"

Mindennek a tetejébe ott volt még Yoko is, meg a negatív kisugárzása. John és Yoko egyszerűen elszállt valahová. John lélekben már nem is volt velünk, mert Yoko el akarta szakítani őt tőlünk.

SZERETNÉM LESZÖGEZNI, HOGY AZÓTA SOK VÍZ LEFOLYT A MERSEY-N, MA MÁR BÖLCSEBBEK VAGYUNK, ÉS JOBBAN MEGÉRTJÜK EGYMÁST. DE HA MÁR AZOKRÓL AZ IDŐKRŐL BESZÉLÜNK, LÁTNI KELL, HOGY AKKOR MIND NAGYON FURCSÁN VISELKEDTÜNK.

RINGO: George egyre több számot szerzett, és egyre inkább érvényesíteni akarta az elképzeléseit. Az elején ugye minden John és Paul akarata szerint történt, mivel ők voltak a szerzők. Csakhogy George időközben magára talált, és kikérte magának, hogy Paul irányítsa, mert még azt is elő akarta írni neki, hogyan játssza a szólót, mire George azt mondta: „Én vagyok a szólógitáros, én döntöm el, milyen legyen a szóló." És mindig nagyon jó szólókat játszott. De Paul akkor már így állt hozzá: „Én szereztem a dalt, én mondom meg, milyen legyen", míg korábban az volt: „írtam egy dalt, mit tudunk belőle összehozni?"

PAUL: Miután George elment, leültünk Johnnál megbeszélni a dolgot, és John első szava az volt: „Szóljunk Ericnek." Rögtön tiltakoztam, pedig John biztosan csak viccelt. Mindnyájan tudtuk, hogy a helyzet komoly, George távollétét nem engedhetjük meg magunknak.

RINGÓ: Mindnyájan elmentünk George-hoz, és megmondtuk neki, hogy szeretjük, szépen kibékültünk, és akkor visszajött hozzánk.

JOHN: Paul a fejébe vette, hogy többet kell próbálnunk, mint Simon és Garfunkel, akik mindig mindent tökéletesíteni akarnak, és csak utána vegyük föl a nagylemez anyagát. De hát, könyörgök, mi már száz éve játszottunk együtt, mi már nagyon lusták voltunk, a kisujjunkban volt az egész, mi a fenét próbáltunk volna annyit? Arról nem is beszélve, hogy bele se éltük magunkat, felvettünk néhány számot úgy, hogy senki sem volt benne szívvel-lélekkel.

Mindvégig pocsékul éreztem magamat, különösen mert még filmeztek is közben, a pokolba kívántam mindenkit. Ráadásul a forgatás miatt mindig hajnali nyolckor kezdtünk,- én nyolckor még nem tudok játszani, sőt még tízkor sem, ilyenkor normális ember még ágyban van.

Ez megint olyan volt, mint a Magical Mystery Tour. Paul akarta mindenáron, hogy a Beatles csináljon megint egy filmet, vagy akármit. Én viszont George-dzsal kórusban kérdeztem, hogy minek? Paul azért csak megszervezte az egészet, kész helyzet elé állított minket. Ráhagytam, mert engem akkor már semmi sem érdekelt Yokón kívül. Meg örökké be is voltam tépve, és nemcsak hasissal. Szartam az egészbe, de hát a többiek is. A filmen látható, hogy amikor nekikészülök az „Across The Universe"-nek, Paul ásít egyet, és elkezd valami bugit pengetni, mire megkérdezem: „Csináljunk inkább valami gyors számot?" Na, ennyire nem érdekelt engem az egész.

PAUL: A Let It Be forgatásán kulminált minden. Ott volt ugye George távozása (valószínűleg miattam), miután Ringó egyszer már eljátszotta ugyanezt, mert már nem hitt magában Az ő ügyét valamivel könnyebb volt egyenesbe tenni, mint a George-ét, ugyanakkor John egyre csak azt leste, mikor lesz ürügye elmenni, úgyhogy a Beatles egész szerkezete repedezni kezdett.

JOHN: Szerintem az volt a legnagyobb baj, hogy mire mindenki egyenként felért a csúcsra, szépen elkezdtük egymást megnyirbálni azzal, hogy szerzőként és előadóként is belekényszerítettük egymást egy sémába.

Nem arról volt szó, hogy már nem szerettük egymást. Én ezt a kapcsolatot már nagyon sokszor hasonlítottam egy házassághoz, és legfeljebb remélni tudom, hogy megértik azok is, akik sohasem voltak házasok. A Beatles egy nagyon régi kapcsolat volt. Jóval azelőtt kezdődött, hogy az amerikai, sőt az angol nagyközönség megismert volna bennünket. Amikor megismerkedtünk Paullal, ő tizenöt éves volt, én tizenhat. És az sem tegnap történt, hogy mi négyen összeálltunk.

Aztán egy csomó minden történt velünk, Epstein meghalt, a nyakunkba szakadt az üzlet, és mindezt már nagyon untuk, és nem bírtuk tovább elviselni. Ilyen helyzetben rendre egymást kezdik bántani azok, akik együtt élnek. Mintha mindig azt mondtuk volna egymásnak: „Miattad van az egész, miattad szar az én életem." Kicsinyes dolog volt, de törvényszerű, hogy így vezettük le az indulatainkat.

Talán a Let It Be kamerái hozták ki belőlünk, hogy ez így nem mehet tovább, mert már erőltetett, amit csinálunk. Kissé az volt már a Magical Mystery Tour is, de abba még bele tudtunk csempészni egy kevés igazi mágiát.

MIRE ELKEZDTÜK A LET IT BE-T, MÁR NEM LEHETETT FOLYTATNI A JÁTSZMÁT. MÁR ÁTLÁTTUNK EGYMÁSON, ÉS EZÉRT ZAVARBAN VOLTUNK, HISZEN MINDADDIG HITTÜNK ABBAN, AMIT CSINÁLTUNK, ÉS A MUNKÁNK EREDMÉNYÉBEN, MEG ABBAN IS, HOGY MINDEN JÓ LESZ.

DE EGYSZER CSAK ELVESZÍTETTÜK A HITÜNKET AZ ADDIGI HITÜNKBEN,

ÉS SZERTEFOSZLOTT A RÉGI VARÁZSLAT.

GEORGE MARTIN: Paul próbálta még összefogni a bandát, de sajnos úgy, hogy kezelje akarta venni az irányítást, amihez egyenként nagyon ért, csakhogy ez sértette John és George önérzetét.

Kettejük közül is John volt a nehezebb eset, mert örökké együtt volt Yokóval, és emiatt rendre késve jelent meg, vagy egyáltalán nem, ami sok kínos helyzethez vezetett. John komoly válságot élt át, amíg azt a lemezt csináltuk. Egyszer meg is mondta nekem nyíltan: „Hagyj békén a süket produceri dumáddal, nem vagyok vevő rá. Egy őszinte nagylemezt akarunk." „Milyen egy őszinte nagylemez?" - kérdeztem. „Olyan, amivel nem manipulálsz, amin nincs semmi trükk meg rájátszás, amin az van, amit mi csinálunk, és úgy, ahogy csináljuk." Én rögtön azt mondtam erre: „Jó, akkor ez most ilyen lesz".

Mindebből nem lett semmi, mert lejátszották a számot egyszer és nem tetszett nekik, és lejátszották megint és megint és megint, végül a tizenkilencedik felvételnél azt kellett mondanom. „John, ezen a basszgitár nem volt olyan jó, mint a tizenhetesen, viszont az ének jobb volt, mi lenne, ha még egyszer nekimennénk?" És nekimentek újra meg újra, volt, amelyiknek negyvenháromszor, és ebbe mindenki nagyon belefáradt.

GEORGE: Meghívtak egy bulira a surreyi Elsteadbe, Ringó házába, amit Peter Sellerstől vett meg. Ott beszéltük meg, hogy ismét össze kellene jönni, és be kellene végre fejezni azt a nyomorult lemezt. Azt is eldöntöttük. hogy mivel senki sem érzi jól magát Twickenhamben, átköltözünk a Savile Row-i stúdióba.

NEIL: Január 20. táján úgy döntöttek, hogy átköltöznek a Savile Row-ra. Alexisz Mardasz már dolgozott az ottani stúdión, csak még nem fejezte be. Mindenhol mindenfele drótok lógtak és tekeredtek, végül mégis oda jutottunk, hogy be kellett vinni a hordozható felszerelést. De maga a stúdió, ahol a felvételek folytak, sokkal kényelmesebb és otthonosabb volt, mint Twickenhamben.

RINGO: Twickenhamben lassan teltek a napok, és sokszor ráuntunk az egészre. Az ottani stúdió egy nagy hodály volt, annyira otthonos, mint egy istálló. Aztán hál' istennek átmehettünk az Apple pincéjébe.

Az Apple remekül föl volt szerelve minden technikával. Kényelmes volt, és a magunkénak éreztük azt a helyet. Szerettünk ott lenni, mert amikor éppen nem dolgoztunk, körülültük a kandallót, amit azért rakattunk be, hogy igazán barátságos, otthonos legyen a környezetünk.

Arra csak az első visszajátszásoknál jöttünk rá, hogy a kandalló mégse olyan szuper ötlet, mert a felvételeken hallatszott az égő fa pattogása. Hosszú időt töltöttünk el hideg stúdiókban, és már igazán vágytunk a jó kis barátságos melegre, de sajnos kiderült, hogy ez nem megy,- ha felvétel van, akkor bizony nem pattoghat a tűz.

Egyébként Glyn Johns nem vált be a nagylemez készítésénél, ezért visszatértünk George Martinhoz.

GEORGE: Fogalmam sincs, hogy George Martin miért nem volt benne a buliban elejétől kezdve. Valaki biztosan arra gondolt, hogy mi lenne, ha a változatosság kedvéért most Glynnel dolgoznánk, de George-dzsal biztosan nem volt semmi bajunk.

A Savile Row-i ház igazán jó kis hely volt, kár, hogy később Tesco-áruházzá alakították át. Emlékszem, a pince már akkor megtetszett nekünk, amikor először elmentünk megnézni. Tölgyfa gerendás hely volt, benne kandallóval, és megtudtuk, hogy korábban ott volt Jack Hylton klubja. Gondoltuk, ez az, itt aztán kellemes lesz a lemezkészítés.

Persze mire átalakították stúdióvá, a gerendák eltűntek, mindent műanyag borított. A főbűnös természetesen Alex volt a maga tizenhat hangszórójával, amiről már beszéltem. Kiderült, hogy azt se tudta: a sztereóhatáshoz kettő is elég, mire aztán mindent ki kellett tépni a falból, amit ő nagy buzgón berakott. De még így is sokkal kényelmesebb volt Twickenhamnél.

GEORGE MARTIN: Mágus Alex megígérte, hogy jobb stúdiót épít, mint az EMI-é. Ez persze nem sikerült neki, olyannyira, hogy amikor a Savile Row-n folytatódtak a felvételek, kénytelen voltam átvitetni az EMI felszerelését. Egyébként ez várható is volt.

Az Apple irodaháza elég sivár volt akkoriban a teljesen fehér falaival, és gyakorlatilag a stúdióban sem volt semmi használható dolog. Mágus Alex még arról is elfelejtkezett, hogy itt-ott lyukakat keltene fúrni a falba a stúdió és a keverőpult közé, így aztán a kábeleket az ajtó alatt kellett átvezetnünk, később meg kiderült, hogy a légkondicionáló zaja belehallatszik a felvételbe, így azt is ki kellett kapcsolnunk, amikor a fiúk játszottak. A többi stimmelt.

RINGO: AZT HISZEM, ADDIGRA MÁR MINDENKINEK KEZDTÜNK AZ AGYÁRA MENNI, MERT SOK IDŐ AZZAL MENT EL, HOGY VITATKOZTUNK,- NEM A FELVÉTELRŐL, HANEM AZ ÉLETRŐL ÚGY ÁLTALÁBAN.

PAUL: A technikai feltételek igen jók voltak az Apple-nél, mivel George Martin ideiglenesen azt ugyanúgy berendezte nekünk, mint a twickenhami stúdiót, nem lehetett ugyan befejezettnek tekinteni a stúdiót, de tökéletesen használható volt, maradéktalanul megfelelt a célnak.

DEREK: A stúdióban helyeztek el az átalakításkor a központi fűtés kazánját, és sajnos nem volt rendesen hangszigetelve. Amikor valaki rájött, hogy a zúgása behallatszik a felvételekbe, a Beatles leállíttatta a fűtést azzal, hogy majd kandallótűznél fognak melegedni. Arra bezzeg nem gondoltak, hogy mi többiek akár meg is fagyhatunk - mi már nem is számítottunk.

No mindegy, a lényeg az, hogy valami stúdiót mégiscsak összeeszkábáltattak ott Mágus Alexszel, de az, amint várható volt, nem felelt meg a célnak. A Let It Be felvételéhez be kellett hozni valami mozgatható felszerelést. Olyan volt, mintha a szép nagy gáztűzhely tetejére állított hordozható olajtűzhelyen kellene főzni, mert gáz, az nincs.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen mostoha körülmények között mégis micsoda lemezek születtek. Abban az őrült Apple-korszakban hozták össze a fiúk a fehér albumot, a Let It Be-t és az Abbey Roadot, és akkor fejezték be a Yellow Submarine-t is.

GEORGE: Amikor elmentem Eric Claptonnel a Festival Hallba Ray Charles koncertjére, felvezetésként orgonáit és énekelt egy gyerek a színpadon, a „Double-O Soul"-t adta elő. Ismerősnek tűnt, de mintha megnőtt volna időközben. Aztán Ray is bejött a színpadra, és néhány nóta után bemutatta -Billy Prestont! Ray kijelentette: „Mióta hallottam Billyt játszani, le sem ültem az orgonához, ezt teljesen rá hagyom." Ekkor már tudtam, hogy honnan ismerem: 1962-ben találkoztunk Hamburgban, csakhogy akkor még egészen kis kölyök volt, nem is látszott többnek 10-12 évesnél, mostanra meg már alaposan megnyúlt.

A koncert után megkerestem Billyt, és elhívtam a Savile Row-ra. Éppen akkor érkezett, amikor a Get Back-et próbáltuk a pincében, és fölmentem hozzá a recepcióra megkérni: „Te, szállj már be ebbe a felvételbe, mert mindenki olyan furcsán viselkedik." Szerencsémre kapott az ajánlaton, másfelől meg tudtam, hogy a többiek is kedvelik Billyt, és gondoltam, jót tesz nekünk egy kis vérfrissítés.

Mindig elcsodálkozom, hogy összeszedik magukat az emberek mások jelenlétében, hogy ilyenkor nem merik kimutatni a foguk fehérjét. Ez történi a fehér album felvételekor is, amikor Eric Claptont kértem föl a „While My Guitar szólójára. Ilyenkor hirtelen mindenki úgy viselkedik, mint egy kisangyal.

Billy lejött velem a pincébe, és megkérdeztem a többiektől: „Ugye emlékeztek Billy Prestonra? Remek billentyűs." Le is ült az elektromos zongorához, és egy csapásra száz százalékot javult a hangulat. Pusztán az ötödik ember jelenléte megtörte négyünk között a jeget. Billy persze mit sem tudott a mi torzsalkodásunkról, és a maga ártatlanságával mindnyájunkat feldobott. Persze az sem mellékes, hogy Billy milyen jól zongorázott, meg hogy mi hárman végre teljesen csak a gitárokra koncentrálhattunk. Egy szó, mint száz, nagyon jó felvétel lett.

RINGO: Nem hiszem, hogy jobban viselkedtünk volna csupán Billy Preston jelenlététől. Szerintem inkább arról volt szó, hogy végre megint nagyon jó számon dolgoztunk, ami mindig is feldobott bennünket. Ebben persze Billy is benne volt, de mi nem az ő személyétől, hanem a jó zenétől kaptunk ismét szárnyakat.

Igen, a Get Back nagyon jó szám, és ezt már akkor éreztem, mint ahogy a „Don't Let Me Down"-nál is. Két egyszerű, dögös kis nóta, mint a régi időkben. Én is csináltam a Get Back-ben egy különleges dolgot, amit azóta el is loptak — méghozzá bizonyos Ringó Starr a „Back Off Boogaloo"-ban, persze Ringó Starr engedélyével!

PAUL: Billy rendkívül tehetséges gyerek volt, mind nagyon jól kijöttünk vele. Amikor megtudtuk, hogy éppen Londonban van, kaptunk az alkalmon, hogy együtt dolgozhassunk vele. Nem volt abban semmi különös, hogy bevettük a Let It Be-be, hiszen régi haver volt.

Meglehet, hogy a jelenléte segített minket abban, hogy normálisabban viselkedjünk egymással a felvételeken, ugyanakkor problémák is adódtak ebből, hiszen megszoktuk, hogy mindent mindig mi négyen játszunk el - valaki azt mondta, mi voltunk a négyfejű sárkány.

Amikor Billy beszállt, valóban egyrészt elkezdtünk viselkedni egy kicsit, mint amikor vendég érkezik a családhoz, méghozzá szívesen látott vendég, másrészt viszont ott motoszkált bennünk az aggodalom is: „mi van, ez most már csatlakozni fog hozzánk?" Egyáltalán nem volt példátlan az ilyesmi, gondoljanak csak a Stonesra. Szóval akkor még nem tudtuk, mi fog ebből kisülni, jobb lesz-e, vagy csak tovább mélyíti a válságunkat.

De az biztos, hogy Billy remekül játszott, baromi jó volt vele együtt zenélni, így végül is a lehető legjobban sült el a dolog.

GEORGE MARTIN: Billy Preston játéka sokul lendített a lemezen, mert valóban remek billentyűs, és ha csak a Get Back zongoraszólamát játszotta volna fel, már akkor is bőven megérte volna behozni öt. De ezen Jelül, mivel nagyon segítőkész ember, abban is közrejátszott, hogy oldódjon a négyük közötti feszültség is. Ettől aztán a munka is remek hangulatban folyt.

JOHN: Az „Across The Universe"-öt eredetileg még a fehér album végén vettük föl. Arra már nem fért rá semmiképpen, meg aztán nem is sikerült igazán jól a felvétel. Semmi értelme sem lett volna megismételni, mert addigra mindannyian hullafáradtak voltunk. Sajnáltam pedig, mert nagyon jó számnak tartom.

A feleségem mellett feküdtem az ágyban, és gondolkoztam. Eleinte negatív kicsengésű dalnak indult, mert a feleségem rágta valami miatt a fülemet, és most, hogy már elaludt, állandóan az járt a fejemben: „Ömlőnek a szavak, mint megáradt patak..." A bosszúságtól úgysem tudtam volna elaludni, lementem hát, és összeütöttem az érzéseimből egy kozmikus dalt, vagyis magasabb szintre emeltem az alapgondolatot: „Mit prézsmitálsz örökké?"

Csakhogy amikor elkészültem a számmal, senkit sem érdekelt, mert torkig voltak már a munkával. Jó dal volt, de senkinek nem volt kedve dolgozni rajta. Mérgemben azt gondoltam, így is jó, akkor ez nem is lesz Beatles-szám, és odaadtam a brit Természetvédelmi Alapnak, azok jelentették meg először.

Amikor a Let It Be-t forgattuk, ismét nekirugaszkodtam, de a filmen is látható, hogy menet közben elment tőle a kedvem. Azért a felvétel megvolt, és miután Phil Spector gatyába rázta, egészen jól hangzott, úgyhogy végül még egyszer lemezre került.

A szöveget ihletett állapotban írtam, nem is gondolkodtam el rajta, kivéve talán egy-két sorát; nem is tekintem a saját alkotásomnak, mert készen kaptam valahonnan.

GEORGE: Az „I Me Mine" az egó problémájáról szól. Arról, hogy az embernek két énje van: az egyik a kis én, amelyik azt mondja, hogy „én vagyok", a másik a nagy Én, vagyis az Om, a teljes és oszthatatlan tudat, amely mentes a kettősségtől és az egótól is. Nem létezik semmi, ami ne lenne része ennek a nagy egésznek. Az embernek azok az igazán boldog pillanatai, amikor a kis én beleolvad a nagy Énbe.

Miután megkóstoltam az LSD-t, akkor tudatosult bennem, hogy körülöttem minden az egóval függ össze: „Ez az én cédulám, ez az én ingem, ezt add ide nekem, ez én vagyok." Mindezt megutáltam, mert rájöttem, hogy hamis és múlékony. De később már okultam is ebből: ahhoz, hogy rájöjjek, van még bennem valaki más is ezen a nagypofájú, szószátyár alakon kívül, aki vagyok (mert ilyen voltam: nem értettem az égvilágon semmihez, mégis mindig járt a szám), előbb föl kellett tennem a kérdést: „Ki vagyok én?"

DEREK: A Let It Be felvételei alatt néha lelátogattam az Apple stúdiójába, és láttam, milyen kelletlenül csinálják. Aztán Billy Preston csatlakozásával nagyot javult a hangulat. Onnan kezdve egész lelkesen dolgoztak megint a fiúk, nem úgy, mint Twickenhamben, és valaki megsúgta nekem, hogy mindenféle terveket szőnek. Amilyen paranoiás voltam akkor, rögtön azt képzeltem el, amint arról vitatkoznak: „Itt van ez a Derek meg a hülye irodája, hogyan szabaduljunk meg tőle?" Ezért megkönnyebbül tan, amikor legalább visszajöttek a házba, és január végétől két-három héten át egész simán mentek a dolgok.

GEORGE: A Lel It Be-nél az eredeti elképzelés az volt, hogy a stúdióban csak elpróbáljuk az összes új dalt, aztán koncerten vesszük föl az egészet. Erre azért nem került sor, mert benn a stúdióban egyszerűen nem volt szívünk semmit félbehagyni, és végül mindent ott vettünk föl,- a filmen inkább az látszik, hogyan próbálunk, és maga a koncert is csupán egy nyilvános próba.

NEIL: Még mindig szó volt arról, hogy a koncertet egy hajón rendezzék, vagy egy görög amfiteátrumban, esetleg a londoni Roundhouse-ban, de végül egyikben sem tudtak megállapodni.

PAUL: Szerettük volna már befejezni a filmet, ami végül abban a problémában csúcsosodott ki, hogy mit lehet összehozni két hét alatt? így merült föl az ötlet, hogy egyszerűen menjünk föl a háztetőre, és legyen ott a koncert,- már nem tudom, kinek jutott az eszébe, kissé olyan, mint amilyenek az én legrosszabb ötleteim szoktak lenni, de ebben nem vagyok biztos.

RINGO: Volt ez az ötlet, hogy megint adunk valahol egy koncertet, és az elején azon vitatkoztunk, hogy a Szaharában legyen-e vagy a Palladiumban. Csakhogy nem volt kedvünk elmozdítani a felszerelést, így abban maradtunk, hogy egyszerűen fölmegyünk a tetőre. Neil és Mal megszervezte a cígölést, aztán leültünk és eljátszottunk egy-két számot. Baromi hideg és szeles volt az idő, de akik a környező ablakokból néztek minket, igazán élvezték a mókát.

GEORGE: Azért vonultunk föl a tetőre, hogy valahogy mégis megcsináljuk a koncertet,- egyrészt ez volt a legegyszerűbb színhely, másrészt meg ilyet se csinált még senki más, borzasztó kíváncsiak voltunk, ki mit szól egy koncerthez egy háztetőn.

Rögzítettünk egy rejtett kamerát az Apple bejáratával szemben a recepciónál, hogy filmre vehessünk azoknak a reakcióját, akik bejönnek. No, a legtöbben azok voltak, köztük persze a rendőrök is, akik azt mondták: „Micsoda dolog ez? Azonnal hagyják abba!

PAUL: Voltaképpen jó hecc volt. Kiraktuk a mikrofonokat, és zenéltünk egy jót. Emlékszem, Vicki Wickham a „Ready, Steady, Go"-ból ott állt a szemközti ház tetején,- nem tudom, hogy jutott eszébe oda felmászni többedmagával; mindenesetre mások is követték a példájukat, és több háztetőn is megjelentek az ott dolgozó emberek.

Először úgy volt, hogy az egész anyagot lejátsszuk odafent, és majd ezt rögzítjük, ha elég jól sikerül,- ha nem, akkor inkább a stúdiófelvételeket tesszük lemezre. Élveztük, hogy olyan hosszú szünet után ismét a szabadban játszhatunk. Ugyanakkor kissé bizarr is volt, mert közönségünk alig volt, csupán azok, akik fölmentek valamelyik háztetőre. Olyan volt, mintha az angyaloknak játszottunk volna, és ez szép gondolat volt. Lent meg a hétköznapi valóság: ott ugyanis főleg azokat a jól öltözött urakat filmezték, akik tekergették a nyakukat, hogy „mi ez a zenebona?"

Aztán Mal átsiklott a rendőrkordonon, és feljött a hírrel, hogy a rendőrségnek nem tetszik a rendzavarásunk. Mondtuk, hogy márpedig nem hagyjuk abba, mire ő: „De le fognak titeket tartóztatni!" Azt mondtuk erre: „Nem baj, sőt remek. A film nem is végződhetne jobban:

Tetőről a börtönbe: bekasznizták a Beatlest!"

Kitartottunk hát, és szerintem megérte. Én a Hofneremen játszottam, amit igen könnyű tartani. Addig játszottunk, amíg be nem cserkészett minket egy zsaru - még azt is tudom, hogy a westminsteri rendőrőrs 503-as számú közege volt - és ránk kiabált: „Hagyják abba!"

Mire mi azt mondtuk: „Ha ezt akarja, lökjön le minket a tetőről, de vigyázzon, mert azt is filmezni fogják!"

Ha jól emlékszem, végül kihúzták a dugókat a konnektorokból, és ezzel ért véget a film.

RINGO: Engem mindig felbosszantanak a rendőrök. Akkor is kihívta őket valaki a környékről, és mikor fölértek a tetőre, én csak doboltam tovább, és arra gondoltam: „Óriási! Remélem, el fognak hurcolni a doboktól!" Komolyan ezt szerettem volna, mert baromi jó lett volna a film végére, amint rám ordítanak: „Hagyja abba a dobolást!", aztán felborogatják a felszerelésemet. Sajnos, nem ez történt, hanem áramtalanították a berendezést. Nagy jelenet lehetett volna pedig.

GEORGE: Végül négy vagy öt dalt játszottunk el, azért nem többet, mert egyszerűen áramtalanítottak bennünket. Mindegy, a film így is egész jó lett.

DEREK: Január 30-án, amikor a koncert volt a tetőn, rémlett nekem az irodámban, hogy valahol a fejem fölött mintha zenélnének, de éppen nyakig voltam a melóban. Aztán mégis kinéztem az ablakon, és láttam a nagy mozgolódást az utcán.

Jómagam nem mehettem föl a tetőre, mert a sajtóval voltam elfoglalva: rengetegen telefonáltak. Egész Londonban híre ment pár perc alatt, hogy a Beatles a háztetőn koncertezik ami igen jó érzés volt. Már hónapok óta vártam egy ilyen pozitív visszajelzésre.

Az filmen is látszik, hogy nem mindenki így fogta föl, sőt egyesek „csendháborításnak tartották, de a sajtó inkább örömteli szenzációnak fogta föl - és az is volt.

NEIL: Már nem emlékszem, kik voltak a szomszédaink a Savile Row-n, de nem voltunk rossz viszonyban velük. Csak az nem tetszett nekik, hogy a Beatles odacsődítette a tömeget. Némelyiküknek talán maga a zene sem tetszett. Nem tudom, én sajnos nem voltam ott, éppen kórházban feküdtem mandulaműtéttel.

GEORGE MARTIN: Én odalenn voltam, miközben ők fönn játszottak a tetőn, és agyonizgultam magam, nehogy az legyen a vége, hogy mind a Savile Row-i rendőrőrsön kötnek ki rendzavarásért.

DEREK: Az a fantasztikus koncert a tetőn óriási távlatokat nyitott meg a Beatles előtt. Addigra mindenki letett már arról, hogy valaha még egy koncertet adnak, de már 1968 végén megindult a pletyka, hogy esetleg lesz megint valami, és a tetőkoncert után mi is meglebegtettük annak a lehetőségét, hogy visszatérnek a dobogóra.

JOHN: Végül csak befejeztük, a legbefejezettebb szám a „Get Back". Sokáig csak próbáltunk, egyre csak próbáltunk erre a fellépésre, ami végül félbeszakadt, emiatt abbahagytuk a próbákat is, mert elegünk lett. Azokon a felvételeken úgyis csak egy csomó hablalyolás meg tökölés van rajta. Aztán nekikezdtünk egy új nagylemeznek, de félúton abbahagytuk, és most tartunk egy kis pihenőt. Az első egyszerű nagylemez lesz, de egy könyvvel együtt adjuk ki, ami arról szól, hogyan készült a lemez, és lesz ugyanerről egy film is, úgyhogy még mindkettőnek el kell készülnie. Ez egyfajta dokumentum arról, hogyan jön létre egy Beatles-lemez. Összesen 68 órányi anyagot vettek filmre, így eltart majd egy darabig, amíg megvágják rendes hosszúságúra. Rajta van az anyagon minden, ami egy ilyen felvételen előjön, az összes bosszúság és az összes őrület is.

PAUL: ÉN MINDIG, MÉG A VILÁGSIKER UTÁN IS AZT TARTOTTAM A LEGFONTOSABBNAK, HOGY A BEATLES EGY NAGYON JÓ KIS ROCKBANDA, NEM TÖBB, NEM KEVESEBB.

Ha nekiduráltuk magunkat, mindig jól tudtunk játszani - már a kezdet kezdetétől. Már azóta, hogy Ringó csatlakozott hozzánk, sőt néha azelőtt is. De igazán csak akkor állt össze a dolog, amikor Ringó belépett. Igen ritkán fordult elő, hogy mi négyen ne tudjunk valami jót összehozni - bár, mint minden bandának, nekünk is akadtak néha rossz napjaink.

Az volt tehát a legfontosabb, hogy élőben remekül tudunk játszani. Most hagyjuk azt, hogy ki-ki mire vitte egyedül is, hány lemezt csináltunk külön-külön, ez mind nem érdekes ahhoz képest, hogy mekkora banda volt a Beatles. A Let It Be-nél is azt reméltem, az fog igazán feldobni bennünket, ha megint élőben játszunk, nem pedig a stúdióban csiszolgatjuk a végtelenségig a zenénket.

JOHN: Leginkább az hiányzik nekem, hogy az ember leül a barátaival, és zenél egy jót. Ez a végén már a Beatlesnél sem volt meg így. Abbahagytuk ugye a turnékat, mert belefáradtunk, s attól kezdve már csak lemezfelvételekre ültünk össze, és gyakorlatilag a próbák is csak a stúdióban folytak. Emiatt néha unalmassá is vált az egész, másfelől meg kijöttünk a gyakorlatból, mert egy zenésznek ugyanúgy állandóan gyakorolnia kellene, mint ahogy egy sportolónak edzenie. Mi meg hónapokig nem is vettünk gitárt a kezünkbe, aztán a stúdióban, hipp-hopp, elvárták tőlünk, hogy csúcsformában legyünk. Ez nem ment, hanem néhány napot az összehangolódásra kellett szánnunk, amire sosem volt szükség korábban, amikor még koncerteztünk.

Technikailag ugyan nyilván sokat fejlődtünk, amikor volt elég időnk elbíbelődni a felvételekkel a stúdióban, viszont már nem pendültünk annyira egy húron, mint korábban, és ettől mindegyikünknek hiányérzete támadt.

GEORGE MARTIN: A Let It Be nagylemez végül afféle dokumentummá sikeredett. Clyn Johns meg én raktuk össze a zenei anyagot, méghozzá olyan „őszintén", ahogy John akarta. Aztán a fiúk mégis elfektették, mert mégse tetszeti nekik annyi hibával, amennyi sikeredett. Addigra már megszokták, hogy csak tökéleteset adnak ki a kezük alól, és ezt nem akaródzott felvállalniuk.

JOHN: Az eredeti felvétel úgy végződött, mint a kalózváltozat, Glyn Johnsra bíztuk, dolgozza fel az egészet, mi nem akartunk vacakolni vele. Azzal adtuk oda neki: „Csinálj vele valamit". A legelső nagylemezünket leszámítva most fordult elő első ízben, hogy nem akartunk részt venni az utómunkálatokban. Mindenki visszarettent attól, hogy 29 órányi anyagot vettünk szalagra. Kásahegynek tűnt. Minden szám rajta volt legalább hússzor, egyszerűen nem győztük volna szétválogatni

Nekem az is eszembe jutott, adjuk csak ki úgy, ahogy van, azzal legalább befellegzene a Beatles nimbuszának. Az őszinte vallomás lett volna: „Tessék, ilyenek vagyunk letolt gatyával meg álarc nélkül,- tessék, ezt szeresse, aki bírja, a játszmának vége." Persze végül nem ez történt, hanem villámgyorsan nekiestünk az Abbey Roadnak, hogy csináljunk még valami jót is, ami fenntartja a hírnevünket.

NEIL: Telt-múlt az idő, vártuk, mikor vágják már meg a filmet, tudunk-e szerződést kötni a United Artistsszal. Mivel pedig a Let It Be nagylemez egyben a film hanganyaga is volt, meg kellett vele várni a film bemutatóját,- ezért dobták piacra később, mint az Abbey Roadot.

GEORGE MARTIN: Az Abbey Roadot a Beatles afféle ráadásnak szánta, ha úgy tetszik jutalomjátéknak. A Let It Be csupán azért jött ki később, meri John megkérte Phil Spectort, hogy dolgozza át.

GEORGE: Azt hiszem, eredetileg Phil Spector kereste meg Allen Kleint azzal, hogy nem volna-e valami munka a számára, hiszen tudta, hogy Klein már nekünk dolgozik. Ha jól emlékszem, Klein javasolta nekünk, hogy játsszuk le Philnek a Let It Be felvételeit.

Phil Spectorról az volt a véleményem, hogy nagyon profi hangzást tud előállítani, mindig nagyra becsültem a munkáját, ráadásul személyesen is ismertük még a hatvanas évek elejéről, amikor Londonban tartózkodott. Épp ezért támogattam az ötletet, hogy vonjuk be őt a munkába. Ráadásul tudtam, hogy egy ideje nem szerzett zenét, tehát nyilván válságban volt, és gondoltam, a mi segítségünkkel ő is talpra állhat.

RINGO: Phil tiszta őrült. Akkor láttam először, amikor együtt repültünk New Yorkba; gyakorlatilag gyalog tette meg az utat Amerikába, mert annyira be volt sózva, hogy képtelen volt ülve maradni a gépen.

Jóval később találkoztam vele megint, amikor elkísértem Johnt és Yokót egy kiállításra Syracuse-ba. Egész nagy csoporttal készültünk oda, amelyik már felszállás előtt összejött a bárban. Amikor bemondták, hogy tessék felszállni, Phil kitalálta, hogy ez a gép le fog esni, így aztán mind visszamentünk a bárba, hiszen úgyis mindenki ivott volna még egyet, végül a következő járattal mentünk el. Phil mindig majrézott a repüléstől.

Szokás azt mondani, hogy Phil különc. Lehet így is fogalmazni, viszont zeneileg mindenféleképpen abszolút profi.

JOHN: Phil játszani tud a keverőpulton, ahogyan más a zongorán. Pár másodperc alatt akármilyen hangot képes elővarázsolni. Nagyon sokat tanultam tőle. Az ember csak elmondja Philnek az elképzelését, és ő tökéletesen meg tudja valósítani. Az ő kezében valóban az lesz belőle, amit akartál. Másokkal mindig az volt a baj, hogy a pult túlsó oldalán állva akaratlanul is átértelmezték a dolgot, Phil viszont sokat állt a pult innenső oldalán is. Más szóval szintén zenész, aki ráadásul ugyanúgy a hagyományos rockot szereti, mint én. Amikor segített nekem az „Instant Karmá"-nál, és megkérdezte, milyenre szeretném, mondtam, hogy olyan ötvenes évekbelire, azt is gond nélkül megcsinálta.

DEREK: Én csak akkor ismertem meg Phil Spectort, amikor a Let It Be felvételekor felbukkant. Szerintem is örült, de én nagyon bírtam. Az ilyenfajta őrülteket általában szeretem. Mondjuk, nem mennék el vele nyaralni, mert ahhoz túlságosan örült, de egész jól tudtam kezelni őt. Szerencsére engem a rendes, józan kis feleségem megóvott attól, hogy valaha is hozzá hasonlóvá váljak.

JOHN: Az nem kilejezés, hogy különc,- és ezt én mondom, aki magam is komplett őrült vagyok.

GEORGE: Paul állítólag kijelentette, hogy nem kér Phil Spectorból, csak ne rakjon rá egész nagyzenekart a „The Long And Winding Road"-ra, és egyáltalán ne csináljon semmi ilyesmit, de én speciel ezt az ötletét igen jónak tartottam.

PAUL: Úgy gondoltam, hogy a Let It Be legyen csak az az egyszerű lemez, amilyenné Glyn Johns mixelte, semmi nagyzenekarral meg egyéb plusszal ne legyen kiegészítve, hanem maradjon úgy, ahogy eljátszottuk. A Beatles élőben: ennyi. Lehet, hogy piaci megfontolásból ez nem volt jó ötlet, de talán mégis meg lehetett volna próbálni.

GEORGE MARTIN: Nekem egyáltalán nem leiszik, amit Phil Spector művelt a Let It Be-vel, Pedig mindig is nagy csodálója voltam. Kiadott néhány igazán remek lemezt. Csakhogy a Let It Be-vel pontosan azt csinálta, amit a Beatles nekem sohasem engedett, és talán neki se kellett volna. Úgy éreztem, eggyel alacsonyabb szintre vitte le a Beatles zenéjét, olyan lett, amilyen valamelyik más együttestől is kitelt volna.

PAUL: Nemrég újrahallgattam Spector verzióját; szerintem rémes. Sokkal jobban szeretem az eredetit, amelyik az antológiánk harmadik albumán hallható.

RINGO: Nekem tetszik, amit Phil csinált. Igaz, elvitte a zenénket másfelé, de nem rossz irányba. Különben is, ha nem tetszett nekünk a stílusa, miért kértük föl? Tudtuk, hogy mit tud, nem?

JOHN: Phil mindig is szeretett volna együtt dolgozni a Beatlesszel, és végül a legszarabb, legrosszabbul fölvett, leglélektelenebb anyagunkat kapta meg, és hallgat-hatóvá varázsolta, azaz nagy munkát végzett rajta.

RINGO: Utolsó lemezünkként a Let It Be jelent meg 1970 májusában, de az Abbey Road felvétele természetesen később készült. Ilyen összevissza világban élünk, hogy az utolsó megelőzheti az utolsó előttit, és helyet cserélnek. Így történt meg velünk is, hogy az utolsó előtti lemez után feloszlottunk, de az utolsó lemezünknél még együtt voltunk. Fura, nem?

Ha rajtam múlik, én másképp vágtam volna meg a filmet, mint ahogy Paul is másként, és John megint másként.

Mindenesetre a felvett anyagban sok minden érdekesebb volt annál, mint amit végül Michael Lindsay-Hogg beletett.

JOHN: Mi feleannyira sem vagyunk gazdagok, mint mások gondolják. Természetesen nincsenek megélhetési gondjaink, de ezt a pazarlást az Apple-nél ezentúl nem engedhetjük meg magunknak. Egy sereg ötlettel vágtunk neki, de sok más Beatles-vállalkozáshoz hasonlóan ez sem jött be, mert nem vagyunk gyakorlati emberek, és nem jöttünk rá elég hamar, hogy egy ilyennek az irányításához üzleti gondolkodásra van szükség.

Nem gondoltuk végig, hogy senkit sem lehet hosszú távon támogatni, ha nincs semmiféle bevételünk. Naiv elképzelésekkel láttunk hozzá a szervezéshez, elmentünk Paullal New Yorkba bejelenteni: „Majd ezt és ezt csináljuk, és ezt és ezt támogatjuk", közben meg nem teremtettük meg az egésznek az üzleti hátterét. Ma már tudjuk, hogy ez hiba volt. Szükségünk van valakire, aki rendet rak a házunk táján,- sokakat bizonyára meneszteni fog, de muszáj átalakulnunk.

NEM VÁRJUK EL, HOGY AZ APPLE-HEZ DŐLJÖN A PÉNZ, VISZONT ÍGY SEM MEHET TOVÁBB, KÜLÖNBEN FÉL ÉVEN BELÜL CSŐDBE KERÜLÜNK.

RINGO: Az Apple-t nem vezette senki, legfeljebb félre. Mi is mindenfélével foglalkoztunk benne. Én például felvállaltam a filmosztályt; gondoltam, ha már játszottam 1967-ben a Candyben, értek is valamit a filmhez. De eszünkbe sem jutott, hogy az egészet is meg kellene szervezni valahogy, ezért végül be kellett hozni egy idegent, hogy rakjon rendet. Allen Kleint választottuk.

JOHN: Egy könyvelő írásban figyelmeztetett: „A csőd szélén állnak, és ha így megy tovább, mindenük rá fog menni." Megkaptuk a feljegyzést mind a négyen, de szerintem egyedül én olvastam el. Aztán bejelentettem a sajtóban is, hogy ez a helyzet.

Ez nem nagyon tetszett senkinek. Elvárták, hogy továbbra is úgy tegyünk, mintha minden rendben lenne. Mint a királyi család: ők sosem sírnak, nem járnak vécére sem, és egyáltalán, sosem történik velük semmi, ők csak úgy vannak. Közben persze ők is emberek.

Szerintem a többieknek sem volt ellenére egy kis rendrakás, mert ha nem is tudták, hogyan állunk pénzügyileg, azt azért mégiscsak látták, hogy nincs minden rendben az Apple háza táján. George néha dührohamot kapott, amikor meglátta, hány részeg alak lebzsel benn az Apple-nél, akik minden bizonnyal a mi pénzünkből rúgtak be. De mi sajnos tehetetlenek voltunk velük szemben, kellett hát valaki, aki intézkedik a nevünkben.

NEIL: A Beatle-ek nem születtek üzletembernek, ezért aztán amikor boltokkal, irodaházzal, lemezvállalattal meg könyvkiadással kellett volna foglalkozniuk, már a saját munkájukon felül, mindent összekutyultak. Egy csomó pénzt kiadtak, közben azt se tudták, mire.

Az volt hál a kérdés, ki rak rendet helyettük. Ami engem illet, én eligazgattam valahogy az Apple-t, de csak azon az alapon, hogy „addig csinálom, amíg nem bíztok meg vele valaki mást". Nekem nem lett volna kedvem hozzá.

DEREK: A Beatles keresett valami vezéregyéniséget, aki előkelő helyen áll akár a zenei életben, akár a Cityben. Olyat, aki kézbe veszi helyettük a dolgokat.

Egy éjjel szívtunk nálam Johnnal meg Neillel egy kis LSD-t, és akkor azt találtuk ki, hogy megkeressük Weybridge-ben a helyi bankigazgatót meg a helyi ügyvédet, és megmondjuk nekik őszintén: „Tudják, az Apple gondban van, szükségünk lenne egy megbízható pénzemberre meg egy jó ügyvédre,- nem vállalnának föl minket?" Ezt sugallta nekünk az LSD.

Kijózanodva már elvetettük az ötletet, pedig szerintem jobb annál, mint ami később megvalósult, amikor az Apple-t pénzemberek kaparintották a kezükbe, akik ellen nem gondoskodtunk jogi védelemről...

JOHN: Könnyű utólag okosnak lenni. Tőlem annyian kérdezték már az Apple-lel meg a Beatles üzleti ügyeivel kapcsolatban, hogy ezt meg amazt miért így, miért nem amúgy csináltuk. Tessék kipróbálni, milyen az, amikor az ember ott ül a dollármillióin, és fogalma sincs arról, mit kezdhetne velük.

GEORGE: Többen is szóba kerültek az Apple megmentőjeként. Ha jól emlékszem, fölmerült például Dr. Beeching neve is, aki oly hatékonyan számolta föl az elavult brit vasútvonalakat,- gondoltuk, akkor az elavult Beatlesszel is boldogul majd valahogy.  Csakhogy ő nem vállalta a munkát, így kötöttünk ki végül Klemnél.

DEREK: Egy reggel kaptam egy telefont, hogy Allen Klein szerint az útjában állok, miattam nem képes utolérni a Beatlest. Ő igazán szeretné őket kihúzni a csávából, de miattam nem lehet. Gondoltam, hogy én ugyan nem akadályozom öt semmiben, ezért amikor a megbízottja rákérdezett, hogy Klein beszélhet-e Peter Brownnal, mondtam, miért ne? Klein aztán telefonált is, és valamiért valóban elakadt a hívás, de én elhárítottam az akadályt, hiszen különben is ebben vagyok szakértő, és lehetővé tettem, hogy Allen Klein beszéljen Peter Brownnal, majd később találkozzék a fiúkkal is.

NEIL: Allen Klein amerikai üzletember volt, aki addig a Rolling Stonest menedzselte. John és Yoko ismerkedett meg vele, és ők döntöttek úgy, hogy nekik is megfelelne.

JOHN: Kleinnek előbb-utóbb bele kellett botlania az Apple-be. Megtetszett nekünk, ahogyan a Rolling Stones üzleti ügyeit intézte. Ráadásul még nagyon tisztán, de lezseren is öltözik, nem a szokásos galamb-szürkében; rajta kívül nem ismerek üzletembert, aki ne lenne tetőtől talpig galambszürke.

RINGO: Akkoriban egy csomó minden történt egyszerre. Nemcsak Allen Klein került szóba menedzserként, hanem John Eastman, Paul sógora is.

Leültünk tárgyalni Allen Kleinnel, és eléggé meggyőzőnek találtuk, legalábbis én és John biztosan. Az volt róla az első benyomásom: ez az ember mindent el tud intézni. Ráadásul lelkesen állt hozzá a dologhoz. Nem mondom, elég nagyra tartotta magát, de azt is valahogy olyan helyesen csinálta, New York-i módra. Így aztán nem sokat haboztam a döntéssel, rá adtam a voksomat, és nemsokára George is csatlakozott hozzánk.

PAUL: A tetőn megtartott koncert után összeültünk egy megbeszélésre. Itt akartam fölvetni, hogy mi lenne, ha ismét vállalnánk kisebb fellépéseket, hogy visszataláljunk a régi önmagunkhoz. Akkor aztán ismét szőhetnénk nagyobb terveket is.

Csakhogy John és Yoko előző este már tartott egy megbeszélést Allen Kleinnel, aki meggyőzte Johnt arról, hogy jól tudná menedzselni őt. John hivatalosan is bejelentette a megállapodásukat. Amikor megkérdeztem, miért éppen mellette döntött, az volt a válasz: „Yoko egyedül őt találta szimpatikusnak."

GEORGE: John azzal állított be közénk: „Fiúk, én felfogadom Kleint menedzseremnek,- ez van." Aztán megkérdezte, nem akarjuk-e mi is megbeszélni Kleinnel ugyanezt, és Ringó meg én szinte habozás nélkül ráálltunk.

A történtek után nem is nagyon volt más választásunk. Az Apple-t nem irányította senki. Egy csomó pénzt kidobtunk az ablakon, és négyünk közül senki sem tudta, hogyan lehetne ezt megakadályozni. Szükségünk volt egy szakértőre.

Paul addigra már összejött Lindával, és szívesebben látta volna az ő fivérét, John Eastmant, vagy az apjukat, Lee Eastmant menedzserként. Az utóbbiakkal éppúgy tárgyaltunk, mint Kleinnel - méghozzá emlékezetem szerint a Claridge's-nél és én amellett voltam, hogy miért ne fogadhatnánk föl mindkettőt, de arra nem emlékszem, hogy Klein valaha is összejött volna Eastmanékkel

RINGO: Én kedveltem Allent. Vidám ember volt, és tájékozott a lemezbuliban. Ismert egy csomó lemezt, ismerte az együtteseket, teljesen képben volt. Ezzel szemben sokakkal beszéltünk, akik talán jó üzletemberek voltak, csakhogy a zenéről fogalmuk sem volt.

GEORGE: Én akkor így gondolkoztam: „Ha már a kettő között kell választani, én inkább Klein mellett döntök, mert John úgyis mellette tette le a garast, meg elég őszintének is tűnik". Az utóbbi véleményemet néhány év múlva revideálnom kellett, de akkor ez a szempont is sokat nyomott a latban, mert liverpooli gyerekként mindig is jobban szerettük az egyszerű, egyenes embereket, mint az olyan előkelőbbeket, amilyen Lee Eastman is volt.

NEIL: Elékszem egy olyan megbeszélésre, ahol a Beatles, Allen Klein és Lee Eastman is ott volt, de az utóbbi kettő nagyon nem csípte egymást, és jól össze is vesztek. Akkor még semmi sem dőlt el.

RINGO: John Eastmannel gyakran találkoztunk akkoriban, de arra egyáltalán nem emlékszem, hogy egyértelműen felajánlotta volna a szolgálatait.

Paulnak más elképzelései voltak arról, hogy ki irányítsa az Apple-t. Sokszor össze is vesztünk vele. Mi azt gondoltuk: „Mi így döntöttünk — te miért nem követsz bennünket?" Szerintem meg volt kötve a keze, mert rokoni viszonyban állt Eastmanékkel; ha nem róluk lett volna szó, hanem mondjuk John Northmanről, Paul nem vacillált volna annyit. így viszont nem akart balhét a családon belül.

NEIL: Pár hónap beletelt, mire mindent megbeszéltek, és összehoztak egy egyoldalas előszerződést (a véglegeset sohasem kötötték meg). John, George és Ringó ezt alá is írta, de Paul nem volt hajlandó,- azt hiszem, időt akart nyerni. Nem látott okot a sietségre.

PAUL: Szerintem Allen Klein nagyon meggyőző tudott lenni, mivel ez volt az erőssége. Mindig megkérdezte, hogy mit szeretnénk, és ha azt mondtam: „Pénzt, sok pénzt!", akkor mosolyogva mondta: „Meglesz!" Yokóval előfordult az is, hogy nehezen akart összejönni neki egy kiállítás, szólt hát Allen Klemnek, aki biztosan azt mondta neki: „Egy kiállítás? Nem probléma! Meglesz!" Meg is lett, mondjuk a syracuse-i, az viszont nem zavarta egyiküket sem, hogy a négyünk pénzéből, pedig Yoko nem is volt a Beatles tagja. No, hát így intézte Allen Klein a dolgokat: tulajdonképpen teljesítette az ígéreteit, mert ezzel tarthatott kézben mindenkit - az már más kérdés, hogy miképpen (és miből) is teljesítette azokat.

Én ajánlottam a Beatles ügyvédjének Lee Eastmant, de a többiek tiltakoztak: „Nem jó, mert részrehajló lenne veled.'' Ezt értettem, de azért megkérdeztem tőle: „Ha a Beatles felkérne képviselőjének, vállalnád?" Azt mondta, könnyen lehet. Ezért még egyszer megkérdeztem a többieket, mielőtt felkértem volna Lee-t, de megint azt mondták: „Szó sem lehet róla, mert túl elfogult lenne." És azt hiszem, ebben végső soron igazuk is volt.

John Klein mellett döntött, mire George és Ringó úgy gondolta, követi John példáját. Rájöttem, hogy tőlem is ezt várják el, csakhogy én ezt egyszerűen nem tartottam jó ötletnek. Kikértem Mick Jagger véleményét is az ügyben, mire ő azt mondta: „Nincs vele semmi gond, ha tényleg egy ilyenre van szükségetek." Vagyis semmi olyat nem mondott, amitől fenntartásaim lehettek volna, végül mégis magamra maradtam az ellenkezésemmel.

A Beatlesnél korábban az volt a szokás, hogy ha valamiben nem értettünk egyet valamennyien, akkor az meg volt vétózva. Most nekem nem adtak erre lehetőséget, hanem volt ez az új felállás, hogy három egy ellen, most mi lesz?

Emlékszem, egy este az Olympic stúdióban voltunk, mert valamit kellett dolgozni az Abbey Road lemezen. Már nekikészültünk a felvételnek, amikor megjelent Allen Klein is. A többiek felszólítottak, hogy írjam én is alá a szerződést, amit magával hozott, mert magával kell vinnie valami bizottsági ülésre. Mondtam: „Ugyan már! Péntek este van, szombaton sehol sem tartanak ülést, különben is, Klein a maga ura, nem felel semmiféle bizottságnak. Higgyétek el, hogy a dolog biztosan ráér hétfőig. Most csak vegyük föl szépen, amit akartunk, ne sürgessetek engem ezzel az aláírással."

Erre mindenki nekem esett: „Szóval hátráltatni akarsz minket? Húsz százalékot kér!" Mondtam: „Tizenötbe belemegyek." Erre megint azt mondták, én vagyok a kerékkötő, én meg: „Dehogyis, én ezt mindnyájunk érdekében mondom. Mi nem vagyunk akárkik, hanem a Beatles vagyunk. Tőlünk be kell érnie 15 százalékkal is."

De ők (nem tudom, miért) megmakacsolták magukat: „Nem, húsz százalékot fog kapni, és igenis van egy bizottság, és vagy most aláírod, vagy soha." Én sem engedtem, hanem azt mondtam, hogy márpedig én most nem írom alá.

Iszonyú nagy vita lett belőle, de végül elpucoltak, otthagytak magamra a stúdióban. Véletlenül beesett oda Steve Miller, hogy mi van, üres a stúdió? Mondtam, hogy a jelek szerint van némi üresedés. Azt mondta, hogy akkor használni szeretné, amiből az lett, hogy az egyik számán, a „My Dark Hour"-on én dobolok. Ketten vettük föl az egészet.

Nekem akkor ez éppen jól jött, mert kipüfölhettem magamból az indulataimat.

No, így lépett be Klein az életembe, hogy ilyen kész helyzet elé akartak állítani. A végén persze megkapta a húsz százalékát.

DEREK: Kleintől többnyire féltek az emberek, de én nem, mert éreztem, hogy valahol sebezhető is, mint ahogy mondjuk Frank Sinatra is: ö is szerette volna, ha szeretik. Kitinnél is éreztem, hogy van egy sebezhető pontja.

Azokkal persze, akik könnyen megijednek, tudott félelmetes lenni. Apró szeme volt, és mindent mindig megfigyelt. Ő New Jerseyből származik, tehát egy egészen más kultúrából, mint mi, de nekünk az Apple-nél nemigen fájt emiatt a fejünk: „Rossz híre van? Na és? Szükségünk van a szakértelmére, és ha nem tetszik a stílusa, majd kibírjuk."

Egyszer aztán azzal jött oda hozzám: „Azt mondták nekem, hogy maga sok pénzt elpazarol, főleg italra. Én azonban utánanéztem, és úgy látom, hogy ez a részleg nem is kerül olyan sokba." Mondtam: „Tudom. A sajtóosztály akkor kerül sokba, ha minduntalan utazgatnak. A whisky, a sör és a cigaretta nem annyira drága. "

Szerintem a Beatles nem sokat gondolkozott, mielőtt Allen Kleint alkalmazta volna. John gyakorlatilag egy este után jelentette ki, hogy nyugodtan rábíz mindent. Bár az igaz, hogy kikérték róla Jagger, Donovan, Mickey Most és mások véleményét is, akik egybehangzóan azt mondták: „Hát, nem éppen az a fajta, akivel szívesen menne nyaralni az ember, de az ügyeket elég jól kézben tudja tartani."

John és George (talán még Ringó is) elég hamar rábólintott. Paulnál azonban ez nem ment ilyen könnyen, ő mindig megfontoltabb volt, de végül ő is aláírt valamiféle szerződést. Azt hiszem, ezt fényképen is megörökítették mint nagy eseményt.

Én akkoriban ádázul pereskedtem Richard Bransonnel, aki akkor a Student magazin ifjú újságírója volt, azért perelt be, mert nem adtam át neki valamit, amit megígértem, miközben én sem kaptam meg a dolgot Johntól és Yokótól.

Tízezer fontra perelt be ezért a „vétségért".

Amikor John értesült erről, azt mondta: „Amiatt ne aggódj, Allen majd elsimítja. Majd minden szépen rendbefog jönni. Az a baj, hogy itt túl sokan félnek túl sok mindentől - Klein majd ügyesen felszámolja ezt." Szóval John talált egy új Messiást, amitől néhányon bizakodni kezdtek, mások pedig még inkább félni.

NEIL: Allen Klein sokakat menesztett az Apple-ből, és a maga embereivel helyettesítette őket. Ez persze nem egy nap, hanem úgy kilenc hónap alatt zajlott le. Például felszámolta az Apple önálló sajtóosztályát, és ezeket az ügyeket Les Perrinre bízta, aki viszont másokat is képviselt, például a Rolling Stonest. A lemezosztályról Klein kirúgta Ron Kasst, a filmosztályról (a Let It Be befejezése után) Denis O'Dellt, továbbá olyan kulcsembereket, mint Peter Asher, Tony Bramwell és Jack Oliver. Nem egyszerű létszámcsökkentésről volt szó, hanem a régi csapat szétveréséről.

Klein érkezése után új élet kezdődött az Apple-nél. A helyzet gyökeresen megváltozott már csak azért is, mert Paul nem folyt bele többé a dolgokba. Ő egyáltalán nem értett egyet az új módival. Viszont minden ellentét dacára akkor vették lemezre az Abbey Roadot, amikor Klein volt a menedzser.

GEORGE: AMIKOR ALLEN KLEIN MEGÉRKEZETT AZ APPLE-BE,

AZ OLYAN VOLT, MINT AZ A JELENET A THE RUTLES-BEN, AMIKOR RON DECLINE BEMEGY A SZAKASZHOZ, MIRE MINDENKI KIUGRIK AZ ABLAKON. KLEIN KIT KIRÚGOTT, KI MEG ELMENEKÜLT ELŐLE, MINDENESETRE A MAGA EMBEREIT ÜLTETTE A RÉGIEK HELYÉRE.

DEREK: Allen nagy átalakítást vitt végbe az Apple-nél. Mindig, mindenhol nagyon érezni lehetett a jelenlétét. A velem szemközti szobát foglalta el, úgyhogy tiszta hülye voltam, amikor mindent ugyanúgy csináltam tovább, mint addig. Ma már ezt nem merném megtenni. Abban a hamis biztonságérzetben ringattam magam, hogy engem úgyse rúghatnak ki, mert én képviselem a régi szép időket.

Volt egy „fekete" péntek, amikor Allen Klein sokakat elbocsátott, és akkor meghívott engem ebédelni. Ez először fordult elő. Azt mondta: „Néhány embertől most búcsút veszek. Ti maradtok, és ezt tekintsétek a szerencséteknek, mert sok helyen azzal szoktam kezdeni, hogy egytől egyig mindenkit kirúgok." Mi, akik ott maradtunk, bebeszéltük magunknak, hogy értékes munkát végzünk a Beatles számára.

Az irodámban volt például egy kis képernyő, amin örökké mindenféle színek villóztak: ha jól emlékszem, vagy 150 fontba került. Éppen ez is szemet szúrhatott volna Allennek, de ő már a Rolling Stonest és Donovant menedzselte az úgynevezett pszichedelikus időkben, és azt hiszem, ez olyan dolog volt a számára, amit értett is, meg nem is: „Ezek a fiúk szeretik az ilyen bigyókat. Nem tudom ugyan, mit szeretnek rajta, de szeretik. Nincs semmi értelme, pénzt nem hoz a házhoz, de nem is nagyon visz, akkor meg hadd játszadozzanak egy kicsit..." így aztán Klein szerencsére békén hagyott engem képernyőstül - még másfel évig.

Peter Ashert nem rúgták ki, hanem ő mondott fel, részint a Ron Kass iránti szolidaritásból. Szegény Ron ma már nem él, ő volt az Apple Records főnöke. Klein azért távolította el, mert ő is amerikai volt, és értett valamit a pénzügyekhez, ezért vetélytársat látott benne. Peter meg, aki az A&R részleg vezetőjeként ugyancsak fontos szerepet töltött be az Apple-nél, Ronnal tartott az MGM-hez, sőt James Taylort is magukkal vitték.

Ezek után romlott meg végképp a hangulat. Tudom, mi voltunk a bolondok, amikor elhittük, hogy a világot meg lehet váltani, de akkor ezzel sokan voltunk így. Mint ahogy állítólag Krisztus idejében is többen léptek fel megváltóként, úgy a hatvanas évek második felében is felbukkantak ilyenek; némelyik jó szándékú volt, mint a Beatles, némelyik nem, de még a jó szándék is mindig zátonyra futott.

JOHN: Allen is ember volt, miként Brian is. Mindkettejüknél hamar megéreztem, hogy kivel állok szemben, pedig elég sok embert félreismertem már életemben, de őket nem.

RINGO: Allen Klein az első néhány évben igen jót tett nekem, mert akkoriban arra volt szükségem, hogy valaki a gondomat viselje. Ha leszálltam a repülőgépről vagy a hajóról New Yorkban, mindig várt rám ott valaki, aki ha kellett, akkor átvitt a határon vagy berakott egy autóba vagy egy rakás pénzt nyomott a kezembe és elvitt a szállodámba,- nekem csak ennyi kellett, nincsenek olyan nagy igényeim, csak ne kelljen intéznem semmit.

Allen azzal kezdte az Apple-nél, hogy kirúgott mindenkit, akit ismertünk, és berakta helyettük a saját embereit. Nekem akkor már semmi beleszólásom nem volt a dolgokba, de őszintén szólva ez nem is nagyon érdekelt.

PAUL: Allen Kleinnek nem sikerült rendet raknia az Apple-nél Azzal csak az volt a baj, hogy mi alkotóként nagyok voltunk, csak éppen a pénzről nem volt halvány fogalmunk sem, ezért többet költöttünk, mint amennyit kerestünk. Azért fogadtuk fel őt, hogy ezt a visszájára fordítsa.

Egyik legelső dolga az volt, hogy átvizsgálta az iratszekrényeket, amelyekbe mi soha bele se néztünk, sőt még a létezésükről sem tudtunk. (Kiderült, hogy a dokumentumok fele eltűnt, amikor az Apple a Savile Row-ra költözött.)

Ugye mi voltunk az alkotóművészek, bennünket nem érdekeltek az iratok. Klein viszont rögtön talált egy tíz évre szóló szerződést,- mi azt is elfelejtettük, hogy valaha aláírtuk. Egy másik szerződés alapfeltételeként bele kellett egyeznünk, hogy tíz évre egymáshoz kötjük a sorsunkat,- ennek alapján kezdtek engem is belerángatni mindenbe, amit a többség akart. Csak az volt a furcsa, hogy mi ilyen iratokhoz tartsuk magunkat, amikor az addigi kapcsolatunk a kölcsönös bizalomra épült, és egymás között sosem írtunk le semmit.

JOHN: Zsákszámra kerestük a milliókat, de ebből a Beatlesnek viszonylag kevés jutott. Igaz, mindnyájan házat vehettünk, de még évekig fizettük a részleteket. Csak azután szabadultunk meg ettől a tehertől, hogy felfogadtuk Kleint. Sok milliót tettek zsebre helyettünk mások. Nem is egy társaság van Londonban, de még Amerikában is, amelyik egyszerűen lenyelte a mi pénzünk tetemes részét.

Ami Brian Epsteint illeti, ő is művészlélek volt, inkább a színházhoz értett, mint a pénzhez, és azt tudta nagyon, hogyan tegyen bennünket színpadképessé. De üzleti ügyekben rendre rosszul döntött. Őt is sokszor az orránál fogva vezették, és rajta keresztül minket is.