Ilyen az élet. Hányszor előfordul a showbizben, hogy egy művészt mindenéből kiforgatnak, különösen, ha fiatal! Talán az az elképzelés áll emögött: „Ne adjunk neki túl sok pénzt, mert akkor ellustul." Pedig ez nem igaz. Ha egy művésznek van elég pénze, jobban tud dolgozni, mert biztonságban érzi magát. Én mindig azon aggódtam: „Nem járok-e úgy, mint Mickey Rooney? Tudom, hogy rengeteg pénzt kerestem, de hová lett? Egyszer majd adót is kell fizetnem, és akkor nem mondhatom, hogy meg se kaptam azt a pénzt. Ha a papíron az áll. hogy a Beatlesnek volt ennyi meg ennyi bevétele, akkor életünk végéig fizethetjük utána az adót." És nem ok nélkül aggódtam így. Minden kölyköt figyelmeztetek, aki erre a pályára adja a fejét: sose írj alá semmit, hacsak az ügyvéd nem a testvéred. Csak az a biztos, ami a családban marad.

PAUL: Az történt még jó régen, hogy a liverpooli években mit sem tudtunk Johnnal a szerzői jogokról. Valahogy úgy gondoltuk, hogy a dal szabadon száll a levegőben, és ezért mindenkié. És ekkor már összeakadtunk az első kiadónkkal, Dick Jamesszel. Udvariasan bánt velünk, amitől mi teljesen elájultunk, és fogalmunk sem volt róla, menyire becsap bennünket. Ő egy életre megcsinálta a szerencséjét azzal a kis udvariaskodással, én meg máig azt a szerződést nyögöm, amit akkor kicsalt belőlünk.

1969 márciusában, a távol létünkben — én nászúton voltam, John meg a maga „ágyasülését" folytatta éppen - Dick James eladta a dalaink jogait. Amikor hazaértünk, számon kértük rajta, hogy ehhez nem volt joga, de kiderült, hogy tévedtünk. Igenis joga volt. Ezek a dolgok így mennek. Eladta a dalainkat, és azok árucikké váltak. Lew Grade, az ATV volt vezetője vette meg. Számos dalt egyszerűen eltulajdonítottak Johntól és tőlem, és néhányat George-tól is.

RINGO: Februárban kezdtem forgatni Peter Sellers-zel a The Magic Christian című filmet. Olvastam Terry Southern könyvét, aztán együtt bekopogtattunk Peterhez, hogy nem lenne-e kedve filmet csinálni belőle. Egy Peter Sellersnek persze csak három telefonjába került, hogy meglegyen rá a pénz, és már forgathattunk is.

Peter egészen elképesztő fazon volt. Forgattunk egész nap, aztán este együtt vacsoráztunk, jókat röhögtünk, és nevetve búcsúztunk cl egymástól, de másnap reggel megint meg kellett nyerni a bizalmát, nem tudta ott folytatni, ahol abbahagytuk.

Minden reggel kilenckor újra elkezdtem vele barátkozni. Este hatkor egymás vállát csapkodtuk a röhögéstől, másnap reggel meg ismét össze kellett tegeződni vele. Néha annyira morcosan fogadott, hogy el is zavart, de hát Peter Sellers, az Peter Sellers.

Terry Southernnel jól kijöttem. A szomszéd öltöző volt az övé, és jól összehaverkodtunk, meg állandóan üzengettünk egymásnak. A dolgok folyton alakultak. Ha azzal jött a producer, hogy sikerült leszerződtetnie a filmre Yul Brynnert is, Terrynek gyorsan írnia kellett egy új szerepet. Legközelebb arról értesültünk, hogy Raquel Welch is benne lesz a filmben. Akárkit rángattak is bele, szegény Terrynek mindig kellett még hozzáírnia valamit, aztán ha én is benne voltam a párbeszédben, Terry bedugta a szövegemet az ajtó alatt, olykor egy óra alatt kellett bevágnom.

Nagyon jókat nevettünk Peterrel, neki igazán remek humorérzéke volt. Némelyik jelenetet nem tudtuk fölvenni, mert ránk jött a hisztérikus röhögés. Az egyik kinyitotta a száját, mire a másik elkezdett röhögni, és ez néha napokig így ment.

Petertől sokat tanultam is. Volt például egy olyan jelenet a filmben, ahol csak nekem volt szövegem, ő viszont ott állt velem szemben, és elkezdte piszkálni az orrát. Ha moziban nézik meg a filmet, láthatják, hogy annál a jelenetnél mindenki Peter felé fordul, mert arra figyelnek, hogy ez most miért piszkálja az orrát, nem pedig arra, hogy mit mondok én. Ez jó lecke volt: ilyesmit soha egyetlen filmben sem engedtem meg többé. Peter is többször mondta nekem, hogy mindig mindenre figyelni kell. Ő már a szeme sarkából is mindent észrevett, és mindig valami mókán törte a fejét.

Az, hogy John mindig Yokóval volt együtt, én meg elmentem forgatni, azt mutatja, hogy akkor már elindultunk különböző irányba. A Beatles közös energiája szép lassan elfogyott. Most már úgy álltunk hozzá egy próbához: „Istenem, már megint muszáj bemennem? De hát én ezt csinálnám most szívesebben, John azt, George meg amazt..." És hát mindenkinek volt már családja is, egyre több minden, amivel el voltunk foglalva a Beatles helyett.

GEORGE: John cl akart menni, hogy folytathassa az avantgárd kísérleteit, én pedig egyszerűen lemezre akartam venni néhány dalt. Paul ezzel szemben, azt hiszem, koncertezni szeretett volna. Ami meg Ringót illeti, amíg mi egyetértettünk, ő is mindenben benne volt, de így már elment a kedve,- nem akarom őt ezzel lebecsülni, de azt láthatta, hogy ha

mi mind olyan jól elboldogulunk már egyedül is, akkor neki mi keresnivalója van közöttünk?

NEIL: Az is okozott némi keserűséget, hogy Allen Klein felbukkant, meg hogy mi van a pénzzel Paul nem igazán akarta, hogy Klein menedzselje őt is, és csak nehezen adta be a derekát.

JOHN: Mi mind csupán művészek vagyunk, nem tudjuk menedzselni magunkat, nem tudunk magunkról gondoskodni. Nem könnyű négy olyan öntudatos embernek, mint a Beatles, ilyen sokáig együtt maradnia; az elején még összetartottak minket a közös célok: hogy ismertté váljunk, vagy hogy eljussunk Amerikába. De 28-29 éves korunkra egyszerre fölmerült a kérdés: „Mi célunk lehet még? Mindent elértünk!" Közben mindenkinek kiteljesedett a tehetsége. George például kezdett egyre több jó dalt szerezni, nem csoda, ha önálló lemezre vágyott, mert a mieinken nem sok hely jutott neki. Egyszerre mindenkit jobban kezdett foglalkoztatni a saját zenéje, és ekkor elindult ki-ki a maga külön útján.

PAUL: A Shea stadionban 56 ezer néző előtt játszottunk. Ezek után fölteszi magának az ember a kérdést: „Mi jöhet még ezután? 57 ezernek játszani?" Innen kezdve a dolog már nevetséges, és hacsak valaki nem arra törekszik, hogy csakugyan örökké közönségrekordot javítson, akkor már jobb, ha kissé visszafogja magát. Mi most pontosan ezt tesszük: visszafogjuk magunkat, és megpróbálunk normálisabb életet élni.

RINGO: John lélekben talán már a hatvanas évek közepén kiszállt a Beatlesből, Paul volt köztünk a munkamániás vagy Beatles- (nem Beatle-, hanem többes számban!) mániás. Mivel Johnnal majdnem szomszédok voltunk Weybridge-ben, gyakran látogattunk át egymáshoz, és sokszor, amikor igen jól igen lazán éreztük magunkat együtt, egyszer csak csörgött a telefon, és már megint Paul volt azzal, hogy be kéne menni a stúdióba fölvenni valamit. És hiába kértük, hogy hagyjon már békén, mert pihenni akarunk, addig erősködött, amíg be nem mentünk.

A hatvanas évek végén már arra gondoltunk ilyenkor: „Mi a fenének megyünk be? Kinek van erre szüksége?" Nem tudtunk már lelkesedni. Egyedül Paul volt az, aki még össze akarta tartani a csapatot. Ő ma is ilyen, mert ilyennek született.

RINGO:

OLYAN VOLT, MINT A VÁLÁS ELŐTT EGY HÁZASSÁGBAN. A VÁLÁS SEM EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA TÖRTÉNIK, HANEM AZ EMBER MINDIG ELKÍNLÓDIK PÁR HÓNAPOT VAGY ÉVET, MIRE KIMONDJA: „ABBA KÉNE MÁR HAGYNI."

RINGO: Mi mindannyian arra számítottunk, hogy Paul előbb-utóbb feleségül veszi Jane Ashert. Szerették egymást, jó ideje együtt jártak, úgyhogy ez lett volna a természetes. Fogalmam sincs, hogy végül miért is szakítottak. Ezt kérdezzék meg Paultól, vagy talán inkább Jane-től — igen, az sokkal érdekesebb lenne, hogy vajon ő mit mond erről az egészről!

PAUL: 1969. március 12-én feleségül vettem Lindát. Akkor már régóta ismertem. Egy londoni éjszakai klubban, a Bag O'Nailsben ismerkedtünk meg, ahol törzsvendég voltam. Akkoriban gyakran jártam ilyen helyekre, mert a koncerteket és általában a stúdiófelvételeket is befejeztük este 11-ig. A munka után aztán jólesett elmenni szórakozni egy kicsit még záróráig kabaréba vagy valami jó kis zenés helyre. (Ilyen volt például a Blue Angel vagy a Talk of the Town, mindkettőt kedveltem.)

A Bag O Nails klubot főleg azért szerettem, mert sok zenész haverom járt oda: például Pete Townshend, Zoot Money vagy Ceorgie Fame. Velük szívesen eldumálgattam és el is iddogáltam akár késő éjszakáig.

Egy este Linda is megjelent a klubban. Azért jött Amerikából Londonba, hogy együtteseket fényképezzen egy „Rock and Other Four Letter Words" című fotóalbumhoz.

Aznap éppen az Animalset fényképezte, ők hozták magukkal a klubba.

Ott ült Linda egy boxban a zenekarhoz közel - éppen egyik kedvenc együttesem, Georgie Fame és a Blue Flames játszott, valamint Speedy Acquaye bongózott. Linda már első látásra megtetszett nekem. Amikor menni készült, egyszerűen odamentem hozzá és bemutatkoztam.

Azzal folytattam: „Mi most átmegyünk egy másik klubba, a Speakeasybe. Nincs kedve velünk tartani?" Ha akkor erre nemet mond, ma nyilván nem a feleségem. De ő azt mondta: „Miért ne?", így aztán átmentünk a Speakeasybe, ahol mindnyájan akkor hallottuk először a „Whiter Shade Of Pale"-t. Azt hittük, Stevie Winwood játssza, aztán kiderült, hogy egy ismeretlen, különös nevű együttes, a Procol Harum.

Ettől kezdve viszonylag gyakran találkoztam Lindával, mert hol én ugrottam át New Yorkba, hol ő Londonba. Én meg elérkeztem arra a pontra, ami sok ember életében bekövetkezik: „Ha egyáltalán meg akarok még nősülni valaha, akkor most van itt az ideje".

Egyre többet törtem ezen a fejemet, és végiggondoltam, kit vennék el a legszívesebben, és valahogy egyre inkább Linda tűnt az ideális választásnak.

Amikor legközelebb felhívtam, megkértem, hogy jöjjön el hozzám hosszabb időre Londonba, és akkor kezdtünk el együtt járni. Ő nemigen akart férjhez menni, mert egyszer már elvált, de én egyre azt hajtogattam, hogy ez a házasság jó lenne,

Ő ugye félt, mert egyszer már megégette magát, de végül csak beadta a derekát, és összeházasodtunk a marylebone-i anyakönyvvezetőnél.

Nem emlékszem, hogy bárkit meghívtam volna a bandából az esküvőnkre. Hogy miért nem? Hát mert ilyen gazember vagyok. De, gondolom, azért, mert az együttes amúgy is felbomlóban volt. Már nagyon egymás bögyében voltunk, és legfeljebb elméletben volt még együtt a csapat.

NEIL: Paul és Linda esküvőjén nem voltam ott, de utána volt egy kis teadélután a Ritz-ben, és azon én is olt voltam a feleségemmel, és Mal is eljött, de senki másra nem emlékszem.

GEORGE: Éppen Paul esküvőjének a napján döntöttek úgy, hogy razziát tartanak nálam, és a miatt a zsaru miatt máig nehezen kapok amerikai vízumot.

Úgy nyolcadmagával, köztük egy rendőrnővel, valamint egy kutyával ütött rajtam - gondolom, a kutyát nem véletlenül hívták Jóginak, hanem Maharishi miatt. Nekik jó hecc volt ez az egész.

Rajtunk ütöttek, ujjlenyomatot vettek tőlünk, és letartóztattak. Amikor az újság beszámolt az esetről, úgy írtak rólunk, mintha valami divat-bemutató lett volna: „George sárga öltönyt viselt, a felesége, Pattie pedig"... és így tovább.

DEREK: George-dzsal együtt voltunk az irodában, amikor jött a telefon. Sokat dolgoztunk aznap az Apple-nél. Pattié szólt oda: „Itt van a hatóság." Akkor már tudtuk, mi ilyenkor a teendő, és felhívtuk a kiadói részleg jogtanácsosát, Martin Poldent. Megvártuk, amíg beér az Apple-be, aztán kimentünk együtt Esherbe, ahol egy csomó rendőr várt ránk - én letettem az óvadékot George-ért és Pattie-ért. Mindazonáltal nagyon dühösek voltunk a rendőrségre. Nem tudtak volna alkalmasabb napot kiválasztani a Paul esküvője napjánál? Hogyan ünnepeljünk ezek után? De hát a zsaruk mindig is faragatlan fráterek voltak.

George nyugodtan fogadta a dolgot. Ő igen hidegvérű, néha megsértődik, de nem szokta elveszteni a fejét. Aznap este is nyugodt maradt, de nagyon fel volt háborodva. Amikor hazaérkezett, és meglátta azt a rengeteg rendőrt, azt mondta: „A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania." „Valóban, uram? Elnézést, de ismertetnem kell a jogait. .." és így tovább.

Szóval George nyugodt volt, de bosszús is, mert, ahogy mondta, ő mindent rendben tartott, a füvet a füves dobozban, a tömjénrudakat a tömjénesben. Igen szépen berendezett lakása volt, tele fantasztikus holmikkal, és mindenféle különleges füstölnivalóval.

Máig nem értem, miért zaklatták őt, hiszen nem ártott senkinek. Csúf beavatkozás volt ez a magánéletébe.

Paul esküvőjére nem emlékszem, hiszen ott se voltam. Paul és Linda ezt úgy oldotta meg, hogy egy csomó fényképet készíttettek, aztán azt osztogatták. Az esküvőn nem akartak nagy nyilvánosságot. Szerintem mindenképpen szimbolikus, hogy ez az ünnepi esemény a Beatles életében zártkörű volt, a másik viszont nyilvános.

Mellesleg lehetett sejteni, hogy a házkutatásra George-nál előbb-utóbb sor kerül. Ez nem ért minket olyan váratlanul az Apple-nél, mint Johnék pucér fényképe vagy éppen a Pokol Angyalainak a látogatása.

NEIL: Én is benn voltam az irodában, amikor Pattie betelefonált. George megkérdezte tőlem, most mit tegyünk, mire én azt mondtam: „Mindent fel fognak forgatni nálad. Hol tartod az anyagot?" Azt felelte: „Van egy doboz hasis a kandallón." Aztán visszahívta Pattie-t, hogy mondja meg a rendőrségnek, hol van, amit keresnek, nehogy feldúlják az egész házat.

DEREK: A következő Beatle-esküvőre március 20-án került sor:John vette feleségül Yokót Gibraltárban.

JOHN: Eredetileg a kompon szerettünk volna összeházasodni, Franciaországba menet. Ilyen romantikusan képzeltük el a dolgot, csakhogy Southamptonba érve kiderült: Yoko nem kaphat egynapos vízumot az átkelésre, mert nem brit állampolgár, meg különben is, ma már nem lehet hajón esküdni, a kapitányoktól megvonták az esketési jogot.

Párizsba azért csak eljutottunk, és onnan hívtuk föl Peter Brownt azzal: „Azonnal össze akarunk házasodni. Hová mehetünk?" Igen hamar visszahívott, és közölte, hogy pillanatnyilag Gibraltár az egyetlen lehetséges hely. Gondoltuk, éppen jó lesz, hiszen ott vannak Herkules oszlopai, és valamikor azt gondolták a világ végének. Valahogy úgy, hogy ott nyílik egy kapu egy másik világba, ami ránk is pontosan illett, és az is eszünkbe jutott, hogy erre a sziklára alapozzuk a kapcsolatunkat.

NEIL: A „The Ballad Of John And Yoko"-ban benne is van: „Peter Brown hívott föl azzal, hogy "Gibraltárban összeházasodhattok". A hír hallatán azonnal béreltek egy gépet, elrepültek oda, és megtartották az esküvőt.

JOHN: Mi ketten ugyanúgy gondolkodunk, és korábban mindketten magányosak voltunk. Rengeteget álmodoztunk, és ugyanolyan álmaink voltak. Én mindig vártam egy nőt. Tudtam, hogy nem lesz Beatles-rajongó.

Cynthiát csupán azért vettem el, mert teherbe esett. Sosem volt egymásnak sok mondanivalónk, de ez nem zavart, mert ő szerényen a háttérbe húzódott, én meg elvoltam a magam világában. Néha feleszméltem, hogy hát mi nem is vagyunk együtt, és ilyenkor mindig reméltem, egyszer eljön az igazi, akire mindenki vár. Igen, de igazi micsoda? Nekem azt jelentette az igazi, hogy az a nő egyenrangú szellemi partnerem lehessen, és önmagam adhassam neki.

PAUL: Yoko hirtelen elfoglalta a főhelyet John életében. Nekem sokszor jutott eszembe róluk a legénybúcsú. Biztosan halloták már azt a régi leszerelő nótát, hogy „Esküvőre szól a harang, búcsúzom a bandától". Ez eredetileg arról szólt, hogy az ember otthagyja a régi jó cimboráit, és családot alapít, mint mindenki más.

Egy kicsit így volt ez a Beatlesszel is: tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik ez a nap. Amikor John annyira összegabalyodott Yokóval, nyilvánvaló lett, hogy innen már nincs visszaút. Annyira szenvedélyesen szerették egymást, hogy másképpen nem is történhetett. Teljesen lekötötte őt ez a szerelem, számunkra már nem maradt energiája. Mi voltunk a múlt, Yoko a jövő. Mi pedig nem tehettünk mást, mint hogy ezt tudomásul vesszük.

DEREK: Yoko mindenki mást kiszorított John életéből. Mióta egymásba szerettek, teljesen betöltötték egymás életét, és mindenben egymásra voltak utalva.

Nekem meglehetős fejtörést okozott, hogy a sajtó csámcsogni fog a John válásán, és ezt meg is beszéltem Johnnal, valahogy így: „Én felkészültem arra, ami most következik.

Figyelmeztetlek, hogy nem lesz valami kellemes, mert minálunk, Angliában igen rossz szemmel nézik a híres emberek válását. Én nem, de a sajtó és a közvélemény igen, és ezen én sem tudok változtatni" - és így tovább.

Miután kiderült, hogy John Yokót választotta, szívvel-lélekkel melléjük álltam, pedig kedveltem Cynthiát, de beláttam, hogy John számára nem ő az igazi, hanem Yoko.

JOHN? A legtöbben rossz szemmel nézik a válást, ezért az elidegenedésem az emberektől azzal kezdődött, hogy összejöttem Yokóval. Persze, ha sikerül titokban lebonyolítani, akkor rendben van, de én semmit sem csinálhattam titokban. Beleszerettem valaki másba, aztán feleségül vettem,- nem értem, miért botránkoznak meg ezen olyan sokan, amikor igen gyakori eset. Az csak nehezítette a helyzetünket, hogy Yoko japán. Emiatt sokan még inkább úgy gondolták, hogy elment az eszem, holott egyszerűen csak szerelmes lettem, ami könnyen megtörténhet azzal, aki olyan fiatalon nősült, mint én.

Az esküvőnk után rémséges, fajgyűlölő leveleket kaptunk Yokóval. Volt, aki megjósolta, hogy Yoko előbb-utóbb el fogja vágni a torkomat. Ha jól emlékszem, ez a barom egy katonatiszt volt.

RINGO: Én úgy tudom, John és Yoko azért tartotta az esküvőt Gibraltárban, mert amennyire lehet, el akartak bújni a sajtó elől.

GEORGE: Én akkor nem is tudtam, hogy Johnék Gibraltárba mentek megesküdni - a „Ballad Of  John And Yoko"-ból tudtam meg! Azt hiszem, szerették volna titokban tartani.

JOHN: Fontolóra vettük Yokóval, hogy akármit teszünk is, az benne lesz az újságban. Ha pedig úgyis biztosan írnak rólunk, miért ne használhatnánk föl az esküvőnket egy kis békekampány céljára is?

Az „ágyasülésünkkel" a sajtó figyelmét akartuk felhívni. Az első ilyenre még a nászutunkon, Amszterdamban került sor. Szétküldtünk egy meghívót ezzel a szöveggel: „Kérjük, látogasson el John és Yoko ágyas-ülésére az amszterdami Hiltonba". Tódultak is a riporterek és a fotósok, egymást taposták le az ajtóban. Szerintem gőzük nem volt, mit értünk mi ágyasülésen, de biztosan valami jó zaftosra számítottak. Aztán amikor bejutottak és megláttak bennünket, leesett az álluk.

Ott feküdtünk az ágyon merő ártatlanságban, mint két angyal, virágokkal körülvéve, és a bekéről és a szeretetről prédikáltunk. Fel voltunk öltözve, pontosabban pizsamában voltunk, mindenesetre nem látszott ki semmink,- az ágy csupán a happening színhelye volt.

A sajtó nyilván azt képzelte, hogy majd mindenki szeme láttára szeretkezni fogunk, mivel közreadtuk azt a nagylemezt a meztelen képünkkel - úgy képzelték, ezek után semmitől sem riadunk vissza. Persze azt én is mondtam, hogy a leghatékonyabban talán a szexszel lehetne propagálni a békét, csakhogy egy ilyen akciónak szívesebben lennék a producere, mint a résztvevője.

Beszéltünk újságírókkal a világ minden tájáról, a kommunista és a nyugati országokból egyaránt,- napi nyolc órát biztosítottunk a sajtónak, és igyekeztünk megfelelni minden kérdésükre. Sokan nem értették, hogyan mozdíthatjuk elő ezzel a békét. Mi erre azt mondtuk: „A másik fél nap mint nap propagálhatja a háborút és az öldöklést, és nemcsak a tévéhíradóban, hanem a hagyományos westernfilmekben is,-majdnem minden mozifilm a gyilkolásról szól. Mi meg azt mondjuk: a változatosság kedvéért legalább most az egyszer az álljon az újságok címoldalán, hogy béke, béke, béke!" Ez aztán nem egészen jött be, mert 1969. március 25-én a világ legtöbb újságjának címoldalán ez állt öles betűkkel: „NÁSZUTASOK az ÁGYBAN". Na és, mi ebben a szenzáció? Úgyhogy jókat nevettünk azon, ahogy a pancser újságírók tálalták a dolgot.

Mi azt reméltük, hogy ezúttal nem azt teszik meg címnek: John és Yoko esküvője" (mint mondjuk „Richard és Liz esküvője"), hanem: John ÉS Yoko A BÉKÉÉRT TÜNTET AZ ESKÜVŐ UTÁN. Úgy képzeltük, ha annyi mindent rá lehet sózni a sajtóra, miért ne vennének tőlünk egy kis békét? Ha pedig az ember el akar sózni valamit, ahhoz kell egy kis trükk, nálunk ez a trükk az ágy volt. Az ágy azért jutott eszünkbe, mert mindketten lusta emberek vagyunk, és úgy gondoltuk, ott a legkényelmesebb tüntetni. Elég sokáig tartott, amíg kisütöttük, hogyan szolgálhatjuk a békemozgalmat úgy, hogy közben nem tesszük ki magunkat kellemetlenségeknek.

Szerintem ezt a harcot egyféleképpen szabad csak folytatni: úgy, ahogy Gandhi tette, azaz békésen.

GEORGE: Nekem tetszett a békeakciójuk, az ilyesmit mindig is támogattam. Én már „a gonosz fogorvos bulija" óta tisztában voltam azzal, hogyan gondolkodik John ezekről a dolgokról, ezért nem lepett meg, hogy a békéért harcol, méghozzá ilyen szokatlanul. Biztosan nagyon élvezte, hiszen ezt is együtt csinálhatta Yokóval, és ez is a nászútjuk részévé vált.

RINGO: NEKEM BORZASZTÓAN TETSZETT AZ ÁGYASÜLÉS A BÉKÉÉRT. EZ IGAZÁN AVANTGÁRD ÖTLET VOLT. DE NAGYON BÍRTAM AZT A JELENETET IS A DAVID FROST SHOW-BAN, AMIKOR AZZAL BÚJTAK BE A ZSÁKBA: „VELÜNK BESZÉLGESSENEK, NE A KÉPMÁSUNKKAL."

JOHN: Felkértek minket, hogy forgassunk egy filmet az osztrák tévének „Nemi erőszak” címmel, amelyben persze szó sem volt konkrét erőszakról, azt csupán a kamera követte el bizonyos értelemben. Elmentünk Ausztriába, és tartottunk egy sajtókonferenciát, amelyen zsákba bújva vártuk az újságírókat. Egész idő alatt nem láthattak bennünket, csupán a zsákot. Ilyeneket kérdeztek: „Tényleg maguk vannak benn?" „Van magukon ruha?" „Nem énekelnének el egy dalt?" Aztán meg: „Miért pont itt csinálják ezt? Mi ez?" Mire azt mondtam: „Totális kommunikáció!" Ők meg azt firtatták: „De miért Ausztriában? Mi nem is ismerjük a Beatlest!"

Én arra gondoltam, hogy ha mindenki zsákot húzna a fejére, amikor elmegy például állásról tárgyalni, kénytelenek lennének a külsejétől függetlenül, csupán annak alapján megítélni, amit mond; ezt neveztem el totális kommunikációnak. Szerintem a világ legjobb sajtóértekezlete lett abból, hogy az újságírók a zsákot kérdezgették. Óriási volt a kép is, ami megjelent erről az egész osztrák sajtóban.

Aztán elvicceltünk egy kicsit ezzel az ötlettel, mert volt olyan, hogy valami megnyitóra elküldtük a nagy fehér Rolls Royce-ot, benne a zsákkal, miközben John és Yoko otthon ült, és nézte a tulajdon fogadását a tévében. Ezt már csak azért csináltuk, hogy legyen min elgondolkozniuk az embereknek.

Többnyire azonban komolyan gondoltuk az ilyen akciókat, és az állt emögött, hogy torkig voltunk az újságokkal, ahol az a hír, hogy FELFALTA A TULAJDON GYERMEKÉT, nem pedig az, hogy TILTSÁK BE A BOMBÁKAT!

RINGO: A „Ballad Of John And Yoko"-n Johnon kívül csak Paul működött közre a Beatlesből, de azért jó szám volt. Nem ez volt az egyetlen csonka Beatles-felvétel, például a „Why Don t We Do It In The Road"-ot Paullal vettük fel ketten. Az ilyesmi nem volt probléma, ráadásul Paul nagyon jól dobolt a „Ballad Of John And Yoko"-n.

JOHN: A „Ballad Of John And Yoko" mintegy válasz a „Get Back"-re egyedül az én szerzeményem, és olyan, mint egy régi ballada. Egyszerűen csak elmesélem benne az esküvőnk történetét, hogyan mentünk városról városra, Párizsból Amszterdamba, és így tovább. Egy kis önéletrajzi vázlat.

Nem gondolom, hogy ez a szólókarrierem kezdete lenne,- ez lesz a következő Beatles-kislemez. Valahogy kiszivárgott ugyan, hogy kettesben vettük föl Paullal, de én ezt nem akartam nyilvánosságra hozni. Nincs ennek semmi jelentősége, csupán történetesen mi ketten voltunk benn aznap a stúdióban: George külföldön tartózkodott, Ringó meg filmet forgatott, nekünk viszont nagy kedvünk volt nekiesni és megcsinálni, és ez történt. És úgy érezzük, hogy jól sikerült. Ennyi.

GEORGE: Nem bántam, hogy nem hívtak meg az esküvőre, és nem sértődtem meg, amiért lemaradtam a John And Yoko felvételéről - szerintem magánügy volt. Ha lett volna egy „Ballad Of John, George And Yoko", azon biztosan rajta lettem volna.

GEORGE MARTIN: John és Yoko idővel lecsillapodott egy kicsit. Ekkor már jobban szót lehetett érteni velük, és ismét tudtunk rendesen együtt dolgozni.

John néha átadott nekem egy kazettát a különböző dolgaival, és megkérdezte, ki tudnék-e hozni valamit belőle. Ezt mindig szívesen elvállaltam, hogy segítsek rajta, mert ő a technikát sosem tanulta meg igazán.

Élveztem együtt dolgozni Johnnal és Yokóval a kettejük balladáján. Azon a felvételen hármunkon kívül csak Paul volt jelen. Úgy is föl lehet ezt fogni, hogy John és Yoko mint új együttes azzal kezdte a pályafutását. A ballada Beatles-szám is volt, meg nem is. John mintha ezzel jelentette volna be egy bizonyos szinten, hogy létekben már kivált az együttesből.

JOHN: A „Ballad Of Jolin And Yoko"-t itt (az USA-ban - a szerk.) betiltották. Ha mégis játszották, akkor eltorzítva. Abban ugye azt éneklem, hogy „Krisztusom, nem könnyű ez", és ez nem tetszett nekik, mivel ebben az országban Krisztus nevét a nyilvánosság előtt csak a papoknak szabad kiejteniük, egyébként szentségtörésnek számít. Azt a szót valahogy megbuherálták, és akkor már ilyesformán hangzott: „Brrr, de nem könnyű ez."

DEREK: Május végén John és Yoko tartottak egy „ágyasülést" Montrealban is. Azon én is jelen voltam egy forgatócsoporttal és Yoko lányával, Kyokóval együtt.

Mi a feleségemmel a Queen Elizabethen utaztunk Amerikába. Eredetileg úgy volt, hogy azzal jönnek Johnék is, de ahogy a Ballada is utal rá, oda nem engedték föl őket, vízumproblémájuk volt még a hasis-ügyből kifolyólag, így végül a Bahamákon és Torontón át, repülővel érkeztek meg Montrealba. Ezzel szemben Ringó Starr és Peter Sellers pereputtyostul ugyancsak ezen a vadonatúj óceánjárón utazott. Már megint különleges helyzet állt elő, amit John megrendelésére hosszú telexen ismertettem a The Beatles Monthly folyóirat számára.

Az újabb ágyasülés tervezett színhelye először a bahamai Freeport volt, ahol Allen Klein unokaöccse volt éppen nászúton, de kiderült, hogy a szálloda rémes, az úgynevezett franciaágyak két felét például valami ronda betontömb választja el egymástól. Amikor John meglátta, kijelentette: „Ez nem jó az ágyasülésre. Menjünk át Kanadába, mert a Bahamáktól eltekintve az esik legközelebb az Államokhoz."

Az újabb ágyasülés tíz napig tartott, ezalatt látogatók százait fogadták. John és Yoko az Apple alapeszméjének szellemében minden kérdésre válaszolt, és egyetlen látogató elől sem zárkózott el, már ha nem vértől csöpögő fejszével a kezében érkezett, de ilyen nem volt. Lehet, hogy voltak ezren is, mindenesetre piszkosul soknak tűnt.

Én voltam, hogy úgy mondjam, a happening főrendezője. Az eseményről készült filmen látszik, hogy időnként milyen sokan vannak odabenn, igyekeztem úgy irányítani a forgalmat, hogy minél többen megfordulhassanak a lakosztályban, amely szerencsére elég tágas volt, de be kellett férnie a rengeteg magnetofonnak is, amire a felvételeket készítették, akkor még nem volt műholdas tévéadás.

Nekem az volt a dolgom, hogy mindenre figyeljek, miközben ők mindvégig ágyban feküdtek. Néha szünetet tartottak a látogatások között, hogy pizsamát cserélhessenek meg ilyesmi. Azt hiszem, sokan vágytak már arra, hogy bárcsak az egész életüket ágyban tölthetnék, ők megvalósították ezt az álmot, ha csak tíz napra is.

Néhány naponként be kellett jelentkezniük a montreali brit konzulnál, mivel csak az elutasított tartózkodási engedélyiik fellebbezési idejét tölthették Kanadában, így végül úgy voltak ott több mint egy hetet, hogy be sem engedték őket! A fellebbezési idő leteltével pedig kiutasították őket. Fölrakták őket az első gépre, ami történetesen Frankfurtba indult, pedig ők Londonba akartak menni! Erről valahogy elfeledkezett a világ, hogy az ágyasülés után deportálták őket Montrealból, pedig szerintem ez is botrányos Volt!

PAUL: Ha valaki megnézi az Imagine című filmet, azon időnként feltűnik az Al Capp nevű grafikus. Ő is megjelenik az ágyasülésen, de nagyon fancsali képpel. Ez egy vén gazember, akit John remekül lekezel a jelenetben. Látni, hogy a legszívesebben pofán vágná, de uralkodik magán. Szerintem John remekül viselkedett akkor, mert a főszer nekiállt kötekedni Yokóval. ami meglehetősen prosztó egy módi. De John nem vette a lapot, nem akart lesüllyedni a pasas szintjére.

DEREK: Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy a Beatles ismét a sajtó figyelmének középpontjába került, de most rendkívül vegyes hangvételű írások jelentek meg róluk, hozsannák éppúgy, mint pocskondiázások.

Az amerikai sajtóban valamivel kedvezőbb volt a kép. Akkoriban ott elég sok „alternatív" újság is megjelent már, így a nemrégiben alapított Village Voice, a LA Free Press és a Rolling Stone. Ezzel szemben a brit napisajtó, élén a Fleet Streettel, leginkább őrültként állította be Johnt és Yokót. Nem volt igazuk, hiszen nemes küldetést vállaltak a béketüntetéseikkel, a „Give Peace A Chance" pedig remek dal volt.

JOHN: A „Give Peace A Chance"-et úgy szeretem, ahogy van. Nem mondanám, hogy nem szereztem én jobb dalokat, mindazonáltal büszke vagyok rá. Életem egyik legünnepélyesebb pillanata volt, amikor az a sok békepárti velünk énekelte Washingtonban.

Volt a dalban egy kis csalás is. Valójában benne van a „maszturbáció" szó is, így is énekeltük, de amikor a dalszöveg kéziratát hagytam jóvá, ezt átírtam „masztikáció"-ra, nehogy már emiatt ne jelenhessen meg a szöveg. Emerről meg úgyse tudja senki, hogy micsoda.

DEREK: A sajtó támadása a Beatles ellen kezdett elhúzódó várostromra hasonlítani,- mivel John és Yoko egyszerre annyi ügybe belekeveredett, végül belefáradtak az ostromba, és elvonultak, hogy úgy mondjam.

JOHN: A brit sajtó olyan lekezelően bánik velünk, mintha éretlen gyerekek lennénk. „Nekünk ne papoljon ez a középkort! Beatle a békéről, a filozófia nem az ő kenyere." Mintha a politikusok meg az újságírók Istentől kapták volna a bölcsességüket!

Nagy-Britanniában engem afféle szerencsés pasasnak tartanak, aki megütötte a főnyereményt, Yoko meg az a hawaii nő, aki megfogta magának ezt az újgazdag pasit. Amerikában ezzel szemben elismerik, hogy művészek vagyunk.

DEREK: Én akkor nem gondoltam, hogy John eltávolodna a Beatlestől, hiszen zeneileg még együttműködtek. Nekem úgy tűnt, hogy azt a sok mindent még össze lehet egyeztetni, bár 1969 is kétségtelenül nehéz év volt.

Ha mérlegre teszem, inkább rossz év volt, és örülök, hogy elmúlt. A leginkább akkor romlott el, amikor Allen Klein bejött a képbe, és véget vetett a szép időknek az Apple-nél.

JOHN: VALÓJÁBAN SEMMI ÚJ NINCS ABBAN, AMIT MANAPSÁG CSINÁLUNK. MI MINDIG IS A BÉKE HÍVEI VOLTUNK. EZ ÉRZŐDIK MÁR A LEGKORÁBBI BEATLES-DALOKON IS. AMÍG EGYÜTT VOLTUNK, AZT ÉNEKELTÜK: „NEM KELL MÁS, CSAK A SZERETET", MOST MEG AZT ÉNEKLEM: „NEM KELL MÁS, CSAK A BÉKE". MI A KÜLÖNBSÉG?

GEORGE: A Get Back (végleges címén Lel It Be) nagylemez végül csak 1970 májusában jelent meg, és minden idők összes lemeze közül erről készült a legtöbb kalózkiadás. Jó időre elfektettük, és közben kialakult bennünk a meggyőződés, hogy kellene azért még egy jó nagylemezt is csinálnunk. Megkértük George Martint, működjék közre, bevonultunk az Abbey Roadra, és fölvettük a lemezt.

RINGO: Otthonos érzés volt, hogy ismét George Martinnal dolgozunk együtt az Abbey Roadon. Ismertünk minden zugot, és ismertük George-ot is. Mintha hazaérkeztünk volna.

PAUL: Annak a stúdiónak a hangmérnöke, Geoff Emerick mindig Everest cigarettát szívott, és először jobb híján ezt a címet akartuk adni a lemeznek. Nem tetszett ugyan senkinek, de jó ideig semmi jobb nem jutott az eszünkbe. Egy nap aztán hirtelen felüvöltöttem: „Legyen Abbey Road! Ahol vagyunk! Ráadásul úgy hangzik, mintha valami kolostor neve lenne!"

RINGO: Hetekig hülyéskedtünk a lemez címével. mindenféle ökörséget találtunk ki, mint „Billy Bal Bokája" meg ilyenek, aztán Paul egyszer csak kitalálta, hogy legyen Abbey Road.

GEORGE MARTIN: A Let It Be annyira gyengén sikerült, hogy magamban már el is temettem a Beatlest, és azt hittem, soha többé nem dolgozhatom velük, sőt arra gondoltam: „Milyen kár, hogy így ér véget, olyan szép volt!" Nagyon meglepődtem, amikor Paul azzal hívott föl, hogy csinálnának még egy nagylemezt, nem vállalnám-e a produceri munkáját?

Gondolkodás nélkül azt felellem: „Igen, ha visszatérhetünk a megszokott munkamódszerünkhöz." „Mi is ezt akarjuk" - mondta Paul. Én rákérdeztem.-„John is?" „Igen, ő is." „No, ha így áll a dolog, veselkedjünk neki"- mondtam.

JOHN: A zene, az csak zene. Ma mindenki arról panaszkodik, hogy mi sem vagyunk már elég progresszívek, meg Dylan sem, de hát nem mi indítottunk el mindenkit egy új úton? A zene ilyen: amikor újítani támad kedvünk, akkor újítunk, és a következő nagylemezünk talán megint ilyen lesz. Azt hiszem, ezzel ismét elnyerjük a kritikusok tetszését, mert ismét nekiduráltuk magunkat valaminek.

Az a helyzet, hogy ma már nem szerzünk közösen dalokat. Erre már két éve nem is volt példa, legfeljebb egy-egy részletet dolgoztunk ki együtt. Mindenki a maga ízlése szerint dolgozik: én, Paul, George, sőt még Ringó is. Ez olyan nagylemez lesz, amit majd szépen felosztunk egymás között. Ettől függetlenül jellemzőbb lesz a Beatlesre, mint a dupla album volt.

NEIL: Azi hiszem, az Abbey Road egyetlen dalának a felvételén sem voltam jelen. Nem tartott az olyan sokáig, talán egy-két hónapig. De John még akkor is eltűnt egy időre a karambolja miatt.

RINGO: Amilyen lidérces volt a Let it Be, olyan jól összejött az Abbey Road. A B oldala egyenesen remek. Nekem kész csodának tűnik, hogy annyi őrületből még megszülethetett az a befejezés, ami az egyik legjobb teljesítményünk volt.

Johnnak is volt hozzá anyaga, meg Paulnak is, és ezeket szépen összeraktuk. Abban a befejező részben hallani is, hogy pillanatnyilag itt tartunk, itt a vége, fuss el véle. Egyik dal sincs befejezve. Rengeteget dolgoztunk pedig rajta, de igazi Lennon-McCartney, azaz közös szerzemény egy sincs a lemezen, sőt még a külön szerzeményük is kevesebb a szokottnál.

PAUL: Ha jól emlékszem, az én ötletem volt, hogy a töredékeket is vegyük (öl és kössük össze valahogy, de igazán nem szeretnek minden dicsőséget magamnak követelni. Úgy is jó, ha a csapat közös ötlete volt. Mindenesetre menet közben merült föl, hogy mindent egybe kellene olvasztani, mintha valami opera lenne az egész, ami azért volt jó, mert így majd' tucatnyi befejezetlen dalt mégiscsak tudtunk hasznosítani.

JOHN: Mindig zsákszámra van félkész anyagunk. Nekem például egész sok maradt a Pepper hordalékából, amit azóta sem volt kedvem befejezni. Most rájöttünk, hogyan lehet ezeket a darabkákat felhasználni, csak itt-ott hozzájuk kellett toldani egy keveset. Ebben a munkában George és Ringó is tevékeny részt vállalt. Paul néha azt mondta: „Itt van tizenkét taktusnyi lyuk, töltsétek meg valamivel", mire mi ott helyben pótoltuk a hiányt.

PAUL: Johnnak volt például egy töredékszáma, a „Polythene Pam", egy olyan lányról, akit még régről ismert egy liverpooli költő barátunk, Royston Ellis révén. Valahol délen összefutottunk vele egy turnén, és fellépés után John elment vele vacsorázni, majd meglátogatta,- nála találkozott ezzel a lánnyal, aki csupa műanyag cuccot viselt. Johnnak ez nagyon tetszett, mi viszont nem voltunk oda érte, mindenesetre a dologból végül kitelt egy fel dal.

JOHN: A „Polythene Pam" utalás egy estémre Jersey-n, amit egy nővel töltöttem meg egy költővel, Ginsberggel. A valóságban nem viselt se csizmát, se szoknyát, a szövegben benne van a fantáziám is. Perverz szex, egy műanyag zsákban. Csak írtam, ami éppen az eszembe jutott.

PAUL: Nekem is volt jó néhány töredék dalom. Éppen a nagyapám liverpooli házában zongorázgattam, és ott volt a kottaállványon mostohatestvérem, Ruth egyik kottája. Belelapoztam, és abban találtam rá a „Golden Slumbers''-re. Miután nem tudok kottát olvasni, csak szöveget, magam írtam hozzá új dallamot. A szöveg megtetszett, így meg is tartottam, bár aztán összekombináltam egy másik töredékemmel. Ilyen töredék volt a „You Never Give Me Your Money" is.

GEORGE: Hogy mi az a „furcsa papír”, amit a pénz helyett kap az ember? Hát az, amit mi mindig kapunk, egy papír, amin az áll, hogy most ennyit meg ennyit kerestünk, de magát a pénzt sosem kapjuk kézhez. Van házam, autóm, irodám, de lehetetlennek tűnik ténylegesen hozzájutni ahhoz a pénzhez, amit pedig állítólag megkerestem.

PAUL: Örökké azt kérdezgettük: „Milliomosok vagyunk még egyáltalán?", mire olyan rémisztő válaszokat kaptunk, hogy „Papíron igen". Erre kifakadtunk: „Most akkor igen vagy nem? Azt kérdezem, hogy az ilyen kis zöld bigyóból van még egymillió darabom a bankban?" Erre megint a kincstári duma: „Igazából nem is bankban van, és nem is bankókban, de úgy néz ki, hogy..." Soha, egyetlen alkalommal sem sikerült megtudnunk, hogy akkor most hányadán is állunk.

JOHN: Az egyveleghez én a „Polythene Pam"-mel, a „Sun King"-gel és a „Mean Mr Mustard"-del járultam hozzá. Aztán mindenfele módon próbáltuk ezeket a diribdarabokat összekapcsolni. A „Mean Mr Mustard"-ben például a „nővére, Pam" eredetileg „nővére, Shirley" volt. Azért változtattam meg, hogy kapcsolatot teremtsek a két töredék között, amelyek egymástól függetlenül születtek még Indiában.

Amikor a „Sun King"-hez értünk, egyszerre csak elkezdtünk hülyéskedni, így került bele az idegen nyelvű szöveg, a „cuando para mucho”. Nem jelent semmit, nem is tudunk spanyolul, csak Paul tanult egy keveset az iskolában. Ami csak az eszünkbe jutott, beleraktuk, és közékevertünk egy liverpooli kifejezést is, a „chicka ferdi"-t, ami szintén nem jelent semmit, csak olyasmit, hogy „hahaha". Kár, hogy a „para noia" nem jutott eszünkbe, pedig viccből hívtuk magunkat Los Para Noiasnak is.

PAUL: A „The End"-ben mindhármunknak volt egy-egy gitárszólója, amit még soha nem próbáltunk ki. Végül pedig Ringót is rábeszéltük egy dobszólóra, amire addig sohasem volt hajlandó. Minderre pedig azzal a sorral tettük föl a koronát: „Végeredményben a szeretet, amit kapsz, egyenlő azzal a szeretettel, amit adsz."

IOHN: EZ EGY MÉLYEN IGAZ, FILOZOFIKUS KIJELENTÉS VOLT.

RINGO: Sosem rajongtam a dobszólókért, az Abbey Roadot kivéve nem is doboltam lemezre egyet sem. Amikor az egyik számban a fiúk mindhárman játszottak egy gitárszólót, akkor merült föl, hogy miért ne csinálnék én is egyet, de én először hevesen tiltakoztam. Végül George Martin beszélt rá. Ő számolta a taktust, amíg doboltam, mert valahová be kellett suvasztani. Tiszta röhej volt. Neki kezdtem rendesen, aztán valami lehetetlen helyen kellett abbahagynom. A lényeg az, hogy megcsináltam, és most már örülök, hogy legalább egy ilyet lemezre vettünk.

(Még egy személyes megjegyzés az Abbey Roadról: azon a lemezen sokat tamtamoztam, és annak attól olyan jó a hangzása, hogy közvetlenül azelőtt cseréltettem ki a bőrt. Ott még hallani lehet, milyen remek hangja van a tamtamnak, nem úgy, mint manapság, amikor már minden hang manipuláltan kerül lemezre.)

GEORGE: Az Abbey Road készítése során kissé jobbra fordultak a dolgok, és ugyan volt, amit utólag vettünk föl, a B oldali egyveleget egyfolytában kellett lemezre játszanunk. Ez azt jelentette, hogy a számok meghatározott sorrendben követték egymást, és az átkötésekre is oda kellett figyelnünk, ami abszolút profi munkát és teljes odafigyelést igényelt tőlünk.

Hasonló volt a helyzet a vokállal is: minden kísérő szólamot pontosan meg kellett tanulnunk, ezért ezt egészen sokat próbáltuk. Néhány dal akkor hangzik a legjobban, ha nagyrészt szólóban éneklik, és a másik két szólam csak időnként kapcsolódik be. Ez lényegében a hangszereléshez tartozik, és nagy gondot fordítottunk rá, hiszen akkor már mindhárman szólóénekesi karrierre készültünk.

GEORGE MARTIN: Paullal együtt megpróbáltunk visszatérni a Peppernél bevált módszerekhez, és a lemez hosszabbik oldalát sikerült is egységesre komponálnunk. John erősen ellenezte, amit nagyrészt mi ketten csináltunk a második oldallal_; a többiek a koncepcióba nemigen szóltak bele, csak a megvalósításba. John mindig is individualista volt és igazi rocker, nyilván szívesebben látott volna több önálló, kemény számot. Végül kompromisszum született az egyik oldal ilyen lett, a másik amolyan. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Johnnak ne lett volna jelentős szerepe a B oldalon is, hiszen igen tevékenyen részt vett a hézagok kitöltésében. Az egyveleg összeállítása fantasztikus csapatmunka volt, és én máig büszke vagyok rá.

JOHN: Nincsenek koncepcióink. Számomra a nagylemez olyan számok összessége, amelyek nem elég jók kislemezre. Én sokkal inkább szeretem az utóbbiakat. Paulnak van néha koncepciója egy nagylemezhez, egy ilyennek alapján született meg az egyveleg. Engem nem érdekel a kompozíció, csupán a hangzás. Ha én szerkesztenék nagylemezt, egyszerűen fölvennék rá tizennégy rockszámot, teljesen tetszőleges sorrendben, ahogy jön.

RINGO: SZERINTEM MINDEN LEMEZÜNKÖN HALLANI LEHET, HOGY MIKOR KAPTUK EL A FONALAT: EBBŐL MINDIG IZGALMAS, JÓ SZÁM SZÜLETETT. ENNEK SEMMI KÖZE SEM VOLT AHHOZ, HOGY MAGÁNEMBERKÉNT ÉPPEN HOGY ÉREZTÜK MAGUNKAT, A ZENÉN ÉRZŐDIK, HOGY NAGYON DÖGÖS, MERT BELEADTUNK APAIT-ANYAIT.

GEORGE: A „HERE COMES THE SUN"-T AKKORIBAN ÍRTAM. AMIKOR AZ APPLE MÁR KEZDETT OLYANNÁ VÁLNI. MINT EGY ISKOLA: MINDIG BE KELLETT MENNI, AZTÁN ALÁÍRNI EZT MEG AMAZT, ÉS OTT VALAHOGY ERŐSEBBEN ÉREZTEM, MILYEN HOSSZÚ IS AZ ANGOL TÉL. EGY NAP MÁR ANNYIRA ELEGEM LETT AZ APPLE-BÓL. HOGY BE SEM MENTEM, HANEM ELLÁTOGATTAM ERIC CLAPTONHOZ. TELJESEN FELSZABADULTAN ÉREZTEM MAGAMAT „ISKOLAKERÜLŐKÉNT", KIMENTEM ERIC KERTJÉBE EGY AKUSZTIKUS GITÁRRAL A KEZEMBEN, ÉS AKKOR ÍRTAM MEG A DALT.

JOHN: A „Come Together"-t én írtam, de tulajdonképpen Chuck Berry egyik régi számának az igen szabad feldolgozása. Egy sorát meg is hagytam: „Itt gyün a vén laposfejű". Végeredményben azonban egyáltalán nem emlékeztet az eredetire, mégis plágiummal vádoltak, mert már pár éve elismertem, hogy Berry hatással volt rám. Mindezt elkerülhettem volna, ha a „laposfejűt" átírom mondjuk „vasálarcos”-ra, mert az „itt gyün" alapján talán mégse lehet kimondani a plágiumot. Mindegy, zeneileg ez a számom független Chuck Berrytől vagy akárki mástól.

PAUL: John hozott egy jó kis rockszámot, ami azonban nagyon emlékeztetett Chuck Berry „You Can’t Catch Me"-jére, és nemcsak az első sor szövege miatt. Javasoltam, hogy kicsit lassítsuk le, és adjunk alá egy lüktető dob- és basszuskíséretet. Igazán remek felvétel lett belőle.

JOHN: A szöveget a stúdióban rögtönöztem, tiszta halandzsa. A „Come together" („gyűljünk össze", de egyes versszakoknál inkább úgy értelmezhető, hogy „gyertek csapatostul [nekem, ellenem] - a ford.) Tim Leary jelmondata volt, amikor elnök vagy mi a bánat szeretett volna lenni, még akkor kért meg rá, hogy írjak egy dalt a kampányához. Ez nem jött össze, elakadtam a címnél, amit viszont felhasználtam ehhez a zagyvasághoz.

Leary évekkel később szemrehányással illetett, hogy átvertem, és elloptam az ötletét. Erről szó sincs. Elkezdtem írni egy „Come Together" című dalt, és ez lett belőle. Ezzel akart volna kampányolni? Mindenesetre jó kis dögös szám lett, egyike a kedvenceimnek. Funky is meg bluesos is egyszerre, és sikerült egész jól el is énekelnem. Nagyon jól hangzik.

A „Come Together" felvétel közben alakult át. Akkor jöttünk rá, hogy le kéne lassítani, meg még ezt-amazt csinálni vele. A nagyját a többiekre bíztam. Megmutattam nekik, aztán azt mondtam: „Nem csináltam hozzá hangszerelést, úgyis tudjátok, mire gondolok." Nyugodtan mondhattam ilyet, hiszen ismertük egymás gondolatait is. Annyit mondtam még, hogy lehetőleg funky legyen, aztán talán megadtam még a tempót, és már játszotta is mindenki. Így megy ez a Beatlesnél.

PAUL: Némelyik dalom személyes élményen alapul, de a stílusom ezt el szokta leplezni. Többnyire azonban kitalálok valami sztorit, mint a „Maxwell's Silver Hammer", ami tipikus McCartney-dal: bugyuta kis történet kitalált emberekről. Olyan, mintha egy színpadi jelenetet írnék.

Emlékszem, George egyszer azt mondta: „Én képtelen lennék ilyen dalokat írni." Neki személyes élményre van szüksége a komponáláshoz, John pedig csak a színtiszta igazságot szereti megírni. Ha festő lennék, biztosan nem egy az egyben festeném le a világot.

Ha úgy tetszik, a „Maxwell" az élet nagy kudarcairól szól. Egy darabig minden megy szép rendben, aztán egyszerre „bumm!", a sors lesújt -akár Maxwell ezüstkalapácsa.

JOHN: A Maxwell tipikus McCartney-szerzemény. Paul rengeteget bütykölt a felvételén, én viszont rajta se voltam a balesetem miatt, amit nem is bánok, mert el tudom képzelni, hogy Paul halálra fárasztotta George-ot és Ringót is. Azt hiszem, az egész lemezen ennek a számnak a felvétele került a legtöbbe.

PAUL: A többiek panaszkodtak, amiért a „Maxwell's Silver Hammer" felvétele három napot vett igénybe. Na bumm!

Amikor az „Oh! Darling"-ra került sor, előtte egy héten át minden nap korábban bementem a stúdióba, és rengeteget gyakoroltam, hogy kellőképpen berekedjek, mire fölvesszük.

JOHN: Azt gondolom, hogy ezt én jobban meg tudtam volna csinálni, hiszen inkább az én stílusom volt, mint az övé. De hát ő szerezte, így mindenáron ő is akarta elénekelni. Ma már mindenki csak a saját számát énekli. Amit ketten éneklünk, azt általában ketten is írtuk. Az „Octopus's Garden" például Ringó szerzeménye, ezért ő énekli a szólót, viszont mi adjuk a vokált, mert mi hangszereltük. Úgyhogy könnyű eldönteni, hogy melyik kinek a szerzeménye.

GEORGE MARTIN: Októberben jelent meg George első szólólemeze. A „Something" remek dal, őszintén szólva nem hittem volna, hogy George ilyet is tud.

JOHN: Szerintem a „Something" a lemez legjobb dala.

GEORGE: A „Something"-ot még a fehér album felvételei közben írtam zongora mellett. Volt egy időszak, hogy mindhárman külön stúdióban dolgoztunk. így volt időm a kísérletezésre is akkor is egyedül ültem egy stúdióban, amikora „Something" megszületett.

Azt hiszem, mindössze egy kvint a hangterjedelme (különös, de George ebben téved - a ford.), ami egyetlen énekesnek sem okozhat problémát. Amikor írtam, Ray Charles előadásában képzeltem el, és néhány évvel később föl is vette. Ezzel szemben nem hozott lázba, amikor Frank Sinatra is előadta,- ma már nagyon örülök neki. Én nem voltam Frank csodálója, ő teljesen másik generációhoz tartozott. Sokkal boldogabb voltam, amikor Smokey Robinson meg James Brown is fölvette a számot. Ma már minden egyes feldolgozásnak örülök, hiszen ez a legbiztosabb jele annak, hogy a szám valóban jó.

(Emlékszem, egyszer összefutottam Michael Jacksonnel a BBC-ben. A riporter tett egy utalást a „Something"-re, amikor velem beszélt, mire Michael megjegyezte: „Nem is tudtam, hogy azt te írtad,- azt hittem, Lennon-McCartney.")

PAUL: George mindenkit meglepett a „Something"-gal. A dal Pattie-ről szól, nagyon szép, és remekül van felépítve. Már elsőre nagyon megtetszett. Ha jól emlékszem, az első felvételen George rám szólt, hogy játsszam visszafogottabban a basszust. Én persze próbáltam a tőlem telhető legjobbat nyújtani, neki viszont akkor volt alkalma visszaadni, hogy az én számaimnál én szóltam bele az ő játékába. Mindegy, a fő az, hogy remek dal lett belőle.

Szerintem ez George legjobb száma, talán csak a „Here Comes The Sun" és a „While My Guitar" fogható hozzá. Igen, biztosan ez a legjobb három. Egészen addig nagylemezenként csak egy vagy két dalt szerzett, talán mert nem volt többhöz önbizalma, nyilván John és én elnyomtuk kissé. Nem volt ez szándékos, de hát mégiscsak mi voltunk Lennon és McCartney! A Beatles minden nagylemeznek azzal állt neki, hogy majd mi ketten megírjuk, közénk nehéz volt befurakodni. Csakhogy George egy idő után olyan remek dolgokkal állt elő, mint a „Something", aminek mindenki őszintén örült, hiszen sosem voltunk féltékenyek egymás sikereire. Muris, hogy amikor Sinatra feldolgozta a „Something"-ot, kedvenc Lennon-McCartney szerzeményének nevezte, amit én hízelgőnek tartok.

JOHN: Paullal valósággal felosztottuk egymás között a birodalmat, hiszen mi voltunk a szólóénekesek. George még nem is énekelt akkor, amikor csatlakozott a bandához. Ő csupán gitáros volt, és még jó pár évig nem énekelt a koncerteken. Később is csak egy-két számot, Ringó-hoz hasonlóan, hogy ne maradjon ki a buliból, de eleinte majdnem mindent mi írtunk és énekeltünk Paullal.

George-ot nem rekeszthettük ki magunk közül. Az elején volt egy kínos időszak, amikor az ő számai még ugyanúgy nem voltak elég jók, mint a Ringóéi, de mi nem szóltunk semmit, hanem mindegyiken becsülettel dolgoztunk, és ezekkel rendszerint több munka volt, mint a sajátjainkkal. Szóval George hosszú időn át nem tartozott egy kategóriába kettőnkkel - ezzel nem akarom őt leszólni, hiszen velünk ellentétben egyszerűen csak nem volt gyakorlata a komponálásban.

RINGO: Oltári jó volt, hogy George megtalálta önmagát. A „Something" és a „While My Guitar" minden idők legszebb számai közé tartozik, és felveszi a versenyt John, Paul vagy akárki más akkoriban írt lassú számaival. Csupán az volt a furcsa, hogy George éppen akkor talált magára, amikor a banda már kezdett szétesni.

GEORGE MARTIN: Azt hiszem, George-nak sokáig az lehetett a problémája, hogy senki sem tartotta egyenrangú komponistának.- sem John, sem Paul, sem én. Ez nagyrészt az én saram. Mindig én mondtam, hogy „ha van egy dala, hát akkor vegyük föl azt is a lemezre" - ami, ha belegondolnak, eléggé lekezelő. George-nak biztosan nagyon bántó volt. Csakhogy ez nem szegte kedvét, makacsul próbálkozott tovább, és végül remek szerzeményekkel állt elő. A „Something" például egyenesen remekmű, amit igazán nem vártunk volna tőle, nem hittük, hogy valaha nagy dalszerző lesz. Hát az lett.

Volt aztán George-nak még egy nagy problémája: az, hogy nem volt szerzőtársa. Johnnak mindig ott volt Paul és fordítva. Ha egyedül szereztek is egy számol, a másik mindig hozzátett valamit, megbírálta, egyszóval gatyába rázta. George-nak viszont mindig egyedül kellett küszködnie, amiben mindhárman hibásak voltunkezt ma már nagyon sajnálom.

PAUL: Az Abbey Roadot jól kézben tartottuk. Az anyaga igen jó volt, és a rengeteg ellentét dacára még elég baráti volt köztünk a viszony ahhoz, hogy minden problémát félretéve átsegítsük egymást a buktatókon. Akkor a Beatles egy kis időre kikerült a válságból. Ismét sikerült jó lemezt csinálnunk, és legfeljebb olyan kifogás merült föl közben, hogy túl sokat pepecseltünk egy-egy számmal, illetve hát főleg én a „Maxwell-lel. George a szemembe is mondta: „Minek ehhez három nap? Ez csak egy dal a sok közül." „Igen" — mondtam én erre — „de rendesen ki akarom dolgozni, mert van hozzá pár ötletem." Azért tartott olyan sokáig, mert még nem volt gyakorlatom a Mooggal (bár, ha belegondolok, némelyik mai szintetizátornak csupán a bekapcsolásával elmegy három nap!)

JOHN: A Moog szintetizátort a lemez végén használtuk. Ez olyan gép, ami mindenféle hangot elő tud állítani - kutyák számára még többet, mint embereknek. Afféle zenélő robot. George tudja kezelni, de szerintem egy egész életen át nem lehetne kimeríteni rajta a lehetséges variációkat. George-nak van egy sajátja, és azt használta Billy Preston nagylemezén, azon játszotta a szólót a „Because"-ban, és talán a „Maxwell”-ben is megszólaltatta. Itt-ott felbukkan a lemezen.

GEORGE: A Moog szintetizátorról Amerikában hallottam először. Külön kellett csináltatnom magamnak egyet, mert Moog úr még csak frissiben találta fel. Hatalmas volt, több száz csatlakozással és két billentyűzettel.

Megvolt hát a gépem, de még nem tudtam, hogyan működik. Használati utasítást nem adtak hozzá, de ha adtak volna, az valószínűleg több ezer oldalas lett volna. Szerintem Moog úr maga se tudta, hogyan lehet megszólaltatni, csak kitalált egy gépet. Néha egész szépen szól, mint például a „Here Comes The Sun” felvételén, de messze nem tud mindent, mert kissé gyermeteg hangokat ad ki.

PAUL: Ennél a lemeznél is zavart az a tudat, hogy nem erőltethetem rá a magam akaratát a többiekre. Amikor az én számom következett, szerettem volna, ha így meg így vesszük föl, de senkit sem akartam megsérteni, és ez nagyon megnehezítette a dolgot. Nagyon sokszor elálltam az elképzeléseimtől, amikor ellenállásba ütköztem.

Egyszer aztán nem bírtam tovább, és kifakadtam: „Fiúk, akkor most megmondanátok nekem, mit hogyan csináljak?" Erre csönd lett, tartottunk egy nap szünetet, aztán Ringó azt mondta: „Nem, Paul, folytasd csak. Te mondd meg nekünk, hogyan csináljuk. Légy te a producer.” Azaz nyílt felkérést kaptam rá, hogy legyek a csapat vezetője, én mégis húzódoztam ettől. Mindez igen megnehezítette a munkát, míg végül én is úgy éreztem, hogy ez már nem éri meg a fáradságot.

GEORGE MARTIN: John egyszerűen ráunt a közös lemezkészítésre. Akármilyen ötletem volt is, neki nem tetszett. Nem szerette, hogy annyit „pöcsölünk", ahogy ő mondta, illetve a nagy műgondot, ahogy én mondanám. Ő szeretett volna visszatérni a jó kis egyszerű, kemény rockhoz: „A francba a finomkodással, csak szakadjon le a mennyezet!" Ha meg lassú számról volt szó, akkor „csináljuk csak érzésből, ahogy jön" - egyszóval szeretett volna visszamenni az élő zene irányába.

JOHN: Én nem szeretek vonósokkal meg hasonlókkal vacakolni. Vagy játssza cl a számot a banda úgy, ahogy van, vagy csinálja az elektronika. Nem szeretek pepecselni a komolyzenészekkel, ez Paul asztala. Ha ő ragaszkodik a hegedűkhöz, az az ő dolga, és van is ízlése hozzá, nekem meg nincs. Ezt próbálta meg az Abbey Road végén is. Én sosem voltam az ilyen pop-operai megoldások híve. A hagyományos, háromperces számokat szeretem. Szerintem az a mi védjegyünk.

PAUL: A NYOLC SÁVON SOSEM LÉPTÜNK TÚL. A BEATLES ÖSSZES FELVÉTELE KÉT, NÉGY VAGY NYOLC SÁVRA KÉSZÜLT. A SGT PEPPERT PÉLDÁUL NÉGYRE VETTÜK FÖL, AZ ABBEY ROADOT MÁR NYOLCRA, ÉS MÉG AZT IS SOKALLTUK EGY KICSIT. VALAHOGY FÖLÖSLEGES LUXUSNAK ÉREZTÜK.

PAUL: A zebra pont az épület előtt volt, és az jutott eszünkbe: „Kerítsünk egy fényképészt, aztán menjünk át szépen a zebrán. Félóra alatt meglesz a címlapfotó." Sürgetett az idő, mert a borítónak mindig el kell készülnie még a felvételek befejezése előtt. Gyorsan mozgósítottuk hát Iain Macmillant, és leszaladtunk vele egy félórára az utcára.

Forró augusztusi nap volt, de én öltönyben és szandálban érkeztem. Annyira melegem volt, hogy lerúgtam a szandált, és néhány kép erejéig mezítláb voltam, és végül éppen egy ilyen felvétel került rá a borítóra, mintha csak Sandie Shaw-t utánoztam volna. Én nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Egy nap aztán felhívott egy irodista az Apple-ből azzal, hogy „figyelj, egy lemezlovas azt terjeszti Amerikában, hogy meghaltál". Mondom: „Mi van? Mondd meg neki, hogy élek.'' Azt mondja erre: „Ez nem ilyen egyszerű. Mezítláb vagy a borítón, ami a maffia nyelvén azt jelenti, hogy halott vagy. Ráadásul az egyik háttérben parkoló autó rendszáma 28 IF, ez meg azt jelenti, hogy 28 éves lennél, HA (IF) megérted volna!" Erre közbeszóltam: „De hát ez tiszta agyrém!", mire ő: „Várj, még nincs vége! Ringó előtted halad, és fekete öltönyt visel, azaz ő temet téged." És még ki tudja, mi mindent nem láttak bele abba az egyetlen képbe.

JOHN: Paul azért volt akkor mezítláb, mert ő mindig úgy akar elütni a többiektől, hogy csak egy apróság ne stimmeljen rajta: például rendesen föl van öltözve, csak éppen kékre van festve a füle. Aznap úgy döntött, hogy mezítláb jár. Első pillantásra az látszik a képen, hogy a Beatles rendesen felöltözve megy át a zebrán. Én is csak akkor vettem észre, hogy Paulon nincs cipő, amikor a lemez megjelent. Aznap föl sem tűnt. Mindenki azt akarta, hogy gyorsan essünk túl a fotózáson. Túl nagy csődület támadt az utcán, és aggódtunk, hogy feltartjuk a forgalmat, különben is játszani jöttünk ide, nem fényképezkedni. Én csak erre gondoltam, és állandóan sürgettem a többieket.

RINGO: Egy DJ rakta össze a különböző „jeleket": azt, hogy Paulon nincs cipő (mondjuk ezt volt a legkönnyebb észrevenni), a bogárhátú Volkswagent (angolul Volkswagen BEETLE - a ford.), aztán a Magical Mystery Tourt, ahol hármunknál vörös rózsa volt, de Paulnál fekete. Tiszta őrület volt az egész, de úgy összerakták, hogy egyszerűen sehogy sem tudtuk bebizonyítani: Paul igenis él. Hiába mondtuk, hogy tessék, fényképezzenek le minket együtt ismét, azon majd látható, hogy Paul itt van közöttünk, erre azt mondták, hogy az lehetne a hasonmása is.

Nagy marhaság volt az egész, és nem nagyon törődtünk vele. Az ilyesmi együtt jár a rockkal. Ez még a Beatle-mániához tartozott, mert éppen akkor történt, amikor kijött egy újabb lemezünk, és azzal foglalkozott minden újság meg tévéadó. Csak a szokásos felhajtás, semmi több.

PAUL: NEKEM IRTÓ BIZARR VOLT UTÁNA EGY DARABIG, MERT AKIVEL CSAK TALÁLKOZTAM, TÜZETESEN MEGVIZSGÁLT, HOGY CSAKUGYAN MCCARTNEY-BÓL VAGYOK-E MÉG. ÉN MEG MÁR HAL.ÁLOSAN UNTAM BIZONYGATNI, HOGY VALÓBAN ÉN VAGYOK ÉN.

JOHN: Hogyan képzelték: egy Paul McCartney csak úgy meghalhat anélkül, hogy ezt azonnal megtudja az egész világ? A lábát nem teheti ki Angliából anélkül, hogy benne ne legyen az újságban. Úgyhogy ökörség ez az egész mese, de nem baj, mert még nagyobb hírverést csap az Abbey Roadnak.

DEREK: Ezt a mesét is igyekeztem ugyanúgy kezelni, mint akármelyik korábbi sületlenséget a Beatlesszel kapcsolatban. Rengeteg effajta telefonhívást kaptunk. (Megjegyzem.-a mai napig tartja magát a legenda, hogy Paul meghalt, több könyvet is írtak erről, sőt van már „McCartney halála-szakértő" is a világon. Végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy nyilvánosan elismertem: lehel, hogy Paul valóban meghalt. És, ha belegondolunk, hát honnan tudhatom én, hogy él-e?

(Előfordult a fordítottja is-, egyszer a montereyi popfesztiválon elterjedt a hír, hogy ott van a Beatles. Amikor rákérdeztek, azt mondtam: „Igen, hárman közülük ott vannak, de álöltözetben, és azt sem tudom, ki az, aki nincs ott." Teljesen palira vettem a kérdezőt, mert ha csak egy csöppet elgondolkodik rajta, rákérdezhet-. ha nem tudom, hogy ki nincs ott, azt honnan tudom, hogy csak hárman vannak? Mégis jobb volt ez, mintha azt mondtam volna, hogy „nincsenek ott", mert csak akkor hagyják békén az embert, ha valamit elismer a pletykából.)

Szóval vehetjük úgy is, hogy Paul McCartney halott. Erre persze megint jöhetnek mások azzal „De hát tisztára olyan, mint ő! Ugyanaz a száj, ugyanaz a szempár." És akkor szépen feltámasztják. Az emberek már csak ilyen hülyék. Mi a következő kérdés?

PAUL: Végül azt mondtam magamban, nem baj, hogy a halálhíremet költik, ez is csak egy reklám a lemeznek. Ha az a főszer meg van róla győződve, azt kell neki mondani, amit Mark Twain írt egy hasonló esetben: „A halálomról szóló híresztelések erősen túloznak". Ennél jobbat nem tudok kitalálni.

De nem is ez volt a fő, hanem hogy összejött az Abbey Road. Lett neki jó kis címe, fölvettük szépen a dalait, és végül előbb került a piacra, mint a Let It Be.

Szerintem végül egész jó lemez lett. Azt hiszem, egyedül John volt elégedetlen a B oldallal, de nekem az is tetszik. Csináltunk egy ilyet is, és ezt szerintem tovább gazdagodott a palettánk.

JOHN: Megmondom őszintén, hogy erről nincs határozott véleményem, mivel én az Abbey Roaddal pontosan úgy voltam, mint az összes többi Beatles-nagylemezzel: egyes számokat szerettem rajta, másokat meg nem. Én egyik nagylemezünktől sem lettem volna feltétel nélküli Beatles-rajongó. Csináltunk remek számokat és gyenge számokat is. Az Abbey Roadon talán több volt a jó, mint a rossz.

GEORGE MARTIN: Senki sem tudhatta biztosan, hogy ez lesz az utolsó Beatles-nagylemez, de mindenki érezte. A csapat már igen régóta volt együtt, és hihetetlenül sok minden történt velük. Csaknem egy évtizedet töltöttek egymás társaságában összezárva, és én csodálom, hogy addig is kibírták. Nem volt meglepő, hogy előbb-utóbb szétválnak az útjaik, hiszen mindenki élni akarta végre a maga életét. Én is. A szétválás nekem is megkönnyebbülés volt.

GEORGE: Természetesen én sem tudtam, hogy az utolsó Beatles-lemezt készítjük, de volt egy olyan érzésem, hogy valaminek a végére értünk.

Azt már nem tudnám pontosan felidézni, mit is éreztem, amikor az Abbey Road elkészült. A felvételét élveztem, de nem hiszem, hogy azon elgondolkoztam volna, lesz-e még folytatás, hiszen mindig annyi minden történt. Addigra már megszoktuk, hogy a Beatles már csak időszakosan létezik, azaz ha lemezt készítünk együtt,- közben, akár egy nap szünetünk volt, akár egy év (vagy éppen huszonöt, mint most legutóbb), az ember tette a maga dolgát. Volt mit csinálni, ezért sohasem volt hiányérzetem, amiért már nem vagyok Beatle.

JOHN: A Plastic Ono Band, miként a neve („plasztik" — a ford.) is mutatja, rugalmas képződmény. Egy Beatles-koncert már teljesen más kategória. mert ott a hagyomány kötelez, de ha csak én lépek fel Yokóval, akkor gyakorlatilag bármilyen zenét játszhatunk.

Egy péntek este kaptam telefonon az értesítést, hogy Torontóban lesz egy óriási nosztalgia-rockkoncert, százezres közönségre számítanak, és eljön minden nagy öreg, aki még él és virul: Chuck, Jerry Lee meg Bo Diddley, és a végére a Doorsot hagyják. Yokót meg engem a rendezvény királyának és királynőjének hívtak meg, nem játszani, de ezt én elengedtem a fülem mellett, és azt mondtam: „Jó, majd összeszedek valahonnan egy bandát", és másnap délelőtt már indultunk is.

Hirtelen történt a dolog. Addig igazából nem volt együttesünk, senki, aki fél percnél tovább muzsikált volna velünk. Sebtiben fölhívtam Ericet, Klaust, majd Alan White-ot, és mind igent mondtak. Nem volt semmi felhajtás, nem úgy, mint a régi Beatles-koncertek körül, amikor húsz perc alatt ledaráltunk feleannyi számot, és a közönség nem hallott belőle semmit a saját üvöltésétől, meg különben is gyengék voltak az erősítők, és az egész inkább volt cirkuszi mulatság, mint rockkoncert.

GEORGE: Amikor szeptemberben a Plastic Ono Band Torontóba ment fellépni, John engem is leikért, hogy csatlakozzam, de nemet mondtam. Tudtam, hogy ez egy avantgárd együttes lesz, márpedig olyanban nekem nem volt kedvem játszani.

John azt mondta, beszervezi Klaus Voormannt, dobosnak meg Alan White-ot. Nem volt nehéz ügy, mert az utolsó években sokaknak mi adtuk ki a lemezét, és egy csomó basszgitáros meg dobos ott lebzselt körülöttünk. Miután én elutasítottam a felkérést, John Eric Claptont szervezte be szólógitárosnak - úton Torontóba, a gépen próbáltak először.

DEREK: Amikor John fellepett a torontói „Live Peace" koncerten, eszembe sem jutott, hogy ez bárminek a végét jelentené. De hát nem is ez volt a döntő. Én mindenesetre támogattam ezt a fellépést, mint mindent, amit John és Yoko csinált, és a békekoncert igen jó ötlet volt.

JOHN: Hihetetlen hangulat uralkodott ott, még életemben nem voltam ennyire feldobva. Mindenki együtt lelkesedett velünk, a közönség ugrált, és a béke jelét mutatta,- a legtöbb számot már ismerték, de nagyon komálták a „Cold Turkey”-t is, amit ott mutattam be.

A „Cold Turkey"-t egyébként a Beatlesnek is fölajánlottam, de kiderült, hogy kislemezről most szó sem lehet, ezért vettem föl a Plastic Onóval.” Szerintem a dal magáért beszélt, a heroin elvonási tüneteiről szólt, így egyenesen drogellenes dal volt, nem az ellenkezője. Amerikában viszont nyilván így gondolták, mert egyetlen rádióadó sem játszhatta le. Furcsa, hogy itt mindent olyan könnyen félremagyaráznak.

RINGO: A Plastic Ono Band torontói fellépése után volt egy megbeszélésünk a Savile Row-n, ahol John végre előrukkolt a farbával, és azt mondta: „Fiúk, elég volt. Hagyjuk abba", mire mi mind azt mondtuk, hogy persze, abbahagyjuk. Én is, mert nem tarthattam volna össze a bandát egymagam. De arra azért kíváncsi lettem volna, mi van, ha ezt John helyett én mondom ki: még évekig a szememre hányták volna.

Amikor aznap leültünk tárgyalni az irodában, tudtuk, hogy nincs semmi baj, nem lesz veszekedés, hallgatólagosan mintha már meg is egyeztünk volna. És John sem azt mondta, hogy „na, én kilépek, te is kilépsz", hanem csak azt: „Elég volt. Valami mást akarok csinálni."

Ha ugyanez 1965-ben vagy akár 1967-ben történt volna, elég nagy megrázkódtatást okozott volna mindnyájunknak, de így inkább az volt, hogy „essünk túl minél hamarabb azon a nyomorult váláson". És közülünk mindig is John volt a legszókimondóbb.

JOHN: Én ezt már azelőtt eldöntöttem, hogy elutaztam Torontóba. Először Allennek, aztán Ericnek és Klausnak is megmondtam, hogy otthagyom a Beatlest, és az utóbbiaknak azt is, hogy esetleg velük szeretnék tovább zenélni. Arról akkor még nem esett szó, hogy formálisan is alakítok-e új együttest (de később már határozottan úgy gondoltam, hogy én ugyan nem logom még egyszer lekötni magamat). Szóval úton Torontóba én már bejelentettem ezt az elhatározásomat. Arra az útra Allen is velem tartott, és neki is külön megmondtam, hogy vége a dalnak. Aztán Londonba hazatérve kiderült, hogy egyet-mást még meg kell beszélni, és Allen is mondta, hogy várjak még ezzel, mivel a dolognak üzleti vonzata is van.

Aztán egyszer Paullal beszélgettünk az irodában, már nem is tudom, miről, de előállt valami ötlettel, én meg egyre csak azt mondtam rá, hogy „nem, nem, nem". Elérkezett az a pillanat, amikor már meg is kellett volna indokolnom a dolgot, és Paul rá is kérdezett: „Most mi van, John?" Erre csak kiböktem: „Az van, hogy a Beatlesnek vége, mert elmegyek."

PAUL: Én akkor azt mondtam: „Szerintem ismét vállalnunk kellene kisebb fellépéseket, mert azt hiszem, hogy még mindig igen jó kis banda vagyunk. Ha vissza tudnánk menni a gyökereinkhez, ki tudja, mi ki nem sülne még belőle? Utána könnyebben eldönthetjük, hogy abbahagyjuk-e, vagy csak most kezdjük el igazán." John akkor a szemembe nézett, és azt mondta: „Ne beszélj hülyeségeket. Tudod, nem akartam neked megmondani, amíg alá nem írtuk a szerződést a Capitollal - Klein ugyanis éppen egy új szerződést akart velük összehozni -, de az a helyzet, hogy én kilépek az együttesből." Mondhatom, mind belesápadtunk ebbe a bejelentésbe, és leesett az állunk.

Azt persze el kell ismernem, hogy a dolog már azóta sejthető volt, amióta John olyan szoros kapcsolatba került Yokóval. Ő teljesen ennek akarta szentelni magát. Úgy érezte, nem tudná megosztani magát a kettő között, ezért a Beatles-korszakál lezárja, és elkezdi a Yoko-korszakot. Ez mind rendben is van, csak azt ne mondta volna: „Nem akartam megmondani, amíg alá nem írtuk az új szerződést." Jellemző volt a jó öreg Johnra, hogy az ilyesmit csak úgy kikottyantotta. Ezek után persze mit is mondhattunk volna mi, többiek? Ha egy alapító tag elmegy, akkor annyi.

Nem is tudtam mit mondani. Ő volt lépéselőnyben, ő volt a helyzet ura, nekünk kellett reagálnunk. Emlékszem, azt is mondta: „Kínos, hogy azt kellett mondanom, otthagyom a bandát, ugyanakkor izgalmas is." Valahogy úgy volt ezzel is, mint amikor bejelentette Cynthiának, hogy elválik. Láttuk, hogy ő ezt már eldöntötte, így nem mondhattunk mást, mint azt: „Szóval elmégy? Akkor a bandának annyi." Ez sem volt valami felemelő pillanat, de az még rosszabb volt, amikor az elhatározást meg is kellett valósítani.

GEORGE: Nem emlékszem arra, hogy John bejelentette volna nekem: otthagyja a Beatlest. Nem tudom, hol és hogyan értesültem a dologról. Úgyis abba akartuk hagyni, úgyhogy nem volt nagy újság. Évek óta érett.

A Beatles az elején mindnyájunknak sokkal több lehetőséget biztosított, mintha magunkra lettünk volna utalva, de egy idő után már gúzsba kötött bennünket. Túl sok volt már a korlátozás. A Beatlesnek előbb-utóbb föl kellett számolnia önmagát, és én senkire sem nehezteltem azért, amiért menni akar, hiszen én magam is így éreztem. Sokkal jobb jövőt tudtam elképzelni magamnak a banda nélkül. Már nem leltem örömet benne, ideje volt kilépni belőle, hiszen valóságos kényszerzubbonnyá vált.

NEIL: Engem nagyon elszomorított, hogy hirtelen a szétválásról kezdtünk beszélni. Már évek óta voltunk együtt jóban-rosszban, de inkább jóban, és tudtam, hogy ez nekem nagyon jog hiányozni. Bizonytalan érzés volt, és talán nemcsak nekem.

A szétválás hosszú folyamat volt. Az, hogy Paul nem szerződött le Allen Kleinnet, még nem jelentette a Beatles megszűnését, hiszen csak ezután készült el az Abbey Road lemez. John ekkor ugyan már többet zenélt együtt Yokóval, mint a fiúkkal, de azért teljesen benne volt ebben a lemezben. Nem is lehet megmondani, hogy pontosan mikor oszlott föl a Beatles, de valahol az Abbey Road után, mivel innen kezdve nem készítettek több közös felvételt.

RINGO: Meséltem, hogy a fehér album készítésekor bennem már fölmerült a távozás ötlete, és aztán kiderült, hogy egymástól függetlenül mind azt hittük, hogy a másik három igen jól megvan nélkülünk is. Ez csak agyrém volt, és amikor George otthagyott bennünket, komolyan megijedtünk, de még az is csak vaklárma volt; a dolog akkor ért véget, amikor a Savile Row-n ezt ki is mondtuk.

Azt hiszem, addig is csupán az Abbey Road kedvéért maradtunk együtt. Utána persze már eltelt egy kis idő, amikor kimondtuk a válást, de erre szükség volt, hogy szokjuk a gondolatot. Lélekben még Beatle-nek éreztük magunkat, amikor pedig már a magunk életét éltük.

JOHN: A Beatlest én alapítottam, és én is oszlattam föl. Ilyen egyszerű. A Beatlesben már úgy éreztem, hogy egérfogóban vagyok. Korábban is voltak kiruccanásaim: könyvírás, filmkészítés. Amikora többiek nélkül vállaltam filmszerepet, az még inkább csak annak a következménye volt, hogy abbahagytuk a turnékat, nem pedig az önállósulás jele.

Amikor végre összeszedtem magamban a bátorságot, és bejelentettem a többieknek, hogy „válni akarok", mindenki tudta, hogy ez komoly, nem csak hiszti, mint korábban Ringó és George esetében volt. Furdalt is a lelkiismeret, hogy ezt most így hirtelen kell a képükbe vágnom. Nem volt sportszerű, mert nekem ott volt Yoko, ők hárman meg csak egymásra voltak utalva. Annyira erős volt bennem a lelkifurdalás, hogy az első önálló kislemezem A oldalát (a „Give Peace A Chance"-et -a szerk.) még Lennon-McCartney-szerzeményként tüntettem föl, noha nem Paul volt a társzerzője, hanem Yoko.

RINGO: Amikor elváltunk, nem az volt az első dolgunk, hogy ezt bejelentsük a sajtónak. Allen Klein akarta így: „Fiúk, ha szét akartok válni, rendben - de egyelőre ne szóljatok róla senkinek.”

Azt hiszem, a rajongóinknak nem tetszett a Beatles feloszlása, de ez minket akkor már inkább csak nyomasztott. Sokáig az volt, hogy ha már olyan régóta csináljuk ezt, hát csak kibírjuk még egy ideig, és még tudtunk is jó zenét csinálni együtt,- csak már nem nap mint nap csináltuk, hanem az időnk töredék részében. Ilyenkor megint jó barátok voltunk, de aztán mindig újrakezdődött az őrület.

JOHN: Paul és Allen is azt mondta: örülnek, hogy nem én akarom bejelenteni, mintha attól tartottak volna, hogy valami nagy csinnadrattával teszem majd.

RINGO: Megkönnyebbülés volt kimondani, hogy elválunk. (Legalább akkora, mint hogy a „Strawberry Fields/Penny Lane" kislemezünk végre nem lett listavezető). Azt hiszem, a megbeszélésről egyenesen hazamentem, és nem tudom, mi történt azután. Talán a kertben üldögéltem, és törtem a fejem, mit kezdjek magammal. Könnyű kimondani, hogy vége, de aztán jön a kérdés: „Na és most mi lesz?" Nekem ez meglehetős trauma volt.

GEORGE: Amikor ki-ki elindult a maga útján, nekem az volt az első érzésem, hogy szabad teret kaptam, a magam tempója szerint élhetek, és én dönthetem el, hogy kikkel dolgozzam együtt a stúdióban a saját dalaimon. Tudom, ez furcsán hangzik, mert akkoriban a legtöbben szívesen lettek volna benne a Beatlesben, ez akkor nagyon nagy dolognak tűnt. Az is volt a maga idejében, de aztán nagy érzés volt kikerülni is belőle - mint amikor az ember elhagyja a szülői házat, és elkezdi élni a maga életét.

Akkor úgy éreztük, nagy elszánásra volt szükség, hogy kimondjuk a banda (eloszlatását, ugyanakkor már akkora nyomás nehezedett ránk, hogy mi inkább a rossz oldalát láttuk, mint a jót,- az utóbbi a hírnév volt, meg a banda színvonala, a rosszat viszont csak mi éreztük a bőrünkön.

Korábban úgy gondoltuk, hogy vehetnénk kissé lazábbra az együttműködést, és akkor mindenki ráérne szólófelvételekkel is foglalkozni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az lett, hogy nagy távlatok nyíltak meg előttünk, én például cl akartam menni a Himalájába, és el is mentem, és szereztem új barátokat, akár a többi Beatle, és kedvem támadt másokkal is együtt zenélni.

PAUL: Én legelőször arra gondoltam: „Most új életet kell kezdenem. A Beatles nem készít több lemezt, az hát a kérdés, hogy fordítsak-e hátat én is a zenének? Az nem megy, ahhoz túlságosan szeretem." Ma sem szívesen hagynám abba, úgy tűnik, ez a szenvedélyem. Szóval eldöntöttem, hogy valamilyen módon folytatom.

Elmentem hosszabb időre Skóciába, ahol van egy tanyám. Odajárok vakációzni, de akkor azzal mentem cl, hogy ott töltök akár egy egész évet is, és az alatt alaposan átgondolom a dolgokat. Nem volt jó időszak, mert fölöslegesnek éreztem magam. Tudom, erre sokan azt mondanák: „De hát volt egy csomó pénzed, hogyhogy azzal nem tudtál mit kezdeni? Mégse voltál olyan helyzetben, mint egy elbocsátott bányász." Csakhogy én bizony úgy éreztem magam, mivel nem a pénzről volt szó, hanem az önbecsülésemről. Úgy éreztem, haszontalan ember vagyok, ha nem lehetek Beatle.

Nekem a Beatles komoly veszteség volt. Tizenhét éves koromtól az volt az életem, és most minden üresnek tűnt. Sokat heverésztem, ritkán borotválkoztam, sokat ittam,- úgy éreztem, semmi sem számít. Sok emberről hallottam már, aki így süllyedt le, hogy nem járt az emberek közé, magányossá vált. Én is elvesztettem egy időre, majdnem egy évre a fonalat, de aztán szerencsére Linda lelket öntött belém: „Nincs veled semmi baj, csak megrázkódtatást okozott a Beatles felbomlása." Aztán azon kezdtem el töprengeni: „Tudok én még valaha dalt szerezni és énekelni? Kinek kell egy lapátra tett basszgitáros?"

Ezután kezdtem magamhoz térni, és azt gondoltam: „Azt hiszem, ideje csinálnom már valamit”, és a legkézenfekvőbbnek az tűni, ha készítek egy lemezt. Volt otthon felszerelésem, hogy összebütyköljek egyet magam, de közben mindig azon járt a fejem, hogy kellene egy új banda - bár olyan úgysem lesz még egy, mint a Beatles.

RINGO: Novemberben elkezdtem az első szólólemezem, a Sentimental Journey felvételeit. Én is úgy jutottam el idáig, hogy sokat morfondíroztam, mit kezdhetnék a Beatles nélkül, és nekem sem jutott az eszembe semmi más.

A lemezborító egy kocsmát ábrázol. A családom törzshelye volt, anyám barátaié, akik onnan hozzánk jöttek el, és sokat énekeltek. Tőlük kaptam az első zenei élményeimet, ezért gondoltam arra, hogy felidézem ezt az időt. Hiányoztak a többiek, de legalább George Martin segített nekem a lemezkészítésben, nem voltam teljesen egyedül.

NEIL: A Sentimental Journey-t Ringó és George Martin hozta össze. Először összeírtuk azokat a dalokat, amelyeket Ringó szeretett volna elénekelni, meg hogy milyen hangnemben énekelje, aztán hogy kikre bízná legszívesebben a hangszerelést. Amikor ez megvolt, megkerestem őket azzal. „Itt van ez a lista, melyiket szeretné fölvenni? Azzal dolgozhat, akivel akar, mi csak a szalagot kérjük." Ezekre az alapokra énekelt aztán rá Ringó.

Csávába kerülhettem volna, amikor az utolsó hangszerelőhöz értem, mert megkérdezhette volna: „Nekem már miért nincs miből választanom, mint a többieknek?" De ezt eleve kivédtük, mert 15-16 dal volt a listán, és a lemezre csak 12 került rá.

így jött össze ez a nagylemez, és én örültem, hogy benne lehettem,- kár, hogy ilyen körülményesen tudtuk csak összehozni, de másképp nem ment.

GEORGE: Decemberben Billy Prestonnal és a Delaney and Bonnie Banddel dolgoztam együtt. Az utóbbit először Los Angelesben láttam. Nagyon jó kis banda volt, és próbáltam őket leszerződtetni az Apple-hez, de aztán az a malőr történt, hogy amikor Peter Asher elment hozzájuk, a meghallgatáson egyszerűen elaludt, erre ők megsértődtek, és inkább az Atlantic Recordsszal szerződtek le.

Láttam őket később az Albert Hallban is, és annyira tetszettek, hogy úgy éreztem, szívesen játszanék velük. Ez ritkaság, sőt a legtöbb koncerten arra gondolok: „Na, ebben a bandában se szeretnék lenni."

Az Albert Hall után a Speakeasyben léptek föl, ahol leültünk egy-két pohárkára, amiből az lett, hogy másnap délelőtt értem jött a buszuk, és velük tartottam egy európai turnéra.

Nagyon jó volt, különösen mert nem volt köztudott, hogy ott vagyok. Senki sem miattam jött cl a koncertre, hanem a Delaney and Bonnie-ért vagy éppen Eric Claptonért, aki a banda alapító tagja volt. Én csak a móka kedvéért szálltam be, elgitározgattam szépen a háttérben, és cl sem tudom mondani, mennyire élveztem, hogy a dolog nem rólam szól. A Beatlesszel mindig reflektorfényben voltam, még ha nem is én álltam legelöl a dobogón.

PAUL: Eltelt három-négy hónap úgy, hogy Ceorge-dzsal és Ringóval szüntelen (elhívtuk egymást megbeszélni: „Szóval ez most már ilyen lesz?" Az Apple ugyanis nem bocsátott el bennünket, még nyugodtan összeállhattunk volna ismét. Abban sem voltunk biztosak, John nem valami nagy ugratásnak szánta-e az egészet, és nem mondja-e azt egy idő után: „gyerekek, csak vicceltem." Mintha félig nyitva hagyta volna az ajtót maga után.

Pár hónapig ebbe a szalmaszálba kapaszkodtunk, de aztán kénytelenek voltunk belátni: „A Beatles nincs többé. Ennyi. Vége, kész, passz."

Akkor arra gondoltam: „Ha ez van, akkor össze kell szednem magamat. Az nem lehet, hogy úgy búsuljak John után, mintha a kedvesem lett volna, aki éppen szakított velem." Már jócskán benne voltam a McCartney-szólólemez felvételében, amikor fölmerült bennem a kérdés: „nem kéne végre már bejelenteni, hogy feloszlottunk?" Mindenki azt hajtogatta, hogy ezt egyelőre titkolni kell, de én ezzel nem értettem egyet. Máig sem tudom, mi volt e mögött, de azt sejtem, hogy ki: valamiért Klemnek lett volna kellemetlen a nyilvánosság elé állnia a Beatles feloszlásával.

GEORGE: A Beatles menet közben intézménnyé vált, amit egy csomó kívülállónak érdekében állt fenntartani. Kivéve persze a sajtót, mert annak csak az a fontos, hogy szenzáció legyen. Nekik mindegy, hogy jó vagy rossz, ezért mindig próbálják elősegíteni a változásokat. A nagyközönség változatlanul várta a további Beatles-lemezeket, de a brit sajtó már kiszagolta, hogy hiába várják.

Ha jól tudom, Paul nekiült otthon összehozni egy szólólemezt. John a maga Plastic Onójával volt elfoglalva, de azt azért senki sem mondta ki, hogy sosem készül több Beatles-lemez. Ha bárkit erről kérdezett a sajtó, mindig azt feleltük: „Ki tudja? A Beatles még létezik."

PAUL: A helyzet kezdett már tarthatatlanná válni, de én még mindig megpróbáltam összevissza telefonálgatni, tartani a kapcsolatokat és menteni, ami menthető. Mindazonáltal még jó húsz évig eltartott a Beatles teljes szétgubancolása.

Egyszer alaposan összevesztem a többiekkel Klein miatt, mert nem akartam, hogy engem is ő menedzseljen. Ők beszéltek rá arra, hogy Klein 20 százalékot kapjon a jövedelmünkből, mégpedig azzal: „Kapjon húszat minden emelésből. Ha mondjuk a Capitol ennyi meg ennyi jogdíjat fizetne nekünk, és Klein többet harcol ki, akkor kapja meg a különbség 20%-át.”

Ebbe már kénytelen voltam belemenni, pedig nem akaródzott, éreztem, hogy ebből valami baj lesz, hogy a Beatles vagyona most csúszik ki a kezünk közül. Nekünk mindenünk az Apple-be volt belefektetve.

JOHN: Sose felejtem a filmet Gilbert és Sullivan életéről, akik azokat a bugyuta operákat írták. Akkor arra gondoltam, hogy mi sohasem fogunk ilyen mélyre süllyedni, aztán ez mégis megtörtént velünk. Sosem hittem volna, hogy ilyen ostobán, ennyi veszekedéssel lógunk elválni egymástól. Ez amiatt volt, mert hagytuk, hogy mások közénk álljanak. Éspedig nem Yoko, hanem mindenféle üzletemberek. Sokszor így megy egy válás is: a házaspár egész békésen megegyezik egymással, de akkor közbelép az ügyvéd, és azt mondja: „Szóba ne álljon vele, ha én nem vagyok ott!", és máris kezdődik az ellenségeskedés.

Valójában minden válást az ügyvédek keserítenek meg. Ha rajtam múlna, kitalálnék a váláshoz egy ugyanolyan kedves kis ünnepséget, mint az esküvő. Ezt meg lehetne rendezni üzleti partnerek elválásakor is. De hát erre nincs lehetőség, mert a (elek el sem mondhatják a saját véleményüket.

Mindig köntörfalazni kell, mindent rá kell hagyni az ügyvédre, és a végén az ember mindig egy csomó olyat mond és tesz, ami magától eszébe se jutott volna.

RINGO: Végül sikerült megszabadulnunk Allen Kleintől. Egész kis vagyonba került, de hát velünk egész életünkben mindig az történt, hogy amikor aláírtunk valakivel egy szerződést, még tökéletesen világos volt, hogy ennyi az enyém, ennyi meg a tiéd, amikor aztán osztozkodásra került a sor, kiderült, hogy nem addig van az, mert nekem sokkal kevesebb jut.

GEORGE: John januárban azzal hívott föl egy délelőtt: „írtam egy dalt, ma este veszem lemezre, és holnap már ki is adom. A címe Instant Karma. Nincs kedved beszállni?" Mondtam, hogy szívesen, találkoztunk valahol a városban, de még előtte összefutottam Phil Spectorral, és beszerveztem őt is.

Mindössze négyen készítettük a felvételt: John zongorázott, én játszottam akusztikus gitáron, Klaus Voormann basszgitáron, Alan White dobolt. És ha nem is másnapra, de még azon a héten megjelent a lemez, mert Phil igen gyorsan elkészítette.

JOHN: Már mindnyájunknak sok dala van, amit szeretne előbb-utóbb kiadni. Most már jobb, ha ezt ki-ki maga intézi. Ami engem illet, jobban szeretném a szerzeményeimet magam elénekelni, mint másnak adni.

NEIL: Phil Spcdor üzleti vagy mit tudom én, milyen kapcsolatban állt Allen Kleinnel, ezért kérték fel éppen őt, hogy remixelje a Let It Be lemezét. Legalábbis azt hiszem, hogy Klein ötlete volt, de John és George is helyeselte.

GEORGE MARTIN: Ezen nagyon feldühödtem, Paul pedig még inkább, mivel kész helyzet elé állítottak bennünket. Az egész a hátunk mögött zajlott, amikor John éppen Allen Klein befolyása alatt állt. Ő szervezte be Phil Spectort, és azt hiszem, erről George és Ringó is tudott, de mi ketten nem.

Én az EMI-tól értesültem arról, hogy nem lehet rajta a lemezen a nevem, holott az eredeti felvételeket én készítettem, viszont a végleges változatot nem én állítottam elő. Én erre azt mondtam: „De az eredetit igen, igazság szerint azt kellene feltüntetni a lemezen, hogy gyártás: George Martin, utómunkálatok: Phil Spector." Ebbe persze nem mentek bele.

JOHN: Ha valakinek nem tetszik az, amit Spector csinált, csak hallgassa meg a kalózkiadást a Spector előtti változattal, és aztán szóljon egy szót is.

Az eredeti felvételek annyira gyengék voltak, hogy egyikünknek sem volt energiája hozzájuk nyúlni. Fél évig hozzájuk se nyúlt senki. Nem mertünk. Aztán jött Spector, és fantasztikus munkát végzett vele.

PAUL: Allen Klein döntött úgy - talán a többiek egyetértésével, de nem az enyémmel - hogy a Let It Be-t csak azután jelentetjük meg lemezen, ha már Phil Spector átdolgozta.

Szóval ezúttal nem producer, hanem „reproducer” vette kezébe az anyagunkat, és szabadon garázdálkodott vele, például rárakott egy női vokált a „The Long And Winding Road"-ra, amit szerintem biztosan nem kellett volna. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy rossz lemezt csinált a Let It Be-ből, de az mégse volt rendjén, hogy bárki átdolgozza a mi felvételeinket valamelyikünk tudta nélkül. Lehet, hogy a többiek tudtak róla, és azt mondták Spectornak: „Csinálj vele, amit akarsz, csak fejezd be végre", mert már annyira torkig voltak a hercehurcával.

DEREK: Tudtam róla, hogy Pault nagyon felbosszantotta a „The Long And Winding Road" átdolgozása. Én úgy gondoltam, hogy senkinek sem lett volna szabad belenyúlnia a Beatles zenéjébe, úgyhogy ez is helytelen volt. És akkor tessék ezt elképzelni egy McCartney szemszögéből!

PAUL: Mostanra elkészült az első szólólemezem, a McCartney, és már meg is volt beszélve, mikor jelenhet meg, de a többiek elkezdtek belepofázni a dologba, és azt mondták: „Nem hozhatod ki a McCartney-t akkor, amikor akarod. Előbb a Let It Be-nek és Ringó szólólemezének kell megjelennie az Apple-nél." Fölhívtam Neilt, aki az Apple ügyeit intézte, hogy most akkor mi van, hiszen vele is megbeszéltem a lemezem kiadási dátumát, és biztos, hogy nem tévedtem, hiszen be volt írva a naptáramba is, de kiderült, hogy valóban elnapolták a másik kettő miatt.

Én persze úgy fogtam föl a dolgot, hogy már megint átvertek Rendre az történt, amit a többi három akart az én ellenemben. És hát nem könnyű egynek három ellen, akármit akartam is, könnyűszerrel megvétózhatták.

Ringó föl is keresett akkor, azt hiszem, afféle követként küldték hozzám, mert ő volt köztünk a jó gyerek, a béke barátja, de én akkor annyira mérges voltam, hogy őt osztottam ki a többiek helyett. A szemébe mondtam: „Ti csak szórakozni akartok velem.”

Mire ő egészen hivatalos hangot ütött meg, hogy mit vár el tőlem az Apple nagytanácsa, nálam meg erre végképp betelt a pohár, és életemben először és utoljára azt mondtam valakinek (és mit tesz Isten, éppen szegény Ringónak): KIFELE! Bizony durván viselkedtem vele, és épp csak hogy össze nem verekedtünk.

Máig sajnálom, hogy éppen ő volt az, hiszen nyilván neki volt a legkevesebb köze az intrikákhoz, és éppen ezért választották ki arra, hogy hozza meg nekem a rossz hírt. Ő meg elvállalta, gondolván: „Paul jó gyerek, bele fog menni", csakhogy akkor én már nem voltam jó gyerek, és bojkottálni akartam az Apple-t.

RINGO: Hülyék voltunk, hogy úgy kiabáltunk egymással. Mindenkinek volt már akkor egy szólólemeze, amit ki szeretett volna adni, és én bejelentettem, hogy az enyém már kész van, kezdjük hát azzal. Paul akkorra még nem készült el a magáéval, viszont volt már egy megjelentetési dátuma (a napját persze már nem tudom), és mindenáron ahhoz akart ragaszkodni. Nem is tudom, végül mikor jelent meg az a lemez. (A tények kedvéért: Ringó lemeze 1970 áprilisában, a Let It Be nagylemez és Paul szólólemeze pedig egyaránt májusban jelent meg - a lord.)

PAUL: Nekem annyira elegem lett az egészből, hogy egy napon elhatároztam, végre kiszállok az Apple-ből. Valamikor tényleg nagyon szép álom volt, de mostanára sajnos teljesen összezavarodott. Emlékszem, hogy amikor ezt bejelentettem, George rövidesen fölhívott: „Nem hagyhatod ott csak úgy ezt a kibaszott Apple-t, érted? Hare Krishna!" - azzal lecsapta a telefont. Na, gondoltam, miért kellett még ezt is megérnem?

Az Apple-nek semmit sem mutattam meg a McCartney-lemezből, még a borítóját sem, amíg be nem fejeztem. Teljesen egyedül csináltam, ami nagyon kockázatos volt.

NEIL: Paul albuma végül mégis a Let It Be előtt jelent meg, de arra nem emlékszem, hogyan jogadták ezt az Apple-nél, mint ahogy arra sem, ki volt akkor még egyáltalán lenne az Apple-ben, ki nem. Egyénként lehet, hogy az Apple szép álom volt, de az is lehet, hogy épp ezért nem vált be a gyakorlatban.

PAUL: Én nem hagytam ott a Beatlest. A Beatlest a Beatles hagyta el, de senkinek sincs szíve kimondani, hogy vége a dalnak.

DEREK: Paul szólólemezének megjelentetése elölt összeállítottam neki egy kérdőívet ilyen kérdésekkel. „Hajlandó lenne-e fellépni még a Beatlesszel? Hogyan látja a jövőt? Mik a tervei?"

Paul igen őszinte válaszokat adott, leszögezte, hogy a továbbiakban a Beatles nélkül képzeli el a jövőjét: „Most már Lindával dolgozom együtt, és ez hosszú távon is így lesz". Ez volt a Beatles mélypontja, maga a teljes reménytelenség.

PAUL: Akkoriban egyáltalán nem adtam interjút, mivel tudtam, hogy az első kérdés az lenne, mi van a Beatlesszel, erről pedig egyáltalában nem kívántam nyilatkozni. Nem volt merszem szembenézni a sajtóval.

Derek azt mondogatta: „Valamit azért tennünk kellene." Erre azt mondtam neki: „Tudod, mit? Készíts egy kérdőívet, vegyél bele mindent, amire szerinted kíváncsi lehet a sajtó, én pedig megpróbálok mindenre őszintén felelni, és ezt csatolhatnánk a sajtónak küldendő tiszteletpéldányokhoz."

Derek meg is írta a kérdéseket, köztük ezt: „Gyakorlatilag feloszlott-e már a Beatles?", mire én azt válaszoltam: „Igen, mert nem fogunk többé együtt játszani." (Nyugodtan kimondhattam ezt majd fél évvel az elhatározásunk után, azt hiszem.)

Számomra ott és akkor volt vége a Beatlesnck, amikor John bejelentette a távozását. Őt kivéve mindnyájan tettünk még némi erőfeszítést a csapat összetartására, de hiába. Most már nem az volt a kérdés, hogy együtt maradhatunk-e, hanem hogy bejelentsük-e a nyilvánosságnak is a szétválást.

Én erről azt gondoltam. „Ha már úgyis mindenki megy a maga útján, az csak árthat nekünk, ha továbbra is Beatle-ként kezelnek bennünket." Ezért azt mondtam a többieknek: „Ha elváltunk, ismerjük is be, hadd tudja meg a világ. Szerintem igazán itt lenne az ideje." Ez bosszantotta Johnt, mivel sok más jog mellett azt is fönn akarta magának tartani, hogy ezt a bejelentést ő tegye meg - amikor neki tetszik.

RINGO: Sokáig fennállt még az a lehetőség, hogy folytatjuk. Az Abbey Road felvételére sem azzal vonultunk be a stúdióba, hogy „na jó, akkor ez az utolsó Beatles-lemez, az utolsó Beatles-szám, az utolsó felvétel," Csakhogy aztán Paul első szólólemezével együtt megjelent a nyilatkozata is, hogy a Beatlesnek vége. (Aki áttanulmányozza a történetünket, láthatja, hogy a nagy bejelentéseket rendszerint Paul tette meg: igen, a Beatles kábítózik, igen, a Beatles feloszlott.)

PAUL: Az én húzásomra a világsajtó azzal reagált: „A BEATLES HIVATALOSAN IS FELOSZLOTT." Most közölték, amit mi már hónapok óta tudtunk. Félreértették az én szándékaimat is, hiszen én csak a gondolataimat csatoltam a szólólemezem mellé arról, hogyan látom én a jövőt. Ezt nem a nagyközönségnek szántam, hanem a sajtónak, de naivitás volt azt hinni, hogy ők majd titokban fogják tartani.

GEORGE: Paulnak vannak ilyen húzásai a sajtóval. Még manapság is előfordul, hogy ha éppen turnéra készül, meglebegteti a levegőben, hogy esetleg ismét összeállunk, vagy valami ilyesmi. Ez az utóbbi időben olykor kínos is volt nekünk, de már kezdjük megszokni. Akkoriban nagyon haragudtunk rá emiatt, de hát mindenki haragudott mindenkire mindenért.

Ami azt a lemezt illeti, szerintem Paul csupán meg akarta ragadni a megfelelő pillanatot, és összekötni a kellemetlent a hasznossal: „Van ez az önálló lemezem, ja, és még csak annyit akarok mondani, hogy a Beatles feloszlott."

Mire ő odaadta azt a nyilatkozatát a sajtónak, addigra valójában már mindenki más levált a bandáról. Ezen dühödött fel John is, aki így gondolkodott: „Álljon meg a menet! Én mentem el legelőbb, ez meg úgy tesz, mint aki feltalálta a spanyolviaszt!”

PAUL: A többiek mind úgy gondolták, hogy végül én jelentettem be a nyilvánosságnak a Beatles megszűnését, és ebből én húztam hasznot, holott erről szó sem volt, csak velük ellentétben megmondtam az igazat. Évekkel később pedig, amikor szóba került a gyűjteményes lemezeink megjelentetése, megkérdezték tőlem egy sajtókonferencián, valóban összeáll-e ismét a Beatles, és erre igennel feleltem, mert akkor valóban ezt terveztük.

DEREK: Az egész világ felkapta a fejét Paul nyilatkozatára. Nagy bír volt, mivel addig sehol sem jelöltették be hivatalosan, hogy a Beatles feloszlott. Én ugyan kiadtam egy körlevelet, hogy mentsem a menthetőt, valami efféle szöveggel: „John, Paul, George és Ringó még mindig az, aki, és az élet megy tovább, sziasztok", de ezzel nem akadályozhattam meg, hogy az egész világ a Beatlest sirassa.

Én milliókkal együtt hittem abban, hogy a Beatles szoros barátsága mindnyájunk életét jobbá tette. Hittem, hogy amíg ők ott vannak a szemünk előtt a lehető legnagyobb egyetértésben, akkor történjen akármi más, a világ szép. De azt hiszem, nem kellett volna csodát várni tőlük.

JOHN: Mindenkinek van egy álma arról, hogyan történt, de az sosem fog megvalósulni, mert nem is volt olyan soha, mint amilyennek gondolják. Szép volt, de vége van,- így hát, kedves barátaink, most már egyedül kell tovább álmodnotok. A Mesének Vége.

GEORGE: Ma már tudom, hogy a Beatles valamilyen űrt töltött be a hatvanas években, de mára felnőttek mindazok, akiknek mi jelentettünk valamit.

Úgy van ez, mint akármi mással, amivel az ember együtt nőtt föl, aztán ragaszkodik hozzá. Ez az élet egyik legnagyobb problémája, ez a ragaszkodás a dolgokhoz. Ez tulajdonképpen szép, a probléma abban áll, ha az ember fél a változásoktól, mert valójában a múltban él.

JOHN: Minden jó tud lenni néha, és biztosan még tovább is jó lehetett volna néha, de esetleg nem. A lényeg az, hogy felnőttünk, és rémes belegondolni, mi lenne, ha majd mondjuk ötvenévesen, asztmásan és tébécésen vánszorognánk föl a színpadra, és rázendítenénk a „She Loves You"-ra. Képzeljék csak el!

GEORGE: Azt hiszem, mi ugyanazért váltunk el, amiért általában az emberek szoktak. Teret követeltünk magunknak, miközben a Beatles kordába szorított minket. Hiába voltunk világhírűek, csak kalickába voltunk zárva. A Beatles mozgástere igen korlátozott volt, és a magánéletünk minduntalan kitüremkedett a korlátokon. Mindenképpen szabadulnunk kellett, mert igen szűk volt a tér. Úgy is mondhatnám, hogy mi négyen együtt nagyobbak voltunk annál, mint amennyi a Beatlesbe belefért.

Na és ott volt az a rengeteg stressz is. Már 1963-tól óriási terhelés nehezedett ránk, csak ezt az elején még nem vettük észre. Fokozatosan uralkodott el rajtunk. Ma már senkinek sem jutna eszébe olyan rövid idő alatt annyi koncertet adni és annyi lemezt kihozni, mint mi.

JOHN: Mind egyéniségek vagyunk. Mind kinőttük a Beatlest. Többé nem erőltethetek rá mondjuk avantgárd zenéket vagy filmeket Paulra vagy George-ra, ha egyszer nem szeretik. Mint ahogy Paul sem erőltethet rám semmit. Már nem azonosak a céljaink. Úgy a jó, ha mind a magunk útját járjuk. Felnőttünk, otthagytuk az iskolát - ami a valóságban sosem történt meg, hiszen egyenesen az iskolapadból kerültünk a pódiumra.

Az ember egyedül vág neki az életnek, aztán viszont mindenki: a társadalom, a szülők, a család megpróbálja elvenni tőle önmagát. Mást se hall, mint hogy „ne sírj, ne mutasd ki az érzelmeidet", és ez így megy az egész életen át.

Bár, ahogy visszaemlékszem, én még tizenhat évesen önmagam voltam, de ezt az embert 29 éves koromra valahol elveszítettem. Közben meg kellett vívnom a harcomat, hogy felnőtté váljak, felelősséget tudjak vállalni, mert hiába volt körülöttünk a hírnév védőburka, azért csak végig kellett csinálnunk mindazt, amit bármelyik kamasz fiúnak. Meglehet, harminc év a korhatára annak, hogy valaki rájöjjön: itt az ideje kezébe venni az életét.

GEORGE MARTIN: A szakadást több tényező idézte elő, de a legfontosabb az volt, hogy mind a négyen szerették volna már a maguk életét élni, amire korábban nem volt lehetőségük. A banda mindig fontosabb volt, és ezért rengeteg áldozatot kellett hozniuk, amivel végül torkig lettek.

Szerettek volna úgy élni, mint akárki más, szerették volna, ha nem a partnerük a legfontosabb, hanem a feleségük. Amikor Yoko belépett John életébe, majd Linda a Pauléba, egyszerre fontosabbak lettek számukra, mint addig egymásnak voltak.

RINGO: Yokóra kígyót-békát kiabáltak, mint ahogy Lindára is, de nem ők tehetnek a Beatles szétválásáról. Egyszerűen csak harmincévesek lettünk, megváltoztunk, és nyugodt házaséletet akartunk élni, mert azt a hajtást már nem bírtuk folytatni.

JOHN: Én még akkor megnősültem, amikor a Beatles Liverpoolban volt, de ez nem jelentett semmi változást. Cynnek nem volt önálló karrierje, mint Yokónak, igaz, Pattie-nek volt, de az nem borított föl semmit. Ja, és a maga módján Maureen is művésznő, arról nem is beszélve, hogy ő nevelte föl Ringó kölykeit.

A Beatles szétesése Brian Epstein halálával kezdődött, és igen sokáig eltartott. Először talán a Let It Be-n mutatkozott ez meg, de lehet, hogy már Indiában, amikor George és én ott maradtunk, Paul és Ringó meg hazajött. Lehet, hogy már a fehér albumon is nyilvánvaló volt. Nem tudom. Ez van, nem történt semmi tragédia. Nem értem, mások miért fogják föl úgy, mintha vége lenne a világnak. Szétment egy rockbanda. Na és? Nem ez a fontos.

Aki emlékezni akar ránk, annak ott vannak a lemezek, ott van az a sok szép dal. Mi ezt hagyjuk a világra.

RINGO: Nem úgy van ez, hogy a kulcs fordul a zárban, és az ember arra gondol: „No, nem vagyok többé Beatle." Valahol mind a mai napig az vagyok. Ugye értik: ez nem úgy megy, hogy az ember becsapja maga mögött az ajtót, és innen kezdve már nem Ringó Starr, hanem ismét Richard Starkey, Liverpool, nyolcadik kerület, Admiral Crove, tízes szám. Nem, én mindig Ringó Starr leszek, és a Beatles, az Beatles marad.

GEORGE: A Beatles mindaz, ami történt velünk. A történet tanulsága meg az, hogy nincs fönn meg lenn, hopp meg kopp, minden változik, mindenben van egyensúly, és az ember mindenről, ami vele történik, maga tehet. Ha valakinek tetszik a hopp, meg kell békélnie a koppal is. A Beatles életében ez fokozottan érvényesült. Igen alaposan kivettük a részünket szeretetből és gyűlöletből, sikerből és kudarcból, jóból és rosszból.

Olyan volt, mint bárki másnak az élete, csak nagyban. De a mérleg pozitív, hiszen akármi történt is, jó, ha az ember tanulni tud belőle. Csak az a baj, ha az ember annyi mindenen megy keresztül, mégsem kap választ az alapkérdésekre: „Ki vagyok? Hová tartok? Honnan jöttem?"

PAUL: Hiába oszlott föl a Beatles, máig erős köztünk a kapcsolat. Örökre összeköt minket, hogy rajtunk kívül senki sem élhette át a Beatle-mániát belülről.

JOHN: A Beatles nincs többé, viszont John, Paul, George és Ringó él -ki tudja, hogyan alakul négyük kapcsolata a jövőben? Én nem tudom. Mindenesetre ma is nagyon szeretem őket. Nem is lehet másként, hiszen beépültek az életembe.

PAUL: Úgy éreztük, mintha a Beatles-idők örökké tartottak volna, pedig mindössze tíz év volt, de abba a tízbe annyi mindent zsúfoltunk bele, hogy ma is inkább húsznak tűnik. Ott volt az a sokféle zene, amit csináltunk, még a külsőnk is sokat változott: szakáll, bajusz, csupasz kép, ilyen ruha meg amolyan - nagyon mozgalmas korszak volt, nagyon szerettem.

JOHN: Mi jóval többet voltunk együtt, mint amennyi ideig a nagyközönség ismert bennünket. Mi nem 64-ben kezdtük. Én akkor már 24 éves voltam, és már kilenc éve zenéltem együtt Paullal, George-dzsal meg nyolc éve. Szóval igen hosszú időt töltöttünk el mi együtt, a legszélsőségesebb körülmények között, a húgyszagú raktárhelyiségtől a luxuslakosztályíg.

Sok energia kell ahhoz, hogy négy ember ilyen hosszú időn át kibírja egymást. Ezalatt mi a világon mindennek elmondtuk egymást. Néha össze is verekedtünk. Együtt csináltuk végig az egész rohadt cirkuszt. Csak mi tudjuk, mi mindenen mentünk keresztül tíz éven át. Felért egy csoportos terápiával.

GEORGE: A hosszú évek alatt mindvégig igen szorosan kötődtünk egymáshoz.

A Beatles valójában sosem oszolhat föl, hiszen amikor kimondtuk az elválást, az már egyáltalán nem számított. Megmaradt a zenénk, megmaradtak a filmjeink. Mindaz, amit tettünk, megmarad. Nem mintha olyan rettentő fontosak lettünk volna, de különlegesek voltunk, mint VIII. Henrik vagy Hitler, akiket ma is állandóan emlegetnek. Biztosan minket is sokáig fognak emlegetni, bevonultunk a történelembe. De ez egy dolog, és számomra nem jelenti azt, hogy az életem a Beatlesszel kezdődött és azzal is végződött volna. Inkább a neveltetésemhez tartozott. Kezdtem a dovedale-i elemiben, aztán folytattam a Liverpool Institute-ban, végül egyetemre a Beatlesbe jártam, ahol megkaptam a diplomámat, vége a tanulásnak.

A fő az, ahogy John mondta: nem voltunk több egy rock and roll -bandánál. Tudom, sok minden történt velünk, és sok embernek jelentettünk valamit, de azért annyira fontosak mégsem voltunk.

RINGO: Azt hiszem, ez azért nem ilyen egyszerű. Úgy gondolom, hogy mi egy nagyon nagy rockbanda voltunk, és egész csomó jó számot összehoztunk, amit még ma is hallgatnak az emberek. Azért én értem, miről beszélt John is, meg George is: amikor indultunk, akkor csupán egy kis liverpooli banda voltunk. Én azt nem értettem soha, miért fenekedtek ránk olyan politikusok, mint De Gaulle vagy Hruscsov.

Ma már azt gondolom, hogy okosabban élhettünk volna a hatalmunkkal, több jót tehettünk volna. Nem politikailag, hanem úgy egyáltalán. Ezt csak úgy mondom, nem sajnálkozom miatta, sajnálkozni úgyis teljesen hiábavaló. De tény, hogy sokkal több jó ügyet támogathattunk volna, ha eszünkbe jutott volna.

JOHN: Igazából semmit sem bántam meg, amit tettem, kivéve talán azt, ha másokat bántottam. A többiből nem szívesen maradtam volna ki.

GEORGE: Szerintem a hatvanas évek közepén, amikor a hippimozgalom beindult, elég sok befolyásunk volt ugyan, de igazi hatalmunk nem (például azt sem tudtuk megakadályozni, hogy egy kábszeres rendőr hadjáratot folytasson ellenünk.)

Szerintem, ha visszamehetnénk az időben, mindent másképp csinálnánk, az elejétől kezdve. De mivel visszamenni nem lehet, most már úgy van jól, ahogy van.

Igen, megváltoztathattunk volna egyes dolgokat. Több beleszólásunk lehetett volna, csakhogy akkor még nem tudtuk mindazt, amit ma tudunk. Azért amit tettünk, az sem volt rossz négy csóró liverpooli sráctól, hiszen azok voltunk, de aztán egész jól megbirkóztunk mindennel. Sok emberről tudok, aki feleannyi stresszt sem élt át, mégsem birkózott meg vele. Volt, akire az első listavezető száma után rá kellett húzni a kényszerzubbonyt, mi meg jó sokáig folytattuk.

Iszonyú nyomás alatt álltunk. Senki másnak nem kellett ekkorát kibírnia,- na jó, legfeljebb még Elvisnek. Benne volt ebben a hosszan tartó Beatle-mánia éppúgy, mint a drogok és a rendőri üldözés, de még a politika is, az, hogy akárhová mentünk, mindenütt volt éppen valami zavargás.

JOHN: Amikor így visszagondolok rá, elképeszt, hogy én mindezt valóban átéltem. Mi ezt úgy mondtuk, hogy „a vihar szívében" vagyunk, ahol könnyebben túl lehet élni, mint a szélén.

GEORGE: Elég egyoldalú szerelmi kapcsolat volt, ahol a közönség a pénzét adta és a sikolyait, a Beatles viszont az idegrendszerét, és az utóbbi sokkal nehezebb.

Bizonyos értelemben békét vittünk oda. ahová mentünk, de legalábbis próbáltunk nagyon pozitív kisugárzást adni. miközben mi magunk ott voltunk a vihar közepén. Azt mindenki látta, milyen jó hatással vagyunk másokra, azzal viszont senki sem törődött, hogyan éljük át mindezt mi magunk. (Nem véletlen, hogy bennünket mindig csak együtt emlegettek: a Beatles, vagy „a fiúk", vagy a „Négy Nagy'’, az föl sem merült, hogy négy emberről van szó, külön-külön.)

Én sokat tanultam az egészből: azzal, hogy híresek lettünk, sokféle helyzetbe kerültünk, sokféle emberrel ismerkedtünk meg, és rengeteg élményt szereztünk abból, hogy annyit foglalkoztak velünk a rajongóink és az újságírók is.

Nem volt akármi átélni mindezt, ugyanakkor azt hiszem, ha nem jött volna össze a Beatles, nem biztos, hogy mind egy másik rockbandában kötöttünk volna ki. A karma arról szól, hogy ki mint vet, úgy arat. Ahogy John fogalmazta az „All You Need Is Love"-ban: „Nem lehetsz ott, ahol nem kellene lenned ", azazhogy minden utadat te magad készítetted elő a korábbi tetteiddel. Én például már kisiskolás koromban tudtam, hogy valami különös fog történni velem, ezért is hanyagoltam el az iskolát, ezért nem estem kétségbe, hogy nincs meg az érettségim.

PAUL: Az volt-e életem legjobb korszaka? Nem tudom, de nekem a Beatles is több korszakra osztható: az eleje tiszta öröm volt, amikor bekerültünk a showbizbe és megismerhettem a nagy sztárokat. Én bizony ilyen sznob vagyok. Egyszer a fiúk kivették a kezemből a mikrofont, mert teljesen elájultam attól, hogy bemutattak Edinburgh hercegének. Kérdezték, mi van velem, én meg mondtam: „Hát mégiscsak Edinburgh hercege!" Ez volt az első korszak. Aztán jött az, amikor fölkerültünk a slágerlistára, ugyan csak a 17. helyre, de mikor ezt meghallottam, éppen kocsiban ülve, szívem szerint letekertem volna az ablakot, és kiordítottam volna az utcára: „Hé, emberek, halljátok? Tizenhetedikek vagyunk!" Ez ugyanolyan hihetetlen volt, mint később az első listavezető szám. Aztán amikor összeállt a végleges Beatles. Sok óriási pillanat volt, túl sok ahhoz, hogy hirtelenjében felsoroljam. Ezek csak kiragadott példák, mint az is, amikor az Austin Princess hátsó ülésén először megkóstoltam a cannabist, és annyira jó kedvem támadt, hogy már nem tudom, min, de halálra röhögtem magamat.

Ugyanilyen nagy örömet szerzett az, amikor együtt szereztünk dalt Johnnal. Ő óriási tehetség volt. Nagyon szerettem vele lenni, mert vágott az esze, és mélyen érző ember volt. Tudott persze gazemberként is viselkedni, ezt meg kell mondanom, de ezzel együtt, a lelke mélyén nagyon jó ember volt. És volt karizmája. Azt is mondhatom, hogy a rajongója voltam. Mind azok voltunk. És azt hiszem, kölcsönösen tiszteltük egymást. Amikor egymás ellen fordultunk, akkor én súlyos válságot éltem át, mivel arra gondoltam: "John volt az igazi nagy, én csak pengettem egy kicsit a gitárt." Aztán szerencsére az is eszembe jutott: „Na álljon már meg a menet, azért John nem hülye. Mégse lehetett véletlen, hogy pont velem dolgozott együtt annyit." Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor John azt mondta: a „Here, There And Everywhere" jobban tetszik neki, mint a saját számai. Tudom, butaság, mégis így van.

RINGO: Nagy rajongója voltam Johnnak. Mindig is tudtam, hogy nagy szíve van, és nem az a cinikus alak, akinek sokan gondolják. Nagyszívű, ugyanakkor hirtelen ember is volt. Hol ki, hol be. Mi még csak befelé tartottunk, amikor ő már kint volt, és készült megint befelé.

JOHN: A Beatles a legjobb barátaim. Rajtuk kívül legfeljebb három olyan pasast tudnék mondani, aki igazán közel áll hozzám.

PAUL: Nagy dolog, hogy összetartó banda volt a mienk. Mick Jagger a Négyfejű Sárkánynak hívott bennünket, mert mindenhová együtt jártunk, és egyformán öltözködtünk. Ugyanolyan pólót, ugyanolyan zakót viseltünk, egyforma volt a frizuránk, ezért kissé talán valóban úgy néztünk ki, mint egy négyfejű sárkány.

RINGO: Több csúcsa is volt a pályafutásunknak. Az első talán az, amikor Glasgow-ban megéreztiik, hogy kommunikálunk a közönséggel. Ez még 1963-ban vagy 64-ben történt. Aztán volt még néhány koncert, amikor nagyon elkaptuk a fonalat, meg jó néhány lemezfelvétel is.

Igen, minden nagylemezen vannak ilyen nagy pillanatok. Rengeteg rajtuk a jó zene. Engem mindig az dobott föl (még ma is), ha egy jó csapatban vagyok, mert elsősorban az érdekel, mire vagyunk képesek együtt.

A fehér albumon egész csomó klassz számunk van. Ez azt jelenti, hogy azt zeneileg nagyon élveztem, egyébként már nem annyira. A legkevésbé a Sgt Peppert szeretem, bár azon is van sok fantasztikus dolog, de az elsősorban a John és a Paul lemeze volt, ők írták a számokat, ők találták ki hozzá a hegedűket meg mindent, és amikor kijött, bombasiker lett. Én nem is tudom, mi bajom van vele, talán lélekben nem voltam egészen ott.

Ami viszont a Revolvert illeti, azt imádom, sok nagy zene van rajta, és irtó klassz az Abbey Road B oldala is. Na meg a „Yer Blues" a fehér albumon, az csúcs. Abban csak mi négyen vagyunk, úgy értem, benn ültünk csak mi négyen egy nyolcszor nyolc lábas kis szobában, és teljesen együtt voltunk, és nyomtuk a jó kis dögös bluest.

JOHN: Mindent összevetve a Beatles nagyon tudott együtt zenélni, ha éppen nem volt közöttünk feszültség. Akármibe kezdtem is bele, Ringó úgy tudott követni, mint egy kutya, és remekül csinálta. Nekem az hiányzik a legjobban, hogy csak hunyorítanom kellett, hogy most egy kis impró következik, máris mindenki pontosan tudta, mit csinálunk és hogyan.

RINGO: Szerintem közöttünk valami varázslat, valami telepátia működött. Néha, amikor a stúdióban dolgoztunk... hogy is mondjam? Szóval négyen voltunk ugyan, mégis egyek voltunk, teljesen egyszerre dobbant a szívünk. De ez csak addig tart, amíg az embernek eszébe nem jut: „Jaj, én rosszul játszom!”, mert abban a pillanatban vége a varázslatnak.

GEORGE: A létezés egészét tekintve nem számított volna, ha soha egyetlen lemezt sem készítünk, ha egyetlen dalt sem énekelünk el. Ez nem fontos. Amikor eljön a halál, az embernek úgyis olyan szellemi irányításra, olyan belső tudásra van szüksége, amelyik túl van az anyagi világ határain. Ebből a szempontból mondom, hogy az sem számít, ha az ember király, vagy Brunei szultánja, vagy éppen Beatle: fontosabb, ami belül van.

Tudom, hogy a legjobb dalaim azok, amelyeket még meg sem írtam, de az se baj, ha sohasem írom meg őket, mert mit számít mindez a nagy egészhez képest?

JOHN: Amikor láttam a tévében a Gauguin életéről szóló filmet, megrázott, hogy ilyen nyomorultul kellett meghalnia, szifiliszben - amit akkor higannyal akartak kúrálni - és félig sántán, mert megsérült egy részeg csetepatéban az első „sikeres" párizsi kiállítása után.

Ő Tahitiba ment, hogy megszabaduljon a maga kalickájából, ami történetesen egy bank volt. Meg a családja, akik közül csak a lányát szerette, akinek naplót vezetett, amíg a déltengeren élt, hogy elmagyarázza neki, csak neki, hogy miért hagyta ott őket. Aztán amikor egyszer visszatért Tahitire, levél várta hazulról a lánya halálhírével. Micsoda ár ez azért, hogy valaki „bekerüljön a művészettörténetbe" Aztán befejezte élete főművét és meghalt, ami nekem arról szól, hogy oké, nagy festő volt, de azért a világ nagyon jól meglett volna akkor is, ha egyetlen ecsetvonást sem fest. Ha jól emlékszem, ráadásul az a mestermű el is égett a halála után.

Azt akarom ezzel mondani, hogy ha ismerte volna az úgynevezett misztikus dolgokat, a böjtölést, a meditációt meg ilyesmit, meg egyéb önfegyelmező gyakorlatokat, eljuthatott volna ugyanoda. Ez az út nem könnyű, de még mindig sokkal könnyebb, mint megölni önmagadat és a szeretteidet.

GEORGE: Ez volt Johnban a legnagyobb, illetve a legjobb, amit kaptam tőle és a Beatles-évektől. (Ne felejtsük, hogy mindnyájunknak más-más viszonya volt Johnnal. Senki se képzelje, hogy mi négyen egyformán gondolkoztunk volna, vagy hogy egyformán viszonyultunk volna egymáshoz. Ahányszor két embert veszünk, annyiféle volt a kapcsolatunk. John is egészen másképp állt hozzám, mint Ringóhoz vagy Paulhoz.) Szóval ő vezetett rá arra, hogy nem csak az anyagi világban létezünk, a halálon túl is van valami, és ez a földi élet csupán egy rövid játszma. Ő ezt nagyon jól értette.

Az ember nem mond olyat, hogy Gauguin elhanyagolta a családját a művészete kedvéért, vagy hogy ostobaság meghalni a festészetért, ha nem az a meggyőződése, hogy van valami, ami nagyobb az életnél. Egyetlen festmény a naplementéről sem érhet fel magával a naplementével. A művészet (a zene is) csupán szánalmas kísérlet annak utánzására, amit Isten minden percben művel.

Attól a naptól kezdve, amikor először próbáltuk ki az LSD-t Johnnal, lassacskán megértettem őt, és egyre közelebb került egymáshoz a gondolkodásunk.

RINGO: Én nem találtam meg semmiféle végső választ. Nagyképűségnek tartanám kijelenteni: „Igen, én tudom a választ!" A magam számára azt a tanulságot szűrtem le: köszönöm Istennek, hogy átélhettem a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveket, aztán eljuthattam odáig, ahol ma vagyok: kényelmesen a lelki békémmel.

Egyébként azt hiszem, hogy mindenre az a fő kérdés és válasz is egyben, hogy valahol mindenért fizetni kell. Vagy legalábbis azt hisszük. De én úgy gondolom, hogy az ember gyakran akkor is a falat döngeti a fejével, amikor egyszerűen bemehetne az ajtón. De hát ilyen ostobák vagyunk mi emberek. Áldottnak éreztem magam, mióta csak Isten újra megajándékozott az életemmel, de aztán voltak időszakok, amikor egyre inkább eszemet vesztettem, és megfeledkeztem erről az áldásról.

NEM, A legkedvesebb emlékeim a Beatlesről azok a pillanatok, amikor annyit kacagtunk a színfalak mögött, az öltözőben, amikor egymás között lehettünk. Szóval semmi nagy dolog. Személyes ügy, csak nekem fontos, de nekem a mai napig. Élveztük egymás társaságát, és jókat nevettünk. Ez segíti hozzá leginkább az emberi ahhoz, hogy mindent kibírjon.

RINGO: Ők voltak a legjobb barátaim. Nekem, az egy szem gyereknek ez olyan érzés volt, mintha hirtelen kaptam volna három testvért ajándékba. Mindig vigyáztunk egymásra, és jókat nevettünk. Sokszor, amikor már óriási szállodai lakosztályokban laktunk, összegyűltünk egy fürdőszobában, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Mert mindig nagy volt a külső nyomás. Valaki mindig akart tőlünk valamit: adjunk neki interjút vagy autogramot, szorítsunk vele kezet, fényképezkedjünk le vele, simogassuk meg a kutyáját, és így tovább.

ÍGY KERÜLTÜNK EGYMÁSHOZ OLYAN KÖZEL MI NÉGYEN. EZT IMÁDTAM. NAGYON SZERETTEM ŐKET.

És csakugyan mindig vigyáztunk is egymásra, hiszen senki más nem tudta, milyen az: Beatle-nek lenni. Még ma is csak akkor van az az érzésem, hogy na, ezek tényleg tudják, hogy ki vagyok, amikor összejövünk George-dzsal és Paullal. Mindenki más úgy kezel, hogy én Beatle voltam, nem pedig úgy, hogy mi vagyok.

Valahogy úgy vagyunk mi ezzel, mint azok az űrhajósok, akik jártak a Holdon. Állítólag ők is csak egymást értik meg. Azt sem élheti át senki, amit mi átéltünk együtt.

Egyszer találkoztam eggyel ezek közül az űrhajósok közül, és megkérdeztem tőle: „Mondja, mikortól kezdett más lenni a Föld, mint ahogy mi látjuk, és kerek alakot ölteni?" Azt mondta erre: „Nem tudom, mert nem értem rá odanézni", amit egyszerűen nem akartam elhinni: ő volt mondjuk a tizenkettedik ember a világon, aki ezt a saját szemével láthatta volna, hogyhogy nem nézett oda?

Először megrökönyödtem ezen, aztán rájöttem, hogy mi ugyanígy voltunk ezzel: megváltoztattuk a világot, de közben erről nem tudtunk, mert nem volt időnk körülnézni. Mi voltunk a világ, ezért nem láttuk kívülről. Mi hordtunk először garbót, aztán hirtelen a fél világ abban járt, pedig nem is mi találtuk ki, csupán felvettük. És ugyanígy követték a példánkat sok mindenben.

PAUL: Azt hiszem, mi egy kissé szabadabbá tettük a világot. Máig találkozom emberekkel, akik azt állítják, hogy a Beatles szabadította föl őket. És ha belegondolunk, a világ valóban az arisztokratáké volt, amíg mi meg nem jelentünk. Addig a vidéki színészeknek is veretesen kellett Shakespeare-t szavalniuk, utánunk már az is jó volt, ha a helyi dialektusban beszéltek. Igen, biztosan felszabadítottunk egy csomó embert, aki nélkülünk ugyanúgy élt volna, mint a szülei.

Amikor egy újságíró megkérdi tőlem: „Tanult egyáltalán valamit?" -egyébként egy kis irodalmat tanultam, semmi mást akkor mindig azt mondom, „igen, egy kis Shakespeare-t." És hozzá szoktam tenni a kedvenc idézetemet: „Légy hű magadhoz."

Azt hiszem, ez éppen illik a Beatlesre. Mi mindig is hívek maradtunk magunkhoz, és azt hiszem, a mi nyers őszinteségünk éppolyan fontos volt, mint a zenénk. Azzal, hogy makacsul ragaszkodtunk a véleményünkhöz, és kimondtuk, amit gondolunk, bogarat ültettünk sokak fülébe: hátha én is megpróbálkoznék az őszinteséggel, és én is megúsznám? Azt hiszem, ez valóban jó volt.

JOHN: A fiatalok reménykednek, mivel a saját jövőjüktől remélnek valamit, és ha már ők sem látják szépnek a jövőt, akkor valami nagy baj van. Mi próbáljuk megőrizni a reményt azzal, hogy magunk is reménykedünk, és én sokat várok a jövőtől.

Azt hiszem, hogy a Beatles egyfajta vallás volt. és hogy a Beatles fő megtestesítője, az igazán hősi figurája valójában nem is én voltam, hanem Paul. Nem véletlen, hogy mindig őt szerették jobban a lányok meg a gyerekek.

A hatvanas évek pedig nagy évtized volt. Azok a nagy tömegtalálkozók Amerikában meg Wight szigetén sokak szemében talán csak egy-egy popkoncertet jelentenek, de valójában ennél sokkal fontosabbak voltak. Egységbe kovácsolták a fiatalságot, új vallást alapítottak, amelynek csupán annyi volt a hitvallása: „Hiszünk Istenben, hiszünk a reményben, hiszünk az igazságban,- és most mind itt vagyunk, húszezren vagy akár kétszázezren, békében egymással.

GEORGE: Egészen hihetetlen, de a Beatles több emberhez és több országba eljutott, mint bármelyik másik rockbanda. (Ha valaki figyelmesen hallgatja a mai zenét, észreveheti, hogy ami jó benne, azt mind tőlünk vették, legyen az akár szóló vagy egy dal címe. A Beatlesből már harminc éve sokan élnek.)

Azt hiszem, a rajongóinknak reményt adtunk. Azt a jó érzést, hogy szép napok jönnek, jól fogjuk érezni magunkat, és hogy mi önmagunk vagyunk, nem pedig a hatalom játékszere. Mindez az üzenet benne volt a dalainkban.

PAUL: Én még ma is eljátszom néha a „Let It Be"-t és a hasonló Beatles-dalokat. És ha azt látom, hogy egy mai fiatalnak könnyes lesz tőle a szeme, akkor óriási büszkeséget érzek. Alakulhatott volna másként is. Azt szoktam mondogatni: „Tudják, ha a Beatles rossz emberekből állt volna, akár Hitler nyomdokaiba is léphettünk volna. Bármire rávehettiik volna a fiatalokat, akkora volt a befolyásunk rájuk."

RINGO: Elérzékenyülök, ha visszaemlékszem a régi szép időkre, mivel én ilyen érzelmes ember vagyok. Talán túl érzelmes is, de beletelt negyvennyolc évem, mire rájöttem, hogy ez lehet velem a baj!

Az a fontos, hogy őszinték voltunk egymáshoz, és őszintén álltunk hozzá a zenéhez is. A zenénk jó volt, mert volt benne szeretet. Írtunk -illetve hát a többiek írtak - dalokat másról is, de a végső üzenet mindig a szeretet volt.

RINGO: SOK IGAZÁN MEGHITT PILLANATOT ÉLTÜNK ÁT MI NÉGYEN. LEGINKÁBB EGY-EGY HOTELSZOBÁBAN KERÜLTÜNK NAGYON KÖZEL EGYMÁSHOZ. NÉGY SRÁC, AKI NAGYON SZERETTE EGYMÁST -CSODÁLATOS VOLT.