Liverpool nagyon kemény hely volt, mert ha az ember elment valaki mellett az utcán, és az megkérdezte: - Engem bámulsz? akkor egyszerűen nem lehetett mit mondani.

Ha igennel válaszoltál, azért ütöttek, ha meg nemmel, visszakérdeztek: - Miért nem? Egyszóval nem volt kiút, de a banda biztonságot jelentett. Johnnak, Paulnak és George-nak nehéz lehetett, mert ők sosem tartoztak egyik igazi bandához sem, és sosem voltak valódi huligánok.

Egyszer elmentünk Royjal a Gaumont moziba. Kijövet a Park Roadon indultunk cl, és megpillantottuk azt a bandát, amelyik a sarkon szokott gyülekezni. Ismertük őket, de ránk szóltak, hogy menjünk oda. Aztán azt mondták, hogy most indulnak Garstonba verekedni, tartsunk velük. Persze csatlakoztunk, mert ha nemet mondunk, ott helyben megvertek volna. Amikor viszont tömegverekedésre került sor, az ember szimulálhatta is, hogy benne van, ha levette az övét és eléggé hadonászott. Csak közben imádkoznia kellett, hogy ki ne szúrja magának a legerősebb gyerek a másik bandából. Sok dühös ember élt akkoriban Liverpoolban, mert igazi munkásváros volt.

Az öltönyöm tisztára huligánosan nézett ki.

Egyik unokatestvéremtől örököltem, aki elment tengerésznek - na tessék, a Beatles egész története a tengerészek körül forog így aztán lett egy hosszú zakóm, csőnadrágom meg krepptalpú cipőm is. Mivel az unokatestvérem jóval nagyobb volt nálam, övét is kellett hordanom a nadrághoz, egy nehéz, széles, szögekkel kivert bőrövet. Tizenhat évesen kezdtem így öltözködni. Később, amikor már kerestem némi pénzt, magam vásároltam a ruháimat. Nemcsak a gyárban jutottam lóvéhoz akkoriban, örökké üzleteltünk is.

Az öv csatját és a szögeket az ember élesre reszelte, hogy tényleg fájjon, ha üt vele — ez afféle huligánfogás volt. Egyesek - kiváló ötlet -zsilettpengét raktak a kabátjuk hajtókájának a belső oldalára, hogy ha valaki ott akarja megragadni őket, annak elvágja az ujját. Mindezt véresen komolyan vettük akkor, hiszen ebből állt az életünk.

A bandák gyakran összecsaptak egymással. Sosem voltam jó verekedő, viszont futni úgy tudtam, mint a nyúl: az ember megtanul futni, ha egyedül van, és egyszerre szembejön vele egy öttagú banda. Nem volt ám kecmec, mert egyből odakiáltottak, hogy - Hé, te ott! Gyere csak ide! - aztán már ütöttek is. Én sosem késeltem meg senkit, de verést, azt jócskán kaptam. Igaz, a legtöbbet a saját cimboráimtól, mert úgy volt ez a bandákkal, hogy ha nem tudtunk ki ellen harcolni, előbb-utóbb egymást martuk meg, mint a veszett kutyák. Néha rémes dolgok történtek. Láttam olyat, hogy valakinek kiverték a szemét, megkéselték vagy kalapáccsal verték össze.

A bandáknak nem volt saját nevük, de mindnek volt vezére. Minket Dingle bandájaként emlegettek. A környéken több ilyen csapat is lézengett, és sokszor indultunk el együtt bajt keresni, amit csak úgy hívtunk, hogy „járunk egyet a fiúkkal". Ez aztán annyit jelentett, hogy végigmentünk ezen az utcán meg amazon, elácsorogtunk a sarkon, belekötöttünk valakibe, akit megvertünk, vagy éppen minket vertek meg, néha bementünk a moziba - de ez egy idő után nagyon unalmas lett, és ki akartam kerülni belőle, amihez a zenélés segített hozzá.

Roy és én is zenészek akartunk lenni, és csakis ezért tudtuk levetkőzni a huliganizmust. Tizenkilenc éves koromra végleg átvedlettem banditából muzsikussá, hál' istennek!

1957-től mindenki megőrült a skiffle-ért. Az amerikai bluesból származott, és főként bulikon játszották, házilag összeeszkábált hangszereken, mint a köcsögduda, mosólap, teásdoboz és gitár. Egyik barátommal, Johnnyval (a családnevét nem árulom el, mert lehet, hogy máig bujkál.) 1958-ban ki akartunk vándorolni Amerikába. Én mindenáron Texasba akartam menni, hogy a példaképem, a bluesos Lightnin' Hopkins közelében élhessek. El is mentem a követségre és hazavittem az űrlapokat. Nagy nehezen ki is töltöttük őket, de a második adag űrlapon már olyan hülyeségeket kérdeztek, hogy az ükanyánk házőrző kutyája nem kommunista-e, így aztán bedobtuk a törülközőt, pedig eleinte egészen komolyan gondoltuk, mert olvastunk egy hirdetést, hogy Houstonban gyári munkásokat keresnek.

Angliában akkoriban Lonnie Donegan és bandája, a Vipers volt a legmenőbb skiffle-együttes. Ilyen zenét játszottak akkora Cavern-ben is, meg hagyományos jazzt. Mi is megalakítottuk Royjal és Eddie Mileszal az Eddie Clayton Skiffle Groupot (amiből a Clayton csak kamu volt). Mindannyian egy helyen dolgoztunk, Eddie mint esztergályos, Roy mint asztalos, én meg mint műszerésztanonc.

Harry elment egyszer Romfordba egy rokonának a temetésére, és ott meglátott egy eladó doblelszerelést, 12 fontért. A család összedobta a pénzt, ő elhozta a dobokat Liverpoolba, én pedig megkaptam karácsonyra. Már előtte is dobolgatlam otthon, de csak fadarabokkal püföltem konzervdobozokat, és akkor egyszerre nem csak egy igazi dobom lett, hanem egy egész dobfelszerelésem: egy pergődob, egy nagydob, méghozzá pedálostul, hogy ne kelljen rugdosni, egy kis tamtam meg egy cintányér.

Egyszer vettem vagy három órát, mert meg akartam tanulni kottát olvasni, elmentem hát egy kis krapekhez, aki tudott dobolni, de a harmadik alkalommal minden lényegeset leírt nekem, ezért aztán soha többé nem mentem vissza hozzá. Untam is volna a rendszeres tanulást.

Mihelyst megkaptam a dobfelszerelést, felállítottam a szobámban, és elkezdtem püfölni, de nemsokára hallom ám, hogy anyám csendre int, mivel máris panaszkodtak a szomszédok. Megpróbáltam még egyszer, akkor is rám szóltak, így aztán soha többé nem gyakoroltam otthon.

Úgy tűnt, az egyetlen lehetőségem, hogy beállók egy együttesbe. A felszerelést ugye karácsonyra kaptam, és februárra már találtam magamnak együttest úgy, hogy akkor még nem is igen tudtam dobolni. De hát az egész banda ugyanilyen kutyaütő volt, kivéve a gitárost, aki tudott pár akkordot. Mi, többiek csak imitáltuk a zenélést. Szerintem még a ritmust sem tudtuk mindig tartani, egyedül Eddie lehetett az, aki valami igazi zenét produkált közülünk, mert neki ösztönös érzéke volt hozzá: akármilyen hangszert vett is a kezébe, rögtön tudta, hogyan kell megszólaltatni.

A gyárban is játszottunk a kollégáinknak ebédidőben. Néhányan kedvet is kaptak, hogy csatlakozzanak a bandához. Később felléptünk klubokban meg esküvőkön. Az utóbbin akkor, ha valami ismerősé volt.

Egyszer odajött hozzánk egy kolléga azzal, hogy egy ilyen meg olyan esküvőn kellene zenélni, és cl tudja intézni, hogy minket hívjanak, ha ő is beszállhat a csapatba. Azt mondtuk, oké, mire ő azzal kecsegtetett bennünket, hogy igen elegáns buli lesz, csupa rövidital, semmi sör. Amikor aztán megérkeztünk, még az egész társulat a kocsmában volt, ahonnan csak barna sört hoztak orvosságosüvegekben. Még hogy elegáns buli!

Alfélé félprofi voltam tehát: nappal műszerész, este dobos. A város más részein is adódtak fellépések táncesteken az Eddie Claytonnal, később meg Roryval. A lányok mindig minket bámultak, hiszen mi játszottunk. Ettől az ottani srácok felkapták a vizet, így aztán örülhettünk, ha ép bőrrel le tudtunk lépni ezekből a klubokból,- nem voltak velünk a cimboráink, hogy megvédjenek minket.

Így kezdődött a pályafutásom. Aztán megjártam több bandát is Liverpoolban: játszottam a legnépesebben, a Darktown Skiffle Groupban, aztán Rory Stormmal, majd Tony Sheridanncl, és legvégül jött a Beatles. Szinte nem is volt olyan csapat, amelyikben meg ne fordultam volna, mert akkoriban mind ismertük egymást, és ha valaki nem ért rá, mindig akadt beugró a helyére.

A dobfelszerelésem marha jól nézett ki, csak kissé öreg volt. Ezért 1958 nyarán kölcsönkértem a nagyapámtól 46 fontot, és vettem magamnak egy Ajax dobfelszerelést, ami hasonlított a Ludwig Silver Pearlre.

Nagyon csíptem akkoriban a Rory Storm and the Hurricanes játékát. Liverpoolban ők próbálkoztak meg elsőként a rockkal. Odáig mindenki csak a skiffle-t nyomta, nekik azonban már a megjelenésük is olyan rockos volt, főleg Rorynak a szőke hajával, ő volt a helyi Mr Rock and Roll, Johnny Guitar Byrne pedig a mi Jimi Hendrixünk.

Időközben szakítottam Royjal és Eddie-vel, és már a Darktownban doboltam. Ok azonban úgy gondolták, hogy megállnak ezen a szinten, és nem lesznek hivatásos zenészek. Maradnak munkások, és családot alapítanak, amit meg is tettek, én viszont jelentkeztem meghallgatásra Roryéknál. Jól sikerüli, mert tudtam az összes számukat, ami nem csoda, hiszen mindenki ugyanazokat játszotta. Nem tudom, Rory meghallgatott-e rajtam kívül valaki mást is, mindenesetre nekem azt mondta, oké, így aztán beálltam közéjük.

Érdekes, hogy Rorynak eleinte ugyanaz a benyomása volt rólam, mint később a Beatlesnek, hogy kissé bunkó a külsőm a hátranyalt hajammal meg a hosszú fekete zakómmal, ezért nem tudták, mit is gondoljanak rólam.

Amikor még a hagyományos jazz volt a király, a skiffle-bandák csak afféle töltelékműsorként jutottak színpadra, mert olcsón játszottak. Nagyon sok fellépés kellett ahhoz, hogy az ember összekaparjon egy kis pénzt. Liverpoolban persze mindenki a Cavernbe akart bejutni. Ott mindig sikoltozott a közönség.

Amikor mi is bekerültünk oda Roryékkal, először kifütyültek minket, mert igazi skiffle-bandát vártak, Johnny Guitar viszont hozott magával egy rádiót, és rákötötte a gitárját, amitől az egyből elektromos lett, úgyhogy eléggé rockos volt a hangzásunk. De a közönségnek ez akkor még nem kellett, sikoltoztak, hogy túl nagy a hangerő, és olyan számokat akartak hallani, mint a „Hi Lili Hi Lo". No persze mit is várhattunk volna olyanoktól, akik még szvettert hordtak? Nekem akkoriban már a fekete kordbársony volt a kedvencem, mert igyekeztem úgy kinézni, mint egy beatnik.

A Rory and the Hurricaneszel többfelé felléptünk az országban, sőt még külföldre is eljutottunk. Amikor egyszer Londonban léptünk fel, elmentünk a Lyceumba, de senki sem akart velünk táncolni, pedig jó néhány csajt kértünk fel egyszerre úgy, hogy felsorakoztunk előtte öten, és kórusban mondtuk a szöveget. Mindenki lekoptatott bennünket, kivéve egy francia csajt, aki nem ismerte a dörgést.

A munkával és a dobolással már össze tudtam szedni egy kis pénzt, és 18 évesen megvehettem az első autómat. Nagy szó volt, mert addig busszal jártam el a fellépésekre, így többnyire csak a pergődobot, a cintányért meg az ütőket vihettem magammal, nagydobot és tamtamot más együttesektől kellett kölcsönöznöm. Néha nem is adták oda. Amikor meg mégis magammal vittem a teljes felszerelést, odafelé még csak akadt segítségem, de visszafelé már egyedül kellett cipelnem az egészet. Irtó ciki volt, mert miután leszálltam a buszról, még fél mérföldet kellett megtennem gyalog, négy dobozzal. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy előreszaladtam vagy húsz métert két dobozzal, közben vissza-visszatekingetve, aztán visszamentem a másik kettőért, azzal futottam negyven métert, és így tovább. Na, ekkor döntöttem el, hogy vennem kell egy autót.

Volt egy másik dobos, Johnny Hutch, aki régi alkatrészekből szerelt össze autókat, tőle vettem a Standard Vanguardomat. Szerettem azt a járgányt, pedig a kereke örökké kidurrant, és nem akart átkapcsolni kettesbe, de azért nagyon büszke voltam rá. Johnny kézzel festette pirosfehérre, ami nem volt valami nagy pozitívum, mivel csak annyit jelentett, hogy nem volt pénze szórófestékre, de én mindig nagyon büszkén mondtam: - És tudod, ezt kézzel festették!

A hadügyminisztérium 1959-ben úgy döntött, hogy nem írnak össze senkit, aki 1939 szeptembere után született. Ez rám is vonatkozott, így már nyugodtan kiléphettem a gyárból, és elhatároztam, hogy profi zenész leszek Rorynál. Adódott egy nagy lehetőségünk akkor, játszhattunk a butlinsi Calypso Ballroomban heti 16 fontért. Egészen addig legfeljebb egy-egy délutáni vagy esti fellépésre szerződtettek bennünket.

Amikor bejelentettem otthon, hogy el akarok menni oda, nagybátyáim és nagynénéim kórusban tiltakoztak, hiszen az őseim mind munkások vagy katonák, és én lehettem volna a családban az első, aki valamilyen képesítési szerez. Ezért hát kijelentették, hogy amikor három hónap múlva visszajövök, még mindig szakképzetlen leszek, de erre én azt válaszoltam: - Nem érdekel! Nekem a dobolás az életem, zenész akarok lenni, és el fogok menni Roryékkal Butlinsba, hogy ezt az álmomat megvalósíthassam! És így is történt. Húszéves koromban abbahagytam a munkát, mert mindig is hittem abban, hogy dobos leszek. Ez volt életem nagy álma, még ha később olykor el is feledkeztem erről.

Nem sokkal Butlinsba indulásunk előtt lementünk egy délután a Jacaranda klubba. Éppen három srác gitározott, és odamentünk Roryval és Johnnyval megnézni, hogy mi van. Még nem ismertem őket, de éppen John és Paul tanította gitározni Stuart Sutcliffe-et. Akkor még mi voltunk a profik, ők pedig a feltörekvő amatőrök. Nem tudtam róluk lényegében semmit, de biztos, hogy senki sem számolt velük, és elég szakadtan néztek ki. Mi bezzeg azzal is felkészültünk Butlinsra, hogy megvolt a vörös egyen-öltönyünk és a hozzá illő fekete-fehér cipőnk, így aztán oltári nagymenőknek éreztük magunkat. Es talán ettől az egyenruhától is voltunk mi a legnépszerűbb banda akkor Liverpoolban. Nem véletlen, hogy később Brian Epstein először is felöltöztette a Beatlest.

Három mesés hónapot töltöttünk Butlinsban. Megérkezésünk után művészneveket vettünk fel. Akkor találtuk ki a Johnny Guitart, és én is sokáig gondolkoztam az enyémen. Aztán, mert akkor még sok gyűrűt viseltem, Liverpoolban többen kiabálták oda nekem, hogy „Hé, Rings, amit csak kicsit kellett megváltoztatni, hogy Ringo legyen belőle. Az viszont nem hangzott elég jól, hogy Ringo Starkey, mert valahogy olyan felemás volt, ezért kettévágtam a családnevemet, és az első feléhez hozzácsaptam még egy r-t, így lett belőlem Starr. Ezt írtam rá a nagydobra, és azóta is ennél a névnél maradtam.

Folyamatosan dolgoztunk, a közönség hetente cserélődött. Jobb helyet nem is találhattunk volna. Nyár volt, így egyáltalán nem hiányzott nekünk Liverpool, ahol a klubokban a tél jelentette a főszezont.

Rory minden fellépésnél fantasztikusai alakított: a dobok mögött volt egy zongora, és ő a műsor végén mindig felugrott oda, shakelt egyet, aztán a fejem fölött ugrott le, merthogy mindig is sportos alkat volt. Legjobban a „Whole Lotta Shakin' Goin' On"-t szerettem dobolni.

Hetenként érkeztek új lányok Butlinsba, akiknek persze azzal mutatkoztunk be, hogy -Szia, én a zenekarban játszom. Arattunk is szépen. Az egy hét leteltével volt nagy sírás-rívás, és máris jött az új szállítmány. Bizonyos szempontból már ezért a csajozási lehetőségért is megérte rockot játszani. Engem persze elsősorban maga a zene érdekelt, de az se volt kutya Butlinsban, hogy hetente új élmények vártak rám. Ma is ilyesmire vágyik minden angol srác, csak most már nem Butlinsba mennek csajozni, hanem Benidormba. Az egyik csajt még el is jegyeztem, de nem lett belőle tartós kapcsolat, mert választás elé állított: vagy ő, vagy a dob. Sorsdöntő pillanat volt ez az életemben. Egy este aztán, amikor elbúcsúztam tőle, és fölszálltam a buszra, föltettem magamnak a kérdést, mi van, ha sosem látom többé? Rájöttem: az van, hogy mindennél fontosabb nekem a dobolás. Pedig komoly eljegyzés volt, tényleg szerettem őt, és ő is engem, s ráadásul már komoly előkészületeket is tettünk a házasságra. A Standard Vanguardomat eladtam egy másik liverpooli dobosnak, hozzácsaptam az első három butlinsi hónap keresetét, és vettem magamnak egy Zephyr Zodiacot, amit valósággal imádtam. Abban aztán én voltam a király, az Autós Pasas, Aki Furikázza a Haverjait. Egyszer elhajtottam vele a gyárig, leparkoltam odakint, és beugrottam a fiúkhoz, hogy az orruk alá dörgöljem, milyen jól keresek én a dobolással. A gyárban heti hat fontot kaptam, Butlinsban meg húszat, ami nagy különbség. Úgy éreztem, tele vagyok pénzzel.

Később aztán nem mindig alakult ilyen rózsásan a helyzet, néha segélyen is kellett élnem, és egyszer kaptam egy olyan papírt, hogy „otthagyta a gyárat egy tánczenekar kedvéért", ez még ma is megvan. Ide hát akkor még nem volt nagy munkanélküliség, és bármikor visszamehettem volna dolgozni. A segélyért viszont sorba kellett állnom, méghozzá sok reszketeg, öreg alkoholistával együtt - akkor láttam ilyesmit először. A sor már akkor is elég hosszúnak tűnt, de a maival össze sem lehet hasonlítani.

Gyerekkoromban soha nem voltam igazi nagy vakáción. Legfeljebb a tengerpartra mentünk el néha, Seaforthba vagy New Brightonba. A mégnagyobb kalandnak az számított, amikor tizenöt évesen Londonba mentünk anyámmal és Harryvel.

Igazából nem is ott laktunk, hanem Romfordban, Harry rokonainál, de arra máig emlékszem, amikor egy nap bementünk Londonba, ahol le is fényképeztek a lovastestőrök laktanyájánál, amint éppen egy lovat simogatok. Megnéztünk mindent, amit ilyenkor illik: a Buckingham-palotát, a British Museumot és a Towert. Ennyi volt az én nagy világjárásom.

Aztán voltam néhányszor Mán szigetén a nagyszüleimmel, és az egy kicsit olyan volt, mintha külföldön lettem volna, de sokáig nem hagytam el Nagy-Britanniát.

Erre is a Hurricaneszel nyílt lehetőségem, amikor a banda szerződést kötött franciaországi fellépésekre az ottani amerikai haditámaszpontokon. Előbb azonban kellett szereznünk egy énekesnőt, merthogy a katonák nem voltak kíváncsiak öt srácra. Találtunk is egy kis szőkét Liverpoolban (a nevére nem emlékszem), aztán elmentünk játszani azokba az isten háta mögötti táborokba.

Odaúton, miután leszálltunk a hajóról, átszálltunk egy vonatra, amivel egészen Lyonig kellett volna utaznunk, de Párizsban lezavartak róla mindenkit. Elég félelmetes helyzet volt. Akkoriban javában folyt az algériai háború, és a rendőrök géppisztolyt nyomtak a pofámba, mielőtt magamhoz vehettem volna a dobos ládákat. Előkaptam az útlevelemet, és jobb híján azt üvöltöttem: - ANGLAIS! Ne lőjenek:

Szállást igen olcsón kaptunk, de a francia ételek egy vagyonba kerültek. Sok pénzünk nem volt, és barakkban aludtunk, de ez nem számított, mert a közönség kajált bennünket, mi meg kajáltuk az amerikai hamburgert, ami fillérekbe került a kantinban, mert nekünk is annyiért adták, mint a katonáknak. Igazából be se mehettünk volna oda, hiszen nem voltunk amcsik, és egyszer ki is akartak dobni onnan, de azért mi mindig bejártunk, és elláttuk magunkat nemcsak hamburgerrel, hanem Hershey csokoládéval is.

A tanoncéveimet tehát Rory oldalán töltöttem, mellette lettem profi. El-eljártunk fellépni ide-oda Liverpoolból. Ez történt velem, mialatt John, Paul és George még a banda összeszedésén fáradozott.

Nekünk abban az időben már annyira jól ment, hogy az első hamburgi szerződésajánlatot visszautasítottuk. 1960 őszén aztán már nem, és így esett, hogy Németországban ismerkedtem meg a Beatlesszel. Tényleg, nem tudják, mi történt velük azóta?

1960 - 62

JOHN: Volt egyszer bárom kisfiú: John, George és Paul. Összeálltak, mert ilyen összeállósfélék voltak. Aztán összedugták a fejüket, hogy na most akkor hová-merre? Egyszer aztán mind gitárt növesztettek, és elkezdtek zajt csapni. Ez akkor még nem érdekelt senkit, legkevésbé magát a három kisfiút. Hanem aztán összefutottak egy még kisebb fiúval, Stuart Sutcliffe-fal, és azt mondták neki: „Figyelj csak, szerezz magadnak egy basszgitárt." Szerzett is, de ezzel még nem volt minden elboronálva, mert nem tudott játszani rajta. De a három kisfiú addig nyaggatta őt, amíg meg nem tanulta. Ebből még mindig nem akart összeállni a beat, mígnem egy kedves öregember azt nem mondta.- „Nincs dobosotok.", mire ők: — Tényleg, nincs dobosunk! - Jöttek hát sorra a dobosok, de mentek is hamar. Aztán egyszer Skóciában, ahol Johnny Gentle-lel turnéztak a Beatle-ek (mert már így hívták őket) rádöbbenlek, hogy nem szól valami jól, amit csinálnak, mert nincsen hangszórójuk. Nosza szereztek azt is.

Sokan kérdezik, miért éppen Beatles? Nahát most elmondom, honnan szedtük a nevet. A fiúknak megjelent egy öreg kaporszakállú, lángoló csipketea formájában, és kinyilatkoztatta. — Mostantól ti vagytok a Beatles, de „a"-val írjátok ám, ne „e"-vel „Köszönjük, Kaporszakállú" — mondták ők.

PAUL: A név John és Stuart találmánya. Ők akkor képzőművészeti főiskolára jártak, és amikor George-ot meg engem már ágyba parancsoltak a szüleink, ők még fennmaradhattak, ameddig csak akartak. No, egy ilyen fennmaradós éjszakán sütötték ki a nevet.

1960-ban, egy áprilisi estén éppen a Gambier Terrace-on sétáltunk a liverpooli székesegyház előtt, amikor John és Stuart bejelentette: - Figyeljetek csak, azt akarjuk, hogy a bandát „Beatles"-nek hívják. - Mi azt gondoltuk George-dzsal, hogy ez egy kicsit cikis, másfelől kettős értelme volt (magyarul körülbelül „Boga-rock" - a ford.), és ilyen neve volt az egyik kedvenc együttesünknek, a Cricketsnek is: a nevük krikettet is, meg tücsköket is jelentett. Ez tetszett nekünk, mert úgy éreztük, az ilyen névben már művészet van. (Azóta beszéltünk a Crickets tagjaival, és kiderült, hogy a krikettről nem is hallottak!)

GEORGE: Vitatható, hogy ki találta ki a nevünket. John mindig azt állította, hogy ő, de emlékszem, hogy az előző éjjel együtt dumáltak Stuarttal.

Ott volt a Crickets, ők Buddy Hollyt kísérték, és ez is lehetett a minta, de valószínűbb, hogy a „Wild One"-ból jött, merthogy Stuart igazából Marlon Brandóért volt oda, és abban a filmben mondja egyszer Lee Marvin, hogy „hol a fenében voltál, Johnny, már kerestünk, már hiányoztál a Bogaraknak". Lehet, hogy erre gondolt akkor John és Stuart, lehet, hogy nem,- ezt már sohasem tudjuk meg. Mondjuk mindenesetre azt, hogy két keresztapja volt a bandának.

PAUL: Amikor elhangzik a „Wild One"-ban ez, hogy „hiányoztál a Bogaraknak", az tulajdonképpen a motorosok csajaira utal. Ezt onnan tudom, hogy egyik barátom megnézte egy amerikai szlengszótárban, és ott volt, hogy a „beetle", az ilyen Harley Davidson-os csaj.

JOHN: Egy ideig több nevet is használtunk, a szerződéseket hol így kötöttük, hol úgy, és végül megállapodtunk a Beatlesnel.

Olyan nevet kerestem, aminek kettős jelentése van, mint a Cricketsének, és a tücsköktől jutottam el a bogarakhoz. A „beetle második „e" betűjét meg azért cseréltem ki „a"-ra, hogy dupla jelentése legyen, így aztán, ha kimondtuk, az embereknek borsózott tőle a hátuk, de leírva már a beatzenére utalt.

GEORGE: Stuart ekkor már benne volt a bandában.

Nem volt valami jó zenész. Nem is zenélt egyáltalán, amíg rá nem beszéltük, hogy vegyen egy basszgitárt.

Mi kezdtünk neki számokat tanítani, elsőként a „Thirty Days"-t Chuck Berrytől. Ezt aztán gyakorolta egy darabig, majd megtanult végigpengetni néhány más számot is. Kissé kockázatos dolog volt, de nem törődtünk vele, mert Stuart dögösen nézett ki. Meg aztán Liverpoolban nem is léptünk löl olyan sokat, mielőtt Hamburgba mentünk volna.

PAUL: 1960 tavaszán elmentünk egyszer Johnnal egy readingi kocsmába, a Fox and Houndsba, ami Betty unokatestvéremé és a férjéé volt. Beálltunk a pult mögé dolgozni. Klassz élmény volt kiruccanni oda. A hét végén már játszottunk is a pubban The Nerk Twins néven. Még plakátot is készítettünk magunkról.

Nagyjából Betty férje volt az, aki a showbiz felé terelt engem, és nagyon sok okosat mondott arról, hogy mit hogyan kellene csinálnunk. (Ő foglalkozott ilyesmivel, mert rendezett tehetségkutató versenyeket Butlinsban, és szerepelt már a rádióban is. Megkérdezte például, hogy mivel nyitjuk a műsort, mire mondtuk, hogy a „Be Bop A Lulá''-val. Azt mondja erre, hogy az nem jó, inkább valami gyors, instrumentális zenével kell nyitni, az kell egy pubba szombat este, mit tudunk még?

Mondtuk, hogy tudjuk a „The World Is Waiting For The Sunrise"-ot (én játszottam a szólót, John kísért). Azt mondja erre: — Na, az jó lesz, kezdjetek azzal, és majd utána játsszatok el a „Be Bop A Lulá"-t. - Szóval ilyen jó ötletei voltak mindig, és én még évek múlva is igyekeztem megfogadni a tanácsát, amikor magunk terveztük el a fellépéseinket.

GEORGE: 1960 elején felpörögtek az események. Emlékszem, volt egy koncert a liverpooli stadionban, amelyre Eddie Cochrant vártuk, de ő pár nappal korábban meghalt, így aztán Gene Vincent lépett fel helyette.

RINGÓ: Én sosem bocsátottam meg Eddie-nek, mert már annyira vártam, hogy láthassam.

GEORGE: Abban a stadionban volt a koncert, ahol Pete Best papája, Johnny bokszmeccseket rendezett. Fellépett akkor Ringó is a Rory Storm and the Hurricaneszel. Mi még nem voltunk elegen ahhoz, hogy ilyen helyen lépjünk fel, hiszen nem volt dobosunk, és akkor gondoltunk arra először, hogy gatyába kéne rázni magunkat, mert a Hurricanes rendes egyenöltönyben játszott. Ez már amolyan félprofi dolog volt, nekünk legalábbis nagyon dögösnek tűnt onnan, ahol ültünk.

Brian Cass is fellépett akkor a Cassanovas együttessel - ő úgy egy évvel később távozott, és akkor fölvették a Big Three nevet. Cassnek elég jók voltak a kapcsolatai, és egy estére beszerzett bennünket egy kis pinceklubba,- na, ott játszottunk először The Silver Beetles néven. Cass azt szerette volna, ha Long John and the Pieces of Silver néven lépünk föl.

PAUL: Amikor Cass megkérdezte, mi a banda neve, gondoltuk, kipróbáljuk rajta az új nevet, amit kigondoltunk, mire ő azt mondta: - Beatles? Az meg mi a fene? Ez így nem jelent semmit! - Egyébként mindenki utálta ezt a nevet, a rajongóink és a mecénásaink is. Cass megkérdezte John nevét, merthogy akkoriban ő volt a szólóénekesünk. Cass azt javasolta, legyen Long John Silver (R. L. Stevenson „Kincses sziget" című regényének egyik főhőse - a lord.), és végül kompromisszumként született meg a Long John and the Silver Beetles. Mit bántuk mi a nevet, ha felléphettünk!

GEORGE: Cass nyilván azért gondolta, hogy John a vezetőnk, mert ő volt a legidősebb is, meg a legerőszakosabb is közöttünk. Ő volt a főnök egykor a Quarry Menben, és ténylegesen a Beatlesnek is ő volt a vezére. Sőt, valószínűleg még ma is az.

PAUL: Májusban megjelent Liverpoolban Larry Parnes, a híres londoni ügynök, hogy új csapatokat toborozzon. Nála mindenki valami agresszív csengésű becenevet kapott, például Ronnie Wycherleyt ő keresztelte el Billy Furynak, pedig ő aztán minden, csak nem fúria, egy nagyon helyes liverpooli srác — szerintünk ő volt az első a városból, aki befutott. De ott volt Larry felfedezettjei között Marty Wilde is, akinek szintén ilyen „vad" neve volt. Namármost Larry akkor talált néhány új énekest, és kísérőzenekarokat keresett, aztán hallotta valakitől, hogy Liverpoolban és környékén találhat néhányat. így jelent meg a Blue Angelben, Billy Fury társaságában.

Akkoriban Allan Williamsé volt a Blue Angel és a Jacaranda klub is. Ő volt a mi kis helyi üzletemberünk (mármint termetre kicsi: alacsony, vékony hangú walesi pasas, de oltári jó fej és nagy szervező, bár mi sokszor palira vettük).

Ő szervezte meg a meghallgatásokat is Larry Parnesnak. Megjelent ott az összes liverpooli banda velünk együtt.

GEORGE: A Blue Angelben - illetve akkor még Wyvern Social Clubnak hívták - rendezték meg a toborzót, hogy kísérőzenekarokat keressenek Larry Parnes énekeseinek.

Előtte vettünk magunknak ilyen fűzős cipőket, amiken felül volt egy fehér folt. Nagyon szegények voltunk, ezért egyenöltönyt nem tudtunk csináltatni, de próbáltunk valamennyire hasonlóan kinézni, ezért mindenki fekete inget vett fel, meg ezt a cipőt.

Amikor megérkeztünk a klubba, a dobosunk nem volt sehol, így aztán a Cassanovasból Johnny Hutchinson ült be hozzánk dobolni. Azt hiszem, akkor nem játszottunk sem különösebben jól, sem rosszul.

JOHN: Aznap beugró dobossal léptünk fel.

Stu meg háttal állva játszott, nehogy kiderüljön, hogy nem is tud gitározni.

PAUL: Mondtuk Stuartnak, hogy álljon háttal, és tegyen úgy, mintha Elvist utánozná, nehogy észrevegye valaki, ha mi mondjuk éppen A-dúrban játszunk, ő meg nem. De aztán Stu összekapta magát, megfeleltünk a toborzón, és máris mehettünk turnézni, ráadásul nem is egy vad nevű gyerekkel, hanem éppen Johnny Gentle-lel.

GEORGE: Tiszta káosz volt az egész. Larry Parnes egy szóval sem mondta, hogy jók vagyunk, vagy valami. Teljesen le is voltunk törve, de aztán pár nap múlva kaptuk a hívást, hogy mehetünk turnézni Johnny Gentle-lel. Talán azt gondolták, hogy minket palira vehetnek, hogy nekünk fizetni sem kell.

PAUL: Most már igazán profik voltunk, és megvalósíthattuk azt, amit már régen szerettünk volna, hogy mindenki valami művésznevet vegyen fel. Én Paul Ramon lettem, mert ez olyan egzotikusnak tűnt. Hallottam, amint egy skót csaj azt kérdezte: — Tényleg így hívják? Ez oltári jó! - A Ramon francia név. Stuart fölvette a Stuart de Stael nevet a kedvenc festője után. George-ból Carl Harrison lett Carl Perkins tiszteletére (aki a példaképünk volt a „Blue Suede Shoes"-ával), Johnon meg rajtamaradt a Long John. Hallottam már azóta olyat is, hogy „bezzeg John nem változtatta meg a nevét, mert nem volt szolgalelkű", no hát ő is Long John volt akkor. Megváltoztattuk a nevünket bizony mind a négyen.

Na, szóval ott álltunk egy skóciai turné előtt Larry Parnes első nem viharos nevű énekesével, amikor nekem éppen érettségiznem kellett volna. Akkor szállt füstbe a szüleim egyik reménye, merthogy a rossz fiuk sem akkor, sem később nem érettségizett le.

JOLIN: A főiskoláról gyakran eltűntem. Amikor először kellett volna vizsgáznom, éppen Skóciában turnéztam a Beatlesszel, Johnny Gentle-t kísértük. Amikor a második vizsga lett volna, akkor meg már Hamburgban voltunk. El is határoztam, hogy abbahagyom, akár le tudok vizsgázni, akár nem, de mikor másodszorra visszatértem, már azzal fogadtak, hogy ki vagyok rúgva. És akár hiszik, akár nem, ezt bizony röstelltem.

GEORGE: Megkérdeztem a bátyámat, hogy ő a helyemben vajon otthagyná-e a munkáját, és elmenne a turnéra. Azt mondta: - Miért ne? Hátha még kisül belőle valami! Ha meg nem, akkor sem veszítesz sokat. - így aztán kiléptem a munkahelyemről, főállásban csatlakoztam a zenekarhoz, és egy életre elfelejthettem azt a szót, hogy munkaidő. Ekkor John még főiskolás volt, Paul meg gimnazista.

Ez volt az első profi turnénk, amelyen eljutottunk Észak-Skóciába, Inverness környékére is. Ennek örültünk, mint majom a farkának, de aztán rá kellett jönnünk, hogy odafönn a kutya se kíváncsi ránk, legfeljebb kocsmazárás után imbolygott be a terembe vagy öt skót huligán. Ennyi történt, semmi több. Persze mi még nagyon tudatlanok voltunk akkor, és olyanok, mint az árvagyerekek. A cipőnk lyukas volt, a nadrágunk toprongyos, miközben Johnny Gentle rendesen ki volt öltözve. Emlékszem, milyen szar érzés volt azt kísérni, hogy „Viselnéd az orrodban az én karikámat?", amikor Johnny a „Teddy Bear"-t énekelte Elvistől. Szörnyű szakadtak lehettünk, nem volt még erősítőnk sem.

Az a kevés pénz, amit kaptunk, elment volna a szállásunkra, ezért aztán a teherautóban aludtunk, és veszekedtünk a helyekért. Nem volt elég ülés, és valakinek mindig a hátsó kerék sárhányóján kellett aludnia, általában Stunak.

JOHN: Rémesen viselkedtünk Stuval. Nem hagytuk, hogy közénk üljön vagy velünk egyen. Elzavartuk sokszor, és el is ment, de végül így tanulta meg, hogyan lehet egy közülünk. Hülyeség volt az egész, de hát ilyenek voltunk akkor.

PAUL: Nem volt rossz az a turné, játszottunk egyházi előadóteremben is Skóciában, például Fraserburghben. Jó volt, mert nagyon profinak éreztük magunkat. Csak éppen állandóan hívogattuk Larry Parnes irodáját, hogy mi lesz már a pénzünkkel. Évekkel később elmeséltem ezt egy rádióműsorban, mire Larry perrel fenyegetőzött, mert a nagynénikéi megdorgálták, hogy nem fizetett rendesen azoknak az aranyos Beatles-fiúknak. Pedig tényleg sáros volt ebben a dologban.

Ott lettünk kísérőzenekar, és egy darabig a hazatérésünk után is azok maradtunk. Egy ideig még a Silver Beetles nevet használtuk, és talán még meg is van néhány ilyen plakátunk, de aztán kezdtük elhagyogatni a „Silver"-t, mert egyikünknek sem tetszett. John sem akart már „Hosszú John Silver" lenni, én sem Paul Ramon - az egzotikum iránti nosztalgiám rövid ideig tartott.

Mindenféle énekest kísértünk. Jó kis korszak volt, mert megtanulhattuk másoknak egy csomó számát. Ez néha nem volt könnyű, mert még hadilábon álltunk egyes akkordokkal. Odalökték nekünk a kottát, aztán megkérdezték, hogy tudjuk-e a szöveget meg az akkordokat. Nagyon naiv gyerekek voltunk mi még akkor, például az egyik énekes nőjét mindig Mrs. Ezmegaznak szólítottuk, mert azt hittük, hogy a felesége, közben meg csak a barátnője volt.

JOHN: Mindenféle dobosokkal léptünk föl ekkoriban, mert nagyon kevés srácnak volt dobfelszerelése,- az akkor még költséges szórakozásnak számított.

GEORGE: Volt egy dobos, Tommy Moore nevű, aki velünk jött Skóciába. Furcsa fazon volt, aki sok együttesben megfordult. Aztán hol megjelent, amikor kellett, hol meg nem, így aztán szereztünk helyette valaki mást.

Egész sor dobossal próbáltunk szerencsét. Aztán mikor már hárman is elmentek, már majdnem összeállt egy teljes dobfelszerelés azokból a darabokból, amiket hátrahagytak, így aztán Paul felvállalta, hogy ő fog dobolni, és egész ügyesen csinálta. Legalábbis mi meg voltunk vele elégedve, de hát akkor még mind eléggé kutyaütők lehettünk. Végül csak egy fellépésen dobolt ő, de erre jól emlékszem: az Upper Parliament Streeten volt, bizonyos Lord Woodbine sztriptízbárjában. Délután nem volt még ott senki más, csak vagy öt perverz pofa kabátban, meg egy táncosnő. Nekünk az ő vetkőzőszámát kellett kísérnünk: Paul dobon, John és én gitáron, Stuart basszgitáron.

A csaj odajött és mutatta a kottáját, mire mondtuk, hogy azt nem tudjuk elolvasni, de csak dúdolja, majd eljátsszuk. Még a címére is emlékszem: „Cigányok tűztánca” volt. Hát ez nem jött össze, de eljátszottak neki a „Ramrod"-ot, aztán meg a „Moonglow"-t, amit tudtunk.

PAUL: Az egyik legrosszabb hely a Grosvenor Ballroom volt Wallasey-ban. Volt ott vagy száz helyi srác és ugyanannyi Seacombe-ból, és oltári nagy verekedés lett. Egy másik estén meg, amikor kitört a balhé, felszaladtam a színpadra, hogy megmentsem az Elpico erősítőmet, az akkori szemem lényét. Körülöttem zárporoztak az ütések, és egy huligán engem is elkapott, hogy ne moccanjak, különben végem van, és én be is voltam tojva rendesen, de azt az erősítőt akkor is ki kellett mentenem!

JOHN: Már egy ideje ott lófráltunk Liverpoolban, és nem jutottunk semmire, vártuk, mikor jön a nagy sansz, mert a többi banda mindig mondogatta, hogy meglátjuk, egyszer még összejön nekünk is valami. És aztán tényleg összejött Hamburg.

GEORGE: Egy ismerősünktől hallottuk, hogy egész jó szerződéseket lehel kapni Stuttgartba, ahol amerikai támaszpontok voltak, meg meg másfelé is Németországban, és ez a lehetőség nagyon izgatott bennünket.

A mi átszerződésünknek az volt a története, hogy egy másik liverpooli banda, a Derry and the Scniors szerződést bontott, mert Larry Parnesnak volt egy sokkal jobb ajánlata, ami aztán végül mégsem jött össze. Így aztán mérgükben elindultak Londonba azzal, hogy összeverik Larryt. Allan Williams vitte el őket oda, és ő mondta nekik, hogy ha már úgyis Londonba mennek, vigyék magukkal a felszerelésüket is. Így kötöttek ki a 2l's klubban, ahol Tommy Steele befutott, és végül Larryt nem verték meg, viszont sikerük volt a klubban.

Ott látta meg őket egy német menedzser, Bruno Koschmider, és leszerződtette őket a saját hamburgi klubját a Kaiserkellerbe. Csupán néhány hónapig zenéltek ott, de nyilván tetszettek Brunónak meg a közönségnek, mert azt üzente Allan Williamsnek, hogy küldjön már át egy másik liverpooli bandát is az Indra klubba.

Allan nekünk ajánlotta fel ezt a melót, de figyelmeztetett, hogy öttagú bandát várnak, szereznünk kellett hát még valakit. Akkor még csak mi hárman voltunk meg Stuart. A probléma az volt, hogy tudtuk: Paul nem igazi dobos, kéne szerezni egyet, de honnan? Aztán eszembe jutott, hogy van egy srác, aki dobfelszerelést kapott karácsonyra, Pete Best; a Casbah Klub az ő pincéjében volt.

PAUL: Pete Best anyja, Mona - nagyon kedves asszony volt, félig hindu származású - vezette a Casbah Klubot a Liverpoolhoz tartozó West Derby-ben. Elkezdtünk odajárni, aminek az lett a vege, hogy mi festettük ki a helyet.

Klassz volt, hogy részt vehettünk egy bár kialakításában, mert ezek akkoriban még fontos helyek voltak. Valaki lekaparta a falat a favázakig, mi meg minden részét más színűre festettük. Beszállt mindenki, John és George is vadul mázolt. Ezután már tényleg úgy éreztük, hogy ez a mi klubunk lett, mi játszottunk ott. Néha Pete is beszállt, merthogy neki volt dobfelszerelése. Meg jól is dobolt, és amikor Hamburgba mentünk, csatlakozott hozzánk. Jóképű srác volt, az egész csapatból őt bírták leginkább a csajok.

JOHN: Tudtunk egy srácról, akinek van dobfelszerelése, így aztán megkerestük, meghallgattuk, és miután legalább a ritmust tudta tartani, bevettük a csapatba.

PAUL: Én még iskolába jártam, amikor a hamburgi ajánlatot kaptuk, és éppen vizsgák előtt álltam. Egyelőre nem akartam kimaradni, mert még nem tudtam, mi lesz az életemmel. Arra is gondoltam, hogy lehetnék tanár, másrészt viszont taszított az, hogy egész életemben bezártságban dolgozzam.

Volt a művészeti főiskolán egy huszonnégy éves krapek, aki tisztára öregnek tűnt hozzánk, tizenhét évesekhez képest. Arra gondoltam, hogy ha ő kihúzta eddig munka nélkül, talán nekem is sikerülhet. Valahogy úgy gondoltam, hogy leszek még egy darabig hatodikos, amíg cl nem érem a huszonnegyedik évemet, aztán majd eldöntöm, mit tegyek. No, ekkor jött a hamburgi ajánlat.

Valakinek feltűnhetett, hogy milyen sok jó banda van Liverpoolban, meg hogy mennyivel olcsóbbak vagyunk a londoniaknál, meg naivabbak is, ezért hát jól ki lehet bennünket zsákmányolni. Az ajánlat az volt, hogy heti 15 fontot kereshetünk Hamburgban, ami több volt az apám fizetésénél, és a gimnáziumi tanárok sem kerestek sokkal többet. Így aztán az ajánlat komolynak tűnt. Mintha megtaláltuk volna a hivatásunkat, amiért rendesen meg is fizetnek.

Emlékszem, milyen büszkén írtam az igazgatómnak azon a nyáron: „Remélem, megérti, miért nem megyek vissza az iskolába szeptemberben,- a fizetésem heti 15 font!" Amiben persze az volt benne, hogy „vagyok olyan legény, mint te".

Előbb persze meg kellett szereznem a papa beleegyezését is. Könyörögtem neki, hogy engedjen el, mert nem volt ugyan szigorú, de nagyon

józan gondolkodású. Itt ugye arról volr szó, hogy elengedi-e a fiacskáját a bűnök főutcájára, a Reeperbahnra, aminek, nagyon rossz híre volt a gengszterek és a matrózgyilkosságok miatt. Emlékszem, apa mennyi mindent a lelkemre kötött, de végül csak aláírta a szerződést, mert nem akarta, hogy elessem a nagy sansztól.

JOHN: Allan Williams vitt át minket teherautóval Hollandián át, ahol elkövettünk egy kis bolti lopást is.

GEORGE: Gondolom, Allan Williams klubja, a Jacaranda előtt vett föl minket a teherautó. Mi voltunk ott öten, aztán meg Allan, a felesége, Beryl, meg Lord Woodbine.

Zsúfolt volt az autó, nem voltak benne ülések sem, ezért a hangszórókon kellett ülnünk. Lementünk Harwichig, onnan meg hajóval át Hoek van Hollandba. Emlékszem, Hollandiában keresztülmentünk Arnhemen is, ahol annyian ugrottak ejtőernyővel a halálba (ez is Winston Churchill lelkén szárad). Több ezer fehér keresztet láttunk a temetőben.

PAUL: A legjobban arra emlékszem, amikor megkérdezték a határon, hogy nincs-e nálunk kávé. Ezt nem értettem, mert odáig oké, hogy drogot vagy lőfegyvert keresnek, vagy esetleg valami piát, de mit voltak úgy oda a kávé miatt?

No, aztán Hamburgba késő este érkeztünk, elég rosszkor, mert nem várt bennünket senki. Hamburgig éppen eltaláltunk a térkép alapján, de hogy ott már hol keressük Sankt Paulit és azon belül a Reeperbahnt, azt már nem tudtuk, így aztán mire megtaláltuk, már minden zárva volt. Szállás meg sehol.

Aztán sikerült fölvernünk valakit a szomszéd klubban, aki előkerítette a mi emberünket, ő meg kinyitotta nekünk a klubot, és az első éjszakát ott töltöttük a piros bőrüléseken.

GEORGE: Az érkezésünk éjszakáján persze még semmi sem volt lerendezve. A klub tulajdonosa, Bruno Koschmider elvitt minket a házába, és végül ott aludtunk, mindnyájan egy ágyban. Bruno szerencsére nem volt ott, mert aznap nem aludt otthon. Aztán meg beszállásolt minket egy vacak kis mozi, a Bambi Kino lerobbant hátsó részébe a Grosse Freihcit nevű utca végében.

Ez a Bruno nem volt ám holmi fiatal rockrajongó, egészen öreg volt már, és ráadásul hadirokkant. Sántított, és egyáltalán nem értett a zenéhez. Szerencsére hetente csak egyszer láttuk, amikor pénzért mentünk hozzá.

Hamburg nagyon elegánsnak tűnt azzal a nagy tóval, de persze volt lerobbant része is. A Reeperbahn és a Grosse Freihcit volt a legjobb, tele neonreklámmal, klubokkal, éttermekkel, szórakozóhelyekkel. Tényleg nagyon tetszett, bár volt egy-két szakadt dolog is benne, például a szállásunk az első időkben.

PAUL: Emlékszem, korábban Shakespeare-t, Dylan Thomast és Steinbecket olvastam, így aztán, amikor Hamburgba érkeztünk, egy kicsit olyan érzés volt, mintha valami művészeti főiskolán lennénk. Mintha már gyűjtöttük volna az anyagot az emlékiratainkhoz. Mi másképp álltunk hozzá a dologhoz, mint a többi banda, mintha mi lennénk, mondjuk Dylan Thomas, aki most felfedezi magának Németországot. Szívtuk magunkba az élményeket, hiszen még kölykök voltunk, akiket most eresztettek el a pórázról.

Mi az Indra klubban játszottunk, aminek a bejárata fölött egy elefántszobor állt, az jelképezte Indiát. Később, amikor egy hindu annyira hatott ránk, különösnek is tűnt, hogy éppen egy ilyen helyen játszottunk először.

GEORGE: Az Indra klub a Grosse Freiheiten volt, a Reeperbahntól távolabbi végében, itt működött a legtöbb klub. Bruno éppen akkor nyitotta meg az Indrát, úgyhogy mi voltunk ott az első fellépők.

A környék tele volt transzvesztitákkal, prostikkal és gengszterekkel, de nem belőlük állt a közönség. Eleinte nem hallgattak minket valami sokan. Eltartott egy kis ideig, amíg a hírünket vitték, de végül aztán a szemközti templom bezáratta Bruno klubját, mert akkora lármát csaptunk.

PAUL: A Bambi mozi hátuljában laktunk a vécé mellett, aminek mindig éreztük a bűzét. Valami betonfalú raktárba dugtak be minket, és nem volt benne se bútor, se fűtés, se tapéta, se festés, csak tábori ágyak és kevés takaró, úgyhogy majd megfagytunk.

JOHN: Beraktak minket egy disznóólba, olyan volt, mint egy vécé, valami koszos, lerobbant moziban. Igen, valójában budiban laktunk, a női vécé mellett. Későn feküdtünk le, és másnap a mozi hangszórójára ébredtünk. Első dolgunk volt elfoglalni a női vécét, mert az még mindig tisztább volt, de verekedni kellett a helyért a dagadt német banyákkal.

Reggelente arra ébredtünk, hogy öreg német Frank pisáinak a szomszédban. Mi meg ott mosakodtunk, az volt a fürdőszobánk. Elég megrázó élmény volt.

PAUL: Emlékszem, jöttek be a mozi vendégei a toalettbe, mi meg odavetettük foghegyről, hogy „jó reggelt", miközben éppen borotválkoztunk. Ők meg: „Ah, gitten M.ort)cn, alles is gut f

GEORGE: Nem lehetett zuhanyozni. Volt ugyan egy mosdókagyló a Bambi mozi vécéjében, de abban az ember nem tudott teljesen megmosakodni. Fogmosásra meg borotválkozásra jó volt, de másra nem nagyon. Egyszer elmentünk a nyilvános fürdőbe, de az elég messzire esett a mozitól. Később meg, talán amikor már harmadszor voltunk Hamburgban, Astrid Kirchherrékhez jártunk fürödni. De az első, és talán a második alkalommal sem tudtunk soha rendesen megfürödni vagy lezuhanyozni.

JOHN: A Johnny Gentle-turnén alig voltunk a színpadon húsz percet egy-egy alkalommal. Liverpoolban mindig csak a legjobb számainkat játszottuk, Hamburgban viszont néha nyolc órái is a színpadon voltunk, ezért mindenfélét ki kellett találnunk. Még mindig izgalmas volt a színpadra lépni. Kis klub volt ez, nem holmi nagy táncterem, ezért is volt kicsit félelmetes, meg azért is, mert ide rendesen beültek a vendégek, és vártak is tőlünk valamit.

Eleinte elég hűvösen fogadtak minket. A menedzser már a második estén azt mondta: „Rosszak voltatok, föl kell dobnotok valamivel a műsort - „rnach schau" - „mint a másik bandának". És természetesen minden kutyaszorítóból nekem kellett megtalálnom a kiutat. Ilyenkor mindig azt mondták a fiúk, hogy „John, te vagy a főnök". Amikor jól mentek a dolgok, akkor persze mindenki egyenlő volt, amikor gáz lett, akkor viszont hirtelen megint én lettem a főnök, és nekem kellett elvinnem a balhét.

Először be voltunk ijedve, amikor belecsöppentünk az éjszakai élet kellős közepébe. De azért nagyon tökösnek éreztük magunkat, hiszen liverpooli gyerekek voltunk, vagy mi a fene. Előfordult, hogy leraktam a gitárt, és egész este Gene Vincentre vettem a fazont: doboltam a lábammal, levetettem magam a padlóra, összevissza dobáltam a mikrofont, sántítottam.

Nem volt akármi. Hát így macholtuk mi a schaut Brunónak.

PAUL Úgy kellett becsalogatnunk a közönséget, különben teljesen sötét és üres klubban játszhattunk volna. Mihelyt láttuk, hogy jön valaki, rákezdtünk a „Dance In The Street"-re, és nyomtuk a rockot, amitől néhányan mindig be is jöttek Valósággal vadásztunk a hallgatóságra.

Jó kis tapasztalat volt ez, mert eleinte nem minket néztek, hanem hogy mennyibe kerül a sör. Be-bejött néha egy pár, vetettek ránk egy pillantást, és megállapították: „Nem rossz". De aztán a csaj oldalba bökte a hapsiját, és így folytatta: „Egy ötven a sör! Erre nincs pénzünk!", azzal már tűztek is elfelé. Mondtuk is Brunónak, hogy csökkentse a sör árát, mert a vesztünket okozza. Hallgatott ránk, és végül így toboroztunk magunknak közönséget. Berángattunk két embert az utcáról, és eljátszottunk nekik mindent, amit csak akartak. „Lehet számot kérni!" -kiabáltuk ahhoz az egy asztalhoz, amelyiknél ültek. Megpróbáltunk nagyon jól játszani, még bohóckodtunk is, csak hogy visszajöjjenek majd hozzánk.

GEORGE: Egy hónapig voltunk az hidrában, aztán a klubot bezárták, mi meg átköltöztünk a Kaiserkellerbe a Derry and the Seniors helyett. Ők éppen akkor mentek haza, mert lejárt a két hónapos szerződésük, a Rory Storm and the Hurricanes meg éppen csak készült kijönni Hamburgba.

A Kaiserkellert bírtuk, mert legalább volt benne táncparkett. Úgy volt berendezve, mint egy hajó belseje. Asztalok helyett hordók voltak, és mindenütt kötelek, hálók meg ilyesmik lógtak.

JOHN: Volt sör, meg asztalok. Meg egy másik banda is.

Odahozták Howie Caseyt és a Seniorst, de lehet, hogy már előttünk ott voltak, mindenesetre ők játszottak Bruno másik klubjában. Sajnos egész ügyesen csinálták. Volt szaxofonjuk is, meg egy fekete énekesük (Derry Wilkie), aki énekelni nemigen tudott, de jól adta elő magát. Először velük kellett versenyeznünk, ezért csináltuk mi is a felhajtást, hogy legyen elég vendég, pedig a két klubnak ugyanaz volt a tulajdonosa.

Aztán meg kellett osztanunk a helyet Rory Strommal és Ringóval. Ők akkor már profik voltak, mi még amatőrök. Ők már évek óta együtt voltak, fölléptek Butlinsban meg még isten tudja, hol, és tudták, hogyan kell műsort összeállítani.

RINGÓ: Hamburgot élveztem. Rory Strommal és a Hurricaneszel mentem oda. Mi nem teherautóval bumliztunk odáig, hanem repülővel mentünk, ami nagyon izgalmas volt. Aztán amikor odaértünk, Koschmider azt akarta, hogy a Kaiserkeller hátuljában aludjunk, ahogy a Beatles a moziban.

Előttünk Howie Caseyék meg az összes többiek is a klubban háltak. Sosem felejtem cl, amikor megérkeztünk, kijelentették: - Mostantól ez a szállásuk.

Volt ott néhány dívány amerikai zászlóval letakarva, azt szánták lepedőnek. Mi meg azt mondtuk erre, ne vicceljenek már, mi lesz itt az öltönyünkkel? Végül aztán kaptunk egy szobát a német tengerészszálláson, ami ott és akkor luxusnak számított.

A BEATLESSZEL AKKOR ISMERKEDTEM MEG, AMIKOR NÉMETORSZÁGBAN JÁTSZOTTUNK. LÁTTUK ŐKET LIVERPOOLBAN IS, DE AKKOR MÉG ÉPPEN CSAK KEZDTEK ÖSSZEÁLLNI, MÉG NEM

VOLT IGAZI BANDA.

GEORGE: A Kaiserkellerben előbb kezdtünk játszani, és később fejeztük be. Felváltva szerepeltünk a másik csapattal, először a Derry and the Seniors-szal, aztán meg Roryékkal. A szerződés szerint nekünk is, nekik is hat órát kellett játszani, hogy kilegyen a tizenkét óra. Végül óránként váltottuk egymást, és mindezt bagóért, de hát az embert ez olyan fiatalon még nem igazán érdekli.

Elkezdtünk együtt lófrálni velük. Ringóval odahaza, Angliában talán ha egyszer találkoztam addig. Mindnyájan ugyanazt gondoltuk róla, hogy vigyázni kell vele, mert balhés gyerek.

Azért elég belevalónak tartottuk. Hozzánk képest mégiscsak profi csapatban játszott. Mai szemmel talán nem is voltak ők annyira jók, de ió hangszereken játszottak, volt komplett dobfelszerelésük, meg egyenöltönyük is egyforma nyakkendővel és zsebkendővel. A számaikat igazi műsorba szervezték, és úgy is adták elő. Rory volt a frontember, aki örökké ugrált, és csinálta a „schau"-t. A sok liverpooli amatőr banda közül az övék volt a legprofibb.

Amikor megérkeztünk Hamburgba, Allan Williams azt mondta: - Jó lesz, ha felkötitek a gatyátokat, mert jön utánatok a Rory and the Hurricanes, márpedig tudjátok, hogy ők milyen jók. Le fognak mosni titeket a pályáról.

Jöttek is, és csinálták a műsort, és Ringó, a belevaló gyerek ott ült hátul, és irtó dögösen nézett ki az ősz csíkkal a hajában, meg a félig ősz szemöldökével és a nagy heftijével. Kemény fazonnak tűnt, de aztán félóra alatt rájöttünk, hogy ő csak... Ringó!

RINGÓ: Mire összetalálkoztunk Németországban úgy, hogy ők az egyik klubban játszottak, mi meg a másikban, már nagyok voltak. Aztán összeraktak minket egy klubba, és mindig a Beatles fejezte be. Emlékszem, én addigra rendszerint már félig berúgtam, és lassú számokat követeltem tőlük.

PAUL: Ringó igen későn jelent meg éjszakánként. A bluest szerette nagyon, amit akkor játszottunk, amikor már elment a tömeg. Addigra már mindig leeresztettünk egy kicsit, és a „B oldali" számokat nyomtuk, például a „Three-Thirty Blues"-t. Ringó, amikor bejött a klubba, mindig rendelt egy italt, és ezt a számot kérte.

RINGÓ: Én akkor még huligánosra vettem a figurát, és később megtudtam Johntól, hogy egy kicsit tartottak tőlem. Azt mondta John: - Tudod, egy kicsit féltünk tőled, mert részegen, huligánnak öltözve lassú számokat rendeltél,

Hamburgban már nagyon jók voltak. Vérbeli rockot játszottak. Tudtam, hogy jobb vagyok, mint az akkori dobosuk, és néha már együtt ruccantunk ki, de nem sokat, aztán amikor egy klubba raktak minket, elkezdődött a harc. Minden hétvégén összesen tizenkét órát kellett játszanunk, ami igen nagy idő, különösen mivel állandóan egymást próbáltuk felülmúlni.

GEORGE: Volt még valami más is: Pete sosem tartott velünk. Műsor után fogta magát, és elment valahová egyedül, mi meg együtt maradtunk, és amikor Ringo is hozzánk csapódott, akkor éreztük csapatnak magunkat.

JOHN: Hamburgban órákig kellett egyfolytában játszanunk. Minden szám húsz percig tartott, és húsz szóló volt benne. Egy este nyolc-tíz órákat játszottunk. Akkor rázódtunk össze igazán. A németek pedig szeretik a kemény rockot, úgyhogy azt kellett nyomnunk örökké; így szoktunk rá, hogy dobogunk a lábunkkal.

STUART SUTCLIFFE: Az érkezésünk óta ezerszer jobbak lettünk, és Allan Williams szerint, aki jelenleg itt van, messze jobbak vagyunk bármelyik liverpooli bandánál.

GEORGE: Számlálatlanul tanultuk az új dalokat. Olyan sokat játszottunk, hogy kénytelenek voltunk mindent megtanulni. Tudtuk a teljes Gene Vincentet, nem csak a „Blue-Jean Bop"-ot, hanem a lemezéről minden egyes számot. Megtanultunk egy teljes Chuck Berry-lemezt, aztán egyet-egyet Little Richardtól, az Everly Brotherstől, Buddy Hollytól, Fats Dominótól, és így tovább. De játszottunk olyasmit is, mint a „Moonglow", csak instrumentálisán. Valamivel ki kellett töltenünk azokat a hosszú órákat.

Hamburgban voltak a mi inaséveink, ott tanultuk meg, hogyan kell közönség előtt játszani.

JOHN: Egyszer előadtunk a közönség kedvéért egy német számot is.

Egyre jobbak lettünk, és nőtt az önbizalmunk. Nem csoda, hiszen rengeteget gyakoroltunk azzal, hogy egész éjszakákon át játszottunk. Még jól is jött, hogy a közönség külföldi, mert így még jobban kellett igyekeznünk, bele kellett adni szívünket-lelkünket, hogy hozzájuk is eljusson a zenénk.

Akkoriban igen jó teljesítményt nyújtottunk. Sokat dolgoztunk, sokat játszottunk egy olyan életkorban, amikor az ember még jól bírja a megterhelést. A végén mindig ugrálva adtuk elő a számokat, Paul meg másfél órán át tudta lökni a „What I'd Say"-t.

PAUL: A közönség mindig a „What I'd Say"-re gerjedt be a legjobban. Ez volt a mi egyik legnagyobb számunk. Mintha csak a Guinness Bookba akartunk volna bekerülni azzal, hogy ki bírja tovább csinálni. Ez a szám igen alkalmas erre, mert hosszú nyitó riffje van. Irtó sokáig nyomtuk mi is, mintha a wurlitzer akadt volna el, aztán jött a szöveg: „Mondd meg a mamának, mondd meg a papának..." és ezt is többször el lehetett énekelni, hát még a refrént. Az „Oh yeah"-t meg a közönség is együtt üvöltötte velünk.

JOHN: Ha nem tévedek, ebben a számban hallottam először elektromos zongorát. És talán a „What I'd Say“ volt a gitáros korszak valódi kezdete is. Nekünk ugye nem volt elektromos zongoránk, hát megpróbáltuk ugyanazt a hangszínt gitárral reprodukálni. Addig a gitár és a szaxi együtt volt igazán menő, mint a „Lucille"-ban, meg Little Richard többi számában. A „What I'd Say" új korszakot nyitott, amely máig tart.

PAUL: Ott még nem gondoltunk arra, hogy saját számokat írjunk. Volt bőven mit játszanunk. Írtam egy-két kis dalt, de meg sem mutattam senkinek, mert tényleg olyan kis zsengék voltak. Minek is akartunk volna zenét szerezni, amikor ott volt nekünk Chuck Berry!

Hamburgban egyébként az „A Taste of Honey" volt a kedvencem, egy jó kis lassú szám. Elütött a megszokott rockos stílusunktól, mégis sokszor kérték. Már akkor nagyon jó kis szólamokat dolgoztunk ki hozzá, és azt hiszem, jól hangzott,

Egyre jobbak lettünk, és már más bandák is eljöttek meghallgatni minket. A csúcs az volt, amikor maga Tony Sheridan jött át a Top Ten klubból, ami az álmaink álma volt, de azt is szerettük, amikor Rory vagy Ringó jött be a kedvünkért.

GEORGE: Szombatonként délután három-négy óra tájban kezdtünk, és hajnali öt-hatkor végeztünk. Utána megreggeliztünk. Addigra mindenki berúgott, nemcsak mi, hanem az egész közönség, sőt egész Sankt Pauli is. Ilyenkor aztán mindenki evett valamit, esetleg ivott is rá még egy kicsit, aztán kimentünk vasárnap reggel a halpiacra, de hogy mi a csudának, azt nem tudnám megmondani. Jártunk egyet, aztán lefeküdtünk aludni; a vasárnapi műsor korán kezdődött, de szerencsére nem tartott túl sokáig.

A műsor elején a közönség vegyes volt, többségében nagyon fiatalok, úgy 15-17 év közöttiek lehettek, aztán úgy este 8-9 tájban kezdtek kicserélődni, míg tíz után már csak 18 éven felüliek maradtak ott. Éjjel kettőkor már csak kőrészegek és más klubok tulajdonosai voltak jelen, akik a mi főnökünkhöz jöttek. Egy nagy asztalnál ültek össze, és vedelték a pezsgőt, meg mindenféle snapszot, mi meg számolatlanul ittuk a whiskys kólákat.

RINGO: A németeknek megvolt az a jó szokásuk, hogy ha tetszett a játékod, küldtek ajándékba egy rekesz sört. Ha meg pénzes emberek vetődtek be, más városbeliek vagy hamburgi sznobok, azok pezsgőt küldtek. Nekünk mindegy volt, megittunk mi bármit.

A klubokba persze lejártak a gengszterek is, és tényleg volt náluk fegyver,- mi még ilyesmit sehol másutt nem láttunk. Sokan úgy jöttek be, hogy leültek a bárpulthoz, és addig ittak, amíg le nem fordultak, vagy el nem fogyott a pénzük. Ezeket nem csak kikísérték, hanem rendesen kirúgták.

JOHN: Jártak be a gengszterek is a helyi maffiából. Sokszor küldtek nekünk pezsgőt, persze nem igazit, csak olyan német vackot, de meg kellett innunk, különben még megölnek. Azt mondták, igyuk meg, aztán játsszuk el a „What I'd Say"-t. És ezt bármilyen időpontban meg kellett tennünk, akkor is, ha hajnali ötkor állítottak be, mi meg már hét órája játszottunk.

Volt, hogy már belefájdult a torkom az éneklésbe. De azt megtanultuk a németektől, hogy az ember sokáig ébren tud maradni, ha fogyasztótablettát szed, így hát ehhez folyamodtunk. Néha annyira kiütöttem magam, hogy részegen lefeküdtem a padlóra a zongora mögé, míg a banda tovább játszott. Ja, és mindig a színpadon ettünk, mert nem volt idő elmenni sehová. Úgyhogy nagy élet volt... Ma már olyan furcsának is tűnik, hogy ott ettünk, dohányoztunk, káromkodtunk a színpadon, és ott is aludtunk el, ha elfáradtunk.

RINGO: Ez volt az a pillanat az életünkben, amikor rákaptunk a tablettákra. hogy feldobjuk magunkat. Másképp nem bírtunk volna olyan sokáig játszani. Egy Preludin nevű gyógyszert szedtünk, amit recept nélkül lehetett kapni. Eszünkbe sem jutott, hogy ez nem helyes, csak örültünk, hogy napokig felhangoltak maradtunk tőle. Sörrel és Preludinnal húztuk ki azt az időszakot.

JOHN: Először még a főiskolán kóstoltam drogot, az egész csoporttal együtt: benzedrint szívtunk be inhalátorból...

GEORGE: Volt akkor London egyik külvárosában egy szakállas beat-költő, Royston Ellis. Eljött Liverpoolba felolvasni a verseit, mi meg tapsoltunk neki. Na, ő jött rá, hogyha az ember felnyit egy Vick-féle inhalátort, akkor benzedrint talál benne. Ezt később elmondta a tévében is.

JOHN: Volt egy beatnik, egy ilyen angol Allen Ginsberg, aki mindenkit rákapatott az inhalátorra, és ettől mindenki egész éjszakára szófosást kapott az első alkalommal.

Hamburgban viszont minden pincérnél Preludin volt (meg más tabletta is, de erre emlékszem, mert az dobta löl a legjobban az embert), és azt szedték, hogy ne álmosodjanak el, hogy hajnalig bírják a melót a klubban. Aztán amikor látták, hogy a zenészek mindjárt összeesnek a fáradtságtól, nekünk is adtak belőle. Amikor beszedte az ember, kijózanodott, és csaknem a végtelenségig bírta a munkát, amíg a tabletta hatása tartott/'

GEORGE: Néha már habzott a szánk, mert olyan sokat kellett játszanunk, és a klub tulajdonosai Preludinnal tömtek bennünket, ami eredetileg fogyasztó tabletta volt. Hz okozta, hogy ott álltunk a dobogón, és habzó szájjal vertük a ritmust.

Egy kissé begolyóztunk, mivel sokat piáltunk, és nagyon vadul játszottunk, és a tetejébe még adták ezt a tablettát is. Emlékszem, amint fekszem az ágyon, izzadok a Preludintól, és azon morfondírozom, hogy miért nem tudok elaludni.

PAUL: Apám bölcs munkásember volt, és előre látta az egészet. Amikor szóba került, hogy egyedül megyek el Hamburgba, figyelmeztetett: „Aztán vigyázz a drogokkal és a tablettákkal:" Ezért amikor a többiek elkezdték szedni a Preludint, én még jó darabig visszautasítottam azzal, hogy „kösz, de maradok a sörnél".

A többiek mind belőtték magukat, de én át tudtam venni a hangulatukat. Előttem van, amint John megkérdezi tőlem: „Baszki, te mit szedsz?", mire én azzal feleltem, hogy „Semmit, bazmeg", merthogy ugyanolyan hülyén tudtam dumálni ilyenkor, mint ők.

Nagyon féltem attól a pirulától, mert gyerekkoromban telebeszélték a fejemet azzal, hogy mennyire veszélyes. El is hittem, és eleinte igyekeztem távol tartani tőle magamat. Így visszatekintve látom, hogy végül csak a csoport nyomásának engedtem, és ellenállni tökösebb dolog volt. Ha már akkor elég érett lettem volna, biztosan azt mondtam volna: „Kedves fiúk, hát miért kéne nekem mindent utánatok csinálni?", de akkor ez a magatartás kényeskedésnek minősült, és elítéltek érte.

JOHN: Istenem, mit meg nem tettünk! Szétszedtük a színpadot jóval azelőtt, hogy a Who ebből csinált volna műsort, vagy széttörtük a gitárokat a színpadon. Néha annyira berúgtunk, hogy a technikát is kezdtük szétszedni, de csak dühből tettük, nem afféle fennkölt álláspontról, hogy „szétszedem a színpadot, vécéülőkét akasztok a nyakamba, és pucérra vetkőzöm, ha nekem úgy tetszik". Nem, mi egyszerűen csak be voltunk seggelve.

Paul szerint sokat veszekedtünk akkoriban, hogy akkor ki hát a főnök, de én erre nem emlékszem. Szerintem ez akkor már nem számított. Akkor már nem akartam mindenáron az első lenni. Ha vitatkoztam is vele, nyilván csak büszkeségből tettem.

De aztán a viták piszlicsáré kis veszekedéssé fajultak, mert mindnyájan túl voltunk terhelve, és idegesek voltunk. És közben, könyörgök, még csak gyerekek voltunk! Emlékszem, George egyszer hozzám vágott valami kaját a színpadon, valami hülyeség miatt, mire én azt mondtam, hogy a pofájába fogom törölni. Aztán ordítottunk még egy sort, de sosem váltottam be az ilyen fenyegetéseket. Ja, egyszer hozzávágtam egy tál ételt George-hoz. Ez volt közöttünk az egyetlen tettlegesség.

GEORGE: John sok mindenkihez sok mindent hozzávágott az évek során. Erre az esetre speciel nem emlékszem, de ha ő ezt mondta, akkor biztosan úgy volt. Néha tényleg dobálózott ezzel-azzal. Igen fel tudta kapni a vizet, főleg amikor jelentkeztek a pia-Preludin kombináció elvonási tünetei, olykor hallucinációk is. John néha rendesen kiborult ilyenkor, és elkezdett mondjuk hajnalban ordibálni, én meg lapítottam, hogy azt higgye, alszom.

Egyszer Paul ágyban volt egy tyúkkal, amikor John bejött egy ilyen állapotában, fogott egy ollót, darabokra vágta a csaj ruháit, aztán szétszedte a szekrényt. Néha ilyen állapotba került a tablettáktól meg a túl sok virrasztástól. Egyébként a németekhez mindenki hozzávágott egyet-mást, persze csak szóban.

JOHN: Angolul mindenfélét kiabáltunk össze a németekre, például lenáciztuk őket, meg elküldtük a francba.

PAUL: Egy nap, amikor játszottunk, bejött néhány fazon, akik senkire sem hasonlítottak. Rögtön arra gondoltunk, hogy itt valami van, hogy ezek rokon lelkek. Bejöttek és leültek; Astrid, Jürgen és Klaus volt az. Az a Klaus Voormann, aki később a Manfred Mann basszgitárosa lett. Jürgen Vollmer ma neves fotográfus, és igen jól fényképezett Astrid Kirchherr is, aki később a Stuart csaja lett. Nagyon egymásba szerettek. Szóval bejöttek és leültek, és egyből láttuk, hogy mások, mint a többiek. És ők is látták rajtunk, hogy bennünket kerestek.

GEORGE: Astrid először Klaus barátnője volt, de aztán egy este összevesztek, és Klaus sértődötten távozott. Elege lett Astridból, és valahogyan Hamburgnak abba a lerobbant részébe keveredett, ahol addig még sohasem járt. Sétálgatott összevissza, és egyszer csak meghallotta a Kaiserkellerből kiszűrődő zenét, lejött, és rögtön látta, hogy van bennünk valami. Elment Astridért, és magával hozta őt, meg néhány barátinkat, közöttük egy-két balett-táncost, és azontúl rendszeresen jártak oda. Astrid és Klaus jött el a leggyakrabban,- tetszettünk nekik, és Astrid le akart fényképezni minket.

PAUL: Mind szerették a rockot, meg a hátranyalt hajunkat is, de ők másképpen néztek ki, mindig tiszta feketében jártak. Ami azt illeti, a külsőnket részben tőlük kölcsönöztük. „Exi"-nek, azaz egzisztencialistának hívták magukat, nem rockernek.

Nekünk akkor még rocker külsőnk volt, de azért kicsit különböztünk a többi bandától: mást játszottunk, és más volt a humorunk. Stuart kezdte James Deant utánozni. Nagy volt, amikor elkezdett napszemüvegben gitározni. Astridék is előtte estek hasra eleinte, hiszen nem a jó zenét keresték, hanem a jó megjelenést. Aztán kiderült, hogy Stuart művészember, meg együtt járt Johnnal művészeti főiskolára, és hogy ők is művészfélék, és mindjárt megvolt a kapcsolat. Aztán sokat ittunk és beszélgettünk velük, és elég jól megismertük őket.

STUART: Nemrégiben teltem szert csodálatos barátokra, három gyönyörű emberre. Egyből megkapott a varázsuk. Ráadásul a lány is úgy gondolta, hogy én vagyok a legjobb képű hapsi... Gondoltam. na tessék, itt vagyok én, a banda legszürkébb embere, és akkor éppen nekem mondják, hogy milyen jól nézek ki, amikor itt van John Rómeó Lennon, nem is beszélve Hamburg két Casanovájáról, Paulról és George-ról.

GEORGE: Mind nagyon helyesek voltak. Nekünk is jót tett, hogy megismerkedtünk velük, a többi hamburginál sokkal kulturáltabb emberekkel. Nagyra tartottak bennünket, és ők maguk is nagyon érdekes és művészies emberek voltak. Hamburg krémjéhez tartoztak.

Elkezdtünk együtt mászkálni velük. Abban az időben inkább mi tanultunk tőlük, leginkább stílust, nem fordítva. Klaus, Astrid és Jürgen a barátunk lett. Klaus később maga is zenész lett, basszgitáros. Astrid igen jószívű volt, sokszor hazavitt és megetetett bennünket, és megengedte, hogy megfürödjünk nála. Ő akkor 22 éves volt, én még csak 17_; nem csoda, hogy annyira felnőttnek tűnt.

Végül Stuart összejött Astriddal. Mindketten nagyon helyesek voltak, ahogy ez látszik is a fényképeiken.

PAUL: Nagyon közeli kapcsolatba kerültünk velük. Jürgen és Astrid készítette rólunk a legkorábbi csoportképeket. Elmentünk fényképezkedni a műtermükbe (bár lehet, hogy nem is az övék volt, csak kölcsönkapták). Ilyesmi még sohasem történt velünk.

PAUL: Jürgen és Astrid elvitt minket valami lerobbant helyre, mondjuk egy üres vásártérre, és ott is csináltak rólunk képeket. Ebbe akkor kezdtünk belekóstolni, és nem sokkal később más fotósokat is arra kértünk, hogy inkább „terepen" készítsék rólunk a reklámfelvételeket. Még ma is nagyon klassznak tűnik az akkori külsőnk,- a csillogást sohasem szerettük.

Találtunk egy holtban olyan bőrdzsekit, amiről tudtuk, hogy Liverpoolban senkinek sincs, de különben is nagyon tetszett. Már előre örültünk, milyen jól fogunk festeni benne otthon.

GEORGE: Mihelyt megláttuk a bőrdzsekiket, mindjárt ráharaptunk. A bőrdzseki volt a menő, talán Marlon Brando miatt, meg a farmernadrág. Németországban irtó jó bőrcuccok voltak, és az ottani barátaink is abban jártak. Astrid már akkor így öltözködött, amikor mi még a liverpooli gönceinket viseltük. És tőle vettük a Beatles-frizurát is.

Összebarátkoztunk néhány más helybelivel, pincérekkel és klubvezetőkkel is. Ők is megszerettek minket, mert többször is visszatértünk Hamburgba.

PAUL: A háború még nem volt olyan messze, legalábbis a liverpooliak még nem felejtették el, ezért nem ártott, hogy személyesen megismerkedhettünk német fiatalokkal. Ők nem emlékeztek a háborúra, ami megkönnyítette a kapcsolatteremtést velük.

Furcsa volt nekünk Németország, annyi minden más volt ott. Például hogy a bélyeget a postán kellett venni. A posta ugyanolyan fontossá vált, mint annak idején a cserkésztáborban: az ember mindig izgult a postaosztáskor, hogy legyen legalább két levele, és ha nem volt, csalódottnak érezte magát. Itt a klub tulajdonosa osztogatta a postát, és nagyon jó volt félrevonulni egy ilyen hosszú levéllel a sarokba.

Nagyon kemény hely volt. Persze az volt Liverpool is. de hát ott nőt-tünk fel, és ott el tudtunk igazodni.

GEORGE: Többféle helyre jártunk enni. Volt egy elég olcsó, rettenetes lebuj nem messze a Kaiserkellertől egy kis mellékutcában. A törzsvendégek mind hadirokkantak voltak, félszeműek, félkarúak meg féllábúak, és volt egy csomó macska.

Volt egy jobb kajálda is, a Harald. Ott legtöbbször pattogatott kukoricát ettünk, meg tojásos sült krumplit. Meg friss tejet ittunk - lehet, hogy az mentette meg az életünket. Reggelente vettünk egy liter hideg tejet a Bambi mozival szemben. Ott kóstoltunk először írót, és nem tudtuk, mi az irtó furcsa volt.

PAUL: A Harald a Grosse Freiheiten volt. Frikadella néven árulták a hamburgert Furcsa is volt, hogy miért pont Hamburgban nem hívják hamburgernek.

RINGÓ: Amikor először mentem Németországba, az első reggel összevissza tekeregtem, és Stuartba botlottam a Grosse Freiheiten. Akkor még nem is ismertük egymást, mégis meghívott egy kávéházba, és rendelt nekem palacsintát. Az volt az első kajám Németországban.

Sokszor lófráltunk együtt a Reeperbahn környékén, és ettünk pattogatott kukoricát vagy palacsintát. Akkor tanultam meg az első német szavakat: Pfannkuchen (palacsinta), meg Ei und Kartoffeln (tojásos krumpli). Aztán a pincérek olyasmit tanítottak nekünk, hogy „nyazsgem", meg „tűnj a picsába", de nem mondták meg, mit jelent,- aztán jól lefaragtunk amikor valaki másnak mondtuk.

A Harald közel volt a klubokhoz, és a háztömb túloldalán volt a Chug-ou, erre gondolhatott George. Kis kínai lebuj volt a Reeperbahn egyik mellékutcájában, és főleg a palacsintáért jártunk oda, amit az ember mondjuk citrommal és cukorral kért. Másutt nem is árultak palacsintát Hamburgban, csak csupa számunkra ismeretlen kaját. Emlékszem, megettünk mindent az utolsó falatig, kivéve a két kis ecetes uborkát, azt otthagytuk, mert szintén ismeretlen volt.

Nagyon örültünk, hogy találtunk egy helyet, ahol lehetett palacsintázni, mintha legalábbis mindennap húshagyókedd lenne. Az egyetlen hátránya az volt a helynek, hogy mindig ült benne néhány öreg nyomorék fekete sapkában, nyilván mindannyian háborús veteránok. Akkor még csak 15 év telt el a háború óta. Hamburg tele volt veteránokkal. És nemcsak ők viseltek egyenruhát, hanem szinte minden német, a szemetestől az útjavító munkásig.

A hadirokkantak is vagy egyenruhában jártak, vagy legalább egy karszalaggal jelezték, hogy kicsodák. Itt nem lehetett elfelejtkezni a háborúról. Mi persze, liverpooli gyerekekként, azt gondoltuk erről: „Ja, a háború? Azt mi nyertük meg, úgyhogy nincs semmi vész." Azt persze tudtuk, hogy nem nagyon kellene emlegetni a háborút, de ha mégis szóba került, nem rejtettük véka alá a hazafias érzéseinket.

STUART: Mióta idekerültem, azóta tudom csak igazán, mennyire gyűlölöm az erőszakot, mert itt túl sok van belőle.

GEORGE: A hamburgi éjszakai klubokkal az volt a baj, hogy a legtöbb pincér gengszter volt, vagy legalábbis nagyon kemény fiú. Tudtak verekedni, és bunyóztak is sokat.

Nem tudom, miért, de Hamburgban éppúgy, mint Liverpoolban, a „Hully Gully" váltotta ki a leggyakrabban a csihi-puhit. Úgy látszik, arra lehet a legjobban verekedni. Liverpoolban egyszer poroltóval ütötték egymást az emberek a „Hully Gully"-ra. Szombat este meg, kocsmazárás után, egyenesen követelték, hogy azt játsszuk.

Emlékszem, Hamburgban gyakran előkerültek a könnygázas pisztolyok. Egy este viszont megereztük a Players és a Capstan cigi illatát, és rögtön tudtuk, hogy honfitársaink vannak ott. Katonák voltak, és szóltam egyiküknek, hogy ne kezdjenek ki a csaposnővel, mert az a klubigazgató csaja, a klubigazgató meg ugyancsak kemény fickó volt. Csakhogy ez a katona berúgott, kikezdett a csaposlánnyal, tőlünk a „Hully Gully”-t kérte valaki, és már kezdődött is a verekedés. A szám végére abba kellett hagynunk a játékot, mert annyi könnygáz volt a teremben.

JOHN: A brit katonák mindig megpróbáltak bajt keverni. Ha megláttuk őket a közönség között, mindjárt tudtuk, hogy aznap este nem ússzuk meg balhé nélkül. Néhány pohár pia után még csak azt kiabálták, hogy „Hajrá Liverpool", de aztán félholtra itták magukat, és mindenáron össze akartak verekedni a pincérekkel a számla miatt, vagy csak úgy. De azokkal kár volt kikezdeni, mert kés volt náluk meg gumibot. Sosem láttam senkit, aki úgy tudott volna bunyózni, mint ők.

GEORGE: Bot volt náluk, meg boxer. A közelünkben volt egy bolt, ahol minden ilyesmit lehetett kapni. Sokszor összeverekedtek, és félholtra püfölték egymást, aztán a bajkeverőket kidobták a hátsó kijáraton át, de azok visszajöttek egy óra múlva némi erősítéssel, és ilyenkor aztán ömlött a vér. Különösen akkor, ha katonák is voltak a közönségben. Ők is, meg a matrózok is állandóan berúgtak, és mindig csupa könny meg vér lett a vége. Sírtunk mi is, mármint a rengeteg könnygáztól, amit eldurrogtattak.

PAUL: A matrózok mindenütt feltűntek. A pincérek meg egytől egyig erőszakosak voltak. Muszáj volt nekik, mert bármelyik pillanatban készen kellett állniuk a harcra. Veszett idők voltak, de mi élveztük.

JOHN: Egyszer kiszúrtunk magunknak egy brit tengerészt, hogy elbánunk vele. Azt próbáltam beadni neki, hogy mi tudunk csajokat szerezni. Aztán egyre csak itattuk, ő meg folyton azt kérdezgette, hogy hol vannak már azok a csajok. Mi csak dumáltunk neki, és próbáltuk kiszedni belőle, hol tartja a pénzét, de nem jött össze a dolog. A végén kétszer megütöttük, de aztán feladtuk, mert nem volt szívünk igazán bántani."

PAUL: Pete-tel az volt, hogy gyakran kimaradt egész éjszakára. Összejött egy sztriptíztáncosnővel. A csaj hajnali négyig dolgozott, ő meg vele maradt, és csak délelőtt tíz tájban állított haza, és majdhogynem akkor aludt el, amikor mi dolgozni kezdtünk. Azt hiszem, ennek volt némi szerepe a szétválásunkban,

Ekkoriban volt némi ellentét Stuart és énközöttem is. Én azt tartottam szem előtt, hogy zeneileg nagyon jók legyünk, hátha olyasvalaki is hallgat bennünket, aki fontos lehet, szóval valami tehetségkutató. Ma azt mondanák erre, hogy maximalista voltam. Szerintem törekedtem arra, hogy minden rendben legyen, de nem megszállottan. Azonban ez is elég volt ahhoz, hogy vita kerekedjék, és nyilván lehettem volna tapintatosabb is, de hát kiben van tapintat kamaszkorában? Bennem biztosan nem volt.

Stuarttal egyszer komolyan össze is verekedtünk a színpadon. Azt hittem, lél kézzel elbánok vele, mert kisebb volt nálam. De kiderült, hogy van benne erő, és már-már fojtogattuk egymást ott a színpadon. Rettenetes volt. Elmondtuk egymást mindennek, aztán összekapaszkodtunk, és egyikünk se akarta elengedni a másikat, csak amikor a többiek ránk kiabáltak, hogy hagyjuk már abba, akkor lehetett nagy nehezen szétválasztani minket,

JOHN: Paul tett egy megjegyzést Stu csajára, biztosan féltékenységből, mert oltári klassz csaj volt, mire Stu megütötte Pault a színpadon. Pedig ő aztán nem volt az az agresszív fajta.

PAUL: Amikor ez történt, a gengszterek persze kiröhögtek bennünket, mert ők tudták, hogyan kell ezt komolyan csinálni. Látták rajtunk, hogy nem vagyunk profi verekedők. Ezzel együtt a dolog sokat rontott a kapcsolatomon Stuval.

RINGO: Kemény hely volt Hamburg, a kurvák viszont szerettek minket. Még mostak is ránk, és a csaposcsajok mindig nagyon kedvesen bántak velünk.

PAUL: Hamburgban kinyílt a szemünk. Gyerekfejjel mentünk ki, és valamivel öregebb gyerekfejjel jöttünk vissza.

A szex is mellbevágó élményt jelentett. Ott volt az a sok kurva a Reeperbahnon, de voltak rendesebb lányok is, akik bejöttek hozzánk hétvégén, csak este tízig cl kellett menniük, mert olyankor a német rendőrök mindenkit igazoltattak. Aztán lett az embernek néhány „reeperbahnosabb" csaja is, például a sztriptíztáncosnők, míg végül azon kapta magát, hogy együtt jár egy ilyen táncosnővel.

Mindez mellbevágó volt nekünk, hiszen odahaza elég kevés szexuális tapasztalatot gyűjtöttünk. Hamburgban meg olyanokkal akadtunk össze, akik nagyon sokat tudtak a szexről, miközben mi szinte semmit. Úgyhogy mi ott estünk át igazán a tűzkeresztségen. Tehettük, mert volt miből válogatni, és teljesen szabadok voltunk.

Szabad liverpooli srácok voltunk, akik nem kötelezték el magukat odahaza, ami nem is csoda, mert Liverpoolban minden csaj erényövet viselt. Tiszta középkor volt az egész, nem úgy, mint Hamburg, ahol a lányokról könnyen lejött a bugyi. Itt nemcsak ácsingóztunk a pudingra, hanem meg is kóstolhattuk. Ráadásul nagyon jó csajokról volt szó, úgyhogy nagy idők voltak ezek. Mindnyájan az éjszakai életben dolgoztak, szóval nem olyanok voltak, mint amilyet az ember otthon elképzelt a csajának, de mi örültünk, hogy tapasztalatot szerezhetünk. És Hamburg nem akármilyen tapasztalatokat kínált.

GEORGE: Az ötvenes évek második felében Angliában a szexhez nem volt könnyű hozzájutni. Az összes csaj kemény melltartót meg fűzőt viselt, mintha acélból lettek volna. Az ember sohasem jutott el a lényegig, mert ha ki akart kapcsolni valamit, beletört az ujja. Emlékszem a bulikra Pete Bestnél vagy másutt, ahol fenn voltunk hajnalig, és az ember végig együtt volt egy csajjal, de ennek csak az lett a vége, hogy nyolc órán át állt a farka, kielégülni meg nem lehetett. Bizony, így ment ez akkoriban,-nem azok voltak a régi szép idők.

Ennek a dolognak az az egyik oldala, hogy ott van a nemek közötti különbség, az ember vágyai, meg azok a mindenféle hormonok, amik dolgoznak benne, másfelől meg az azonos nemű kortársak nyomása, a „mi van, te még szűz vagy?", ami oda vezet, hogy az ember mindenáron cl akarja veszíteni a szüzességét, és ha nem sikerül, akkor is azt hazudja, hogy megvolt. Tudják, ilyen beszélgetéseket folytattunk: „No, és smároltatok?" „Smároltunk hát." „Az semmi, mi kamatyoltunk is!"

Nekem egy sztriptíztáncosnő sem jött össze Hamburgban, de Pete-nek volt egy ilyen csaja. Persze járt egy csomó fiatal lány a klubokba, és némelyikkel össze is jöttünk, de én nem úgy emlékszem vissza, hogy valami nagy orgia lett volna.

Az igaz, hogy Hamburgban vesztettem el a szüzességemet, mégpedig Paul, John és Pete Best jelenlétében. Egy teremben voltak az ágyaink. Voltaképpen nem láthattak semmit, mert bebújtunk a takaró alá, amikor elmentem, mégis megtapsoltak és éljeneztek.

De legalább addig nem szóltak egy szót sem, amíg csináltam.

PAUL: Akkor a falnak fordultunk, és igyekeztünk csendben maradni. Mi akkor már jóval tapasztaltabbak voltunk, George kicsit későn kezdte . Muszáj volt így lennie, nem volt hová elvonulni. Örökké egymás pofájába értünk. Többször előfordult, hogy arra mentem haza: John éppen dug valakit az ágyán. Nem volt ebben semmi különös, az ember ilyenkor elnézést kért, és lefalcolt. Abban a korban azt is megtettük, hogy kölcsönkértük valaki másnak a szobáját, ha kefélni akartunk.

A fentiek miatt igen különösnek tartom azt a feltevést, hogy John homokos lett volna. Tizenöt éven át éltünk együtt, aludtunk egy szobában, de soha, egyetlenegyszer sem kaptuk rajta Johnt fiúval. Meg egyébként is tudnunk kellett volna róla, mert John teljesen megszabadult a gátlásaitól, ha beivott.

RINGÓ: Izgalmas volt húszévesen (legalábbis én akkor éppen annyi voltam) sztriptízbárokba járni. Liverpoolban nem működött semmi ilyesmi, legfeljebb az „aktok a jégen", ilyen nézőkék, amelyekbe kukucskálva meztelen nők képét láthatta az ember, de azok persze nem mozogtak. Németországban aztán a pofámba kaptam az egészet, csoda, hogy rákaptam a klubokra, és összemosódott a különbség a nappal és az éjszaka között.

JOHN: Csak azt az egyet tudnám, hogy annyi zenélés, ivás és csajozás,-mellett hogyan jutott időnk alvásra is...

GEORGE: Egyszer eljött hozzánk látogatóba Bernie barátunk Liverpoolból. Egy nap benn ültünk egy klubban,

Bernie meg azzal jön be a klotyóról, hogy éppen most verte ki a farkát egy klassz csaj odakint. Mi meg felvilágosítottuk, hogy az nem is csaj volt.

PAUL: Jól beugrattuk Bernie-t. Elmentünk egy ismerős klubba, a Roxyba, ahol ránézésre bomba nők voltak mindig, csak éppen egy kicsit mély volt a hangjuk, és pubikámnak szólították az embert. Először nem jöttünk rá, hogy mi van, de aztán valaki felvilágosított minket, hogy ezek voltaképpen hapsik. Általában jóképűnek tartottak bennünket.

Aztán amikor Bernie odacsöppent közénk Liverpoolból, elkezdett lelkendezni az egyik láttán, hogy milyen bomba csaj, mi meg mondtuk, hogy az hát, csak rajta, nekünk már megvolt. Másnap meg jön Bernie azzal, hogy „Képzeljétek, amikor benyúltam neki, akkor derült ki, hogy töke van!"

Mi persze gurultunk a röhögéstől.

Felnőtté tett minket, hogy megtapasztaltunk ilyesmit is, de igazán megszokni sohasem tudtuk. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy az összes pénzünk italra meg szórakozásra ment el.

GEORGE: A Reeperbahn és környéke, egész Sankt Pauli olyan volt, mint a Soho. Nem tűnt fel, ha az ember megivott néhány sört, aztán jó kedvében kissé hangosabban beszélgetett a barátaival. Azon a környéken mindenki szabadjára engedte magát. Volt arrafelé állítólag még olyan is, hogy majmok dugtak meg nőket — ilyet én sosem láttam -, meg nők iszapbirkózása, transzvesztiták és hasonlók. Ehhez képest hol voltunk mi, akik csak berúgtunk egy kicsit, és talán túl hangosan játszottuk a rock and rollt? Szóval nem mártóztunk meg a bűnben, ahogyan néhány életrajzírónk állítja.

PAUL: Esete tízkor Hamburgban afféle takarodó volt. Ilyenkor mindig bejöttek a rendőrök, felálltak a színpadra, és bejelentették: „Huszonkét óra! Minden tizennyolc éven aluli személynek el kell hagynia a helyiséget! Ausweiskontroll!" Egy idő után már kívülről fújtuk a szöveget. Aztán megtanultunk egyebet is, hogy mindenféle kamu bejelentéseket tehessünk. Én is tanultam németet otthon az iskolában, meg George is. Így aztán jókat tudtunk hülyülni. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy mindig megtöltöttük a klubot.

GEORGE: Mi a színpadon ücsörögve vártuk ki, amíg az igazoltatás véget ér. Ilyenkor felgyújtották az összes villanyt, és nem volt szabad játszanunk.  Mindenfelé mászkáltak a krapekok, akik elkérték az igazolványokat.

PAUL: Mi ezeket csak gestapósoknak hívtuk, mert hiteles német egyenruhájuk volt, és tényleg megnézték mindenkinek az útlevelét. Ilyet mi még a büdös életben nem láttunk. Liverpoolban az ember oda ment, ahova akart, és békén is hagyták, hacsak nem csinált botrányt nyilvános helyen. Mindenesetre senki sem kért az embertől igazolványt. Azt hiszem, ez a háború utóhatása volt a németeknél.

GEORGE: Már két hónapja dolgoztunk ott, mire nekem végre leesett a tantusz, hogy ezek tulajdonképpen azt mondják: „A tizennyolc éven aluliak távozzanak a klubból!" Akkor egy kicsit ideges lettem ettől, merthogy én még nem töltöttem be a tizennyolcat, amire egy idő után sajnos rá is jöttek, de nem tudom, hogyan. Nem volt nekünk se munkavállalási engedélyünk, se vízumunk, de egy nap értem jöttek a rendőrök, és eltávolítottak.

Sőt haza is zavartak Liverpoolba, és ez kritikus pillanat volt, mert éppen akkor ajánlottak nekünk szerződést az utca egy másik, sokkal menőbb klubjában, a Top Tenben. A pihenőidőnkben gyakran átruccantunk oda, hogy Tony Sheridant hallgassuk, vagy aki éppen ott játszott. Az igazgató néha kölcsönkért bennünket Bruno Koschmidertől, tehát felleptünk már ott egypárszor. Annak a klubnak igazán jó hangulata volt, ráadásul jobb erősítő berendezése, és persze többet is fizetett volna.

Szóval éppen átköltözhettünk volna a Kaiserkellerből a Top Tenbe, amikor engem egyszer csak kiutasítottak a városból. A többiek a másik klubba készültek, én meg haza.

Astrid vitt el az állomásra, talán Stuart is vele volt. Nagyon hosszú az út vonaton Hoek van Hollandig. Ott átszálltam a hajóra, ami szintén sokára ért Angliába, közben meg már alig volt pénzem, csak azon imádkoztam, hogy kitartson hazáig. Harwichból eljutottam a Liverpool Street vasútállomásra, taxival át Eustonra, onnan meg tovább vonattal Liverpoolba.

Volt nálam egy erősítő, amit Hamburgban vettem, egy kopott táska, néhány doboz, a ruháim gyűrött papírzacskókban, plusz még a gitárom. Túl sok cuccot kellett magammal cipelnem, és szörnyű volt a folyosón állni, körülöttem csupa részeg katonával. De végre megérkeztem Liverpoolba, és utolsó pénzemen hazataxiztam. Az összes keresetem elment a hazaútra.

Szóval visszatértem Angliába, egyedül és magamra hagyottan, de aztán kiderült, hogy a németek kiebrudalták Pault és Pete-et is, akik már előttem hazaérkeztek. Az történt, hogy Bruno a jelek szerint nem akarta átengedni a Beatlest egy konkurens klubnak, és amikor tűz ütött ki nála, kihívta a rendőrséget.

Bruno szándékos gyújtogatásról beszélt, mire Pault és Pete-et bevitték a rendőrőrsre a Reeperbahnon,- ott töltöttek pár órát, aztán repülőgéppel hazatoloncolták őket Angliába. Pár nap múlva John is hazaérkezett, mert mihez is kezdett volna odakint egyedül,- csak Stuart maradt kinn Hamburgban, mert akkor döntötte el, hogy összejön Astriddal. Nekem ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert már azon képzelegtem, hogy végképp kimaradok a csapatból, miközben ők odakinn játszanak tovább.

STUART: A múlt héten szakítottunk a Kaiserkellerrel. A rendőrség lépett közbe, mert nem volt munkavállalási engedélyünk. Tegnap Pault és Pete-et, a dobosunkat megbilincselve vitték a repülőtérre, és kiutasították Németországból. Engem ártatlannak találtak a vádban, mármint hogy mi gyújtottuk föl a mozit, ahol a szállásunk volt. De mikor megérkeztem a klubba, arról értesültem, hogy az egész hamburgi rendőrség engem keres. Mivel a többieket már letartóztatták, én mosolyogva, Astriddal a karomon föladtam magamat, de akkor még nem tudtam, mivel vádolnak. Elvettek tőlem mindent, a szemüvegemet is, és bezártak egy cellába, ahol hat órát töltöttem étlen-szomjan egy kemény padon, de aztán aláírtam egy német nyelvű nyilatkozatot arról, hogy semmi közöm a tűzhöz, mire elengedtek.

Másnap Pault és Pete-et hazatoloncolták, John és én meg ott álltunk pénz és munka nélkül. A rendőrség megtiltotta, hogy dolgozzunk, és bennünket is a kitoloncolás fenyeget, merthogy már három hónapot dolgoztunk illegálisan. Másnap aztán John hazautazott, én még januárig Astridnál maradok. Ő jelenleg a hónapok alatt felgyülemlett szennyesemet mossa tisztára. Nagyon szerelmes vagyok belé.

JOHN: Őket egytől egyik hazatoloncolták, én meg ott maradtam Hamburgban, hogy egyedül játsszam tovább számomra idegen együttesekben. Megrázó élmény volt, hogy olyan fiatalon magamra maradtam egy idegen országban. Mi ott a fiúkkal egyik napról a másikra éltünk. Nem volt semmi félretett pénzem, ezért nem volt valami rózsás helyzet ott ragadni Hamburgban úgy, hogy még kajára sem jut, pláne, hogy ez karácsony előtt történt.

Rettenetes volt a hazaút. Borzasztóan sajnáltam magamat, és elég sokat éheztem, amíg hazajutottam Liverpoolba. A hátamon cipeltem az erősítőmet, és be voltam szarva, hogy elkapnak vele, merthogy nem fizettem érte. Biztosra vettem, hogy sosem jutok haza Angliába.

Aztán hazajutottam mégis, de annyira torkig voltam az egésszel, hogy pár hétig meg sem kerestem a többieket. Egy hónap hosszú időnek számít 18-19 éves korban, hát én olyan sokáig azt sem tudtam, mi van velük, és nem is érdekelt. Magamra kellett maradnom, hogy végiggondoljam a dolgokat. Átgondoltam, hogy vajon tényleg erre van-e szükségem? Mindig is inkább festőnek és költőnek készültem, hát hol van ettől az álomtól az, hogy szakadt helyeken, éjszakai klubokban lépek föl, mindenféle furcsa figura között, ráadásul még ki is utasítanak? Most már sokfelé van ilyesmi, és legfeljebb dekadensnek hívják, de akkoriban a hamburgi sztriptízbárok még kivételes helyek voltak. Úgyhogy erősen gondolkoztam azon, hogy egyáltalán folytassam-e. Amikor George és Paul megtudta, hogy már otthon vagyok, csak nem kerestem őket, megharagudtak rám, hiszen már régen újra dolgozhattunk volna. De nekem akkor el kellett vonulnom egy kicsit. Tudják, a lelkem mélyén épp annyira vagyok remete, mint exhibicionista. Életbevágó, hogy néha abbahagyjam a pörgést egy kicsit.

Kis idő múltán arra gondoltam, hogy meg kellene próbálnunk érvényesülni a liverpooli beatpiacon. Akkoriban ott nagy fellendülés volt, és kár lett volna eltékozolni azt a sok tapasztalatot, amit a végigjátszott hosszú éjszakákon szereztünk Hamburgban.

PAUL Hamburgból hazatérve nem éreztük valami jól magunkat. Mindenkire ráfért a pihenés. Vártam, mikor lóg már fölhívni valaki, hogy mi lesz ezután, de csak a néma csönd. Egyikünk sem kereste a másikat, így aztán nem annyira depressziós voltam, mint inkább kíváncsi, hogy akkor most folytatjuk-e még egyáltalán, vagy ennyi volt.

Munkába álltam a Massey és Coggins Drótműveknél. Apám vetette föl, hogy el kellene mennem dolgozni. Először azt mondtam erre, hogy van munkám: egy zenekar tagja vagyok. Aztán eltelt néhány hét, a zenekar meg nem adott életjelt magáról, mire apám most már ragaszkodott hozzá, hogy vállaljak valami tisztességes munkát. Valósággal kidobott azzal, hogy be ne tegyem a lábam, amíg nem találtam állást. Elmentem hát a munkaközvetítőbe, és mondtam, hogy bármi megfelel, aztán az iratcsomóra mutattam: „Az éppen jó lesz ott legfelül." Így lettem vizesnyolcas a Massey és Cogginsnál.

Amikor megérkeztem oda, a személyzetis kijelentette, hogy én nem seperhetek udvart, mert annál jóval kvalifikáltabb vagyok. Így aztán elkezdtek betanítani a drótgyártás fortélyaira, de be kell vallanom, sosem lettem a drót Paganinije.

Egy nap aztán felbukkant John és George a gyár udvarán, amelyet éppen nem söpörtem, azzal, hogy fellépésünk van a Cavernben. Mondtam, hogy szó se lehet róla, itt biztos állásom van, heti 14 fontot keresek, és tovább képeznek, amivel igazán elégedett lehetek. És mindezt komolyan is gondoltam! De aztán felülkerekedett bennem a jobb érzés, beláttam, hogy ezt úgyse bírnám sokáig, átmásztam a falon, és örökre hátat fordítottam Massey és Cogginsnak. Később kiderült, hogy helyes döntés volt.

JOHN: Mindig mondtam neki: „Miért nem állsz már ki az apáddal szemben, miért nem küldöd el a francba? Nem üthet meg, ha akarnád, meg is tudnád ölni, öreg már!" Merthogy még mindig úgy bánt Paullal, mint egy gyerekkel, 17-18 éves korában is beleszólt abba, milyen hosszú a haja, meg mit vesz fel, Paul meg mindig hallgatott a szavára. Amikor a papa azt mondta, hogy vállaljon „rendes" munkát, hátat fordított a Beatlesnek, és valami hülye fizikai munkába kezdett azzal, hogy megállapodik.

Alig akartuk elhinni. Mondtam is neki a telefonban: „Ha most nem jössz, ki vagy rúgva!" így aztán választania kellett, hogy én vagy a papája, és végül mellettem döntött.

GEORGE: Végre összejött egy fellépés.

Allan Williams összehozott minket bizonyos Bob Woolerrel, aki valaki volt a tánczenei világban. Egy este meghallgatott minket, aztán azzal hirdette meg a fellépésünket, hogy „Itt van a Beatles! Most érkeztek Hamburgból! És lehet, hogy németesen is néztünk ki, mert az összes hazaiaktól különböztünk a bőrdzsekinkben. Szóval furcsán néztünk ki. meg másképp is játszottunk, és ezzel egyből berobbantunk a köztudatba.

PAUL: Mind feketébe öltöztünk, amire Hamburgban kaptunk rá. A liverpooli lányok meg mind azt kérdezgették, németek vagyunk-e, meg hogy tényleg Hamburgban voltunk-e.

JOHN: Hirtelen szenzáció lettünk. No persze a hallgatóság háromnegyede azt hitte, hogy németek vagyunk, de ez nem érdekelt minket. Még muris is volt, hogy a liverpooliak nem tudják, hogy mi is azok vagyunk, azt hitték, hamburgiak. Így aztán egészen odavoltak, hogy milyen jól tudunk angolul. És tényleg jól tudtunk.

Az volt az az este, amikor előbújtunk a gubónkból, és szárnyra keltünk. Akkor történt meg először, hogy Liverpoolban megéljeneztek bennünket. Akkor éreztük először, hogy tényleg jók lehetünk. Hamburg előtt ugyanis úgy gondoltuk, hogy elmegy, amit csinálunk, de nem igazán jó. Csak miután hazatértünk, akkor derült ki valójában, hogy milyen messzire jutottunk, miközben otthon mindenki a Cliff Richard szarát próbálta utánozni.

PAUL: HAMBURGBAN TELJESEN TÖNKREMENTÜNK. AMIKOR HAZAÉRKEZTEM, APÁM MEGRÉMÜLT, ANNYIRA LE VOLTAM FOGYVA. - — ÉN EZT ÉSZRE SEM VETTEM, HISZEN ANNYIRA JÓL ÉREZTEM OTT MAGAMAT.

PAUL: A Cavernben kezdtünk játszani. Izzasztó, nyirkos, sötét, zajos és izgalmas hely volt. Eleinte nem sokan jöttek el oda, de aztán híre ment, hogy mi mindig tudunk nyújtani valami szórakoztatót. És később is az maradt az erősségünk a koncerteken és a lemezeken is, hogy mindig tudtunk még egy trükköt.

GEORGE: Játszottunk déltájban is. Mihelyt felkeltünk, máris mentünk a Cavernbe, és játszottunk déltől kettőig. Nagyon lezser dolog volt ott teáztunk, ettünk és cigiztünk a színpadon, no meg elénekeltünk néhány dalt és elsütöttünk néhány poént. Ez még Brian Epsteinnek is tetszett egy kicsit, pedig ő próbált a nagyobb nyilvánosság felé terelni bennünket.

JOHN: A régi szép időkben a Cavernben mindig csak rögtönöztünk, meg komédiáztunk. Tettük, ami eszünkbe jutott, lemásztunk a közönség közé, megcsináltunk akármit.

PAUL: Nyugodtan fölmentünk a színpadra egy sajtos rolóval vagy cigarettával is, és éreztük, hogy itt valami tényleg történik. Ha elromlott az erősítő leálltunk, és elénekeltük kórusban mondjuk egy kenyérhirdetes szövegét, amíg a szerelők dolgoztak. Csináltunk paródiákat is, én például Jet Harrist utánoztam a Shadowsból, aki korábban ugyanott lepett föl_; egyszer leesett a színpadról, amit szintén utána csináltam. Volt nagy röhögés!

JOHN: Neil a mi ródunk. Kezdettől fogva velünk van - együtt járt iskolába Paullal és George-dzsal.

NEII ASPINALL: A Beatlesnek akkor lett szüksége állandó szállítóra amikor hazajöttek Hamburgból. Eleinte taxival mentek a Cavernbe vagy más helyekre, de aztán rájöttek, hogy erre fog elmenni az összes keresetük. Nekem volt teherautóm, és szükségem volt a pénzre, így megüzentem nekik Pete-tel, aki a barátom és egyben a szállásadóm is volt, hogy szívesen fuvaroznám őket. Istenkent egy fontot kértem, ami hetente 7 fontra rúgott, és ez nem volt rossz, mert könyvelőtanoncként heti kettő-ötvenet kerestem.

Amikor kiraktam őket a kocsiból, hazaszaladtam tanulni, aztán értük mentem,. így indult a dolog. Aztán már nem törődtem a könyveléssel, egyszerűen kimaradtam a suliból, és most már állandó jelleggel a bandához tartoztam. Nagyon klassz és izgalmas volt, mert akkor kezdődött Liverpoolban a rock korszaka.

Paullal úgy 11 éves korunkban ismerkedtünk meg, de csak pár évvel később barátkoztunk össze. Egy gimnáziumba jártunk. Az első osztályt még együtt végeztük de aztán az ő élete másfelé kanyarodott. George is az iskolatársam volt, csak egy évfolyammal lejjebb, vele néha együtt cigiztünk az óvóhely mögött.

Johnnal először a liverpooli Penny Lane-en találkoztunk. Azt hiszem, Paulékhoz mentem éppen. Tizenöt éves lehettem. Akkoriban mindenki skiffelt, és eljártunk egymáshoz zenélni, de még nemigen voltak zenekarok. Úgy emlékszem, leszálltunk Paullal a buszról a Penny Lane-nél, aztán ott álldogáltunk, mire megkérdeztem-. „Kire várunk?" Megállt egy másik busz, és leszállt róla egy srác, aki átkarolta egy öregember vállát, és mondott neki valamit, és el is kíserte egy darabon. Aztán odajött hozzánk, és valamelyikünk megkérdezte tőle, ki volt az öreg, mire azt mondta.- „Nem tudom, most láttam először. No, hát ez volt az első élményem Johnról, hogy képes ilyen közvetlenül viselkedni egy vadidegen öregemberrel. Az ilyesmi nagyon jellemző volt rá.

JOHN: SOSEM SZERETTÜK A JAZZT. SZERINTEM ÓCSKA ZENE, PRIMITÍVEBB A ROCKNÁL, ÉS CSAK A KONFEKCIÓPULÓVERES EGYETEMISTÁK SZERETIK.

GEORGE: Az iskolában mindig az óvóhelyek mögött dohányoztunk, én ott ismertem meg Neilt. Gyakran találkoztunk az iskolás évek alatt, és amikor mi kimaradtunk a suliból, ő már Pete Best házában lakott, amelynek a pincéjében volt a Casbah klub.

Neil abban az időben könyvelőként dolgozott, és volt egy kis teherautója, így amikor munkát keresett, arra gondoltunk, neki is jól jönne egy kis pénz - eleinte talán öt shillinget ha adtunk neki egy alkalomra. Beraktuk az egész felszerelésünket a teherautójába, ő meg elvitt minket a fellépésre, és ebből aztán rendszer lett. Így kezdődött egy nagy ród karrierje.

NEIL: Akkoriban gyakran léptek fel Liverpoolban és a környékén. Sok táncterem meg klub volt akkor: a Cavern, az Iron Door, a Blue Angel, ahol mind föl lehetett lépni, de a többsége jazzklub volt. A Beatles ott eleinte nem rúgott labdába, úgy kellett beverekednie magát. A Cavernben is az Acker Bilk-féle zene ment. A rockbandák legfeljebb a műsor szünetében léphettek föl, a fő attrakció -egy jazz band - előtt.

JOHN: A jazz nem jut el sehová, a jazzből nem lesz semmi, a jazz mindig egyforma, és a hallgatóság csak vedeli a sört. Utáltuk a jazzt, mert amiatt nem jutottunk fellépéshez a klubokban.

NEIL: Fellépés után gyakran elmentünk egy bárba, például a Blue Angelbe, hogy megnézzük, mi van. Ott mindenki ismerős volt. A különböző bandák tagjai valamikor mind iskolatársak voltak, ezért aztán sokat haverkodtunk egymással, meg persze rivalizáltunk is.

Sokan kérdezték tőlem, mivel foglalkozom. Én akkor már felhagytam a könyveléssel, és mindig azt válaszoltam, hogy én fuvarozom a bandát, mire mindig az volt a válasz-. „Na jó, azt tudom, de miből élsz?" Két év múlva ugyanezek a fazonok már másképp beszéltek: „Te aztán megfogtad az isten lábát, Neil’"

RINGO: A mi bandánk is hazajött Liverpoolba. Nem volt könnyű munkát találni, és igen kevés pénz jött össze. Én még mindig Rorynál doboltam, a Beatles meg játszotta a magáét. Néha felléptünk ugyanott, és mindig megnéztük őket. Nagyon szerettem a zenéjüket, jó számokat nyomtak, jól adták elő magukat, és akkor már láttam, hogy jobbak, mint a mi zenekarunk.

GEORGE: Kezdtünk fellépni tánctermekben is. Ilyenkor mindig több együttest hívtak meg, néha ötöt is, és aztán a többiekhez képest mindig kiderült, milyen jók vagyunk. Azzal emelkedtünk ki, hogy keményebbek voltunk, és nagy gyakorlatra tettünk szert Németországban. A közönség nem hitt a fülének, amikor a sok bágyadt „dam-dili-dam" után jöttünk mi, és a lovak közé csaptunk. Egy kupac bőrruhás vadember! Mi magunk egy ideig rá sem döbbentünk, hogy mennyivel jobbak lettünk a többi bandánál, aztán észrevettük, hogy ránk jön be a közönség. Kialakult már az a tábor, amelyik nemcsak egyszerűen táncolni járt, hanem minket akart hallani.

Akkoriban felszabadultan nyomtuk a rockot, és népszerűek lettünk a kis klubokban, akkor még a Beatles nem volt üzleti vállalkozás, csak örömzene, Jó kis tökös zenekar volt, amely a maga örömére játszott a klubokban.

JOHN: Az embert többek között az vonzza a színpadra, hogy onnan lehet másokkal a leggyorsabban kontaktust teremteni. Amikor még Liverpoolban éltünk, mindig elmentünk a moziba Elvisnek meg másoknak a filmjeit megnézni, és ilyenkor mindenki csak arra várt, mikor jelenik meg a sztár a vásznon, és amikor megjelent, mindenki sikoltozni kezdett. Na, akkor gondoltuk, hogy ez egy igen jó szerep. Valójában a legtöbb zenész ezért a pillanatért lép a színpadra. Ez minden előadóművésznek nagy ösztönzést jelent.

Az elején, amikor tánctermekben játszottunk, már kialakult körülöttünk az a slepp, amelyik ellátott körülöttünk egy-két teendőt. A műsor végén a legtöbben persze hazamentek a barátaikkal, de volt egy kis csoport, amelyik ottmaradt az előadók kedvéért. Az persze nem számított, mint csinált az előadó, akár ehetett üveget is

PAUL: Nem volt azért minden papsajt. Voltak nehéz pillanataink is. Volt, ahol a közönség pennys érmékkel dobált meg bennünket. Hogy leszereljük őket, abbahagytuk a játékot, és eltettük a pennyket. Tele lett vele a zsebünk

JOHN: Emlékszem egyteremre. jászottunk. Annyianvoltak, hogy megállapítottuk biztosan ott nyüzsög egy csomó menedzser is, ezért aztán kitettük a lelkünket. Nem is sejtettük, hogy az igazgatóság felbérelt egy csomó izompacsirtát, akadályozzák meg, hogy más menedzserek bejussanak. Így aztán hiába erőlködtünk, senki sem keresett meg minket, csak a hely vezetősége azzal, hogy tetszik, amit csinálunk, és hosszú távra leszerződtetnének esténként 8 fontért. Mi addig ennyit se kaptunk, úgyhogy ott és akkor jó ajánlatnak tűnt.

GEORGE: A liverpooli klubokban elég gyakran volt verekedés, miután hazatértünk Hamburgból, és táncos helyeken kezdtünk fellepni.

PAUL: A Hambleton Hallnak különösen verekedős híre volt. Egyik fellépésünkön, amikor a "Hully Gully" -t játszottuk, poroltóval estek neki egymásnak. A szám végére mindenki csupa izzadság és vér volt.

GEORGE: 1960 novemberében  jöttünk haza Hamburgból, és 1961 áprilisában tértünk vissza. Addigra betöltöttem a tizennyolcat, így nem volt akadálya az ottani fellépésemnek, ami miatt meg Pault és Pete-et hazatoloncolták, az nem is került többé szóba. Peter Eckhorn elrendezte a dolgokat. Övé volt a Top Ten klub, ahová készültünk, és az, hogy megmozgatott értünk valamit, jó jel volt: fontosnak tartotta, hogy nála játsszon a Beatles, ezért aztán nagy kedvvel készültünk.

Megérkezésünk után elkezdtünk játszani a Top Tenben, és ott is laktunk egy mocskos kis emeleti szobában, ahol öt priccs volt. A szomszéd szobában egy öreg nő lakott, akit csak Muttinak hívtak. Elég büdös volt. Ő takarította a vécét, és volt rajta mit takarítani.

PAUL: Németországban mindenütt van külön vécés néni, és mi egészen összebarátkoztunk a miénkkel, a Muttival. Amikor valaki használta a vécét, tíz pfenniget kellett lerakni egy tányérra. Ha pedig valaki ott dobta ki a taccsot, a Mutti máris jött sikoltozva, vödörrel a kezében, hogy az illető takarítsa föl a maga piszkát.

Mutti talált szállást nekem és az akkori barátnőmnek egy lakóhajón. Ez akkor volt, amikor a csajok, Cynthia és Dot Rhone jöttek át látogatóba, és kellett a hely. Egész jó volt az a lakóhajó.

RINGO: A Top Ten klubban nem voltak rendes ágyak, csak priccsek, és a Mutti viselt gondot az emberre. Nem volt egy luxus, de még csak húszévesek voltunk, hát nem törődtünk vele, és jól éreztük magunkat, mert világot láttunk. Hamburg nagyon klassz volt, bár azt hiszem, ebben az életkorban az embernek mindenütt jó. Nekem Hamburg olyannak tűnt, mint a Soho.

PAUL: Ezúttal kipróbáltuk Hamburgban a Beatle-frizurát. Az is arra szolgált, hogy becsalogassa az embereket: „Gyertek csak, gyertek, mi első osztályú rockot játszunk!

GEORGE: Astrid és Klaus nagy hatást tett ránk. Egyszer például, amikor az uszodában voltunk, és vizes lett a hajam, azt mondták, hagyjam úgy. Egyébként sem volt nálam vazelin, és arra gondoltam, hogy ha ezek szerint a lezser emberek szerint lenyalva jó a hajam, akkor biztosan úgy is van. Szóval hagytam megszáradni úgy, ahogy volt, és később ebből lett a „frizura”.

Azelőtt mindenáron hátrafésültem a hajamat, mert az tartozott hozzá a rocker-külsőhöz. Ha viszont megmosom, magától előreugrik, szóval a Beatle-frizurát nem kellett csinálni. Korábban mindig erőlködtem, hogyan fésüljem hátra, és vazelinnel kentem, hogy úgy maradjon.

Emlékszem, egyszer én nyírtam meg Johnt, aztán őt kértem meg, hogy vágja le az én hajamat. Ezt persze csak brahiból csináltuk, és úgy emlékszem, én sokkal jobb fodrásznak bizonyultam, mint ő.

JOHN: Azóta sem nyírtam meg senkit.

GEORGE: Amikor először láttunk bőrnadrágot, mindjárt arra gondoltunk, hogy ilyet nekünk is szereznünk kell. Így aztán Astrid elvitt minket egy szabóhoz, aki készített nekünk Nappaledereket. Találtunk olyan boltot is Hamburgban, ahol igazi texasi cowboycsizmát lehetett kapni. Már csak pénzt kellett hozzá szerezni, és lehet, hogy végül heti részletekben törlesztettük az árát. Mindehhez volt kis rózsaszín sapkánk, a „twat hat", amit még Liverpoolból hoztunk magunkkal, azt még hozzácsaptuk az egyenruhához: fekete bőrcucc, cowboycsizma és twat hat.

JOHN: Másodjára már valamivel több pénzünk volt, amiből tellett bőrnadrágra is,- abban úgy néztünk ki, mint négy Gene Vincent, csak persze fiatalabb kiadásban.

GEORGE: A Top Ten klubban Binson Echo nevű mikrofon- és erősítőrendszer működött. Volt benne egy ezüst-és aranyszínű egység benne egy kis Grundig magnóval, és azon egy zöld fény vibrálása mutatta a hangerő változását. Na, annak marha jó visszhangosítója volt, amivel olyan hangzást tudtunk előállítani, mint Gene Vincenté a „Be Bop A Lulá"-ban.

A Top Tenben többeket is kísértünk, a leggyakrabban Tony Sheridant, aki már állandó alkalmazásban állt ott.

RINGO: Nagy szám volt akkor Tony Sheridannel együtt dolgozni. 1962-ben kísértem őt Roy Young-gal, és Lou Walters basszgitározott. Nagyon izgalmas volt a dolog Tony kiszámíthatatlansága miatt. Ha például valaki szóba állt a csajával a klubban, leugrott a közönség közé verekedni, miközben mi löktük tovább a kísérőzenét.

Aztán persze visszajött, néha csuromvéresen, mert elverték; de meg kell hagyni, hogy nagy zenész volt.

CEORGE: Tony Sheridannek volt jó oldala is, meg rossz is. Meglehetősen tudott énekelni és gitározni, és tőle is tanultunk egyet-mást, miközben kísértük - akkor még ott tartottunk, hogy minél többet hallgatunk másokat, annál jobb. Idősebb is volt nálunk, és üzleti dolgokban jóval dörzsöltebb. Ezek miatt szerettünk együtt dolgozni Sheridannel, a közös munka hátulütője meg az volt, hogy örökké verekedésekbe keveredett, Angliából is valami ilyesmi miatt menekült külföldre. Egyszeregy törött üveggel elvágta egyik ujján az int, még szerencse, hogy a jobb kezén,- azontúl, amikor pengetőt használt, a sérült ujja mindig mereven állt kifelé.

A Top Ten klubban kedd esténként tehetségkutató versenyt rendeztek. Bárki feljöhetett a színpadra énekelni vagy szólózni, mi meg kísértük. Amikor belejöttünk, már bárkit meg tudtunk fingatni, ha úgy akartuk.

Jött egyszer egy szaxofonos, akivel elég csúnyán kibabráltunk. Akkor még képzetlenek voltunk zeneileg, de az akkordokkal már tisztában voltunk. Megbeszéltük, hogy néha hangnemet fogunk váltani, aztán egyszer csak valaki bemondta, hogy D, mire mi bólintottunk, és átmentünk D-dúrba, persze fapofával. A szaxisnak gőze nem volt, hogy mi történik, de próbált követni minket. Aztán valaki benyögte, hogy b-moll, és megint váltottunk. Onnan kezdve azt se tudta, merre hány lépés.

Voltak németek is, akik feljöttek a pódiumra, és megpróbálták elénekelni Little Richard vagy Chuck Berry dalait, csakhogy nem tudták rendesen a szöveget. Próbálták utánozni, amit hallottak, de hát az nem volt az igazi, különösen az olyan számoknál, mint a „Tutti Frutti". Németül viszont irtó idétlenül hangzik a rock, úgyhogy ilyenkor mindig jól szórakoztunk. A legjobb az volt, amikor még a legfrissebb slágereket adtuk elő, egyszer éppen a „Shakin' All Over"-t, a Johnny Kidd and the Pirates-tól, hogy kiderült: a németek úgy értik a refrént, mintha „Schick ihn nach Hannover"-t énekelnénk, vagyis „küldjük el Hannoverbe", ami olyasmit jelent németül, hogy „zavarjuk el a francba".

Kezdtünk összeállni igazi csapattá, megtanultunk egy csomó számot, és mindegyikbe beleillesztettünk egy csomó improvizációt. Így aztán volt már némi önbizalmunk, de máris kezdett bennünket foglalkoztatni a következő lépés, hogy mikor lesz már lemezünk? Ez járt a fejünkben szüntelen a Top Ten klubban. Megtudtuk például valakitől, hogy jelen van Bért Kaempfert. „Az meg ki a bánat?" - kérdeztük. Mondták, hogy lemezproducer, és tehetségeket kutat. „Na jó - mondtuk - akkor nem árt, ha összekapjuk magunkat."

PAUL: Csináltunk egy lemezfelvételt Tony Sheridannel Bert Kaempfert producernek a „My Bonnie"-val. A lemezen „Tony Sheridan und die Beat Brothers" szerepelt előadóként. Ez Bert kívánsága volt, mondván, hogy nem tetszik neki a nevünk, a Beat Brotherset a németek jobban meg tudják jegyezni.

Belementünk, hiszen végre lemezhez juthattunk.

JOHN: Az ajánlat után azt hittük, a továbbiakban könnyű dolgunk lesz. mert a németek szar lemezeket készítettek. Gondoltuk, annál csak jobbat tudunk. Elénekeltük öt saját számunkat is a stúdióban, de nem kajálták. Nekik mindenáron a „My Bonnie" kellett. Ezen Tony Sheridan énekel, mi csak kísérjük. Nem is szeretem hallani. Akárki más is játszhatna rajta.

GEORGE: Fölvettük az „Ain’t She Sweet"-et is. Csalódtunk benne, mert szerettünk volna végre a saját nevünkön lemezt megjelentetni, A vége az lett, hogy ezt, meg a szöveg nélküli „Cry For A Shadow"-t is Sheridan nélkül vettük fel, de a nevünk ott sem volt a címkén. A sors iróniája, hogy amikor már híresek lettünk, ugyanezt a lemezt „The Beatles with Tony Sheridan" nevével adták ki újra, eredetileg bezzeg még Beat Brothersként sem kerülhettünk rá a címkére. Készítettünk felvételt Lou Walterszel, Rory Storm basszgitárosával is, aki azt képzelte magáról, hogy tud énekelni, aztán csináltatott magának pénzért saját lemezt, mint ahogy mi fölvettük a „That'II Be The Day"-t Liverpoolban.

JOHN: Az „Ain't She Sweet" csalogatja az embereket: „Gyertek, nagyon frankó rockot játszunk!" Az eredeti felvételen Gene Vincent lágyan és magas hangfekvésben énekel, és eredetileg én is úgy adtam elő, de a németek azt hajtogatták, hogy „keményebben, keményebben", mintha valami katonaindulót szerettek volna hallani, így aztán végül valóban keményebbre sikerült a mi változatunk.

RINGO: Készítettünk Roryékkal egy felvételt odaát Hamburgban, egy éghetetlen lemezt. Bár lenne belőle egy példányom! A „Fever" volt rajta, de a B oldalra nem emlékszem.

JOHN: Akkor már igen jól játszottunk élőben, és jó visszaemlékezni arra, ahogy haladtunk tovább - a jó ég tudja, merre. Akkor még sejtelmünk sem volt róla, mi lesz belőle végül. Volt elég munkánk, és ez volt a fő. Innen visszatekintve egészen jól álltunk már, még ha akkor inkább azt gondoltuk is: „A francba, miért kell nekünk esténként hat órákat játszanunk rongyos két dollárért, és még ezt a tablettát is szednünk, hogy ébren tudjunk maradni? Ez nem igazság! Nagyon sok fellépésünk volt, de sohasem adtunk két egyforma műsort. Előfordult, hogy többen, olykor tizenöten-húszan is csatlakoztak hozzánk a színpadon, és olyan zenélést csaptunk, mint még soha senki. Arról a korszakról beszélek, amikor még nem voltunk híresek, mert akkor jöhettek össze ezek a klassz, spontán dolgok, később koncertező gépeket gyártottak belőlünk. Korábban úgy adtuk elő magunkat, ahogy tetszett, és nagyon sokféleképpen tudtuk csinálni, de aztán lett egy menedzserünk, aki előírta, hogy ezt így tegyük, amazt meg úgy, és mi megfogadtuk, mert ennek a kompromisszumnak az árán válhattunk híressé.

GEORGE: Stuart eljegyezte Astridot, és a második hamburgi vendégszereplés végén úgy döntött, hogy kilép a csapatból és Németországban telepszik le, mert a hamburgi főiskolára Eduardo Paolozzit várták képzőművészeti professzornak. Stunak sosem volt élete a zene. Jó, hogy benne volt a csapatban, mert feldobta a megjelenésünket, és végül játszani is megtanult annyit, amennyi éppen elég volt, de nem érezte hivatásának. Egyszer csak bejelentette: „Srácok, én kilépek a bandából, mert itt akarok maradni Hamburgban Astriddal. Na, akkor rögtön mondtam, hogy nem keresünk újabb ötödik embert a csapatba, hanem hármunk közül valaki ezentúl basszgitározni fog, de az nem én leszek. John gyorsan hozzátette, hogy „Én se", így aztán maradt Paul, aki nem bánta a dolgot.

Colin Milandernek, Tony Sheridan triójának a basszgitárosa egy Hofneren játszott, ami valójában a Gibson egyik változata volt. Paul is ilyet vett magának.

PAUL: Volt egy kis gondom az átállással a basszusgitárra. Eredetileg senki nem akart basszgitáros lenni, ezért is beszéltük rá Stut. Mi mindhárman igazi gitárosnak tartottuk magunkat.

Van valami, amit ezen a ponton szeretnék tisztázni, csupán a történeti hűség kedvéért: pár évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy én akartam erőnek erejével kifúrni Stuartot. Ez nem igaz. Néha voltak vitáink, de én csak azt akartam, hogy az együttesben mindenki első osztályú legyen, Stuart meg festőnek volt első osztályú, nem zenésznek, és szakmai értelemben egy kis ballasztot jelentett. Amikor például valamilyen fontos ember hallgatott bennünket, magamban mindig azon imádkoztam, hogy jaj, csak Stu el ne baltázza. A többiekkel kapcsolatban ilyesmi föl sem merülhetett: csupáncsak erről szólt az egész. Mindenesetre Stu ilyenkor elfordult egy kicsit a színpadon, nehogy a szakértő szem észrevehesse, ha netán nem egészen abban a hangnemben játszik, mint mi, többiek.

Amikor aztán kiderült, hogy Stu otthagy minket Astrid kedvéért, megkértem, hogy az átmeneti időkre adja kölcsön a basszusgitárját, amit viszont nem húrozhattam át a magam kedvére, hátha még ő is akarja használni a továbbiakban. Addigra mindenesetre megtanultam fordítva gitározni, mivel sem John, sem George nem adta kölcsön a magáét,- nem akarták, hogy áthúrozzam, aztán meg még nekik kelljen bajlódniuk a visszacsinálásával.

GEORGE: Bill Harry 1961 nyarán indította be a Mersey Beat című újságot Liverpoolban, rögtön azután, hogy hazatértünk Németországból. John, akit Bill a főiskoláról ismert, mindenféle fura anyagokat szállított a lapnak. Jó érzéke volt az íráshoz és a rajzoláshoz, meg nagy dumája volt, és eredeti humora. Már a Quarry Bank diákjaként írt egy saját könyvet Daily Howl (Mindennapi üvöltés) címmel. Egész nagyméretű volt. akár egy évkönyv.

Közben olyan újságféle volt viccekkel és karikatúrákkal, amolyan diákhumor, de valóban szellemes és jól illusztrált. Neki mindehhez volt tehetsége.

JOHN: Írtam a Mersey Beatbe. Ezek közül egy és más bekerült az In His Own Write kötetembe, és egyszer írtam egy „Beatcomber" című anyagot, mert nagyon tetszett nekem a „Beachcomber" rovat a Daily Expressben (magyarul körülbelül „Innen-onnan" - a ford.). Akkor találtuk ki Georgedzsal azt a marhaságot a lángoló csipketeával, amikor már torkig voltunk azzal, hogy mindenki a Beatles név eredetéről faggat bennünket.

JOHN: „GEAR-NEK MONDTUK LIVERPOOLBAN AZT, AMI NAGYON MENŐ VOLT,- EZ A FRANCIA RIGUEUR SZÓBÓL SZÁRMAZOTT.

JOHN: Már 21-22 éves lettem, mire a Beatles igazán befutott. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy már túl öreg vagyok. Már akkor túl öregnek éreztem magam, amikor még egy lemezt sem készítettünk, azt hittem, elment nélkülem a hajó, hiszen odaát Amerikában sokan már tizenhét évesen sztárok lettek. Azaz jóval fiatalabban, mint én vagy Ringó.

STUART: Tegnap este azt hullottam, hogy John és Paul Párizsba ment játszani - csak ők ketten, ami azt jelentené, hogy a Beatles feloszlott! Ez kész őrület, nem is hiszem el...

PAUL: Elmentünk Johnnal megünnepelni a huszonegyedik születésnapját. Tudják, ő mint középosztálybeli gyerek mindig nagy hatást tett rám, mert a környezetemben mindenki más munkásszármazású volt. Szóval ő fölöttünk állt a társadalmi ranglétrán. A rokonságában tanárok, fogorvosok voltak, meg valaki, aki a BBC edinburghi stúdiójában dolgozott: csupa értelmiségi. Mégis ő káromkodott közülünk a legtöbbet, és ő írta a „Working Class Hero"-t, pedig nem volt munkásgyerek. Akkor valamelyik rokonától 100 fontot kapott születésnapra. Én úgy éreztem volna a helyében, hogy rám dőlt az Angol Bank. Nekem még ma is imponál egy százfontos bankjegy. És éppen a legjobb barátom kapott ennyi pénzt! Abból hívott cl vakációzni, én meg alig hittem a fülemnek, hogy velem együtt akarja elkölteni. Így hát tényleg rám dőlt a banki

JOHN: Paul a születésnapomon megvendégelt egy hamburgerrel.

Nemigen vártam, hogy mikor leszek már 21 éves. Egyik rokonom szerint innen már leszálló ágban van az ember, és ez eléggé megrendített. Olyasmivel riogatott, hogy majd ráncosodni fog a bőröm, meg ilyesmi.

Eldöntöttük Paullal, hogy átstoppolunk Franciaországba, A végén lustaságból vonattal mentünk. Akkor éppen elegünk volt a fellépésekből. Le volt kötve még néhány, de lemondtuk az összest, és útnak indultunk.

PAUL: Eredetileg stoppolni akartunk Spanyolországig. Korábban már csináltam ilyesmit George-dzsal, és tudtam, hogy valami trükkhöz kell folyamodni, mert sokszor láttuk, hogy amikor minket nem vettek föl, másokat igen, mert például brit zászlóval integettek. Azt találtam ki, hogy vegyünk föl keménykalapot, voltaképpen a show-bizniszt akartuk ötvözni az autóstoppal, hiszen a keménykalapot a bőrdzsekihez és a csőnacihoz vettük föl, mert az utóbbiaktól nem váltunk volna meg semmi pénzért, gondoltuk, jól jöhetnek, ha netán csajokat lehet felcsípni, és olyankor levesszük a kalapot, ha viszont stoppolunk, akkor föltesszük. Egy teherautó csak megáll két keménykalapos fazonnak: (Már ha van humorérzéke a sofőrnek.) így jutottunk el aztán Párizsba, no meg vonattal.

Akkor jártunk ott először. Fáradtan érkeztünk, kivettünk egy szobát, hogy majd másnap továbbstoppolunk. De túl jó volt ágyban feküdni a viszontagságos út után, így megállapodtunk, hogy maradunk még egy kicsit, aztán meg mindketten arra gondoltunk: „De hát Spanyolország olyan messze van! Muszáj nekünk elbumliznunk egészen odáig?" Végül Párizsban töltöttünk el egy hetet, és az egész John száz fontjából jött ki.

Mérföldekre elmentünk gyalog a szállótól, mert Párizsban érdemes. Elmentünk például az Avenue des Anglais közelében több kocsmába is, ahol feltűnést keltettünk a megjelenésünkkel. Megvan még néhány ottani fénykép rólunk. Lindának az tetszik a legjobban, amelyiken rajtam csendőrsapka van, John orrán meg csálén áll a szemüveg, és a slicce félig le van húzva. Dögös kis képek ezek, nagyon jól nézünk ki rajtuk. Azt mondja a tekintetünk: „Ide figyeljenek, emberek, ezek mi vagyunk egy párizsi kávéházban!" És tényleg mi voltunk azok, egy párizsi kávéházban.

Elmentünk a Montmartre-ra is a sok művész meg a Folies Bergéres kedvéért, és ott láttunk néhány fazont rövid bőrdzsekiben és nagyon bő szárú nadrágban. Szóval ez a párizsi divat! Rohantunk venni egyet, mert ettől majd mindenki hasra esik odahaza. A nadrág térdig szűk volt, aztán onnan kiszélesedett, úgyhogy az alja már vagy ötven hüvelykes kerületű volt, míg a csőnadrágé csak olyan 15-16 hüvelyk, (Pontosabban 15 lett volna az előírás, de az többeknek nem ment föl a lábára, így aztán a 16-os még elfogadhatónak számított.) Amikor megláttuk az első ilyen nadrágot, rögtön letámadtuk a viselőjét. „Excusez-moi, Monsieur, oü vette ezt a nadrágot?" Kiderült, hogy nem messze, egy olcsó kis boltban, így mi is vettünk rögtön egyet-egyet, szaladtunk haza a hotelbe, felvettük az újakat, és már mentünk is ki az utcára, ahol viszont irtó hülyén éreztük magunkat. Kérdeztük is egymást: „Te, neked nem libeg ez nagyon? Azért a csőnaci csak kényelmesebb!" Megint irány a hotel, elő a tűt-cérnát, és bevarrtuk szépen 16 hüvelykesre a nadrágok szárát; úgy már okénak tűntek. Ezután találkoztunk össze az utcán Jürgen Vollmerrel, aki oda is fényképezni ment.

JOHN: Jürgen is trapéznadrágot hordott, mi mégis úgy gondoltuk, hogy Liverpoolban túl nagy feltűnést keltene ez a viselet, és nem akartunk otthon nőiesnek tűnni, mert az ottani közönségünk akkor még jórészt srácokból állt. (Elvégre bőrszerkónk volt és rockot játszottunk, bár Paul lassú számaira egyre több csaj is bejött.)

Jürgen lelapítva viselte a haját, kissé előrefésülve, és ez nagyon megtetszett nekünk. Elmentünk hozzá, és ott helyben megnyírt, jobban mondva összevagdalt minket ugyanarra a fazonra.

PAUL: Jampi módra viselte a haját. Megkérdeztük, nem tudná-e nekünk is ugyanúgy megcsinálni. Elvégre vakációzunk, vagy mi a fene? Vettünk már új sapkát és nadrágot is, teljesen be voltunk vadulva. Jürgen először azt mondta, szó se lehet róla, mert mi rockerek vagyunk, és így nézünk ki jól, de aztán ráállt. Végül a mi frizuránkat kissé másra vágta, mint a sajátját, Az övé valahogy féloldalasabb volt. Egy kicsit hitleres, csak hosszabb, és mi éppen olyat szerettünk volna, csak menet közben nem olyanra sikerült. Szóval a híres-nevezetes Beatles-frizura egy tévedés szülötte.