A hét további részében abszolút párizsi egzisztencialistának éreztük magunkat. Jean-Paul Sartre elbújhatott volna mellettünk. Úgy éreztem, regénybe illő dolgok történtek velünk, és most már bármire képes lennék.

PAUL: Amikor hazaérkeztünk Liverpoolba, mindenki tett egy megjegyzést a frizuránkra, mi viszont azt mondtuk, hogy ez az új divat Párizsban.

Már-már ott tartottunk, hogy visszacsináljuk, de egyszerűen nem hagyta magát, mindig előreugrott. Aztán valahogy megszoktuk, és meg is szerettük, mert rendkívül kényelmes volt, egyszerűbb lett a fésülködés. Később azt hitték, mi találtuk ki ezt a frizurát, ezért nevezték el rólunk.

JOHN: Mi követjük a divatot, és mindig is követtük. Bizonyos fokig alakítjuk is, mert ugyan nem találunk ki semmi újat, de ha mi elkezdünk viselni valamit, elég sokan követnek minket. Eredetileg kontinentális európai stílusunk volt, nem angol, mert az utóbbit túl hagyományosnak találtuk. Később az angol divat is követni kezdte a kontinentálist.

Mielőtt befutottunk volna, nem nagyon dicsekedtem azzal Európában, hogy brit vagyok. A Beatles azonban megpróbálta megváltoztatni a Nagy-Britanniáról Európában kialakult képet. Végül mi változtattuk meg a divatot az öltözködésben és a hajviseletben, és nemcsak Európában, hanem Amerikában is, mert bizony eléggé ódivatúan néztek ki odaát,

BRIAN EPSTEIN: 1961. október 28-án, szerdán egy fiú Beatles-lemezt keresett a boltomban. Mindig az volt az üzleti politikánk, hogy mindent beszerzünk, amit a vevő kér. Rögtön föl is jegyeztem: „My Bonnie, Beatles. Hétfőn utánanézni".

Addig egyáltalán nem törődtem a liverpooli pinceklubokban feltűnő beat-együttesekkel. Semmi közöm nem volt hozzájuk, más korosztályba tartoztam, meg nem is volt időm ilyesmire. Nem mondott semmit a „Beatle" név sem, bár rémlett, hogy láttam egy plakáton, amelyik táncestet hirdetett a New Brigbton Towerben, és akkor feltűnt, hogy ugyan miért írhatják „ea"-val két e helyett.

Még nem jött el a hétfő, amikor két lány ugyanazt a lemezt kérte. A legendákkal szemben ekkora volt a tényleges igény akkor a lemezükre Liverpoolban. Nekem azonban elég volt három igény két nap alatt ahhoz, hogy felfigyeljek rá.

Beszeltem a kapcsolataimmal, és megtudtam tőlük, amit addig nem, hogy a Beatles liverpooli együttes, és éppen akkor tért haza Hamburgból, ahol a rosszhírű mulatónegyedben játszott. Egy ismerős lány azt mondta, amikor a Beatlesről kérdeztem: „Ők a legjobbak. Ezen a héten a Cavernben játszanak..."

PAUL: Brian Epsleiné volt a NEMS nevű bolt. A NEMS az Északi Zeneműboltok rövidítése, mi mindig ott vásároltunk lemezt. Egyike volt a kevés üzletnek Liverpoolban, ahol az ember megtalálhatta, amit keresett.

Nekünk akkor ment a szekér a Cavernben, elég nagy közönséget vonzottunk, és ennek híre ment. Ekkor történt, hogy egy kissrác bement a lemezboltba, és a „My Bonnie"-t kérte a Beatlestől. Brian meg kiigazította, hogy az Tony Sheridan lemeze, viszont rendelt belőle. Ezután tudta meg, hogy ha elsétál 200 yardot, megnézhet bennünket. El is jött a Cavernbe, és rögtön föl is hívta rá valaki a figyelmünket, hátha menedzser vagy ilyesmi,- mindenesetre az emberek másik csoportjához, a felnőttekhez tartozott.

GEORGE: Brian átjött hozzánk egy nap, hogy meghallgasson minket. Emlékszem, amikor Bob Wooler, a műsorvezető bejelentette: „Örömmel üdvözöljük körünkben Epstein urat, a NEMS tulajdonosát", mire mindenki hujhujozni kezdett.

Ő megállt hátul, meghallgatott bennünket, aztán bejött az öltözőnkbe. Akkor nagyon puccos gazdag embernek tűnt, ez volt róla az első benyomásom. Valamire már akkor le akart szerződtetni minket, de azt hiszem, csak kicsit később döntött úgy, hogy menedzselni akar bennünket.

Menedzselni szeretett volna bennünket, de először nem találta meg velünk a hangot. Legalább egy héten át azt mondtuk neki, hogy nem kell nekünk. Szóval ez nem úgy volt, hogy becsöppent közénk, és máris rendelkezni kezdett, hogyan vágjuk a hajunkat, meg mit viseljünk. Nem volt semmi ilyesmi.

Paul sem csípte őt valami nagyon, de hát ő konzervatívabban látja a dolgokat, mint én, és ezt maga is elismeri. Nincs ezzel semmi baj, és nem is következik belőle semmi, legfeljebb vesz majd magának néhány jachtot.

PAUL: Akkoriban nagyon imponált nekünk, ha valaki öltönyben járt és autóval közlekedett. Mi is imponáltunk Briannek a humorunkkal és a zenénkkel, de még a fekete bőrszerkónkkal is.

Egy este aztán bementünk a NEMS-be. Kicsit meg voltunk illetődve, amikor beléptünk oda záróra után. Üresen olyan volt a bolt, mint egy templom. Fölmentünk Brian irodájába, hogy megkössük a szerződést. Én tárgyaltam vele, és próbáltam lenyomni az árat, mármint hogy minél alacsonyabb részesedést kapjon. Aztán besegítettek a többiek is, de 25 százaléknál megmakacsolta magát, nem volt hajlandó többet engedni. Amikor ezt elfogadtuk, azt mondta, rendben, ettől kezdve ő a menedzserünk. A dolog már csak azért is klappolt, mert apám mindig mondta, hogy ha menedzsert fogadunk, föltétlenül zsidót válasszunk.

JOHN: Epsteinnek a lemezboltjában nem sok dolga volt, aztán meglátott minket, akik nagy hangerővel játsszuk a rockot, és egy csomó gyerek hallgat bennünket. Az az ötlete támadt, hogy ebben a buliban benne kellene lenni, de tetszett is neki a dolog, legalábbis ahogy kinéztünk. Bejelentette, hogy menedzselni akar minket és tudja, hogyan kell, mi meg nem ismertünk alkalmasabbat, hát mondtuk, hogy jól van, csinálja csak.

Amíg nem találkoztunk vele, álomvilágban éltünk. Azt sem tudtuk, hogy mit művelünk. Amikor papíron láttuk az egészet, mindjárt olyan hivatalosnak tűnt.

NEIL: Imponált nekünk a dolog. Addig az volt, hogy egy adott hely tulajdonosa megállapodott velünk mondjuk a következő négy kedd estére, Paul vagy Pete meg felírta ezt a zsebnaptárába Szóval voltak megállapodások, de semmi állandó Amikor Brian feltűnt a színen, első dolga volt megduplázni a fellépti díjain a Cavern-ben, 7 font 10 shillingről 15 fontra.

PAUL: A fellépéseinknek megnőtt a presztízse, bár a lellépti díj csak kicsit emelkedett, de legalább emelkedett. Most már jobb helyekre is eljutottunk. Még mindig játszottunk rockot, de ha tisztességes pénzt akartunk kapni, kabarésra kellett vennünk a dolgot, én elénekeltem mondjuk a "Till I here Was You"-t és az "A Taste Of Honey"-t, John meg az "Over The Rainbow"-t és az „Ain't Sin Sweet"-et. Azért voltunk hajlandók erre. mert ezek a számok mind megvoltak Gene Vincent egyik nagylemezén, nem is tudtuk, hogy a „Rainbow" -t eredetileg Judy Garland énekelte, azt hittük, a Cene Vincenté, ezért aztán készséggel előadtuk.

NEIL: Brian színházi képzettségének köszönhető, hogy a Beatles kezdett elegánsan öltözködni, és minden szám után meghajolt a közönség előtt, meg szépen rövidre vágta a gitárhúrok kilógó végét. Abban az időben a húr drágának számított, ezért aztán ha elpattant egy, az embernek jól jött a tartalék hossz, mert csomót kötött rá, és úgy játszott tovább Emiatt a húrok vége mindig összevissza lógott a gitár nyakánál, ami nem tetszett Briannek, ezért rövidre vágatta, mert úgy rendesebben néz ki. Mindennek rendesebben kellett kinéznie.

A fiúk először tiltakoztak az ötletei ellen. A húrok dolgában különösen, mert az azt jelentette, hogy ha baj van, feltétlenül újat kell föltenni, azzal meg több macera volt. Nem csípték a meghajlást sem, John mindig tiltakozott ellene, de azért megtette. Közben mindig mondott valami gunyorosat, vagy legalább egy gesztussal jelezte, hogy nem komoly a dolog, amit csak a beavatottak vettek észre, az egész közönség nem. Mi jót mulattunk rajta.

JOHN: Brian Epstein azt mondta; „Idefigyeljetek, ha tényleg be akartok jutni a nagyobb helyekre, egy csomó dolgon változtatnotok kell Nem ehettek, nem káromkodhattok, nem dohányozhattok a színpadon".

Nem csupán javítgatni akarta a külsőnket, hanem téliesen megváltoztatni mert azt mondta, hogy az eredetivel be sem engednek minket egy jobb helyre. Addig úgy öltöztünk a színpadon és bárhol másutt is ahogy a kedvünk tartotta. Azt mondta, a farmer nem elegáns viselet és vegyünk föl rendes nadrágot, de azt nem akarta, hogy rögtön menjünk át nyárs polgárba. Valami egyéniséget hajlandó volt meghagyni nekünk

Számunkra Brian szaktekintélynek számított, mert bolttulajdonos volt, és akkor úgy gondoltuk, hogy akinek boltja van, annak biztosan igaza is van. Na és volt kocsija meg nagy háza is... Azzal nem törődtünk, hogy mindezt esetleg a papájától kapta akkor is szaktekintélynek tartottuk. Aközött kellett választanunk, hogy tovább esszük a csirkét a színpadon, vagy karriert csinálunk. Mi tiszteletben tartottuk Brian véleményét. Ezentúl nem vittünk magunkkal sajtos rolókat meg lekváros zsömléket a színpadra, sokkal jobban odafigyeltünk magunkra, próbáltuk betartani az időpontokat, és lassan kikupálódtunk.

GEORGE: Briannek sok erőfeszítésébe került, hogy gatyába rázzon minket, de ő az elejétől kezdve hitt bennünk.

JOHN: Mindig az érdekünkben szaladgált és levett a lábáról minden újságírót, akik mind nagy véleménnyel voltak róla.

Mi csak játéknak tekintettük a nyilvánosság megszerzését. Be-beugrottunk a helyi meg a zenei újságok szerkesztőségébe, hogy ugyan írjanak már rólunk valamit,- időnként zaklatni kellett őket. Ilyenkor persze ki kellett tennünk magunkért. El kellett nyernünk a riporterek tetszését, még azokét a túl felvágósakét is, akik leereszkedően bántak velünk. Az orruknál fogva vezettük őket, azt éreztettük velük, mekkora megtiszteltetésnek tartjuk a dolgot. Nagyon kétszínűen viselkedtünk.

Brian egyszer azzal jött vissza Londonból, hogy elintézett nekünk egy próbafelvételt a Deccánál, ami nagy szó volt. Mike Smith-szel beszélte meg, hogy leugrunk oda. Le is mentünk, és előadtuk egy csomó számunkat, de hallani a felvételeken, hogy irtó rémülten és idegesen csináltuk.

Így kezdi az ember, aztán megszokja a dolgot. Phil Spector dalát, a „To Know Her Is To Love Her"-t vettük fel, meg jó néhány saját dalunkat, gyakorlatilag kis híján az összes standard számunkat a Cavernből, összesen vagy húsz dalt. A szalagokat a Decca és a Pye számára készítettük, de aztán a Pye-hoz nem mentünk el.

NEIL: Emlékszem. 1961 szilveszterén le kellett vinnem őket Londonba, mert a Deccához mentek meghallgatásra. Útközben egyszer eltévedtünk, de végül is ez volt az első közös utunk Londonba.

GEORGE: Havazott, amikor odaértünk a Decca stúdiójához. Rögtön, ahogy megérkeztünk, felállítottuk a felszerelésünket, és játszani kezdtünk.

Akkoriban a rockszámok jó része a negyvenes-ötvenes évek dalainak újrafeldolgozása volt. Ha az embernek nem jutott eszébe semmi új, elővett egy ilyen oldie-t, és leporolta egy kicsit. Joe Brown például a „The Sheik Of Araby" rockváltozatát vette lemezre. Ő akkor menőnek számított a két tévéműsorban, a Six-Five Specialben meg az Oh Boy!-ban. Az ő számait általában én adtam elő, így a „Sheik Of Araby"-t is. Paul meg a „September In The Rain"-t. Mindenki választott magának régi számot.

Akkoriban szokatlan volt még, hogy egy együttesben mindenki énekeljen. Inkább a Cliff and the Shadows-felállás volt a divat: szólóénekes kísérőzenekarral, mindenki egyenöltönyben, egyforma nyakkendővel és zsebkendővel, és ettől csak a szólista térhetett el.

NEIL : Kimerültek voltunk mind, ráadásul havazott, és nagyon hideg volt. Elmentünk a Shaftesbury Avenue-ra meg a környékére, ahol fantasztikus cuccokat lehetett vásárolni. Ott volt egy sarkon az Anello & Davide csizmabolt, kicsit odébb meg a Cecil Cee ruhaáruház. Bementünk egy klubba a St Giles Circus mellett, de nem maradtunk sokáig, mert unatkoztunk. Néhány festett nő üldögélt odabenn. Ali nagyon éhesek voltunk, hát átmentünk inkább egy vendéglőbe. De csak a levesre tellett volna a pénzünkből, így aztán kidobtak, és végül a Sohóban ettünk valamit. Ezzel együtt London nagyon új és izgalmas volt számunkra.

GEORGE: Londonban ismerkedtünk meg egy bandával, eredetileg nekik volt olyan csizmájuk, amit később rólunk neveztek el. Először akkor láttam ilyet. Gumi volt a szélén, és kiderült, hogy a Charing Cross Roadon árulják, az Anello & Davide-nél.

Ami a Decca véleményét illeti, azt jó sokáig nem tudtuk meg, bár Brian örökké ostromolta őket a válaszért, de végül úgy döntöttek, hogy nem kellünk nekik. A furcsa az volt, hogy ezt végül egy „damdili-dam os banda volt dobosa, Tony Meehan jelentette ki, aki addigra nagykutya lett a Deccánál. Az már ismert sztori, hogy azt mondta Brian Epstein-nek, amikor próbálta belőle kicsikarni a választ, hogy akkor most tetszettünk neki vagy sem, kellünk-e nekik vagy sem: „Epstein úr, nekem nincs időm ezzel foglalkozni pedig még csak egy taknyos kölyök volt!

JOHN: Hazamentünk, aztán csak vártunk, vártunk, míg végül ki nem derült, hogy elutasítottak bennünket,- akkor azt hittük, mindennek vége.

Olyan kifogásokkal hozakodtak elő, hogy „túl bluesos" a játékunk, vagy hogy „túl rockos", a rock meg már elavult. Hamburgban is megtörtént. amikor valamelyik német társaságnál voltunk meghallgatáson, hogy azt mondták, felejtsük el a rockot és a bluest, játsszunk egészen mást, mert azt hitték, hogy a rock and roll már halott, de ebben tévedtek.

PAUL: Amikor az akkori felvételeket hallgatom, tökéletesen értem, miért nem kellettünk a Decca-nak: azért, mert nem voltunk elég jók, bár kétségtelenül csináltunk néhány érdekes, eredeti dolgot.

JOHN: Meghallgattam az akkori felvételt, és annak alapján én nem utasítottam volna el magunkat. Szerintem egész jó volt, különösen a második fele. az akkori felhozatalhoz képest Akkor nem sokan érték el a mi színvonalunkat. Azt hiszem, az lehetett a gond, hogy a Decca kész produkciót várt tőlünk, mi meg valóban csak próbafelvételnek szántuk. De igazán megláthatták volna bennünk a nagy ígéretet.

GEORGE: Évekkel később derült ki, hogy a Brian Poole and the Tremeloest szerződtették helyettünk. Akkor tette a Decca igazgatója, Dick Rowe híres kijelentését: „a gitáregyüttesek fölött eljárt az idő, Epstein úr".

PAUL: Nagyon sok banda volt akkoriban, de nem lehetett őket megkülönböztetni, mert mindegyik a Shadowst vagy Roy Orbisont utánozta. De ott voltunk már mi és a hozzánk hasonlók is, akik bluesosabban játszottak, és új dalokkal álltak elő. Végül a szokatlan dalainkkal mi lettünk azok, akiket mindenki utánozni akart.

Egyre jobban tiszteltek bennünket. A srácok odajöttek hozzánk, és megkérdezték, honnan szedtük mondjuk az „If You Cotta Make A Fool Of Somebody"-t, mondtuk, hogy James Ray egyik nagylemezéről. Egyszer meglátogatott minket a Hollies, és amikor két hét múlva viszontláttuk őket, teljesen úgy néztek ki, mint mi! Amikor fekete garbót öltöttünk, elkezdtünk R&B-t játszani, és John elővette a szájharmonikáját, a Hollies már a következő héten átvette tőlünk ezt is. így szereztünk követőket. Egyszer arra tértünk haza Liverpoolba, hogy a Freddie and the Dreamers a saját számaként adja elő az „If You Gotta Make”-et, holott Freddie Garrity ezt tőlünk hallotta a manchesteri Oasis klubban, és ellopta.

Persze az ilyesmi nem nagyon számított, mert már túl nagy anyagunk volt. Nem is tudtunk mindent fölvenni, amikor már lehetőséghez jutottunk. Nem bántuk, ha más bandák kölcsönvették valamelyik számunkat, és slágert csináltak belőle, mint például a Swinging Blue Jeans tette a „Hippy Hippy Shake"-kel.

NEIL: Nem sok popzene ment akkor a rádióban. Vasárnap esténként a Luxembourg közvetített ilyen műsort, ez volt minden. De a tengerészek sok olyan lemezt hoztak magukkal Amerikából, amiket Angliában még senki sem ismert. Aztán amelyik banda először hallott egy jó amerikai számot, egyszerűen lenyúlta. Ha Cerry Marsden hallotta és adta elő először, az onnantól az övének számított Angliában.

PAUL: Azt hiszem, hamar ráébredtünk, hogy csak akkor juthatunk előre, ha különbözünk másoktól. Például énekeltem én Frank Ifield nagy slágerét, az „I Remember You''-t is. Mindenütt nagy sikert arattam vele, de ha az előttünk fellépő együttes már előadta, akkor mi kihagytuk. Meg is kérdeztük a többieket, mit fognak játszani, és ha említették az „I Remember You"-t, mi egyből letettünk róla. Ilyenkor valami mást vettünk elő, vagy egyezkedtünk a másik bandával.

Ez vezetett végül oda, hogy magunk is szereztünk számokat, és egy idő után be is mertük ezeket mutatni, először a Cavernben. Ha jól emlékszem, a legelső egy elég gyenge korai számom volt, a „Like Dreamers Do". Akkor az is megtette. Elpróbáltuk és eljátszottuk, a közönségnek tetszett, mert új volt. Valami, amit sehol másutt nem hallhattak.

Visszatekintve azt mondhatom, hogy ha ösztönösen is, de nagyon okosan csináltuk meg magunkat, és váltunk olyan csapattá, amelyik mindenki mástól különbözik.

JOHN: A saját számainkat már Liverpoolban és Hamburgban kezdtük bevenni a műsorunkba. Az egyik legelső szerzeményünkön, a „Love Me Do"-n Paul már tizenöt évesen elkezdett dolgozni. Ez lett az első saját számunk, amellyel elő mertünk hozakodni. Nagyon be voltunk tojva előtte, mert igen nagy merészség volt ez az után, hogy addig az igazi nagyok, Ray Charles meg Little Richard számait adtuk elő. A Cavernben egyszer elénekeltem az Olympics egy régi, tizenkét ütemű számát, a „Well"-t “.

Nehezen szántuk rá magunkat, hogy előálljunk a „Love Me Do"-val. Tartottunk tőle, hogy a mi számaink kissé érzelgősek. De aztán sutba dobtuk az aggodalmunkat, és végül be mertük őket mutatni.

PAUL: Lehet, hogy egy csomó számunk egyáltalán nem is volt „dögös". (De talán ha csupáncsak dögösek lettünk volna, aligha futunk be annyira.)

Másfelől a dögösség volt az egyik erősségünk. Dögös volt például, ahogyan John az „A Shot Of Rhythm And Blues"-t vagy a „You Really Got A Hold On Me"-t énekelte. De aztán előjöttünk olyasmivel is, mint az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody”, ami egészen más értelemben volt dögös, merthogy az első R&B keringő volt.

Én sohasem érzékeltem a nagy különbséget egy szép dallam és egy kemény rock and roll között. Az érzelmesebb számokat még gyerekkoromban szerettem meg, a családban hallottam a „Till There Was You"-t vagy a „My Funny Valentine"-t, és nekem tetszettek. Végül pedig a javunkra szolgált, hogy nem restelltük felvállalni ezt a vonulatot sem, mert azt jelentette, hogy szélesebb a repertoárunk. Arra meg szükség volt, hiszen gyakran léptünk föl kabaréműsorban. Ott nagyon jól jött a végén a „Till There Was You" vagy az „Ain't She Sweet". Azt bizonyítottuk vele, hogy nem csupán egy rockegyüttes vagyunk a sok közül.

Akkoriban lettünk társszerzők Johnnal. A „Love Me Do"-tól jutottunk el a tartalmasabb, intenzívebb számokig. Jó is, hogy akkoriban senki sem mutatott rá, mennyire nem dögös a „Till There Was You".

NEIL: A turnék egyre nagyobb területet hálóztak be, egyre távolabb jutottunk Liverpooltól. Ott volt mindjárt Swindon, már elég nagy ugrás hazulról, aztán jött Southport, Crewe, majd Manchester,- itt főleg tánctermekben voltak a fellépések. A fiúk nyilvánosságot akartak és lemezfelvételt, de odáig még hosszú és nehéz út vezetett. Brian azzal a felvétellel házalt, amit a Deccánál készítettek.

JOHN: Valami 15 fontot fizethettünk azért, hogy csinálhassunk egy szalagot a Decca egyik stúdiójában, aztán Brian Epstein azzal házalt. Lement egyedül vonattal Londonba a szalaggal, aztán ha rezzenéstelen arccal tért vissza, mindjárt tudtuk, hogy megint nem jött össze semmi.

Ha ma hallgatom meg azt a felvételt, egész jónak találom. Nem éppen első osztályú, de azért jó, különösen az akkori választékhoz képest, hiszen akkor Angliában gyakorlatilag egyedül a Shadows volt ott a piacon. Talán ez is volt a baj, hogy amikor meghallgatták a mi felvételünket, arról is a Shadowst akarták visszahallani. Szóval nem arra figyeltek, hogy valójában mit hallanak, hanem azt várták, amit már hallottak másutt, és ez még ma is ugyanígy megy. Az ilyen meghallgatóknak a füle teljesen zárt az új zenékre.

Bizonytalan volt hát a helyzetünk, mert tudtuk, hogy nincs továbblépés, ha nem jutunk lemezfelvételhez. Nem is hittünk abban, hogy sikerülni fog. Csak Brian biztatott minket mindig, na meg George. Igen, csak Brian Epstein és George Harrison hitt bennünk.

Brian sokszor úgy jött vissza Londonból, hogy már nem is mert a szemünkbe nézni, mert megint elutasították. Végül mégiscsak ki kellett mondania: „Sajnos, fiúk, ez már megint nem jött össze." És ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre nehezebb volt neki kimondania.

Volt Briannel néhány kisebb veszekedésünk is. Olyasmit vágtunk a fejéhez, hogy nem is csinál semmit, hogy mindig csak mi gürcölünk. Persze ezt nem gondoltuk komolyan, mert tudtuk, mit bele nem feccöl a képviseletünkbe. Addig talpalt, amíg be nem juttatott minket az EMI-hoz. Ha nem járt volna Londonba a hóna alatt a szalagjainkkal, ha nem ment volna el egyik helyről a másikra, és nem jutott volna el végül George Martinhoz, akkor soha az életben nem futottunk volna be. Bennünk nem volt annyi szufla, hogy nélküle is megcsináljuk. Bár Paul ebből a szempontból valamivel agresszívebb volt, mindig mondta, hogy próbáljuk meg felhívni magunkra a figyelmet, például ugorjunk be mindnyájan a Merseybe, akkor talán végre észrevesznek bennünket.

GEORGE: 1962 áprilisában meghalt Stuart Sutcliffe. Ő addigra már kivált a Beatlesből. Nem sokkal a halála előtt feltűnt Liverpoolban (egyébként azt a Pierre Cardin-zakót viselte akkor, amit később mi is), és akkor egész sokat volt velünk, talán mintha már sejtette volna, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.

Nem tudtam, hogy Stuart beteg, csak az tűnt föl, hogy megpróbált leszokni a dohányzásról. A cigarettáit csikknyi darabokra vágta, és egy ilyet szívott el, ha nagyon rájött a dohányozhatnék. Többen állították, hogy belső vérzést kapott, mert valaki fejbe rúgta. Az egyik fellépésünk után valóban elverték őt Liverpoolban, de ez még pár évvel korábban történt.

Nagyon bensőséges pillanatokat éltünk át, amikor visszatért, és így visszatekintve világos, hogy ő akkor már le akarta zárni az életét. Azután visszament Hamburgba, és ott kapott agyvérzést, ami el is vitte - éppen egy nappal azelőtt, hogy a Beatles is visszatért oda. Akkor egyébként rubeolám volt, és egy nappal később követtem a fiúkat, Brian Epsteinnel együtt,- életemben akkor ültem először repülőn.

Stuart temetésére nem mentünk el. Pedig mindnyájunkat lesújtott az eset, de a legjobban Astridot sajnáltuk. Utána eljárt a fellépéseinkre, és sokat üldögélt ott.

Talán egy picit enyhítette a fájdalmát, hogy nem egyedül kellett elviselnie, hanem velünk lehetett.

JOHN: Stuartra mindig felnéztem. Egyedül benne bíztam, hogy mindig szemembe mondja az igazat. Ő sohasem kamuból mondta, hogy jól csináltam valamit, ezért megbíztam az ítéletében. Pedig mi néha nagyon csúnyán bántunk vele, különösen Paul piszkálta örökké. Később magyarázkodhattam eleget, hogy valójában kedveltük.

GEORGE: Abban az időben, amikor örökké nagy hajszában éltünk, és már megint utaztunk valahová a teherautóval, néha előfordult, hogy támadt valami nézet-eltérés, és egymásnak estek Paullal. Egyszer még dulakodni is kezdtek, mert Paul azt hitte, könnyen elbánik a nála alacsonyabb Stuarttal, de akkor derült ki, mennyi erő van benne.

Egyszer én is összekaptam egy kicsit Stuarttal, de ettől az esettől eltekintve mindig nagyon jóban voltunk, és ahogy múlt az idő, egyre inkább.

PAUL: Akkor döbbenetesnek tűnt, hogy valaki a mi korosztályunkból meghaljon, hiszen még annyira fiatalok voltunk. Meghalni az idősebb emberek szoktak, ezért nagy megrázkódtatást jelentett, hogy ez Stuarttal is megtörténhetett. Ami engem illet, éreztem némi bűntudatot is, mivel olykor nem éppen barátian viselkedtem vele. Pedig idővel összebarátkozunk, de azért volt egy-két balhénk, főleg mert féltékenyek voltunk egymásra John miatt. Valójában mind az ő barátságáért versengtünk, és Stuart volt vele együtt a leggyakrabban, mivel együtt jártak a főiskolára, mi többiek meg féltékenyek voltunk emiatt. Ráadásul mindig is törekedtem arra, hogy a banda a lehető legjobb legyen szakmailag, emiatt sokszor rászóltam Stuartra, ha melléfogott egy-egy hangot. A halála azonban nagy tragédia volt, már csak azért is, mert igen nagy festő lehetett volna belőle, ahogyan ez a vázlatfüzeteiből kiderül.

Mi többiek nem álltunk annyira közel Stuhoz, mint John - ők egy darabig együtt is laktak de azért a mi kapcsolatunk is meglehetősen szoros volt vele. Ezért aztán mindenkit lesújtott a halála,- a csapást csak az enyhítette, hogy ő nem jött velünk haza Hamburgból, ezért volt időnk megszokni, hogy nincs közöttünk.

Nem igaz, amit egyesek állítottak, hogy John egyenesen nevetett, amikor meghallotta Stuart halálhírét, de az igaz, hogy nem gyászoltuk őt látványosan, hiszen még annyira fiatalok voltunk. Olyasmit kérdezgettünk egymástól, hogy „Mit gondolsz, tényleg nem jön vissza?", merthogy egymás között megállapodtunk, hogy ha valamelyikünk meghal, feltétlenül visszatér, és jelt ad a többieknek, ha csakugyan van valamilyen túlvilág. Stuart ment el elsőnek, ezért aztán tőle vártuk ezt a jelet.

GEORGE: Amikor ismét visszatértünk Hamburgba, a Star klubban léptünk föl, amit nagyon szerettünk, mert jó nagy hely, és remek erősítő rendszerrel volt felszerelve. Ráadásul ekkor már szállodában laktunk. Viszonylag messzire volt a klubtól, a Reeperbahnnak a belváros felőli végén. Jó pár hónapig laktunk benne.

PAUL: A Star klub nagyon klassz hely volt. A tulajdonosának, Manfred Weissledernek és Horst Faschernek egyaránt Mercedes sportkocsija volt, ami az elegancia csúcsának számított. Horst korábban, amikor még bokszolt, megjárta a börtönt is, mert egyszer megölt egy matrózt egy kocsmai verekedésben. Velünk mindketten igazán atyailag bántak, vagy talán úgy vigyáztak ránk, mintha a háziállataik lennénk. Mindkettő nagy gengszter volt, de paradox módon mi éppen ettől voltunk biztonságban.

JOHN: Velünk egy időben tartózkodott Hamburgban Gene Vincent, meg Little Richard is, és sok sztori kapott lábra a kalandjainkról, különösen Gene Vincenttel, aki valóban balhés pasas volt. Vele a kulisszák mögött találkoztunk, úgy értem, mondjuk a budiban, ahol csakugyan adódtak cikis helyzetek.

PAUL: Gene valaha matróz volt, és mindig azzal gyötört, ha akarja, eszméletlenné tud tenni, merthogy ismer két pontot is, amit csak meg kell nyomni, hogy a másik pasas elájuljon. Mindig biztatott, próbáljam ki, az egész csak egy percig fog tartani, de én húzódoztam.

GEORGE: Egy nap összefutottam a Star klub bárjában Gene Vincenttel az egyik szünetben. Odaszólt, hogy kövessem. Taxiba vágtuk magunkat, és a reeperbahni szállására hajtattunk. Útközben jöttem rá, hogy tiszta ideg, mert a fejébe vette, hogy a menedzsere keféli a nőjét!

BEROHANTUNK A HÁZBA, MAJD A LAKÁS AJTAJÁHOZ ÉRVE GENE KIGOMBOLTA A KABÁTJÁT, ÉS PISZTOLYT VETT ELŐ. A KEZEMBE ADTA AZZAL, HOGY FOGJAM MEG EGY PILLANATRA, AZTÁN ELKEZDTE VERNI AZ AJTÓT, ÉS AZT ORDÍTOTTA: - HENRY. TE ROHADT! GYERE KI! - ÉN RÖGTÖN ARRA GONDOLTAM: „NA, ÉN MÁR ITT SE VAGYOK", AZZAL VISSZAADTAM NEKI A PISZTOLYT, ÉS ELTŰZTEM A FRANCBA.

PAUL: Eljártunk autóval Hamburgból Lübeck-be, a Keleti-tenger partjára. Astrid ötlete volt. A családjuknak volt ott egy víkendháza. Oda jártunk el aztán kirándulni. Emlékszem, egyszer egy Roy Young nevű zongoristával mentem oda, és nagyon tetszett nekünk az Autobahn, merthogy Angliában akkor még nemigen voltak autópályák. Mercedes-szel mentünk, és igazán gyorsan lehetett hajtani, úgyhogy nagy élmény volt.

NEIL: Csaknem mindegyik lemeztársaság elutasította őket. Végre aztán Brian azt táviratozta Hamburgba.- „EMI jelvétel kilátásban. Próbáljatok új anyagot."

Vagyis Brian egyből lemezzel kecsegtette őket, pedig csak arról volt szó, hogy az egyik producer, George Martin hajlandó volt őket meghallgatni.

GEORGE: A Parlophone-hoz 1962 júniusában mentünk meghallgatásra. Egészen jól sikerült. Azt hiszem, George Martinnak az volt a benyomása rólunk, hogy még kezdetlegesen és darabosan játszunk, de van bennünk valami eredeti. Többek között a „Love Me Do"-t, a „PS I Love You’’-t, az „Ask Me Why"-t, a „Besame Mucho"-t, meg a „Your Heet's Too Big"-et játszottuk el,- az utóbbi egyébként Fats Waller száma volt, ami Paul apjának a hatására került be a programunkba.

Mire emlékszem George Martinból az első alkalommal? Az tűnt föl, ahogy beszélt. Nem volt az sem cockney, sem liverpooli vagy birminghami angol, márpedig aki nem így beszélt, az számunkra nagyon modorosnak tűnt. Barátságosan viselkedett, de mégis tanító bácsisan: tiszteletet parancsolt, ugyanakkor éreztette, hogy nem egy vaskalapos fazon, érti a tréfát is. Ismert sztori, hogy amikor befejeztük a felvételt a kettes stúdióban, és fölmentünk az emeletre, elkezdett mindenfélét magyarázni, aztán megkérdezte : - No fiúk, van valami, ami nem tetszik? -, mire egy darabig szótlanul toporogtunk, aztán én rávágtam: - Igen, van! A maga nyakkendője! - Egy pillanatra leszült csönd lett, de aztán elnevettük magunkat, majd ő is_; hiába, no, ha az ember liverpooli, akkor félig-meddig vérében van a bohóckodás.

PAUL: George Martinnak az volt a híre, hogy az EMI-nál ő felel a másodrangúnak tartott produkciókért, mint például a Goons felvételei. A nagymenőknek, például Shirley Bassey-nek nem George volt a producere, neki csak a „futottak még” kategória jutott, és mi akkor jócskán „futottunk még". Hajlandó volt meghallgatni bennünket, és a próbafelvétel nem sikerült igazán acélosra, mert elégedetlen volt Pete Besttel.

George Martin ahhoz szokott hozzá, hogy a dobosok tökéletesen alkalmazkodnak a zenekar ritmusához, mivel nagyzenekari dobos csak az lehetett, akinek tökéletes ritmusérzéke volt. A liverpooli dobosok viszont szívből és lendületből doboltak, de nem tudták tökéletesen tartani a ritmust. Ez aztán a lemezproducereket zavarta. George félre is vont minket, és azt mondta: - A dobosotok nagyon nem tetszik. Nem lennétek hajlandók lecserélni? - Kórusban vágtuk rá, hogy nem, aztán végül mégis beadtuk a derekunkat.

Kegyetlen dolog volt, amin túl kellett esnünk. Gyereklejjel úgy gondoltuk, hogy az ember nem árulhatja el a cimboráját, de a jövőnk forgott kockán, és végig kellett gondolnunk azt a lehetőséget, hogy mi van, ha most Pete miatt nem kapunk szerződést?

Akkoriban mindenki nagy ügyet csinált abból, hogy mi, úgymond, „ejtettük" Pete-et. Sajnálom őt, mert igen szép karriertől esett el emiatt, de ez a mi részünkről szigorúan szakmai döntés volt. Miután nem ütötte meg a mércét, egyszerűen nem volt más választásunk.

JOHN: Évek múltán kapott lábra az a legenda, hogy Pete valójában nagy dobos volt, és nem kellett volna mennie, ha Paul nem féltékeny rá amiatt, hogy túl jóképű. Ez ökörség. Kétségtelen, hogy nem jöttek ki túl jól egymással, de ennek az volt a fő oka, hogy Pete kissé buta volt. Úgy értem, nem zavart ő egyikünket sem, de nem is volt igazán közénk való, mert mindegyikünknek elég gyorsan vág az esze, ő viszont kissé tompa volt. Úgy került be a csapatba, hogy az első hamburgi útra nem indulhattunk el dobos nélkül, és hirtelenjében ő volt kéznél. Már akkor is úgy gondoltuk, hogy lecseréljük, mihelyt találunk egy igazán jó dobost, csakhogy mire hazatértünk Németországból, annyit már megtanult, hogyan tartsa a négynegyedes ütemet, meg hát jól nézett ki, tetszett a lányoknak, ezért ebből a szempontból nem lógott ki közülünk.

Gyáván viselkedtünk, amikor kirúgtuk. Brianre hárítottuk a feladatot. De ha mi mondtuk volna meg neki, az még nagyobb szemétség lett volna, s talán még verekedésbe is torkollik.

PAUL: Pete személyiségéről is szó volt, nemcsak arról, hogy nem volt jó dobos. Másban is különbözött tőlünk, nem volt olyan diákos a külseje. Ő egy egyszerű gyerek volt, aki nagyon tetszett a lányoknak. Egyszerű volt, és magának való.

JOHN: Két vezető banda volt akkoriban Liverpoolban: a Big Three és a Rory Storm and the Hurricanes. Ringo az utóbbiban dobolt. Ő meg a Big Three dobosa már akkor menők voltak, amikor mi még el sem kezdtünk zenélni.

Ringóról természetesen hallottunk, hiszen ő már népszerű volt a találkozásunk előtt is, teljesen a saját jogán. Nemcsak profi dobos volt, hanem énekelni is tudott, és a tehetségével előbb-utóbb mindenképpen érvényesült volna. Ha nem lett volna a Beatles, nem tudom, mi vált volna belőle, mivel mind nagyon jól tudjuk, hogy megvan benne a tehetség szikrája, csak éppen nem tudjuk megmondani, hogy pontosan miféle tehetségé. De van benne valami, ami átmegy a rivaldán, ezért biztosra veszem, hogy előbb-utóbb nélkülünk is híressé vált volna.

PAUL: FEJÜNKBE VETTÜK, HOGY MEG KELL SZEREZNÜNK „A LEGNAGYOBB DOBOST LIVERPOOLBAN”, AKI VÉLEMÉNYÜNK SZERINT NEM VOLT MÁS, MINT RINGO STARR. TUDTUK, HOGY JÓVAL MIELŐTTÜNK MŰVÉSZNEVET VETT FEL, SZAKÁLLAT NÖVESZTETT, MÁR FELNŐTT, ÉS VOLT EGY ZEPHYR ZODIACJA.

Így aztán tettünk egy ajánlatot Ringónak, Pete-től viszont sajnos búcsút kellett vennünk.

GEORGE: Számomra egyértelműnek tűnt a választás, amikor Pete betegeskedett, Ringót kértük meg, hogy ugorjon be helyette, és az ilyen alkalmakkor mindig úgy tűnt, hogy nagyon együtt van a banda.

A cserében meglehetősen nagy szerepem volt. Mindent megmozgattam azért, hogy Ringó csatlakozzék hozzánk, és addig rágtam John és Paul fülét, amíg ők is nem hajlottak erre. Egyszer elmentem Ringóékhoz, de nem volt otthon. A mamája megkínált teával, és akkor mondtam neki, hogy szeretnénk, ha a fia csatlakozna hozzánk. A mama azt mondta: Jelenleg a butlinsi táborban dobol Rory együttesében, de ha hazatelefonál, megmondom neki, hogy hívjon föl téged.

Nem tudtuk, hogyan mondjuk meg Pete-nek, hogy mennie kell. De hát hogy is lehetne bárkinek simán megmondani az ilyesmit? Igaz, hogy Pete valójában nem töltött hosszú időt a Beatlesben, mert két év nem olyan sok, de amikor még annyira fiatal az ember, nagyon a szívére veszi, ha kizárják egy csapatból, és az ilyesmit sehogyan sem lehet tapintatosan csinálni. De akkor már volt menedzserünk: Brian Epstein, így aztán reá hárítottuk ezt a kellemetlen feladatot.

RINGO: A Beatlesével egyidejűleg kaptam két másik ajánlatot is, éspedig a King Size Taylor and the Dominoestól, meg a Gerry and the Pacemakerstől. (Képzeljék, Gerry basszgitárosnak akart szerződtetni! Sem addig, sem azóta nem játszottam basszusgitáron, mégis meggondoltam az ajánlatot, mert előbbre kerülhettem volna egy sorral a színpadon. Akkor még senki sem törődött valami nagyon azzal, hogy valakinek mekkora gyakorlata van egy-egy adott hangszeren.)

Addigra már sokszor hallottam játszani a Beatlest, és egy csomó fénykép is készült rólam, amint ott ülök a színpad szélén, miközben ők játszanak. Aztán egy reggel, pontosabban már déltájban, anyám azzal kopogott be az ajtón, hogy Brian Epstein van odakint, és beszélni akar velem. Nem sokat tudtam róla még akkor, bár mindenki felfigyelt rá, hogy a Beatlesnek van igazi menedzsere, mert ez akkor még példátlan volt Liverpoolban. Akkor csak azt kérdezte, nem dobolnék-e a Beatles-szel a Cavernben a déli fellépésen. Azt feleltem: „Megiszom egy teát, és magamra kapom a nadrágot, aztán már megyek is!"

Akkoriban nagyon sok szám közös volt a különböző együttesek műsorában, és nem volt különleges dolog az ilyen beugrás. Egyszer Crosbyban, ahol rajtunk kívül még két banda lépett fel, a másik két dobos nem jelent meg, így aztán mindhárom együttesben én doboltam, összesen három órát, merthogy mindenkire kétszer fél óra jutott. Amikor egy-egy műsor után lement a függöny, zakót cseréltem, és átültem egy másik zenekarba. Felment a függöny, és még mindig én ültem a doboknál, és ez ötször egymás után lejátszódott.

Nem volt érdekes, jó erőben voltam, bírtam szuflával, meg hát ismertük egymás számait is.

Amikor vége volt a műsornak a Cavernben, átmentünk egy másik klubba néhány italra. Aztán megköszöntük egymásnak a játékot, mindenki nagyon jól érezte magát, de búcsút vettem tőlük. Csakhogy jött nemsokára az újabb felkérés: „Nem játszanál megint a fiúkkal? Pete nem tud eljönni." No, hát én nagyon szerettem velük játszani, ráadásul jól meg is fizettek, miért is ne mentem volna? Ez megtörtént háromszor-négyszer, jól összehaverkodtunk, de a fellépések után visszamentem Roryékhoz.

Aztán egy szép napon, amikor Roryekkal harmadszor játszottunk Butlinsban, Brian azzal hívott föl, nem csatlakoznék-e állandóra a Beatleshez. Észre se vettem, hogy jó ideje erre megy ki a játék, teljesen lekötött a rengeteg dobolás. Pedig Brian nem magától hívott föl, hanem a fiúk biztatására. Különösen George brusztolt sokat azért, hogy szerződtessenek.

A Beatlesnek akkor már készen volt egy szalagja, arra készültek, hogy néhány számukat ki fogja adni az EMI. Akkoriban egy ilyen kis vacak műanyag lemez aranyat, illetve annál is többet ért a szemünkben. Az ember a lelkét is eladta volna azért, hogy lemezre kerülhessen. Ezért aztán azt mondtam Briannek: - Rendben van, csakhogy még hónapokig ideköt a szerződésem. Most hirtelenjében nem szállhatok ki.

Végül megígértem, hogy szombaton csatlakozom a Beatleshez, mert az a Hurricanes szabadnapja volt. Tehát Rorynak három nap állt a rendelkezésére, hogy másik dobost keressen.

Hát ilyen simán ment az egész. Amikor John meglátott, csak annyit mondott, hogy borotváljam le a szakállamat és változtassam meg a frizurámat, amit meg is tettem. Pete Bestet nem sajnáltam, hisz nem volt vele semmilyen kapcsolatom, és tudtam, hogy sokkal jobb dobos vagyok nála.

Elég zűrösre sikerült a csatlakozásom utáni első fellépésünk a Cavernben. Nagy veszekedés, sőt verekedés tört ki, mert a rajongók fele helyeselte a doboscserét, a másik fele meg nem.

GEORGE: Néhány rajongó azt kiabálta, hogy „Pete a legjobb:", meg hogy „Nem kell Ringó!", de ez egy kis csoport volt, és eleinte nem törődtünk velük. Aztán vagy félóra után kezdett minket is bosszantani a dolog, és oda is szóltam valamit a bekiabálóknak. Amikor meg kiléptünk az öltözőből a sötét hátsó folyosóra, kaptam egy jó nagyot a pofámba. Ez volt az ára, hogy megszereztük magunknak Ringót.

JOHN: Pete Besttel nem történt semmi különös. Egyszer eljutott Amerikába is a saját együttesével, ami gondolom, feldobta, de aztán kiszállt, családot alapított, és pék lett belőle. Úgy rémlik, mintha azt nyilatkozta volna, hogy direkt örül, hogy nem kellett velünk végigcsinálnia az egészet.

RINGO: Lábjegyzetként a témához csak annyit, hogy Neil Aspinall nagyon jóban volt Pete Besttel, sőt az egész Best családdal, ezért aztán néhány hétig nem volt hajlandó felállítani az én dobfelszerelésemet, ezt magamnak kellett csinálnom. Aztán valahogy megbékélt velem, hiszen nem volt senkije és semmije a Beatlesen kívül, csak az, hogy vezeti az autót, meg gondoskodik a felszerelésünkről.

PAUL: Pete Best jól dobolt, de voltak bizonyos korlátai. A Beatles-felvételeken jól hallható a különbség kettejük között. Onnantól, hogy Ringó dobol, több bennünk a svung, több eredeti váltás hallható, és az együttes akkor került sínre. Az új kombináció már maga volt a tökély: Ringó a maga pontos ütemével, lakonikus humorával és a Buster Keaton-os sármjával, John az éles eszével és rockerségével, na meg a másik, meglehetősen érzelmes oldalával, George a technikai virtuozitásával és azzal, hogy rockot ő is nagyon jól tudott énekelni, és hát én sem voltam olyan rossz, sem a gitáron, sem ha akár gyors, akár lassú számot kellett elénekelni.

JOHN: ÚCY NŐSÜLTEM MEG, HOGY AZT SEM TUDTAM, MILYEN VALLÁSÚ A FELESÉGEM. FELŐLEM AKÁR MUZULMÁN IS I.EHETETT VOLNA.

GEORGE: John esküvőjére alig emlékszem. Mindenesetre 1962 augusztusában volt. Egy délután beugrottak egy házasságkötő terembe, de este már mentünk Brian kocsiján egy fellépésre. John csak annyit mondott: „Fiúk, ma feleségül vettem Cynthiát''. Egyáltalán nem akarta titokban tartani, csak éppen fölöslegesnek vélte, hogy bejelentse a sajtónak. Nem is volt semmi különösebb szertartás, csak öt percre bementek valahová, hogy hivatalossá tegyék a kapcsolatukat. Hiába, más idők voltak azok, akkor még nem értünk rá semmire.

JOHN: Cynthia mellettem vált felnőtté a Beatles-években. Nem sokkal az első lemezünk felvétele előtt házasodtunk össze. Megdöbbentem, amikor közölte velem, hogy állapotos, de egyből azt mondtam: Jó, akkor össze fogunk házasodni." Egyáltalán nem tiltakoztam ellene. Előző nap elújságoltam Miminek, hogy Cyn gyereket vár, ezért másnap összeházasodunk. nem akar-e eljönni? Csak nyögött egy nagyot. Amikor meg benn voltunk a házasságkötő teremben, kinn a folyosón valami fúrót vagy mit működtettek, ezért egy büdös szót sem hallottam abból, amit az anyakönyvvezető mondott. Utána csirkét ebédeltünk a szemközti büfében. Nem csaptunk nagy felhajtást.

Azt hittem, hogy ezek után búcsút kell majd vennem a csapattól. Egyikünk sem vitt soha csajt a Cavernbe, mert azt hittük, ezzel elveszítenénk néhány rajongónkat, de erről később kiderült, hogy marhaság volt. Viszont zavart egy kicsit maga a tudat, hogy na, most már nős ember vagyok. Egy kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember rájön, hogy felemás zoknit vett föl, vagy hogy nyitva van a slicce.'’^,

RINGO: Nem mentem el az esküvőre, mert nem is tudtam róla. John és Cynthia mindenki elől titkolta. Még arra is vigyáztak, nehogy előttem célzást tegyenek rá. „Pszt! Ne Ringó előtt!" Azt hiszem azért, mert kezdetben még nem tekintettek teljes jogú Beatle-nek. Technikailag már csatlakoztam, de emberileg még nem. John csak akkor közölte velem, hogy házas, amikor turnéra indultunk, és ott már meglehetősen összerázódtunk.

JOHN: Nem titkoltuk mi a házasságunkat, de eleinte nem is beszéltünk róla, mert senki sem kérdezte. A sajtót egyszerűen nem érdekelte, hogy házasok vagyunk-e Cynthiával vagy sem. Inkább azt kérdezték tőlem, hogy „Milyen nők tetszenek magának, John?", amire én rendre azt feleltem, hogy „Hát a szőkék".

Igaz, nem jöttem elő a farbával, hogy „De kérem, én már nős vagyok", viszont sohasem állítottam azt sem, hogy nem vagyok az. Nem értettem, miért lenne ez olyan érdekes, mivel engem sohasem érdekelt más sztárok magánélete.

BRIAN: Először azt kértem tőlük, dobják sutba a bőrdzsekit, majd nem sokkal később megtiltottam, hogy farmerben lépjenek föl. A következő lépésben rávettem őket a szvetterre, majd igen nagy nehézségek árán a rendes öltönyre. Lehet, hogy első ízben csak egy BBC-műsor nyilvános felvételére voltak hajlandók rendesen felöltözni.

PAUL: Amikor megismerkedtünk Brian Epsteinnel, még bőrszerkóban jártunk. Aztán többen is azt mondták, hogy túl vadul nézünk ki. És, ami a fő, így gondolták az ügynökeink is, sőt már Astrid is néhányszor öltönyben fényképezett le bennünket Németországban. De valójában Brian beszélt rá bennünket az öltönyre. Bölcsen azt mondta: - Nehogy már amiatt hiúsuljon meg egy nagy lehetőségetek, mert bőrruhát viseltek! - Ez eléggé hatott rám, mert már a gatesheadi cserkészek esete óta úgy gondoltam, hogy a külső fontos, és a moheröltöny, amit végül választottunk, egy kicsit a fekete énekeseket idézte, úgyhogy kompromisszumnak elment.

Később azt vágták a fejemhez, hogy én árultam el a bőrdzsekis Beatlest, de ha jól emlékszem, senkit sem kellett kötélen húzni a szabóhoz. Igen vidáman mentünk át a folyón túlra, Wirralba a Beno Dorn nevű szabócskához. Akkor kezdett átalakulni a külsőnk, mert néha még fölvettük ugyan a bőrszerkót, de az elegánsabb fellépéseken már a moheröltönyökben játszottunk. Elvégre még mindig nem futottunk be igazán, minden font számított, és ezeket a fellépéseket legalább jól fizették. Ez azonban valóban a hamburgi korszakunk végét jelentette.

JOHN: Ha kimozdultunk Liverpoolból, mondjuk valahová délre tánctermekben játszani, akkor a szervezőknek nemigen tetszett a bőrszerkónk. Szerintük kissé bunkón néztünk ki benne. Így aztán Epstein kénytelen volt azt mondani: - Figyeljetek, hát nem megéri ennyi meg ennyi pénzért fölvenni azt a nyomorult öltönyt? - Nekünk meg amúgy sem volt semmi kifogásunk egy igazán elegáns fekete öltöny ellen. Szerettük persze a bőrt és a farmert is, de azért nem volt rossz érzés öltönyben járni még civilben sem. Szóval valahogy úgy gondolkoztunk:

- Jól van, Brian, igazad van, már miért ne vennénk föl azt az öltönyt? Felvesszük mi akár a ballonkabátot is, ha eleget fizetnek érte, nem esküdtünk meg senkinek, hogy most már örökké bőrdzsekiben fogunk járni!

RINGO: BRIAN CSAK ANNYIBAN VÁLTOZTATTA MEG A KÜLSŐNKET, HOGY KISSÉ KIGLANCOLT BENNÜNKET. AMI AZ ÉN KÜLSŐMET ILLETI, ABBA MINDENKI BELEPOFÁZOTT. ÉN HULIGÁNOSAN HÁTRAFÉSÜLTEM A HAJAMAT, ÜGY NYÍRATTAM, MINT TONY CURTIS, ÉS PAJESZT NÖVESZTETTEM, DE MINDENKI NEKEM ESETT, HOGY A PAJESZT SZEDJEM LE ÉS A HAJAM FÉSÜLJEM ELŐRE, HÁT MEGTETTEM.

GEORGE: Gondolom, az volt a baj az eredeti külsőnkkel, hogy nem volt clcg „rendes". A bőrdzsekis és hosszú hajú gyerekeket még ma is huligánpalántának tartják.

Na már most Brian Epstein a felső középosztályba tartozott, és megvolt a maga elképzelése arról, hogyan tehetünk jobb hatást a producerekre. Mi pedig boldogan váltottunk külsőt a több pénzért és fellépésért cserébe.

JOHN: Brian és Paul örökké azért cseszegettek, hogy vágjam rövidebbre a hajamat. Akkoriban hosszabb volt a hajam, mint amilyennek a reklámfotókon látszik, mert a fotósok mindig megigazították egy kicsit, de a privát felvételeken kiderül, hogy egészen hosszú és hátranyalt. A huligánok így viselték a hajukat, Tony Curtis mintájára. A legtöbbünk haja elég zsíros is volt.

Szóval Brian vágott bennünket puccba, de ebben Paul is lelkesen támogatta. És ha csak annyi kis lázadást engedtem meg magamnak, hogy lazára kötöttem a nyakkendőmet, és nem gomboltam be a legfelső gombot az ingemen, Paul odajött hozzám, és megigazította. Megpróbáltam legalább Ceorge-ot a magam oldalára állítani.

Nemrég néztem meg az első tévéfilmet, amit rólunk készítettek. Na, ott állunk az öltönyökben, és mintha nem is mi lennénk azok. Amikor ezt a filmet láttam, megértettem, hogy akkor kezdtük mi szépen eladni a lelkünket.

PAUL: Azt hiszem, John később abban a hitben tetszelgett, hogy annak idején ő volt a lázadó, én meg próbáltam betörni őt, de ebből egy szó nem igaz. Egyszerre lettünk jólfésültek. Én sohasem vágtam le a haját, nem gomboltam be az ingét, és nem igazítottam meg a nyakkendőjét sem.

NEIL: 1962-re már nagy hírük volt északnyugaton. Azon a környéken a Granada volt a helyi tévétársaság. Az ő műsoruk volt a „Know The North" („Észak-Anglia bemutatkozik"), amelybe fölvették egy műsorunkat a Cavernben. Ringó éppen akkor lépett be a csapatba, erre utalnak a nézők egyes bekiabálásai.

GEORGE: Augusztusban jeleni meg a Cavernben a Granada tévéstábja. Nagyon meleg volt, mégis arra kértek, hogy öltözzünk föl rendesen. Abban maradtunk, hogy fehér ing, nyakkendő és fekete szvetter lesz rajtunk, tényleg elegánsak voltunk. Először szerepeltünk képernyőn, és odáig voltunk.

PAUL: Szeptemberben ismét elmentünk az EMI-hoz, de már Ringóval érkeztünk, no meg szerződéssel a zsebünkben.

Ekkor léptünk ki a „világ színpadára". A művészbejárón mentünk be, de még magunk állítottuk föl a felszerelésünket. Tízre értünk oda, és már fél tizenegykor készen álltunk a felvételre; két számmal kellett elkészülnünk fél kettőig. Aztán következett egy óra ebédszünet, és a kajáért fizetnünk kellett. Elmentünk a sarkon túli Alma pubba, a St John's Wood végében. Fiatalok voltunk, a pubba meg felnőttek jártak, ezért rágyújtottunk, hogy felnőttesebbnek nézzünk ki, és rendeltünk egy-egy félpintes sört, meg sajtos rolókat. Aztán mentünk vissza, hogy folytassuk fél háromtól fél hatig. Ez alatt a kétszer három óra alatt kellett tökéletesen fölvennünk összesen négy dalt.

Amikor sikerült egy-egy számot igazán jól eljátszani, megkérdezték: - No, nem jöttök föl visszahallgatni? -, mi meg arra gondoltunk: „Föl - a mennyországba?" Addig ugye nem is hallottuk rendesen, hogy mit csinálunk. No persze hallottuk magunkat menet közben, a fejhallgatókból, de hangszóróból egészen más, sokkal izgalmasabb volt: - Te, figyuzz! Ez tisztára úgy szól, mint egy hanglemez! Ez baromi jó! - No, ekkor bolondultunk bele tisztára a lemezkészítésbe, és amikor leültünk Johnnal, hogy megírjuk a következő néhány dalunkat, már az járt a fejünkben: „Emlékszel, milyen izgi volt? No lássuk, nem tudunk-e még annál is valami jobbat csinálni!"

RINGO: Az EMI-nál végül is sikerünk volt, mert a felvétel után George Martin úgy döntött,, hogy elő mer velünk hozakodni. Csak az volt a furcsa, hogy többen aggódtak azért, mert északiak vagyunk.

Amikor először voltam ott szeptemberben, néhány számot csak úgy megmutattunk George Martinnak,- eljátszottuk neki a „Please Please Me"-t is. Erre azért emlékszem, mert a felvételén a lábammal a nagydobot működtettem, a kezemben meg egy csörgődobot és egy rumbatököt ráztam. Azt hiszem, George Martin emiatt helyettesített engem a „proli" Andy White-tal, amikor egy héttel később elmentünk lemezre venni a „Love Me Do”-t. Ezt az Andyt már korábban készenlétben tartották Pete Best miatt, és George valahogy rám is kiterjesztette a bizalmatlanságát.

Ez rettentően rosszulesett. Eljövök teljesen harcra készen, és azt kell hallanom, hogy „van itt egy profi dobos!" Azóta a jó öreg George már ezerszer bocsánatot kért, de akkor borzalmas érzés volt, és még évekig gyűlöltem őt emiatt. És csak kérjen nyugodtan bocsánatot még ezerszer!

Na, szóval emiatt dobol Andy a „Love Me Do" kislemezen, de a nagylemezre már velem vették föl ugyanezt a számot. Andy nem művelt semmi különöset, amit ne tudtam volna utánacsinálni. Ezentúl minden Beatles-számon én doboltam (ja, kivéve a „Back In The USSR"-t meg még néhányat).

PAUL Rettenetes volt, amikor kiderült, hogy George Martin nincs megelégedve Ringóval. Ö akkor még nem tudta tökéletesen tartani a ritmust,- később már a metronómot lehetett hozzáigazítani, és ez az adottság már eleve megvolt benne, de George számára nem tűnt annyira precíznek, mint egy hivatásos dobos. így került ki Ringó az első felvételből. George félrevont minket, és közölte: - Ezt a számot egy másik dobossal szeretném fölvenni.

Nagyon nehezen mentünk bele. Azt mondtuk: - Ringónak kell dobolnia, mert végre van egy jó dobosunk, és nem akarjuk elveszíteni. -De George megmakacsolta magát, és így a legelső felvett számunkon nem Ringó dobol, ő csak a csörgődobot rázza.

Azt hiszem, sohasem tette túl magát ezen. Szörnyű kínos lehetett neki, amikor visszamentünk Liverpoolba, és mindenki azt kérdezte, hogy sikerült a felvétel. Mindenkinek azt mondta, hogy „A B oldal jó", sosem ismerte el, hogy az A is az, mivel félig-meddig kicbrudalták belőle.

NEIL: A Beatlest azokon a felvételeken, szeptember 4-én és l i-m felkérték arra, hogy vegyék fel Mitch Murray dalát, a „Horn Do You Do It"-et. Akkoriban ez még úgy ment, hogy a szerző a kiadó embere volt, a kiadó meg kiadta az ukázt a producernek, aki meg rálőcsölte a zenekarra, hogy vegyék fel. Elsőnek a Beatles mondta azt, hogy kösz, de mi inkább a saját számainkat játszanánk.

PAUL: George Martin azt magyarázgatta, hogy a lemeziparban vannak a szerzők meg az előadók. Normális körülmények között az embernek a kiadó meg a producer együtt szabja meg, hogy milyen dalokat vegyen fel. Csakhogy mi úgy indultunk útnak, hogy megvoltak a saját számaink.

Mitch Murray dalszerző volt, ő írta a „How Do You Do"-t, tudják: „Hogy csinálod, mondd, mivel hatsz rám ennyire?" meghallgattuk a demószalagját, aztán azt mondtuk: - Oké, George, ez sláger lesz, csakhogy nekünk van egy olyan saját számunk, hogy „Love Me Do". Erre ő: - Nem hiszem, hogy abból akkora sláger lesz, mint ebből. - Azt feleltük: - Az lehet, de az a szám mi vagyunk. Bluesosak akarunk lenni, nem pedig „la-di-da"-sak. Nem mehetünk haza ezzel a dallal Liverpoolba, mert kiröhögnek érte. Majd fölvesszük a „Love Me Do"-t, ami tetszeni fog az olyan együtteseknek, melyeket mi tisztelünk, például a Big Three-nek. Attól nagyon tartottunk, hogy a többi liverpooli banda majd kinevet bennünket. George azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy az a dal nagy sláger lesz, mire végül beleegyeztünk, hogy majd megtanuljuk.

Hazamentünk, picit átpofoztuk, még fel is vettük, aztán George Martin megjegyezte, hogy „Na, még így is sláger". Mondtuk, hogy utáljuk, így végül a Gerry and the Pacemakers kapta meg George-tól. Gerry tiszteletben tartotta a demónkat, és végül ez lett az első nagy slágere.

GEORGE: A „Love Me Do"-t színpadon már sokszor előadtuk, és éreztük, hogy jól megy, meg különben is John és Paul szerezte. Ragaszkodtunk is hozzá, mert amit helyette akartak, azt nagyon nyúlósnak éreztük.

George Martin meghallgatta egymás után a két dalt, és azt hiszem, akkor még úgy gondolta, hogy majd a „How Do You Do It" lesz a második kislemezünk. Csakhogy mi közben előálltunk a „Please Please Me"-vel, ami mindent félresöpört.

GEORGE MARTIN.- Akkoriban még mindennapos volt, hogy az előadók a kiadótól kértek felvehető anyagot. A munkámhoz tartozott, hogy jó számokat keressek, és a Beatlesnek egy igazi slágert akartam találni. Meg voltam róla győződve, hogy a „How Do You Do It" ilyen dal. Természetesen nem a legfantasztikusabb dal, amit életemben hallottam, de éreztem, hogy megvan benne az a valami, ami sok ember tetszését elnyeri, így aztán föl is vettük. John énekelte a szólót. Nem szívesen csinálták, de jó felvétel volt, és kis híján ezt dobtam a piacra a Beatles első kislemezeként.

Végül rábólintottam a „Love Me Do"-ra, mindazonáltal kiadtam volna velük a „How Do You Do It"-et is, ha nem beszélnek rá inkább a „Please Please Me" második verziójára.

RINGO: Amikor először voltunk az EMI-nál, eléggé magam alatt voltam, mert kiebrudaltak az egyik számunkból, de azért arra emlékszem, hogy mind kiálltunk az elvünk mellett: - Ezeket a dalokat mi szereztük, ezért ezeket akarjuk előadni, - Ezért nagyon keményen meg kellett harcolnunk, és én ebben még nem vehettem részt teljes erővel, hiszen új fiú voltam. Inkább a többieket biztattam: - Csak rajta, ne hagyjátok magatokat!

Én ugye akkor még kerestem a helyemet, de ők hál' istennek keményen a sarkukra álltak, és mégsem játszották el az idegen számot. Így visszatekintve hallatlan merészség volt ez, hiszen, mint mondtam, akkoriban bárki eladta volna a lelkét, csak hogy lemezre kerülhessen. Azt hiszem, még Cliff Richard sem merte volna visszautasítani.

GEORGE: Kijöttünk hát a „Love Me Do"-val, és egész szép siker lett: a tizenhetedik helyre kúszott föl a slágerlistán, hála a liverpooli és környékbeli lemezeladásoknak, hiszen már nemcsak otthon, hanem Manchesterben,

Wirralban és egész Lancashire-ben is sokan rajongtak értünk, tehát nem volt a helyezésünkben semmi kamu.

Amikor először hallottam a „Love Me Do"-t a rádióban, a hideg futkosott a hátamon. Úgy tűnt, hogy ez minden idők legjobb száma. Azt is megtudtuk, hogy a Luxi is sugározni fogja egy este úgy fél nyolc tájban. Nálunk, Speke-ben ültünk, és együtt hallgattuk meg. Nagy érzés volt! Arra már nem emlékszem, hogy mi történt a dallal később. Valószínűleg lejjebb csúszott, majd lekerült a listáról, arra viszont jó volt, hogy legközelebb az EMI-ban már jóval kedvesebben fogadjanak bennünket.

RINGO: Amikor megjelent a „Love Me Do”, Brian megszerezte a részletes rádióműsort, és szólt, hogy mondjuk hat huszonötkor fogják játszani, ezért aztán megálltunk az autóval, hogy meghallgassuk, merthogy akkor szinte mindig úton voltunk. Irtó jó érzés volt hallani.

NEIL A fiúk éppen Wirralban vagy Birkenheadben léptek föl, amikor megtudtuk, hogy a „Love Me Do"-ból már ötezer példányt eladtak. Emlékszem, John azt mondta akkor: - Na tessék, hát kell ennél több?

JOHN: Az volt a legjobb, hogy két nap alatt feljutott a slágerlistára. Mindenki azt hitte, hogy kamu van a dologban, legalábbis délen azt gondolták: - Ohó, a menedzserüknek lemezboltja van! Biztosan ő vásárolt föl ennyit, vagy meghamisította az eladási listát! - De Brian nem manipulált.

RINGO: A „Love Me Do" izgalmas volt, még ha nem is lett listavezető. Mi sem azt vártuk tőle, hanem hogy legyen végre egy igazi lemezünk, amit nem a saját pénzünkön vettünk föl egy példányban. De a következő lépés már az volt, hogy feljussunk a slágerlista élére.

1962 végére a „Love Me Do”-ból százezer példány fogyott el, a nagy része persze Liverpoolban. Nekem még mindig van jó pár darabom abból a készletből. (Nem, természetesen csak vicceltem.)

PAUL: Ted Taylortól tanultuk meg, hogyan sminkeljük ki magunkat. Az év végén a peterborough-i Embassy moziban léptünk föl, és a plakátokon jóval Frank Ifield, sőt a Ted Taylor Four alatt hirdettek bennünket. Tednek volt a zongoráján egy fura kis szintetizátora, amin például a „Sooty"-t játszotta. Meg a „Telstar"-t, amitől mindig lázba jött a közönség. Na, ő mondta nekünk, hogy: - Fiúk, egy kicsit sápadtan néztetek ki. Ki kellene sminkelnetek magatokat a fellépésre. - Megkérdeztük, hogyan kell. Azt mondja erre: - Van egy Leichner 27 nevű anyag, amit megkaptok a patikában. Abból dörzsöljetek a képetekre, és akkor valamivel barnábbak lesztek. A szemeteket meg a szátokat pedig húzzátok ki fekete ceruzával, nem fogja észrevenni senki, viszont sokkal jobban fogtok kinézni.

GEORGE: Egy öltözőben voltunk a Ted Taylor Fourral, amelyik a „Son Of Honky Tonk”-ot játszotta, és náluk láttuk először azt a sminket, amit akkoriban „palacsintának" neveztünk. Gondoltuk, nem árt, ha mi is fölteszünk egy kicsit, mert nagyon erős volt a világítás, meg hát tudtuk, hogy ez a szokás. Fölraktuk, de csak tésztaképünk lett tőle. A fotókon jól látszik, hogy Johnnak is ki van húzva feketével a szeme meg a szája, a képünk meg narancsszínű lett attól a „palacsintától''.

PAUL: Rögtön az után a lellépés után készítettek rólunk egy fotót a blackpooli plakátunkhoz. Akkor már csináltak rólunk maszek plakátokat is, de ez teljesen hivatalos volt, négy részre osztva, minden kockában egyikünk arcképével - remekül látszik, hogy feketével ki van húzva a szemünk. Ezt aztán sosem mossuk le magunkról!

NEIL: Brian maga is producer lett, így aztán azt léptetett föl a műsoraiban, akit akart. Kibérelte mondjuk a Tower báltermet New Brightonban, és leszerződtette Little Richardot főműsorszámnak, aki egyébként is Angliában turnézott. Ugyanabban a műsorban, 1962. október 12-én lépett fel három liverpooli együttes is: a Beatles mellett a Gerry and the Pacemakers és az Undertakers. A Beatles persze csak a második számú fellépő lehetett a sztárvendég mögött.

JOHN. Brian szívesen leszerződtette a hanyatlófélben lévő rocksztárokat, például Gene Vincentet vagy Little Richardot. Nem őket akarom bántani, de ezért jöttek át Angliába. Brian mindig úgy állította össze ilyenkor a műsort, hogy közvetlenül a sztárvendég előtt játsszunk, így biztosította, hogy elég sokan hallgassanak bennünket.

Azt el sem tudják képzelni, mennyire izgatottak voltunk mi négyen már attól is, hogy élőben láthatunk egy-egy ilyen nagy rock-előadót, attól a megtiszteltetéstől egyenesen elájultunk, hogy egy színpadon léphetünk föl velük. Az már csak parányi adalék, hogy Little Richardot Billy Preston kísérte akkor orgonán. Olyan tízévesformának nézett ki.

GEORGE: Egy műsorban léptünk föl Little Richarddal akkor is, amikor novemberben negyedszer mentünk Hamburgba, persze a korábbinál sokkal jobb feltételekkel. Minden zenekarnak új Fender erősítőt bocsátottak a rendelkezésére, és mindnyájan külön hotelszobában alhattunk, és ez volt a fő. Korábban Epstein elintézte, hogy egy műsorban játszhassunk Little Richarddal a liverpooli Empire-ban cs a New Brighton-i Tower Ballroomban is, tehát futólag már ismertük.

Hamburgban akkor nagy élet volt, és a klubok rengeteget kaszáltak az italfogyasztásból meg a belépti díjakból. Egy-egy estére akár négy műsort is szerveztek, és ha szerencséjük volt, a közönség háromszor cserélődött ki.

JOHN: A hamburgi Star klubban a színfalak mögül figyeltük, hogyan játszik Little Richard. Néha leült közénk beszélgetni a kulisszák mögött. Felolvasott a Bibliából, aztán csak beszélt, mi meg körülültük és hallgattuk. Még mindig szeretem őt, és szerintem egyike a legnagyobbaknak.

RINGO: Abban az évben a november-decembert töltöttük Hamburgban. Már nem tudom, hol volt a szállásunk. Nem érdekelt, hol lakunk, a lényeg, hogy fantasztikusan éreztem magam. Korábban Rory Stormmal jártam ott, egyszer meg amikor Tony Sheridant kísértem egy hónapig. Most viszont a Beatles-szel mehettem, és a különbség ég és föld volt.

Little Richard a Star klubban lépett föl, és Billy Preston kísérte. Billy még csak tizenhat éves volt, de már akkor is olyan fantasztikusan játszott, mint ma. Nekem annyira tetszett Little Richard műsora, hogy hat napon át esténként kétszer megnéztem.

Egy kicsit nekünk is adta a műsort, mindig rákérdezett, hogy aztán ott vagyunk-e a színfalak mögött.

Csak huszonkét évesek voltunk, még mindig szedtük a Preludint, még mindig ittunk rá jócskán, de még mindig elnéztek nekünk mindent, mivel teljesítettük a szerződésünket. A németek egy dolgot nem bírnak: azt, ha az ember nem jelenik meg pontosan a fellépésén, de hogy milyen állapotban játszik, az már nem érdekelte őket.

JOHN: Bármit megcsináltunk a színpadon. Ott ettünk, dohányoztunk, és szabadon káromkodtunk. Volt olyan este, amikor egy szál gatyában álltam ki a Starban, ahol ott volt fél Liverpool, élén a Gerry and the Pacemakerszel. Akkor aztán igazán lázba tudtuk hozni a közönséget. Volt, hogy ott álltam egy szál gatyában, a nyakamon egy vécéülőkével, meg mindenféle hülye cuccot aggattam magamra. Hiába, egyszerűen nem voltam észnél! Egyszer, amikor éppen Gerryék játszottak, még egy dobszólóba is belekezdtem, amit persze nem bírtam végigcsinálni, mivelhogy egyáltalán nem tudok dobolni.”

RINGO: Akkor még nem számított botrányosnak, ha odamondogattunk a közönségnek. Értették, mit mondunk, szépen visszafelelgettek, és ezzel együtt szerettek bennünket. Nem tudom, általában milyenek a németek, de azok a hamburgiak, akik a közvetlen környezetünkbe tartoztak, mint Horst Fascher, Rudi és még néhányan, igen kemény legények voltak.

Játszani kellett, ha cigánygyerekek potyogtak az égből, akkor is. Hallottam, amikor egyszer azt mondta valaki: — Gyerekek, üssetek már le, mert nem bírom folytatni! - A németek szó szerint felrugdosták az embert a színpadra, ha nem ment magától. Amikor elbúcsúztunk tőlük, akkor meg bőgtek, mint a gyerekek. Amíg ott voltunk, megjátszották a kemény fiút, aztán mikor közeledett a búcsú perce, könnyekkel a szemükben kérdezték: - Nem maradhatnátok mégis? - Horst ilyenkor szíre-szóra elsírta magát. Sosem értettem, mitől ennyire szomorúak hirtelen, amikor előző este csak azt hajtogatták, hogy „mach schau, mach schau"!

PAUL: Játszott a Strangers együttesben egy Harry nevű fazon. Egyszer látom ám a színpad mögött a Star klubban, hogy be van rúgva, és semmi kedve színpadra lépni. Elege lett a játékból, ezért mindenkit azzal nyaggatott, hogy üsse le. Egyáltalán nem értettem, mert arra gondoltam: „Odáig rendben van, hogy ittál egyet, de hogy jut eszedbe, hogy abbahagyd a játékot, és ezzel cserben hagyd a bandádat? Veled tényleg baj van, cimbora, és megérdemelnéd, hogy egyszer tényleg leüssön valaki!"

JOHN: Volt, hogy csak két órát alhattunk, aztán fölkeltettek, bevettük az újabb pirulát, és ez így ment hosszú időn át, merthogy szabadnapunk nem volt,- kissé kezdtünk begolyózni a fáradtságtól, és nagyon szerettünk volna valahol másutt lenni. Miután hazamentünk, a hamburgi emlékek fokozatosan megszépültek, s így szívesen visszatértünk - kivéve az utolsó ottani fellépésünket. Akkor már tényleg elegünk lett. Kezdtük úgy érezni, hogy egy helyben toporgunk. Többször is majdnem abbahagytuk, mert torkig lettünk egy adott hellyel. Már csomagoltunk a hazaútra, amikor hirtelen összejött egy másik hely, és mégis folytattuk. Igazából az egész hamburgi korszakunkat akartuk mi elcsomagolni, merthogy kinőttünk belőle. Az utolsó két alkalommal már nem szívesen mentünk vissza, mert nem tudott újat nyújtani. Brian kényszerített rá, hogy teljesítsük a szerződést; ha rajtunk múlt volna, ohne zsenír szerződést bontottunk volna, mert úgy gondoltuk, hogy még így is kezet csókolhatnak, hiszen nemzetközi hírűvé tettük a nyavalyás kis helyi klubjaikat.

GEORGE: Mindig tartottuk magunkat a szerződéseinkhez. Már jócskán voltak listavezető számaink, amikor még szépen teljesítettük a fél évre előre lekötött fellépéseinket esténként ötven fontért, holott már ötezret is kérhettünk volna. Mi azonban mindig betartottuk a szerződést, mert úriemberek voltunk, pontosabban Brian volt úriember. Sohasem mondott volna olyasmit, hogy „le vannak szarva, elmegyünk inkább a londoni Palladiumba, mert az jobban fizet".

RINGO: Brian mindig tartotta a szavát. Minden lekötött fellépésünkre elmentünk, akár a legkoszlottabb birminghami klubba is. Ma már nagyon örülök, hogy ez így történt, hogy nem hagytuk cserben a kis klubokat, nem mentünk inkább a Palladiumba, és nem mondtuk senkinek, hogy „le vagytok ti szarva". Egyszóval hogy becsületesen viselkedtünk, ami főként Briannek köszönhető.

JOHN: Mendemondák keringenek arról, hogy miket műveltünk Hamburgban, hogy apácákat pisiltünk le, meg ilyesmi, ami nem igaz, de azért történtek vad dolgok. Ennek a legendának például az a valóságalapja, hogy kimentünk az erkélyre egy vasárnap reggel, és lepisáltunk az utcára, amikor az emberek éppen templomba mentek, és csakugyan voltak közöttük apácák is, de ebben nem volt semmi szándékosság. Csak arról szólt az egész, hogy volt ez a vasárnap reggel a mulatónegyedben, és volt, aki templomba ment, hárman-négyen viszont pisáltak.

GEORGE: Szerintem Hamburg és a hamburgi utak közötti idő, amikor megalapoztuk a hírnevünket a Merseyside-on, mindvégig izgalmas korszaknak számított, de Hamburg volt belőle a jobb. mert ott nagy éjszakai élet zajlott, ott jártak Mercedes Benz taxik. Valahogy úgy emlékszem vissza erre az időre, mint egy fekete-fehér zenés filmre az ötvenes évekből.

Mai szemmel azt mondanám, hogy Hamburg majdhogynem a Beatles fénykora volt. Igaz, nélkülöztünk minden luxust, nem volt fürdőszobánk, sem egy váltás ruhánk, szegények voltunk, alig tellett valamire, ugyanakkor még nem voltunk híresek, és nem kellett elviselnünk azt a sok macerát, ami a hírnévvel együtt jár. Élhettük a magánéletünket, nem számoltak be minden lépésünkről az újságok, és azt csináltuk, ami jólesett. Ha úgy tetszett volna, akár le is hugyozhattunk volna valakit, bár ilyesmit sohasem tettünk. John sem vizelte le az apácákat, hanem egy erkélyről pisiltünk le mindnyájan hajnali fél ötkor az utcára, ahol akkor még senki sem járt. Akkor még olyan emberek voltunk, mint bárki más, marha jól éreztük magunkat, és felszabadultan nyomtuk a rock and rollt.

PAUL: Hamburgban többször is eszünkbe jutott, hogy félre kellene tenni a pénzünket, mert lehet, hogy később majd nem lesz. De ez végül sosem jött össze. Gyakran aggódtam is, hogy majd munkába kell állnunk, olyasmit dolgoznunk, amit utálunk, és persze pénzünk akkor se lesz.

Hamburg emléke még a gyermekkorhoz tartozik. És nyilván megszépítette az idő, mint minden régi emléket. De valóban nagyon izgalmas korszak volt, bár, ami engem illet, jobban élveztem azt, ami utána következett, amikor már sikert arattunk a lemezeinkkel.

JOHN: Azért emlegetjük annyit Hamburgot, a Cavernt meg a liverpooli tánctermeket, mert zeneileg akkor voltunk a csúcson. Egyszerűen csak előadóművészek voltunk, és óriási hangulatot keltettünk a tiszta, egyszerű rock and rollunkkal - senki nem ért a nyomunkba Nagy-Britanniában.

Egyszerre csak az lett a követelmény, hogy sűrítsük bele az egy- vagy kétórás programjainkat húsz percbe, és minden áldott este ugyanazt a húsz percet kellett előadnunk. De azt egy este kétszer is, merthogy egy-egy koncertterembe csak pár ezer ember fér be egyszerre. Ezért aztán mindig is visszasírjuk a klubokban töltött szép napokat. Később persze magas szintre fejlesztettük a lemezkészítést, de ez már másik történet.

PAUL: Egyszerű akusztikus gitáron kezdtem el játszani. Úgy neveltek, hogy ne kérjek kölcsön semmit (ezt még az apám verte belém), ezért amikor elektromos gitárra váltottam, kénytelen voltam beérni egy Rosetti Lucky Sevennel, ami elég vacak volt, de olcsó, és ami a fő, elektromos. Szereztem hozzá egy kis műanyag Elpico erősítőt, amit még teljesen az ötvenes évek divatja szerint terveztek - még ma is megvan. Ha az Elpico valójában nem is gitárerősítő, csak mikrofon- és lemezjátszó-bemenet volt rajta, de egész rendes hangokat lehetett kicsiholni belőle. A gitárral együtt magammal vittem Hamburgba, és egy egész hónapig bírták a strapát, akkor aztán a verítékem kikezdte a gitárt. Ez eleinte nem nagyon látszott rajta, de három nap alatt szépen lejött róla a festék, aztán az egész szétesett. Egy nap valaki egyszerűen kettétörte a fejem fölött. De hát nem is profi használatra szánták, éppen csak annyit lehetett elmondani róla, hogy gitárnak gitár. Talán eleve úgy tervezték, hogy egyszer majd szétessen. Hogy úgy mondjam, gyárilag rövid életű volt.

Ott álltam Hamburgban hangszer nélkül, így leültem a zongorához, merthogy a Kaiserkellerben volt egy. Élveztem, hogy a zongora háttal állt a közönségnek, nekem meg mindaddig szembe kellett néznem velük. így sokkal jobban koncentrálhattam a zenére. Akkor tanultam meg zongorázni például a „Don t Let The Sun Catch You Crying"-ot, egy Ray Charles-kislemez B oldalát. Jó kis korszak volt, azt hiszem, sokat fejlődött a zongorajátékom. Furcsa, de egy hátrányos helyzetnek köszönhettem, hogy végül én lettem a legjobb zongorista a bandában: annak, hogy nem volt gitárom.

Valójában az én igazi hangszerem az akusztikus gitár, legalábbis abban az értelemben, hogy azon kezdtem el játszani az együttesben. De aztán úgy hozta a sors, hogy átnyergeltem előbb a Rosetti Lucky Sevenre, arról meg a zongorára. A következő lépés az volt, amikor Stu kilépett a bandából, és megörököltem a basszgitárját. Ez azt jelentette, hogy ismét frontember lettem, aminek nem nagyon örültem. Ráadásul eleinte elég primitív volt a basszusjátékom, örültem, ha végig tudtam követni a dallamot.

Kivágtunk a zongorából néhány húrt, hogy azt rakjuk föl a basszusgitárra,- többen azt mondták, hogy ez lehetetlen, de mi bizony megcsináltuk. Ha például egy a-húrra volt szükségünk, elkezdtünk skálázni szépen a zongorán, amíg meg nem találtuk, aztán már szedtük is kifelé a húrt, mert úgy gondoltuk, hogy egy-kettőnek a hiányát úgysem veszik majd észre. Megpróbáltuk felerősíteni a basszgitárra. Néha sikerült, vagyis hát kis ideig lehetett játszani rajta, de azt már akkor láttam, hogy nem ez az igazi megoldás, mert eléggé megviseli a gitárt. Csakhogy akkor még nem volt kéznél egy ród, aki bármikor előkapja a készletéből, ami hiányzik; alig volt tartalék felszerelésünk. Nem az járt a fejünkben, hogy most akkor van-e elegendő húrunk. Ha elpattant egy, akkor játszottunk tovább a maradékon. Nem akadtunk fönn azon, hogy eggyel kevesebb van, legyintettünk rá, és megjegyeztük magunkban, hogy ezt előbb-utóbb pótolni kell.

GEORGE: Ma már mindenhez van külön erősítő, a dobfelszereléshez éppen úgy, mint a basszusgitárhoz. Nekünk még csak afféle játékszereink voltak. Most már 59 darabos gitárhúr-készletet lehet kapni,- mi még kölcsönkértünk egy húrt attól, akinek kettővel több volt. Úgy rémlik, még arra sem figyeltünk, hogy más húr való az akusztikus, és más az elektromos gitárra, akkor még mindegyik olyan vastag volt, mint egy kábel, meg sem lehetett rendesen hajlítani. Gondolom, a hangja sem lehetett sokkal különb.

PAUL: Egy idő után eldöntöttem, hogy mégiscsak kell egy saját gitár. Volt Hamburg belvárosában egy kis hangszerbolt. Többször elsétáltam előtte, és megakadt a szemem a kirakatban egy kis hegedű alakú basszusgitáron, ami már önmagában is érdekes volt. Az is tetszett, hogy szimmetrikus, tehát nem tűnhetett föl, hogy fordítva játszom rajta, mivel balkezes vagyok. Hofner márkájú volt, és vettem is egyet készpénzért. Úgy 30 fontnak megfelelő márkába került, ami akkor is elég olcsónak számított.

Hát így jutottam első Hofneremhez, ami később afféle védjegyünkké vált. Nagyon helyes kis hangszer, és nagyon könnyű is. Nem is éreztem, hogy most basszgitáron játszom, olyan volt, mintha csak akusztikus gitár lenne a kezemben. Dallamosabban játszhattam más basszgitárosoknál, mert egészen magas hangokat is ki lehetett csiholni belőle a tizenkettedik érintőnél. A dallamosságon azt értem, hogy nem kellett mindig a nyilvánvaló hangokat lefogni, hanem szabadabban variálhattam. Egy igazi, nehéz basszusgitárt eleve sokkal nehezebb tartani is. Mivel szerettem a dallamos zenét, ráadásul a kezemben egy könnyű hangszer volt, amely ugyanakkor egészen mély hangokat is ki tudott adni, a basszgitárjátékom egy idő után szerencsére meglehetősen jellegzetes lett. Amikor pedig, a Sgt. Pepper tájékán, átváltottam egy Rickenbackerre, ami kissé nehezebb és kissé elektromosabb volt, már tudatosan fejlesztettem tovább a melodikus basszusgitározást, ami például a „With A Little Help From My Friends" és a „Lucy In The Sky With Diamonds" basszusszólamában hallható.

A Hofnerem néhány évig szolgált hűséggel, aztán elraklam a dobozába. Amikor megnéztem nemrég a Let It Be-t, ahol a háztetőn muzsikáltunk, feltűnt, milyen könnyedén játszom a basszgitáron, és arra gondoltam: „Na, ezt szerettem én a legjobban az egészben."

RINGO: A dobosnak az a dolga, hogy megadja a dal alaphangulatát, és azt hiszem, ez nekem sikerült is. Megkönnyítette a dolgomat, hogy Paul olyan fantasztikusan jó basszgitáros, és alaposan ki tudtuk dolgozni, hogy a basszgitár mindig szinkronban legyen a nagydobbal. Ha ezt a kettőt sikerül összehangolni, akkor a többi hangszerrel mindenki annyit variál, amennyit csak akar.

Nekem egy aranyszabályom volt mindig is: figyeld az énekest! Amikor szól az ének, a dobosnak nincs más dolga, mint követni. Ha megfigyelik a játékomat a lemezeken, szinte eggyé váltam a hangszerrel, amely mindig a szám alaphangulatát próbálja visszaadni, mint az a „bum-ba-bam" az „A Day In The Life"-ban - amikor az énekes odaér, hogy „négyezer lyuk van a lancashire-i Blackburnben" -, amivel megpróbáltam visszaadni a dolog hervasztó hangulatát. Az ilyesmire nagyon alkalmas a dob.

Sohasem doboltam végig kétszer egy adott számot teljesen ugyanúgy. Akármit találtam is ki először, mindig variáltam egy kicsit rajta, mert inkább lélekkel játszom, mint ésszel. Valahol mélyen a fejemben ott van az alapképlet: rock and roll, swing vagy akármi, de ezt mindig az aktuális érzéshez igazítom. A Beatles egyik titka az volt, hogy telepatikus kapcsolatban álltunk egymással, legalábbis így tűnt. Gondolkodás nélkül egyszerre dobtuk fel vagy hangoltuk le a zenénket. Valóságos csoda volt ez. Ilyesmit sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam.

A csatlakozásom után egy ideig még a háttérbe szorultam,- mindig így emlegettek bennünket: JOHN, PAUL, GEORGE... és Ringó". Különösen Nagy-Britanniában gondolták úgy, hogy ott vannak ők hárman, meg ott vagyok én. Sőt a mai napig akad olyan zenekritikus, aki csak rálegyint a dobokra. Aztán amikor eljutottunk Amerikába, megváltozott a helyzet, mert ott már voltak olyan nagy dobosok, mint Jim Keltner (máig őt tartom a legtöbbre), és elismertek engem. Ez, hogy a szakmabeliek nagyra értékelnek, sokkal többet számított a kritikusok véleményénél.

A másik kedvenc dobosom Charlie Watts. Ott van aztán Buddy Rich és Ginger Baker, valóban ördöngösen dobolnak, de tőlük nem tudok beindulni, mert mindig arra törekednek, hogy minél komplikáltabban játsszanak, szerintem egy dobos inkább megbízható legyen, mint virtuóz.

JOHN: Ringó oltári nagy dobos. Mindig is az volt, és szerintem mindig is alábecsülték a tudását, akárcsak Paul basszusgitár-játékát. Paul minden idők egyik legújítóbb szellemű basszgitárosa, és amit manapság játszanak a basszisták, annak legalább a felét Paul Beatles-korszakából lesték el. Ehhez ő valahogy olyan szemérmesen állt hozzá. Minden másban önimádó, de a basszusgitár-játékára mindig is szerény volt. Paul nagy zenész, aki úgy tud basszgitározni, ahogy csak nagyon kevesen. Ha összehasonlítjuk például a Rolling Stones basszusjátékával, vagy Ringó dobolását a Charlie Wattséval, kiderül, hogy teljesen egyenrangúak, sőt talán mi voltunk a jobbak.

Sosem értettem egyet azzal, hogy Charlie-t többre tartották Ringónál, csak mert „művésziesebb" volt, például ismerte a jazzt és jól rajzolt. Elismerem, hogy Charlie remek dobos, és a Stones basszgitárosa is nagyon jó, de szerintem Paul és Ringó bármilyen mércével mérve is megállja a próbát. Hangsúlyozom: nem technikai értelemben. Egyikünk sem volt technikás zenész. Nem tudtunk kottát olvasni, sem kottázni. De tisztán zenei szempontból, azaz ami az ihletett hangok elővarázsolását illeti, a Beatles nem szorul senki mögé a sorban.

Engem nyugodtan lehet naiv zenésznek nevezni abban az értelemben, hogy teljesen képzetlen vagyok. Nem vagyok virtuóza a hangszeremnek, csak annyira tanultam meg kezelni, hogy segítsen kifejezni önmagamat. Csupán ez volt a célom.

Gyerekkoromban sokat harmonikáztam és szájharmonikáztam. Vegyük csak a „Love Me Do"-t, ami a szájharmonika nélkül egész egyszerű rockszám lett volna, az dobta fel. (Az ötletet a „Hey! Baby"-ből vettük, meg egy egyébként borzalmas számból, az „I Remember You”-ból.) Utána beraktuk még a „Please Please Me''-be, majd a „From Me To You"-ba, de aztán gyorsan ejtettük, nehogy modorossá váljon.

A gitárjaimat mindig is szerettem. Még mindig megvan a fekete Rickenbackerem, ami ugyan eredetileg sárga volt; ez volt az első igazán jó gitárom. Ma már kissé ütött-kopott, de nem volt szívem kidobni. Még Németországban vettem, részletre. Már nem emlékszem pontosan, mennyiért, nekem akkor mindenesetre nagyon drágának tűnt.“

GEORGE: Amikor először léptünk fel Hamburgban, elmentünk a Steinway-boltba, mert még nem volt igazán jó felszerelésünk. Ott vette John a maga Rickenbackerét, én meg ugyanakkor a Gibson erősítőmet. Meg nem tudnám mondani, mi lett vele, pedig egészen szép darab volt.

Ezek voltak sorban a gitárjaim: először is az a kis vacak, ami csak három és fél fontba került. Második a Hofner President, ami még nem volt elektromos, de meg lehetett buherálni: vett az ember pár fontért egy kis mikrofont, aztán azt ráerősítette a gitár nyakára, amitől félig elektromosnak tűnt. (Az is egy ilyen ócska trükk volt, hogy az ember bedugta a gitár fejét valami üregbe, ahol visszhang keletkezhet, és így is fel lehetett erősíteni némileg a hangot. Ezért úgy játszottam otthon, hogy a gitár belógott közben a szekrénybe.) A Hofner gitárok akkor már egészen jók voltak, komoly hangterjedelemmel, és némelyiket még szépre is lakkozták, bár az enyém nem tartozott ezek közé.

Erősítőm persze nem volt hozzá. Az első, amivel próbálkoztam, John mostohaapjának a zenegépe volt. Az csak egy kicsit erősítette fel a hangot, de én még azt is élveztem, attól eltekintve, hogy örökké kivágta az erősítőt vagy a hangszórókat. John be tudott jutni Twitchy házába, amikor nem volt odahaza, így aztán bementünk, csatlakoztattuk a gitárokat, majd addig játszottunk, amíg tönkre nem vágtuk megint az erősítőt. A legközelebbi alkalomra addig kellett várni, amíg Twitchy megjavíttatta.

A Hofner Presidentet végül elcseréltem a Swinging Blue Jeans egyik gitárosával egy Hofner Club 40-esre, ez lett a harmadik gitárom. A negyedik meg az a Futurama, amit Frank Hessynél vettem, ez egy Fender Stratocaster gyönge utánzata volt.

PAUL: Sohasem éreztem úgy, hogy megengedhetnék magamnak egy Fender gitárt. Még ma is megvan a tudatom mélyén ez az érzésem. (Marhaság, de egy makacs beidegződés). A Fender máig elérhetetlen luxusnak tartom, holott talán az egész gyárat megvehetném, ha akarnám.

GEORGE: Paul velem jött vásárolni, amikor a Futuramámat vettem. A falon lógott más gitárok társaságában, és amikor Paul bedugta az erősítőbe, nem adott semmilyen hangot, ezért tökig csavarta a hangerőt. Amikor megszólaltattam, akkorát dördült, hogy a többi gitár leesett a falról. Ezek után már muszáj volt megvenni, még ha csak részletre is: én akkor meg sem köthettem a szerződést, anyám írta alá helyettem. Egy fontot kellett ott helyben lepengetni, a többit meg amikor éppen utolérték az embert.

Az ötödik gitáromat, a Gretschet 1962-ben vettem Liverpoolban egy matróztól 75 fontért. Fekete Duo-Jet volt. (A Gretschet Chet Atkins hozta divatba, a lemezborítókon ő tűnt fel mindig egy újabbal.) Ez volt az első amerikai gitárom. A márkát állandóan hirdették a Liverpool Echóban. Arra már nem is emlékszem, honnan tudtam én akkor 75 fontot összekaparni. Egész vagyonnak tűnt. Amikor mentem vásárolni, a pénzt elrejtettem a belső zsebembe, és egész úton azért imádkoztam, hogy csak most ne raboljanak ki.

A következő hangszerhez úgy jutottam hozzá, hogy amikor 1964-ben a New York-i Plazában voltunk az Ed Sullivan-féle fellépésen, a Rickcnbacker cég megkeresett, és megajándékozott egy tizenkét húros gitárral. Pompás hangja volt, és akkoriban csak egyetlen másféle típusú tizenkét húros gitárt lehetett kapni, de annak böhöm vastag nyaka volt, magas volt a húrnyomása, és baromi nehezen lehetett rendesen felhangolni, vagy egyáltalán lenyomni rajta a húrokat. A Rickenbacker-nek ezzel szemben keskeny nyaka volt, alacsony húrnyomása, és a tizenkét kulcsgépet úgy helyezték el rajta, hogy az ember egyből láthatta, melyik húrt is hangolja éppen: a hagyományos hat húr kulcsai oldalt helyezkedtek el, mint a gitárokon általában, a hat extrának a kulcsa viszont hátul volt, mint a régimódi spanyolgitárokon.

Johnnak akkor volt már egy hathúros Rickenbackere, az a híres rövidnyakú gitár, amit ő maga festett feketére. Így amikor én megkaptam a magam tizenkét húrosát a Plazában, már kettőnknek volt Rickenbacker-ünk, és ez a márka valósággal a Beatles védjegye lett.

JOHN: Én a régivel is elégedett voltam, de amikor a Rickenbacker képviselői megkerestek bennünket New Yorkban, adtak egy új gitárt, aminek fantasztikusan jó nyaka van. Azt hiszem, ezentúl mindig ezen fogok játszani. George csak azért kért tőlük egyet, nehogy irigykednie kelljen, hogy az egész bandából egyedül nekem van Rickenbackerem.

GEORGE: A „Rubber Soul” felvételekor, konkrétan a „Drive My Car"-nál és a hasonló számoknál már a Stratocasteremen játszottam, és bizonyos dalokhoz később, a hatvanas-hetvenes években is egész gyakran elővettem. Ezt az „All You Need Is Love" televíziós felvétele előtt festettem át,- eredetileg kobaltkék volt, de szinte azonnal kezdett róla lejönni a festék. Akkoriban a világon mindent átfestettünk: a házunkat, a ruháinkat, az autónkat, még a boltunkat is: Szóval mindent. Nagy nehezen szereztem különböző színű sűrű festékeket, és lemázoltam a Stratocastert, nem valami művészien, mert azt a festéket csak vastagon lehetett fölvinni, de aztán minták is kerültek rá, amit Pattié élénkzöld körömlakkjával rajzoltam meg.

Kezdtük a kocsmákban, onnan jutottunk el a tehetségkutató versenyekre, majd a munkásklubokba.

Aztán következtek a hamburgi klubok, az otthoni éjszakai klubok és báltermek. Egy-egy bálterem úgy 2000 férőhelyes volt, így az ottani fellépéseinknek már híre ment. Csak azután következhettek a koncerttermek, és Brian végigvezetett bennünket az összes lépcsőfokon.

Akkor éreztük, hogy befutottunk, amikor a koncerttermek plakátjain már bennünket hirdettek az első helyen. Ez persze még mindig nem volt a legfelső lépcsőfok, mert még be kellett jutnunk a rádióba is. Addigra meghódítottuk a klubokat, lassan ismertté váltunk, ezért aztán így gondolkodtunk: „No, gyerekek, mi van még hátra? Hát a rádió!''.

Brian Matthew „Szombati klub" című adásába akartunk bekerülni. Ez egy nagyon népszerű műsor volt, már csak azért is, mert az ember az egész heti iskolába járás után ágyból hallgathatta szombat reggel. Ott állt a rádió az ágyam mellett, és az ilyen napokon föl sem keltem tizenegyig. Soha később nem esett olyan jól az ágyban maradás, mint akkor, kamaszkoromban: csuda jó hangulatban ébredtem, bekapcsoltam a rádiót, és hallgattam a Szombati klubot.

NEIL: Elég sok lemeznek kellett elfogynia ahhoz, hogy a „Love Me Do" feljusson a slágerlista tizenhetedik helyére, ami egy liverpooli együttestől igen szép teljesítmény. Amikor már nemcsak Liverpoolban és általában északnyugaton, hanem egész Angliában ismerték a Beatlest, a rádióban is lehetett hallani őket. 1963-ban pedig elkezdték az élő adásaikat a BBC-ben 1965-ig több ilyen fellépésük is volt, és egy-egy alkalommal körülbelül öt számot adtak elő.

JOHN: Sok számot eljátszottunk a Szombati klubban azok közül, amik a Cavernben vagy Hamburgban a repertoárunkba tartoztak. Köztük volt, azt hiszem, a „Three Cool Cats" is. Ezek között akadt egy-két jó szám is, és a felvételek is egészen jól sikerültek.

GEORGE: A hamburgi korszakunk után sokat voltunk úton, mert gyakran mentünk fellépni a londoni BBC-stúdióba. Addigra már lelt egy jobb teherautónk, és amikor többet kerestünk, vettünk egy még jobbat.

RINGO: Sok sztorink maradt ezekről az utazásokról. Úgy rázódott össze a banda, amikor együtt furikáztunk oda-vissza az M1-esen, és harcoltunk a jobb helyekért, néha olyan hidegben, hogy a tökünk majd lefagyott. Különösen egy skóciai turnén volt nagyon hideg, és az autó összevissza csúszkált az úton. Tiszta őrültekként viselkedtünk a teherautóban, de akkor jöttünk össze igazán. Bedford kocsink volt. Neil vezette. Egyikünk mindig az utasülésen foglalt helyet, a többieknek csak a pad maradt a platón, ami igazán nyomorúságos egy ülőhely. Mindenhová teherautóval mentünk, az erősítőket meg minden mást bezsúfoltunk magunk mellé.

JOHN: Skóciában mindig is viharos sikert arattunk, talán azért, mert ott az embereknek nemigen volt másfajta szórakozásuk. Nagyon szerettünk turnézni, mert imádtunk új helyekre érkezni. Enélkül bezárva éreztük volna magunkat.

RINGO: Soha nem volt egy perc megállásunk sem. Ha mondjuk Elginben játszottunk csütörtökön, péntekre meg Portsmouth-ba kellett érnünk, a koncert után már indult is a busz. Sokszor szerettük volna megállítani, de nem lehetett. Mindig a teherautóban ültünk, még a szabadnapjainkon is, mert például le kellett menni Liverpoolból Londonba.

Akkor még az autópályának csak egy kis része készült el, ezért órákig az A5-ösön hajtottunk. Ott néha esténként akkora köd volt, hogy csak lépésben lehetett haladni, de olyankor sem álltunk meg soha. Olyanok voltunk, mint a postagalambok, akiknek mindig muszáj hazarepülniük.

Emlékszem, egy kegyetlenül hideg estén egymás tetejébe feküdtünk a padon, és néha meghúztunk egy üveg whiskyt. Amikor a legfelül lévő már kezdett életveszélyesen kihűlni, ő került legalulra, mert helyet cseréltünk. Hát így, no meg a whisky segítségével próbáltuk valahogyan túlélni az utat hazáig.

PAUL: Ez ugye nem volt akármi? Mindenki azt hiszi, hogy a sztárok élete csupa kéjmámor, mi viszont tényleg ott feküdtünk egymás hegyében, miközben majd megfagytunk: ez volt a Beatle-szendvics.

GEORGE: Számos jó percet éltünk át a teherautón, meg eléggé vad pillanatokat is. És persze akadt néhány komoly gikszer is, én például egyszer karamboloztam. Éppen én vezettem, méghozzá jó gyorsan, és eléggé jeges volt az út, amikor átkeltünk a Pennine-on, és egy városkába értünk Yorkshire-ben, amit egyébként Goole-nak hívnak. Nem volt semmi baj, amíg valahol jobbra nem kellett fordulnom, és a kanyar élesebbnek bizonyult, mint gondoltam, így aztán fölmentem a füves töltésre, ami aztán balra lejtett; mi át a töltésen, és neki az ottani Burton-gyár betonoszlopos drótkerítésének.

Kidöntöttem vagy két-három ilyen oszlopot, aztán végre megálltunk, de ekkor Neil, aki mellettem ült az utasülésen, följajdult: ,Jaj, jaj, a karom!"

Ugyanakkor lejött a tanksapka, és ömlött kifelé az üzemanyag. Nagy nehezen kimásztunk, aztán ronggyal tömtük be a lyukat.

Nekiláttunk visszatolni valahogy a járgányt az országúira, amikor egyszerre azt halljuk: Jó napot kívánok! Hát itt meg mi folyik?" Persze egy rendőr volt, és fölírt bennünket karambolozásért. Pár hónappal később be is idéztek a bíróságra, és Brian velem jött, hogy erkölcsileg támogasson. (Meg kell hagyni, hogy mindig is kiállt mellettünk.) Nem volt nagy ügy, csak bevonták a jogsimat, azt hiszem, három hónapra.

RINGO: Az is nagy teherautós sztori volt, amikor George és Paul is mindenáron vezetni akart, és végül az istennek sem indultunk el, mert George tudta elfoglalni a vezetőülést, viszont a kocsikulcsok Paulnál voltak, és mindkettő megmakacsolta magát. Ott vesztegeltünk vagy két óra hosszat. Hiába, turné közben feszültté válik az ember, és hajlamos rá, hogy a bolhából is elefántot csináljon, ez volt a legnevezetesebb ilyen eset.

GEORGE: CSAPATKÉNT NAGYON EGYÜTT VOLTUNK. EL LEHET MONDANI, HOGY VALÓBAN JÓBARÁTOKKÉNT VISELKEDTÜNK.

TERMÉSZETESEN VOLT SZÁMOS VITÁNK IS, DE NAGYON KÖZEL ÁLLTUNK EGYMÁSHOZ, ÉS A KÍVÜLÁLLÓKKAL SZEMBEN MINDIG EGYSÉGES FRONTOT ALKOTTUNK.

A veszekedés általában olyan apróságok miatt tört ki, mint az ülőhely: „Na, ki ül a vezető mellé?", mivel a többieknek kényelmetlenül kellett gubbasztania, mondjuk egészen Skóciáig. Ilyenkor bizony gyakran hajba kaptunk, és mindenki azt hajtogatta, hogy most már igazán rajta a sor.

PAUL: Sokat nevettünk mi ott a kocsi hátuljában, összevissza fecsegtünk, címet találtunk ki a leendő nagylemezeinknek, vagy csajokról dumáltunk, esetleg más együttesek dolgairól, meg ilyesmiről. Nem folytattunk mély értelmű beszélgetéseket, viszont jókat röhögtünk.

Sosem felejtem el, amikor az autósztrádán egyszer fölpattant egy kavics, és betörte a szélvédőt. A mi nagy ródunk, Mal Evans vezetett, aki föltette a kalapját az öklére, bezúzta az egész ablakot, és nyugodtan vezetett tovább. Közben azonban valódi angol tél volt hideggel és faggyal, és jó 200 mérföldre voltunk még Liverpooltól. Nem is tudom, Mal hogyan bírta ki odáig.

RINGO: Neilen és Malen kívül sosem volt más ródunk. Amikor már híressé váltunk, akkor is csak ketten intézték a dolgainkat. Mal 1963-ban szerződött hozzánk testőrnek, és ezt remekül csinálta, mert sohasem bántott senkit. Akkora darab pasasnak, mint ő, elég volt azt mondania: „Elnézést, de a fiúk át szeretnének itt menni." Nagyon erős gyerek volt. Szinte hihetetlen, de egyedül meg tudta emelni a basszusgitár erősítőjét. Elmehetett volna cirkuszi erőművésznek is.

MAL EVANS: Sétáltam egyszer a Matthew Strceten, és egyszer csak ott volt a Cavem klub. Voltam én már ilyen helyen, és nem ájultam el tőle túlzottan, de innen jó zene hallatszott ki, igazi rock, kicsit olyan, mint az Elvisé. Leszurkoltam a belépőt, és bementem...

PAUL: Mal Evanset 1976-BAN LELŐTTÉK A RENDŐRÖK.. TRAGIKUS ESET VOLT. MAL EGY NAGYDARAB, IGAZÁN SZERETETRE MÉLTÓ MACKÓ VOLT, ÉS KITŰNŐ RÓD; IGAZ, NÉHA KIJÖTT A SODRÁRÓL, DE Ml JÓL ISMERTÜK, ÉS SOSEM VOLT VELE SEMMI GONDUNK. NEM ÍGY AZOKNAK A RENDŐRÖKNEK. NEKIK AZT MONDTÁK, HOGY MAL FÖNN VAN EGY HÁZ EMELETÉK, ÉS PUSKA VAN NÁLA, ÍGY AZTÁN FÖLROHANTAK, RÁTÖRTÉK AZ AJTÓT ÉS LELŐTTÉK. A BARÁTNŐJÉTŐL TUDTÁK MEG, HOGY KISZÁMÍTHATATLAN ÁLLAPOTBAN VAN, MERT KISSÉ BE VAN

LŐVE. Nagy kár, hogy nem lehettem OTT, MERT TALÁN JOBB BELÁTÁSRA BÍRHATTAM VOLNA. DE AKÁRMELYIK BARÁTJA KÖNNYEN A LELKÉRE BESZÉLHETETT VOLNA, HISZEN NEM VOLT Ő DILIS. CSAKHOGY A BARÁTNŐJE, EGY Los Angeles-i lány, nem ismerte őt ELÉG JÓL. Nem KELLETT VOLNA TELEFONÁLNIA A RENDŐRSÉGRE, DE HÁT ÍGY MEGY EZ: ZÖRGETNEK AZ AJTÓN, AZTÁN AZT KÉRDIK: „HOL van? Hol van a bűnös?” Majd RÁVERIK AZ AJTÓT, ÉS ELŐBB LŐNEK, CSAK UTÁNA KÉRDEZNEK.

GEORGE: Mal eljárt a Cavernbe. A közelben dolgozott telefonműszerészként, és rászokott, hogy ebédidőben átugrik a klubba. Azok közé tartozott, akik örökké Elvis-számokat kértek tőlünk. Ezt egy idő után megjegyeztük, és úgy konferáltunk be egy-egy Elvis-dalt, hogy „a következő számot Malnek küldjük”. Aztán szerződtette őt a klub kidobóembernek. Egyszer, amikor Neil megbetegedett, Malt kértük meg, hogy vigyen le minket Londonba. Addigra már megismertük egy kicsit. Ki kellett vennie pár nap szabadságot. hogy eljöhessen velünk. Aztán, ahogyan szaporodtak a fellépéseink, rájöttünk, hogy nem ártana egy új sofőr, mert akkor Neil csak a felszerelésünkkel foglalkozhatna. Így aztán egyhangúlag megszavaztuk, hogy Malt szerződtetni kell. Ott is hagyta a munkahelyét, és állandóra csatlakozott hozzánk.

NEIL: Az egyik turnén lefogytam vagy ötven kilóra, ezért szóltam Briannek, hogy elkelne nekem egy segítő. Így csapódott hozzánk Mal Evans. Mind ismertük mint kidobóembert, ő volt a „Jámbor óriás", és jó haver.

Innen kezdve Mal vezette a teherautót, és ő gondoskodott a fiúk felszereléséről meg ruháiról, én viszont magáról a Beatlesről, azaz én foglalkoztam a sajtóval és mindenki mással, akivel kapcsolatba kerültünk. Azzal kellett kezdenem, hogy megtanítottam Malnek, hogyan kell felállítani Ringó dobfelszerelését! (Tudom, Ringó azt állítja, hogy én erre eleinte nem voltam hajlandó, de ez nem igaz.)

MAL: Addig még nem láttam közelről dobfelszerelést. Lila gőzöm sem volt róla. Eleinte Neil segített összeállítani, de még így is rémes volt, amikor először kellett egyedül csinálnom. Nagyon nagy volt a színpad, azt sem tudtam, mihez kezdjek. Végül egy másik banda dobosát kértem meg, hogy segítsen ki. Nem tudtam, hogy minden dobos más magasságra állítja be magának a cintányért, és így az ő szája íze szerint lett beállítva, ami persze nem felelt meg Ringónak.

A legcifrább az volt, hogy amikor a londoni Finsbury Empire-ban léptek föl, elveszítettem John gitárját. Máig sem tudom, mi történt azzal a gitárral, egyszerűen eltűnt.

Nagy élmény volt, hogy személyesen találkozhattam egy csomó emberrel, akit addig csak a tévében láttam, rajongtam a sztárokért. Arra persze hamar rájöttem, hogy az emberek csak azért olyan kedvesek velem, mert rajtam keresztül akarnak odaférkőzni a Beatleshez. Az ilyeneket egy idő után már messziről ki tudtam szúrni magamnak.

GEORGE: Mal szerette, és remekül is tette a dolgát, és gyakran eszembe jut, milyen nagy kár, hogy lelőtték. Sokszor teszem föl magamnak a kérdést: „Hová tűntél. Mal?” Jó gyerek volt, csupa móka, ugyanakkor nagyon segítőkész, és bármit meg tudott oldani. Egy zsákot cipelt magával, ami egyre nagyobb lett, mert mi örökké azt kérdezgettük: „Mal, nincs ragasztód? Mal, nincs nálad egy csavarhúzó? Mal, nem tudnál adni egy üveg sört?"'. És egy idő után minden kérésünket teljesítette. Ha valami éppen hiányzott a zsákból, fél pillanat alatt megszerezte. Azon kevesek közé tartozott, akiket valóban nem zavar, hogy másokat kiszolgáljon, és ő ezt szeretettel csinálta. Merthogy egyébként mindenki kiszolgál valakit valahogyan, csak sokan nem szívesen teszik. No, Malnek ezzel sosem volt semmi problémája. Nagyon szerény volt, de volt benne méltóság,- ő nem érezte lealacsonyítónak, ha egy kérést teljesített, és ez nekünk tökéletesen megfelelt.

GEORGE: Emlékszem, egyszer Mal az Austin Princess csomagtartójára rakott föl egy gitárt meg néhány táskát, és rugalmas kötelekkel erősítette oda. Az A1-esen kellett mennünk, Yorkshire-ben. Nyitva volt a tető, és egyszer csak valami furcsa zajt hallottam. Kidugom a fejem, és látom, hogy a gitár repül visszafelé, majd nagyokat pattan az úton. Ordítottam a sofőrnek, hogy álljon meg, de már késő volt, mert jött mögöttünk egy teherautó, és elgázolta a gitárt. Talán egy akusztikus Gibson volt.

Nem lehetett könnyű munka gondját viselni a felszerelésünknek, bár nem is volt olyan sok: lényegében csak a dobfelszerelés és a három erősítő. Ettől még nem volt gyerekjáték ki- meg bepakolni. Indulás előtt Neil összeszedte az egész cuccot, kivitt egy keveset belőle, kinyitotta a teherautó hátulját, betette a cuccot, bezárta az ajtót, nehogy ellopjanak valamit, aztán bement a következő adag felszerelésért, kihozta, kinyitotta, berakta, bezárta, visszament, és így tovább. No, hát ezért lett szükségünk egy idő után még egy segítőre, mert Neil már nem bírta egyedül csinálni.

Az első teherautónkra mindenütt felfigyeltek. Vörösre és szürkére mázolták, és tetőtől talpig feliratok borították, főleg lánynevek, meg ilyesmi, hogy „Szeretlek John”. Kétségtelenül érdekes volt így, csak az volt a baj, hogy akárki meglátta, mindjárt ingere támadt, hogy ő is írjon rá valamit. Meg az, hogy ha valaki lopni akart volna tőlünk, nemigen kellett volna keresnie, hol tartjuk a cuccot. Neilnek ez mindig is nagy gondot okozott.

NEIL: Volt néhány furcsa fellépésük is. A legrosszabb Crewe-ban, ahol mindössze öten jelentek meg, a fiúk mégis kétszer leadták a műsort szerződés szerint. Amikor elmentünk ugyanoda egy hónappal később, már kétszázan jöttek el - gondolom, köztük volt az az öt is.

PAUL: Birminghambe nem szívesen mentünk, mert ott mindig két helyen kellett fellépnünk, amelyek az ő fogalmaik szerint talán közel estek egymáshoz: például Wolverhampton és Birmingham belvárosa, vagy Wolverhampton és Coventry. De valójában nem olyan könnyű eljutni egyikből a másikba. Az rendben volt, hogy így dupla fellépti díjat kaptunk egy este, de nagyon nehéz volt végigcsinálni. Ha például a második színhelyen forgószínpad volt, akkor az alatt kellett fölállítanunk a szerelésünket, amíg az előző banda játszott. Ilyenkor úgy hangoltuk föl a gitárt, hogy egészen közel tettük a fülünkhöz, mert alig hallottunk valamit a másik együttes zenéjétől. Aztán amikor megfordították a színpadot, azért imádkoztunk, nehogy szétjöjjön valamelyik csatlakozás.

A hosszabb utakon néha megálltunk a benzinkutaknál, például Watfordban, hogy bevágjunk valami jó kis zsíros kaját. Az ilyen helyeken időnként összefutottunk Gerry Marsdenékkel vagy más liverpooli csapatokkal, elmeséltük egymásnak a sztorikat, és jókat nevettünk.

RINGO: Az egyik legfurább fellépésünk Elginben volt. Elbumliztunk Skócia túlsó végébe, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy egy L alakú teremben kell játszanunk, méghozzá nem is az L szárában! A közönség farmerekből meg hasonló vidéki figurákból állt. Azért raktak bennünket ilyen hülye helyre, mert az L tetején a bárpult volt, ami persze nagyobb forgalmat bonyolított le nálunk. Akkoriban még kiröhögtek bennünket amiatt, hogy bőrruhát viselünk, és dobolunk a lábunkkal. Ez még akkoriban történt, amikor az én kocsimmal utazgattunk.

Azon a turnén egyszer valami színészházban szálltunk meg, és a fülünkbe jutott, hogy a szobánkban előttünk valami púpos szállt meg, így aztán mindenki aggódott, nehogy az ő ágyában kelljen aludnia. George és John babonából el is ment másik szállásra, én viszont Raullal együtt vállaltam a kockázatot, és lám, egyikünknek se nőtt púpja.

Mindenféle vendégházakban szálltunk meg, szállodában inkább csak 1963 közepétől. Londonban például a Russell Square-en volt egy ilyen szállás. Általában két szobát kaptunk, kettesével aludtunk benne. Eleinte mindig Paullal aludtam, mivel új fiú voltam, és George meg John kissé tartott attól, hogyan alszom, akárhogyan alszom is. Elképzelhető, hogy horkoltam, és az is lehet, hogy büdös volt a lábam, vagy esetleg az övék volt büdös, és ezt szégyelltek, mindenesetre ők már megszokták egymást. Sok mindent éltek meg együtt addigra, nekem még idő kellett a beilleszkedéshez.

GEORGE: Amikor a turnékon rendszerint ketten aludtunk egy szobában. Pete Best távozása után rendszerint Johnnal kerültem össze, és ennek az volt az oka, hogy nekem volt a legnagyobb szerepem abban, hogy Ringó bekerült a csapatba. Nem akartam, hogy túlságosan kötődjön hozzám, jobbnak tartottam, ha valaki más a szobatársa, hogy így könnyebben beilleszkedhessen közénk.

RINGO: A kis szállodákban sokszor egyáltalán nem lehetett enni, amikor visszaérkeztünk a fellépés után. Úgy kellett kikönyörögni mondjuk néhány szendvicset, amit persze még délután négykor készítettek. Olyasmivel mentegetőztek, hogy „Tudják, szállt már meg nálunk Alma Cogan is, és neki nem volt semmi kifogása. Nálunk csak nyolcig tart a vacsoraidő. Erre mi azt mondtuk: „De hát mi egészen mostanáig játszottunk, és csak szeretnénk bekapni valamit: Nem tudnák kinyitni a büfét, vagy valami?" A válasz rendszerint ilyesmi volt: „Nem, uram, nem hinném, hogy ilyenkor ki lehetne még nyitni a büfét. Nem Londonban vagyunk. No, általában ilyen volt az éjszakai személyzet. Szegény ördögök!

Sokszor reggelizni sem volt idő, mert kora reggel indultunk tovább a következő fellépésre.

RINGO: Az EMBER ELEINTE MINDEN FELLÉPÉST ELVÁLLAL. AZTÁN JÖNNEK A KLUBOK ÉS A HARC A PÉNZÉRT.

Következnek, a tánctermek, majd az ember egyszer csak egy koncertteremben találja magát, ahol A KÖZÖNSÉG SZÉPEN OTT ÜL A SZÉKSOROKBAN (BÁR EZ A Ml ESETÜNKBEN NEM TARTOTT SOKÁIG). SZERETTEM A KONCERTTERMEKET, MÉG MA IS SZERETEM. NACYON JÓ ÉRZÉS OLYAN HELYEKEN FELLÉPNI, MINT MONDJUK a Radio City Music Hall. Ott az ember közvetlen kapcsolatban áll a közönséggel. (Később, AMIKOR STADIONOKBAN LÉPTÜNK FÖL, ELVESZÍTETTÜK EZT A KONTAKTUST. SOHA TÖBBÉ NEM SZERETNÉK STADIONBAN JÁTSZANI. 1964-BEN EZ PERSZE MÉG IZGALMAS VOLT, MERT MI CSINÁLTUNK ILYESMIT ELSŐKÉNT.)

NEIL: A turnékat egy idő után az Arthur Howes ügynökség szervezte. Howes turném a Gaumont, Odeon és egyéb mozikban kellett fellépni mindenfelé az országban. Az első ilyen turnéjára Helen Shapiróval együtt indult a Beatles.

Egyszerre meglehetősen bonyolult világítási rendszerekkel kellett boldogulnom. Akkor az ilyesmit még nem számítógép irányította. Volt alsó, oldalsó és felső világítás is. Az első estén Johnny Clapson, Shapiro menedzsere megkérdezte, ki a Beatles ródja. Csönd. Aztán türelmetlenül kifakadt: „Mi van, a Beatlest senki sem kísérte el?" Mondtam, hogy én volnék az, mire ő: „Akkor hát te vagy a ródjuk, nem? Hol van a világítási terved?" „A micsodám?" - kérdeztem én. „Ne vacakolj már, csak félóránk van" - mondta. „Tudod, mit? Most első ízben beállítom én a világítást, te meg figyeled, hogyan csinálom, és legközelebb már te leszel soron."

A félreértést az okozta, hogy addig senki sem hívott ródnak, abban a pillanatban lettem hivatalosan is azzá. El sem gondolkodtam azon, hogy akkor mije is vagyok a Beatlesnek. Egyszerűen én csináltam meg mindent, amivel ők nem akartak foglalkozni. Vagyis nem a ródjuk voltam, hanem a Neil Aspinalljük.

Aztán minden egyes fellépésre különböző világítást kellett kieszelnem, mert ahányszor egy-egy újabb helyszínre érkeztünk, kiderült, hogy ott teljesen mások a lehetőségek: más színűek a lámpák, másképpen kell őket működtetni stb. Ha moziban volt a fellépés, a gépészek sokszor a vetítőlámpa fényét használták a színpad megvilágítására. Azt sem tudták, mit csinálnak mert ha mondjuk éppen Paul énekelt, akkor mindig John állt a reflektorfényben, és fordítva. Sosem tudták követni az eseményeket, és alig volt lehetőség korrigálni, mert ők ott voltak fönn, én meg lenn a nézőtéren, és próbáltam mikrofonon irányítani őket, csak közben ezer kislány sikítozott mellettem. Mindig nagy volt a káosz. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy már jóval az előadás előtt kitanítom a gépészeket, aztán meghívom őket egy-két pohárkára, hogy végre is hajtsák, amit kérek.

GEORGE: Az erősítéssel nagyon sok gondunk akadt. Néhány helyen csupán egy mikrofon volt. Például az Empire moziban is, szépen odaerősítve a színpad közepére. (Emlékszem az Everly Brothers ottani fellépésére: odahajoltak a mikrofonhoz két oldalról, beleturbékolták kórusban, hogy „Ébredj, kicsi Susie, ébredj!", aztán hátrahajoltak, hogy belegitározhassanak a mikrofonba.) Idővel aztán javult valamelyest az erősítés technikája, és egyes helyeken már két mikrofon is lett, sőt már egyik sem volt a színpadhoz rögzítve, hanem, csodák csodájára, már mozgatni is lehetett. Egy idő után mi már előre ki is kötöttük a két mikrofont, mint a fellépésünk minimális követelményét. Ma már furcsának tűnik, hogy sem a dohokhoz, sem az erősítőkhöz nem követeltünk mikrofont.

JOHN: Mindig, minden turnén volt valami baj a mikrofonokkal, sehol sem tudták úgy beállítani, ahogyan mi szerettük volna. És akkor sem sikerült úgy, amikor lehetőségünk adódott délután egy próbát tartani, és elmondhattuk, hogyan szerelnénk. Vagy nem voltak jó helyen, vagy nem erősítették fel őket eléggé. Mi ezt persze úgy értelmeztük, hogy nem veszik eléggé komolyan a zenénket. Sokszor Briannel ordítoztunk, aki ott ült a vezérlőpultnál. Ő meg mindig visszaintegetett, hogy ez minden, ennél többet nem tudnak tenni. Ettől majdnem a falnak mentünk.

RINGO: A „Please Please Me" kislemezünk 1963 februárjában került a slágerlista élére, amikor mi éppen Helen Shapiróval turnéztunk. Mi voltunk az előzenekar, aztán csak lófráltunk a következő fellépésig. És ebbe dögunalomba érkezett a hír, hogy mi vezetjük a slágerlistát!

CEORGE: Azon a turnén léptünk föl először a Moss Empire mozihálózatban- a londoni Palladiumot nem számítva, ennek voltak akkor a legnagyobb termei egész Angliában. Egészen elégedettek voltunk ezzel a turnélehetőséggel, mivel Helen Shapiro akkor népszerű volt, énekelt jó pár slágert is. Aztán amikor a „Please Please Me" fölkerült a slágerlista elére, a koncertekre már mindenki a mi kedvünkért jött cl. Ez kissé zavarója s volt, mert nagyon megkedveltük Helent.

JOHN: Mi már akkor is a fellegekben jártunk, amikor a „Love Me Do" fölkerült a harmincas toplistára. De aztán jött a „Please Please Me", és az lett a nagy áttörés. Azt már megpróbáltuk a lehető legegyszerűbben előadni: míg a korábbi szerzeményeink kissé művészkedősek voltak; ezúttal megpróbáltunk direkt olyat írni, ami sláger lesz. Sikerült.

Valójában egy Roy Orbison-számot próbáltam írni. Emlékszem a napra is, amikor szereztem, a rózsaszín dunnahuzatra a hálószobámban otthon, a nagynéném házában. Aznap ment a rádióban Roy Orbisontól az „Only The Lonely": És visszaemlékeztem egy Bing Crosby-szám szövegére is: „Please lend a little ear to my pleas" („kérlek, hallgasd meg a könyörgésemet"), vagyis kétszer, kétféle értelemben szerepelt benne a „please". A dalom tehát Roy Orbison és Bing Crosby sugallatára született meg.

Az egészben a legérdekesebb, hogy kis híján ez a dal lett a „Love Me Do" kislemez B oldala. Csak azért tettünk le róla akkor, mert nagyon kifárasztott bennünket a „Love Me Do" felvétele, ami csak sokadszorra sikerült igazán jól, és amikor szóba került a B oldal, mi még a „Please Please Me"-t akartuk fölvenni, csakhogy itt közbeszólt a lemezmenedzserünk, George Martin azzal, hogy annak túl bonyolult a hangszerelése. Megpróbáltuk egyszerűbbre venni, de már annyira fáradtak voltunk, hogy sehogyan sem voltunk vele megelégedve, ezért inkább elhalasztottuk a felvételét; sohasem szerettünk félmunkát végezni.

GEORGE MARTIN: Az első években még én mondtam ki a végső szót a felvételeknél (később ez már nem így történt). Arra viszont ők beszéltek rá, hogy az első kislemezük mindkét oldalára saját számot vegyünk fel. Én még akkor is amellett voltam, hogy inkább a „How Do You Do It" Beatles-verzióját dobjuk piacra.

Erre mondták ők, hogy sokkal jobban szeretnék a „Please Please Me"-t. Amikor meghallgattam az első változatát, eléggé Roy Orbison-osnak tűnt, nagyon lassú rocknak, igen magas hangfekvésben, és őszintén szólva kissé unalmasnak.

PAUL: Amikor először elénekeltük neki, George Martin azt kérdezte: „Nem lehetne megváltozatni a tempóját?" Nem értettük, hogy gondolja, mire azt mondta: „Föl kellene gyorsítani egy kicsit. Hadd próbáljam meg!" És megpróbálta, mi meg rögtön láttuk, mennyire igaza van. Még restelkedtünk is egy kicsit, hogy ő talált rá helyettünk a helyes tempóra.

JOHN: Végül George Martin javasolta, hogy inkább egy másik számot vegyünk föl. Azt mondta, hagyjuk későbbre a „Please Please Me"-t, hátha addigra jobban összeáll.

A következő hetekben aztán újra meg újra elővettük. Kicsit felpörgettük a tempóját, a szövegben kicseréltünk néhány szót, és még azt is fontolóra vettük, hogy ne tegyünk-e bele szájharmonikát, mint a „Love Me Do" -ba. Aztán mire eljött a felvétel pillanata, annyira elégedettek voltunk magunkkal, hogy elsőre nem tudtuk elég gyorsan megcsinálni.

CEORGE MARTIN: Mire visszajöttek, már jelgyorsították a számot. A felvétel végen nyugodt lélekkel jelenthettem ki: „Megvan az első listavezető számotok. Óriási!"

NEIL: Pontosan ezt akarták, hogy listavezetők legyenek, csakhogy ezzel kezdetét vette a Beatle-mánia is. Liverpoolban is sok őrültségre került sor, de hát az ottani gyerekek legalább ismerősök voltak. Nem akarták a fiúkra vetni magukat vagy felborítani a teherautót. Másutt azonban egyszerre kitört ez a komplett őrület, ami nagyon izgalmas volt, de alig lehetett kordában tartani. Ezentúl azt is külön meg kellett szerveznem, hogyan fognak bejutni a fiúk az előadásra, aztán meg kijönni onnan, addig szabadon jöttek-mentek.

Most már felléptek a BBC-ben, és Londonban megalakult a Beatles-klub, amilyen addig csak Cliff Richardnak volt. Első dolgom volt reklámfotókat készíttetni, amiken mindig garbóban fényképezték le őket. Ezeket a képeket aztán a rajongók szeme előtt látták el autogrammal, és én osztogattam szét.

Amikor a színpadon voltak, a közönség megállás nélkül sikítozott. Persze főleg a lányok, de a Beatlesben éppen az volt a különös, hogy a fiúkat is ki tudta vetkőztetni önmagukból. Amit ők csináltak, az mindenkihez egyformán szólt.

PAUL: Egy darabig nagyon örültünk neki, hogy sikítozik a közönség, már csak azért is, mert némelyik korai fellépésünknek direkt jót tett, ha nem hallatszott igazán, amit mi csináltunk, hiszen az erősítés minősíthetetlen volt, és mi sem voltunk mindig a csúcson. Egyszer még az is előfordult, hogy jó darabig hamisan játszottunk, egyszóval pocsékul, de szerencsére a nagy üvöltözéstől senki más nem vette észre.

JOHN: A legrosszabb mindig az, amikor megpróbálunk kimenni az épületből. Néha, amikor már azt hisszük, hogy végre sikerült, és már benn ülünk a kocsiban, kiderül, hogy valami őrült kiszúrta a gumikat.

GEORGE: Amikor már megjelent egy-két lemezünk, némelyik nagyobb előadóteremnél, például amikor Chris Montezzel turnéztunk, már egy csomó csaj várt ránk a bejáratnál. Fellépés előtt rajtuk kellett keresztültörnünk a művészbejáróig. Ha ilyenkor az ember gyorsan kiszimatolta, kik közülük igazán könnyűvérűek, be lehetett rángatni egyet-egyet, becsapni magunk mögött az ajtót, aztán fölvinni azt az egyet az öltözőbe...

RINGO: Az volt a kérdés, hogy a listavezető szám után hová lehet még továbbjutni. A listavezető szám jelentette az álmaink netovábbját. Miután az bejött, minden számunk automatikusan listavezető lett, ha csak fütyörésztünk volna a felvételen, még az is. Bizarr, de már azért kezdtünk szurkolni, legyen végre egy, ami nem listavezető. Aztán amikor ez megtörtént, azt gondoltuk: „Hála istennek, ezen is túl vagyunk." Nagy nyomás nehezedett ránk, mert zsinórban vagy tucatnyi számunk került a slágerlista élére, így valóban megkönnyebbültünk, amikor eggyel nem ez történt.