BRIAN: Tudtuk: Amerikában elválik, hogy világsztárok leszünk-e vagy sem. Sikerült.

RINGO: Minden a kezünkre játszott. Egy idő után már nem volt megállás, a sors a kegyeibe tagadott. No persze jő zenészek voltunk, és a szerzőink is tehetségesek voltak, úgyhogy a szerencse nem egy nagy rakás szarra mosolygott rá, de valahogy minden a világon összejött. Sorra hódítottuk meg az országokat: Svédország és Franciaország után Spanyolországot és Olaszországot is, Amerikától mégis tartottunk.

Közülünk egyedül George járt már ott korábban is. Amikor ott volt, bement egy csomó lemezboltba és rákérdezett, kaphatók-e a lemezeink. Addigra már három kislemezünket jelentette meg ott a Vee-Jay és a Swan, de nemigen fogytak, sőt nem is igen hallottak rólunk.

George azzal jött haza, hogy nagyon nehéz lesz, mert nem ismernek minket. Addigra már megszoktuk, hogy' híresek vagyunk, így annál inkább aggódtunk, hogy mi lesz.

Aztán összejött a szerződés a Capitollal, majd Ed Sullivan éppen akkor szállt le egy repülőgépről a Heathrow-n, amikor mi megérkeztünk Svédországból, és amikor látta, hány rajongónk jött ki elénk, ott helyben leszerződtetetett bennünket, pedig akkor találkoztunk először.

Mindez már beindított egy gépezetet, így amikor megérkeztünk Amerikába, már volt ott egy listavezető számunk. Ezt nem lehetett volna pont így időzíteni, mert a turné már hónapokkal előbb le volt kötve, de így jött össze. Amikor leszálltunk a gépről, teljesen otthon éreztük magunkat, mert ott is millió fiatal várt bennünket.

JOHN: Nem gondoltuk volna, hogy ez összejön. Nem is nagyon fantáziájúnk róla. Ott volt előttünk Cliff példája: átment Amerikába, és megbukott. A tizennegyedik helyre tudott feljutni Frankie Avalonnal. Amikor először mentünk Amerikába, csupán lemezeket akartunk vásárolni. Tudtuk, hogy a menedzserünk be akar juttatni bennünket Ed Sullivan műsorába, ezért képben akartunk lenni, hogyan zenélnek odaát. Úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Komolyan mondom, hogy egyáltalán nem számítottunk rá.

GEORGE: Én voltam az egyetlen Beatle, aki járt már korábban Amerikában. 1963-ban voltam ott, körülnéztem New Yorkban és St. Louisban, meg vidéken is, Illinoisban, ahol a nővérem lakott. Sok lemezboltban megfordultam. Vettem Booker T-t, Bobby Blandet meg ilyesmit, és az MG első nagylemezét is, a „Green Onions"-ot.

Mielőtt először indultunk volna Amerikába együtt, Brian Epstein közölte a Capitollal: „A maguké lehet a Beatles, ha hajlandók legalább harminc dollárt költeni reklámkampányra." Végül valami ötvenezret költöttek rá, ami hihetetlen összegnek tűnt akkoriban.

PAUI.: Azt hiszem, a reklámkeret nagy részét LA-ben költötték el olyasmire, hogy lefizették Janet Leigh-t, fényképeztesse le magát Beatles-parókában. Ezzel indult a kampány. Ha már egy filmsztár benne volt a buliban, egész Amerikában előjöhettek azzal: „Mutatunk egy érdekes képet, íme Janet Leigh, aki »gombafejű« lett a Beatles kedvéért." Mi voltaképpen a frizuránkkal lettünk híresek Amerikában.

Rengeteg gyerek várt bennünket a repülőtéren; erre senki sem számított. Mi már odafelé a gépen megtudtuk. Utaztak velünk újságírók is, és a pilóta odaszólt nekik, miután beszélt New Yorkkal, hogy „Mondjátok meg a fiúknak, hogy egész kis tömeg várja őket!" Mi meg arra gondoltunk: „Hű, ez tényleg bejött!"

Az is nagy pillanat volt, amikor beültünk egy limuzinba, bekapcsoltuk a rádiót, és olt éppen a mi érkezésünket közvetítették: „Most hagyták el a repülőteret, és közelednek New York belvárosa felé..." Olyan volt, mint egy álom, amit előtte nem is volt merszünk végigálmodni.

RINGO: NAGYON IZGI VOLT. MÁR FÖNN A GÉPEN ÚGY ÉREZTEM, MINTHA LENNE ODALENN EGY HATALMAS POLIP, AMELYIK FELNYÚL ÉRTÜNK A KARJAIVAL, MEGRAGADJA A GÉPET, ÉS LEHÚZ MINKET NEW YORKBA. AMERIKÁBA MENTÜNK, ÉS ENNÉL JOBBAT EL SEM TUDTAM VOLNA KÉPZELNI.

Egy liverpooli gyereknek irtó nagy élmény volt ez. Imádtam minden pillanatát. Mi szóltunk a rádióban, minket mutatott a televízió, elmentünk egy csomó klubba. És engem is nagyon szerettek odaát. Nekem éppen az volt az egyik legnagyobb élményem Amerikában, hogy nem mindig úgy emlegettek bennünket, hogy JOHN, PAUL, GEORGE... és Ringó, hanem legalább annyiszor úgy is, hogy RINGO, PAUL, GEORGE és JOHN. Ott éreztem először, hogy egyenrangú vagyok a többiekkel.

NEIL: Van, aki azt állítja, hogy az amerikai lemezvállalat egy dollárt és egy trikót ígért minden gyereknek, aki kimegy a Beatles elé a repülőtérre. Ez nem igaz. Csak az történt, hogy a Capitolnál mindenkinek, aki betelefonált, azt mondták: ..Halló, itt a Capitol Records! Jön a Beatles!", és ez a rádióban is sokszor elhangzott. Az ingyentrikókat pedig a Beatles-cuccok gyártói ajánlották fel, a Capitolnak ehhez semmi köze sem volt.

NEIL George a mandulagyulladása miatt nem volt az Ed Sullivan-sbow próbáján. Amikor megjelölték a stúdióban, hogy ki hova álljon majd, én álltam be a helyére, és a teljesebb illúzió kedvéért még egy gitárt is akasztottak a nyakamba. Nem volt bekapcsolva, mert a fiúk nem játszottak akkor semmit, pár nap múlva mégis azt olvashattam az egyik vezető amerikai folyóiratban, hogy „Neit Aspinall gitárjátékáról nem sok jót mondhatunk''. Ilyen szemetek tudnak lenni az újságírók.

A Beatlesszel még aznap fölvetlek néhány számot, hogy majd a távozásuk után adják le a tévében, este pedig megvolt az Ed Sulliven-show élő adása.

GEORGE: Azért hiányzom a Central Parkban készült reklámfotókról, mert fájt a torkom. Készült jó pár kép, amin csak a másik három Beatle van rajta, háttérben a felhőkarcolókkal. És persze hiányoztam a próbáról is, így az arról készült képeken sem vagyok rajta. Csak azt nem értettem, hogyan sikerült azokat a képeket egyáltalán elkészíteni, amikor éppen tombolt a Beatle-mánia, és mindenhová követtek az emberek.

RINGO: Az Ed Sullivan-showból leginkább az maradt meg bennem, hogy egész délután próbálnunk kellett rá. A tévében akkor még nagyon rossz volt a hangminőség (általában még ma is az, de akkor tényleg tetű rossz volt), így először megcsináltuk a próbafelvételt, aztán egy csomót vacakoltunk a beállításokkal a keverőpultnál. Mindent töviről hegyire megbeszéltünk a hangmérnökkel, majd kaptunk egy kis szünetet.

Van egy anekdota arról, hogy ezután a takarító bement a stúdióba, meglátta a krétajeleket a vezérlőpulton, és szépen lesikálta az összeset, így aztán cseszhettük az egész megbeszélést, de már nem emlékszem, hogy csakugyan így történt-e.

GEORGE: Nyilvánvaló volt, hogy Ed Sullivan műsoránál előkelőbb helyre nem is kerülhettünk volna, mert még Elvis és az ezredese is táviratban gratulált. Azt is megtudtuk, hogy amíg a mi műsorunk ment, addig szinte egyetlen bűntény sem történt Amerikában. Amikor a Beatles lépett föl az Ed Sullivan-showban, még a bűnözők is tartottak tíz perc szünetet.

PAUL: Állítólag 73 millióan látták az adást az Egyesült Államokban, amire azóta sem sokszor volt példa.

Tudtuk mi e nélkül is, hogy milyen fontos ez a fellépés. Megjelentünk ott a nagy büdös semmiből a furcsa hajzatunkkal, ami persze nagyon sokat számított. Azt hiszem, hogy eleinte a fejünkkel nagyobb benyomást keltettünk Amerikában, mint a zenénkkel. Gondolom, a rajongóink papái mind el akarták zárni a tévét, és olyasmit mondtak nekik, hogy „Ne dőljetek be, gyerekek, ezek csak parókák!"

JOHN: Ha parókák, akkor is eléggé különlegesek, mert korpásak!

PAUL: Egyszóval a papák sok helyütt kikapcsolták a tévét, de egy csomó gyerek (meg háziasszony) ragaszkodott hozzá, hogy be legyen kapcsolva. Azok a gyerekek mára felnőttek, és nem egytől hallottam, hogy emlékszik arra a napra. Azt mondják, Amerikában mindenki pontosan meg tudja mondani, hol volt és mit csinált aznap, amikor Kennedy elnököl lelőtték. No, hát én tudok róla, hogy Dan Aykroyd azt mondta. „Máig emlékszem arra a vasárnap estére. Nem is tudtuk, mi történik velünk, de mintha áramütés ért volna, amikor megnéztük azt az Ed Sullivan-showt."

JOHN: Megvadultak, tisztára megvadultak. Még életemben nem láttam ehhez hasonlót, és sokszor úgy tűnik, mintha nem is velem történne, hanem filmen látnám. Mintha nem is én lennék az, hanem valaki más, különösen amikor éppen George-ot látom a rajongók között, és arra gondolok: „Nézd mán, nem George az ott, akit éppen most cincálnak széjjel?"

Elképesztő, hogy mennyit foglalkoztak velünk a rádióban. A hírek örökké rólunk szóltak. Mi meg eleinte csak éltünk bele a vakvilágba, aztán amikor lett néhány slágerünk, azt gondoltuk: „Na jó, sikerült, ám előbb-utóbb vége lesz." De csak nem akar vége szakadni. Soha az életben nem hittük volna, hogy ez lesz belőle.

Lehet, hogy egy nagy sztárnak így meg úgy illik viselkedni, de én azt hiszem, hogy a legtöbb embernek úgy tetszünk, ahogy vagyunk. Sokaknak van előítélete, de aztán megnyerjük őket azzal, hogy természetesen viselkedünk. Egyszerűen csak őszinték vagyunk. Ha elfáradtunk, akkor fáradtnak látszunk, ha fel vagyunk dobva, akkor úgy viselkedünk, mint aki fel van dobva. Ha meg nem vagyunk formában, akkor azt mondjuk: Elnézést, de ma nem vagyunk formában, ne várjanak tőlünk semmi szellemeset.

PAUL: A New York-i DJ, Murray „a Király" karolta föl a Beatles ügyét. Előre látta, mi következik, és meg akarta lovagolni. Valójában csak egy rámenős újságíró, aki provokatív kérdéseket tesz föl a sajtótájékoztatókon, és mindenkit azzal támadott le: Jól vagytok, fiúk? Mi a véleményetek a...?"

Nekünk nagyon tetszett a stílusa, és be is telefonáltunk neki adás közben. Aztán neki adtuk át az exkluzív híreket, mert csíptük őt. Sokszor elment turnéra valamelyik sztárral, és első kézből számolt be az életükről, például Smokey Robinsonról, akire mi nagyon felnéztünk.

GEORGE: Sosem értettem, hogyan csinálta Murray, hogy egyszerűen csak letámadott minket, aztán a nyakunkon volt az egész turné alatt.

RINGO: Murray „a Király" tiszta őrült volt, de remek fickó, pompás műsorvezető, és nagyon értett a zenéhez. Miattunk majdnem meghalt, mert velünk jött a turnéra, és örökké ott volt körülöttünk, aztán amikor mi már összeestünk a fáradtságtól, és lefeküdtünk aludni, ő akkor látott neki a műsorának. Alhatott éjszakánként vagy húsz percet. Le is fogyott rettenetesen, a szemünk láttára kezdett szép lassan elsorvadni.

New Yorkban ő volt a legmenőbb műsorvezető, meg Cousin Brucie. Murray-t nevezték „az ötödik Beatle"-nek is, mert nem volt akármi, ahogyan fölvezette a számainkat, és sokat tett, hogy sláger legyen belőlük.

NEIL: Mind eléggé tudatlanok voltunk amikor megérkeztünk Amerikába. Fogalmunk sem volt például a reklámszakmáról. Ezzel aztán a világon mindenki megpróbált visszaélni. Előfordult, hogy a fiúk sajtótájékoztatót adtak, a hátuk mögött meg ott volt egy csomó reklám, és ezt mi észre sem vettük.

Angliában akkoriban még csak egy rádió volt: a BBC. Az Államokban ezzel szemben minden sarkon volt egy, és mindegyikben egy csomó zenés műsor. Murray „a Király"-é például a New York-in WINS-nél. Sokszor szinte rámásztak a fiúkra, utánuk mentek például a liftbe is, és ott interjúvolták meg őket élő adásban, így rögtön visszahallhatták magukat a táskarádióból!

A Beatles ilyenkor mindig megkérdezte, hogy az illető melyik adótól jött, a műsorvezető persze megmondta, ami ingyen reklám. Ezt a többi adó elvileg kifogásolhatta volna, de hát a Beatles akkor ezt a szívességet bárkinek meglette ingyen (nem voltunk még kitanítva), így senki sem tehetett szemrehányást. A fiúk is állandóan hallgatták a rádiót, és néha betelefonáltak, hogy számokat kérjenek.

JOHN: Annyira rabul ejtett bennünket a rengeteg rádióadás Amerikában, hogy Epsteinnek kellett leállítania, mert mindegyikhez betelefonáltunk, és kértük tőlük, mondjuk, a Ronettes egyik számát. Eszünkben sem volt a saját számainkat kérni, mert a másokéira voltunk kíváncsiak. Régebben persze elsősorban Elvis meg Chuck Berry, Carl Perkins, Little Richard és Eddie Cochran számait hallgattuk, hogy csak a legfontosabbakat említsem, de amikor Amerikába mentünk, akkor már Marvin Gaye, a Miracles, a Shirelles meg a hasonlók voltak a kedvenceink.

Álló nap a rádión lógtunk. Mindnyájunknál volt egy tranzisztoros készülék, mindegyik más-más állomásra beállítva, és mindig azt hangosítottuk föl, ahol a legjobb zene szólt. Tudom, most már Nagy-Britanniában is van ilyen lehetőség, mert megjelentek a hajókra telepített „kalózadók". Ez már olyasmi, mint odaát Amerikában, no persze angol módra, de az a lényeg, hogy most már itt is egész nap lehet jő számokat hallani.

Egy idegennek biztosan feltűnik, hogy mennyi itt a hirdetés, de ha itt él az ember, megszokja. Ha valaki olyan országból jön, ahol nincs kereskedelmi tévéadás, rémesnek találhatja, hogy itt örökké a reklám megy , de valóban meg lehet barátkozni vele."

RINGO: Nagyon csíptem akkor New Yorkot. Lovas kocsin mentünk a Central Parkba. Hatalmas lakosztályunk volt a Plaza Szállóban, volt minden szobában tévé meg fejhallgatós rádió. Mindez lenyűgözött engem.

Volt sok furcsaság is, például az egyik tévécsatornán láttam egy olasz filmet „A megszabadított Herkules" címmel, bekapcsoltam reggel a tévét, és láthattam Herkulest, amint győztesen kerül ki mindenféle gubancból.

Aztán elmentünk lófrálni egy kicsit, de mikor hazaérve bekapcsoltam a tévét, Herkules még mindig a gubancokkal vacakolt. Aztán elmentünk este is, és amikor hazajöttünk, ismét bekapcsoltam ugyanazt a csatornát, és még mindig Herkules volt rajta! Azt hittem, megbolondulok. Mi a bánat ez? Kiderült, hogy ezen a csatornán volt egy „hét filmje", és azt játszották le újra meg újra megállás nélkül.

Nekem ez túl sok volt Anglia után, ahol csak pár évvel korábban vettünk egyáltalán tévét a lakásba, itt meg annyi volt a csatorna, hogy még erre a hülyeségre is volt idő.

GEORGE: Bosszantott az amerikai tévében, hogy az ember bekapcsolta mondjuk délelőtt, és éppen egy futballmeccset adtak, amit nyilván nem akkor játszottak. Az ember ne nézzen délelőtt meccset. Én legalábbis úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga ideje. Vegyük mondjuk az olyan tipikus esti programokat, mint az „I Love Lucy", na én arra nem lennék kíváncsi reggel, és nem szívesen nézném meg az esti filmet reggel hétkor. Szerintem mozit akkor kell nézni, amikor odakinn már sötét van,

NEIL: Az Ed Sullivan-sbow után elmentünk vonattal Washingtonba. Emlékszem, hogy a Beatlesnek külön vagonja volt, de tele újságírókkal, ügynökökkel meg effélékkel, és nem fűtötték rendesen.

RINGO: Sokszor úgy úsztuk meg a ciki helyzeteket, hogy nagy volt a pofánk. Különösen akkor, amikor Washingtonba utaztunk vonattal. Oda egy csomó újságíró is jött, többnyire New York-i riporterek voltak, és elkezdtek ordítozni velünk, de mi visszaordítoztunk. Amikor később közelebb kerültünk egyik-másikukhoz, bevallották: „Tudjátok, eredetileg azért mentünk, hogy leégessünk titeket, de amikor ránk ordítottatok, se köpni, se nyelni nem tudtunk." A popegyüttesek addig igyekeztek nagyon illedelmesen viselkedni a sajtó jelenlétében: „Kösz, nem dohányzom", meg ilyesmi. Mi nem restelltünk se rágyújtani, se piálni előttük, és ha kiabáltak, mi is kiabáltunk. Szerintem ezzel vágódtunk be náluk.

JOHN: Mi addigra már kitanultuk ezt a játszmát, tudtuk, hogyan bánjunk az újságírókkal. Nem volt nagy ügy, mert már volt épp elég dolgunk a sajtóval otthon, márpedig a brit riporterek a legrámenősebbek az egész világon. Úgyhogy nem volt ezzel semmi gondunk Amerikában. Igaz, a repülőgépen még megfordult a fejemben, hogy hátha nem fog sikerülni, de csak azért, mert néha kishitű vagyok; tudhattuk, hogyha egyszer elkapjuk a fonalat, akkor le fogjuk őket söpörni.

Egyáltalán nem bánom, ha cseszegetnek bennünket,- még unalmas is lenne, ha örökké csak ajnároznának. Az embernek szüksége van valakire, aki megmondja neki a magáét. Mi a pláne abban, ha mindenki hasra esik előtted, és azt hajtogatja, hogy nagy vagy? Szóval szeretjük olykor a kritikát is, főleg persze az okosat,- azok még mulattatnak is bennünket.

Mi a nehéz időket, amikor majdnem halálra kellett magunkat dolgoznunk, mindig csak úgy tudtuk átvészelni, hogy sokat humorizálunk egymás között. Megpróbálunk mindent kifigurázni, még magunkat is. Mindig mindent csak pimaszul. Sokat szemtelenkedünk egymással is, de ezt sosem vesszük komolyan.

RINGO: Volt egy nagyon hervasztó jelenésünk a washingtoni brit nagykövetségen. A hatvanas évek elején még oltári nagy különbség volt egy észak-angliai munkásgyerek és egy diplomata között. Már eleve másképp is beszéltünk: ők finomkodva, kissé úgy, ahogy Brian Epstein, mi meg úgy, ahogy jött. Azt már nem tudom, mi a lenének mentünk el oda. Talán mert addigra bizonyos értelemben mi is Nagy-Britannia nagykövetei lettünk, meg mert Briannek hízelgett, hogy meghívtak bennünket.

Na, olt álldogálunk aztán, iszogatunk valamit, időnként megszólalunk, hogy „Helló, nagyon örvendek", és egyszerre csak odalopózik egy fazon mögém, és levág a hajamból egy tincset. Nagyon begurultam. Hogy képzeli ez, hogy eleve ollóval jön el a fogadásra? Megfordultam, és ráförmedtem: „Maga meg mit művel itt?" Mire ő: ,Jól van, öregfiú, ne haragudjon, kérem... valóban hülyeséget csináltam." Az is volt: levágni egy Beatle haját, mintha én lennék a mesebeli tündérkirálynő!

JOHN: Az emberek meg-megérintettek bennünket, ha elhaladtunk mellettük, és akárhová mentünk, mindenütt úgy bántak velünk, mintha csodabogarak lennénk. Mindenféle baromságot végig kellett hallgatnunk, amit a polgármesterek meg a feleségeik összehablatyoltak, és tényleg úgy nyúlkáltak utánunk, ahogyan az az „Egy nehéz nap éjszakájában" látható. A washingtoni brit nagykövetségen meg valami hülye állat belenyírt a Ringó hajába. Én abban a pillanatban elkezdtem káromkodni, és azonnal laképnél hagytam az egész előkelő társaságot.

PAUL: Rengeteg kötekedő alakkal találkoztunk, amilyenekkel korábban soha. Mi ugye sohasem játszottunk a cambridge-i májusi bálon meg egyéb sznob rendezvényeken, de hallottuk, hogy vannak fazonok, akik néhány pohár után ilyesmit mondanak a zenészeknek: „El tudná játszani mondjuk Rahmanyinov valamelyik zongoraversenyét?" Imádom az ilyeneket.

Volt belőlük néhány a követségen is. Egyébként nemcsak ott akartak megnyírni bennünket, hanem időnként a csajok is akartak tőlünk egy-egy hajfürtöt, de ezt igazán nem hagyhattuk, úgyhogy némelyiknek kénytelenek voltunk odasózni egyet.

NEIL: A washingtoni fellépés nem volt könnyű, mert egy ökölvívó ringben kellett játszaniuk, amit teljesen körülvett a közönség, így egyszerre kellett volna négyfelé muzsikálni.

Ezt úgy oldottuk meg, hogy a fiúk minden számnál átmentek a ringnek egy újabb oldalára, ezért aztán szüntelenül hurcolászni kellett a mikrofonokat. Ringó középen ült egy elvileg forgatható dobogón, ami persze elakadt, és nem lehetett megmozdítani. Szóval elég nagy volt a káosz, de ehhez képest a fellépés jól sikerült. Utána visszamentünk New Yorkba.

Azt csak húsz évvel később tudtam meg, hogy a koncertet lefilmezték, és később Amerika-szerte egy csomó gyerek megnézte a moziban. Ezért amikor a második amerikai turné következett, már egész sokan látták őket, ha élőben nem is, de ezen a filmen, amin egyébként a Beach Boys meg még egy együttes koncertje is szerepelt.

PAUL: Felléptünk a Carnegie Hallban is, mert Brian nagy megtiszteltetésnek tartotta, aztán elmentünk Miamiba, és ott fölvettük a második Ed Sullivan-showt.

Miami olyan volt, mint a paradicsom. Még sohasem láttunk igazi pálmafákat. Úgy viselkedtünk, mint a turisták, egy csomó felvételt készítettünk a Pentax gépeinkkel. Még mindig őrzöm azokat, amelyeken motoros rendőrök vannak. Pisztoly is volt náluk, úgyhogy tényleg egészen félelmetesek voltak. Marha jól éreztük magunkat Floridában. Szállodában léptünk föl. Ott állandóan mentek kabaréműsorok a szállodák pinceklubjaiban. És az ablakunkból leláthattunk a strandra, ahol a rajongók óriási betűkkel olyasmit írtak a homokba, hogy „Szeretlek John".

JOHN: Integetni, azt viszont nem volt szabad; ha integettünk nekik, mindig ránk szóltak, hogy ne ingereljük a rajongóinkat.

RINGO: Ilyen pompás helyen még életemben nem jártam. Mindenünk megvolt, amit csak. akartunk, akár jachtot is kérhettünk kölcsön, megkaptuk. Legjobban két dolgot élveztem Floridában: az egyik az volt, hogy először voltam autós moziban egy Lincoln Continentallal meg két igen csinos ifjú hölggyel, a másik meg, hogy egy család kölcsönadta nekem a hajóját, amit magam vezethettem. Hatvan láb hosszú gyorshajó volt, én meg őrült sebességgel mentem be vele a kikötőbe, mert fogalmam se volt róla, hogy kell az ilyet vezetni.

GEORGE: Rendeztek motorcsónakversenyeket is. Egyszer beülhettünk az egyik versenyző mellé. A járgánynak dupla V12-es motorja volt, és nagyon gyorsan ment. Nagy sebességnél csak a vége érintkezett a vízzel, ahol a propellerek voltak. Az orra egészen fölfelé meredt, nagyon kellett kapaszkodni, hogy ki ne essünk. Irtóra élveztem a dolgot.

NEIL Ringó későn tudta meg, hogy a hajókon nincs fék, ezért úgy kötöttünk ki, hogy egyszerűen nekimentünk a mólónak.

RINGO: A hajónak nagyon szép korlátja volt az orrában, amit nekem sikerült tisztára elhajlítanom, de nem bánták, azt mondták, az a fő, hogy jót mentem vele...

JOHN: Floridában kölcsönvettük néhány milliomos házát.

PAUL: Szóltunk Briannek, hogy szeretnénk medencében úszni, és kiderült, hogy az egyik lemezvállalat képviselőjének van egy. A mai szememmel elég szerény kis medencének tűnik, legalábbis Miamiban, de akkor pompásnak láttuk. Mi, csóró liverpooli gyerekek, nagyon élveztük a dolgot. Életünkben először volt rajtunk fürdőköpeny, és a Life riportere lefényképezett bennünket úszás közben.

Ma már úgy gondolom, hogy akkor mindenféle maffiózók társaságában lehettünk. Volt például egy kritikus, aki nekünk támadt a sajtóban, és George Martin meg Brian Epstein éppen erről vitatkozott, amikor odajött egy nagydarab gorilla, és megkérdezte: „Óhajtja, Mr. Epstein, hogy lerendezzem azt a fickót? Mire Brian: „Nem, nem érdekes, hagyja csak." Szóval biztosan gengszterek voltak. Mi persze akkor nem tudtunk erről, csak azt láttuk, hogy van itt egy kedves pasas, akinek igénybe lehet venni a medencéjét meg a jachtját. Meg kell mondjam, hogy a jacht sokkal jobban érdekelt minket, mint a gazdája.

Kezdtünk megismerkedni olyanokkal is, akiket korábban csak az újságból ismertünk, és most egyszerre egyenrangúként bántak velünk.

GEORGE: Biztosan gyakoroltunk valami hatást az emberekre, mert hirtelen mindenki a világon velünk akart találkozni - az olyanokra gondolok, mint például Muhammad Ali. Vele már az első amerikai turnénkon összehoztak egy találkozót. Gondolom, jó reklámfogás lehetett neki, mintha ő is közénk tartozna,- együtt cipeltek bennünket teremről teremre, együtt fényképeztek le és interjúvoltak meg vele. Egyébként nagyon helyes gyerek volt, éppen akkor készült a Sonny Liston elleni mérkőzésére. Ekkor készült az a híres kép, amin kettőnk fejét a hóna alá szorítja.

RINGO: Edzettem én is egyet Cassius Clayjel, merthogy akkor még így hívták Alit - mellesleg tőlem tanult mindent. Nagyon izgalmas volt, de a meccsen természetesen Liston győzelmére fogadtam, mert én aztán tudhattam, hogy mi lesz a vége!

PAUL: Jópár emberrel ismerkedtünk meg Phil Spector révén, például a Ronettes-szel, amit nagyon élveztünk, meg másokkal, mint például Jackie De Shannonnal, aki kitűnő számokat szerzett, aztán Diana Ross-szal meg a Supremes többi tagjával. Ezekre mi mind felnéztünk, és idővel megismerkedtünk személyesen mindenkivel, aki velünk nagyjából egyszerre csinált karriert. Mi valójában egy csapatot alkottunk.

JOHN: Már nem emlékszünk, kikkel találkoztunk ott, vagy csak alig.

GEORGE: Összefutottunk néhány olyan emberrel is, akikről nem is tudtuk, hogy híres. Olyanokra gondolok, akiket egész Amerika ismer, de Angliában még csak nem is hallottak róluk. Aki nem nézi az amerikai tévéadásokat, az nem is igen találkozhat velük. Szóval sok ilyennel is összehoztak bennünket, míg végre találkozhattunk olyanokkal is, akikről pontosan tudtuk, kicsodák, mint például a Supremes együttes.

RINGO: Ma már biztosan mindenki ismeri Don Rickles nevét, de mi akkor hallottuk először, amikor kiderült, hogy ő lép fel a Deauville Szállóban, ahol akkor laktunk. Elég kellemetlen humora volt. Járkált az asztalok között, és megkérdezte egy nőtől, honnan jött, aztán ha azt mondta, hogy Izraelből, a szomszéd asztalnál ülőkről meg kiderült, hogy németek, akkor Don rájuk kiabált: „Á, szóval nácik! Mi a fenét keresnek itt?”

PAUL: Természetesen kikezdett velünk is. Egy asztalnál ültünk a rendőr haverunkkal, aki ott a testőrünk volt, és mindenhová velünk tartott, bár néha azért haza is engedtük, és Don nekiesett: „Mi van, zsarukám, miféle meló ez? A Beatlest kísérgetjük? Jó kis meló, nem mondom, a Beatlest őrizni!'' Aztán így folytatta: „Óriási! Gondolom, eldobják magukat a kilencedik emeleti lakosztályukban a pihe-puha párnák között, aztán amikor a csajok sikoltozni kezdenek, mindig elélveznek!" Mondhatom, egyáltalán nem találtuk viccesnek a dolgot. Sőt, egyenesen bántó volt. Ma már szeretem Don stílusát, de akkor kissé visszataszítónak találtam.

GEORGE: Kicsit meghökkentünk. Próbáltunk minél kisebb feltűnést kelteni, erre odajön ez a fazon, felhívja ránk a figyelmet, és még zavarba is hoz bennünket. Szerintem John is röstellte magát. Ha megmérkőzhettünk volna Ricklesszel a mikrofon előtt, azt hiszem, ízekre szedtük volna.

Nem mi voltunk az egyedüli áldozatok, ott ült Muhammad Ali vagy a szintén színes bőrű Sonny Liston menedzsere is, és közeledett a nagy bokszmeccs napja. Don Rickles odaszólt neki is: „Ha elfogadsz tőlem egy tippet, hapsikám, szerintem a fekete fickó fog nyerni!" Nagyon idegesek lettünk, amikor visszajött a mi asztalunkhoz, és megint bennünket kezdett ki: „Nézzék ezeket a rendkívüli személyiségeket:" - és így tovább.

RINGO: Tőlem is megkérdezte: „Maga honnan jött? Mondom, hogy Liverpoolból. Néma csönd, mire Don: „Köszönjük a viharos tapsol!"

GEORGE: A végén volt egy valóban nagy dobása. Azt mondja: „Látom, van néhány arab vendégünk a teremben, és én mindig azt hallom, mennyire utálják egymást az arabok és a zsidók. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy mi valójában nagyra becsüljük egymást, ezért azt szeretném, ha önök, uraim, fölállnának, és meghajlással jeleznék békés szándékukat." Az arabok felemelkedtek, mert megtisztelve érezték magukat, mire Rickles ledobta magát a padlóra, és egy géppisztolysorozat hangját utánozta.

Szóval ez elég kemény dolog volt, de végül mégsem merte teljesen fölvállalni, mert mindent elrontott azzal, hogy bocsánatot kért mindazoktól, akiket esetleg megsértett, és hogy nem gondolta komolyan az egészet. Sokkal hatásosabb lett volna, ha ezen a ponton kisétál.

RINGO: Én még egy rémes estére emlékszem Miamiban. Elmentünk meghallgatni a Coasters együttest, akiknek épp akkor volt nagy slágerük a „Yaketi Yak". Nem értettem, hogy a klubban miért láncolnak az emberek a zenéjükre. Az én szememben ők a rock nagyjai voltak, akiket áhítattal kell hallgatni! Akkor visszataszítónak találtam az amerikai közönséget.

GEORGE: A Coasters-zel egy időben jártunk New Yorkban is, meg Floridában is. És akárhová is mentünk, mindenütt őket reklámozták.

Akkoriban persze az is előfordult, hogy ugyanazon a néven egészen különböző bandák is turnéztak. Úgysem tudta senki, hogy ki kicsoda, az volt a fő, hogy felment a színpadra, és énekelt. Azt hiszem, például a Shangri-Lasból több is működhetett egyszerre.

PAUL: Az az út a rengeteg élménnyel együtt sem zavart össze bennünket. Szerencsés volt, hogy mindenhová lépésről lépésre jutottunk el. Ennyi erővel akkor is megzavarodhattunk volna, amikor kezdett sikerünk lenni a Cavernben, vagy akkor, amikor eljutottunk mondjuk a peterborough-i Empire-ba, de ezeken is túltettük magunkat. Aztán bekerültünk a televízióba meg fontos rádióadókhoz is, és az sem szállt a fejünkbe: miért éppen Amerikával ne tudtunk volna megbirkózni, amikor az is csak egy lépés volt az utunkon, csak éppen nagyobb lépés a korábbiaknál?

Az amerikai angolt nagyon szerettük, sőt azonosulni tudtunk vele. Az amerikai kiejtés nagyon hasonlít a liverpoolira. Például ők is röviden ejtik a „bath" vagy a „grass" szót, nem elnyújtva, „báász"-nak meg „gráász"nak, ahogy a művelt angolok. A liverpooliaknak már csak azért is szimpatikus Amerika, mert sok közlegény megfordult nálunk a háború alatt, másfelől Liverpoolban ugyanolyan divat volt a cowboykalap, mint Amerikában. New York és Liverpool szinte testvérvárosok.

RINGO: A családom nem esett hasra attól, hogy Amerikában is nagy sikerünk volt. Akkor voltak igazán elégedettek, amikor Liverpoolban befutottunk, a többi már csak ráadás volt ehhez képest. Nem is nagyon érdekelte őket, ami azután következett, mert az ő szemükben az volt a csúcs, ha valaki felléphet a Palladiumban - egyedül ezen mérték a sikert.

GEORGE: Az amerikai út alatt egyáltalán nem foglalkoztam a jövővel. Az járt a fejemben: „Élvezzük, ami velünk történik, és majd szépen meg fogjuk oldani, ami még előttünk áll."

Eleinte nagyon jó érzés volt a siker, csak később vált fárasztóvá. Amikor először mentünk Amerikába, úgy éreztük, hogy „most hódítjuk meg". Aztán még abban az évben visszamentünk oda egy turnéra, a következőben még egyre, és addigra már beteltünk vele,- már moccanni sem bírtunk.

RINCO:

GEORGE MARTIN MEGSÜKETÜLT A FÉL FÜLÉRE, EZÉRT EZENTÚL CSAK MONO FELVÉTELEKET TUD KÉSZÍTENI!

GEORGE MARTIN: A Beatles csak jóval később szólt bele teljes mértékben a lemezkészítésbe, akkor, amikor már felhagytak a turnékkal. Addig egyszerűen nem lett volna idejük rá. Beviharzottak a stúdióba, eljátszották a magukét, aztán már rohantak is el.

A legelső felvételek még monoban készültek, bár az EMI-nál már rendelkezésre állt a sztereó berendezés is. A felvétel során azzal könnyítettem meg a keverést, hogy külön vettem föl az énekhangokat, illetve a kíséretet, nem azért, hogy a lemezen is így legyen, hanem hogy könnyebb legyen az egészet monó felvétellé mixelni. Tehát az első években a felvételek csupán kél sávra, élőben készültek, mintha csak rádióban menne az egész. Amikor aztán a négysávos szalag megjelent, már mindent felülírhattunk, és utólag is fölvehettünk még egy énekszólamot, vagy akár egy gitárszólót. Amikor az A Hard Day’s Night készült, már biztosan fölvettünk először egy alapot, és csak utána énekeltek rá. A ritmushangszereket mindig igyekeztem egy vagy két, de általában csak egy sávon rögzíteni, így az egyiken a kísérő- és a basszusgitár szólt együtt. Ahhoz a megoldáshoz csak később folyamodtunk, hogy a basszgitár szólamát is csak utólag vegyük föl, hogy Paul felszabadultabban énekelhessen.

PAUL: Egy ideje már foglalkoztatott bennünket, hogy kellene csinálni egy filmet. Az amerikai siker után ez volt a következő logikus lépés. Nagyon szerettük a „The GirI Can’t Help It"-et, és meggyőzött bennünket arról, hogy igenis lehet jó rockfilmet csinálni. És láttunk egy-két amerikai zenés rövidfilmet is, amelyek igen olcsón készültek, és még ha nem is voltak valami jók, legalább volt bennük jó zene, és meg lehetett őket nézni.

Mi is szívesen szerepeltünk volna egy ilyenben, de azt akartuk, hogy ráadásul még jó is legyen. A legtöbb ilyen filmnek annyi a meséje, hogy egy DJ elkísér egy bandát turnézni. A cselekmény meg mindig csapnivaló volt.

JOHN: Nem akartunk valami rossz filmmel előállni, ezért ragaszkodtunk hozzá, hogy a forgatókönyvet egy proli írja meg.

PAUL: Még korábban felajánlottak nekünk egy forgatókönyvet, aminek „The Yellow Teddy Bears" lett volna a címe. Aztán kiderült, hogy valaki más szerezte volna a zenéjét, nem mi, és ebbe nem mehettünk bele. Maga a film ötlete azonban nem hagyott nyugodni, ezért Brian fűvel-fával tárgyalni kezdett, és végül előállt azzal, hogy Dick LesterreI kellene dolgoznunk. Brian annyit tudott róla elmondani, hogy ő rendezte a „The Running, Jumping And Standing Still Film" című rövidfilmet Spike Milligannel a főszerepben, egy klasszikus kis vígjátékot. Ezt a filmet szerettük, ezért mondtuk, hogy Dick a mi emberünk.

Amikor személyesen is találkoztunk vele, az is kiderült, hogy szintén zenész: elég jó dzsesszzongorista volt. Amerikában született, de Angliában dolgozott, például a Goons-zal, és ez mind mellette szólt.

JOHN: Ml A GOON SHOWBÓL NŐTTÜNK KI. EGY VÉRBŐL VALÓK VOLTUNK. BIZONYOS ÉRTELEMBEN AZ Ő LÁZADÁSUKAT VITTÜK TOVÁBB.

PAUL: Forgatókönyvírónak Dick Lester Alun Owent kérte fel, egy walesi származású liverpooli drámaírót, akitől egy jó kis tévéjátékot ismertünk, a „No Tram to Lime Street"-et („A Lime utcába nem jár villamos") Billie Whitelaw-val a főszerepben.

JOHN: A Lime Street volt Liverpoolban a prostituáltak utcája. Kerestünk akkoriban egy jó forgatókönyvírót és valaki Owent ajánlotta. Arról volt híres, hogy jól ír liverpooli dialektusban, szóval, hogy úgy mondjam, Liverpoolban profi volt. Aztán persze meg kellett ismernie minket közelebbről is, hogy világosan álljanak előtte a karakterek.

RINGO: Brian szúrta ki a producert, Walter Shensont is, vagy talán Shenson szúrta ki magának Briant, nem tudom - mindenki a mi filmünket szerette volna megcsinálni. Mi meg elkezdtünk mászkálni Alun Owennel. Pár napig velünk volt az egyik hazai turnén, és szépen följegyezte, micsoda káoszban kell nekünk dolgoznunk, hogyan élünk ilyenkor, aztán nekilátott, hogy megírja az egésznek a paródiáját.

Az Egy nehéz nap éjszakája lényegében az életünk egy átlagos napjáról, pontosabban kél napjáról és két éjszakájáról szól. Volt benne lemezfelvétel meg televíziós felvétel, azaz minden, ami jellemző volt az életünkre, és aztán Alun tett bele jeleneteket mellékszereplők számára is.

JOHN: A film az életünk karikatúrája volt, de még enyhített is a valóságon, mert igazából sokkal nagyobb nyomásnak voltunk kitéve. Én csíptem az Egy nehéz nap éjszakája ötletét, pedig Alun Owen úgy írta meg a forgatókönyvet, hogy előtte csak két napig tartott velünk. Kissé nehezteltünk is rá, amiért így összecsapta. De végül is egész ügyesen mutatta be a mi egyik arcunkat, amikor turnézunk. A valóságban is ilyen helyzetben kellett mások előtt szerepelnünk. És tényleg olyanok voltunk. Alan Owen látta egy sajtókonferenciánkat is, egész ügyesen írta be a filmbe, bár ezt a részt mi akkor meglehetősen mesterkéltnek tartottuk.

PAUL: Alun sok mindent pontosan átvett tőlünk. Az ilyen dumákat például, hogy „mindig késik, de szeret fürödni". Szóval a kis tréfáinkat, a szarkazmusunkat, a humorunkat, John szellemességet és Ringó lakonikus modorát, négyünk eltérő karakterét. Alun nagyon ügyelt arra, hogy mindannyiunknak csak olyasmit adjon a szájába, amit valóban mondott vagy mondhatott volna. Amikor kész lett egy-egy jelenettel, mindig megkérdezte, mit szólunk hozzá, és általában elégedettek voltunk, de ha valamin változtatni akartunk, azt rendre elfogadta.

GEORGE: Azt mondom az egyik jelenetben: „Ezt nem veszem föl, ez tiszta bizi" Ezt nem én találtam ki, hanem Alun Owen - később át is ment a köztudalba -, ő csinált bizit a bizarrból.

JOHN: Mi irtó bizinek éreztük először a bizit, és George sem bírta rezzenéstelen arccal kimondani.

GEORGE: Azt hiszem, Alun nem találhatott volna ki ilyesmit, ha nem liverpooli ő maga is. Földiek voltunk, ráérzett a humorunkra. Ha nem tetszett volna valamelyik szövege, biztosan el se mondtuk volna, bár odáig csak a „Segítség'" idejére jutottunk el, hogy egy csomó helyen megváltoztassuk a dialógust. Alun csinált egy jelenetet, ahol a sajtó zaklat bennünket. Ilyen hülyeséget kérdeznek például: „És hogyan találtak el Amerikába?", mire mi azt mondjuk: „Tudtuk, hogy Grönlandnál kell balra fordulni."

Azt hiszem, a Beatles profiljának fontos része volt, hogy az emberek szellemesnek tartsanak bennünket. Amikor feltűnt egyszerre az a sok új együttes, egyik olyannak tűnt, mint a másik, a sajtó nem tudta hogyan megkülönböztetni őket. A slágereken kívül fel kellett hívnunk magunkra a figyelmet, ennek érdekében a humorhoz folyamodtunk, ami nemcsak otthon jött be, hanem New Yorkban és más helyeken is, úgyhogy nem is lehetett olyan rossz. Valójában csak kimondtuk az első ökörséget, ami az eszünkbe jutott, de az embereknek éppen ez tetszett.

LIVERPOOLBAN MINDENKI SZÜLETETT KOMÉDIÁS. TESSÉK CSAK ÁTHAJTANI A MERSEY ALAGÚTJÁN: BIZTOS, HOGY AKI A DÍJAT SZEDI, EGYBŐL ELKEZD BOHÓCKODNI AZ EMBERREL MI EBBEN AZ ÁLLANDÓ BOHÓCKODÁSBAN NŐTTÜNK FÖL.

A Beatlesnek ráadásul volt közös humora is, mert ha valamelyikünk netán elakadt, akkor a másik állt elő valami jó poénnal.

RINGO: Nagyon élveztem a dolgot. Először el se akartam hinni, hogy mi valóban filmet készítünk. Kölyökkoromban nagyon szerettem a mozit. Rengeteget jártam Liverpoolban a vasárnapi matinékra. Bele is éltem magamat: ha kalózos filmet láttam, akkor egy darabig kalózosdit játszottam, ha westernt, akkor cowboy lettem, ha „A három testőr"-t, akkor én voltam D'Artagnan, és egész úton hazafelé párbajoztam. Nekem a mozi a mesék birodalma volt, és most hirtelen belecsöppentünk ebbe. Már az is irtó izgi volt, hogy limuzinnal mehettünk a felvételekre.

Azt hiszem, engem hozott a legkevésbé zavarba ez az új helyzet, mert annyira szerettem a mozit. De úgy emlékszem, John is szívvel-lélekel benne volt a filmben, George-on viszont gyakran láttam, hogy nem szívesen csinálja, hanem csak azért, mert tudja, hogy nélküle nincs film.

GEORGE: Szerintem Ringó rosszul emlékszik, mert imádtam a forgatást! Egyedül azt utáltam, hogy hajnali ötkor kellett kelni. Nagyon korán kezdték. Előtte még öltöztettek, fésülgettek és ki is sminkeltek bennünket. Közben vacakoltak a díszletek beállításával is, és minket csak akkor szólítottak, ha már lehetett próbálni a következő jelenetet. Annyi minden történt ilyenkor, hogy már nem is tudom, hány kamerával dolgoztak. Nem figyeltünk a részletekre, hiszen körülöttünk forgott az egész.

RINGO: Nem voltunk szokva a korán keléshez, ami végül be is került a filmbe. Éppen abba a jelenetbe, amire azt mondták, hogy tényleg jól csináltam, amikor a folyóparton sétálok egy fényképezőgéppel a kezemben, és én vagyok a „magányos Ringó". A felvételére egyenesen egy éjszakai klubból érkeztem, ami nem volt éppen profi húzás, és enyhén szólva kissé másnapos voltam.

Dick Lester ott várt rám az egész stábbal, de nekem egyszerűen nem fogott az agyam. Ki voltam kattanva.

Megpróbáltuk a felvételt így is, úgy is, például a partnerem mondta a maga szövegét, az enyémet meg valaki bekiabálta a kamera mögül, de annyira nem voltam képben, hogy végül azt mondták: „Na jó, vegyünk föl valamit, mindegy, hogyan." Ekkor jutott eszembe: „Majd sétálgatok összevissza, és kövessetek a kamerával." Végül ez lett a legjobb jelenetem. Azért látszottam olyan szomorúnak és magányosnak, mert piszkosul másnapos voltam. Szóval az igazából nem volt színészi alakítás, csak lefilmezték, milyen tetű rosszul érzem magamat.

GEORGE: Forgatás közben rögtönöztünk is egyet-mást, például a sajtó-tájékoztató jelenetében. Egész csomó választ ott helyben találtunk ki, Dick Lester csupán válogatott közülük, amihez nagyon jó érzéke volt.

JOHN: A fürdőkádas jelenet spontán felvétel volt. Az ötlet adott volt, de a felvételnél teljesen rám bízták, hogy mit csinálok ott a háttérben. Rengeteg spontán ötletünk volt, de az egy filmben nem szerencsés, mert minden jelenetet vagy nyolcszor föl kell venni. Az ember kimondja, ami az eszébe jut, és először mindenki röhög rajta, de aztán jön az, hogy ismételje meg „ugyanúgy", egészen addig, míg végül már egyenesen utálja. Ezért is ragaszkodtunk többnyire a forgatókönyvhöz, de azért egy-két szöveg helyben született, és a rendezőnek is sok ötlete támadt menet közben.

RINGO: A szöveg nagy részét előre megírták. Soha nem tudtuk, hogyan is végződött egy-egy jelenet, mert rendszerint azzal indult, hogy összegyűltünk egy helyiségben, majd szétspricceltünk a szélrózsa minden irányába. Rögtönözni meg azért tudtunk, mert egy srófra járt az agyunk. Ott volt például Wilfrid Brambell: remek színész, de ha elfogyott a megírt szövege, egyszerűen megnémult. Hülyén nézett volna ki, hogy mi nyomjuk tovább a sódert, ő meg, a proli színész, ott áll, mintha megkukult volna.

PAUL: Felszálltunk egy vonatra a Marylebone állomáson, és amikor elindultunk, kiderült, hogy ez már maga a film! A jelenetben szerepeltek diáklányok is, akik a valóságban manökenek voltak. Nagyon tetszettek nekünk, annyira, hogy egyiküket, Pattie Boydot George el is vette feleségül.

Ez remek nap volt. Ekkor vettük föl azt a jelenetet is, amelyikben a rajongók akkor érnek ki az állomásra, amikor a vonat elindul, így hoppon maradnak. A valóságban is elment velünk valahová a vonat, aztán vissza is jött, és ezalatt az összes vonatos jelenetet sikerült fölvenni.

JOHN: A vonatos részt ma már nem szeretjük. A nézők ezt biztosan kevésbé veszik észre, de mi nagyon jól tudjuk, hogy nem viselkedtünk természetesen, mert lestük egymás mozdulatait. Paul például zavarban van, mert tudja, hogy figyelem, amikor beszél. A filmekben általában észre lehet venni, meddig vették föl a jelenetet az első napon, és honnan folytatták másnap, itt mindig van egy kis törés. Itt éppen fordítva volt, több jelenetet kellett fölvenni egyhuzamban, és az első volt a vonatos, amiben hótt idegesek voltunk, alig bírtuk végigcsinálni.

Persze nem is számíthattunk másra, mert ez minden amatőrrel előfordul, aki filmen szerepel. Tudta a rendező is, hogy nem tudunk játszani, és tudtuk mi is. Ezért Lester megpróbált bennünket a spontán pillanatainkban elkapni, amivel csak az a baj, hogy mindent többször is föl kell venni, és így az eredeti spontaneitás elvész. Végül maradt a filmben egy-két valóban őszinte pillanat, és ezek számomra egyértelműen kiemelkednek a többi közül.

Végig arra törekedtünk, hogy élethű legyen a dolog, ezért még az operatőri munkába is szerettünk volna beleszólni, ezt persze nemigen hagyták. Biztosan tudtuk, hogy ez a mozi jobb lesz a legtöbb rockfilmnél. A legjobbak azok a jelenetek lettek, ahol egyáltalán nem is volt szövegünk, csak szaladgálnunk kellett. Mind nagyon élveztük például azt, amelyikben a mezőn ugrándozunk önfeledten - a rendező szerint ez valódi filmművészet volt, de szerintem akárki ugrálhatott volna ott helyettünk.

A forgatást élveztük, bár voltak fenntartásaink, például szerettük volna elkerülni, ami a zenés filmekre annyira jellemző, hogy a legidétlenebb pillanatokban egyszer csak dalra fakadunk. De persze végül ezt nem lehetett teljesen elkerülni. Mindig kissé zavarban voltunk, ha hirtelen el kellett kezdeni egy újabb számot. Van a filmben például az a jelenet, amikor azt mondom az amerikai zenés filmek modorában: „Fiúk, mi lenne, ha itt helyben megcsinálnánk a műsort?" Eredetileg poénnak szántam, de Rossingtontól megtudtuk, hogy egy csomó korábbi popfilmben elhangzott pontosan ugyanez. Én mégis ragaszkodtam ehhez a szöveghez, de végül rosszul sült el, mert a filmen úgy tűnik, mintha halálosan komolyan gondolnám. Én viszont azt szerettem volna, ha bejönne a poén, és mi csak akkor kezdenénk zenélni, amikor már mindenki jót nevetett.

NEIL: Engem Norman Rossington alakított, akii csak „kicsi Norm"-nak hívtunk. Nagyon helyes fiú volt, örültem, hogy ő játssza a szerepemet, de az kissé zavaró volt, hogy nem beszelte meg velem a figurát, az utolsó szóig ragaszkodott a forgatókönyvhöz, pedig én szinte mindent másképpen mondtam volna.

A Beatles számára a forgatás hatheti kemény munkát jelentett. Mindent nagyon gyorsan kellett összehozniuk, nemcsak magát a filmet: az új számokat meg is kellett komponálni, és föl kellett venni az azonos című nagylemez anyagát.

John és Paul persze folyamatosan írt új dalokat, de ettől még nem volt tucatnyi olyan számuk, amelyik készen állt volna a felvételre. Egy része megvolt, de a többit menet közben kellett megírniuk. Volt olyan, hogy szerdán komponáltak egy dalt a stúdióban, ahol aztán kisütötték, hogy péntekre kel! két újabb. Ezért mindenütt csak zenét írtak.- a repülőgép fedélzetén, a szállodai szobában, az úszómedence partján, mindenütt. És szinte le sem tették a gitárt.

JOHN: Paullal nagyon élveztük a zeneszerzést a filmhez, bár voltak pillanatok, amikor attól tartottunk, hogy kifutunk az időből. Aztán még Párizsban elkészültünk néhány számmal, hármat pedig akkor fejeztünk be, amikor Miami Beachben napoztunk. Igazából négy olyan számunk van a filmben, amit nagyon szeretek: a „Can't Buy Me Love", az ,.If I Fell", aztán az „I Should Have Known Better", amihez hosszú idő után megint elővettem a szájharmonikát, meg a „Tell Me Why", amivel a filmet zártuk/''’

PAUL: A helyzet új volt a számunkra, mert mindaddig sosem kellett megrendelésre komponálnunk. Általában csak összeültünk Johnnal, és ha nagy néha eszünkbe jutott valami, írtunk róla egy dalt. Most viszont Walter Shenson arra kért bennünket, hogy szerezzünk egy számot kimondottan a filmhez, amivel nyitni, illetve befejezni lehetne. Belegondoltunk a dologba, és eleinte el sem tudtuk képzelni, mi az egyáltalán, hogy „egy nehéz nap éjszakája "? Aztán szépen kisütöttük, hogy az embernek nehéz napja van, mert örökké dolgozik, mint az állat, de este, amikor hazamegy a csajához, már minden oké - miután megvolt az alapötlet, már csak addig kellett folytatni, amíg össze nem állt belőle egy szám.

JOLIN: Éppen mentünk hazafelé, amikor Dick Lesternek eszébe jutott, hogy ez lehetne a film címe,- a kifejezés eredetileg Ringótól származott. Én már fel is használtam az „In His Own Write" könyvemben, mint afféle tipikus Ringo-mondást, amit ő nem humornak szánt, csak úgy kijött belőle, de Dick Lester azt mondta, hogy ez éppen jó lesz címnek, ettől aztán én is beindultam, és másnapra megírtam a számot.

GEORGE: Ringónak mindig is voltak ilyen elszólásai, jókat nevettünk rajtuk.

Egyszer a kocsija motorháztetejét nem zárták le rendesen, és menet közben a szél aláfújt, fölcsapta a szélvédő elé. Ijedten felkiáltottunk, Ringó meg ránk szólt:

„Nyugodjatok meg, itt olyan biztonságban vagytok, mint az apátok hasában.”

RINGO.- Úgy volt ez valahogy, hogy amikor kimondtam valamit, már valami másra gondoltam, és az valahogy előre tolakodott. Na így történt, hogy egész nap keményen dolgoztunk, és jócskán belenyúltunk az éjszakába is, de amikor kijöttünk, én még azt hittem, nappal van, és azt akartam mondani: „Na, ez nehéz nap volt", de miközben mondtam, észrevettem, hogy már besötétedett, és így lett belőle „egy nehéz nap éjszakája".

Hasonló elszólásból született meg a „Tomorrow Never Knows" („A holnap sosem tudja") címe is. Már nem tudom, kitől származik. Szerettük az „egy korty kenyeret" is, mert egyszer, amikor kérdezték, kérek-e kenyeret, azt mondtam: „Kösz, csak egy kortyot". Johnt mulattatták ezek a dumák, rendszeresen bele is vette az írásaiba.

GEORGE MARTIN: Életemben először kellett egy film zenei anyagát összeállítanomi az volt a szerencsém, hogy a rendező maga is zenész volt. Végül úgy vettük fel a film zenéjét, mintha csak egy újabb nagylemez felvétele lenne, de Dick ragaszkodott néhány korábban felvett Beatles-számhoz is, elsősorban a „Can't Buy Me Love"-hoz, ami kétszer is elhangzik a filmben.

Háttérnek fölvettem a „This Boy" hangszeres változatát is, amit végül Ringó folyóparti jelenetéhez használtunk föl. Ezért neveztük el „Ringó dalá"-nak, és ezen a címen és ebben a változatban felkerült az amerikai slágerlistára — nem kis büszkeségemre. Ezt a felvételt már négy sávon mixeltem össze.

PAUL: A film producere amerikai volt. Talán ennek köszönhető, hogy Amerikában és másutt is sikert arattunk vele, de azon sokat vitatkoztunk, hogy az amerikai verzióhoz minek kellett néhány helyen megváltoztatni a szöveget. Azt mondták erre, hogy vannak bizonyos angol kifejezések, amiket az amerikai közönség nem értene meg. Mi azt kérdeztük: „Most viccelnek velünk? Mi talán nem értjük meg, amikor a cowboyfilmeken elvarázsolt texasi tájszólásban beszélnek? Az ember csak kitalálja, hogy mi akar az lenni!" A mi dumánkat is tökéletesen értették az amerikai fiatalok, és sokan állandóan a mi filmünket nézték. Volt olyan rajongónk, aki megírta, hogy már hetvenötször látta az A Hard Day's Night-ot, és még mindig nem unta meg!

JOHN: Akkor tetszett a film a legkevésbé, amikor legelőször láttuk. Amikor az ember először látja magát azon a nagy filmvásznon, másra se figyel, mint hogy „jesszusom, milyen a fülem, rémes az orrom, és ahogy a hajam fölfelé meredezik.. Tudom, így voltunk ezzel mind a négyen. Mire véget ért a film, fogalmunk sem volt róla, miről szólt, és utáltuk az egészet."

PAUL: Már nem tudom, milyen feltételekkel szerződtettek bennünket a filmhez, de abban biztos vagyok, hogy egy kanyi jogdíjat nem kaptunk, csak valami fellépti díjat. Jobban jártunk volna, ha valami részesedést kötünk ki magunknak. A könyvelőnknek leesett 3 százalék, nekünk meg be kellett érnünk a honoráriummal! De akkor nem foglalkoztunk ezzel: „Művészemberek vagyunk, nem garasoskodunk." Briannek meg csak annyit mondtunk, hogy akasszon le a filmért annyi pénzt, amennyit csak bír.

(Egyetlenegyszer fordult elő, hogy panaszkodtam neki: amikor megtudtuk, hogy a Rolling Stones valamivel jobb szerződést kötött a Deccával, mint mi az EMI-jal, eladott lemezenként hat pennyre vagy ilyesmi.

Na, ezt aztán szóvá tettem Briannek, meg is sértődött miatta. És igaza is volt: megtett minden tőle telhetőt, én meg nekiálltam szarozni néhány pennyért!)

RINGO: A filmet már hónapokkal előre megtervezték, úgyhogy végül több pénzt kaptunk érte, mint amennyiről eleve szó volt, a bemutatóig már egész szépen raktunk zsebre belőle.

Amikor az A Hard Day's Night-ot bemutatták, azt éreztük: „Igen, most már tényleg befutottunk." De azt egyáltalán nem hittük, hogy ez örökké így lesz. Nem gondoltam sohasem arra, hogy „na, ez holnap véget ér", de arra sem, hogy „ez örökké fog tartani". Nem foglalkoztam a jövővel, benne éltem abban, ami volt. Nem tervezgettünk, hiszen kitolt a szekér, mi meg még alig múltunk húszévesek, és élveztük a pillanatot.

GEORGE: A 21. SZÜLETÉSNAPOMAT ÜNNEPELTEM, AMIKOR HAZAÉRKEZTÜNK AMERIKÁBÓL. VAGY HARMINCEZREN KÜLDTEK ÜDVÖZLŐLAPOT, AJÁNDÉKOT - MÁIG NEM VÉGEZTEM A FELBONTÁSUKKAL. MÉG MINDIG AZT A KARÓRÁT HORDOM, AMIT AKKOR KAPTAM EPSTEIN ÚRTÓL.

JOHN: Én bezzeg egy hamburgert és egy kólát kaptam a 21. születésnapomra Paultól.

DEREK: A Daily Express rendelt tőlem egy beszámolót George 21. születésnapjáról. Az EMI-székházban rendeztek egy sajtótájékoztatót, ahol George nyilatkozott arról, milyen érzés 21 évesnek lenni. Aztán a fiúk sokat sutyorogtak egymás között, gondolom, a rendezendő nagy buliról, de a sajtónak be kellett érnie ennyivel. Engem is leépítettek: „Ne haragudj, Derek, te igazán benne vagy a brancsban, de most, tudod..." egyszóval attól, hogy én szerkesztettem George rovatál az újságban, még nem hívtak meg a privát ünnepségre.

GEORGE: John könyve, az In His Own Write márciusban jelent meg. Egy részét még diákkorában írta, a Daily Howl („Napi Üvöltő") című magánújságjába.. amibe vicceket meg avantgárd verseket írt, de a könyvbe egészen új művek is bekerültek. Ezért szerepelt a könyv az A Hard Day's Night-ban is. Nem is kaphatott volna jobb reklámot, mint hogy benne van egy sikerfilmben.

JOHN: Miről szól? Semmiről. Ha tetszik, jó, ha nem tetszik, az se baj. Nincs benne semmi különös, írtam, csak úgy. Ne várjanak tőle bölcsességeket, mert csupán mulatságosnak szántam. Régi szokásom, hogy ami eszembe jut, azt felírom egy cédulára, aztán zsebre vágom. Amikor összegyűlik egy jó csomó cédula, lehet könyvet csinálni belőle. Nem akartam én eleve könyvet írni. Csak volt a sok ez meg az, és végül lavinává duzzadt. Ha nem lennék Beatle, eszembe sem jutott volna, hogy kiadassam a dolgaimat. Ha író lettem volna, most valószínűleg koldusszegényen tengődnék, és rendre kidobnám, amit írok. Legfeljebb beatköltő lehettem volna. A sikerrel az a helyzet, hogy óriási önbizalmat ad az embernek. Leírhatatlanul jó érzés, és aki egyszer belejött, azt szeretné, ha örökké tartana.

Nincs ebben semmi, csupán a humorom, ami megvolt nekem már diákkoromban is. Tizenegy éves koromban Lewis Carroll volt a kedvencem, meg Thurber, illusztrátorként pedig Ronald Searle. Mindig is jellemző volt rám, hogy halandzsába rejtettem az érzelmeimet, mint az In His Own Write-ban. Már a kamaszkori verseim is halandzsák voltak, mert titkolni akartam az érzéseimet Mimi előtt, aki megtalálhatta, amit írok. Tizennégy éves lehettem, amikor az iskolában kötelező olvasmány lett valami régi angol szöveg, talán Chaucer, és ez mindnyájunknak nagyon tetszett: „Isa ki nopun émdül", meg ilyesmi. Ahányszor a tanár elkezdte olvasni, mi megszakadtunk a röhögéstől. Ekkor kaptam kedvet én is, hogy csupa zagyvaságot írjak össze, persze csak a magam meg a barátaim szórakoztatására.

PAUL: Amikor átmentem Mimi nénihez, Johnt néha az írógépnél találtam, ez szokatlan dolog volt Liverpoolban. A többi barátomnak gőze se volt róla, mi az az írógép. Illetve természetesen tudták, mi az, de eszükbe se jutott használni. Rendes embernek nem volt írógépe.

JOHN: Amikor a Beatles elkezdett turnézni, magammal vittem az írógépemet, és fellépés után gyakran leültem hozzá pöntyögni. Néha azt írtam le, amit a többiek mondtak, például ami Ringó száján szaladt ki, és végül a filmünk címe lett belőle, az Egy nehéz nap éjszakája, amit egyébként a könyvembe is bevettem.

A könyv nagy részét géppel írtam le, de mivel igen lassan gépelek, minden írás rövidre sikeredett, nincs türelmem sokáig csinálni. Ráadásul sosem tanultam meg helyesen írni. Az angol nyelvvel és a stílussal nincs semmi gondom, de a helyesírás... mindent úgy írok le, ahogy hallom, mintha latinul lenne. Sokszor elgondolkodom, hogy ezt most hogy is kell, aztán leírom a lehető legegyszerűbben, csak jussak már túl rajta, mert az érdekel, hogy összejöjjön a sztori, nem pedig az, hogy jól írom-e vagy sem. És ha olyanra sikerül, hogy éppen a helyesírási hibától humoros, akkor meg annál jobb. Ez nem számít, csak a történet, no meg a szavak hangzása.

Később gondoltam csak az illusztrációkra. A rajzok nagy része azóta készült, hogy abbahagytam a főiskolát. Mindenfélével rajzoltam, de általában tussal vagy fekete töltőtollal. Amikor szóba került a könyvem, odavetettem, hogy „mellesleg rajzolni is tudok", merthogy az írásaimat mind elfogadták, de a rajzok kissé reszketegre sikerültek, mert nem igazán biztos a kezem.

Ugyanolyan nehezen rajzolok, mint ahogyan írok. Elkezdek rajzolgatni csak úgy, és ha azt látom, hogy lehet valami köze a sztorihoz, akkor nekilátok és befejezem.

Az anyag jó részéi turné közben írtam, a legjavát Margate-ben. Azt hiszem, nem is egy a rejtett szadizmusom megnyilvánulása, olyan alice-es vagy micimackós. Pocsékul éreztem magam akkoriban, én így éltem át, ami velünk történt. Egy csomó írásom és rajzom elveszett, némelyiket meg elajándékoztam. A maradékot egy amerikai barátom vette magához, akit nem kívánok megnevezni (mellesleg Michael Brownnak hívják), ő vitte el a kiadóba, ahol azt mondták: „Zseniális! Kiadjuk!" Pedig akkor még nem is tudták, hogy én írtam.

Csodálatos érzés, ha nemcsak az énekléssel van sikerem, hanem valami mással is. Azt nem gondolom, hogy az írásaim jogdíjából meggazdagodhatnék, de nem is ez az érdekes. Szeretek könyvet írni, már az elsőt is nagyon élveztem. Meghívtak egy író-olvasó találkozóra, ahol meg sem tudtam szólalni, annyira lámpalázas voltam. De amikor a könyvem fölkerült a sikerkönyvek tízes toplistájára, az legalább olyan nagy érzés volt, mint amikor a Beatles valamelyik száma listavezető lesz. Azért örülök neki annyira, mert ez az idegen világban elért sikert jelenti." Mostanáig mi, a Beatles, mindent együtt értünk el, de ez az én saját sikerem.

BRIAN: John volt a díszvendég a Foyle könyváruház rendezvényén, amit a könyve tiszteletére tartottak. Nem volt hajlandó semmilyen nagy beszédre, csak annyit mondott a köszöntők után: „Mindenkinek nagyon köszönöm, és örvendek a szelencének.'' Azaz úgy viselkedett, ahogyan azt egy Beatle-től megszokták. Nem készült ő semmiféle beszéddel, hiszen nem hajlandó semmire, ami idegen tőle, ugyanakkor fél a kudarctól is, és semmiképpen sem akart lebőgni.

JOHN: Az első nagy vakációm Tahitin volt, miután befutottunk. Ott aztán lehet rogyásig napozni annak, aki szeret. Engem ez egyáltalán nem érdekel. Szerintem időpocsékolás elmenni a világ végére csupán azért, hogy ott süssön rám a nap, de akkor kipróbáltuk ezt George-dzsal. Le is sültünk szépen, de itthon azonnal kifakultunk. És azt sem éreztem, hogy jót tett volna az egészségemnek, inkább csak hullafáradt lettem tőle.

GEORGE: AZ 1964-ES ÉVÜNK ÚGY TELT, MINTHA MINDEN NAPBA EGY HETET ZSÚFOLTUNK VOLNA BELE.

Májusban elmentünk vakációzni Johnnal, Cynthiával meg Pattie-vel. Addigra már világhírűek voltunk, úgyhogy nem szállhattunk úgy repülőre, hogy ne tudta volna mindenki, hová megyünk.

BRIAN: A Beatles nagyon privátra tervezte a vakációját. Megbíztunk egy utazási irodát, hogy szervezzenek egy túrát négy fiatal pár számára, de teljes titokban. Közöltük, hogy mindegyik pár külön-külön szándékozik utazni, de két-két pár összetalálkozik egy-egy adott helyen. A rendeléseket telefonon adtuk le, és álneveket használtunk. Paul Mr. Manning volt, Ringó Mr. Stone, a barátnőik Miss Ashcroft, illetve Cockroft, Johnék lettek a Leslie házaspár, George Mr. Hargraves. Pattie pedig Miss Bond. A Manning—Stone társulat a Virgin-szigetekre, a Leslie-Hargraves-féle pedig Tahitira készült.

GEORGE: Különgéppel repültünk Amszterdamba, onnan pedig Vancouveren át tovább Honoluluba. Vancouverben csak húsz percre landolt a gép, amíg feltöltötték üzemanyaggal, de mire Honoluluba értünk, már az összes amerikai DJ tudta, hol vagyunk.

Honoluluban várnunk kellett néhány napot a tahiti csatlakozásra, ezéri elmenekültünk Waikikiből a sziget északi részére, egy elhagyott strandra, hogy nyugtunk legyen. Aztán elrepültünk Tahitibe, ahol Papeetében várt ránk a vitorlás, amit kibéreltünk. Vásárolgattunk egy kicsit, például vettünk Johnnal frankó sötétzöld vízhatlan viharkabátokat.

Már az első éjszakát a hajón töltöttük, és másnap reggel ébredés után rögtön útnak indultunk, de mihelyt elhagytuk a kikötőt, kifogtunk egy igen erős hullámzást. Így nem állíthattuk le a motort, ráadásul a hajót frissen festették, ezért bűzlött az olaj- és festékszagtól. Emiatt nem mehettünk le a kabinokba. Kisvártatva Cynthia is rosszul lett, meg én is, és mindent jó alaposan összerókáztunk. Nagyon hosszú napnak tűnt, pedig napnyugtakor már ki is kötöttünk egy másik szigeten. Annyira elcsigázottak voltunk, hogy azonnal lefeküdtünk aludni.

Másnap reggel, amikor fölébredtem, kinéztem a kabin ablakán. Fantasztikus látvány volt nekem, aki korábban alig tettem ki a lábamat Angliából, és most ott voltam ebben a trópusi környezetben. Hihetetlenül csöndes vizű lagúnában voltunk egy sziget mellett, ami csupa hegy meg pálmafa volt. Amint kinéztem, éppen evezett ki a tengerre egy kenu öthat tahitival. Azt hittem, a Paradicsomba csöppentem.

JOHN: Honolulun keresztül kellett eljutnunk Tahitiba meg a többi szigetekre. Tahitin végre jó volt, mert onnantól senki sem zaklatott bennünket. Attól a pillanattól fogva, hogy fölszálltunk a vitorlásra, egyetlen ausztrál riporter tudott a közelünkbe férkőzni, de azzal meg nem álltunk szóba. Azzal próbálkozott, hogy odaúszik, és fölkéredzkedik a hajónkra, de mi mondtuk, hogy ússzon csak nyugodtan vissza, és így is történt. Edzett egy jót a pasas.

GEORGE: Nagyon élveztük az úszást, a búvárkodást meg a hajókázást szigetről szigetre. John ott írta meg az A Spaniard in tbe Works egy részét,-emlékszem, én is mondtam neki egy rakás hülyeséget, amit aztán belevett. De ha a csajok mondtak valami jót, az is nyomban bekerült a könyvbe.

JOHN: Ez úgy ment, hogy ha elakadtam egy mondattal, mert nem tetszett az a szó, amit éppen leírtam, megkérdeztem George-ot, hogyan mondaná másképpen például azt, hogy „ideg-összeroppanás", mire ő mondta, hogy „ideg-összeröffenés", vagy valami ilyesmi.

Éppen a Sherlock Holmes-paródiámon, az „Anne Duffield példátlan ecseté"-n dolgoztam, azaz életem leghosszabb művén. Azzal is ültem le hozzá, hogy na vajon meddig tudok eljutni? Ha bírtam volna szuflával, akár regény is lehetett volna belőle, de végül hamarabb föladtam.

Már gyerekkoromban is olvastam egyet-mást Conan Doyle-tól, de a hajón, amit béreltünk, egész halom volt a könyveiből. Nem is volt más a hajón, csak könyvek, a fele angol, a fele francia. Én meg, Tahiti ide vagy oda, nekiláttam olvasni. Belekezdtem az összes angol könyvbe, ami ott volt, mert valójában untam magamat. Volt köztük egy vastag kötet Sherlock Holmes, amibe a rajongók kedvéért az összes Holmes-történetet egybegyűjtötték. Beleolvasgattam, és akkor jöttem rá, hogy mindegyik sztori teljesen egyforma. Ugyanarra a srófra jár mind, és innen támadt az az ötletem, hogy összegyúrom egybe az összesei, így született meg az én Serló Holmészem, hogy három hetet töltöttem az eredeti Sherlock Holmesszal Tahitin.

GEORGE: Cynthia és Pattie hosszú fekete parókával álcázták magukat. Ezeket fölraktuk rájuk Johnnal, mi meg fölvettük a vízhatlan viharkabátunkal, és készítettünk egy 8 milliméteres filmet a bennszülöttekről, akiket megtérít egy misszionárius, aki a tengerből bukkan elő (ezt játszotta John).

Fantasztikus vakáció volt, de négy hét után elegünk lett belőle. Addigra egyre messzebb sodródtunk Tahititól, a nagyon hosszú visszaúthoz meg nem lett volna kedvünk, így aztán hidroplánra ültünk, azzal mentünk vissza Tahitiba, és ott is eltöltöttünk egy napot, majd felszálltunk egy Pan Am gépre, ami Új-Zélandból Los Angelesbe menet ott is leszállt.

Rajtunk kívül nem voltak rajta utasok, úgyhogy rengeteg helyünk volt, és ott aludtunk a padlón. Los Angelesbe érve buszos körutazást tettünk a Sunset Tripen meg Beverly Hillsben, ahol a filmsztárok laktak; az idegenvezető mindig csak ilyeneket mondott, hogy „balra látható Jayne Mansfield villája".

Miután hazatértünk, csak egy hetet töltöttünk Londonban, és máris indultunk egy nagy túrára Dániába, Hollandiába, Hongkongba, Ausztráliába és Új-Zélandra. Így nemsokára visszakerültünk egy kőhajításra onnan, ahonnan jöttünk.

RINGO: Mi Paulékkal együtt a Virgin-szigetekre mentünk. Óriási volt. Hihetetlen, de John, illetve George útlevelével utaztunk, ők meg a mieinkkel. Akkor még annyira egy kalap alá vettek bennünket, hogy gondolták: Beatle-Beatle, az már olyan mindegy, melyik kicsoda. Csak Lisszabonban volt egy kis gond, mert amikor Paul álnéven jelentkezett be a szállodába, az ottani sasszemű recepciós észrevette, hogy az útlevélkép nem őt ábrázolja.

Odaérve kibéreltünk egy 30 láb hosszú motoros hajót. Velünk utazott a kapitány, a felesége, meg egy hajósinas is. Nem volt valami nagy luxus, de mi nagyon élveztük a hajókázást. Én persze Maureennal mentem, Paul meg Jane Asherrel. Jane eleve nem ment ki a napra, Paul viszont annyira leégett egyszer, hogy egész éjszaka kiabált. Tudom, mert a hálószobák egymással szemközt nyíltak, és minden áthallatszott.

Korábban már nyaraltunk együtt Paullal és Jane-nel Görögországban, és igen jól összemelegedtünk. De olyan is volt, hogy Maureen meg én Johnékkal nyaraltunk együtt, 1966-ban, Trinidadon. George-dzsal viszont sosem voltam közös vakáción.

RINGO: 1964-ben mi foglaltuk el az amerikai slágerlista első öt helyét, ami egészen hihetetlennek tűnt.

PAUL: 1964 júniusában indultunk el a világ körüli turnéra: Skandinávia, Hollandia, Hongkong, Ausztrália, Új-Zéland. Ringó ennek egy részéről lemaradt, mert kórházba került mandulagyulladással. A fellépéseket nem lehetett lemondani, ezért leszerződtettük beugrónak Jimmy Nicolt, aki szabadúszó dobos volt Londonban. Egész jó választás volt, mert persze nem úgy játszott, mint Ringó, de ideiglenes megoldásnak megfelelt.

Neki persze nem lehetett könnyű éppen Ringót helyettesíteni, és hirtelen belecsöppenni a világhírbe. És abban a pillanatban, amikor Ringó felépült, ez rögtön véget is ért: az nem elég a hírességhez, hogy valaki egyszer „pót-Beatle" volt. De meg kell mondjam, Jimmy igen szépen állta a sarat egészen Ausztráliáig, ahol Ringó végül csatlakozott hozzánk.

RINGO: A betegségem komoly eset volt. Nyomorultul éreztem magam. Élesen emlékszem rá, mert annyira fájt a torkom, hogy megpróbáltam zselén és fagylalton élni. Akkoriban ráadásul füvet is szívtam, és nehezen bírtam nélküle, de semmire sem volt szabad rágyújtanom.

Nagyon furcsa érzés volt, amikor végül nélkülem indultak útnak. Felfogadták helyettem Jimmy Nicolt, én meg arra gondoltam, hogy engem már nem is szeretnek - bizony, ez is megfordult akkor a fejemben.

GEORGE: Tisztelem-becsülöm Jimmyt, de ma már azt mondom, tévedés volt. Akkor már mi voltunk a Négy Nagy. Elképzelhető, hogy a Rolling Stones azzal induljon turnéra, hogy "elnézést, de Mick nem jöhet", mire azt mondja valaki, hogy „nem baj, két hétre akárki beugorhat helyette"? Egyszóval hülyeségbe mentünk bele, és ma már nem értem, miért. Ma már visszataszítónak tűnik, hogy akkor még nem tudtunk a sarkunkra állni. Ha azt mondták, menni kell, hát mentünk. Mondtuk mi persze, hogy Ringónak velünk kell jönnie, de nem csaptunk az asztalra, amikor mást szerződtettek helyette. Ha ez később történt volna, valószínűleg inkább lemondjuk a turnét, de akkor még vak vezetett világtalant.

GEORGE MARTIN: Az ausztrál túra kis híján kútba esett. George a fiúk közül a legszolidárisabb, és ő mondta azt: „Ha Ringó nem jön velünk, az már nem a Beatles. Nem látom be, hogy miért kellene megtennünk, és én ebbe nem is megyek bele. " Aztán nagyon sokat kellett győzködnünk Briannel együtt, hogy ne kösse az ebet a karóhoz, mert ezzel cserbenhagyja a csapatot. Jimmy Nicol, akit leszerződtettünk, nagyon jó dobos volt, és lelkiismeretesen megtanulta Ringó szólamait. Természetesen sokat kellett együtt próbálnia a fiúkkal. Nálunk, az Abbey Roadon próbálták végig az egész repertoárt, hogy Jimmy az

összes számban otthonos legyen. Ez remekül sikerült is neki,- kár, hogy ő aztán visszasüllyedt az ismeretlenségbe.

JOHN: Azon a turnén volt néhány vad jelenet. Le vagyok fényképezve Amszterdamban, amint négykézláb kúszom elő egy bordélyból, az emberek meg rám köszönnek, hogy "Jó reggelt, John!” Az ilyen helyekre mindig elkísért a rendőrség, nehogy valami nagy botrány legyen. Hiába, ha mi megérkeztünk valahová, akkor bizony ott is akartunk lenni, nem lacafacáztunk.

Ja, voltak csajok is. Nagyon élveztük őket. Azt már nem tudom, hogy hívtuk őket: Lotyónak? Rüfkének? Vagy egyszerűen csak kurvának?

PAUL: Ez a turné nem különbözött olyan sokban a többitől. Egyedül Hongkong volt nagyon más, ott csupa katonából állt a hallgatóságunk, ami nagyon furcsa volt. Ázsiaiakra számítottunk, de a jelek szerint a hadsereg az összes jegyet fölvásárolta, vagy az igazi hongkongiak nem is tudták, kik vagyunk. Amikor ez kiderült, mi is gyorsan csináltattunk magunknak egyenruhát, még katonai köpenyeket is.

NEIL: Ezeket a köpenyeket Amszterdamban láttuk először az oltani egyetemistákon. Megtudtam tőlük, hol lehet ilyet kapni, és vettem egypárat, amit aztán lemásoltattak egy nonstop szabóságban, és ilyet viseltek később a Help!-ben. is.

JOHN: Az első ilyen köpenyt Amszterdamban láttuk egy fazonon, valahol egy csatorna partján, de ott nem tudtunk megfelelő színűt szerezni, csak zöldet, ezért aztán Hongkongban készíttettünk róluk másolatot,

GEORGE: Amszterdamban éppen a csatornán hajókáztunk, és integettünk az összegyűlt tömegnek, amikor feltűnt közöttük egy pasas egy nagyon lezsernek tűnő köpenyben. Szóltunk Malnek, ugyan derítse már ki, hogy hol lehet ilyet szerezni, mire ő azonnal a vízbe ugrott, és három óra múlva megjelent a köpennyel a szállodában: egyszerűen megvette a krapektől. Amikor aztán Hongkongba értünk, lemásoltattuk négy példányban, csakhogy valami ócska anyagból, ami egyszerűen szétázott az csőben, amikor Sydneybe érkeztünk.

Emlékezetem szerint a legjobb repülőutunk Amszterdamból Hongkongba volt. Csak pár órának tűnt az egész, el se akartam hinni, amikor bemondták, hogy mindenki foglalja el a helyét, mert mindjárt odaérkezünk. A valóságban harminc óráig tartott, de mi végig a padlón ültünk, és Preludinra piáltunk, így aztán röpült velünk az idő.

Ezeken a repülőutakon még végig szedtük a serkentő tablettákat, anélkül aligha bírtuk volna végig a strapát. Bárki hívott is meg egy whiskys kólára, elfogadtuk, még ha maga volt az ördög, akkor is.

JOHN: Hongkongban azt írta rólunk az újság: „A koncerten többet lehetett hallani a közönség sikoltozásából, mint a Beatles zenéjéből’’, pedig az egész turnén ott volt még a legcsendesebb a közönség.

PAUL: A hongkongi fellépésünk kissé laposra sikeredett: kicsi koncertteremben túl illedelmes közönség, és mintha mindannyian katonák lettek volna. Szépen eljátszottunk nekik is mindent, de nem élveztük különösebben, hacsak azt nem, hogy még hallani is lehet a zenénket.

JOHN: Alig akartuk elhinni, milyen jól fogynak a lemezeink Ausztráliában. Már alig várjuk, hogy odaérkezzünk. Floridában is nagyokat vízisíeltünk, de hallottuk, hogy odalenn még sokkal jobb strandok vannak.

Miért nem hoztam magammal Cynthiát? Azért, mert szeretem különválasztani a munkát és a magánéletemet. Amerikába magammal vittem, mert nem tudtam, eljutok-e oda még egyszer az életben, és mert megérdemelte. És ugyanígy megérdemelte volna azt is, hogy elhozzam Ausztráliába, de ezen a turnén túl sűrű a program. A nagynéném csupán azért jött velünk, mert élnek valami rokonaink Új-Zélandon, akiket meg akart látogatni, de én azt sem tudom, pontosan kicsodák.

PAUL: Az ausztrál turnéra velünk jött John Mimi nénje is, ami nem is baj, mert John emiatt igyekezeti egyszer az életben visszafogni magát.

GEORGE: NÉZTÜK MAGUNKAT A TÉVÉN, ÉS A RIPORTER AZT MONDTA: „EL NEM TUDOM KÉPZELNI, MIÉRT NEM JÖNNEK KI INTEGETNI." NEM MONDHATTUK EL SENKINEK, HOGY AZÉRT, MERT NEM VOLT EGY SZÁRAZ NADRÁGUNK!"

Mimi nagyon jólelkű, de igen erős akaratú nő volt. Egyébként John családjába csupa erős egyéniség tartozott. Mimi mindig nagyon egyenesen viselkedett, és kimondta, amit gondol. De Johnnal szemben mindig megbocsátó volt, úgy kezelte, mint egy kis gézengúzt, és sok mindent elnézett neki azzal, hogy „istenem, kissé eleven a gyerek". Úgy szerette, mintha a saját fia lenne, de azért időnként alaposan kiosztotta, John meg ilyenkor lapított, mint a nyúl. Miminek teljesen mindegy volt, hol van, minden körülmények között önmaga maradt. Szegénynek meg kellett érnie John halálát: ő csak 1991-ben ment el.

DEREK: Ausztrália volt az első nagy turné, amelyikre velük mehettem. Persze nagyon izgalmas volt, de utólag az a véleményem, hogy őrült, aki ilyesmire önszántából vállalkozik. Fogalmam sem volt róla, mibe megyek bele.

A fiúkat egyáltalán nem zavarta, hogy ott vagyok. Velem is felszabadultan viselkedtek aminek nagyon örültem. Volt ugyan egy hozzáértő sajtófőnökük, Tony Barrow, csakhogy rá nagyon nagy nyomás nehezedett, mert másokkal is kellett foglalkoznia, akik akkor sztárnak számítoltak: Brian menedzselte Billy J. Kramert, Cilla Blacket és a Gerry and the Pacemakerset is, akik addigra már mind felkerültek a slágerlista élére. Hiába, nagy idők voltak azok.

JOHN: Nekünk sosem volt egynél több reklámemberünk. Brian külön szerződtetett egyet mindegyik sztárjának, és ezek egymástól függetlenül működnek. Dereket még csak egy éve ismerjük, de ő az a fajta ember, aki azonnal be tud valamire indulni.

NEIL: Sydneybe Zubogó esőben érkeztünk. Amikor kiszálltunk a gépből, a Beatlest fölzavarták egy teherautó platójára, hogy a tömeg jól láthassa őket. Esernyő volt náluk, a vállukon meg a Hongkongban csináltatott köpenyek. A sofőrnek kiadhatták a parancsot, hogy csak nagyon lassan hajthat, mert John hiába dörömbölt és szólt rá nem is egyszer, hogy „Gyorsabban! Gyorsabban!", az csak nem akart felgyorsítani. Én is szóltam neki: „Menjen már gyorsabban, nem látja, hogy zuhog?", mire azt mondta: „Na ja, de ezek a gyerekek már huszonnégy órája várnak itt, hogy végre láthassák a fiúkat."

Láttam: nincs az a kincs, amivel gyorsabb tempóra bírhatnám. Mire a szállodához értünk, a fiúk teljesen elkékültek, mert azokról a vacak köpenyekről lefolyt a festék, és mindenüket átitatta. Úgy néztek ki, mint a kelta harcosok csata előtt.

JOHN: Hisztériás röhögőgörcsöt kaptunk. Annyira abszurd volt, hogy végre itt vagyunk Ausztráliában, és akkor fölraknak egy teherautóra, ahol bőrig ázunk; mi csupa napsütésre számítottunk. És mi még hagyján, mert negyedórát, ha ázhattunk, egy szavunk se lehetett, de akik ránk vártak, azok órákig álltak a szélben és esőben csupán azért, hogy integethessenek nekünk. Igazán megindító volt. Egyébként életemben nem láttam még akkora csőt, csak Tahitin, azt hittem, itt az özönvíz.

Ausztrália épp olyan nagy pillanat volt az életünkben, mint amikor először jártunk Amerikában. Szinte hihetetlen, de ott még népszerűbbek voltunk, mint Amerikában. Mintha egész Ausztráliában csupa Beatles-rajongó élt volna. Szerintem jó pár millióan láttak ott bennünket. A biztonságunkra nagyon vigyáztak, és az emberek mindenütt nagy örömmel és hejehujával fogadtak, de sehol senkinek nem esett semmi baja.

GEORGE: Utáltam, amikor az erkélyről kellett integetni. Ha csak úgy az ablakból kellett integetni, akkor odaállíthattam magam helyett Dereket.

Paul bezzeg nagyon élvezte az integetést meg az autogramosztást. Volt, hogy már mind az autóban ültünk, Paul meg sehol, hanem ott irkálta még valahol a nevét. „Hát téged hogy hívnak? Betty? Tessék, itt van, Bettynek szeretettel Paul." Mire mi: „Gyere már, cseszdmeg, szállj már be! Meddig várjunk még rád?"

PAUL: Adelaide-ban háromszázezren vártak bennünket. Mintha most nyertük volna meg a háborút. Ott még George is integetett. Adelaide nem is olyan nagy város, amikor bementünk a városházához, úgy tűnt, mintha a világon mindenki ott lenne a városközpontban. Ha egyik napról a másikra csöppentünk volna bele ilyesmibe, biztosan a fejünkbe szállt volna, de szerencsére eléggé fokozatosan jött a siker, így nem csavarodtunk be tőle (na jó, egy kicsit azért igen). De én úgy emlékszem, hogy egyszerűen csak boldogok voltunk, mert ennyien kíváncsiak ránk.

Még nem távolodtunk el annyira a liverpooli gyermekkorunktól, hogy ne tudtuk volna, mit jelent a rajongóinknak, hogy személyesen láthatnak bennünket. És talán ezért élvezhettük mi is őszintén az ünneplést.

Bementünk a repülőtérről a belvárosba, és ugyanúgy, mint Liverpoolban az A Hard Day's Night bemutatójakor, a tömeg az egész belvárost megtöltötte, mindenütt sorfalat álltak nekünk, mi meg feltartott hüvelykujjal autóztunk végig. Ugyanígy masíroztunk be a városházára is, ahol a polgármester fogadott bennünket. Nem kellett volna pedig, mert Liverpoolban ezt a feltartott hüvelykujjat mindenki úgy értelmezte, ahogy mi, Ausztráliában viszont valami oltári nagy illetlenségnek számít.

RINGO: Hervasztó volt a többiek nélkül. Igaz, utánuk repültem Ausztráliába, és engem is vártak a repülőtéren, de azért csak magányosnak éreztem magam. A repülés Ausztráliába rettenetes volt, nem kívánom senkinek. Lehet, hogy mára lefaragtak már az időből egy-két órát, de még ma is iszonyúan sokáig tart. Úgy éreztem ott magam, mintha katasztrófa sújtotta övezetben lennék.

Ausztrália persze mesés volt, és még nagyobb érzés volt megint együtt lenni a Beatlesszel. A viszontlátás egészen megható volt, és kiderült, hogy mind vettek nekem valami ajándékot Hongkongban.

PAUL: SYDNEYBEN POCSÉK IDŐ VOLT. GONDOLOM, A TRÓPUSI MONGUZ HOZTA.

JOHN: Melbourne-ben éppolyan őrült fogadtatásban részesültünk, mint Adelaide-ban. Ezeknél őrültebbet még sehol sem tapasztaltunk. Nem várjuk el, hogy ha valahová megérkezünk, hivatalosan fogadjanak bennünket; ha valakinek eszébe jut, az jólesik, de ha nem, akkor nem hiányoljuk. Melbourne-ben egész kis tömeg gyűlt össze a szállodánk előtt, és néhányat be is jutottak közülük, volt, akit ott találtunk a fürdőszobában.

Éppen a szennyest dobáltam egy ládába, amikor kopogtak az ablakon. Gondoltam, hogy csak a fiúk közül ökörködik valaki, ezért nem törődtem vele, de a kopogás csak nem szűnt meg. mire kinyitottam az erkélyajtót. Kinn egy srác állt, aki első látásra tipikus liverpoolinak tűnt, amit abból is sejtettem, hogy ugyan hol teremnének még olyan őrültek, akik képesek fölmászni a nyolcadik emeletre? Aztán amikor a srác - kiderült, hogy Peternek hívják - bejött és megszólalt, eloszlott minden kétségem, mert színtiszta liverpooli kiejtéssel üdvözölt, mint ahogy persze én is őt. Elmondta, hogy az esőcsatornán meg az erkélyeken mászott föl odáig. Megkínáltam egy itallal, mert rászolgált, és bemutattam a többieknek is, akik azt hitték, összebeszéltünk, amikor elmondtam az esetét.

NEIL: Igazi tömeg gyűlt össze az utak mentén, és sokan ilyesmit kiabáltak: „Helló, én Blackpoolból jöttem át ide! Ha eljuttok oda, mondjátok ti, hogy üdvözlöm Billt!" A Beatlesnek ez persze nem volt már újdonságomért ugyanilyen tömeg volt rájuk kíváncsi Amszterdamban, korábban meg az Államokban is.

GEORGE: Egy csomó fényképet készítettünk róluk az erkélyről is, meg a kocsi üléséről is. El voltunk persze képedve, de föl is dobott minket, hogy ennyire szeretnek, és ilyen sokan kíváncsiak ránk. Mindenki azt mondogatta: „Nagyobb tömeg gyűlt össze most, mint amikor a királynő járt itt." Na ja, Erzsébetnek még egy listavezető slágere sem volt.

Amikor megérkeztünk Új-Zélandra, olyannak tűnt, mint Anglia azzal a rengeteg legelésző birkával és tehénnel. Egy kicsit unalmas volt, mert már hozzászoktunk a mozgalmas élethez. Egész idő alatt a szállodában ültünk, halas krumplit zabáltunk borsóval, és néztük a tévét. Aztán eljött a kilenc óra, és ripsz-ropsz, a műsornak vége - az összes csatornán egyszerre. Dühünkben megdobáltuk a tévét halas krumplival.

A legemlékezetesebb (de nem éppen a legkellemesebb) Új-Zélandon az volt, hogy a Sounds Incorporated dobosa fölvitt egy csajt a szobájába, aki megpróbálta elnyiszálni a csuklóját, amíg a srác kocsmázni volt. Derek begyulladt, mert az esetnek rögtön híre ment, és a világsajtó persze így tette közzé: „ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLET .A Beatles SZÁLLODÁJÁBAN".

JOHN: Ott volt az egyik legrövidebb, tehát legkellemesebb fogadás, amin valaha részt vettünk. Kimentünk az erkélyre, integettünk, majd jött néhány maori, táncoltak egyet, és már mehettünk is. A polgármester nagyon helyes volt. Azt mondta: „Nem csodálnám, ha cl se jöttek volna ide, mert itt mindenki sopánkodik, hogy milyen sokba került a fellépésük.

RINGO: Emlékszem, egyszer a háztetőn álltunk valamelyik ausztrál városban, lenn meg egy rakás rajongónk éljenzett minket. Persze jót hülyéskedtünk velük, de egyszer egyikük, aki mankóval járt, hirtelen eldobta a mankóját, és felkiáltott: „Ismét járok! Ismét járok:" Fogalmam sincs, mi jöhetett rá, de az egyik pillanatban még úgy tett, mint aki tényleg meggyógyult, a következő pillanatban meg hasra esett. Valószínűleg az utóbbi miatt emlékszem erre olyan élénken.

Sokszor hoztak be az öltözőnkbe nyomorékokat, hogy „kézrátétellel” gyógyítsuk őket. Még Nagy-Britanniában is előfordult ilyesmi, nemcsak a tengeren túl. Közülük néhány igazán szívszorító volt. Például szegény nyomorult kisgyerekek, akiket kosárban hoztak be hozzánk. És akadtak közöttük Thalidomid-bébik is: kar vagy láb nélküli torzszülöttek.

Sokan behozták ezeket a nyomorult csöppségeket az öltözőnkbe, aztán ott is hagyták a nyakunkon, ők meg elmentek teázni, vagy mit tudom én hová, ezért amikor már tarthatatlannak éreztük a helyzetet, felrikkantottunk; „Mal, kriplik!”, és ez aztán a szólásunkká vált, mondtuk olyankor is, amikor nem volt benn egyetlen nyomorék sem. Ha bárki olyan akaszkodott a nyakunkba, akitől szerettünk volna megszabadulni, mindig azt kiabáltuk; „Mal, kriplik!", mire ő eltávolította őket.

PAUL: John elég sokszor eljátszotta a színpadon, hogy béna: átlátszó nejlonzacskót tett a lábára, és befőttesgumival erősítette oda. Briannek ez persze nem tetszett, mert ő még a showbiz régi szabályai szerint nevelkedett, és nem csípte, ha ezeket megszegjük, nehogy megbotránkoztassuk a közönséget. De John ezt máskor is csinálta, például az utcán bicegve ment át a zebrán, és olyankor mindig nagy feltűnést keltett.

Akkoriban még mulatságosnak találtuk az ilyen szavakat, mint „kripli", „nyúlszájú", „farkastorkú" meg „dongalábú'’. Amikor egyszer Londonba menet láttunk egy ilyen feliratot egy utcán, hogy „Vigyázat! Mozgássérültek!", betegre röhögtük magunkat, mert úgy értelmeztük, hogy mi vigyázzunk magunkra, mert a mozgássérültek bántani akarnak.

Emlékszem arra is, hogy egyszer Johnnal láttunk egy elefántkóros nőt annyira visszataszító volt, hogy kínunkban elkezdtünk röhögni rajta. Igen, mi ilyen furcsán működtünk, és ez különböztetett meg minket a többi embertől. Külön világunk volt, tele fekete humorral, mert kiborított minket a mások szerencsétlenségének a látványa, és ezt csak úgy bírtuk ki, ha nevetésbe fojtottuk az érzéseinket.

GEORGE: John látni sem bírta a nyomorékokat. Látszott rajta, hogy rögtön ideges lesz tőlük, nem tudom, miért, de valami félelmet keltettek benne. A házimozijainkon gyakran látható, hogy amikor John észreveszi , hogy rajta van a kamera, azonnal elkezd valami nyomorékot utánozni. Tudta ő nagyon jól, hogy az ilyesmiből nem illik gúnyt űzni, és valószínűleg csak azért csinálta, mert éppen hogy túlságosan is sajnálta az ilyen embereket. Szembe kellett néznünk ezzel a dologgal, mert hiába mondtuk, hogy mi csak nyomjuk a rock and rollt, a többi meg nem érdekel bennünket, de sokszor odahoztak hozzánk tolókocsisokat, sőt egyeseket még oxigénsátorban is. Nem tudom, mit hittek, mit tehetnénk velük? Lehet, hogy csak a gondozóik szerették volna látni a műsorunkat, és így próbáltak bejutni, nem tudom. Meg is kérdeztük néha Briantől: „Hány kriplink van ma estére?" Amikor elhagytuk az öltözőt, nemegyszer ezeken a szerencsétleneken kellett keresztülvergődnünk a színpadig.

John különösen utálta ezt. Egy idő után magunk között még a normális embereket is kezdtük kriplinek nevezni, mert úgy találtuk, hogy a legtöbb ember valamilyen szinten nyomorék: ha nem sánta vagy béna, akkor az agyával van valami baj. Azt hiszem, erre célzott John, amikor azt írta: „Egyvalamit nem titkolhatsz: ha nyomorék a lelked." Ha valaki figyelmesen elolvassa az In His Own Write-ot, meg áttanulmányozza a dalszövegeit, egyértelműen kiderül, hogy erős fóbiája volt a fogyatékosoktól. De szerintem ezzel sokan vannak így,- bárki, aki átérzi: „Én csak Isten kegyelméből nem vagyok ugyanilyen."

JOHN: Én igazából azt sem tudom biztosan, ki nyomorék és ki nem. Nincs ezzel kapcsolatban semmiféle mániám. Az igaz, hogy gyakran használom a „kripli" szót, de ezt nem szoktam szó szerint érteni. Az az igazság, hogy mélyen együtt érzek az ilyen emberekkel, sőt fenekketlen kétségbeesést érzek, amikor látnom kell őket.

Akárhová mentünk is fellépni, mindig volt néhány ülőhely fenntartva a mozgássérülteknek meg a tolószékeseknek. Elvárták tőlünk, hogy megtűrjük az öltözőnkben az epilepsziásokat meg mindenféle más betegeket. Valamiért úgy gondolták, hogy gyógyító hatással lehetünk rájuk.

Az ember ilyenkor szeretne magára maradni, és egyáltalán nem tudja, mit mondhatna nekik, amikor rendszerint azzal kezdik a társalgást, hogy „Sokat hallgatom a lemezeit", vagy nem is szólnak, csak meg akarják érinteni az embert. És majdnem mindig az anyjuk vagy az ápolónőjük tolja oda őket. Úgy járulnak eléd, mintha te volnál Jézus Krisztus, mintha glória venne körül, amiből hátha átragad rájuk is valami.

Igen, idővel idáig fajultak a dolgok, és ezt nagyon nehezen bírtuk elviselni. Egy kicsit sok volt, hogy esténként a koncert előtt nem azokkal a helyes gyerekekkel találkozunk először, akik majd megvesznek értünk, hanem egy sor szerencsétlen nyomorékkal. Aztán mikor bementünk a színpadra, át kellett lépkednünk rajtuk. Már-már úgy tűnt, hogy nincs is körülöttünk más, csak csupa nyomorék meg vak ember, és a színházi folyosókon úgy kellett végigmennünk, hogy mind meg akartak érinteni bennünket. Iszonyatos volt.

Amikor az Államokban léptünk föl, akkor hoztak először ilyeneket százával hozzánk. Én nem bírom őket látni sem, el kell fordulnom. Vagy nevetnem kell, nehogy összeessem az irtózattól. Képesek voltak felsorakoztatni őket, tőlünk meg azt várták, hogy eljátsszuk a csodadoktort. Egyszerűen émelyítő volt. Magunk között, kínunkban még viccelődtünk is azon, hogy na most tényleg meggyógyítjuk őket. Mindig nagy zavarban voltam, amikor fogyatékosok gyűltek körénk, és muszáj volt mondani nekik valamit, mert elvárták tőlünk. Mi a fenét mondhattunk?

PAUL: AZT HISZEM, HOGY - KÜLÖNÖSEN AZ ELEJÉN - A BEATLES SUGÁROZTA MAGÁBÓL A REMÉNYT ÉS A FIATALSÁGOT, És ezért kértek meg bennünket olyan gyakran, hogy találkozzunk nyomorék gyerekekkel, hátha beléjük is átcsöpögtetünk egy kis reményt. Meg olyasmit vártak el tőlünk, hogy „megáldjuk" a tolószékes embereket.

JOHN: Nem voltunk mi érzéketlenek, hiszen épp elég szenvedést láttunk a Merseyside-on. Csak hát amikor egy anya azért rimánkodik az embernek, hogy „csak érintse meg a fiamat, hátha újra járni kezd", akkor az ember a legszívesebben odaadná neki az összes pénzét, aztán ordítva menekülne.

NEIL: Ausztrália és Új-Zéland után hazarepültünk az Egy nehéz nap éjszakája világpremierjén a Piccadilly-n. Ott is irtó nagy tömeg gyűlt össze. Ezután jött a liverpooli bemutató a Northernben.

PAUL: Emlékszem, a Piccadilly zsúfolásig megtelt. Egy limuzinon akartunk eljutni a moziig, de akkora volt a tömeg, hogy nem lehetett keresztülhajtani. Sohasem ijedtünk meg a tömegtől. Mindig úgy tűnt, hogy mindenki szeret bennünket, egyetlen ádáz tekintetre sem emlékszem.

Az viszont igaz, hogy nem vágytunk valami nagyon vissza Liverpoolba, az ottani premierre. Fülünkbe jutott ugyanis, hogy otthon sokan haragszanak ránk, amiért „elárultuk" Liverpoolt, amikor elköltöztünk Londonba. De persze miért is ne akadtak volna bírálóink?

JOHN: Nem mondhattuk ki nyíltan, de valójában semmi kedvünk sem volt visszamenni Liverpoolba. Zavart a tudat, hogy most mi vagyunk a város leghíresebb szülöttei. Ott mindig egy csomó személyes ismerős előtt kellett fellépnünk. Már az is zavart bennünket, hogy olyan jólöltözötten látnak minket viszont, és akkor a régi haverok azt gondolhatják, hogy lám, eladtuk magunkat, ami persze bizonyos értelemben igaz is volt.

GEORGE: Amikor először repültünk Londonba, a Starways gépével mentünk. Előttem van, ahogy fölemelkedünk és átrepülünk a Mersey fölött. Még a kifutópályán jártunk, amikor egyszerre kinyílt éppen az az ablak, amelyiknél ültem. Pánikba estem, és megpróbáltam azonnal kimenekülni onnan, nehogy kiszippantson a huzat. Elkezdtem kiabálni, mire odajött egy stewardess, az ablakhoz lépett, és egyszerűen becsapta. Biztosan valami ócska gép volt, amikor meg Londonból repültünk a premierre, az már valószínűleg egy lökhajtásos Dakota lehetett.

PAUL: Amikor megérkeztünk a reptérre, olyan tömeg várt ránk, mintha mi lennénk a királyi család. Különösen az volt hihetetlen, hogy azokon az utcákon sorakoztak föl a tiszteletünkre az emberek, ahol felnőttünk, buszoztunk meg moziba mentünk a csajokkal. Most meg ezer meg ezer ember állt ugyanott a kedvünkért. Rengetegen köszöntek ránk ismerősként, és kérdezték, hogy vagyunk, szóval nagyszerű érzés volt, de egy kicsit bizarr is, hiszen ezek az emberek tényleg ismerlek bennünket.

Végül a liverpooli városháza erkélyén kötöttünk ki, és hatalmas tömeg - úgy tudom, kétszázezer ember - zsúfolódott össze a városháza és a Cavern közötti területen, ami korábban a mi birodalmunk volt.

JOHN: Csodálatos volt. Legjobban az autóban éreztem magamat, mert akkor közelebb voltunk az emberekhez.

Már napok óta azon rágódtunk, vajon hogyan fogadnak majd Liverpoolban. Arra végképp nem számítottunk, hogy ennyien kijönnek a kedvünkért az utcára. Kevésbé lettünk volna meglepve, ha csak néhány sarkon áll egy-egy ember, mert telebeszélték a fejünket azzal, hogy odahaza már nem vagyunk népszerűek. Kezdtünk így gondolkodni: „Ha ez így van, nem is akarunk mi hazamenni, vagy ha mégis, ki-ki titokban fog hazáig osonni." És ezek, akik a fülünket rágták, egyre csak azt hajtogatták: „Voltam lenn a Cavernben, és tudom, hogy ott már nem szeretnek titeket." Gondolom, olyanokkal beszélhettek, akik azelőtt nem is ismertek bennünket. Mert amikor mégis csak rászántuk magunkat, hogy Liverpoolba menjünk, lelkesebben fogadtak bennünket, mint valaha.

A legeslegjobban annak örültünk, hogy akárkivel beszéltünk is, a város vezetőitől az utca emberéig, mindenki nagyon kedves volt hozzánk, és elhalmoztak dicséretekkel, amire valójában nem is szolgáltunk rá.

GEORGE: Furcsa érzés volt, hogy ezúttal a számomra legismerősebb utcákon integetett az a rengeteg ember. A városházán hivatalosan is fogadtak bennünket, és John az erkélyről karlendítéssel üdvözölte a tömeget.

NEIL: Csodálom, hogy John megúszta azt a hitleri karlendítést az erkélyen, de nem tette szóvá senki. John mindig is ilyen volt, egy kissé tiszteletlen. De hát ilyen idegjeszítő pillanatban az ember néha hülyeséget csinál, amikor le akarja vezetni a feszültségét.

PAUL Liverpool a szívünk csücske, és óriási volt, ahogy fogadtak bennünket. No persze akadt ott olyan is, akinek savanyú volt a szőlő, de ez sem számított, mert legalább volt miről írni az újságban.

GEORGE: Semmi okunk nem volt rá, hogy tartózkodóan vagy ellenségesen viselkedjünk a sajtóval, mert remekül éreztük magunkat, meg különben sem érdekelt minket annyira a véleményük.

JOHN: A sajtótájékoztatókon sokat hülyültünk, mert eleve abszurdnak éreztük a helyzetet. Sok kérdést nem is tudtunk komolyan venni, ezért mi is viccesen válaszoltunk rá. Illetve így utólag nem is olyan szellemesek a válaszaink, legfeljebb afféle diákhumornak tűnnek. Sajnos, a sajtó nemigen állt elő komoly kérdésekkel. Ha nagy ritkán mégis valami értelmeset kérdeztek a zenénkről, arra igyekeztünk komolyan válaszolni.

A rólunk alkotott képbe nem sok került bele az igazi énünkből. Ezt az arculatot azonban részint mi magunk alakítottuk ki, és csak részben a sajtó. Szükségképpen hamis lett egy kicsit, mert az ember nem árulja el fűnek-fának, kicsoda is ő voltaképp. És még ha volt is némi igazság abban, amit masunkról mondtunk, legfeljebb visszamenőleg, mert mi azon már túlléptünk.

Így aztán sokszor olyasmi tartozott az image-ünkhöz, ami a valóságban már nem volt ránk jellemző.

A kérdések ma már nem zavarnak bennünket, hacsak nem túlzottan személyesek. Az például kifejezetten idegesített minket, amikor azt kérdezték: „Na és mihez kezdenek majd, ha elveszítik a népszerűségüket?" Ettől már herótunk volt, annyit kérdezték. Nem tudom. Egyre csak várom, mikor veszítjük már el a népszerűségünket.

Első amerikai turnénkon megegyeztünk, hogy a vietnami háborúról inkább nem mondunk semmit. De a második turné előtt, George meg én közöltük Briannel: „Nem tesszük be Amerikába a lábunkat, ha nem mondhatjuk meg nyíltan, mit gondolunk a háborújukról." Idegen volt tőlünk az a régi felfogás, hogy egy művész semmi másról ne nyilatkozzék, csak a művészetéről. Nem is tudtuk mindvégig megállni, hiába volt a megállapodás, néha csak előjött a véleményünk. Másodjára már kimondtuk: „Nem tetszik, nem értünk vele egyet, sőt elítéljük."

GEORGE: Magunk között sokszor beszéltünk arról, hogy nyilatkoznunk kellene Vietnamról is. Emlékszem, Amerikában rengeteget ostromolt bennünket a sajtó mindenféle kérdésekkel, főleg a repülőutakon. Én meg mindenre azt válaszoltam, ami éppen az eszembe jutott. Csakhogy eleinte még az volt az alapelv, hogy egy popsztár lehetőleg semmivel se ingerelje a rajongóit, tehát ne nősüljön meg, ne emlegesse a barátnőjét, és egy szót se ejtsen a háborúról! De mi naivitásunkban kimondtunk egy csomó mindent, amire az emberek nem voltak felkészülve.

JOHN: Nekünk minden egyes dalunk pacifista.

GEORGE: Minden háború rossz. Hiába beszélnek hősként Nelsonról, Churchillről meg Montyról. Ott van az „All Our Yesterdays". Egyébről sem szól, mint hogy mekkora dicsőség, hogy ennyi meg ennyi nácit megöltünk. Nekem visszatetsző, ha hadirokkantak magyarázzák, milyen jót tenne nekünk néhány év a hadseregben “

GEORGE: ABBAN AZ ÉVBEN AZ ÖSSZES TURNÉ TISZTA ŐRÜLET VOLT. NEM MIATTUNK; MI TELJESEN NORMÁLISAK VOLTUNK, CSAK A VILÁG BOLONDULT MEG KÖRÜLÖTTÜNK.

GEORGE: Akárhová mentünk is, az emberek produkálták magukat. Mindenki elkapta a Beatle-mániát. Filmet leheteti volna csinálni arról, hogy mire ragadtatták magukat az emberek, ha betettük a lábunkat egy városba.

Amerikában a rendőrség irányította a forgalmat. Motoron mentek a kocsink előtt, és ha kereszteződéshez értünk, a rendőr fölemelte mindkét karját, és sípolt. Aztán egy másik motoros ment előre a következő kereszteződésig, de mindegyik őrülten igyekezeti hajtani, mintha csak az elnök limuzinját kellene fölvezetni. Ebből viszont az lett, hogy örökké nekimentek valaminek, és leestek a motorról, és ilyesmi másutt is előfordult, meg Svédországban is! Akárhol jártunk, mindenütt volt ilyen cécó.

JOHN: Mindig is mondogattuk, hogy jó helyen vagyunk „a vihar szívében", mert még ott a legnyugisabb.

NEIL: Az Egy nehéz nap éjszakája filmként és nagylemezként egyaránt nagy siker volt már, mire augusztusban a Beatles visszatért Amerikába. Addigra az egész ország ismerte őket. Tisztára bezsongtak: millióan akartak közel kerülni hozzájuk, hogy megérinthessék őket. Akárhová mentek, a város vezetősége mindenüttfogadni akarta őket, és magukkal hozták a gyerekeiket is.

Néha ilyesmire nem volt idő, és az egész dolog fegyelmezetlenebbül zajlott, mint otthon, mivel Amerika sokkal nagyobb ország. Ha mondjuk egy stadionban léptek föl, akkor a játékosok öltözőjéből kellett kivonulniuk. Más volt, mint mondjuk a hammersmithi Odeonban, ahol tényleg bezárkózhattak egy kicsit, hiszen Amerikában akkorák az öltözők, hogy akár kétszázan is beférnek. Végül ott voltunk mi öten-hatan, a turnét szervező GAC ügynökség képviselői, a biztonságiak, a helyi szervezők, a kaja szállítói, meg néhány ottani banda, akik találkozni szerettek volna a fiúkkal, például a Loving Spoonjul meg a Grateful Dead.