„LSD VOLT A KÁVÉBAN."

Kit izgat, hagyjuk az egészet, induljunk már, gondoltam magamban.

Az ürge továbbra is amellett kardoskodott, hogy maradjunk, és valahogy olyan zavarosnak tűnt az egész. Úgy tűnt, a pali valami hátsó gondolat miatt nem akar minket elengedni a házából. Valójában arról van szó, hogy hozzájutott egy kis LSD-hez. Annak idején ez olyan gyógyszernek számított, aminek a forgalmazását nem korlátozták. Homályosan emlékeztem arra, hogy hallottam róla, de nem tudtam pontosan, miről van szó, és azt sem vettük észre, amikor bevettük, mert az ürge a kávénkba csempészte bele: az enyémbe, Johnéba, Cynthiáéba és Pattiéba. Ő maga kimaradt a buliból, sosem kóstolta meg a bélyeget. Bizonyára ajzószernek vélte. Emlékszem, a barátnőjének hatalmas dudái voltak, és talán oltári nagy gruppenszexre számított, ahol végigdughatja a nőket. Nem tudok mást elképzelni, hogy miért csinálta volna.

A fogorvos tehát azt mondta: „Hagyjátok itt a kocsitokat, jó? Majd én vezetek, és majd visszajöttök értük később.” Tiltakoztam, és valamennyien beültünk a kocsimba, az ürge meg bevágta magát a sajátjába. A mulatóhoz hajtottunk, leparkoltunk és bementünk.

Alig ültünk le, és rendeltük meg az italokat, amikor HIRTELEN EGÉSZEN HIHETETLEN ÁLLAPOTBA KERÜLTEM.

Ennél klasszabbul soha nem ereztem magam. Tömény foglalata volt minden örömnek. Igazán FANTASZTIKUS.

Keblemre tudtam volna ölelni az egész világot. Minden tökéletesnek tűnt, és szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy körbejárjam a klubot, és elmondjam mindenkinek, akár vadidegeneknek is, hogy mennyire szeretem őket.

Egyik dolog követte a másikat, mert most meg hirtelen úgy éreztem, mintha bomba csapott volna be a mulatóba, és levitte volna a tetejét.

„Mi folyik itt?" — kérdeztem, és ráébredtem, hogy a klub mostanra bezárt, és a vendégek hazamentek. A villanyokat felgyújtották, a pincérek leszedték az asztalokat, és egymás hegyébe állították a székeket.

Átmentünk hát az Ad Lib klubba. Közel volt, úgyhogy átsétáltunk, de közben már egy másik világban jártunk. Nehéz elmagyarázni, mi is történt velünk, csupa Alice Csodaországban-féle különös élmény. Emlékszem, amint Pattie félig játékból, félig komolyan próbált betörni egy kirakatüveget, én meg igyekeztem elrángatni onnan. A sarokra érve csupán fényeket és taxikat láttunk. Mintha egy óriási filmpremierbe csöppentünk volna, pedig mindössze a klub bejárata előtt álltunk. Minden nagyon fényesnek tetszett, az emberek arca meg úgy festett, mintha maszkot öltöllek volna.

NAGYON FURCSA VOLT.

Mikor beléptünk a liftbe, azt képzeltem, lángokban áll, és mi egyenesen a pokol felé tartunk (mi tagadás, igazam volt). Ugyanakkor valamennyiünkön pánik tört ki, egészen felpörögtünk. Végül beestünk az Ad Lib klubba a legfelső emeleten, ott lerogytunk, és hosszú órákig ültünk magunkba roskadva.

Miután megvirradt, mindenkit hazavittem a Minivel. Emlékszem, óránként 18 mérföldes sebességgel araszoltam előre; nagyon kellett vigyáznom, mert ugyan volt, amikor rendben éreztem magam, a következő pillanatban azonban megint rám tört a korábbi őrület. Végül épségben hazaértünk, és Johnt és Cynthiát is kitettem útközben. Otthon lefeküdtem, és úgy tűnt, hogy legalább három évig voltam ágyban. Ezt neveztük el később "A fogorvos esetének"

JOHN: Igen, egy fogorvos Londonban LSD-vel etette meg George-ot, engem meg a nejeinket.

BELECSEMPÉSZTE A KÁVÉNKBA VAGY HOVÁ.

Arról szólt az egész, hogy az ilyen középosztálybeli londoni ficsúrok hallottak ugyan az LSD-ről, csupán azt nem tudták, hogy más, mint a fű vagy a pirulák. A pali tehát beadta nekünk ezt a veszedelmes szert, és azt mondta, hogy maradjunk nála. Azt gondoltuk, orgiát kíván rendezni a házában, de mi erre nem voltunk kíváncsiak. Elmentünk az Ad Libbe meg más diszkókba, ahol hihetetlen dolgok történtek velünk.

A pali velünk tartott, és érthetően ideges volt, mi meg nem értettük, miért, sem azt, hogy mitől pörögtünk be teljesen. Eszelős dolog volt betépve járkálni London utcáin. A klubba érve azt hittük, tűz ütött ki, aztán meg azt képzeltük, bemutatót tartanak, pedig csak a szokásos világítás fogadott minket odakint. „Mi a fene folyik itt?" - gondoltuk. Viháncoltunk az utcákon, és azt kiabáltuk: „Törjünk be egy kirakatot!”

Őrültek voltunk, teljesen kivetkőztünk magunkból.

Végül beszálltunk a liftbe. Valamennyien azt hittük, lángokban áll, pedig csak egy kis piros lámpát néztünk tűznek. „HAHH!" - sikoltottuk mind hisztérikusan. Mikor felértünk az emeleti diszkóba, és a liftajtó kinyílt, valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottunk: „HUHH!" Láttuk, hogy csak egy klubban vagyunk, leültünk hát, de az asztalok valahogy megnyúltak! Olyan volt az egész, mint amilyennek az ópium hatását írják le a régi könyvek, ahol az asztal... hirtelen ráébredtem, hogy közönséges asztal mellett ülünk mi négyen, ez azonban egyre nyúlt, ahogyan a könyvekben olvastam, én meg közben azt gondoltam: „Az anyját, ezt jól kifogtuk!'” Aztán átmentünk az Ad Libbe. Mikor odajött hozzám egy zenész és megkérdezte, leülhet-e mellém, azt feleltem, csak akkor, ha nem beszél,- gondolkozni ugyanis nem tudtam.

Az egész éjszaka ilyen volt. Nem emlékszem a részletekre, de így ment egészen végig.

George valahogyan hazavitt minket a Minijén, de óránként tíz mérföld sebességgel araszoltunk előre, s úgy tűnt, vagy ezer mérföldet is megtettünk. Pattie meg azt mondta: „Szálljunk ki, és focizzunk egyet" - mert rögbipályát látott az út mentén. Én meg ontottam magamból a hülye vicceket, mint amikor serkentőket szedtem. „Ne nevettess már, az istenért!" - kiabálta George.

EGYSZERRE VOLT FÉLELMETES és fantasztikus is. Lerajzoltam akkor (meg is vannak valahol) négy pofát, amint azt mondják: „Mi mindannyian egyetértünk veled." Az eredetiket Ringónak adtam. Azon az éjszakán sokat rajzoltam. Mindenki lefeküdt, és George kéglije olyannak tűnt, mint egy nagy tengeralattjáró, amit én vezetek.

RINGO: Épp a klubban voltam, amikor John és George kiáltozni kezdtek, hogy

„ÉG A LIFT!" Ezután már csak az LSD-t becsültük igazán!

GEORGE: Amikor aznap első ízben vettem be a szert, mintha egy villanyégő gyúlt volna ki a fejemben. Bonyolult felismeréseket éltem át, egyiket a másik után, nagy elhatározásaim születtek, és átlátni véltem a dolgok okozati összefüggéseit. A kérdésben már benne volt a válasz is. A megvilágosodás belső folyamat, így tíz perc alatt évezredeket éltem át. A tudatom annyira kitágult, agyműködésem annyira felgyorsult, hogy nem jellemezhetem másként, mint mikor egy űrhajóst kilőnek a Holdra, vagy a hajóján lebeg, s visszanéz a Földre. Most én is így pillantottam vissza a bolygónkra a tudatom végtelen tágasságából.

Mivel akkor még az LSD-t nem tiltották be, és senki sem tudott róla valami sokat, nem csaptak akkora ribilliót a „menny és pokol" körül, mint manapság. Akárhogy is, mi nem tapasztaltuk egyiket sem. Hiszen a valóságban minden kettős természetű, menny és pokol egyszerre. Ilyen az élet, ebből a kettőből áll össze. A szer legfeljebb kilövi az embert az űrbe, ahol minden sokkal nagyobb léptékű. A pokol is töményebben pokol, ha valaki pont erre kíváncsi, és a mennyország is mennyeibb.

JOHN: Mellesleg, ne feledjünk el HÁLÁT ADNI A CIA-NEK ÉS A HADSEREGNEK.. MERT NEKIK KÖSZÖNHETJÜK AZ LSD-T. Hiszen végül is minden az ellenkezőjére FORDUL, NEMDE BÁR? AZÉRT DOBTÁK BE AZ LSD-T, HOGY EZZEL TARTSÁK KORDÁBAN A NÉPET, ÁM VÉGÜL ÚGY ÜTÖTT KI, HOGY SZABADSÁGOT ADTAK VELE A KEZÜNKBE.

Néha ez a szer titokzatos,

CSODÁLATOS ÚTON -MÓDON HAT, ÉS A HATÁSA HOLTBIZTOS. HA AZ EMBER MEGNÉZI AZ LSD-RŐL SZÓLÓ KORMÁNYJELENTÉSEKET, EGYEDÜL A HADSEREGBEN UGROTTAK KI PÁRAN AZ ABLAKON A SZER HATÁSA ALATT. MÁS ILYEN ESETRŐL NEM HALLOTTAM.

GEORGE: Nem tudnám megmondani, milyen hatással van másokra ez az élmény. Mindenki más egyéniség, s az évek során egyre világosabbá vált előttem, hogy ugyanazokat a dolgokat különbözőképpen éljük át. Régente azonban magam is abba a tévedésbe estem, hogy egyenlőségjelet tettem a magam és a többiek LSD-tapasztalatai között. Korábban tudtam, hogy aki sok whiskyt nyakal be, az lerészegedik, szédülni kezd, és tántorogva jár. Ebből kiindulva tévesen azt feltételeztem, hogy az LSD mindenki értelmét megvilágosítja. Láttam azonban, hogy egyesek ugyanolyan sötétek maradtak, mint annak előtte, vagy megvilágosodás helyett mindössze színeket és fényeket láttak, meg Alice Csodaországban-féle tapasztalataik voltak.

A helyzet az, hogy miután néhányszor kipróbálta az ember a dolgot, nincs értelme megismételni. Bár az abrosz továbbra is mozgott, vagy a székek összezsugorodtak, alapjában mégis azt gondoltam: „Semmi szükségem erre, hiszen ez is csak egy tudatállapot." A tudat megváltoztatása vegyszerekkel igazán nem lehet az önmagunkra ébredés útja. Bizonyos esetekben vannak ugyan áldásos hatásai az LSD-nek, ugyanakkor veszélyes is. Az ember idővel elveszti az irányítást saját élete fölött, felébred benne a kisördög, és magával hoz egy kis poklot. Folyvást arról hallottunk, hogy emberek kocsik elé ugráltak vagy kiugrottak az ablakon.

Ezt meg is értem, mert a lélek tényleg szabadon, kötetlenül szárnyal LSD-hatás alatt. Szinte érzed, hogy elhagyja a testedet, akár a halál óráján, tudnod kell azonban, hogy továbbra is a testedben lakozol.

1966-ban Indiában voltam a nagy nemzeti Siva-ünnepen. Az utcán árult tömérdek portéka között egy akkora kaktuszra lettem figyelmes, mint egy pipacs feje. Kérdem Ravi Shankartól, akinek a társaságában tartózkodtam: „Hát ez meg miféle jószág?” Mire ő: „Siva eszi ezt a növényt a mitológiában." „Á - gondoltam -, akkor ez olyan, mint a meszkalin vagy a peyote, holmi pszichedelikus hatóanyag." Menten ki is akartam próbálni „Nem, nem - kiáltotta ijedten Ravi nem szabad enned belőle, akik megtették, megtébolyodtak." Nos, ez megfelel a pszichedelikus szerek leírásának, mert annyira kivetkőztethetnek önmagadból, hogy soha többé nem nyered vissza a józan eszedet. Bizonyos értelemben mi is kicserélődtünk.

A pszichedelikumokban az a pláne, hogy más szerekkel és az alkohollal ellentétben soha nem érződik közvetlenül a hatásuk. Hatnak persze a szervezetre, de az ember nem érzi kábának magát, csupáncsak egyetlen nagy csavarintással kipenderül önmaga középpontjából. Esetleg hirtelen úgy érzi, hogy átlát a falon, vagy átlátszónak érzi a testét. Mint amikor meghámozod a narancsot, és lehúzod a gerezd héját, ott találod azokat az apró darabkákat, amelyek mind egymásba illeszkednek, noha ettől még megőrzik különállásukat. Te is így tekintesz a testedre az anyag hatása alatt - szinte látom magam előtt, milyen volt közben persze minden mozog és lüktet az energiától. Bámulatos! Vagy tudják, milyen a hőségben remegő levegő, szinte látni a meleget. Egyszer megpróbáltam bélyeg hatása alatt napozni a LA-i kéglimben. Nem telt bele tíz másodperc, és hallottam a bőröm sercegését,- a szalonna sistereg így a serpenyőben. Az emberek azt mondják erre, droghatás alatt álltam, de én úgy hiszem, az érzékeim élesedtek ki ennyire.

Hát ilyen ez azok számára, akik elérték a „kozmikus tudat"-ot. Átlátnak a fákon, látják a földben a gyökérzetet és a törzsben keringő nedveket. Superman lát így át a falon. Ez azért van, mert a valóságban mindennek oka és lényege a tiszta értelem, s ez nyilvánul meg ezekben a külső tapasztalásokban. Az éntudat elhiteti velünk, hogy azonosak vagyunk földi porhüvelyünkkel. Az LSD megtanított az ellenkezőjére. Most már tudom, hogy tiszta energia vagyok, amely felszárnyal a mindenségbe, s testem csupán átmeneti szállása mindennek.

Akkoriban azonban még gőzöm sem volt minderről. Megszülettem, tettem a dolgom, a Beatles zenésze lettem, aztán következett az LSD, ahogy a karmámban bizonyára meg van írva.

És bár az LSD-vel való kísérletezésnek megvoltak a maga árnyoldalai, én mégis áldásosnak érzem, mert sokévi közönyt takarított meg nekem.

Ráébredtem, hogy az életben a legfontosabb annak tisztázása: ki vagyok? Hová tartok? Honnan jöttem? A többi, ahogy John mondta, „pusztán egy kis rock and roll", csupa lényegtelen ügy, ostoba szócséplés. A politikusok meg a dolguk után futkosó emberek mindössze az idejüket vesztegetik, hiú ábrándokat kergetnek. Amennyiben az ember a belső törvényei szerint él, és valamiféle kozmikus törvényre alapozza az életét, nincs szüksége sem politikára, sem rendőrökre vagy bármiféle törvényhozóra. Ha megtehettem volna, LSD-t keverek minden miniszter teájába.

RINGO: Azt hiszem, az LSD mindenkit megváltoztat. Mindenképpen átformálja az ember világszemléletét. Aki él vele, az önmagára, az érzéseire kezd figyelni. Engem például közelebb hozott a természethez és annak szépségeihez. Rájössz, hogy nem csupán egy fa áll előtted, hanem egy élőlény. A világképem nagyot változott, sőt még a külsőm is.

JOHN: Volt vagy ezer utazásom. Valósággal faltam a szert. A félresikerült utazások miatt hagytam abba, mert azok nagyon rázósak voltak. Jó időre felhagytam hát az LSD-vel, s közvetlenül azelőtt kezdtem el újra szedni, hogy megismertem Yokót.

A szer hatása alatt arra jöttem rá, hogy le kell rombolnom az egómat, amit meg is tettem. Elolvastam Leary ostoba művét [A pszichedelikus tapasztalat], egy rakás gané az egész. Ugyanabba a táncba kezdtünk, mint mindenki más, s én is vadul pusztítottam magamat. Megsemmisítettem az énemet, nem hittem semmiben, mindent ráhagytam másokra, mert én magam egy nagy nulla voltam, egy csődtömeg. Aztán Derekkel is utaztam egyet a kéglijében, miután megjött LA-ből. „Semmi baj veled" — mondta, majd a dalaimról szólva hozzátette: „Ezt meg ezt írtad, intelligens fickó vagy, ne gyulladj be." A következő héten elmentem hozzá Yokóval, és újra utaztunk egyet, ő pedig megértette velem, hogy én igenis létezem, és minden a legnagyobb rendben van. Így is volt, és akkortól a régi nagypofájú, harcos ürge lettem, aki ilyeneket mond: „Igen, meg tudom csinálni", „A francba veled, ezt és ezt akarom. És mivel akarom, nem hagyom, hogy elhallgattass.

Évekig nem szedtem LSD-t. Nem vetek meg egy kis gombát vagy peyotét, úgy nagyjából kétszer egy évben. De a bélyeg szintetikus anyag. Sokan még mindig élnek vele, bár mostanság már nemigen hall róla az ember. Ma is látogatják a kozmoszt. Csupán arról van szó. hogy senki nem beszél róla, nehogy lesitteljék érte.

Soha nem találkoztam senkivel, akinek régi emlékképek villantak volna fel az LSD-től. A hatvanas években milliónyi utazásban volt részem, és sem nekem, sem másnak nem okozott semmi gondot. Voltak ugyan rossz utazásaim, de hát ilyesmi az életben is megesik. Egyszer még marihuánával is befürödtem. Nem kell nekem semmit beszednem, már attól rám törhet az üldözési mánia, ha beülök egy étterembe.

Az LSD maga a valóság, csupán szélesvásznon. Minden, amit átélsz a szer hatása alatt, az életed része. Nem akarok reklámot csinálni az LSD-nek, ne féljenek a mindenféle bizottságok, és nem is élek vele, mert mesterséges készítmény, ennek ellenére megismétlem, hogy az a sok badarság, amit összehordtak a káros hatásairól, szemenszedett ostobaság.

GEORGE: Kétlem, hogy John ezer utazáson vett volna részt, ez enyhe túlzás. Egy időben azonban valóban sokat szedtünk, abban az évben, amikor abbahagytuk a turnézást, azaz a montereyi popfesztivál évében, amikor otthon ültünk vagy egymást látogattuk.

A lélektanhoz hasonlóan a szer is sok sebet begyógyít, olyan nagy a hatása, hogy egyszeriben látóvá teszi az embert. Ugyanakkor azt hiszem, nem fogtuk fel, mennyire fel van spannolva John. Nem hittük el például, hogy nekünk eshet, hiszen különben olyan kedves és barátságos volt, pedig nagyon undok és gyilkosan gunyoros is tudott lenni. Kamaszfejjel azt gondoltam, ez azért van, mert az apja lelécelt, az anyja pedig meghalt, ami bizonyára oltári mély sebeket ütött John lelkén. Csak akkor döbbenteni rá, mennyire fel van ajzva, amikor megcsinálta azt a Janovról szóló nagylemezét, ami egy ősember üvöltése.

Mikor együtt kezdtük szedni az LSD-t, érdekes viszonyba kerültem vele. Cseppet sem zavarta, hogy fiatalabb vagy véznább vagyok nála. Paul a mai napig mondogatja: „Gyanítom, hogy lekezeltük George-ot, mert fiatalabb volt nálunk.” Ez hülyeség. A megbecsülésnek semmi köze az évek számához vagy a testmagassághoz. Minden a magasabb rendű tudaton múlik, meg azon, hogy összhangban élsz-e a teremtéssel. Johnnal sok időt töltöttem együtt akkortól, és közelebb is éreztem magam hozzá, mint a többiekhez- ez egészen a haláláig így maradt. Mikor Yoko feltűnt, lazult ugyan a kapcsolatunk, néha azonban egyetlen elkapott pillantásából tudtam, hogy minden a régi.

JOHN: Nem ismertem az apámat. Mindössze kétszer láttam huszonkét éves koromig, néhány sikerlemezünk után tűnt fel a semmiből. Beszéltünk egymással, és ennek hatására döntöttem el, hogy továbbra sem kívánom látni.“

Akkor bukkant fel, amikor híres lettem, amitől nem voltam éppen elragadtatva. Egész életemben tudta, hol találhat meg, hiszen a gyermekkorom nagy részét ugyanott töltöttem, ő pedig tudott erről. Bár nem bíztam benne, igyekeztem elfeledni a múltat, miután oly nagy nyomást gyakorolt rám a sajtón keresztül. Kinyitottam az újságot, hat mit látok a címoldalon: „John édesapja mosogatásból él, miért nem törődik vele a fia?” Azt mondtam magamban: „Azért, mert ő sem törődött velem soha." Így azután ugyanannyi ideig viseltem gondját, mint ő nekem, azaz nagyjából négy évig.

A szárnyaim alá vettem, aztán amikor terápiára mentem, visszaemlékeztem rá, milyen dühös voltam gyermekkoromban, amikor otthagyott minket. (Megértem, ha a szülő azért hagyja ott a gyerekét, mert nem tud eleget tenni az apaszerepnek, vagy egyéb érthető indokai vannak, mondjuk nyomorultul érzi magát a bőrében.) Amikor vége lett a terápiának, elküldtem apámat a fenébe, ő meg továbbállt. Később megbántam, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, még a szökevény apáknak is. Most, hogy idősebb lettem kissé, jobban megértem, mekkora nyomás nehezedik az emberre a gyerekek és a válások miatt, vagy miért nem tudnak eleget tenni egyesek a kötelességeiknek.

Néhány évvel később halt meg rákban. Hatvanöt évesen azonban elvett egy 22 éves titkárnőt, aki nekem meg a Beatlesnek dolgozott, és született egy gyerekük. Gondolom, ez szép siker lehetett valakinek, aki jobbára részeges csavargóként élte le az életét.

PAUL: A Twickenham filmstúdióban voltunk, amikor Brian megjelent és titokzatosan félrevont minket az öltözőbe. Fúrta az oldalunkat a kíváncsiság. „Hírem van a számotokra - szólt -, a miniszterelnök és a királynő MBE-t adományoz nektek." „Az meg mi?" - kérdeztük kórusban. „Egy érdemrend."

RINGO: „No, mit gondoltok erről, fiúk?" - kérdezte. Nekem semmi bajom nem volt a dologgal, ahogy eleinte a többieknek sem. Mindnyájunkat felvillanyozott a hír. TALÁLKOZNI FOGUNK A KIRÁLYNŐVEL, AKI KITÜNTETÉST ADOMÁNYOZ NEKÜNK. ÚGY GONDOLTAM, HOGY EZ OLTÁRÍ KLASSZ.

PAUL: Először megilletődtünk, de aztán megkérdeztük: „Mivel jár ez az egész?" Valaki azt mondta: „A brit birodalmi érdemrend tulajdonosai lesztek." Ez őszintén meghatott minket. Azonban lassan visszatért szokásos cinizmusunk, és azon kezdtünk morfondírozni, mit kapunk a plecsni mellé. Azt mondták: „Hát, úgy 40 fontot évente, ráadásul merő szívességből el kell mennetek a Szent Pál-székesegyház suttogó galériájába." „És mibe lesz ez nekünk?" - kérdeztük. „Egy shilling." Kétféleképpen lehet viszonyulni ehhez az ügyhöz. Vagy hatalmas megtiszteltetésnek veszi az ember - s bizonyos mértékig mi is így voltunk vele -, vagy (ha cinikus akar lenni), azt mondja, olcsó dolog ezzel kifizetni az alattvalókat.

JOHN: Mikor megérkezett a boríték A Királyné Szolgálatában felirattal, azt gondoltam, besoroznak.

Mielőtt az ember megkapná a birodalmi érdemrendet, a palota írásban tisztázza, hajlandó-e elfogadni, nehogy közbotrány legyen a dologból. A rajongói levelek közé hajítottam a borítékot, míg azután Brian meg nem kérdezte, nem kaptam-e levelet a királynőtől. Ő meg még néhányan meggyőztek, hogy elemi érdekünk elfogadni a kitüntetést.

Zavarban voltam, nem tudtam, mit tegyek. „Ha nem fogadod el -mondta Brian -, senki sem tudja meg, hogy visszautasítottad." Ahogy azt sem tudja senki, hogy bár egyszer felléptünk a Királyi Varietében, utána minden ajánlatot kerek perec elhárítottunk. Évente nyaggattak minket ezzel, és Briannak évről évre ki kellett nyögnie Lew Grade-nek, hogy nem lépünk fel. (Brian már térden állva könyörgött nekünk, annyira buzerálták Lew meg a többiek. Mi azonban hajthatatlanok maradtunk.)

Szemforgatás volt tőlem, hogy elfogadtam az érdemrendet, mégis örülök, hogy megtettem, ugyanis csak így adhattam vissza négy év múltán, hogy ezzel is jelezzem a tiltakozásomat.

GEORGE: Szóval, a színfalak mögött megy az alkudozás, mielőtt a dolog a sajtó nyilvánossága elé kerülne. Megeskettek minket, hogy befogjuk a szánkat, a sajtó azonban megneszelt valamit; már azelőtt ráharaptak az ügyre, hogy hivatalosan is bejelentették volna.

Talán Harold Wilson javasolt minket a kitüntetésre, a miniszterelnök, aki maga is liverpooli gyerek, tehát a földink.

JOHN: Gyakorlatilag eladtuk magunkat, mert számomra ezt jelentette az érdemrend elfogadása. Akkor mégis úgy gondoltuk, hogy az MBE ugyanolyan megtiszteltetés a számunkra, mint bárki másnak. De hát miért kapjuk? Összedugtuk a fejünket, és egyetértettünk abban, hogy kamu az egész. „.Mit gondolsz, elfogadjuk?" -kérdezgettük egymást. „Inkább ne." Aztán mégis megtettük. Úgy látszik, ez is hozzátartozott a játékszabályokhoz, akárcsak az Ivor Novello-díj esetében. Nem volt semmi vesztenivalónk, egyedül a belső hangunkat tagadtuk meg, amely azt súgta, hogy az egész fabatkát sem ér. Bár nem rajongunk a királyi családért, ha az ember egyszer betette lábát a palotába, és szemtől szemben áll a királynővel, óhatatlanul megilletődik. Olyan volt, akár egy álom. Szép volt. Szólt a zene, én meg a mennyezetet stíröltem - ami tényleg nem is olyan rossz. Történelmi pillanat volt. Olyan, mint egy múzeumban. Egy testőr megtanított minket masírozni, elmondta, hány lépést kell tennünk, és hogyan kell bókolnunk a királynő előtt. A bal lábat előre. Mikor a neveket olvasva Ringó Starrhoz ért, ő csaknem összecsuklott ijedtében. A lelkünk mélyén tudtuk, hogy őfensége is csak egy nő, mégis alaposan megdobogtatta a szívünket. Eleinte nevetgéltünk. De amikor megtörténik az emberrel, hogy a mellére tűzik az érdemrendet, már nem nevet. Ennek dacára halálra vihogtuk magunkat, mert elfüstöltünk egy jointot a Buckingham Palota klotyójában, annyira idegesek voltunk. Nem kellett semmit mondanunk. A királynő egy magas dobogón állt, és hablatyolt valamit, amit alig tudtunk felfogni. Sokkal jobban néz ki, mint a fényképeken.

Bizonyára rémítően festettem, mert megkérdezte: „Sokáig dolgozott az éjszaka?" Nekem azonban leblokkolt az agyam, és azt feleltem: „Nem, pihentünk." Pedig lemezt vettünk fel, de akkor ez kiment a fejemből.

GEORGE: Az ünnepség alatt nem szívtunk marihuánát. Annyi történt, hogy több száz emberrel szorongtunk bebocsátásra várva. Ettől annyira felment a pumpánk, hogy bementünk a klotyóra, és ott elszívtunk egy cigit. Akkoriban még valamennyien dohányoztunk.

Évekkel később John talán úgy emlékezett vissza, hogy a cigi történetesen marihuánás volt. De ennél nagyobb hülyeséget elképzelni sem lehet, hogy a királynővel való találkozás előtt az ember füvezni kezdjen. Nem is tettük meg.

PAUL: A királynő kíséretének egyik tagja félrevont minket, és megmutatta, mit kell tennünk. „Így közelítsenek Őfelségéhez! Soha ne fordítsanak neki hátat, és ne szólítsák meg, csak akkor feleljenek, ha kérdez." És így tovább. Négy liverpooli suhancnak ez baromi nagy hecc volt. De a királynő nagyon aranyos volt. Kicsit úgy viselkedett velünk, mint az anyánk, hiszen fiatal srácok voltunk, ő meg valamivel idősebb nálunk.pé

RINGO: Mikor rajtam volt a sor, a királynő megkérdezte: „Ugye, maga alapította az együttest?" Én erre azt feleltem: ...Nem, én léptem be utolsónak." „Mennyi ideje zenélnek együtt?" - kérdezte. Paul meg én szemrebbenés nélkül azt válaszoltuk, hogy negyven esztendeje, de egyetlen napnak tűnik. Erre olyan különös, fürkésző pillantást vetett ránk, mintha el szeretné nevetni magát, vagy azt gondolná: „Lefejezni őket!"

Nem tudom, szívtunk-e akkor füvet vagy sem, de szerintem a palotában anélkül is különösen éreztük magunkat.

JOHN: Azt hiszem, a királynő hisz ebben az egészben. Muszáj neki. Én a magam részéről kételkedem abban, hogy jómagam vagy a többi Beatle különbek lennénk a közönséges halandóknál, mert nem vagyunk azok. A királynő azonban másnak képzeli magát. Gondolják csak el, kétezer éven át ezt verték a királyi család fejébe! Ciki lehet. Nehezükre eshet néha emberinek mutatkozni. Nem tudom, sikerült-e egyáltalán egyiküknek is, mert nem sokat tudok róluk, mindenesetre sajnálom a hozzájuk hasonlókat, mert kicsit olyan a sorsuk, mint a miénk, csak egy fokkal még rosszabb. De ha ők hisznek a saját méltóságukban, kész röhej az egész.

Mindig is utáltam a társasági bulikat, azt a sok dögunalmas partit és fogadást, ahol jelen kellett lennünk. Irtóztam tőlük. Talán részben az osztályöntudatom miatt. Illetve mégsem. Azért éreztem így, mert velejéig hamis volt minden ilyen társadalmi esemény.

RINGO: A rokonság imádta a dolgot. Néhány öreg katona meg visszaküldte az érdemrendjét, a fene tudja, miért. Azt hiszem, sok ausztrál veterán is így tett. Felháborodtak azon. hogy mi, nagypofájú rockerek birodalmi érdemrendet kaptunk.

JOHN: Sokan, akik nehezményezték a kitüntetésünket, a háborúban tanúsított hősiességükért kapták a plecsnijüket. Mi meg egyszerű civilek voltunk. Ok azért kapták, mert gyilkoltak, mi úgy érdemeltük ki, hogy nem öltünk embert. Ha egyszer érdemrenddel jutalmazzák a gyilkolást, hát azért is kaphat valaki, hogy a dalaival felvirágoztatja a brit gazdaságot! Mindenkinek szívesen küldtünk autogramot, aki az MBE-re vagy az OBE-re várt.

PAUL: Mindössze egy ürge mondta meg őszintén: „A lányomnak kérem az autogramot. El nem tudom képzelni, mit lát önökben." A többség örült a kitüntetésünknek. Csak néhány rozzant pali akadt az RAF-nél, aki úgy érezték, sérelem esett az érdemrendjükön azzal, hogy ezek a hosszú hajú buggyantak is kaptak egyet. A legtöbben azonban úgy vélték, Nagy-Britannia nagykövetei vagyunk a világban, ráadásul az exportot is fellendítettük. Kezdtek külföldön is felfigyelni a hazánkra, és jól fogytak az angol kocsik, a Minik meg a Jaguárok vagy a ruházati termékeink.

Mary Quant és a többi divattervező népszerű lett; úgy is mondhatnám, Nagy-Britannia szuper-üzletkötőivé váltunk.

GEORGE: Végül is azután, amit a hazánkért tettünk, hogy felvirágoztattuk  

a gazdaságát és eladhatták a kordbársonyukat, egy ócska bőrplecsnivel fizettek ki minket, amin valami hülye zsinórt vezettek át. Én azonban először megörültem neki, mint macska a farkának. John is ájuldozott.

Hazavittem, és betettem egy fiókba, később pedig ezt viseltem a Sgt Pepper album borítóján. Paul is. Vagy egy évig ott is maradt a Bors őrmester-zakómon, csak ezután került vissza a dobozába és a fiókba.

RINGO: A kitüntetéssel egy oklevelet is kaptunk, meg egy kis írott figyelmeztetést, hogy nem viselhetjük a nyilvánosság előtt, de vásárolhatunk egy MBE-egyenruhát, ha már éppen puccba kívánjuk vágni magunkat. Ezt fölöttébb különösnek találtam. Végül sohasem tettem fel.

Elgondolkoztam azon, vajon hogyan fogadhatta Brian, hogy kihagytak a szórásból. De ő mindig velünk együtt örült a sikereinknek. Azt hiszem, ha tovább marad itt közöttünk, őt is lovaggá ütötték volna a végén.

GEORGE: Briant még a palotába sem hívták meg, noha a rokonokat meg lehetett hívni. Titokban nagyon bánthatta ez a mellőzés, de nem mutatta.

PAUL: Mivel már gyerekkorunktól tudtuk, hogy ő a királynő 1952-től, amikor hazarepült Kenyából a trónra, mindig is izgatta a fantáziánkat.

„ŐFELSÉGE ARANYOS NŐ, NOHA NEMIGEN VAN MIT MONDANIA" -EZ A VÉLEMÉNYEM RÓLA.

Akárhogy is, annak idején eladtam magamat, ami mindig is nyomasztott. Az utóbbi néhány évben egyre az járt a fejemben, hogy meg kell szabadulnom attól az átkozott érdemrendtől. Csupán az volt kérdéses, hogyan csináljam. Ha magánemberként intézem az egészet, a sajtó akkor is szagot fog, ezért úgy döntöttem, nagydobra verem a döntésemet. Csak a megfelelő alkalomra vártam, és most érzem, hogy a békeharcnak ebben a fázisában kell lépnem.

Egyikünk sem [Yoko és én] akar Martin Luther King és Gandhi sorsára jutni, nem akarjuk, hogy eltegyenek minket láb alól. Az emberek csak a halott szenteket szeretik, én viszont sem szent, sem mártír nem óhajtok lenni. Ezért egyszerű brit állampolgárként tiltakozom hazám biafrai beavatkozása miatt, s a lehető legnagyobb hírverés közepette adok hangot a tiltakozásomnak.

DEREK TAYLOR: Négy évvel később, 1969 novemberében John visszaküldte a kitüntetését, hogy ezzel is nyomatékot adjon békeharcának.

RINGO: Én a magamét semmiképpen nem szándékoztam visszaküldeni. Johnnak megvoltak az okai, hogy így tegyen, nekem azonban nem. Akkoriban roppant büszke voltam az érdemrendre, sokat jelentett nekem, noha nem én nyertem rajta, hanem Harold Wilson nyerte meg a választásokat ezzel a kis reklámfogással. Mégis állati klassz volt látni a királynőt. Ez akkor csodaszámba ment, ma már bárki elébe állhat!

JOHN: Én évekig rágódtam a dolgon, akkor is, amikor már a tulajdonomban volt az érem. A nagynénimnek adtam, aki büszkén kitette a kandallópárkányra, és ez rendben is van. Ő valószínűleg nem érti a döntésemet, de hát nem mehettem a nagynéném feje után. Néhány hónapra visszavettem az érmet, és nem árultam el, mit forralok. Sajnálom, Mimi, de hát ez van.

GEORGE: Régebben semmi mást nem akartunk, csak felvenni egy lemezt, de másként sült el a dolog. Az emberek azt képzelik, az ember folyvást a világhírről ábrándozik, de ez hülyeség.

JOHN: Nagyobbak akartunk lenni Elvisnél. Eleinte Goffin és King sikereire ácsingóztunk, aztán Eddie Cochran és Buddy Holly lett az eszményképünk. Végül a legnagyobbat, Elvist szerettük volna túlszárnyalni.

Először Liverpoolban lettünk népszerűek, aztán mi lettünk az ország legmenőbb együttese. Mindig egy hajszálnyit magasabbra állítottuk a mércét, mint amit éppen elvártak tőlünk. Nagyobbak akartunk lenni Elvisnél, de nem hittük, hogy valaha is elérhetjük ezt a vágyunkat.

PAUL: Tudtuk, hogy előbb-utóbb történik valami, mindig ott pislákolt előttünk az a kis vaksi betlehemi csillag. Mindenki sikerre áhítozik ilyen vagy olyan formában, milliók bosszankodhatnak azért szerte a világon, hogy nem fedezték fel őket.

A helyzet az, hogy sohasem hittünk a Beatle-mániában, és gondolom, nem is vettük komolyan az egészet. Így tudtuk megőrizni az ép eszünket.

JOHN: Ha régi barátokkal találkozom, csak nevetnek rajtam. A hajdani iskolatársaim álmélkodva kérdik: „Tényleg te vagy az?”

Mikor rendelni próbálunk egy étteremben vagy bárhol, a pincérek annyira elájulnak tőlünk, hogy meg sem hallják a rendelést. Ezért ha azt mondanám: „Egy közepesre sütött marhasültet kérek, és jött két elefánt, és egy rendőr leütötte a fejemet, meg egy csésze teát is, legyen szíves", csak rábólintanának.

RINGO: Csak ritkán kapunk egyetlen pincért, valamennyien felsorakoznak az ebéd egy-egy fogásával, hogy megnézhessenek maguknak.

GEORGE: Ez a legrázósabb a sikerben, egészen kivetkőzteti magukból az embereket. Nem is előtted borulnak le, hanem az előtt a valami előtt, amivé szerintük lettél,- a sztárokról és hírességekről alkotott tévképzeteik előtt. Egészen bevadulnak. Elég egyszer fellépni a rádióban vagy a tévében, és amikor meglátnak az utcán, máris megváltoznak.

A Beatles pedig már jó egy éve az újságok címoldalán található.

Nehéz volt eljárnunk a régi megszokott helyeinkre. Az emberek mindegyre odakiabáltak nekünk. Visszamentünk Liverpoolba, ugyanabba a klubba, ahol egy évvel korábban megfordultunk. Csak egy pohár italra ültünk be, de mindenki körénk sereglett, egy pillanat nyugtunk nem volt.

JOHN: Mindig is tökéletesen tudatában voltunk annak, milyen hatással vagyunk az emberekre. (Ha az ember kiáll a közönség elé játszani, korán megtanulja a reakcióit. Vagy képes a nyilvános fellépésre, vagy nem.) Tudtuk tehát, mi az ábra, mégis nehéz óránként 2000 mérföldes sebességgel lépést tartani. Az ember ebbe beleszédül. Mi azonban rendszerint összetartottunk. Mindig van kire támaszkodni, ha négyen vagytok. Mindig lesz valaki, aki elég összeszedett ahhoz, hogy megmentse a helyzetet.

RINGO: Elvisnek az tett be, hogy nem akadt egyetlen barátja, csupán egy sereg talpnyaló nyüzsgött körülötte. Mi viszont külön-külön valamennyien elvesztettük a fejünket, de a másik három visszahozott minket a földre. Ez volt a szerencsénk. Emlékszem, ha teljesen elszálltam magamtól, a többiek csak rám néztek, és megkérdezték: „Bocs, de mi ütött beléd?" Bizony, mindegyikünk került ilyen helyzetbe.

PAUL: A SIKER EGYFELŐL AZT JELENTI, HOGY NEM BÜNTETNEK MEG, HA ROSSZ HELYEN PARKOLTÁL, MERT A RENDŐR AUTOGRAMOT AKAR TŐLED. DE AZZAL IS EGYÜTT JÁR A SIKER, HOGY AZ EMBERT EGY 50 ESZTENDŐS, LÓFARKAS AMERIKAI NYANYA MELLÉ ÜLTETIK EGY VACSORÁN. NÉGYÜNKET AZ EGÉSZ VILÁG ISMER, MÉGSEM ÉREZZÜK MAGUNKAT OLYAN NAGY SZÁMNAK.

PAUL: Emlékszem, egy óriási arénában játszottunk Barcelonában, ahol a bikaviadalokat tartják a Plaza de Torosón. A polgármesternek és a városi méltóságoknak pompás helyek jutottak, a gyerekek azonban, a mi igazi közönségünk kiszorult az utcára. Ez nagyon felháborított mindannyiunkat: „Miért játszunk ezeknek a tetves hivatalnokoknak? A kint rekedteknek kellene zenélnünk. Engedjék be őket..." Persze, oda se bagóztak.

JOHN: Ki nem állhatom, ha a közönség túl öreg. Amennyiben odamenet kiszagolom, egyszerűen lelépek. Nem természetes, ha öregek gyűlnek össze a látásunkra. Semmi bajom velük, de azt gondolom, hogy odahaza lenne a helyük, a kötésük vagy a kandalló mellett.

RINGO: Madridban egy másik ilyen arénában játszottunk, amikor összerúgtuk a port a rendőrséggel. Először láttam gyerekeket ütlegelő zsernyákokat.

Elmentem egy bikaviadalra is akkor, de ez volt a legszomorúbb dolog, amit életemben láttam. Borzasztó volt látni, amint a bika egyre jobban elgyengül, és amikor végre kinyírták szegény párát, láncot kötöttek a lábára, és igáslovakkal elvontatták. Én ezt mindig is olyan méltatlannak éreztem. Ez volt az egyetlen bikaviadal, amire elmentem, soha többé nem akartam látni.

NEIL: Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban turnézlak. Olaszországból csak arra emlékszem, hogy valami raliversenyző elvitt minket Milánóba. Európa után Amerika következett, először a Shea stadionban játszottak a fiúk.

JOHN: Ha az ember 55 000 fős közönség előtt játszik — márpedig ennyien gyűltek össze New Yorkban a nyitóelőadásra -, mindenképpen vad jelenetek várhatók. A tömeg nagysága miatt még egy pingpong-meccs sem folyhat le békésen. A mai napig összeborzadok, micsoda lármát képesek csapni.

Nem jő elmenni otthonról, de ha már kell, hát akkor menjünk Amerikába. A legklasszabb helyek egyike. Szívesebben vagyok ott, mint Indonéziában.

GEORGE: A Shea stadion hatalmas. Akkoriban a többi együttes legfeljebb filmszínházakban lépett fel. Első ízben tartottak stadionban rockkoncertet. A Vox különleges, 100 wattos erősítőket készített erre a turnéra. Harminc wattról mentünk fel 100-ra, és ez hallhatóan nem volt elég, mivel csupán a helyi mikrofonok álltak rendelkezésünkre.

RINGO: Most tehát stadionokban léptünk föl! Csak azok a parányi mikrofonok voltak ekkora tömeghez, nem tudtak nagyobbakat szerezni. Mindig a helyi berendezést szoktuk használni. Ezzel kellett megelégednünk a Shea-ben is. De hát a közönség amúgy sem hallani, hanem látni akart minket. Amint felcsendült az első szám, a sikoltozás minden más hangot elnyomott.

PAUL: Manapság teljesen természetes, hogy egy együttes a Shea stadionban vagy a Giants pályáján lép fel, de mi próbálkoztunk ezzel először. Úgy tetszett, milliók csődültek össze a koncertünkre, de felkészültünk rá. A közönségszervezők szemlátomást elég népszerűnek ítéltek minket ahhoz, hogy megtöltsünk egy stadiont.

Ha az ember egyszer kiáll a színpadra, és látja, hogy megtöltött egy ekkora hodályt, alig hisz a szemének. A hacacáré sikere jórészt a méreteken múlott. Nem hiszem, hogy a közönség sokat hallott volna a zenénkből. A baseball-stadionok mikrofonját arra szánták, hogy a konferanszié bemondja: „Hölgyeim és uraim, a következő szám..De ez nem is jött rosszul, mert ha kiestünk a ritmusból vagy hamisan énekeltünk egy hangot, senki nem vette észre. Ilyen volt hát az est hangulata. Tettük a dolgunkat, félgőzzel és vidáman, aztán rohantunk a ránk váró limuzinhoz, és elpucoltunk.

NEIL: Az Államokban az intézményeknek saját világítási és hangosító rendszerük van. A felszerelés általában Mal dolga volt, most azonban csak én voltam ott egy bőrönddel. Megváltoztak a körülmények. Angliában mi magunk szállítottuk a felszerelést, és voltak helyek, ahol nekem kellett megoldanom a világítási is. Amerikában szervezettebb volt az esemény lebonyolítása, a sajtó képviselete és a rendfenntartás. A koncert előtt megbeszéltem a rendőrfőnökkel, hogyan juthat be és ki a Beatles, és jó előre felkészültünk minden elképzelhető kellemetlenségre.

GEORGE: Helikopterrel mentünk, de nem landolhatott az aréna közepén hanem a Világkiállítás tetőteraszán kellett leszállnunk. Innen egy Wells Fargo márkájú páncélozott teherautó szállított minket a stadionba. Amikor a Wall Streeten beszálltunk a helikopterbe, a pilóta ahelyett, hogy egyenesen a stadionba vitt volna, körözni kezdett körülötte. „Nézzék, hát nem nagyszerű?!" - kiáltozta. Minket meg evett a penész, és már alig vártuk, hogy eltisztuljunk onnan.

PAUL: A magas nyakú, bézsszínű katonakabátunkba öltöztünk. Aztán idegesen kiszaladtunk a gyepre. Lejátszottuk, ami a programban volt, és közben folyt rólunk a verejték.

JOHN: Rendszerint halálian lámpalázasak vagyunk, mielőtt színpadra kerülnénk, aztán tíz esetből kilencben már fél órával az átöltözésünk előtt lerobbanunk. Hirtelen mindenki nagyon lelombozódik. Mikor átvedlünk öltönybe és ingbe, azt gondoljunk  "Jaj, csak ezt ne!", de mihelyt a közönség ele lépünk, már megy minden, mint a karikacsapás.

GEORGE: Nem is volt igazán katonakabát, csak bézsszínű volt, és seriff-kitűzőt akasztottunk rá.

Mint mindig, most is pillanatokig tartott a be- és kilépőnk. Néztem a stadionban a rólunk készült filmet, mikor bejött a King Curtis zenekar, és oltári jól elkezdett játszani. Velünk együtt repültek a turnén, de soha nem láttam őket fellépni. Nem láthattuk a zenekarokat, mert a stadionok alagsorában szorongtunk az előadások előtt.

PAUL: ŐK IS LÁRMÁZNAK, MI IS LÁRMÁZUNK, S EZ A KETTŐ ADJA KI A VÉGEREDMÉNYT OLYAN EZ, MINT A BIBLIA, CECIL B. DE MILLE-LEL ÉS 60 000 STATISZTÁVAL.

RINGÓ: Ha megnézik a filmszalagot, látják, hogyan reagáltunk arra a helyre. Nagyon nagy volt és nagyon különös. Azt hiszem, azon a koncerten John egészen összetört. Teljesen bepörgött, nem ment el az esze, csak kivetkőzött magából. A könyökével verte a zongorát, és ez is nagyon furcsa volt.

JOHN: Feltettem a lábam a billentyűkre, és George nem tudott játszani a röhögéstől. Azért is csináltam, hogy jókedvet keltsek. A gyerekek azonban nem értették.

Mivel én orgonálok az „I'm Down című számban, elhatároztam, hogy most próbálom ki a közönség előtt első ízben. Nagyon félszegen, mondhatni pucéron éreztem magam gitár nélkül, ezért csak ugrabugráltam, ahogy Jerry Lee szokott, és végül mindössze két taktust játszottam le.

Oltári klassz volt az egész. Ez lehetett a legnagyobb tömeg, amelyik valaha is összesereglett a látásunkra. Azt mondták nekünk, ez a világtörténelem legnagyobb showja. Fantasztikus volt, a legizgalmasabb dolog, amiben valaha is részt vettünk. Bár a közönség sokat lármázott, azért hallottak bennünket, mert az erősítők baromi jók voltak.

Semmi sem hatott ránk igazán, olyan távol voltunk a tömegtől, a posztereket azonban láttuk. Mindig ugyanaz, az ember beleszól a mikrofonba, miközben meg sem próbálja megérteni, mi folyik körülötte, hiszen azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Ha egyszer elkezdünk zenélni, csak egy együttes vagyunk, elfelejtjük, hogy mi vagyunk a Beatles, elfeledkezünk a lemezeinkről; egyedül az számít, hogy most énekelni kell.

PAUL John baromi jól érezte magát a Shea-ben. Mórikálta magát, mint mindig. Ehhez állatian ért. A legnagyobb feszültségek idején (hogyne lettünk volna idegesek első ízben ekkora tömeggel szemközt), kibújik belőle a komédiás. Grimaszokat vág, a vállát rázza. Mindez biztatóan hatott ránk most is, mert azt látszott sugallni: „Minden oké, legalább nem vesszük komolyan az egészet. ’ Feldobta a hangulatot.

NEIL: John remek mókamester volt, akár gesztusokban, akár szellemes beköpésekben. A többiek tudták ezt. Ha meghajolt, közben mindig mutogatott valamit, de ezt az emberek iparkodtak nem észrevenni.

RINGO: A leginkább arra emlékszem ebből a koncertből, hogy olyan irdatlan távol voltunk a közönségtől. Ott volt köztünk a hatalmas gyep, ők meg a kerítés mögött. Ha mostanában turnézom, szeretem látni az arcokat, elkapni a reakciókat, hogy valami beinduljon a nézőtéren ülők közt és köztem. A Shea-ben azonban nagyon távol voltak.

Szó, ami szó, nagy dolognak számított, hogy először játszhattunk tízezrek előtt, és mi voltunk az első együttes, aki ezt megtehette, mindez azonban messze állt attól, amit elejétől fogva szerettünk volna: szórakoztatni az embereket, méghozzá testközelből. A sikoltozás is akkortájt jött divatba. Nem mi mondtuk, hogy sikítsanak, maguktól üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért.

Érdekes, hogy Barbara, a mostani feleségem is ott volt a koncerten a nővérével, Marjorie-val. Marjorie Beatles-parókát tett fel, Barbara azonban akkoriban a Rolling Stonesszért rajongott.

PAUL: Linda is ott volt a koncerten, mivel azonban igazi zeneértő, nagyon bepipult a sikoltozókra. Gondolom, tetszett neki az általános jókedv, de azért szerette volna hallani is a zenénket. Akkor azonban ez teljesen lehetetlen volt.

JOHN: Négy-öt éven át úgy játszottunk, hogy teljesen hallhatóak voltunk, és élveztük is minden percét. Persze az sem baj, ha még népszerűbb egy együttes, amikor nem hallják. Végül is a közönség megfizeti a jegy árát; ha sikoltozni óhajt, csak tessék. Bizonyos értelemben mi is sikoltoztunk - a gitárjainkkal. Mindenki sikított hát, nem árt ez senkinek.

NEIL: Emlékszem, jó ideig csöngött utána még a fülem, hogy vagy egy óráig hallgatnom kellett azt a sikoltozást. Mégis tetszett. Csak később jöttem rá, hogy ez volt az első igazán nagyszabású szabadtéri koncert. Ez lett a Beatles leglátványosabb fellépése a turné során.

JOHN: A San Francisco-i koncerten elszabadultak az indulatok. Egy kölyök elemelte a kalapomat. A hozzá hasonlókat nem a zenénk érdekli. A srác egyszerűen csak megragadta a kalapomat, majd az előtte álló gyerekek közé vetette magát. Meg is ölhette volna valamelyiket. Senkinek nincs szüksége efféle marhaságokra.

Az hiszem, nem fajult volna idáig a dolog, ha nem ácsorogtak volna fotósok az első sorokban. Így a kölyköknek fel kellett állniuk a padra, hogy lássanak. Ekkor azonban a fotósoknak is fel kellett ágaskodniuk, hogy le tudják venni a hátuk mögött álló gyerekeket, és ezzel el is szabadult a pokol.

Eleinte ideges voltam, mert attól tartottam, semmi jó nem sülhet ki egy ilyen koncertből. Ezt előre éreztem. Mi halálosan untuk az egészet, tudtuk, hogy a gyerekek úgysem hallanak semmit, és amikor a saját embereink berohantak, hogy megvédjenek minket, kirántották az erősítőket, úgyhogy a gitárok is lerobbantak.

RINGO: Amerika mindig tartogatott a számomra valami újat. A végén úgy alakult, hogy Kalifornia lett a főhadiszállásunk. Nagyon jól éreztem ott magam.

Az első amerikai utunk állati klasszul sikerült. Akkoriban Neil, Mal és Brian voltak az úti marsalljaink, Derek meg a sajtóügyeket intézte. Brian volt a menedzserünk, de voltaképpen semmi dolga nem akadt. Neil szolgálta föl a teát, Mal ügyelt a technikára. Összesen tehát négy főből állt a személyzetünk. Ha ma turnézom, negyvennyolcan kísérnek.

De a koncertek olyanok voltak, amilyenek lenni szoktak -az ember felment a színpadra, aztán a lehető leghamarabb lelécelt. Közvetlenül a fellépés előtt érkeztünk, aztán ki a közönség elé. Nagyszerű turnéink voltak, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Ma akkora felhajtás az egész, az ember annyi cuccot cigöl magával. A Beatles meg csak berohant a színpadra, lenyomta a számokat, aztán illa berek, nádak erek. Vicces, hogy maguk a koncertek, amiért odamentünk, másodlagosak voltak, nekünk inkább arról szólt az egész, hogy jól érezzük magunkat.

NEIL: Mikor a turné végén Kaliforniába érkeztünk, kibéreltek nekünk egy kéglit LA-ben, ahol egy hétig dekkoltunk. Ott ismertük meg Peter Fondát. Volt egy utánozhatatlan mutatványa az úszómedencében. Bement a mélyvízbe, le a fenékre, s ott átsétált a kisvízbe. „Hűha! Meg tudnád újra csinálni?" - álmélkodtunk. És megcsinálta.

GEORGE: Ugyanabban a kégliben laktunk, ahol korábban Hendrix. Patkó alakú épület volt egy dombtetőn, Mulholland mellett. Volt egy kis kapuslakása, arabos díszítő motívumokkal a falakon,- itt rendezkedett be Ma és Neil.

Mindössze egy fontos esemény történt ebben a kégliben. Johnnal elhatároztuk, hogy Paulnak és Ringónak szintén ki kell próbálnia az LSD-t, különben nem tudunk együttműködni velük. Nemcsak egy bizonyos szinten, hanem semmiféle szinten, annyira megváltoztatott minket a szer. Elsöprő, megmagyarázhatatlan élmény volt ez, amelyet csupán megtapasztalni lehetett, szavakkal kifejezni nem, mert ha megpróbáljuk, ezzel tölthetjük a hátralévő napjainkat. Johnnak és nekem akkor ez jelentette az élet sava-borsát. Úgy terveztük hát, hogy amikor Hollywoodba érünk, a szabadnapunkon megkóstoltatjuk velük az LSD-t. Szereztünk valamennyit New Yorkban, s egészen LA-ig alufóliában hordoztuk magunkkal a kockacukrot, amire a szert csöpögtették.

Paul hallani sem akart az LSD-ről. Ringo és Neil bevette, Mal viszont tiszta maradt, hogy vigyázzon ránk. Dave Crosby és Jim McGuinn, a Byrds két embere is átjött, és nem tudom hogyan, de Peter Fonda is ott rontotta a levegőt. Folyvást azt hajtogatta: „Tudom, milyen a halál, mert meglőttem magam." Véletlen baleset volt, és megmutatta a seb nyomát, amit a golyó ejtett. Nagyon idegtépően viselkedett.

RINGO: Én akkoriban bármit bevettem. Nem John és George adta az LSD-t. Néhány ürge ugrott le LA-be, és egyikük azt mondta: „Haver, ezt ki kell próbálnod." Egy üvegben tartották, és szemcsöppentővel cseppentették kockacukorra, így adták be nekünk. Ez volt az első utazásom, amelyen John, George, Neil és Mal is „elkísért". Miközben én megkocsonyásodva a medencében úszkáltam, Neil Don Shortot szórakoztatta. Mesés nap volt. Éjszakára már elromlott az egész, mert az utazás csak nem akart végetérni. Tizenkét óra múltán már azért fohászkodtunk, hogy az Úr lélegzetnyi szünethez juttasson minket.

JOHN: A második utazás különbözött az elsőtől. Aztán már tudatosan kísérleteztünk vele, s elhatároztuk, hogy Kaliforniában ismét sort kerítünk rá. Egy olyan kégliben dekkoltunk, mint a Doris Day-é, és hárman - Ringó, George meg én - bevettük az anyagot,- talán még Neil is csatlakozott hozzánk. Paul kiközösítve érezte magát, mert elég kegyetlenül a szemébe vágtuk: „Mi bevettük, te pedig nem!" Paul csak jóval később kezdte el szedni az LSD-t.

Nem tudtunk evőeszközzel enni, kézzel tömtük magunkba a kaját. A személyzet körülöttünk nyüzsgött, mi meg a földre hajigál

luk az ételt meg mindenfélét. Amikor kimentünk a kertbe, odajött egy riporter, Don Short. Ez volt a második utazásunk. Még semmit sem tudtunk arról, hogy ajánlatos nyugodt körülmények között, lazán lebonyolítani, egyszerűen bevettük az LSD-t, és nem gondoltunk a következményekkel. Aztán megláttuk ezt az újságírót, és megijedtünk, hogy normálisan kellene viselkednünk előtte. Azt képzeltük, látszik rajiunk az LSD hatása, pedig nem így volt. Be voltunk ijedve, és alig vártuk, hogy a pali eltűnjön végre, ő meg nem értette, miért nem látjuk szívesen. Neil, aki korábban sohasem próbálkozott a szerrel, most bevette, s közben változatlanul játszania kellett az útimarsall szerepéi. „Szabadulj meg Don Shorttól!" - kérleltük, de nem tudta, hogyan lásson hozzá, csak ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség/"

Mikor már alaposan betéptünk, megjelent Peter Fonda. Mellém telepedett és egyre azt sugdosta a fülembe: „Tudom, milyen a halál." A pokolba kívántam. Elvégre is LSD-utazáson vettem részt, sütött a nap, csajok táncoltak körülöttünk (talán a Playboytól jöttek),- az egész nagyon szép volt, amúgy a hatvanas évek módjára. És akkor jön ez a napszemüveges pancser -akit nem is ismertem igazán, nem ő csinálta egyedül a Szelíd motorosokat, nem volt akkora szám, amilyennek hitte magát -, egyre a nyakunkon lóg, és zöldségeket sugdos a fülünkbe. Levegőnek néztük, annyira unalmasnak találtuk. Félelmetes volt, pont amikor az ember magasan szárnyal. „Ne beszélj róla! Nem akarom tudni, milyen a halál" - mondtuk.

A „She Said, She Said” című dalban használtam fel ezt az epizódot, csupáncsak a „he"-t cseréltem ki „she"-reEzt írtam: „Azt mondta: tudom, milyen a halál”. Szóval az is egy drogos nóta volt.™

PAUL: Peter Fonda elég lerobbant állapotban volt, és szemlátomást nem fogta fel, mi folyik körülötte. Nem tudom, várhattunk volna-e többet Henry fiától, de hát mindenképpen egy nemzedékbe tartoztunk, és amúgy jó gyerek volt.

GEORGE: Homályos emlékképeim vannak arról, mi történt az első LSD-utazás alkalmával, ez azonban meg sem közelítette a valódi élményt. Ezért amikor ismét az agyamba villant később, azt mondtam: Jesszusom, emlékszem!” Előbb megpróbáltam gitározni, aztán az úszómedencében kötöttem ki,- frankó érzés volt, a víz is isteni. Épp átszeltem a medencét, amikor meghallottam valami kellemetlen zörejt a hátam mögött (annyira kiélesednek ilyenkor az ember érzékei, szinte hátrafelé is lát). Éreztem valami rossz kisugárzást, megfordultam, hát kit látnak szemeim? Don Shortot a Daily Mirrortől! Az egész turné során a sarkunkban járt, és a maga álnok módján barátságot színlelt, noha valójában a gyengéinket próbálta kilesni.

Neil ment oda hozzá, hogy lekösse. Az LSD-vel az a ciki, hogy eltorzítja az érzékelést. Mi: John, én és Jim McGuinn egy rakáson voltunk, Don Short meg kábé 20 méterre tőlünk csevegett Neillcl. Mégis olyan volt az egész, mintha a teleszkóp rossz végébe pillantottunk volna. Nagyon távol láttuk magunktól az újságírót, és azt mondtuk: „A francba is, ott az a pali." Neil elvitte biliárdozni, hogy lekoptassa.

Később, amikor már mindenki alaposan betépett, különböző filmcsillagok bukkantak fel, és felállítottak a kégliben egy mozit. Este ez a sok idegen ott ült körülöttünk a vastag sminkjével, de a szer olyan, hogy mindenkit leleplez. Megkezdődött a filmvetítés, hát mit játszanak le, ha nem a Gat Ballou-t, éspedig annak egy autósmozis kópiáját. Erre már rákeverték a közönség reakcióját, mert ilyenkor mindenki az autójában kuksol, és nem hallja a többiek nevetését. Megmondják hát neki, melyik részeknél nevessen. Az egészet roppant bizarr volt LSD-hatás alatt megnézni. Mindig is utáltam Lee Marvinl, és miközben a másik kis keménykalapos törpét bámultam, azt gondoltam, életemben nem láttam ekkora ökörséget, és ezt így, belőve nehéz volt elviselni. Különben is teljesen lefoglalt az utazás. Figyeltem magam, amint kikerülök a térbe, valahová, aztán puff, visszazuhanok a testembe. Mikor körbepillantottam, láttam, hogy Johnnal ugyanez történt. Szinte kéz a kézben szárnyaltunk, aztán, puff, megint ott voltunk a valóságban. „Mi az ábra?" „Á, még mindig a Gat Ballou megy." Ez is az LSD-hez tartozik, ha ketten csinálják végig, a szavak fölöslegessé válnak. Az ember szinte olvas a társa gondolataiban. Csak egymásra néztek, és tudtok mindent.

PAUL: Los Angeles-i tartózkodásunk végén találkoztunk Elvis Presleyvel. Évek óta próbálkoztunk nyélbe ütni vele egy találkozást, de nem sikerült. Úgy ereztük, komoly vetélytársnak tart minket ő is meg Tom Parker ezredes is, amire meg is volt minden okuk.

Ezért akárhányszor próbálkoztunk, az ezredes néhány emléktárggyal szúrta ki a szemünket, és ez egy időre elhallgattatott minket. Mégsem sértődtünk meg, hogy leráznak bennünket, elvégre Elvis az Elvis, cs kik vagyunk mi hozzá képest? Végül azonban meghívást kaptunk tőle, amikor Hollywoodban filmezett.

JOHN: Folyvást elkerültük egymást. Mi csak éltünk bele a világba, de a két menedzser, az ezredes és Brian, sokat ügyködött azon, hogy létrehozzák a találkozást.

GEORGE: Az Elvisszel való találkozás volt a turnénk egyik fénypontja. Fura volt az egész, mert mire a kéglije közelébe értünk, elfelejtettük, hová indultunk. Egy Cadillac limuzinban ültünk, ebben furikáztunk körbe-körbe Mullhollandon, és a kocsi hátuljában jelentős „tea-készleteink" voltak. Nem igazán számított, merre járunk. Lord Buckley, a komédiás mondja igen találóan: „Mikor elmegyünk egy indián faluba, ahol kapunk pár peyote-bimbót, ha azt nem is tudjuk meg, hol vagyunk, azt igen, kik is vagyunk tulajdonképpen."

Nos, frankó volt a hangulat, valamennyien hisztérikusan vihorásztunk. (Sokat nevettünk akkoriban. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket évek óta elfelejtettünk. Az a sok per teljes mértékben kicsinált minket, korábban azonban úgy emlékszem, folyton csak röhögtünk.) Megálltunk egy nagy kapunál, és valaki azt mondta: „Na, itt vagyunk Elvisnél." Nevetve estünk ki a kocsiból, miközben megpróbáltuk visszanyerni a komolyságunkat. Olyannak tűnt az egész, mint egy Beatles-rajzfilm.

JOHN: Pokolian izgultunk valamennyien, mikor meglátogattuk Los Angeles-i nagy házában. Nagyjából akkora volt, mint az a kégli, ahol laktunk, méltónak tetszett a tulajdonosához. Egy sereg ürge sürgölődött körülötte, akik a sleppjéhez tartoztak. (Nekünk is egy sereg rajongónk szegődött Liverpoolban a nyomunkba, nagyjából ugyanaz a dolog.) És azok a biliárdasztalok! Meglehet, sok amcsi kégli fest így, mi azonban nem győztünk hüledezni, olyan volt a ház, akár egy éjszakai mulató.

NEIL: Ott volt az ezredes meg Elvis összes haverja, az úgynevezett memphisi maffia és Priscilla. Legelőször is a forgatható biliárdasztalukat mutatták meg nekünk, amelyet át lehetett alakítani kockázó asztallá.

Aztán átmentünk egy másik helyiségbe, amelynek egyik falát egy 6X6 méteres tévéképernyő töltötte be. Aztán bejött Brian, mire az ezredes felkiáltott: „Széket Mr. Epsteinnek!" Vagy tizenöten ugrottak erre, hogy széket tegyenek a feneke alá.

Körbeültünk és dumáltunk. Elvis vizet ivott, és azt hiszem, néhány Beatle együtt gitározott vele. Én a szoba másik végében ültem Mailel, és néhány palival szövegeltem.

RINGO: Nagyon feldobott az egész. Szerencsénk volt, hogy négyen voltunk, és támaszkodhattunk egymásra. A kégli baromi nagy és sötét volt. Besétáltunk, és ott ült Elvis egy pamlagon a tévé előtt. Basszusgitáron játszott, amit a mai napig igen furcsának találok. Körülötte a léhűtői, mi meg ráköszöntünk: „Szia, Elvis!" Állatira félszegen viselkedett, ahogyan mi is, de azért megértettük egymást mi öten. Azt hiszem, engem jobban felvillanyozott a találkozás, mint őt.

PAUL: Betessékelt minket, és oltárian kedves volt. Úgy értem, önmaga maradt. Tudatában volt annak, hogy ő Elvis Presley, mi meg első számú, előkelő rajongókként járultunk elébe. „Helló, srácok, nem kértek egy pohár italt?” - kérdezte. Leültünk, és tévéztünk. Akkor láttunk először távirányítót. Csak a képernyő felé irányította, és bumm! Nos, ilyen Elvis! Egész este a „Mohair Sam"-et játszotta - megvolt a zenegépén.

JOHN: Végig ment a tévé, de én is ezt szoktam meg otthon. Soha nem figyelek oda, a hangot is leveszem, és közben lemezeket hallgatok. A tévé előtt egy böhöm nagy basszusgitár-erősítő állt, s egy gitár volt rákapcsolva. Elvis egész idő alatt ezen játszott, miközben némán peregtek előttünk a tévé filmkockái. Aztán mi is beszálltunk, és együtt zenéltünk.

Rákapcsoltak a gitárjainkat, ahová lehetett, és énekeltünk meg zenéltünk. Elvisnek is van zenegépe, mint nekem, de azt hiszem, neki megvan minden sikerszáma. Ha annyit össze tudnék hozni, mint ő, én is bizonyára feltenném őket.

PAUL: Baromira örültem, hogy ő játszotta a basszus-szólamot. „Nos, hadd mutassak néhány dolgot, El..." - mondtam. Egyik pillanatról a másikra összebarátkoztunk. A basszusgitár nagyszerű beszédtémának bizonyult, mi meg körbeültük Elvist, és jól éreztük magunkat. Állati kedves volt, beszédes és barátságos, noha egy kicsit félszeg. De hát ez hozzátartozott a profiljához, számítottunk is rá, sőt reméltük, hogy ilyen lesz.

MAL EVANS: Nagyon izgalmas volt, ugyanakkor bizonyos értelemben életein legnagyobb csalódásának is nevezhetném. Tényleg nagy Elvis-rajongó vagyok, a 190 centimmel talán az egyik legnagyobb. Előkészítenem hát a szerelésemet a látogatás előtt, elküldtem az öltönyöm a tisztítóba, csicsás fehér inget öltöttem és nyakkendőt kötöttem - egyszóval igazán kirittyentettem magamat. A tisztítóból azonban bevarrt zsebekkel érkezett vissza az öltöny. Namármost mindig hordok magammal pengetöt, még ma is, amikor már nem dolgozom a fiúknak.

Aztán amikor odaérünk, Elvis megkérdi: „Van valakinél egy pengető?" Paul erre megfordul és azt mondja: „Igen, Malnél van. Mindig van nála. Még ünnepnapokon is magánál hordja!" Belenyúlnék a zsebembe, és ott is vannak a pengetők, csakhogy bevarrva.

Végül a konyhában műanyag kanalakat tördeltem szét, hogy Elvisnek legyen mivel pengetnie!

Pedig mekkora dicsőség lett volna, ha adhatok Elvisnek egyet, aztán, miután felhasználta, bekereteztethetem.

Charlie Rich is ott volt. Szerettem őt, ahogyan Elvist is. Volt egy lemezjátszójuk, amelynek a karja középen nyugodott, és Muddy Waters szólt szinte egész este. A sarokban levett hanggal ment a színes tévé, Elvis a basszusszólamot játszotta, Paul és John gitározott, én pedig tátott szájjal hallgattam őket.

JOHN: Először nem ismertük ki magunkat rajta. Megkérdeztem, gondolkozik-e a következő filmjén, ő meg vontatottan azt mondta: „Na igen, persze. Egy vidéki fiút játszom, aki gitározik, majd találkozik útközben néhány csajjal, és hát elénekel néhány dalt." Összenéztünk. Végül Presley és az ezredes nevetve elmagyarázta, hogy egyetlenegyszer tértek el ettől a recepttől - a Wild in the Country című filmben de az nagy bukta volt.

PAUL: Játszottunk egy keveset a motoros cimboráival, s úgy tíz körül behozták Priscillát. Talán annak a tiszteletnek a jeleként, amit a vidéki és nyugati férjek a nejük iránt tanúsítanak? Néha ez csak felszínes dolog, amint ez róluk később ki is derült. Elvis mintha azt mondta volna: „Tessék, ez Priscilla".

A bige bejött, úgy festett, mint egy Barbie-baba a feltornyozott méhkaptár-hajával, rózsaszín ruhájában és szalagjával, vastag sminkjével. Éppen csak bemutatkoztunk neki, és Elvis máris azt mondta: „Jól van, srácok, el a kezekkel, elég lesz, Priscillának mennie kell" - és a csaj el is tűzött hamar.

Nem hibáztatom ezért Elvist, bár nem hiszem, hogy egyikünk is kikezdett volna a nővel. Elvis feleségével? Ez elképzelhetetlen lett volna, kár volt olyan hamar eltüntetni.

GEORCE: Priscillára még csak nem is emlékszem. Én akkor leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy nincs-e valakinél egy kis fű. De hát ezek amfetaminon és whiskyn élnek ott délen.

RINGO: Én sem emlékszem Priscillára. Azt hiszem, akkor sem nagyon érdekelt volna, ha látom, mert nem őt látogattam meg, hanem Elvist. De a sleppjéhez tartozó srácokra sem emlékszem.

NEIL: Ha jól emlékszem, Priscilla hosszú ruhát viselt, s a fejére tiarát tett. Az is rémlik, hogy amikor Brian elmondta az ezredesnek, hogy a Beatlesen kívül más együtteseket is menedzsel, egészen elképedt. Azt mondta, nem érti, hogy bír el Brian több zenekarral a Beatlesen kívül, mert neki bizony minden idejét leköti Elvis ügyeinek intézése.

JOHN: Klassz volt látni Elvist. Teljesen természetesen viselkedett, tudják? Eljátszott néhány dalt, mi pedig gitáron kísértük. Frankó volt. Alig váltottunk néhány szót, csak zenéltünk. Nem volt nagyobb nálunk, mégis ő volt a „jelenség", csak velünk ellentétben nem volt a szavak embere.

Teljesen normális, hús-vér embernek tűnt a szemünkben, mi meg a filmszerepeiről kérdezgettük meg arról, hogy miért nem lép fel a tévében. Azt hiszem, imádja a filmezést. Mi nemigen bírjuk ki ezek nélkül a show-műsorok nélkül, elunnánk magunkat, márpedig hamar megununk mindent. Ő is azt mondja, hiányoznak neki kissé. Teljesen normális ürge. Pompás fickó, pontosan olyan, amilyennek képzeltem.

PAUL: Egyike volt életem nagy találkozásainak. Azt hiszem, megkedvelt minket. Gyanítom ugyanakkor, hogy akkoriban féltette tőlünk a népszerűségét, de erről persze hallgatott. Egy fikarcnyi ellenségességet nem éreztünk benne.

Csupán akkor láttam, a felfelé ívelő pályánkat azt hiszem már nem nézte jó szemmel, ami elszomorított bennünket, mivel nem szándékoztunk elvenni a kenyerét. Ő volt a mi nagy bálványunk, csakhogy a korstílus a mi javunkra változott. Az angol fiatalok nagyszerű példaképének számított. Ha megnézi az ember az amerikai koncertjein készült fotókat, látni, hogy a közönsége még csak nem is ugrált. Meglepett minket, hogy csak ülnek az első sorban, mint akik nyársat nyeltek, és még táncra sem perdülnek.

RINGO: A legszomorúbb az egészben az, hogy évek múltán megtudtuk, megpróbált kitiltatni minket Amerikából, és ez nem is esett volna nehezére, mert jóban volt az FBI-jal. Állatira elszomorít, hogy tőlünk való félelmében azt hangoztatta, ártunk az amerikai ifjúságnak. Ez a nagy ember minket érzett veszélyesnek! Azt hiszem, legfőképpen az ő személyére és a karrierjére nézve voltunk veszélyesek.

Még egyszer találkoztam vele. Emlékszem, egy időben nagyon haragudtam rá, mert nem zenélt már. Mindent abbahagyott, csak a kísérőivel focizott. Akkor megkérdeztem: „Miért nem mész el egy stúdióba, és miért nem ajándékozol meg minket a zenéddel? Miért csinálod ezt?” Nem emlékszem, mit felelt, valószínűleg csak faképnél hagyott, és visszament focizni.

PAUL: Hallottam azokat a hírhedt Nixon-féle tekercseket, amelyeken Elvis a szó szoros értelmében elárul minket, Beatles-fiúkat! Azt mondja Nixonnak, pont neki: „Nos, uram, ilyen a Beatles: semmi közük Amerikához, ráadásul drogoznak is."

Meg kell mondanom, úgy éreztem, elárult minket egy tál lencséért. A legnagyobb vicc az egészben ezután következett. Elkapták a klotyón, teletömve drogokkal!

Mindez nagyon szomorú, ennek ellenére kedvelem őt, kivált a korai korszakából származó dolgait. Nagyon nagy hatással volt rám.

JOHN: Amikor először hallottam a „Heartbreak Hotel"-t, alig értettem a szöveget. De elég volt meghallanom,, máris lúdbőrzött a hátam a gyönyörűségtől. Addig soha nem hallottunk ilyen amerikai énekest. Vagy úgy énekelnek, mint Frank Sinatra, vagy nagyon tagoltan ejtik a szavakat. És akkor hirtelen itt ez a countrys. visszhangosított csuklás meg ezek a bluesos vokálok. Ennek ellenére nem értettük, mi a francról énekel Elvis, Little Richard vagy Chuck Berry. Jó időbe került, míg kapiskálni kezdtük. A mi fülünkben kellemes zenebonának tetszett az egész.

Elvis zenéjét egészen addig imádtam, amíg be nem lépett a hadseregbe. Azt jelentette számomra és a nemzedékem számára, amit a Beatles jelentett a 60-as években. A katonaságnál mintha kiherélték volna. Volt ugyan néhány jó száma ezután is, de már soha nem lett a régi. Mintha teljesen kicserélték volna.

Elvis valójában meghalt azon a napon, amikor belépett a hadseregbe. Ez ölte meg, utána már csak élőhalott volt.

PAUL: Frankó idők voltak ezek. Ha az ember nem érezte magát egészen jól a bőrében, hát csak hazaugrott Liverpoolba, és eldicsekedett azzal, hogy találkozott Elvissel meg más nagyságokkal, vagy járt a Sunset sugárúton, az otthoniak meg szájtátva hallgatták.

JOHN: Lassan felderengett előttem, hogy a szeretet válasz mindenre. Ez már fiatalabb koromban, a Rubber Soul album idején bekövetkezett. Először a „Word" című dalomban adtam ennek hangot: „Ez a szó a szeretet... a jó és a rossz könyvekben is." Mindig csak a szeretet. Úgy tűnik, ez a rejtett erő munkál az egész mindenségben. Minden, ami értékes, végső soron a szeretetre és megint csak a szeretetre vezethető vissza. Fantasztikus az a harc, amely a szeretet elnyeréséért és kinyilvánításáért folyik.

Azt hiszem, bármi mást jelent ezen kívül a szeretet - és nagyon sok mindent jelent a lényege nem változik, mindörökre ugyanaz marad. Szerintem soha nem is lóg megváltozni. Bár jómagam nem vagyok túl szeretetteljes egyéniség, legalább lehetőségeim szerint törekszem erre.

PAUL: A „WORD" AKÁR AZ ÜDV-HADSEREG NÓTÁJA IS LEHETETT VOLNA. A VARÁZSIGE A „SZERETET", DE LEHETNE „JÉZUS" IS (NA, PERSZE NEM AZ, DE LEHETNE).

JOHN: Zenei és technikai értelemben egyre jobbak lettünk. Végül átvettük a stúdió irányítását. A kezdet kezdetén mások dalait csináltuk meg, éspedig alig két óra leforgása alatt, néhány felvételben. Nem tudtuk, hogyan iktathatnánk be több basszusszólamot, meg kellett tanulnunk a technikát. Akkortól lettünk korszerűek, hogy ez sikerült. Nagyjából a Rubber Soul idejében kezdődött el ez a folyamat.

Mindenki különböző hatások alatt áll, de ezek a hatások lassan önálló életet kezdtek élni. A Rubber Soul idején kitapasztaltuk a lemezfelvételek csínját-bínját, és közben zeneileg is érettek lettünk. Ugyanakkor minden tudásunkat a stúdiónak köszönhetjük.” Precízebbek lettünk a lemezfelvételeknél, ez minden, és mi döntöttünk a borító meg egyebek dolgában is.

A címet Paul adta a nagylemeznek. Olyan volt, mint a „Yer Blues", és azt jelentette, az angol lélek gumiból van. Szellemességnek szántuk.

PAUL: Azt hiszem, a cím ötletét egy öreg bluesénekes megjegyzése adta Mick Jaggerről. Meghallgattam néhány kivágott anyagot, amelyeket az ,,I'm Down" rögzítésekor készítettünk, s ahol én Mickről beszélek az előtérben.

Arról szövegelek, hogy az Államokban olvastam egy öreg hapiről, aki azt mondta: „Na igen, Mick Jagger. Jó. jó, de műanyagból van a lelke." E mondatból kölcsönöztem hát a gumilélek gondolatát.

1965 októberében megkezdtük a nagylemez számainak rögzítését. Az ízlésünk változóban volt. Egyre jobban eltávolodtunk a korábbi dalok - a „Thank You Girl", „From Me To You", „She Loves You" - popos hangvételétől. A korai anyag közvetlenül a rajongóink ízlésvilágát tükrözte, és az ő pénztárcájukat célozta meg, most azonban elértünk egy pontra, amikor elmondhattuk: „Olyan már volt. Ezután már kísérletezhetünk szürrealisztikusabb és kissé szórakoztatóbb számokkal." Közben olyan kimagasló személyiségek is feltűntek a popvilágban, mint Dylan, aki roppant nagy hatással volt ránk akkoriban.

GEORGE MARTIN: A Rubber Soul idejére nyitottakká váltak az új zenei áramlatokkal szemben. A kezdeteknél az amerikai rthythm-and-blues volt rájuk hatással. Azt hiszem, a sajátos Beatles-hangzás sokat köszönhet annak, hogy Liverpool kikötőváros. Talán hamarabb jutottak hozzá bizonyos lemezekhez, mint mi, londoniak. Mindenkeppen bárki másnál többet tudtak a Motownról és a fekete zenéről, s ez óriási befolyással volt rájuk.

Idővel aztán egyéb hatások is nyilvánvalóvá lettek: a klasszikus és a modern komolyzene. Ez 1965-ben kezdődött el.

RINGO: A Rubber Soulban sokat kísérleteztünk, gondolom, a drogok hatására. George Martin tudott erről, és bosszantotta is, folyvást sóhajtozott, ha a narkó miatt elhúzódtak a felvételek.

Marhára értette a dolgát. Eleinte tartott egy asszisztenst, ő ügyelt ránk a próbák idején, George meg csak a felvételre jött be, hogy lenyomja a magnetofon gombját. Később ez megváltozott, és végig mellettünk maradt, miközben mi egyre jobban belejöttünk a zenélésbe, és büszkén kérdeztük: „Hallod ezt, George?" Azt hiszem, mi szoktattuk rá George Martint, hogy a magnót folyvást bekapcsolva tartsa. Feladta régi szokását, hogy egyetlen gombnyomással elintézheti a felvételt. Nálunk folyamatosan ment a magnó, és egy sereg jó lemezt készítettünk ezzel a módszerrel.

PAUL: George Martin baromi megértő volt, akkor is, amikor stílust váltottunk, pszichedelikusabbak vagy szürrealistábbak lettünk. Soha nem zavarta ez, még ha nem is volt mindig ínyére a zenénk.

Mi viszont időnként berágtunk rá. Idővel valami feszültség szivárgott a viszonyunkba. Egy nemrégiben meghallgatott kivágott anyagon, amely a „Dizzy Miss Lizzy" felvétele alkalmából készült, John azt kérdi: „Mi a bajod ezzel?” Mire George Martin: „Hm... nem volt elég izgalmas,

John”, John meg azt mormolja félhangosan: „A francba." Szóval történtek ilyesmik. Ha George Martin nem találta elég színvonalasnak a felvételt, ránk szólt, hogy énekeljük el újra. Azt hiszem, ez csak a munkával járó feszültség. Ha az ember jó ideje megszakítás nélkül dolgozik, pihennie kell.

RINGO: Más gyarló emberekhez hasonlóan mi is idegesek vagyunk néha, de ez nem tart sokáig. Még egyikünk sem vetemedett arra, hogy megüsse valamelyik társát, semmi efféle nem történt.

JOHN: Sokat vitatkozunk, de annyira ráhangolódtunk egymásra, és olyan töviről hegyire kiismertük egymást az évek során, hogy egy vita soha nem mérgesedik el közöttünk. Olyan ez, mintha egymás gondolataiban olvasnánk. Ha például vita tör ki Ringó és énközöttem, és elér egy olyan pontra, amikor tudjuk, mi lenne a következő mondat, mindketten visszakozunk. Szóval, mi is veszekszünk, hiszen emberek volnánk, de nem esünk egymásnak. Akik nem bírják elviselni a szórakoztatóiparral járó stresszt, vagy tizenkilencszer nősülnek, vagy otthagyják az együttesüket, és magányos farkasokká válnak.

RINGO: Ha túl sok anyagot vettünk be, a zenénk fabatkát sem ért. Abban a pillanatban persze oltárian klassznak képzeltük, de amikor másnap bementünk a stúdióba, csak egymásra néztünk, és azt mondtuk: „Csináljuk meg újra.” A Beatles-zene nem készülhet túl kótyagosan. Ebédidőre csak nagyon kevés anyaggal végeztünk. Jól jött, hogy az előző napiból dolgoztunk, az emlékezet teremtő erejével, de droghatás alatt nem lehet semmi jól produkálni.

GEORGE: Ráadásul ki is készített bennünket. Mikor a brókernegyedben laktunk, John fuvarozott minket a behemót, elsötétített Rolls Royce-án (Ringó, John és én kiköltöztünk Surreybe). Sorban felvette előbb Ringót, aztán engem, és irány London. Mivel a Rolls Royce-nak frankó a rugózása, oltári simán gördül. Mi meg becsuktuk az ablakokat, és kétszeres adag füvet szívtunk el. Mire Hammersmith-be értünk, már nagyon be voltunk tépve. Amikor megálltunk az Abbey Road-i stúdió előtt, valósággal kizuhantunk a kocsiból.

A Beatles történetéből nehéz lenne kihagyni a füvet. Miközben Mal és Neil a hangfalak mögött gubbasztott a 2-es stúdióban, mi megsodortuk a jointot és elfüstöltük. Az egyik akkori lemezen jól kivehető, hogy Johnnak elcsuklik a hangja, és Paul lép be helyette.

Aztán John sóhajtozva visszajön, hogy most már minden oké. Mire ott tartottunk, hogy a hangmérnökök visszaforgatják a tekercset, már ismét kedvünk támadt egy kis fűre.

A kedvenc Beatles-nagylemezem a Rubber Soul, és már akkor is tudtuk, hogy nagyon jót csináltunk. Kicsivel több időt öltünk bele, miközben új dolgokat próbáltunk ki. A legfontosabb azonban az benne, hogy egyszerre olyan hangokat is meghallottunk, amelyek korábban elkerülték a figyelmünket. Más zenék szintén jobban hatottak ránk. Minden felvirágzott akkoriban, minket is beleértve, mert abban az időben még javában formálódtunk.

RINGO: A fű tényleg nagy szerepet játszott az átalakulásunkban, kivált a szövegeknél. És mivel ezek megváltoztak, mi is másként zenéltünk. Életünk minden területe kitágult, s megnyílt más nézőpontok felé. Ez történt a szerelmi dalainkkal is (eleinte minden dalunk a szerelemről szólt). A Rubber Soulon a szöveg és a zene már sokkalta bonyolultabb. Ez volt a fordulópont. A lemezen számos hatás előjött.

A „Nowhere Man" klassz szám. A „Girl" is frankó - a dalt a titokzatos sóhajok dobják fel. A „The Word" is csúcs - George Martin ül a harmóniumnál, Mal Evans a Hammond-orgona mellett. A zene sokrétűbb lett, és a szöveg is változott az olyan dalokban, mint a „Drive My Car"' „Norvegian Wood , „You Won t See Me", „Nowhere Man", na meg természetesen a „Michelle".

JOHN: A Rubber Soulon a fű hatása érződik, a Revolveren az LSD-é. Hamburgban még pirulák hatottak a zenénkre, meg hellyel-közzel a pia. De a Rubber Soul készítésekor nem voltunk annyira betépve, mert akkoriban fű mellett nem tudtunk dolgozni. LSD-t meg sohasem vettünk be felvétel közben.

Olyan ez, mintha azt mondanánk: „Hát nem besörözve írta Dylan Thomas az Under Milk Woodot?" De az istenért, mi köze ennek az alkotásához? A sör csak abban segít, hogy távol tartsa a fölösleges ingereket. A drogoknak ugyanez a szerepük. Nem tesznek jobb íróvá. Én sem írtam jobban attól, hogy narkóztam.

GEORGE: A Rubber Soul idején még féltem a dalszövegírástól, hiszen John és Paul hátulgombolós koruk óta csinálták. Nehéz volt egyik percről a másikra dalokat szereznem. Nekik óriási gyakorlatuk volt. A rossz dalaik zömét már megírták, mire lemezstúdiót láttak. Én meg hipp-hopp, a semmiből kellett hogy előteremtsek valamirevaló dalokat az ő varázslatos sikerszámaik mellett. Nagyon rázós volt.

PAUL: John és én 1965-re már meglehetősen jól komponáltunk. Egy ideig nem volt elég saját anyagunk, de a Rubber Soul idejére már egyenesbe jöttünk.

Jobbára együtt szereztük a dalainkat. Bezárkóztunk kettőn, és azt mondtuk: „Na lássuk, mink van?" John ilyenkor félkész ötletekkel állt elő. Ilyen az „In My Life"-ban a „Egyes helyekre egész életemben emlékezni fogok" sor (azt hiszem, először versnek szánta). Ezután írtuk hozzá a vezérszólamot és a kísérőzenét, s általában három-négy óra leforgása alatt össze is hoztuk a számot. Nem emlékszem, hogy egyszer is kész dal nélkül távoztunk volna.

Az egyik legrázósabb szám a „Drive My Car" volt, mert leragadtunk ennél a mondatnál, hogy „Vehetsz nekem aranygyűrűt." Órákig kínlódtunk vele, azt hiszem, többet is a kelleténél. Aztán - miután nem jutottunk semmire - szünetet tartottunk, és akkor egyszerre csak beugrott: „Vezethetnéd a kocsimat!" Ízlelgettük ennek a humorát: mi az, hogy „vezethetnéd a kocsimat”? Ez most egy állásajánlat, hogy „légy a sofőröm, vagy mi?" Aztán úgy döntöttünk, így hagyjuk, ne legyen teljesen egyértelmű, az aranygyűrűt meg hagytuk a francba, annak a helyére jött a „beep beep, yeah". Ja, és mindketten úgy éreztük, hogy ez a szöveg Los Angelest idézi, az álomautók, a nyitott Cadillacek és a magánsofőrök világát.

GEORGE: Én játszottam a „Drive My Car" basszusszólamát. Erősen emlékeztet Otis Redding „Respect"-jének dallamára.

JOHN: A „Girl" nem egy konkrét lányról szól,, hanem egy álombeli tüneményről. A szavak azonban a helyükön vannak. Végül kiderült, hogy az álomleányzó mégis létezik: nekem ő volt Yoko, az a nő, akire minden férfi áhítozik.

A lényeg az a rész: „Amikor gyermekkorában arra tanították, hogy mindennek ára van, megértette-e? Filozófiai idézetek jártak a fejemben a dal írása közben. Még némi keresztényellenes ízt is iparkodtam adni a számnak. Azért lettem ilyenné, mert vallásos nevelésben részesültem.

Mindkét könyvemben alaposan megadtam az egyháznak, de senki sem vette észre, pedig ott áll, fehéren-feketén. Különösen azt rühellem a kereszténységben, hogy a mennyországért meg kell szenvedni. A katolikusok úgy gondolják, hogy a szenvedés mindent helyrehoz, és ebben igazuk is van, csak nem úgy, ahogyan ők képzelik. Én nem hiszek a szenvedés megváltó erejében, az ember önmagától lesz azzá, ami.

APRÓ MALACSÁGOKAT IS MEGENGEDTÜNK MAGUNKNAK A LEMEZEKEN. A „GIRL''-BEN A VOKÁL AZT ÉNEKLI: „CSÖCS-CSÖCS-CSÖCS-CSÖCS",- DE ERRE SENKI SEM FIGYELT FEL.

PAUL: A „Nowhere Man’’ John szerzeménye. Előtte való nap nagy buli volt, és hajnali ötkor került ágyba. Baromi jó szám. „Tegnap este elkezdtem egy dalt" - jelentette be. Mint később kiderült, rólam szólt: „Valódi seholsincs-ember." Meglehet, néhány szó tőlem származik, de amúgy az egész dal az övé.

Soha egyikünk sem írt le egyetlen hangjegyet sem, csak elénekeltünk egy dallamot, és kész. Titokzatos együttműködésünkhöz hozzátartozik, hogy bírtuk egymást, és szerettünk egymásnak énekelni. John elénekelt valamit, mire én rábólintottam: „igen", és kicseréltük az ötleteinket. Ő azt mondta: „Seholban", mire én: „senkinek". Oda-vissza ment tehát a dolog.

JOHN: Öt órám ment rá aznap délelőtt, hogy jó és jelentős dalt hozzak össze.

Csak ültem magamba roskadva, és törtem a fejem, miközben semmit sem csináltam, és nem mentem sehová. Amint erre gondoltam, egyszeriben kijött belőlem az egész. Nem, emlékszem már, úgy volt, hogy egészen leblokkolt az agyam. Kipurcantam, és elmentem lefeküdni, hogy kialudjam magamat. Ekkor jutott eszembe, hogy a seholsincs-ember Seholban üldögél.

A „Nowhere Man" zenéje és szövege, az egész egyszerre született meg. Ugyanez történt az „In My Life" esetében. Napokig gyötrődtem vele, miközben iparkodtam okos strófákat összeütni. Amikor föladtam, máris készen állt a fejemben a dal. Az alkotáshoz el kell engedned magad, erről szól az egész.

GEORGE: Van a 2. stúdióban egy meredek lépcső, amely az irányítóterembe visz föl. Alatta egy kredencben szokták tartani a szerkentyűiket. Mostanára a legtöbbjük eltűnt, de megvan még egy tekercselőgép. Voltak azután különös tamburinok, marokkói dobok meg mindenféle kisebb herkentyű. Maga a stúdió is telis-tele volt zeneszerszámokkal: pedálos harmóniumokkal, elektromos zongorákkal, egy cselesztával és egy Hammond-orgonával. Azért használunk annyiféle hanghatást a lemezeinken, mert a kezünk ügyében voltak ezek a hangszerek. Így amikor visszhangosításra került a sor, csak bekukkantottunk a kredencbe, és körülnéztünk, nem találunk-e valami kedvünkre valót. Innen az a jópofa dobszóló is a „Don't Bother Me"-ben.

Paul szándékosan torzította el a „Think For Yourself" basszusszólamát. Phil Spector száma, a „Zip-A-Dee-Doo-Dah" adta az ötletet, amelynek a felvételén a hangmérnök véletlenül túlhangosította a gitár erősítőjét, amire aztán Phil azt mondta, maradjon csak úgy. Évek múltán mindenki ezt próbálta leutánozni, így találták fel a torzítót. Nekünk is volt egy, ezen keresztül szólaltattuk meg a basszusgitárt, és mondhatom, pazarul hangzott.

GEORGE MARTIN: A Beatles mindig új hangzások, új lehetőségek után kutatott, s nekem folytonos, ám örömteli erőfeszítést jelentett, hogy újdonságokkal szolgáljak a számukra. Folyvást új hangszerekkel kísérleteztek, akkor is, ha alig tudlak róluk valamit.

GEORGE: A „Norvegian Wood" volt az első szám, amelyben szitárt alkalmaztunk, bár már a Help!-ben van egy éttermi jelenet, amelyben indiai zenészek játszanak, s először akkor próbáltam ki ezt a hangszert.

Az év vége felé már mindenki Ravi Shankart emlegette nekem. Kábé harmadszorra egy barátom kérdezte meg: „Hallottad már ezt a Ravi Shankar nevű mukit? Bizonyára tetszene a zenéje." Ezért megszereztem a lemezét, és valóban fantasztikusnak találtam.

Már amikor először hallgattam tudatosan indiai zenét, olyan volt, mintha valahonnan ismerném. Gyermekkoromban volt egy kristálydetektoros rádiónk, amelyen rövidhullámot is lehetett fogni; meglehet, hogy ott hallottam indiai klasszikus zenét. Volt benne valami nagyon meghitt a számomra, ugyanakkor nem fogtam fel, mi is történik velem.

Vettem tehát egy szitárt az Indiacraftban, egy kis boltban az Oxford Street elején; fafaragványokat és tömjént is árultak ott. Ócska minőség volt, mégis megvettem, és elbíbelődtem vele. Végül is akkor vettük fel a „Norvegian Wood" kísérőzenéjét (tizenkét és hathúros akusztikus gitárral, basszusgitárral és dobokkal), és még valamire szükségünk volt. Ilyenkor rendszerint belekotortunk a kredencbe, hogy keressünk valami újfajta hangzást, én meg ezt a szitárt halásztam elő, ott hevert a többi között. Igazából nem is nagyon tudtam, mihez kezdjek vele. Az egész teljesen spontán jött, rátaláltam a közbeiktatott dallam akkordjaira, és az egész frankón bejött.

JOHN: A „Norvegian Wood" egy konkrét nőügyemről szólt. Nagyon vigyáztam, egészen a paranoia határáig, nehogy a nejem, Cyn kiszagolja, hogy félrelépek. Ez nálam mindennapos volt, ezért iparkodtam nagyon ködösen, elvontan fogalmazni, hogy ne lehessen ráismerni senkire. Magam sem tudom már, ki volt az a nő.

A dalban szereplő kéglit nem én találtam ki, tényleg az egyik csajomé volt.

George kezébe vette a szitárt, én meg megkérdeztem: „Le tudnád ezt játszani?"

Több változattal is kísérleteztünk. De egyikkel sem voltam elégedett, és egészen felment az agyvizem. „Csináld, ahogy akarod" - mondták, én meg nagyon hangosra vettem a gitárt, és énekeltem is mellé. George a szitáron játszott, én pedig megkértem, játssza le azt a részt, amit írtam. Nem volt biztos benne, hogy sikerül, mivel nemigen ismerte a szitárt, de azért szokásához híven vállalkozott a dologra, megtanulta a részletet, aztán rávettük a lemezre.

RINGO: Megáll az ember esze, hogy egy ilyen fura hangszer is szerepel a lemezen. Nyitottak voltunk mindenre, amikor George előállt a szitárral, de ha egy elefántot hurcol be a stúdióba, azt is elfogadjuk, ha zenélni tud. Mindent lehetségesnek tartottunk. A stílusunk egésze változóban volt. Azt hiszem, kezdett benőni a fejünk lágya.

JOHN: Én írtam a „Michelle" középső nyolc taktusát, de egyébként ez Paul egyik szerzeménye. Épp együtt üdültünk valahol, amikor besétált az első néhány akkordot zümmögve, már a szöveg is megvolt hozzá, és ezt kérdezte: „Na, de hogyan tovább?" Éppen Nina Simonét hallgattam, azt hiszem, az „I Put A Spell On You” című dalt. Volt benne egy sor, amely így szólt: „szeretlek, szeretlek, szeretlek". Ugyanez került be a „Michelle" középrészébe.

Én mindig kissé a blues felé vittem el Paul dalait. A „Michelle” különben színtiszta ballada. Tele van könnyedséggel és derűlátással, míg én magam a szomorúság, a disszonancia, a bluesos hangzás híve vagyok. Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, nem írok dallamos melódiákat, írja csak azokat Paul, az én specialitásom a kemény, üvöltős rock. Persze ha néhány számomra gondolok — ilyen az „In My Life" meg néhány korai darab, például a „This Boy" -, a legjobb pillanataimban én is tudtam szép dallamokat írni.

PAUL: Kiadtuk a „Michelle"-t. Emlékszem, egyik este David Railey meghallgatta az Ad Lib klubban, és azt mondta: „Mi ez, valami rossz vicc, át akartok ejteni, ugye?" „A francba is, dehogy, komolyan gondoljuk" - feleltem. Egészen meglepődtem, hogy ilyesmit feltételez rólunk. Most visszatekintve a 60-as évekre, megértem a reakcióját, hiszen minden olyan volt, mint a „Needles and Pins" meg a „Please Please Me", és erre mi egyszer csak előállunk a „Michelle"-lel. Kissé rendhagyó nóta, meg kell hagyni, de nekem éppen ezek a kedvenceim. A „Living Doll" például Cliff Richard legjobbjai közé tartozik. Mikor kijött vele, hallatlan nagy megdöbbenést keltett az akusztikus gitárjaival, pedig nagyon jó az a dal.

JOHN: Rengeteget tanultunk együtt. George Martinnak hatalmas a zenei tudása és az iskolázottsága, mindig sok ötlete volt a hangszerelésre.

Fantasztikus technikai ötletekkel állt elő, lelassította például a zongoraszólót meg hasonlók. Csak előadtuk a kívánságunkat, ő meg kis idő múlva közölte: „Nos. srácok, gondolkoztam ezen ma délután, tegnap este pedig beszéltem ezzel meg ezzel, és ezt meg ezt javaslom." Mi meg persze nem győztük dicsérni. Mindig affélékkel jött, hogy: „Hallottatok már oboát?" „Nem. Mi az?" „Ez ni!"

Az „In My Life"-ban van egy Tudor-korabeli zongoraszóló - ilyesmikkel szórakoztunk. „Vedd a figurát Bachra!" - mondtuk neki, vagy „Be tudnál ide iktatni tizenkét taktust?. Segített fejleszteni a zenei szóhasználatunkat, hogy szót érthessünk a zenészekkel. Én ugyanis állatira félszeg alak vagyok, és ezer meg egy okból nem csípem túlságosan a komolyzenészeket, ezért azt sem szerettem, amikor oda kellett állnom húsz ilyen hapsi elé, és megmondanom nekik, mit hogyan csináljanak. Úgyis nagyképű alak valamennyi.

GEORGE MARTIN: Az „In My Life" az egyik kedvencem, mivel annyira benne van John. Klassz a zenéje, és olyan egyszerű dal. A középrészben John nem tudta, hogyan tovább, és amikor teaszünetet tartottak, betettem egy barokk zongoraszólót, amit John csak akkor hallgatott meg, amikor visszajött. Túl bonyolult volt az elképzelésem, ezért, hogy megvalósíthassam, jele sebességre állítottam a zongorát, majd később felgyorsítottam. Johnnak tetszett az ötlet.

JOHN: Azt hiszem, az első igazi jelentős művem az „In My Life" volt. Addig csupa szemetet termeltem. Félszívvel a könyveimet írtam, a másikkal meg olyan dalocskákat gyártottam, amelyek a szerelemről gügyögtek, mert Paullal akkoriban ezt műveltük. Mindig megpróbáltam némi értelmet csempészni a dalaimba, de akkor még nem törődtem velük igazán.

Az „In My Life" az első olyan dal tehát, amely igazában, tudatosan az életemről szól. Egy angol újságíró és író megjegyzése nyomán keletkezett, miután az In My Own Write megjelent. „Miért nem emeli át a művei stílusát a dalaiba? És miért nem ír a gyermekkoráról?" — kérdezte tőlem.

Előbb a szöveget írtam meg, azután jött a dallam. A jobb számok -amilyen az „In My Life" vagy az „Across the Universe" - így készültek. Az előbbit Kenwoodban írtam, az emeleten, ahol vagy tíz magnóm volt összekapcsolva. Néhány év alatt megtanultam bánni velük, ami azzal jár, hogy rock and roll-lemez már nemigen várható tőlem, de néhány elvarázsolt szám igen.

A dal egy buszutazásként kezdődik, amely a Menlove Avenue 251. szám alatti házunktól a belvárosig tart. Igazi költemény, miközben minden látványosságot megnevez a városban. Ezzel a dallal emlékeztem meg a régi barátokról és szerelmekről. A középső nyolc taktusban zeneileg Paul volt a segítségemre.

PAUL: Fura módon ezzel a dallal kapcsolatban nem értünk egyet. Úgy emlékszem, hogy én komponáltam a dallamot, John csak a szövegét írta.

JOHN: A legtöbb jó dalom egyes szám első személyben íródott. Ilyenek az „In My Life", az „Im A Loser", a „Help!" meg a „Strawberry Fields". Ezek személyes alkotások. Ha tehettem, mindig önmagamról írtam, Nem igazán szerettem egyes szám harmadik személyben szólni betonházakban tengődő emberekről meg ilyenekről. Én a személyes zenét kedvelem. De a lelki nyavalyáim meg sok egyéb miatt csak ritkán írtam magamról.

Ugyanebből az időszakból való a „Run For Your Life", ami nem áll közel hozzám, mert egyszerűen összecsaptam. A „Baby Let's Play House"-ból merítettem hozzá ihletet, bár a kapcsolat elég távoli. De onnan vettem az első sort: „Inkább látnálak holtan, kislány, mint egy másik férfival." Nem hiszem, hogy olyan nagy durranás lenne, de George-nak mindig ez volt az egyik kedvence.

GEORGE: Nem mondanám, hogy az én dalaim életrajzi ihletésűek. Talán a „Taxman" az, meg némelyik későbbi szerzemény, a Beatles utáni időkből. A koraiak meg tele voltak közhelyekkel.

GEORGE MARTIN: Nagyszerűen érezték magukat a fiúk a stúdióban, s egészében véve hallatlanul boldog idők voltak azok. Sokat bolondoztak és nevetgéltek, kivált amikor visszhangosították a hangjukat. John nagyon sokat humorizált, de a többiek is. Úgy él az emlékemben ez az időszak, mint csupa felhőtlen boldogság.

PAUL: Később, amikor a Sgt Peppert készítettük, emlékszem, elvittem Dylanhez a londoni Mayfair Hotelbe; úgy járultam elébe, mint egy zarándok. Az előszobában ott ült Keith Richard, egy darabig várnunk kellett, és csak azután mehettünk be Dylanhez. Kicsit olyan volt, mint egy pápai audiencia. Emlékszem, lejátszottam neki a Sgt Pepper egy részletét, ő meg azt mondta: „Á, már értem, nem akartok már olyan fülbemászóak lenni, mint régen." A Rubber Soullal kapcsolatban is így éreztek az emberek. Túl voltunk a fülbemászó korszakunkon, eljött a kiteljesedés ideje.

Ennek beszédes példája a nagylemez borítója azzal a megnyúlt fényképpel. Ez is az izgalmas véletleneink egyikének köszönhető. Robert Freeman fényképész készített néhány felvételt John weybridge-i kéglije körül. Új cuccban voltunk - a garbóinkban -, és úgy álltunk a fényképezőgép lencséje elé egymás után, mint egy rendőrségi azonosításon. Londonban Robert megmutatta nekünk a diákat, egy kartonpapírra vetítette őket, amelynek a mérete megegyezett a leendő borítóéval, hogy elképzelhessük, milyen lesz a valóságban. Már éppen kiválasztottuk a fotót, amikor a kartonpapír hátrahajlott kissé, ami megnyújtotta a fényképet. „Hej-hó, pont olyan, mint a Rubber So-u-ul’. - kiáltoztuk. - Meg tudnád csinálni ilyenre?" Ő pedig igent mondott. Ez hát a borító története.

GEORGE: Tetszett, hogy az arcunk megnyúlt a borítón. Ezzel elvesztettük az ártatlanság címkéjét, a naivitásunkat. A Rubber Soul volt az első, ahol vállaltuk a világ előtt, hogy füvezünk.

PAUL: Novemberben készítettek velünk egy televíziós műsort, Lennon és McCartney zenéje címen. A tévések ezzel tisztelegtek a munkásságunk előtt, és nagy sztárok adták elő kettőnk dalait. Az ötlet a rendezőtől, Johnny Hamptől származik, aki jó haver. (Sok embert ismertünk a cégénél, a Granada tévétársaságnál, velük vettük fel életünk első tévé-show-ját. A Granada stúdió félórányira volt tőlünk Liverpoolban, gyalog szoktunk odasétálni.)

Nem rajongtunk igazán a műsor gondolatáért, de Johnny, aki állatira kedves fickó, minden meggyőző erejét latba vetette, és mi örültünk, hogy a kedvére tehetünk. Tőle tudtuk meg, hogy Cilla Black adja elő egyik számunkat - Cilla régi barát volt és hogy Henry Mancini is fellép a műsorban. Nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy egy ilyen jó zenész közreműködik a műveink előadásában, úgyhogy ezek után már semmiképpen nem utasíthattuk vissza az ajánlatot.

Frankó volt találkozni Hank Mancinivel, mivel a többséghez hasonlóan mi is csíptük a „Moon River"-t, a „Breakfast at Tiffany's" után pedig teljesen meg voltunk hódítva.

Fritz Spiegl is fellépett a műsorban, elkészítette egyik dallamunk barokk változatát. Akkoriban a barokk volt divatban: az emberek barokk parókát nyomtak a fejükbe, és barokk vonósnégyeseket írtak. A barokk és a rock együtt, istenem! Néhány évvel azelőtt összefutottunk már Fritz-cel egy partin, ami külön történet.

John művészeti növendék volt, márpedig akkoriban egyedül ők rendeztek partikat. (A mi sulinknál nem ez járta, mi hazamentünk tanítás után). Emlékszem, John tanárának kéglijében tartották. Az egész állati fennkölt dolognak tűnt George és az én szememben, ezért elmentünk, és adtuk a bennfentest. Mikor a liverpooli filharmonikusok befejezték a koncertjüket, néhány zenész amúgy díszbe vágva megjelent a partin. Ez már kicsit sok volt nekünk. A lehető legkifinomultabb képet vágtuk hát, amikor odasétált hozzánk egy ürge, no, ez volt Fritz Spiegl. Odajött, és feltette a lemezjátszóra Liszt Magyar rapszódiáját. Emlékszem, George ránézett, és megkérdezte: „Hé, Geraldo, nincs Elvised?" Fritz nem vette a lapot...

Peter Sellers is fellépett a tévé-showban. Nem ismertem őt nagyon jól. (Ringó azonban igen, mert nálam sokkal többet lógott együtt a szórakoztatóipar csillagaival. Vacsorázott már Marion Brandónál, Richard Burtonnél és Elizabeth Taylornél, valamennyien nagyra becsülték). Petert később én is jobban megismertem: mondhatom, nagyon aranyos, bár kissé zűrös pali volt, és sok komédiáshoz hasonlóan, valamikor ő is zenész szeretett volna lenni. Emlékezetem szerint dobolt volna, de abban a showban Larry Oliviert parodizálva az „A Hard Day's Night"-ot adta elő.

Ott volt azután Ella Fitzgerald, a mi szöges ellentétünk. Az ő szereplése is nagy megtiszteltetés volt - a „Can't Buy Me Love"-ot énekelte. Évekig a rajongója voltam, annyira csodás a hangja.

A műsor előtt Hamp megkérdezte, örömmel látnánk-e valakit a számaink feldolgozásához. Én mindenekelőtt Esther Phillipset ajánlottam. Az „And I Loved Her"-t „And I Loved Him"-re változtatta, és nagyszerű feldolgozást készített belőle. Akkoriban mi a Motown-lemezeket hallgattuk a legszívesebben, azaz főként fekete amerikai zenét. George-nak nagy gyűjteménye volt belőle a zenegépén. Én Marvin Caye-t, Smokey Robinsont meg a hozzájuk hasonlókat kedveltem. A Miracles is nagy hatással volt ránk, itt játszott korábban l.ittle Richard. Akkoriban már Richard helyét a Motown művészei foglalták el a szívünkben. Rajongtunk a Motown előadóiért, és nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy néhány igazi hang énekelheti el a dalainkat (mi mindenképpen előadtuk az övéiket). Ezért ajánlottam Johnnynak Esther Phillipset, és sikerült is megnyernie a show számára.

Nagyon sokan dolgozták fel a műveinket. Márpedig ha ír valamit az ember, örül, ha feldolgozzák. Mindegy, ki az illető, mivel ez azt jelzi, hogy valakinek épp a szóban forgó dal volt a szíve csücske. Ezért a feldolgozások inkább szórakoztatnak, és nem bosszantanak, az utóbbira valójában nem is volt példa. Némelyik nyilvánvalóan sikerültebb a másiknál, mint például Ray Charles és Esther Phillips munkái. Roy Redmond csodásán dolgozta fel a „Good Day Sunshine”-t, és frankó feldolgozás a Count Basic Plays The Beatles is. Ezek a legnívósabbak és legnépszerűbbek a műfajban, a többit meg iparkodtunk elviselni valahogyan.

JOHN: Sinatra nem az esetem, egyszerűen nem nekem való, tudják. Némelyik dolgát azért kedveltem, egyik-másik hangszerelését különösen. Peggy Lee-t azonban egész nap elhallgatnám, épp úgy, ahogy a rockot. Ella Fitzgerald is nagyszerű. Eleinte évekig nem értettem, mit esznek rajta, aztán hallottam tőle valamit, ami nagyon tetszett, és a barátaim azt mondták: „Ez Ella Fitzgerald". El sem hittem nekik, azt képzeltem, valami R & B énekest hallgatok.

NEIL: Örültem, hogy részt vesznek egy ilyen műsorban, meg a kis fura karácsonyi rajzaiknak is. A művészeti iskolás napokra és a rongyosbálokra emlékeztetett. 1965-ben még volt lehetőség ilyen tréfákra.

PAUL: Decemberben turnéztunk utoljára Nagy-Britanniában. Szinte naponta felléptünk élő koncerten, néhány évi güri után ezért egyre inkább a lemezkészítés felé fordultunk.

Úgy éreztük magunkat, mint a festő, akit nem engednek ecsethez nyúlni, csupán a műveivel házalva járja a vidéket, de aztán egyszer csak valakitől azt hallja: „Igen, festhetsz, berendezhetsz egy műtermet, és ott csak annyit dolgozol, amennyit akarsz." Ezek után érthető, hogy jobban csíptük a stúdiómunkát, mint a vándoréletet.

JOHN: Mindig is a lemezek embere voltam, és amint megtanultam a stúdiót kezelni, itt szerettem a legjobban lógni. Azért kedvelem, mert az ember teljesen ura az eseményeknek.

NEIL: Idővel rájöttek, hogy technikailag nem tudják ugyanazt produkálni a színpadon, mint a stúdióban. Azt hiszem, tele lett a hócipőjük a zsinórban egymást követő koncertekkel. Elegük lett ebből.

JOHN: A „Day Tripper" egy régi népdal feldolgozása, amelyet az elmúlt hónapban kiállt állati nagy nyomásról írtam. Baromi nehéz volt, és ez hallatszik is a dalon. Nincs komoly üzenete, csak olyan drogos nóta. Egy naponta LSD-utazásra induló muki dala, ezért tetszett meg ez a fordulat.

A „We Can Work It Out" vokálját Paul írta, én meg a középrészt. Paul szolgáltatta az optimista szövegrészeket: „Meg tudjuk oldani", ez rá vall, én viszont olyanokat írtam bele. mint: „Az élet túl rövid, nincs idő lacafacázni"

RINGO: 1965 végére már mindenkit állatira lestrapált a turnézás. Emlékszem, volt egy tanácskozásunk, amikor már mind arról panaszkodtunk, hogy zeneileg egyre mélyebbre süllyedünk, nem szólva a koncertekkel járó dögunalomról meg az állandó helyváltoztatás fáradalmairól.

Az együttesek manapság is a világot járják, egy nap sajtóértekezletet tartanak, aztán négy napon át koncerteznek. A Beatlest azonban folyton nyúzta a sajtó: óriási stressz volt ez a számunkra. Az emberek attól kezdve próbáltak a közelünkbe férkőzni, hogy ébredéskor kinyitottuk a szemünket.

És ennek a hajszának csak nem akart vége szakadni. Nem emlékszem, hogy valaha is szabadságoltam volna magam, kivéve, amikor LA-ben kibéreltünk egy kéglit, és pihentünk ott egy hétig vagy meddig. De még akkor is folyvást résen kellett lennünk, Neil meg Mal szerelte le a tolakodókat. A szó szoros értelmében magunkra zártuk az ajtót, hogy lélegzethez jussunk végre.

JOHN: Igazán imádok közönség előtt játszani, Amerikában azonban az egészet tönkretette, hogy minduntalan olyanokkal kellett találkoznunk, akiket a pokolba kívántunk. Tudom, nem vagyok valami toleráns, de csoda-e, hogy kiakadtunk, amikor egyre kaptuk az autogramos füzeteket a reklámszakemberektől, zsernyákoktól meg a hozzájuk hasonlóktól. Az igazi rajongóknak órákig, napokig kellett várakozniuk. Féleszűként kezelték őket, csak mert meg akarták szerezni az autogramunkat, a zsernyákok viszont bebiztosították maguknak a sajátjukat. Lefogadom, hogy Nagy-Britanniában minden zsernyák lányának megvan az aláírásunk. És ezeknek a fele nem is tartozik a rajongóink közé. Ez a dolog baromira igazságtalan azokkal a gyerekekkel szemben, akik szívből mellénk szegődtek.

Az egész kezdett lassan az agyamra menni, szitkozódtam, jeleneteket rendeztem. De mindig ki kell adnom magamból a feszültséget. Nehéz is lett volna másként elviselni, szörnyű volt ez az életmód. Az embernek teljesen meg kell aláznia magát Beatle-ként, ezt pedig nehezen tűröm. Azért mentem csak bele a buliba, mert nem is fogtam fel igazán, mi az ábra, nem láttam, hová fog fajulni a dolog, amíg aztán fokonként elnyelt a körülöttem tomboló őrjöngés, és végül arra eszméltem, hogy pontosan azt teszem, amit a legjobban rühellek, és azoknak kedveskedem, akiket ki nem állhattam tízéves koromban.

NEIL: Bárki, aki az együttes környezetében élt a turnék idején, látta, mennyin leterheli őket ez az életforma. Azért látogattak el LA-be is, hogy egy kicsit kifújhassák magukat.

GEORGE: LA-ben szintén egy csomó embert kellett leráznunk, sztárok csemetéit, akik velünk szerettek volna mutatkozni, újságírókat, akik a legújabb műveinkről kívántak hallani; mi viszont ki akartuk iktatni az egész szórakoztatóipart és a partikat.

Ugyanakkor barátaink is voltak ott, mint például David Crosby és Jim McGuinn, akikkel szívesen lógtunk együtt. Ennek az életnek tehát voltak előnyei és hátrányai, mi azonban inkább csak az utóbbiakat érzékeltük.

Az 1963 és 1965 közötti időszak maga volt a rémálom: filmcsinálásból és európai turnékból állt az életünk. Ezenkívül kiadtunk négy kislemezt, három középlemezt és pár nagylemezt, ellátogattunk Amerikába és a Távol-Keletre... szinte hihetetlen, mi minden kitelt tőlünk! Folyvást úton voltunk. És amint Paul is elmondta, egyszer egy szabadnapján még egy szépségverseny zsűrijébe is beült.

Megfordultunk mindenütt, jártunk Ausztráliában, Tokióban, Amerikában és Európában, mégis a legnagyobb turnénk mindössze hat hétig tartott, az utazásra fordított időt is beleértve. Folyvást rohantunk. Csak ledaráltuk a koncerteket, és már spuriztunk is haza. Csak így lehetett magánéletünk, márpedig erre ugyancsak kiéheztünk.

A jó dolgok a stúdióban történtek. Még ekkor is igen közel álltunk egymáshoz. Sülve-főve együtt voltunk Londonban - én az új Ferrarimban furikáztam a társaságot a stúdióban, vacsorán, klubokban, egészen lefekvésig. Végigdolgoztuk a napot, aztán hazamentünk, átöltöztünk, majd fél tizenegykor megint összejöttünk a klubban. Kábé 1964-től felhagytam a whiskyvel és kólával, ehelyett rákaptam a vörösborra. És továbbra is eljártunk a klubokba.

RINGO: Sok minden változóban volt akkoriban - a hozzáállásunk, az életünk -, s valahogyan a Rubber Soul munkálatai jelentették a vég kezdetét. Klassz munkát végeztünk, és igazán pazar volt a stúdióban lógni, aminek meg is lett az eredménye, de telt-múlt az idő, már öt, aztán hat éve voltunk együtt, és lassan a stúdióból is elegem lett.

1965-ben megnősültem, de még mindig naponta bejártam az Abbey Roadra. Azt hiszem, ekkor kezdtem belefáradni a dologba, pedig odabent frankón éreztük magunkat, aztán hazamentünk, és a napok csak egyre teltek.

1966

JOHN: A hatvanas évtizedben zajlott le a fiatalok forradalma, és nemcsak bizonyos osztályokban. Megváltozott az emberek gondolkodása,-előbb csak az akkori fiataloké, aztán a következő nemzedékeké is. A Beatles része volt ennek a forradalomnak, amiből végül evolúció lett, és ez ma is tart.

A hatvanas években mindannyian egy hajóban eveztünk. A mi nemzedékünk ismét elindult egy Új Világ fölfedezésére. És a Beatles ott csücsült az árbockosárban.

Benne voltunk a fölfedezésben, és nagyban hozzájárultunk, bár azt nem tudnám pontosan megmondani, mivel. Nyilván nem mindenkit befolyásoltunk azonos mértékben. Az akkori változások velünk is ugyanúgy megtörténtek, és mi jószerivel csupán egyszerű észrevételeket tettünk: „Idefönn esik!" „Föld a láthatáron!" „Sirályok:" Szóval csak beszámoltunk arról, amit láttunk, és más esetleg nem látott.

GEORGE: A hatvanas évek igen jó korszak volt, már csak azért is -legalábbis Európában -, mert ekkorra nőtt föl az a nemzedék, amelyiknek semmi személyes köze nem volt a második világháborúhoz. Igaz, mi akkor születtünk, de valójában csak hallomásból ismertük ezt a háborút, és torkig lettünk a róla szóló történetekkel.

A sajtó és a tévé a mai napig ezen - és általában a háborúkon -csámcsog, nem is értem, hogy nincs elegük belőle. És azt sem értem, hogy amikor ebben a pillanatban is legalább ötvennégy háború folyik szerte a földön, miért veszik elő még mindig PearI Harbort meg a többi akkori eseményt.

A mi nemzedékünk nem szenvedte meg a világháborút, és nem akart örökké Hitlerről hallani. Sokkal inkább érdekelt minket ennél a jövő, meg hogy magunk mögött hagyjuk a viktoriánus gondolkodásmód maradványait, a szegénységet és a nélkülözést.

Ezt a változást a mi nemzedékünk élhette át elsőként. Mindennek a tetejébe ott volt nekünk Little Richard, Elvis és Fats Domino remek zenéje, teljesen más, mint az ötvenes évek meglehetősen bugyuta dalai. Ez az új zenei korszak sajnos nem sokáig tartott, mert a hetvenes években már a faldöngetés és egymás leköpdösése lett a divat.

Mi is beleütköztünk Vietnamba körülbelül akkor, amikor Beatle-ként már felnőtté értünk, és rájöttünk, hogy az élet nem csupa dal, móka és kacagás.

PAUL: Volt egy rövid, de nagyon szabad időszak, amit én mindig ahhoz hasonlítok, amikor Isten megnyitotta a tengert Mózes előtt, de aztán isinél összezárta.

A szexuális szabadságnak az AIDS vetett véget, mint korábban egy másik nemzedék számára a szifilisz. Apám többször is mondta, hogy irigyel engem, amiért nem kell tartanom a szifilisztől; az ő gyerekkorában az még halálos veszélyt jelentett, de mire mi felnőttünk, már gyógyítható volt. Ráadásul minden csaj szedett fogamzásgátló tablettát, ami megszabadított minket egy másik régi aggodalomtól, így elképesztő szexuális szabadságban élhettünk.

JOHN: Az embereknek egyszerűen nem tetszik, hogy a gyerekeik felszabadultan élvezik az életet. Pedig ők csak azért nem voltak ugyanolyan szabadok, mert ez nem jutott az eszükbe, hanem úgy próbáltak élni, ahogyan korábban az ő szüleik is. Most meg féltékenyek arra, aki szabad mer lenni - elsősorban szexuálisan.

Nem tudom már, mikor volt az, de talán a húszas vagy a harmincas években, amikor a populáris zene nagy része arról a romantikus, ideális szerelemről szólt, amilyen a valóságban nincs is. Majdnem minden dal a szerelemről, egy fiú és egy lány kapcsolatáról szólt, csak éppen a legfontosabb, a szex maradt ki belőle.

Úgy érzem, a mai gyerekek már az igazmondó dalokat éneklik és hallgatják szívesen, legyen szó akár a szexről, akár a szerelemről vagy bármi másról.

Azt hiszem, ez a zene tükrözi a társadalom állapotát is. Tükrözi, és nem arról szól, milyennek kellene lennie. Azt hiszem, egy adott kor költőinek, zenészeinek, egyéb művészeinek ez ugyanolyan fontos feladata, mint hogy utat mutassanak. Különösen igaz ez a popzenére: felmutatja a világot úgy, ahogy van.

Elmondható ez a Beatlesre is. Nem tagadhattuk le, hogy Liverpoolból jöttünk, és nem tagadtuk le a gondolatainkat sem, hanem ugyanúgy kimondtuk a dalainkban, mint ma már annyian.

PAUL: Azt hiszem, az a nagy kitörések korszaka volt. Mi, a Beatles, mindenesetre kitörtünk, és ezt nehéz lenne elválasztani a divat, a kultúra vagy a gondolkodás kitöréseitől. Mindez egyszerre zajlott le. Velünk azért akart az égvilágon mindenki találkozni, mert mi voltunk a Beatles, nemcsak az öltözködésünk miatt.

Hozzátartozott mindehhez a fű és az LSD is. Ezekben az volt a jó, hogy nem ütöttek ki minket, mint a whisky, hanem komoly beszélgetéseket tudtunk folytatni akár hajnali háromig.

Mára ez megváltozott, sőt szinte olyan, mintha az az időszak nem is lett volna. Úgy tűnik, a kör bezárult, mert ma ismét pusztító fegyverek röpködnek a levegőben, és senki nem tesz virágot a puskacsövekbe. Úgy látszik, az emberiség nem tanul a saját kárán.

RINGO: Szerintem a Beatles csak azt csinálta, amihez kedve volt, és ebbe beletartozott a fiatalságnak az a vágya is, hogy másképpen akar gondolkodni. És talán volt olyasmi is, ami az embereknek nem jutott volna az eszébe, ha mi nem vagyunk. Ott van például az öltözködés,- korábban sokan úgy gondolkoztak, hogy ez meg az járhat ilyen meg amolyan ruhában, de az csak rólunk jutott az eszükbe, hogy akár ők maguk is megpróbálhatnák utánozni.

Nekem a hatvanas évek voltak a nagy korszakom, mint apámnak a negyvenesek. Neki például mindörökre Glenn Miller maradt a kedvence, a Beatlcsnél is jobbnak tartotta. Ehhez hasonlóan én sem igen teszek föl 1970 utáni számokat, ha lemezt hallgatok, legfeljebb abból, amit Bob meg Eric csinált azóta, esetleg néha Eltont. Akik utánunk jöttek, azok már nem tudnak engem lekötni.

NEIL: Amikor 1966 elején, olyan hosszú hajtás után a Beatles végre tartott néhány hónap pihenőt, mindnyájan szusszanhattunk egyet, ők ezt az időt arra fordították, hogy többet voltak együtt a barátaikkal, élték a magánéletüket, elmentek vakációzni.

JOHN: Éltük az életet, London környékét jártuk autón, összejöttünk egymással, és sokat dumáltunk a zenéről például az Animalsszel. Jó időszak volt, talán a legjobb. Végre egy hangyányit békén hagytak bennünket. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha bezárkózhattunk volna egy klubba.

PAUL: EGY DARABIG NAGYON ÉLVEZTÜK, HOGY EGÉSZ CSOMÓ OLYAN EMBERREL ISMERKEDHETTÜNK MEG, AKIKKEL MÁSKOR, MÁS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETETT VOLNA. NAGYON JŐ, NAGYON NYITOTT KIS TÁRSASÁG VOLT, SZÉPEN MEGFÉRT BENNE MELEG ÉS HETERO, AMCSI ÉS ANGOL, DE BÁRMILYEN MÁS NEMZETISÉGŰ IS.

JOHN: Legtöbbet az Ad Lib klubba jártunk, de gyakran megfordultunk a Bag O'Nailsben is, a többiben csak néha-néha. Ezeken a helyeken táncoltunk, zenéről beszélgettünk, piáltunk és narkóztunk. Az Ad Libben minden egyes alkalommal föltettük Derek Martintól a „Daddy Rolling Stone"-t, amit később a Who is feldolgozott - nem valami remekül, mert az angolok rendre elbaltázzák a nagy amerikai számokat, amit még mi is megtettünk néhányszor. Nem csoda, hogy jobban szerettük az amerikai zenét, mint a sajátunkat.

PAUL: A többi bandával mind jóban vagyunk. Az Ad Libben gyakran összefutunk a Rolling Stonesszal, az Animalsszel meg a Moody Blues-zal, és leülünk velük beszélgetni a zenéről, meg kitárgyalni az új lemezeinket.

JOHN: Az Ad Libben és a hasonló klubokban leginkább azt szeretjük, hogy ott találkozhatunk a Rolling Stonesszal, az Animalsszel, meg az esetleges amerikai vendégművészekkel, és idegenek egyáltalán nem zavarnak bennünket. Már egy éve járunk az Ad Libbe, és ezalatt talán egy autogramot kértek tőlem. Ebben a társaságban nyugodtan be is rúghatunk, senki sem szólja meg az embert. Tudunk lazítani, és érezzük, hogy itt a helyünk.

PAUL: Egy-egy felvétel után, éjjel kettőkor vagy háromkor elindultunk együtt Weybridge-be, őrülten hajtottunk, és nagyokat kurjongattunk az úton. Többnyire George ment elöl a Ferrarijában, mert ő vezeteti a leggyorsabban, mi Johnnal a Rolls Royce-ában vagy a Princessben követtük. A Rollsban volt egy mikrofon, kívül meg egy hangszóró, és azon keresztül John gyakran ordítozta George-nak: „Ne dacoljon a rendőrséggel! Az ellenállásnak semmi értelme!

Álljon le azonnal, és húzódjon félre!" Tiszta őrület volt, és mindenütt fölébresztettük vele az embereket.

John Spanyolországba, a „How I Won The War” forgatására is ezzel a fekete Rollsszal ment, és szinte abban a kocsiban lakott. Az ablaka be volt sötétítve, kívülről senki sem láthatta, ki ül benne, és John többnyire ki sem szállt belőle, csak a hangszórón át kiabált rá az emberekre: „Hagyja békén az autót! Menjen már cl innen!"

Egyszer a Regent's Parkon át hajtottunk Észak-Londonba egy felvételre. John weybridge-i házából indultunk a Rollsszal. Egyszerre csak Brian Jones mögé értünk, aki nyugodtan üldögélt hátul az Austin Princessében. John imádott ugratni mindenkit, és elkiáltotta magát: „Brian Jones, ne mozduljon! Megfigyelés alatt tartottuk, és most letartóztatjuk!"

Brian először rettenetesen berezelt, látszott, hogy elfehéredik, de aztán rájött, hogy csak mi vagyunk azok, és megkönnyebbülten elkezdett káromkodni. De John olyan jól adta a rendőrt, hogy egy pillanatra igazán ráijesztett.

GEORGE: Nekem volt egypár Ferrarim, és végül John is elhatározta, hogy azt vesz. Versenyeztünk is egymással, de szerintem mindig én voltam a jobb, már csak azért is, mert John nem látott igazán jól. Mégis mindenáron Ferrarit akart vezetni, és én mindig attól féltem, hogy valami nagy karambolt csinál.

Volt, hogy kilencven mérfölddel robogtunk végig a Piccadilly-n, és ugyanígy vágtunk be az aluljáróba a Hyde Park sarkán, én elöl, ő meg a nyomomban, kontaktlencsével a szemén. Aztán hazafelé, végig az A3-ason. Néha már én lassítottam, mert attól féltem, hogy nekimegy valaminek.

Egyszer John Ferrarijának az utasülésén Terry Doran ült, egy liverpooli autókereskedő, Brian Epstein jó barátja, akivel akkortájt gyakran találkoztunk. John akkor is jó kilencvennel ment az Ml-esen, amikor egy madár nekirepült a szélvédőnek, és szétzúzódott rajta. John ösztönösen felkapta mindkét kezét, úgyhogy Terry fogta meg gyorsan a kormányt, és így akadályozta meg a karambolt.

Brian Epsteinnek nagy luxusautója volt, egy Maserati, ami a hatvanas évek elején kitűnő márkának számított. Paul meg én imádtuk, és lényegében azzal tanultunk meg vezetni. Sőt ez az autó még abban is szerepet játszott, hogy leszerződtettük Briant, aki mellesleg egyáltalán nem tudott vezetni, egyszer ki is döntött egy útjelző táblát a liverpooli repülőtér közelében. Mindig gondot okoztak neki a közlekedési lámpák: a zöldnél megállt, a pirosba bele akart hajtani.

Egy nap a Piccadillyn hajtott bele a pirosba, át a kereszteződésen. Az ott álló rendőr rákiabált, de Brian továbbhaladt a következő lámpáig, ami éppen zöld volt, és ott állt meg. A rendőr futva követte, és éppen utolérte, amikor az a lámpa is pirosra váltott, de akkor Brian megint elindult.

JOHN: AZ EREDETI BORÍTÓÖTLETEM JOBB VOLT: FEJEZZÜK LE PAULT. CSAKHOGY Ő EBBE NEM MENT BELE.

GEORGE: Az 1966-os amerikai nagylemeznek, a Yesterday and Today-nek a borítójával sok macera volt. Ha jól emlékszem, Brian Epstein Ausztráliában ismerkedett meg a fényképésszel, Robert Whitakerrel, akit Londonban mutatott be nekünk. Avantgárd stílusban dolgozott, és sokan foglalkoztatták. Nekem nem nagyon tetszett, amikor bennünket fényképezett.

Elég nagyszabású volt a dolog, de kissé bugyuta is. Gyakran mindnyájan belementünk ilyen butaságokba, mert azt hittük, így lesz lezser, holott csak időtlenség lett. Ez volt az egyik ilyen eset. De hát együtt mentünk bele, és külön-külön senkinek sem jutott eszébe tiltakozni.

Szóval ráálltunk arra, hogy a címlapfotóhoz mészárosköpenyt vegyünk föl, és undorodó pofákat vágjunk. Az utóbbi nekem nem tűnt nehéznek, mert azok a lefejezett babák valóban elég visszataszítóak voltak. Ma sem tudom, miről akart szólni az egész.

Nem csoda hát, hogy valaki azt mondta rá, amikor meglátta: „Komolyan gondoltátok, hogy ez legyen a lemezborítón?" A lemezvállalatnál meg azt mondták: „Semmi szükség egy ilyen rémes borítóra. Majd csinálunk rólatok egy nagyon illedelmes kis képet."

NEIL: A hentesköpeny Bob Whitaker ötlete volt. Talán ezzel akart valami „életszagút" belevinni a fotózásba. A képek az amerikai nagylemezhez készültek, merthogy a Capitol ragaszkodott az angol kiadásoktól eltérő borítóhoz, de a kiskereskedők mind megrettentek, amikor meglátták. Nem is tudom, hány példányt nyomtattak ki ezzel a képpel.

A Capitol erre csináltatott egy új borítót, és rányomatta az addig elkészült eredetiekre, majd a többi már az új képpel készült. De azok, akik az első változatot vették meg, legőzölték a borítóról a ragasztást, hogy előtűnjön alóla a „mészáros" kép. Azt hiszem, igen kevés példány lehet belőle.

PAUL: Akkoriban úgy ment a fényképezkedés, hogy általában a fotós adta az alapötletet. Mi csak ritkán mondtunk ennek ellent; például amikor Dezo Hoffmann szemüvegben akart levenni bennünket, tiltakoztam, hogy hát én nem is vagyok szemüveges. Erre ő azt mondta: „Az lehet, de így az összes optikai folyóirat meg fogja venni a képet." Minekünk fogalmunk sem volt ezekről a szempontokról, de aztán megszoktuk, hogy a fotósoknak gyakran vannak mindenféle bizarr ötleteik, és rájuk hagytuk.

Bob már fotózott minket korábban is, és elég jól ismert bennünket, tudta hát, hogy kedveljük a morbid humort. Akkoriban nekünk is elég sok ilyen ötletünk támadt. Így aztán amikor azzal állt elő, hogy vegyünk magunkra fehér laboratóriumi köpenyeket, nem tiltakoztunk.

Az sem tűnt föl, mit akar mondani azzal a csomó hússal, meg a babákkal, mindenesetre eredetibbnek tűnt, mint mások ötletei, például a szemüveg.

Egy ponton aztán megkért bennünket, hogy törjünk el mindenféle műanyag tárgyakat, ő meg majd akció-fotókat készít rólunk közben. Aztán a kész képeken úgy tűnt, mintha eszeveszetten törnénk-zúznánk, ezért is nevezték cl „mészáros'' borítónak, de mi akkor nem gondoltunk bele az összes lehetséges asszociációba, csak azt láttuk, hogy ez meghökkentő lesz.

Végül a Capitol Records utasította el az eredeti borítót, de hát akkor még elég prűd volt a világ. Hasonlóan járt a Stones is egy fotóval, amit a Decca főnöke, Edward Lewis azért nem fogadott el, mert a szöveget egy vécékagylóra írták rá, és ezt felháborítónak cs botrányosnak találta. Mick el is jött hozzánk, hogy elmondja nekünk a problémái, és én próbáltam telefonon rábeszélni Sir Edwardot, hogy fogadja el a borítótervet, de nem tudtam hatni rá.

RINGO: Már nem tudom, pontosan hogy is volt azzal a borítóval. Nem tudom, hogyan kerültünk mindnyájan hentesköpenybe, körülöttünk egy csomó hússal. Ha valaki megnézi a képet, láthatja, hogy gőzünk nincs, mit művelünk. Ez is csak úgy megtörtént velünk, mint akkor annyi minden.

A köpeny maga jó ötletnek tűnt, mert úgy véltük, mi abban is jól nézünk ki. Az őrület inkább az volt az egészben, hogy később az eredeti borítót betiltották, és másikat raktak fölébe, amit aztán mindenki elkezdett legőzölni róla.

Gondolom, egy ilyen gőzölt példány ma már becses Beatles-ereklyének számít. Nekem nincs belőle egy sem, mert eszembe sem jutott akkor, hogy nem ártana félretenni belőle.

JOHN: A képek Londonban készültek egy hosszú szeánszon. A végére már eléggé untuk a dolgot, mert az ilyesmi elég fárasztó, az embernek mégis normálisan kell viselkednie, amikor a legszívesebben csak hülyéskedne. Ezúttal fordított volt a helyzet, és amikor ez a kissé szürrealista fényképész berendezte a műtermet húsdarabokkal és babákkal, ránk meg orvosi köpenyt adott, úgy éreztük, ez végre valami érdekes lesz

Nem szeretem, ha beskatulyáznak, márpedig addigra már valóságos angyaloknak akartak feltüntetni bennünket. Azért kardoskodtam emellett a borító mellett, hogy megmutassuk: tudjuk mi is, hogy nem ilyen rózsás a világ. Ha rajtam múlik, az eredeti képpel került volna forgalomba.

A rendőr végigkövette őt a Piccadilly-n, és próbálta elkapni, neki meg fogalma sem volt az egészről.

PAUL: Sokat voltunk együtt a Stonesszal, besegítettünk a felvételeikbe, nagyon jó haverok lettünk. Persze némileg rivalizáltunk egymással, hiszen ez természetes, de sosem voltunk ellenségek. Megkérdeztük például: „Készültök mostanában kijönni valamivel?", és ha azt mondták: „Van most egy nagy számunk, ti várjatok pár hetet'', hallgattunk rájuk, mert mi értelme lett volna rontani egymás sanszait? Némelyik számukba be is szálltunk, például a „We Love You”-n mi is énekelünk Johnnal, Mick kért meg rá bennünket.

Szóval mi egy brancsba tartoztunk a Stonesszal. Éjszakánként is többször találkoztunk, többnyire egy Earl's Court-i lakásban, de Robert Frasernél, nálam, Micknél és Keithnél, sőt talán Briannél is.

Emlékszem, egy ilyen éjszakán mutatta meg Mick először a „Ruby Tuesday" demófelvételét, ami baromira tetszett. Aztán villogtunk a sajtó előtt, amikor erről kérdeztek, mert előbb hallottuk a „Ruby Tuesday'’-t, mint ők.

Egyszer mi kértük föl Brian Jonest, hogy vegyen részt egy felvételünkön, és nagy meglepetésünkre egy szaxofonnal állított be az Abbey Roadra. Végig is szaxizta a „You Know My Name"-et, az egyik kissé őrült felvételünket, méghozzá pontosan olyan szaggatott stílusban, ahogyan szerettük volna.

GEORGE: Briannel gyakran találkoztam a klubokban, és sok időt töltöttünk együtt. A hatvanas évek közepén otthon is gyakran meglátogatott, főleg amikor rajta volt a „majré", mert túl sok mindent szedett be egyszerre. Ilyenkor már a kertben kiabálta a nevemet, én meg mindig beengedtem, mert jó haver volt.