Különösen sokat járt hozzám a szitáros korszakomban. Velem beszélte meg a „Paint It Black"-et, és nálam próbált meg először szitáron játszani, aminek a hatása érződik is azon a számon.

Most, ahogy visszagondolok rá, nagyon sok közös vonást fedezek föl kettőnkben. Majdnem egyidősek voltunk, úgyhogy biztosan ő is a Malak jegyében született. És pontosan ugyanolyan szerepet töltöttünk be a világ két legjobb együttesében: a harmadik ember szerepét, ő a Stonesban Mick és Keith, én a Beatlesben Paul és John mögött. Tudom, sokan fárasztónak találták őt, de én nagyon élveztem a társaságát.

JOHN: Brian az évek során szép lassan szétesett. A végén már olyanná vált, akinek az ember nem várja a telefonhívását, mert tudja, hogy az valami balhét jelent.

Nagyon sok fájdalma volt már akkor. De eleinte, még fiatalon, tele önbizalommal, nem okozott semmi bajt. Sajnos, a szemünk láttára esett széjjel, pedig eredetileg nagyon helyes fiú volt, nem különösebben okos meg ilyesmi, de igazán rendes gyerek.

PAUL: Brian elég ideges ember volt, és nagyon félénk, meglehetősen komoly, és túl komolyan kábítózott is, egy idő után mindig remegett tőle. Amúgy nagyon helyes fiú volt.

Tudtuk, hogy rákapott a heroinra. Akkoriban nemigen lehettem teljesen tisztában azzal, hogy ez mit jelent, mert emlékszem, hogy Robert Frasert kérdeztem róla. Azt hiszem, tőle hallottam: „A heroin nem probléma, csak legyen rá pénzed. Több millió heroinista él a földön." Ezt kis híján el is hittem neki, de szerencsére valami belső hang figyelmeztetett, hogy ez azért mégsem lehet igaz, így aztán nem is szoktam rá. Hála istennek.

John Dunbarnál voltam egyszer, amikor az egyik barátja elővette a tűt és a gumiszalagot, elkötötte a karját és beadta magának az injekciót - akkor láttam ilyet először életemben. Ijesztő látvány volt, de nem tudtam levenni a szememet róla. Nem is szólhattam rá, hogy ne tegye, hiszen az ő életéről volt szó, de rettenetes látványt nyújtott. A következő héten megtudtam, hogy meghalt, nekem mindenesetre jókor jött ez a figyelmeztetés.

Különösen azért harcoltam érte, hogy végre valami másnak lássanak bennünket. Meg is jelent Amerikában, vagy hatvanezer példányban, és piacra is dobták, de aztán valaki beleköpött a levesbe, ezeket a példányokat visszarendelték, és föléje nyomtak valami idétlenséget, amin lehetetlenül méla pofát vágunk. Ez is attól van, hogy untuk már az örökös bizakodó tekintetet. Akkor már szerettük volna magunk tervezni a borítókat, de legalábbis jobban beleszólni az otthoniakba; Amerikában ez nem ment, mert ott mindig ragaszkodtak az eredeti elképzelésekhez. Hiába akartunk például tizennégy számos nagylemezt megjelentetni ott, abba sem mentek bele. Akkor már ugyanis meg akartuk rendesen szerkeszteni a nagylemezeket, nekünk nem volt mindegy, milyen sorrendben vannak rajta a számok, és több számmal könnyebb lett volna variálni, de nem hagyták, mit tudom én már, miért. Egy ideig nem is foglalkoztunk azzal, hogy milyenek az amerikai lemezeink, amíg rá nem jöttünk, hogy itt-ott kihagytak a felvételekből egy-két részletet. Ma már persze érdekesség, hogy vannak ilyen változatok is, de akkor nagyon dühített minket az ilyesmi. És az is, hogy rendszerint mindegyik nagylemezünkről kihagytak egy-két számot.

JOHN: Az biztos, hogy a következő nagylemezünk egészen más lesz. Már ezt is úgy akartuk, hogy ne legyen szünet az egyes számok között, hanem folyamatos felvétel legyen, de hallani sem akarlak róla.

Paul és én imádjuk az elektronikus zenét. Minden belefér: koccintás két pohárral, rádiós szünetjelek, és mindez jöhet akár szabályos időközönként is. Van, aki szimfóniát ír ilyesmiből. Még ez is jobb lenne, mint a legutóbbi filmünk kísérőzenéje. Olyat nem akarunk többé!

GEORGE MARTIN: Az ötleteik egyre inkább kezdtek érvényesülni a stúdióban. Először elmondták, mi az elképzelésük, és engem is arra ösztönöztek, hogy minél több új javaslattal álljak elő, az öveiket pedig változatosabban valósítsam meg.

A Revolveren hallható, hogy a fiúk nagyon sok amerikai lemezt hallgattak meg, és próbálták azoknak az effektusait utánozni. Mindenféle radikális elképzeléssel álltak elő, a keverésnél meg ragaszkodtak a magas EQ-hoz, a fúvósokat ki akarták élesíteni, a basszust meg tompítani. A hangmérnökök néha már a fejüket vakargatták, hogy ennyi EQ nincs is a világon.

A lemezen végigskáláztuk az EQ teljes tartományát, és ha még ez sem volt elég, akkor valamit megdupláztunk, ami aztán igen különös hanghatást keltett, de a Beatles ezt szerette.

GEORGE: Erről csak annyit, hogy az EQ az „equalisation" („kiegyenlítés"! rövidítése; lényegében arról van szó, hogy az ember itt-ott felerősít valamit, másutt meg levesz belőle, mint amikor a lemezjátszón beállítja hangszínt, de ha előkelően akarjuk mondani, akkor EQ.

(Nekem egyébként kivételesen magas EQ-m van, több mint 3000 hertz,- amikor gondolkodom, hertzeg belé az agyam.)

PAUL: Az elején úgy néztünk George Martinra, mint a Nagy Mennyei Producerre, és oda se mertünk volna kéredzkedni a keverőpulthoz, de ahogy múlt az idő, ebbe a munkába is kezdtünk egyre inkább beleszólni.

GEORGE: George Martin eleinte teljhatalmú úr volt a stúdióban, de ahogy kinyílt a csipánk, ő és az EMI más mérnökei is egyre több beleszólást engedtek nekünk. Talán jobban kezdtek bízni bennünk, amikor látták, hogy milyen sikerünk van mindennel, így aztán sutba dobták a kissé tanáros hozzáállásukat velünk szemben.

Ráadásul George Martinnal össze is barátkoztunk, és már a szabadidőnkben is találkoztunk vele. Minden egyes listavezető számmal több lett a beleszólásunk a dolgokba, míg végül valójában már mi diktáltunk a stúdióban.

JOHN: Szép lassan megtanultuk a stúdiómunkát. Amikor először voltam ott, azt gondoltam: „De hát ez olyan egyszerű, mint egy magnófelvétel. Én majd játszom és énekelek, ti meg kezelitek a magnót: bekapcsoljátok, amikor elkezdek énekelni." Aztán jött az olyasmi, hogy ezt most ne így csináljam, mert be fog rezonálni, vagy hogy ne ide álljak, hanem inkább amoda, mert onnan jobban hangzik; akkor az ember elkezdi fölcsipegetni ezeket a dolgokat.

Egyszer lejátszottam magamnak sorban az első négy nagylemezünket, hogy megfigyeljem rajtuk a zenei fejlődést. Nagyon érdekes volt, de amikor folytattam, a Revolvernél elakadtam, mert így már kissé sok volt egyszerre, viszont világosan hallottam annak a jeleit, hogy menet közben mi is sokat tanultunk, meg a technika is tökéletesedett.

GEORGE: 1966 áprilisában kezdtük el a Revolver felvételét. Azon volt rajta a „Taxman" is, aminek az adta számomra az apropóját, hogy akkor jöttem rá, mennyi pénzemet szedi el az adóhivatal. Az ember eleinte örül, amikor elkezd sok pénzt keresni — egészen addig, amíg meg nem tudja, mi az az adó.

Akkoriban minden fontból durván tizenkilenc shilling hat pennyt elvettek tőlünk (amikor még húsz shilling volt egy font), és volt adó, fő-adó, mellékadó, ilyen meg olyan adó, lényegében igen kemény büntetés azért, amiért az ember pénzt merészel keresni. Nagy-Britanniának ez volt az egyik hátránya, és ezért költözött el onnan minden gazdag ember Amerikába vagy máshová.

A hatvanas évek elején hetente huszonöt fontot kaptunk Brian Epsteintől, miután leszerződtettük, ami akkor nem tűnt rossz pénznek. Az apám például heti tíz fontot keresett, tehát én annak a két és félszeresét hoztam össze. Aztán kezdtünk jóval több pénzt csinálni, de Brian még mindig fizetést adott nekünk. Egyszer az orrunk alá nyomott egy olyan szerződést, hogy egész életünkre biztosít nekünk heti 50 fontot, a többi keresetünket meg ő vágja zsebre. Ebbe nem mentünk bele, mert úgy véltük, biztosan fogunk még heti ötvennél is többet keresni.

PAUL: A „Taxman" nagyon jellemző George-ra. Az üzleti tárgyalásokon, amikor az ügyvédek és könyvelők azt magyarázgatták, hogyan működnek a dolgok, bármit be lehetett nekünk adni, amint ez a korai szerződéseinken látszik is, és csak George mondogatta mindig: „Én nem akarok adót fizetni!" Erre persze az volt a válasz, hogy „azt nem lehet, adóznia mindenkinek kell, méghozzá minél jobban keres, annál többet." George meg kifakadt: „De hát ez nem igazság!"

RINGO: AZ ADÓRENDSZER TELJESEN ÖSSZEZAVART MINKET. EGYSZER BELEMENTÜNK. VALAMI ŐRÜLT SZISZTÉMÁBA: FIZETTÜNK EGY PASASNAK AZÉRT, HOGY KÖLTÖZZÖN A BAHAMA-SZIGETEKRE, ÉS OTT ŐRIZZE A PÉNZÜNKET, HOGY NE KELLJEN ADÓT FIZETNÜNK,

DE A VÉGÉN VISSZA KELLETT UTALTATNI A PÉNZÜNKET, ÉS KIFIZETNI AZ ADÓT IS,

MEG EZT A PASAST IS. BRIANNEK ADTA VALAKI EZT A HÜLYE ÖTLETET, DE Ml SEM VOLTUNK KOMPLETTEK, AMIKOR RÁHARAPTUNK.

JOHN: A „Taxman" egy lázadó dal volt, amelyben kimondtuk: „Ha gyalog jársz, gyalogadót kell fizetned." George szerzeménye volt, bár én is besegítettem neki egy kicsit. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban még nem voltunk tisztában az adózással, sőt én máig nem vagyok tisztában vele. De azt gondolná az ember, hogy miért ne tarthatná meg, amit keres, hacsak nem egy kommunista vagy a szó igazi értelmében vett keresztény társadalomban él? A miénk nem ilyen társadalom, ezért minden lehetséges módon tiltakozom az adófizetés ellen.

PAUL: A Revolvernek jobban emlékszem a megírására, mint a felvételére. A magam részéről már Svájcban elkezdtem, ahová életemben először síelni mentem. Először a Help! forgatásán próbálkoztam meg vele, és megtetszett,- így jutottam el egy svájci hegyi faházba, aminek a fürdőszobájában megírtam a „For No One"-t. Különösen arra a mozzanatra emlékszem, ahogy a kezdő ereszkedő basszusszólamot kigondoltam, meg magam elé képzeltem a nőt, akiről a dal szól, amint sminkeli magát.

Olykor eszünkbe jutott, hogy valami különleges hangszert is alkalmazhatnánk, különösen a szólóknál. A „You've Got To Hide Your Love Away"-nél John ragaszkodott a fuvolához, nekem meg most eszembe jutott a kürt, aminek a hangját már gyermekkoromban szerettem. Szóltam hát George Martinnak, hogy ilyet akarok, mire azonnal megígérte, hogy megszerzi a legjobb kürtöst. Ezt mindig is nagyon bírtam benne. Mindig tudta, hogy egy adott feladatra ki lenne a legalkalmasabb, és meg is tudta szerezni. Ezúttal Alan Civil volt az én emberem, aki nem tűnt rendkívülinek, amikor megjelent a stúdióban, de aztán úgy játszott, mint egy angyal.

George megkérdezte tőlem: „Mit akarsz, mit játsszon?", mire én elénekeltem a dallamot, ő meg lekottázta. A felvétel vége felé, amikor Alan szólamához érkeztünk, George elmagyarázta nekem, milyen hangterjedelme van a kürtnek, hogy a legfelső hangja a magas E. „Na és mi lenne, ha egy magas F-et is kérnénk tőle?" - kérdeztem. George jót nevetett, és rögtön benne volt a buliban.

Fölnéz aztán Alan a kottájából, és azt mondja: „Te, George, itt valami tévedés van: ide egy magas F-et írtál!" „Azt" - mondtuk kórusban George-dzsal és elvigyorodtunk, Alan meg vette a lapot, és valahogy eljátszotta azt a fránya F-fet, mert egy nagy szólista még ezt is tudja, ha kell. Remek is lett a kürtszóló a dalban.

GEORGE MARTIN: A „For No One" felvételéhez bevitettem a stúdióba a saját klavikordomat, amin Paul játszott, de hogy még több különleges hang legyen benne, leszerződtettem egy kürtöst is.

Szerintem Paul nem is tudta, milyen fantasztikus teljesítményt nyújtott akkor Alan Civil. Már elsőre tökéletesen eljátszotta a szólót, de Paul azt mondta: „Ennél tudnád egy kicsit jobban is, ugye Alan?" Alan majd megpukkadt a méregtől, mert természetesen nem tudta még jobban eljátszani, így aztán a lemezen is az hallható, ahogyan először csinálta.

PAUL: NEM TUDOM, A KÖLTŐKNEK FÖLTÉTLENÜL ÁT KELL-E ÉLNIÜK, AMIRŐL ÍRNAK, DE ANNYIT MONDHATOK: A MI DALAINK 90 SZÁZALÉKBAN A FANTÁZIA TERMÉKEI. AZT SEM TARTOM VALÓSZÍNŰNEK, HOGY BEETHOVENNEK TÉNYLEG MINDIG ANNYIRA ROSSZ KEDVE LETT VOLNA.

PAUL: Sosem tanultam meg kottázni, bár gyerekkoromban vettem néhány zeneórát. Először attól az öreg hölgytől, akiről már mondtam, hogy mindig túl sok házi feladatot adott fel. Tizenhat éves koromban újra megpróbáltam órákat venni, ezúttal egy fiatalabb szomszédtól, de amikor az ötujjas gyakorlatokkal akarta kezdeni, azt nagyon eluntam, mert addigra én már olyan dalokat tudtam szerezni, mint a „When I'm Sixty-Four".

Később, amikor az „Eleanor Rigby"-t írtam, egy hivatásos tanártól akartam megtanulni, de valahogy vele sem vergődtem zöldágra. Otthagytam, amikor megmutattam neki az „Eleanor Rigby’-t, és egyáltalán nem érdekelte. Pedig abban már egészen érdekes dolgokat csináltam szakmailag.

Ezt a számot Londonban szereztem, ahol volt egy zenetermem a pincében. Ott éppen egy hegedűn pöntyögtem, amikor egyszerre kiszaladt a számon: „Papapa-pam-pam söpri a rizst a templomban a násznép után”. Aztán ez a rizssöprés vezetett el ahhoz, hogy a dal alapgondolata a „sok magányos ember" legyen.

Magával a névvel sokat küszködtem, mire megtaláltam a megfelelőt. Elővettem a régi iskolai fényképeimet, és felidéztem a neveket: James Stringlellow, Grace Pendleton. Ezek valódi nevek voltak, nem úgy, mint a regényekben a James Turnbury és ehhez hasonlók, csakhogy a szótagszámuk nem stimmelt, merthogy a dallam már megvolt.

Aztán eszembe jutott a Help! egyik munkatársa, Eleanor Bron, és az ő keresztnevét éppen megfelelőnek találtam, de a Bron túl rövid volt, és a családnéven még sokáig filóztam, mígnem Bristolban, séta közben meg nem láttam egy üzlet tulajdonosának a nevét: Rigby. „Ez lesz az" - gondoltam, és így született meg Eleanor Rigby.

Legalábbis sokáig így emlékeztem rá, konkrétan arra, hogy az Eleanor előbb megvolt, és éppen a családnevet kerestem, amikor Bristolban megláttam a Rigbyt.

Csakhogy azóta kiderült: a wooltoni temetőben, ahová gyakran eljártunk Johnnal, nyugszik egy Eleanor Rigby - és nem messze tőle egy McKenzie! Ezt aztán vagy megőriztem a tudatalattimban, vagy véletlen egybeesésről van szó, de én az előbbit tartom valószínűbbnek, mivel tényleg nagyon sokat jártunk abban a temetőben Johnnal, ott napoztunk, talán még cigiztünk is.

Egész biztosan sosem tudom meg, hogyan is történt ez voltaképp, de nem szeretem azt a kifejezést, hogy „véletlen egybeesés", mert csupán arra utal, hogy két dolog egyszerre történik, arra már nem, hogy miért, és itt éppen az lenne az érdekes.

JOHN: Az „Eleanor Rigby" Paul gyermeke, de én bábáskodtam a születésénél.

PAUL: Emlékszem, egy éjjel feküdtem az ágyamon, és már éppen majdnem álomba zuhantam, amikor eszembe villant a Yellow Submarine alapötlete: „Mindnyájan egy sárga tengeralattjárón lakunk."

Ez gyermekes ötlet volt, de én szeretem a gyermeki dolgokat és a gyermeki fantáziát. Ez az ötlet ráadásul ugyanakkor kissé szürreálisnak is tűnt.

Az is eszembe jutott, hogy Ringó annyira ért a gyerekekhez - például ő a világon a legremekebb nagybácsi -, hogy' ezt a gyermekdalt leginkább neki kellene elénekelnie. Biztos voltam benne, hogy nagyon illene hozzá, a komolyabb dalokhoz meg úgysem igen fűlt a foga.

JOHN: A szám szövegébe besegített Donovan is. Én is besegítettem. Az egészet lényegében együtt hoztuk össze a stúdióban, de az alapötlet a Paulé volt, és a címet is ő adta - úgyhogy én ezt mindenképpen az ő dalának tartom.

GEORGE: A Yellow Submarine emlékezetem szerint Paul és John közös szerzeménye volt, de már a korai időket is az jellemezte, hogy mindketten egész versszakokat írtak meg egyedül, aztán segítettek egymásnak befejezni, és ez később rendszeressé vált.

RINGO: Ma már egyáltalán nem emlékszem arra, mi adta a szám alapötletét, mindenesetre kaptam azon, hogy a fiúk nekem szánják. Majdnem mindig csak azt a dalt énekeltem el, amit eleve nekem írtak.

Ez általában úgy ment, hogy már jól benne jártunk egy-egy nagylemez felvételében, és közeledett a háromnegyede, ahol rendszerint az én számaim foglaltak helyet, amikor vagy én rákérdeztem: „No, hoztatok nekem valamit?", vagy ők álltak elő azzal: „Ezt a dalt neked írtuk, Ringó", de az is előfordult, hogy „Nincs neked semmink, de mit szeretnél elénekelni?" így kötöttünk ki néha egy Carl Perkins- vagy Buck Owens-számnál, de idővel inkább John és Paul ütött nekem össze egy új számot.

Akkoriban elég nehéz lett volna előállnom egy teljesen eredeti, saját dallal, amikor ugye ott volt Lennon és McCartney. Vittem én, de inkább a móka kedvéért, mert amikor megmutattam egy „szerzeményemet", mindig gurultak a röhögéstől: kiderült, hogy valójában csak valami örökzöldet poroltam le egy kicsit. Nagy voltam például Jerry Lee Lewis számainak újraírásában.

Mellesleg megemlíteném, hogy eleinte George-nak is megvolt ugyanez a problémája szerzőként, de ő elég hamar kikeveredett ebből, mert szerintem már a „Taxman" nagy szám volt, nem véletlenül indítottuk azzal a Revolvert.

GEORGE: Nekem nem volt túl sok saját dalom az együttesben. Mindig volt néhány, amin dolgozgattam, vagy csak tervezgettem, és az utóbbi években már egész sok félkész számom gyűlt össze, de a hatvanas évek közepén még nem.

JOHN: A „She Said She Said" az én szerzeményem. Ma is szeretem benne a gitárt. LA-ben írtam egy turnén egy nagy kábszeres parti után, ahol ott volt a Byrds együttes is, meg egy csomó lány.

Enyém a „Doctor Robert" is. ami főként a kábítószerekről és tablettákról szól. Azaz magamról, mert én vittem magammal tablettákat minden turnéra. Legalábbis eleinte, mert ez később a ródok dolga volt, de cikis helyzetben inkább mi vágtuk zsebre az ilyen szajrét.

PAUL A „Doctor Robert" ötletét egy New York-i pasas adta, akiről többen is azt mondták az Államokban: „Tőle bármilyen tablettát megszerezhettek, amilyet csak akartok." Úgyhogy volt ennek valóságalapja, ugyanakkor a dal paródia is egy olyan hapsiról, aki bárkit meg tud gyógyítani ilyen-amolyan tablettákkal vagy injekciókkal. Erről szól a „Doctor Robert", egy ilyen csodadoktorról.

JOHN: A „Good Day Sunshine" Paul szerzeménye, legfeljebb egy-két sor szöveggel járultam hozzá. Övé a „For No One" is, méghozzá az egyik kedvencem tőle, nagyon szépen megcsinálta. Az „And Your Bird Can Sing" viszont az enyém, de nem tartom valami nagyra.

A „Got To Get You Into My Life"-ot Paul írta. Ezt is a legjobbjai közé sorolom, főként a szövege alapján, amibe egyáltalán nem segítettem bele. Ez a szám jó példa arra, hogy tud ő rendes szöveget is írni, ha nekidurálja magát. Ö ebben mondta el a kábítószeres élményét, legalábbis azt hiszem.

PAUL: Igen, azt a dalt a fűről írtam.

JOHN: Ha jól emlékszem, Paul a „Here, There And Everywhere"-t is egyedül szerezte, és ezt tartom a Beatles egyik legjobb dalának.

PAUL: Az egyik kedves emlékem az, amikor Ausztriában, a Magas-Tauernben forgattuk a Help!-et. Itt szobatársak voltunk Johnnal, és amikor egy végigdolgozott nap után lehúztuk a síbakancsot, hogy lezuhanyozzunk, aztán megvacsorázzunk és igyunk egyet, föltettük a magnóra a legújabb felvételeinket, köztük az én dalomat, a „Here, There And Everywhere"-t. John akkor azt mondta: „Tudod, ez jobban tetszik nekem, mint akármelyik saját dalom ezen a szalagon." Ennél nagyobb dicséretet talán életemben nem kaptam, hiszen Johntól jött.

GEORGE: Az „I Want To Tell You" arról az állapotról szól, amikor a gondolatok úgy összetorlódnak az ember fejében, hogy nehéz őket kifejezni.

A „Love You To"-t eleve szitárra írtam abban az időben, amikor egyre jobban kezdtem megszeretni a hangját. És írtam bele egy szólamot tablára is.

PAUL: Ami a zenénknek indiai, az nagyrészt George-tól származik. Persze mindnyájan elkezdtük hallgatni az indiai zenét, és szerettük AZT A DURUZSOLÓ HANGJÁT, MERT ELEVE NEM ÁLLT TÁVOL TŐLÜNK.

De George volt az, akinek igazán fölkeltette az érdeklődését, ő MENT EL RAVI SHANKAR NÉHÁNY KONCERTJÉRE, AZTÁN MEGISMERKEDETT VELE SZEMÉLYESEN IS, ÉS TELJESEN ODAVOLT TŐLE. TÉNYLEG RENDKÍVÜLI EMBER, A LEGNAGYOBBAK EGYIKE. NEM GONDOLTA VOLNA, HOGY GEORGE ÉRDEKLŐDÉSE KOMOLY, ÍGY AMIKOR EZ KIDERÜLT, ODAVOLT Ő IS.

NAGYON EGYMÁSRA TALÁLTAK, ÉS AZTÁN ÍGY KERÜLT BE A BEATLES ZENÉJÉBE IS AZ INDIAI HANGZÁS. JÓ ÉRZÉS, AMIKOR AZ EMBER KAPCSOLATOT TEREMT KÉT KÜLÖNFÉLE ZENE KÖZÖTT, ÉS PERSZE EZZEL. A MI MUZSIKÁNK IS ELAVULT.

Másrészt hozzájárultunk ahhoz, hogy az itteni emberek jobban MEGÉRTSÉK AZT A ZENÉT, AMI NEM KÖNNYŰ. DE HA ELKAPJA AZ EMBER A FONALAT, RÁJÖN, HOGY EZ A LEGJOBB ZENE A VILÁGON.

JOHN: Csodás zene ez, nagyon dögös. Mint ahogy a hinduk ÁLTALÁBAN DÖGÖSEK. KÉREM SZÉPEN, EZ A ZENE MÁR EZERÉVES! RÖHEJES, HOGY MI BRITEK ODATOLTUK A POFÁNKAT, ÉS Ml AKARTUK MEGMONDANI NEKIK, MIT HOGYAN KELL CSINÁLNI!

GEORGE: Számomra most már ez az igazi muzsika, és hozzá képest A HÁROM- VAGY NÉGYNEGYEDES NYUGATI ZENE ÉLETTELENNEK TŰNIK. Ebben több minden van elrejtve, csak oda kell rá figyelni. Remélem, EGYRE TÖBBEN FOGJÁK MEGSZERETNI.

PAUL: A Revolver utolsó száma, a „Tomorrow Never Knows" John szerzeménye volt. Akkortájt kezdtek az emberek kísérletezni a drogokkal, többek között az LSD-vel. Johnnak kezébe került a Tibeti Halottaskönyv rendkívül érdekes Timothy Leary-féle változata. Ebben találkoztunk először azzal az elképzeléssel, hogy amikor az ember meghal, pár napig valamilyen átmeneti állapotba kerül, ami alatt a szolgálói fölkészítik valami nagy utazásra - erre utal az ókori egyiptomiak gyakorlata is. Ez nekünk sokkal jobban tetszett a hagyományos brit verziónál, miszerint az ember egyszer csak földobja a talpát, és annyi. Az LSD csak még érdekesebbé tette a másik felfogást.

JOHN: Leary volt az, aki mindenkit utazásra buzdított. Mi pedig próbáltuk útmutatónak használni a könyvét. Kipróbáltam pontosan az ő utasításai szerint, és aztán írtam meg a „Tomorrow Never Knows -t, ami talán a legelső kábszeres dal volt: „Hagyj fel a gondolkozással, add át magad az űrnek." Akkor nagyon befolyásolt az a sok zagyvaság, amit Leary a Halottaskönyvből kiszedett. Olvastam, hogy George Martin azt nyilatkozta: John tanulmányozta a Tibeti Halottaskönyvet." Nos, az eredeti könyv sosem volt a kezemben, csupán Leary pszichedelikus változata, ami akkor még valóban nagyon tetszett nekem.

Mi már a Revolver idején kábítóztunk. Efelől sokan vannak tévedésben, még George Martin is azt mondta: „A Pepper volt a kábítószeres nagylemezük", de az igazság az, hogy mire a Revolvert befejeztük, már mind kábítóztunk, Pault is beleértve.

A „tomorrow never knows" („a holnap sosem tudja") kifejezés eredetileg éppúgy Ringó egyik elszólása volt, mint az .„egy nehéz nap éjszakája", és azért adtam a dalnak ezt a címet, hogy egy kicsit elvegyem az élét az egyébként komoly, filozofikus szövegnek.

GEORGE: Az utóbbi időben azon tűnődtem, miért gondolhatták azt, hogy annak a dalnak bármi köze volt a Tibeti Halottaskönyvhöz. Szerintem inkább Timothy Leary könyvén, a „The Psychedelic Experience"-en alapult. A szövege a transzcendentalizmus lényegét akarja megragadni.

Az ember sokszor meghallgathatja a „Tomorrow Never Knows"-t (mint ahogy szerintem számos Beatles-rajongó megtette) anélkül, hogy igazán megértené a szövegét. Lényegében azt mondja el, miről szól a meditáció. Arról, hogy az ember kilépjen az elalvás-álom-ébredés körforgásából, ezért hívják transzcendentális élménynek. Ezzel kezdődik a dal is: „Kapcsold ki az agyadat, lazíts és sodródj az árral, ez nem a halál."

Aztán így folytatódik: „Hagyd a gondolatokat, add át magad az űrnek, ez a ragyogás. Hogy megérthesd a belső dolgok jelentését" - nos, ez maga a létezés. Születésünktől halálunkig szüntelenül gondolkodunk, egyik gondolat követi a másikat. Még amikor alszik az ember, akkor is jár az agya, mert álmodik, tehát az ember életében nincs egyetlen pillanat sem, amikor mentes lenne a gondolatoktól. Csakhogy ezeket tudatosan ki lehet kapcsolni, és el lehet jutni abba az állapotba, amit Maharishi így határozott meg: „Hol volt a legutolsó gondolatod, mielőtt elgondoltad volna?"

A dal lényegében magáról az emberről szól. Az én a színtiszta tudatosság, azaz a létezés állapotából fakad. Minden más, ami az anyagi világ külső megnyilvánulásaiból származik (beleértve azt is, ami gondolattá válik bennünk), csupán káosz, míg a lélek valódi természete a tiszta tudatosság. Így hát a dal lényegében a transzcendenciáról és annak minőségéről szól.

Nem vagyok biztos benne, hogy maga John is teljesen felfogta volna, mi mindent mondott ezzel a szöveggel. Kapiskált valamit, megragadt néhány szónál, és dalba formálta őket, de nem hiszem, hogy átélte volna mindazt, amiről a dal szövege szól.

Az indiai zenére visszatérve: az nem modulál, hanem helyben marad. Az ember kiválasztja az akkordot, és azt játssza végig. A mi számaink közül a „Tomorrow Never Knows" volt az első ilyen, amit egyetlen akkordban játszottunk el, bár utólag hozzátettünk egyet, egy b-mollt a C-dúr alapra. Ezzel egy kicsit megfejeltük, de egyébként a dallam monotóniáján volt a hangsúly.

PAUL: Néhány szabadnap után John előállt egy új dallal, éppen Brian Epsteinnél voltunk a Chapel Streeten, a Belgravia negyedben. Ott mutatta meg John ezt a számot, amit végig C-dúrban írt, és ez mindegyikünknek nagyon tetszett.

Az persze kérdéses volt, hogy mit fog szólni ehhez George Martin, amikor mindaddig minimum három akkordot használtunk egy-egy számban, sőt a középrészben gyakorta hangnemet is váltottunk. És akkor jön John ezzel a makacsul kitartott C-dúrral, miközben valami halálosan komoly dologról énekel: „kapcsold ki az agyadat" - ez mérföldekre volt a „kösz, kislánytól", amivel kezdtük.

Meglepetésemre George Martin igen kedvezően fogadta az újítást,-azt mondta: „Ez nagyon érdekes, John, igazán érdekes!" Neki is láttunk, hogy fölvegyük.

Már csak egy szóló kellett volna hozzá, amit végül szalaghurkokkal csináltunk meg, kértünk hozzá kölcsön még magnókat, csináltunk vagy húsz hurkot, és fizikailag ceruzák és poharak segítségével futtattuk az egészet. Azt hiszem, vagy tucatnyi magnó kellett hozzá egy helyett, de végül csak meglett, amit akartam.

JOHN: Paul ezeket a hurkokat otthon állította elő a megfelelő hangnemben, benn a stúdióban meg szükség volt vagy hat emberre, aki egy-egy ceruzával tartotta a hurkot egy-egy magnón. Nekem maga a folyamat kissé magas volt, de az effektussal elégedett voltam.

GEORGE: Paul mindenkinek azt a házi feladatot adta, hogy csináljunk odahaza hurkokat a magnószalagra: „Gyerekek, mára vége az órának, otthon mindenki szépen elkészíti a leckéjét, és holnapra egy hurokkal jön be." Ebből már-már Stockhausen-féle modern hanghatások származtak.

Otthon mindenki megcsinálta a maga hurkáját (oppardon: hurkát), és bevitte a stúdióba, aztán szépen összemixelték, ami rajtuk volt. Helyenként egészen különleges hanghatások keletkeztek, például egy helyütt olyan, mint a sirályok rikoltozása.

Arra már nem emlékszem, én mit vettem föl a magam hurkára, talán egy ingaóra ütését felgyorsítva. Ezzel a hurkozással mindenféle trükköt meg lehetett csinálni.

RINGO: Nekem is megvolt a berendezésem az ilyen felvételekhez. Ahogy George szokta mondani, akkoriban „sok teát ittunk", és több szalagomon is hallható: „Remélem, nem felejtettem el bekapcsolni." Órákig ültem ott, hogy megpróbáljak különleges zajokat kelteni.

GEORGE MARTIN: A „Tomorrow Never Knows" forradalmi újítás volt. John mindenáron valami éteri hangzást akart előállítani. A felvételhez úgy láttunk hozzá, hogy először csak a szitár monoton hangját és Ringó karakteres dobolását vettük föl.

RINGO: Büszke vagyok a dobolásomra a „Tomorrow Never Knows"-on, de hát csaknem mindegyik dobolásomra büszke vagyok.

GEORGE MARTIN: Paul akkoriban avantgárdabbnak tűnt a többieknél. Ma mindenki Johnt tartja avantgárdabbnak Yoko és egyéb hatások miatt, de valójában Paul már nyakig volt Stockbausenben, John Cage-ben és más modern zeneszerzőkben, amikor John még a külvárosi polgár békés életét élte Weybridge-ben.

PAUL: Nem szeretném, ha nagyképűségnek vennék, de én mostanában habzsolom az élményeket, hogy bepótoljam a lemaradást. Napjainkban is rengeteg óriási írás, festmény és zene születik, és én erről mind tudni szeretnék. Az az igazság, hogy kissé bosszant, ha mások olyasmit is ismernek, amit én nem.

JOHN: Weybridge-ben nem lehet élni. Csak úgy járok oda, mint ahogy az ember leszáll mindig ugyanabban a buszmegállóban. Weybridge a bankároknak és brókereknek való, akik csak a számokhoz értenek. Ez nekem minden áldott nap eszembe jut, amikor otthon ülök az én kis mézeskalács-házikómban. De még várok,- majd megveszem az én igazi házamat, ha majd tudom, hogy valójában milyet is akarok.

Azért mondom ezt, mert érzem, hogy van még valami dolgom az életben, csak nem tudom pontosan, mi lesz az. Ezért festegetek, rajzolgatok, zenéigeiek és írogatok, hátha valamelyikből kijön egyszer az igazi. De az biztos, hogy ez az életmód nem nekem való.

GEORGE MARTIN: Paul volt az, aki elkezdett kísérletezni otthon a magnójával, és kitalálta ezeket a hurkokat, hogy mindenféle bizarr hangokat vehessen föl a szalagra. Aztán elmagyarázta a többieknek, hogyan csinálta, és Ringó meg George engedelmesen leutánozta, ők is hozlak nekem ilyen hurkos szalagokat mindenféle hangeffektusokkal, amiket én lehallgattam különböző hangsebességgel, oda- és visszafelé is, aztán kiválogattam belőle, ami tetszett.

Kényes dolog volt az ilyen szalag, mert az effajtát soha többé nem leheteti pontosan reprodukálni. Akkoriban az EMI stúdiójában minden magnóról hurokban lógott ki a szalag, és mindegyiket ceruzával tartotta valaki a helyén. Mindegyik készülék be volt kapcsolva, és mindegyik hurokról különböző csatlakozások vezettek a keverőpulthoz, ahol bármikor bármelyiket fölerősíthetik. A keverés így reprodukálhatatlan folyamattá vált. Akkoriban egyedül a Beatles készített ilyen felvételeket, legalábbis tudomásom szerint.

Itt kell elmondanom, hogy Johnnak sohasem tetszett a saját hangja, pedig ő volt minden idők egyik legjobb énekese. Azt hiszem, olyan ez, mint amikor valaki reggelente belenéz a tükörbe, és randának látja magát. Ilyen önbecsmérlő dolog. Ezért akarta mindig, hogy torzítsam el az énekét, például vegyem föl kettőzve, vagy valami mást buberáljak rajta: „Nem akarom többé ugyanezt a hangot hallani, George, csinálj már vele valamit!" Mindig másmilyennek szerette volna hallani önmagát.

Amikor a „Tomorrow Never Knows" felvétele készült, azt szerelte volna, hogy úgy hangozzék a hangja, mintha a dalai láma kántálna valamit egy dombtetőn, mire megkérdeztem: „Kicsit sokba kerülne most ezért elmenni Tibetbe, megcsinálhatjuk itt is?"

Azt tudtam, hogy a közönséges visszhangosítás nem lesz elég, mert a hang attól csupán távolinak tűnik. Szükség volt valami másra, ami bizarrá és fémes csengésűvé teszi. Elgondolkoztam ezen a dalai lámán, aztán eszembe jutott a havasi kürt, meg azok a jura fejfedös hegylakók. Én ugyan sosem jártam Tibetben, de volt egy elképzelésem arról, hogyan szólhat egy ilyen kürt. Megvitattam a dolgot Geoff Emerick hangmérnökkel is, és neki támadt egy jó ötlete. Azt javasolta: „Vezessük keresztül John hangját egy Leslie hangszórón, majd vissza, és úgy vegyük föl még egyszer.” Itt egy forgó hangszóróról van szó, egy Hammond konzolról, amelyiknek a forgási sebessége állítható. Amikor ezen eresztettük át John hangját és újra fölvettük, egy szaggatott vibráló effektust értünk el,- ez hallható a „Tomorrow Never Knows" felvételén. Azt hiszem, ilyet mi csináltunk a világon először. Meglehetősen forradalmi újítás volt ez a Revolveren.

Geoff Emerick megvalósította a Beatles egy-két különleges elképzelését, de mindig félt tőle, hogy a főnökök erre rájönnek, mert nekik nem tetszett volna, hogy egy hangmérnök összevissza variál a mikrofonokkal és egyéb eszközökkel. Nyugodtan csinálhatta volna pedig, hiszen az ilyesmi a mi támogatásunkkal és beleegyezésünkkel történt.

JOHN: Gyakran nem jön létre az a háttér, amit eredetileg elképzelek. Amikor a „Tomorrow Never Knows" ötlete megszületett bennem, úgy képzeltem, hogy a háttérben több ezer buddhista szerzetes kántálása hallatszik majd. Ez persze megvalósíthatatlannak bizonyult, ezért kitaláltunk helyette valami mást. Ma már úgy gondolom, hogy ragaszkodnom kellett volna az eredeti ötletemhez és valahonnan kellett volna szereznünk ilyen szerzeteseket.

Mindig azért nyaggattuk George Martint, találjon ki valamit a duplázásra, ami nem annyira időrabló. Aztán egy nap az egyik hangmérnök előállt egy új találmánnyal, az ADT-vel - nos, mi éppen valami ilyesmire gondoltunk.”

GEORGE MARTIN: Az ADT (mesterséges duplázás) azt jelenti, hogy fölveszünk egy adott hangot, aztán kicsit vagy késleltetjük, vagy előbbre visszük, és így kettőzzük meg. Fényképészeti hasonlattal élve olyan ez, mint amikor két negatívot helyeznek egymásra, és a kettőt egyszerre hívják elő. A duplázásnál két hangot teszünk egymás tetejébe, és így lesz belőle egy újabb hang. Ha pedig elmozdítjuk egy picit, mondjuk úgy egy századmásodperccel, akkor fémes, telefonos csengése lesz. Ez alatt a frekvenciától függően ingadozóvá válik, mint amikor mondjuk ausztrál rádióadót hallgat az ember, és a hang hol fölerősödik, hol meg „elmegy" egy kicsit. Úgy huszonhét ezredmásodperchez érve pedig elérkezünk az ADT-hez, amikor is egy hangból kettőt csinálunk.

JOHN: Az ADT nagy találmány! Mi „dupla köretnek hívjuk."

JOHN: AZ ÍRÁS, AZ OLVASÁS, A TÉVÉNÉZÉS ÉS A BESZÉLGETÉS OKÉ, DE A FIZIKAI TEVÉKENYSÉGEK KÖZÜL ENGEM MÁR CSAK A SZEX ÉRDEKEL.

PAUL: A brancs lassan fölhagyott a színtiszta pop szemléletmóddal, és kezdett elvegyülni a művészekkel. Mi is ismertünk színészeket, festőket, és jártunk tárlatokra is. hiszen erre Londonban sok lehetőség nyílt. Azt hiszem, kölcsönösen jó hatással voltunk egymásra.

A többiek eddigre megnősültek, és kiköltöztek valamelyik elővárosba, de én Londonban maradtam, és egyes barátaim, így Robert Fraser és Barry Miles, valamint egyes újságok, például az International Times révén bekerültem a művészvilágba. John Dunbarral és Peter Asherrel együtt nyitottam meg például az Indica galériát. Ebben a körben hallottam először John Cage-ről, többek között a „4 perc 33 másodperc" című néma darabjáról, aminek úgy zajlott az előadása, hogy ha valaki elkö-hintette vagy elnevette magát, Cage megszólalt: „Na ugye?" Egyszóval egyfajta zene volt ez is, nem csönd.

Engem nagyon izgattak ezek a dolgok, és kezdtek beépülni az életembe. Hallgattam Stockhausen zenéjét is az egyik darabja csupa csilingelés meg hasonló érdekes ötlet volt. Ezen bátorodtunk föl, hogy talán a mi közönségünk sem bánna egy kis változatosságot, meg hát mi úgyis majdnem mindig a szimatunk után mentünk. A „Tomorrow Never Knows" volt az egyik legelső kísérletünk az újításra.

Egyébként ez, amiről most beszéltem, nálam már jóval előbb elkezdődött, mint Johnnál, hiszen ő akkor még Cynthiával élt házasságban. Ő csak később, már Yokóval együtt kezdett el Londonban kiállításokra járni.

GEORGE: A Revolver borítójának készítésekor már elszakadtunk Robert Freemantől, aki ugyan készített egy vázlatot, de végül nem az övét használtuk föl, hanem a Klaus Voormannét, aki nemcsak nagy művész volt, hanem a jó barátunk is. Arra már nem emlékszem, ki és hogyan kereste meg őt,- a lényeg az, hogy jó munkát végzett, és a borító a maga nemében klasszikussá vált.

A Revolverrel nagy sikerünk volt. Én nem sok különbséget látok a Rubber Soul meg e között; szerintem lehetett volna egyazon lemeznek az első és a második része is.

PAUL: Klausszal már Hamburg óta igen jó barátságban voltunk. Egyike volt az egzisztencialista ismerőseinknek. Tudtuk, hogy jól rajzol, és grafikai tervezéssel is foglalkozik, bár konkrétan a műveit nemigen ismertük. Ezzel együtt biztosra vettük, hogy nem csinálhat rosszat, úgyhogy megkérdeztük tőle: „Mi lenne, ha egyszer te terveznél nekünk lemezborítót."

Eleget tett a felkérésnek, mindnyájunk nagy megelégedésére. Bírtuk, ahogy a képen mindenféle dolgok jönnek elő a fülünkből, meg hogy a nagyméretű rajzot a kisméretű kollázzsal keverte. Ráadásul közelről ismert minket, és nagyon jól eltalálta a portrénkat. Hízelgő volt, ahogyan megrajzolt bennünket.

RINGO: A Revolver hasonlít a Rubber Soulra, sőt annak egyenes folytatása. Ennél kezdtünk igazán magunkra találni a stúdióban. Ott jöttünk rá valójában, hogy mi mindenre vagyunk képesek csupán mi négyen a hangszereinkkel. Jobban sikerültek a rájátszások is, bár akkor ehhez még csak kezdetleges technikánk volt. Érdekesebbek lettek a dalok is, meg az egyes effektusok is.

Ha jól emlékszem, a Revolverben már nagyobb szerepet játszottak a drogok. Akkor még semmi komolyat nem szedtünk, csak a megszokott füvet és bélyeget, de a felvétel alatt ezeket se nagyon. Mi ugyanis tényleg képesek voltunk arra, hogy keményen dolgozzunk. Ez is a Beatles sikerének egyik titka volt.

NEIL: Elég sok marihuánát elfüstöllek a fiúk, ami talán lelassította egy kissé a felvételt, de a zene minőségét nem befolyásolta.

Akkoriban velük voltam a stúdióban a felvételek alatt, amiknek a menetrendje szép lassan megváltozott. A Revolvernél általában délután két-három óra tájban kezdtek, és aztán folytatták egészen addig, amíg össze nem hozták, amit akartak.

A felvétel mindig azzal indult, hogy ha volt új szám, akkor a szerző megmutatta az akkordokat George Martinnak gitáron vagy zongorán, vagy mindenki a zongora körégyűlt, hogy megtanulják az akkordmenetet. Sokszor a felvétel közepén még variáltak rajta egy csomót, beraktak új harmóniákat, gitárszólót, kettős hangot meg ilyesmit. Mivel akkor még csak négysávos szalagok voltak, néha először mindent egy sávra raktak át, hogy a továbbiakkal szabadon kísérletezhessenek.

A kritikusok szerint a Revolver előrelépést jelentett, bizonyos szempontból kísérleti zene volt, a fiúk pedig nagyon is odafigyeltek a kritikusokra, még ha ezt máig tagadják is.

JOHN: Mint mindenben, ebben a dologban is kialakul a közvélemény, és a mai közvélemény szerint a mérföldkövet a Revolver jelentette a zenénkben, Korábban a közvélemény a Rubber Soulra mondta ugyanezt, később meg egy másfajta közvélemény a Sgt Pepperre. Valójában fokozatos fejlődésen mentünk keresztül, aminek homályosan már akkor is a tudatában voltunk, és az világos volt, hogy haladunk valami leié, éspedig igen jó látási viszonyok között.

PAUL: Ekkoriban vettük föl a „Paperback Writer"-t és a „Rain"-t is. Ekkor ismét együtt komponáltunk Johnnal. A „Paperback Writer'' ötletével én állítottam be hozzá. Hosszú autóút vezetett Weybridge-ig, és azalatt sok ötletem támadt,- ennek a számnak az alapgondolata is az autóban született meg. Bementem, megettem a szokásos zabpelyhemet, aztán megkérdeztem Johnt: „Mi lenne, ha úgy indítanánk, mint egy levelet: Tisztelt Hölgyem/Uram!?" Aztán nekiestem megírni a szöveget e szerint a séma szerint, és John csak annyit mondott rá: "Ja, ez jó!"

JOHN: A „Paperback Writer" a „Day Tripper" leszármazottja, ami a gitárjátékot illeti, de egyébként Paul szerzeménye.

GEORGE MARTIN: A „Paperback Writer" hangzása sokkal keményebb sok más korábbi száménál, és az ének is kitűnő benne. Azt hiszem, azért sikerült ilyenre, mert abban a korszakában a Beatles a ritmust tartotta a legpontosabbnak.

RINGO: A dobolásom a „Rain"-en igen furcsának tűnik, mintha valaki más csinálná, nem tudom, mi üthetett belém!

PAUL: Én nem úgy emlékszem, hogy a „Rain"-t John egyedül szerezte volna. Szerintem leültünk hozzá, és együtt írtuk meg. Persze ő énekelte el, és az ő szemléletét is tükrözte, de az együttműködésünknek köszönhette a végleges formáját. Azt hiszem, ma divat könnyedén dobálózni azzal, hogy „ezt John írta, amazt meg Paul,- az utóbbi a lassú számok mestere, John meg a rocké. John a kemény gyerek. Paul az érzelmes." Ez messze nem igaz.

Volt néhány Beatles-dal, amelyik kifejezetten az enyém volt, de sok más az együttműködésünkből született: úgy, hogy direkt leültünk megcsinálni, és ha kellett, három órát is dolgoztunk rajta. És persze Johnnak is megvoltak a maga dalai, de a szerzőségünk aránya végeredményben megközelíti az ötven-ötven százalékot.

A „Rain"-re visszatérve: sokat kínlódtunk a kísérettel, míg végül úgy döntöttük, hogy gyorsan vesszük föl és lassítva játsszuk le, ettől olyan furcsán vontatott. Eredetileg igen gyorsan és igen pontosan kellett eljátszani; azt például nem hinném, hogy ez John ötlete volt, mert az ilyesmi inkább nekem jutott az eszembe.

Később persze úgy alakultak a dolgok, hogy már valóban számon tartottuk: „Enyém a Strawberry Fields, tiéd a Penny Lane." De azelőtt, még a „Rain"-nél is, a szám közös akaratunkból született meg. Nem csupán a John ötlete volt, legfeljebb később így könyveltük el.

JOHN: Gyakran kérdezik tőlem, milyen zenét hallgatok. Nos, szívesen hallgatom a forgalom zaját, a madárdalt, az emberek lélegzését. Meg a szirénákat. Éjjelente pedig mindig is szívesen hallgattam, hogy mit dalol a vízvezeték csöve a házban.

A zenei ötleteim nagy részét a véletlennek köszönhetem. A visszafelé gitározást például a „Rain" fölvételénél fedeztem föl, annál a számnál, amit arról írtam, hogy az emberek mindig mindenféle időjárással elégedetlenek. Hazavittem a szalagot, hogy gondolkozzam rajta, milyen trükköt találhatnék még ki, mert még elégedetlen voltam a számmal.

Aznap úgy mentem haza a stúdióból, és hallgattam meg otthon a benti felvételt, hogy rengeteg füvet szívtam már. Már nem is tudom, miért kezdtem el visszafelé hallgatni, de akkor is ott lógott a számban a staub. Másnap aztán azzal mentem be, hogy „most már tudom, mit kell vele csinálni, ezt hallgassátok meg!” így került rá a felvételre is a visszafelé gitárjáték.

Ez az ötlet isteni ajándék volt, éspedig a fű istenének, Johnak az ajándéka. Ez volt az első visszafelé játszás, a legelső a világon, Hendrixet és a Who-t is megelőzve. Legfeljebb az a furcsa felvétel lehetett korábbi a „Rain"-nél, az „Eljöttek értem, hogy elvigyenek, hihi, haha", de az nem egészen ugyanaz a műfaj. Mellesleg az „Im Only Sleeping -en is van hátrafelé gitározás.

GEORGE: A stúdiófelvételekhez mindnyájan készítettünk egy kis „vázlatot" otthon. Akkor még nem voltak kazetták, úgyhogy régimódi magnószalaggal dolgoztunk.

Mindhármunknak volt otthon szalagos magnója. Egész jól szóltak, és három sebességük volt. Amikor a „Rain"-t akartuk fölvenni a stúdióban, félúton elakadtunk, ezért félbehagytuk a munkát, és John azzal a tervvel ment haza, hogy készít másnapra még egy vázlatot.

Akkoriban létezett még egy három-négy hüvelyk széles kis másolószalag is, amire a vázlatot föl lehetett venni, ezt aztán úgy rakták be a dobozba, hogy nem az eleje, hanem a vége lógott ki belőle. Azt hiszem,. John ezt nem tudta (szerintem akkor még én sem), ezért úgy rakta föl a magnóra, mintha az eleje lógna ki, és így fedezte föl a visszafelé játszást, ami aztán megtetszett neki.

Teljesen belelkesülhetett tőle, mert másnap nagyon feldobva jött be a stúdióba, így aztán elkezdtünk kísérletezni. Megfordítottuk a szalagot, és lejátszottuk visszafelé, majd utólag gitároztunk rá valamit, ha jól emlékszem, mindketten egy keveset. Aztán George Martin visszafordította az egészet és lejátszotta nekünk, és borzasztóan tetszett, mintha valami varázslat lett volna! Fantasztikusan hangzott, hogy az egyes hangok nem elhalnak, hanem mintha föltámadnának. Erre nagyon belelkesültünk, és megcsináltuk ugyanezt a szám felvételén is, majd a hecc kedvéért énekeltünk is egy kicsit visszafelé, ami kissé úgy hangzott, mintha hindiül énekelnénk.

Az idők múltával annyira előrehaladtunk a lemezfelvétel technikájával, hogy egy csomó számunkat élőben már nem is adhattuk elő. Akkoriban a színpadok technikai felszerelése meg sem közelítette a mait. Ott voltak a hangszereink meg az erősítők, slussz-passz. Ha a stúdióban ilyen trükkökhöz folyamodtunk a felvételnél, akkor azt a számot koncerten már nem játszhattuk el ugyanúgy.

Ma már ez is lehetséges lenne, előadhatnánk a „Tomorrow Never Knows"-t, mert számítógéppel könnyű mindazokat a hurkokat szimulálni, amiket nekünk még fizikailag meg kellett csinálnunk a szalagokon. Vagy be lehet állítani annyi zongoristát vagy dobost, amennyit csak akar az ember.

Ami minket illet, mi csak egy kis négytagú banda voltunk, és meg sem fordult a fejünkben, hogy átalakuljunk nagyzenekarrá. Úgy gondoltuk, hogy ez nem volna az igazi, csináljuk csak tovább így négyen, amíg bírjuk, ha meg már nem bírjuk, abbahagyjuk. Ezért maradi ki a nagylemezeink számos dala a koncertprogramokból.

A „Paperback Writer"-t például duplázással vettük föl, ezért színpadon kissé soványan hangzott. Ha mégis elő kellett adnunk, mint például az amerikai turnén, valahogy elvergődtünk odáig, ahonnan már igazán gyöngén hangzott volna, és akkor elkezdtük az „Elvis-lábrázást" meg az integetést, hogy fölhergeljük a közönséget,- ha jó hangosan sikítoztak, nem igazán lehetett hallani a mi kínlódásunkat.

RINGO: A „Paperback Writer"-ről meg a „Rain"-ről azért készítettünk reklámfilmet, hogy ne kelljen kimozdulni az előadás kedvéért. Úgy gondoltuk, elég lesz, ha filmet küldünk magunk helyett. Akkor ezt még senki sem hívta videofelvételnek, bár arra szántuk, hogy majd a tévében levetítik.

A „Rain" felvétele egész izgalmas volt, Klaus Voormann rendezte be a díszletet. Ez jó hecc volt, nem úgy, mint a „Penny Lane" filmfelvétele, mert ott jól rám ijesztettek a lovak!

GEORGE: A Beatle-mánia miatt nehéz volt bárhová bejutnunk, így kényelmi szempontból döntöttük el, hogy be sem megyünk a tévéstúdióba az új felvételeinket reklámozni, hanem majd fölvesszük szépen filmre, és azt küldjük be a tévébe.

Felfogadtunk hát egy stábot, és elkezdtünk forgatni. Elég sok ilyen felvételünk megvan még. A két első talán a „Paperback Writer" és a „Rain" volt, amiket a Chiswick House-ban vettünk fel. Azt hiszem, ezek voltak a videoklip előfutárai.

Az alapötlet az volt, hogy ezeket nemcsak otthon lehetne felhasználni, hanem Amerikában is.

Úgy gondolkoztunk: „Úgysem juthatunk el mindenhová a világon, abbahagyjuk hát a turnézást, és ahelyett inkább ezekkel a filmekkel reklámozzuk a lemezeinket.” Addigra már tele volt a hócipőnk azzal, hogy egy ordítozó tömegen kelljen keresztülverekednünk magunkat csupán azért, hogy aztán tátogjunk egyet a „Ready, Steady, Go!" tévéfelvételén.

Egyszer megcsináltuk azt is, hogy egy ilyen klippel állítottunk be Ed Sullivanhez, aki utána, gondolom, azzal vezette föl a műsorát: „Bizonyára tudják, hogy itt járt a Beatles, akik nagyon helyes fiúk, de most nem érnek rá, így ezt a felvételt küldték el maguk helyett.'' Azaz sikerült rávennünk Ed Sullivant, hogy a távollétünkben reklámozza az új számainkat! Ma már mindenki ezt csinálja, így azt hiszem, bizonyos értelemben a Beatles volt az MTV szülőatyja is.

GEORGE: 1966 júniusában visszatértünk Hamburgba, ahol már négy éve nem jártunk. Először Münchenben, majd Essenben adtunk koncertet, és onnan vonattal mentünk Hamburgba  ugyanazzal a különvonattal, amelyik korábban az angol királyi családot vitte, és igazi luxuslakosztályunk volt rajta márvány fürdőkádakkal. Hamburgot vegyes érzésekkel láttam viszont. A jó az volt benne, hogy most már gazdagon és híresen térhettünk vissza oda, ahol annak idején szakadt lebujokban játszottunk, amikor meg csak az utunk elején jártunk. A rossz meg az volt, hogy mindenhonnan kísértetek bukkantak elő, olyan emberek, akiket nem feltétlenül akartunk volna viszontlátni, mert csak annyi közünk volt hozzájuk, hogy még 1960-ban eltöltöttünk együtt egy átivott és átpreludinozott éjszakát. 1966-ban már nem volt szükségünk rá, hogy bárki erre emlékeztessen minket.

PAUL: Ez is egy korábban lekötött turné volt, hát teljesíteni kellelt. Furcsa érzés volt találkozni Hamburgban a régi barátokkal. Mi persze úgy éreztük, mintha ők változtak volna meg, mi pedig maradtunk volna az akkori fiúk, de közben mi is tudtuk, ők is, hogy minket változtatott meg a hírnév.

Én azért jól éreztem magamat. A koncert éjszakáján őrült nagy hangulat volt, a német barátaink kisírták a szemüket a nosztalgiától. Azt már nem tudom, zeneileg jól sikerült-e a koncert vagy sem, de egész jó érzés volt még egyszer, utoljára Hamburgban fellépni.

RINGO: Hamburg nemigen változott azóta, hogy ott éltünk. Én felléptem ott még 1992-ben is, és akkor is ugyanolyannak tűnt. Sőt egy- vagy kétévenként visszalátogatok, és a Reeperbahnnak még mindig megvan az akkori hangulata,- izgalmas hely. Húszévesen nem is mehettem volna érdekesebb helyre, mint Németország leghíresebb vöröslámpás negyedébe, ahol bőven volt pia, drog, kurvák meg minden, 1966-ban is fantasztikus érzés volt oda visszatérni.

NEIL: Én ekkor jártam először Hamburgban. Számomra így nem voltak ismerősök azok a nemetek, akiket a fiúk a Reeperbabnról és a klubokból ismertek.

GEORGE: John nagyon élvezte a visszatérést Hamburgba. Pedig igen rövid időt töltöttünk ott, hiszen akkoriban rohanás volt az egész életünk. Az ottani koncert másnapján már repültünk is Tokióba, ezért a fellépés után elvittek minket éjszakára egy kastélyszállóba, aztán hazarepültünk Londonba, és azonnal átszálltunk Tokió felé. Végül nem ott szálltunk le egy hurrikán miatt, hanem Alaszkában.

RINGO: Az alaszkai Anchorage igazi vadnyugati hely volt, mintha az isten háta mögé érkeztünk volna. Ezen kívül csak arra emlékszem belőle, hogy a reptéren egy kalickában láttunk egy hatalmas, kitömött jegesmedvét.

GEORGE: Emlékszem, hogy az odaúton az ablaknál ültem, és a levegőből Alaszka csodálatosnak tűnt: csupa hegy, fenyves erdő, tavak és folyók. Amikor kezdtünk lefelé ereszkedni, a tavak és az erdők megfogyatkoztak, és végül valami letarolt, kopár helyen landoltunk, amit az ember elvett a természettől.

Arra gondoltam: „Már itt is. Nekem nem tetszik, hogy az emberiség lassan teljesen rátelepszik erre a bolygóra. Utálom a randa kis betonszállodákat, amiket mindenhová építenek. És ezek sokkal feltűnőbbek Alaszkában, a vadon közepén, mint a városokban.

Ami engem illet, bizonyára már az előző életemben aggódtam a bolygónk sorsáért. Gyerekkoromban sokat mászkáltam egyedül, és igen bensőséges kapcsolatban álltam a mennybolttal, a fákkal és más növényekkel, meg a rovarokkal.

Alaszkában vagy tizenkét órát tartózkodtunk. Azóta sem jártam ott, de egyszer még szeretnék visszatérni. Nekünk tovább kellett mennünk

Tokióba, ahol kis, régimódi autókba raktak bennünket a reptéren, és a kísérő rendőröknek olyan sisakjuk volt, mint az amerikai katonáknak a második világháborúban. Konvojban vittek a tokiói Hiltonig, ahol fölmentünk az emeleti lakosztályunkba, és aztán ott is maradtunk - csak a koncertre engedtek ki.

Bosszantott, hogy be vagyunk zárva, ezért azt követeltük a fogvatartóinktól, hogy kerítsenek nekünk kereskedőket. Hoztak is egy csomó mindent, mi meg, ha már nem mehettünk el bevásárolni, vettünk tőlük aranyszínű kimonót, jade meg egyéb laragványokat, füstölőt meg ilyesmit. A túra szervezője igen nagyvonalú volt, Malt és Neilt egy-egy filmfelvevővel ajándékozta meg, bennünket meg egy-egy Nikon fényképezőgéppel, ami akkor igen előkelő márkának számított.

Japánban épp úgy tüntetések voltak, mint bárhol, ahová mentünk,-Amerikában ott voltak a faji ellentétek, Japánban meg az egyetemisták lázongtak, de volt tüntetés a miatt is, hogy mi a Budokanban lépünk föl, amit elvileg a rituális harcművészetek számára kellett volna fenntartani. Egy ilyen helyen az erőszak ugye teljesen oké volt, a mi zenénk viszont szentségtörés.

PAUL: Tokióban hosszú időre bezártak minket a szállodába, és odahozták az árusokat, akik elefántcsont meg hasonló emléktárgyakat kínáltak. Tokióba mindenki bevásárolni megy, de bennünket nem engedtek ki az utcára. Egyszer megpróbáltam kiszökni, de egy rendőr utánam szaladt, és elkapott. Aztán amikor ragaszkodtam hozzá, hogy sétálni akarok, egész szakasz rendőr jött velem. Szerettem volna megnézni a császári palotát is, de abba már nem egyeztek bele.

NEIL: Én Johnnal szöktem ki a szállodából, Mal meg Paullal. Őket elkapták a biztonságiak, de mi eljutottunk egy piacra, ahol remekül éreztük magunkat. Ott mászkáltunk és vásárolgattunk amikor a rendőrök ránk találtak és azt mondták: „Dá-dá, rossz kisfiúk, gyertek csak szépen haza!"

PAUL: A hotelben rendeztünk egy nagy közös festőszeánszot: fogtunk egy nagy darab papírlapot, és mindenki elkezdett rá rajzolni az egyik sarkában, aztán középen találkoztunk. Unalmunkban találtuk ki. Nemrég a kezembe került: eléggé pszichedelikus összhatást kelt.

Meg kell hagyni, hogy a japánok mindent tökéletesen megszerveztek. Náluk a rendőrség már akkor rendelkezett mobiltelefonnal, és ennek volt köszönhető, hogy sikerült mindent időben lebonyolítaniuk.

RINGO: Tokióban az idő körül forgott minden, mert ez a japánok mániája. A programot percre lebontották: a szobából hét tizennégykor kellett kilépnünk, a lifthez hét tizenöt és félkor érkeznünk, a liftnek egy perc nyolc másodperc alatt kellett leérnie a földszintre, és így tovább. Tőlünk is elvárták a pontosságot, de mi sosem mentünk ki azonnal, amikor bekopogtak hozzánk, és ezzel hazavágtuk az egész időbeosztásukat. Tisztára megőrültek attól, ha a lift nem indulhatott el pontban hét óra tizenöt perc harminc másodperckor!

Mi persze direkt cukkoltuk őket. Nekünk az egész turnézás dögunalmas lett volna, ha közben nem játszhatjuk a kisded játékainkat. Japánban meg különösen, mert a szállodából csak a koncertre engedtek ki minket.

PAUL: Azt is előre eldöntötték, kinek hová kell ülnie az autóban. Nagy-Britanniában senkinek sem jutott volna eszébe ilyesmi. Amikor a koncertre hajtottunk, a rajongóinkat is igen katonásan elrendezték, és rendőrök álltak minden sarkon, nehogy már valami spontán integetés is előfordulhasson. Voltak integetésre kijelölt területek az utcán, és úgy néhány száz méterenként helyezték el azokat, akiknek szabad volt éljenezniük is.

Amikor a Budokanba értünk, meg kellett tekintenünk néhány régi szamurájöltözéket, mi meg engedelmesen rácsodálkoztunk: „Jé, milyen szép! Nahát, milyen régi!"

Azon viszont őszintén elcsodálkoztunk, amikor a koncert szervezőjének nők is átadták a helyüket, mert ez nyugaton nem fordulhatna elő.

A japán nők elképesztően alázatosan viselkedtek a férfiakkal, például felugrottak a székről azzal: "Jaj, elnézést, elfoglaltam az ön helyét?"

Amikor hazatértünk Angliába, ki-ki beszámolt erről a feleségének, illetve barátnőjének, és azt mondta: „Ezt éppen nem várom el, de nem lehetne kissé ebbe az irányba elmozdulni?" A válasz persze egyértelmű nem volt.

Ott palackzöld öltönyt viseltünk sárga inggel, mert az egyenruhát mindig is fontosnak tartottuk. A repülőn még mindenki „civilben" volt, de a megérkezésünk után egyenruhát öltöttünk, jelezvén, hogy ez itt nem négy szedett-vedett pasas, hanem maga a BEATLES, a négyfejű sárkány! És az egyenruha erősítette bennünk az összetartozás érzését.

A színpad mögül kikukucskálva láthattuk, hogy előbb bejött a rendőrség, elfoglalta a stratégiailag fontos helyeket, és csak utána eresztették be a közönséget. A nyugaton megszokotthoz képest igen visszafogottan viselkedtek, de úgy tűnt, hogy azért egész jól érzik magukat.

Előttünk egy igen fura kis japán együttes lépett föl. Akkor ők még nemigen tudták, mi fán terem a „rock and roll" - mára már egész jól megtanulták. Az egyik daluknak csak az volt a szövege, hogy „Helló Beatles, isten hozott Japánban!", ami nagyon kedves volt töltik, még ha zeneileg elég rettenetes is. Ezek után úgy éreztük, nem nagyon kell megerőltetni magunkat, hogy jók legyünk.

NEIL: Elég ciki egy koncert volt. Ott voltak azok a dzsúdósok is, akiknek a Budokan épült, és ők szentnek tartották azt a helyet. Ez volt ott a legelső rockkoncert, ami ezeknek a harcosoknak nem tetszett. Meg is fenyegették a Beatlest, ezért volt ott annyi rendőr. Meg is állapítottuk, milyen fegyelmezett nép a japán: tízezer nézőre jutott háromezer rendőr, hogy az utóbbiak mindenki mást szemmel tarthassanak.

GEORGE MARTIN: Eléggé nyugtalanító volt a helyzet. George még Németországban kapott egy fenyegető levelet: „Már csak egy hónapod van hátra." Ezért amikor Japánba ért az együttes, annyira őrizték, hogy egy lépési sem leheltek egyedül. A japán hatóság igen komolyan vette az élei veszélyes fenyegetéseket.

RINGO: A közönséget végig kordában tartották. A fotókról kiderül, hogy minden sorban volt legalább egy rendőr. Szerintem őket is izgalomba hozta a játékunk, de ennek nem mertek hangot adni.

NEIL: A közönség hosszú idő óta először hallhatta, hogy mit játszik a Beatles. Itt nem volt semmi sikoltozás, ami váratlanul érte a fiúkat, és ekkor derült ki, hogy kifejezetten hamisan játszanak, így aztán az első, a délutáni koncert elég vacakra sikeredett, de az estire már szépen összekapták magukat.

GEORGE: A nézők visszafogottak voltak, de azért fel-felugráltak a helyükről, pedig minden rendőrnél fényképezőgép volt, és mindenkit lefotóztak, akiről feltételezték, hogy föl akar jutni a színpadra.

Az ottani nézők reakcióit erősen korlátozták. De ettől függetlenül egész melegen fogadtak bennünket, csak szabályozottan, mert Japánban mindent ilyen sarkosan csinálnak. Nagyon katonás volt az is, ahogy visszatotoncoltak minket a szállóba a koncert után.

RINGO: A Fülöp-szigeteket utáltam. Ott egy csomó kölyök és több száz rendőr közé érkeztünk meg, mindenki állig fel volt fegyverezve, és az volt az érzésem, hogy bármelyik puska bármikor elsülhet.

GEORGE: Mindjárt a megérkezéskor rossz hírrel fogadtak: azzal, hogy itt tartani kell a „gorillaharcosoktól", akik ilyen lezserül öltözött martalócok voltak.

Akkoriban a Beatle-mánia miatt mi általában nem úgy szálltunk le a repülőgépről landolás után, mint más, normális utasok. A gép mindig elkocsizott a reptér legtúlsó végébe, ahol kiszálltunk Neillel együtt úgy, hogy csak a „diplomatatáskánk" volt nálunk fa borotválkozó készletünkkel meg ilyesmivel), átszálltunk egy autóba, és útlevélvizsgálat nélkül már vittek is a szállásunkra vagy a koncertre. Az útlevelek Mal Evansnél és Brian Epsteinnél voltak, akik rendesen átmentek a vámon meg az összes többi procedúrán.

Amikor azonban Manilába érkeztünk, egy pasas rögtön ránk ordított:

„Hagyják ott a csomagot! Szálljanak be ebbe az autóba!" Életünkben először erőszakoskodtak így velünk. Mindenhol másutt - Amerikában, Svédországban, Németországban vagy akárhol - a mánia ellenére mindig tisztelettel bántak velünk, mint világhírű előadóművészekkel, de Manilában már a leszállás percétől kezdve kissé ellenséges volt a fogadtatás, és ez meglehetősen ijesztőnek is tűnt.

Beszálltunk az autóba, ahogyan az a pasas parancsolta, aztán elhajtott negyünkkel.. Neilt meg otthagyta. A csomagunk is ott maradt a gép mellett, és arra gondoltam, hogy na, itt így szokás kirabolni az embert.

NEIL: Volt ott egy csomó katona, meg egy rakás rövid ujjú inges, pisztolyos bandita is. Ezek betuszkolták a négy Beatle-t egy limuzinba, és elhajtottak velük, azt sem engedték, hogy a motyójukat magukkal vigyék. Az szépen ottmaradt a földön, és volt benne egy csomó marihuána. De rám szerencsére nem figyelt senki, szépen betettem hát a táskákat egy másik limuzin csomagtartójába. aztán megkértem a sofőrt, hogy vigyen el ugyanoda, ahová a Beatles ment.

GEORGE: Elvittek bennünket a manilai kikötőig, ahol csónakra kellett szállítunk, ez elfuvarozott egy motoros jachtra, és ott betereltek egy kabinba. Párás volt a levegő, csíptek a szúnyogok, mindnyájan izzadtunk, és be voltunk tojva. Életünkben először elszakítottak minket Neiltől, Maltől és Briantől. Helyettük egy csomó felfegyverzett rendőr vette körül a kabinunkat. Egészen el voltunk csüggedve, és már nagyon bántuk, hogy elvállaltuk ezt a fellépést; semmit sem veszítettünk volna, ha kihagyjuk.

NEIL: Elvittek a móló végéig, ahol kiszálltam a kocsiból, és megkérdeztem, hol van a Beatles, mire odamutattak egy hajóra, ami tőlem mérföldekre horgonyzott a kikötő közepén. Az volt a benyomásom, hogy itt egyszerre több fegyveres testület működik az egyik elrabolta a fiúkat, mert olyanokkal akarja összehozni őket, akik nem abba a táborba tartoznak, amelyik a fellépést szervezte.

Irtó különös volt az egész, és számomra később sem derült ki, hogy végül miért vitték őket arra a hajóra.

GEORGE: Fogalmunk sem volt, mit keresünk azon a hajón, és ezt később sem tudtam meg soha. Mindenesetre egy vagy két órát töltöttünk ott, míg meg nem érkezett Brian Epstein a helybeli szervezővel, és el nem kezdtek magukból kikelve ordítozni. Egy darabig mindenki csak kiabált, aztán ismét csónakba szálltunk, visszavittek a partra, majd autóval el a szállodába.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy döngetik az ajtót, és odakinn nagy riadalom van. Valaki berontott hozzánk azzal: „Hogyhogy maguk itt vannak, és nem a palotában?" Mi meg azt kérdeztük: „Mit beszél összevissza? Eszünk ágában sincs semmiféle palotába menni!" „Dehogynem! Oda kell menniük! Kapcsolják csak be a tévét!"

Bekapcsoltuk, és valóban egyenes adás volt éppen a palotából. Egy hosszú márványfolyosó mindkét oldalán sorakoztak végig az emberek, meg egy csomó gyerek ünneplőben, és a műsorvezető kétségbeesetten kérdezte: „De hol lehet a Beatles? Még mindig nem érkeztek meg!"

Se köpni, se nyelni nem tudtunk, hihetetlen volt, de kénytelenek voltunk végignézni magunkat, amint éppen nem vagyunk ott az elnöki palotában.

PAUL: Ébredés után kimentem egyedül oda, ami afféle manilai Wall Streetnek tűnt. Egész sok fényképet csináltam, különösen mert a közvetlen közelben már egy viskóváros volt keménypapírból összetákolva. Még sosem láttam a saját szememmel ezt a „nyomorúságos viskók a felhőkarcolók tövében” témát, és rögtön ráharaptam, sőt vettem is a nyomornegyedben néhány festményt emlékbe, aztán visszamentem ebédre a szállodába.

Addigra a többiek is felkeltek, és mind együtt voltunk a szobában, amikor hirtelen azzal jött mindenki, hogy miért nem vagyunk már az elnöki palotában, hát nem emlékszünk, hogy meg volt beszélve? Mi meg mondtuk, hogy nem, nem, nem. Akik ezt meg akarták volna szervezni, nem voltak valami bizalomgerjesztők, ugyanúgy néztek ki, mint a többi manilai martalóc.

Nem nagyon zavartattuk magunkat, mert addigra megszoktuk, hogy ahány ház, annyi szokás, és láttuk, hogy itt lezserre lehet venni a figurát. Amikor tovább dörömböltek az ajtón, hogy induljunk már végre, mi kiordítottunk, hogy hagyjanak már békén, mert ma szabadnapunk van.

Az csak később tudatosult bennünk, hogy magával Imelda Marcos-szal kellett volna találkoznunk aznap, és hogy valaki csakugyan meghívott minket előzőleg, de mi abban a hitben voltunk, hogy ezt a meghívást a kellő udvariassággal visszautasítottuk.

Csakhogy erről a tévéműsor vezetője nyilván nem értesült, mert az egész ország füle hallatára kijelentette: - Az ország első asszonya itt várakozik a többi előkelő hölggyel együtt, hogy pár percen belül fogadhassa a híres popegyüttest. - Akkor már felfogtuk, hogy itt mindenki két malomban őrölt, és a rendezők azt mondták, vágjuk be magunkat egy limuzinba, még mindig nem késő odamenni, de mi megmakacsoltuk magunkat, hogy szabadnapunk van, és nem mozdultunk, sőt még a tévét is elzártuk.

RINGO: Nekem személy szerint fogalmam sem volt róla, hogy Marcos asszonyhoz lennék hivatalos ebédre. De kiderült, hogy volt ilyen meghívás, csak ezt Brian Epstein lemondta. A manilai szállodában John volt a szobatársam, és ébredés után letelefonáltunk a portára egy kis szalonnás rántottáért meg a napisajtóért, mert mindig szerettük elolvasni, mit írnak rólunk.

AZTÁN CSAK HEVERÉSZTÜNK ÉS CSEVERÉSZTÜNK TOVÁBB AZ ÁGYBAN, ÉS VÁRTUNK A REGGELIRE, AMI CSAK NEM JÖTT, ÍGY MÉG EGYSZER LESZÓLTUNK ÉRTE, DE AKKOR SEM HOZTÁK, ERRE BEKAPCSOLTUK A TÉVÉT, AHOL ÉPPEN MARCOS ASSZONY SIKOLTOZTA, HOGY Ml MILYEN RÚTUL BECSAPTUK ŐT, ÉS MINDEN KAMERA A MI HŰLT HELYÜNKET MUTATTA AZ EBÉDLŐASZTALNÁL, MEG A KISGYEREKEKET, AKIK AZÉRT BÖMBÖLTEK, MERT A CSÚNYA BEATLE BÁCSIK NEM JÖTTEK EL, PEDIG MEGÍGÉRTÉK. KÖZBEN MEG Ml ANNAK RENDJE ÉS MÓDJA SZERINT LEMONDTUK A MEGHÍVÁST.

NEIL: Úgy emlékszem, valóban kaptak elnöki meghívást, de Brian telexen vagy táviraton lemondta a megjelenést, mert úgy gondolta, hogy ez fölösleges politikai állásfoglalás lenne a Beatles részéről. Csakhogy ezek a filippínók úgy tettek, mintha nem kapták volna meg az értesítést.

Az érkezésünk másnapján éppen reggeliztem, amikor a tévéből kiderült, hogy Imelda Marcos nagy bulit rendezett gyerekeknek, ahová a Beatlest is várják, méghozzá öt percen belül. Ők összenéztek, és vonogatták a vállukat, mert nem értették a dolgot, és aztán nem is mentek el.

Amikor vége volt az adásnak azzal, hogy a Beatles távolmaradt, sokan nagyon morcosan kezdtek: viselkedni, mire megkérdeztük Briant, mi volt ez az egész. Ő azt mondta-. „Én mondtam le a látogatást, mert úgy gondoltam, hogy semmi keresnivalótok a palotában."

Ezek után azonban pokol lelt az életünk a Fülöp-szigeteken. Három napig nem jutottam élelemhez. Illetve hoztak nekünk egyet-mást, de az mind ehetetlen volt, a tej például valahogy olyan darabos volt. Talán aludttej vagy mi lehetett. Egyszer meg rendeltünk egy komplett ebédel, amit fölhoztak a szobába, de mikor leemeltük a fedőt a tálcáról, és a szag megcsapta az orrunkat, tudtuk, hogy ezt a kaját meg sem bírjuk kóstolni.

Paul és én ott is kiszöktünk a szállodából nem is tudom, bátorság volt-e ez, vagy felelőtlenség vagy csak naivitás. Beszálltunk egy kocsiba, és mérföldeket autóztunk — úgy öt percig Manhattanre emlékeztetett, de aztán hirtelen átment nyomornegyedbe, azon túl meg homokos tengerpartra értünk. Vettünk néhány festményt, a strandon üldögéltünk egy kicsit, és elszívtunk egy kis füvet, aztán visszamentünk a szállodába, ahol már mindenki fel volt bolydulva, különösen a biztonságiak, hogy hol a fenében voltunk, és egyáltalán-, hogy tudtunk kijutni?

Mindenki azt mondja, hogy a Fülöp-szigeteki fellépés kudarc volt, ezzel szemben a valóság az, hogy a két koncertnek a Marcos-affér ellenére összesen 1oo ezer nézője volt, és azok meglehetősen jól érezték magukat. Megjeleni ott is egy csomó fegyveres bandita, akikről végül kiderült, hogy semmi közük a hadsereghez, de úgy tűnt, ők inkább a közönséget akarják cseszegetni, mint a Beatlest.

A lobbi stimmelt, kivéve, hogy a sofőr nem talált el elsőre a fellépés színhelyére, meg hogy az öltözőben oltári nagy kupleráj volt.

GEORGE: Magával a koncerttel is volt egy óriási probléma. Brian Epstein arra szerződtetett minket, hogy valami több ezer fős stadionban lépjünk föl., de amikor megérkeztünk, a hely inkább úgy nézett ki, mint a montereyi popfesztivál: voltak ott vagy kétszázezren, és mi rögtön arra gondoltunk, hogy a szervezők rajtunk akarják megszedni magukat. Hullafáradtan értünk vissza a hotelbe, még bennünk volt a repülés is. Arra már nem emlékszem, hogy utána mi történt, amíg meg nem jöttek az újságok, és nem láttuk magunkat a tévéhíradóban.

PAUL: Másnap reggel valaki behozott egy újságot, amelynek a címlapján az állt öles betűkkel: A BEATLES PACKÁZIK AZ ELNÖKKEL. Istenem, gondoltuk, ezt igazán nem akartuk, legfeljebb majd bocsánatot kérünk.

Úgy volt, hogy aznap délelőtt elrepülünk Manilából, és távozáskor elég hűvösen bántak velünk a portán, végül úgy oldalogtunk el, mint aki nem fizetett.

RINGO: Elég rémesen kezdődött az a nap: „Rajta, ki az ágyból, csomagoljatok! Elmegyünk innen!" Amikor pedig lementünk, senki sem segített az autóba vinni a cuccainkat, és a konvoj helyett, amivel jöttünk, visszafelé csak egy szál motoros rendőr kísért.

GEORGE: Úgy kommentálták az esetünket, hogy A BEATLES PACKÁZIK AZ ELNÖKI CSALÁDDAL. Senki sem mutatott rá, hogy mi nem is tudtunk az egészről. Valójában nem mi ráztuk át Marcos aszszonyt, hanem minden bizonnyal az ottani szervező. Később mégis úgy nyilatkozott rólunk: „Sosem voltak szimpatikusak nekem, és a zenéjüket sem szeretem!"

ELLENÜNK FORDULT AZ EGÉSZ ORSZÁG. AMIKOR A REPTÉRRE AKARTUNK MENNI, MINDENKI CSAK KIABÁLT VELÜNK, ÉS SENKI SEM AKART KIVINNI BENNÜNKET,- ELEINTE ÚGY TŰNT, HOGY OTTRAGADUNK.

Végül aztán valaki nagy nehezen kerített két autót, az egyikbe bepakolták a cuccunkat, a másikba beszálltunk mi, és a reptérre hajtattunk. Két dolog kísért végig minket: a hatóság dühe és a Beatle-mánia, amit ott is a fiatalok képviseltek.

NEIL: Komolyan akadályoztak bennünket. Útban a reptér felé egy katona többször is körbeküldött minket egy körforgalomban, míg rá nem szóltam a sofőrre, hogy ugyan hajtson már tovább.

PAUL: Amikor kiértünk a reptérre, leállították az összes mozgólépcsőt, gyalog kellett fölmennünk rajtuk. „Mi a gond?" - kérdezgettük, mert nem értettünk semmit. „És ki viszi majd a csomagokat? Itt egyáltalán nincs hordár?" Úgy tűnt, azt akarják, hogy mi magunk cipekedjünk. Na jó, gondoltuk, az se baj, csak kiszabaduljunk már innen egyszer.

NEIL: Senki sem akart segíteni a rengeteg felszerelés cipelésében, úgyhogy elindultunk vele a mozgólépcsőn, de azt is leállították. Megvárták, amíg felhurcolunk mindent gyalog, aztán újraindították a lépcsőt. Tovább bonyolította a dolgot, hogy a Beatles Delhibe repüli, a cuccot viszont vissza kellett küldeni Angliába. A check-innél hiába mondtuk a személyes holminkra, hogy „ez Delhibe megy", azt is az Angliába küldendő csomagokhoz rakták. A végén Mal átugrott a pulton, és ő válogatta széjjel.

GEORGE: Mindnyájan erősítőket is cipeltünk a táskánk mellett, mert senki sem segített, ugyanakkor a Beatle-mánia megnyilvánulásait is el kellett viselnünk, mert volt, aki mindenáron meg akart érinteni bennünket, mások meg inkább meg akartak volna verni, és irtó nehezen tudtunk bejelentkezni a gépre.

Végtelenül hosszan álltunk a check-innél. Végül nagy nehezen bejutottunk az óriási tranzitba, ahol azonban megint megjelentek azok a rövid ujjú inges banditák, akik ránk ripakodtak, mihelyt megérkeztünk Manilába. Malen és Neilen kívül Alf Bicknell is segített nekünk, és őt az egyik ilyen gengszter megütötte.

Néhányan odajöttek hozzánk, elkezdtek lökdösődni, és azt kiabálták, hogy menjünk onnan. Ellökdöstek valahová, egy időre békén hagytak, de aztán jött még néhány, és visszalökdöstek az előbbi helyre. Én próbáltam mindenkit szemmel tartani, és mindig előttük menni, hogy ne érjenek hozzám, de így is rémes volt; végül megláttam néhány buddhista szerzetest, és mögéjük bújtam el.

RINGO: Végig az úton ordítoztak azok, akik megharagudtak ránk, a reptérre érve pedig már köpködni is kezdtek, leköplek bennünket, és ekkor történt meg az a híres eset, hogy Johnnal együtt apácák háta mögé bújtunk el, mert azt gondoltuk, ez egy katolikus ország, az apácákat talán csak nem fogják bántani.

JOHN: Útban a reptérre sokan integettek nekünk, de láttam közöttük néhány idősebb embert is, akik inkább fújoltak. Amikor a repülőtéren ránk támadtak, egészen elképedtem. Az jutott eszembe, hogy ezek meg fognak verni, ezért megindultam három apáca és két szerzetes felé, hátha akkor békén hagynak. Ha jól emlékszem, mást nem csináltak velem, csak lökdöstek, de amennyire észnél voltam, tőlem akár belém is rúghattak.

„Maga csak közönséges utas!" - kiabálták, mire mi visszakérdeztünk: „Miért, itt a közönséges utast rugdosni szokás?'’ Vagy öten lehettek, akik rugdosódtak és fújoltak, én meg ijedtemben szintén elkezdtem lökdösődni, de csak nagyon finoman, és mindig igyekeztem kitérni az útból."

Brian cseszte el az egészet. Neki adták át a meghívást, és ő is utasította el, és nem szólt róla nekünk. Másnap meg mindenki úgy viselkedett velünk, mintha nem mondtuk volna le, ezért molesztáltak minket a reptéren, és ezért nem segítettek vinni a csomagokat. Félelmetes volt.

PAUL Eléggé be voltunk ijedve. Szerencsénkre az erőszak nagyrészt a segítőinkre irányult. Ha jól emlékszem, Alfet lehajították egy lépcsőn, de egyébként nemigen csapott át a dolog nyílt agresszióba.

Éreztünk némi bűntudatot, de azt nem, hogy mi lennénk a hibásak. Most, hogy már többet tudok arról a rendszerről, világos, hogy mi történt: úgy tettek, mintha egy elnöki meghívást nem lehetne visszautasítani, magukban meg eldöntötték: „Nem jönnek el? Úgy is jó, akkor megingatjuk őket!

A reptér egyik zugában volt néhány apáca, és amikor kezdett elszabadulni a pokol, mert kintről a taxisofőrök már döngették az üvegfalat, akkor odamentünk az apácákhoz. (Kár, hogy senki sem készített rólunk fotót, milyen szépek lettünk volna az apácákkal együtt! Illettünk egymáshoz, mert ők is feketében voltak, mi is.) Mögéjük bújtunk el, mert úgy gondolkoztunk: „Faszkalapok, ha el akartok kapni minket, először szét kell vernetek az apácákat. Azt talán mégse meritek megtenni!’’

A nővérek igazából nem védelmeztek bennünket, csak ácsorogtak ott csodálkozva, de amint odébbmentek, mi mindig a nyomukban maradtunk.

NEIL: Azok a hawaii blúzos banditák összevissza lökdösődtek és hadonásztak. Rettenetes volt. Végül szerencsére senki sem sérült meg komolyabban, de szerintem csak azért, mert nem tanúsítottunk komoly ellenállási, hanem hagytuk magunkat lökdösni. Volt annyi eszünk, hogy ne üssünk meg senkit.

Azt hiszem, ha elkezdünk akkor verekedni, nagyon elfajulhattak volna a dolgok. Nagyon kényes helyzet volt, ilyen vagy ehhez hasonló nem fordult elő velünk sem azelőtt, sem azóta.

GEORGE: Végül bemondták, hogy indul a gép, és felszállhattunk rá -isteni érzés volt, amikor fölértünk a fedélzetre. Megkönnyebbültünk, de aztán idegeskedhettünk megint, mert a gép csak nem akart felszállni.

Vártunk, aztán azt halljuk a hangszóróból, hogy Epstein, Evans és Barrow úr (Tony, az akkori sajtófőnökünk) szálljon le. Muszáj volt elhagyniuk a gépet, és mind nagyon be voltak ijedve.

Amikor Mal elhaladt mellettem a folyosón, elsírta magát, és odaszólt nekem: „Mondd meg Lilnek, hogy szerettem." (Lil volt a felesége.) Már felkészült arra, hogy a gép elmegy velünk, ő meg ottragad Manilában. Senki sem tudta, mi jöhet még, de a legrosszabbat is el tudtuk képzelni.

PAUL: Amikor felszálltunk a gépre, örömünkben megcsókoltuk az ülést. Úgy éreztük, mintha menedékhelyre érkeztünk volna. Olyan országból menekültünk, amelynek nem ismertük a játékszabályait, de a jelek szerint a fegyverek jelentették a törvényt.

Aztán jött az a bejelentés. Tony Barrow-nak vissza kellett mennie az oroszlánbarlangba, és valami „távozási illetéket" fizettettek ki vele, amit szerintem ott helyben találtak ki. Különös módon az illeték megegyezett a fellépéseink bevételével, úgyhogy végül azt hiszem, csupán erre ment ki a játék.

GEORGE: Nem tudom, meddig ültünk ott, de óráknak tűnt. A valóságban biztosan nem volt annyi, legfeljebb egy óra, csakhogy ez a fullasztó hőségben többnek tűnt.

Végül aztán visszajött mindenki, az ajtót lezárták, és engedték fölszállni a gépet. Elvették azt a pénzt, amit a koncerttel kerestünk, de nem bántuk, mert az volt a fő, hogy végre megszabadulhattunk. Gyűlöltem akkor a filippínókat.

PAUL: Emlékszem, amikor hazaértünk, egy újságíró megkérdezte George-tól, hogy tetszett a Fülöp-szigetek, mire azt mondta: „Ha lenne atombombám, ledobnám rájuk."

Csakugyan elég szerencsétlenre sikerült látogatás volt, de végül nem lett rossz a kimenetele, mert amikor megtudtuk, mit művelt Marcos és az ő Imeldája a saját népével, már egyáltalán nem bántuk, ami történt. Sőt! Lehet, hogy rajtunk kívül senki a világon nem mert dacolni Marcosszal. Persze erre csak évekkel később jöttünk rá, amikor már kissé tájékozottabbak lettünk a politikában.

RINGO: Mi már arra is gondoltunk, hogy börtönbe zárnak minket, ami nem is lett volna lehetetlen, hiszen ott akkor diktatúra volt. A diktatúrában pedig bármi bárkivel megtörténhet. El is határoztuk, hogy semmi szín alatt nem leszünk hajlandók elhagyni a gépet. Végül a többieket is visszaengedték, de elhatároztam, hogy soha többe nem teszem be a lábamat Manilába.

NEIL: Azt hiszem, ez az élmény meglehetősen elvette a fiúk kedvét a turnéktól. Hogy úgy mondjam, ez lehetett az utolsó szög a turnék koporsójában.

GEORGE MARTIN: Amikor elhagyták az országot, mind arra gondoltak.: „Soha többé. Elég volt." Akkor közölték Briannel, hogy nincs több turné. Csakhogy Brian ezzel válaszolt. „Már meg ne haragudjatok, fiúk, de még le van kötve egy fellépés a Shea stadionban. Ha azt lemondjátok, egymillió dollárt veszítünk." Hoppá! Így aztán mégiscsak felléptek a Shea-ben.

JOHN: SOHA TÖBBÉ NEM ÜLÖK OLYAN REPÜLŐRE, AMELYIK ÚTBA EJTI A FÜLÖP-SZIGETEKET. SŐT MÉG AZ ORSZÁG FÖLÖTT SEM VAGYOK HAJLANDÓ ÁTREPÜLNI, TÖBBÉ SEMMIFÉLE BOLONDOKHÁZÁBA NEM TESZEM BE A LÁBAMAT.

GEORGE: Még a turné előtt megbeszéltem, hogy a Fülöp-szigetekről Londonba visszatérve megállók Indiában, mert egyrészt egyszerűen kíváncsi voltam rá, másrészt akartam venni egy jó szitárt. Megkértem Neilt, hogy tartson velem, mert nem szívesen maradtam volna magamra Indiában. Beleegyezett, és mi eleve úgy vettük meg a jegyünket, hogy megszakítjuk az utunkat Delhiben.

Aztán valahol útközben, talán London és Németország vagy Hamburg és Tokió között a többiek sorra jelentették be, hogy ők is jönnének Indiába. Amikor viszont Delhibe érkeztünk, nyilván a manilai élmények hatására lelohadt bennük a kíváncsiság, csak az érdekelte őket, hogy minél előbb hazajussanak.

Bevallom, hogy ez nekem is megfordult a fejemben, nekem is nagy kedvem lett volna hazatérni. De ha már egyszer ott voltam Delhiben, ahová eleve készültem, arra gondoltam: „Nem lesz itt semmi baj, hiszen Indiában a kutya se ismeri a Beatlest. Majd szépen besurranok az országba, és lesz egy kis nyugalmam."

A többiek azt mondták erre: „Nézz csak körül, majd otthon találkozunk." Csakhogy aztán azzal jött oda a stewardess, hogy mindegyikünknek le kell szállnunk, mert a törölt londoni jegyeket időközben mind eladták.

Leszálltunk hát mindnyájan. Éppen éjszaka volt, a csomagjainkra vártunk, és akkor várakozásommal ellentétben rá kellett jönnöm, hogy a hírünk már mindenhová eljutott, mert a szögesdróton túl egy csomó barna bőrű alak azt kiáltozta: „Beatles! Beatles!", és mindenhová utánunk akartak jönni.

Beszálltunk egy kocsiba és elhajtottunk, de sokan követtek kis robogókon, főleg turbános szikhek, és változatlanul a nevünket kiabálták. Akkor arra gondoltam: "Jaj, ne! A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük; de a Beatlesnek nincs hová fejét lehajtani."

Delhi furcsa benyomást tett rám, de azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Különösen Új-Delhi meglepő, amit mi britek építettünk, mert csupa széles, négysávos utca van benne, meg sok helyütt körforgalom. Csakhogy ezeken az európai helyeken valóságos tömeg volt, a körforgalom közepén százak ültek a sötétben, kis csoportokban, és az idősebbek pipáztak. Tele volt emberrel az utca, és azon morfondíroztam, mi van, talán valami nagy meccs volt valahol, vagy történt valami katasztrófa, hogy ennyien nyüzsögnek itt? De aztán rájön az ember, hogy ott ebben nincs semmi különös, egyszerűen ilyen sokan vannak, és kész.

Másnap megvettem a szitáromat. Házhoz hozták, mert ott sem volt egyszerű elhagynunk a szállodát. Bizonyos Rikhi Ramtól vásároltam, akinek még ma is megvan a boltja Delhiben.

Autóba szálltunk, hogy körülnézzünk a városban. Elég sok meglepő dolgot láttunk. Az ötvenes évekből való Cadillacekkel mentünk, és először egy kis faluban szálltunk ki a Nikonjainkkal,- ott döbbentem rá először, mi is az a nyomor. Egy csomó kisgyerek vett körül minket, teljesen belepték őket a legyek, és baksisért könyörögtek. Kiderült, hogy a mi Nikonjaink többet érnek, mint amennyit a falu összes lakója egész életében megkeres.

RINGO: Mindnyájan először jártunk Indiában, és egész érdekes volt, csak az nem tetszett, amikor elmentünk egy British Airways által szervezett kirándulásra, és azt láttuk, hogyan mernek tevével vizet - a szerencsétlen állatnak örökké körbe kell járnia, hogy vizet fakasszon. Azt már ránézésre meg lehetett mondani Delhiben, hogy ki dolgozik a British Airwaysnek, mert csak ők viseltek nyakkendőt, holott 300 fok meleg volt árnyékban. Egyiküknek az a mókás ötlete támadt, hogy felül a szegény teve hátára, ezért eléggé megharagudtunk rá,- nem elég annak a szerencsétlen párának, hogy egész életében csak körbejár?

A legjobb élményem az volt Delhiben, amikor elmentünk bevásárolni, Jókora elefántcsont sakkfigurákat kínáltak, amiket akkor drágállottunk; ha megvesszük, ma már egész vagyont érnének. De nem bánom, hogy nem vettük meg, mert már akkor is elleneztük az elefántcsonttal folytatott kereskedést.