Apa mobiljában a nagyi „mama”-ként szerepel. A nagyi gyakran a legalkalmatlanabb pillanatokban tud telefonálni.
Egyszer például apa értekezletet tartott a gyárban, és a viháncoló eladólányokat osztotta ki éppen az értékesítési osztályról; máskor meg iddogált a barátaival, és az öt cimbora már a harmadik palack Maotai- nál tartott, a különteremben vágni lehetett a füstöt; de volt még ennél is kellemetlenebb, történetesen, hogy apa nővel volt az ágyban, anyával, vagy más, szegről-végről ismert nőcskével. Egy szó, mint száz, amikor apa már-már az élvezetek csúcsán jár, a telefonból megszólal az „Oh, az a csodálatos jázminvirág...”, amitől persze egy szempillantás alatt lelohad, s amikor megbizonyosodik róla, hogy valóban ő az, a „mama”, a maradék férfiassága is elszáll, elgyengül, lebeg, akár egy toll, de azért felveszi a telefont, némán megköszörüli a torkát, s miután kiér a folyosóra, beleszól: – Igen, mama.
A nagyi a vonal túlsó végén rángatja a telefonvezetéket, csak úgy, ahogy a fiát is rángatja vég nélkül. S amint apa meghallja, hogy „Halló, Shengqiang!”, rávágja, hogy „Halló, mama, mondjad!”, azután a falnak dőlve, a folyosó szemközti falától kevesebb, mint másfél méterre, a nagyitól meg csupán néhány utcányira hallgatja a „mamát”. – Igen mama, tudok róla, ne is foglalkozzál vele, majd én elintézem! – mondja befejezésképpen.
Miután leteszi a telefont, visszamegy a szobába. De ezalatt a néhány perc alatt minden megváltozik: az eladólányok női csacskaságokról csevegnek, a haverok sms-eket küldözgetnek vagy cigarettáznak, és a nője bőrkeményedést kapirgál a sarkáról az ágyon összegömbölyödve; apa pedig köhint, becsukja maga mögött az ajtót, hátha befejezheti, amit félbehagyott.
Csak egy eset képez kivételt, mégpedig, ha az ágyban a nő ne adj’ isten éppen anya, mert ilyenkor elkerülhetetlen, hogy néhány szót váltsanak a nagyiról.
– Már megint miért keresett a mama? – kérdezi anya.
Apa odamegy az ágyhoz, leveszi a papucsát, lefekszik, befészkeli magát a takaró alá, s csak azután szólal meg: – Jaj, ne is törődjél vele!
És ezt követően folytatják onnét, ahol abbahagyták.
Apa valamivel később magára kapja bordó csíkos ingét, és miután kiér a folyosóra, Zhu Chenget hívja: – Merre jársz? Oké, gyere értem!
Leteszi a telefont, és elindul lefelé, de két emelet között megtorpan, mintha eszébe jutna valami, s egy sor trágárság szalad ki a száján: – Hogy a franc esne belétek! – És folytatja tovább: – Elhúzhattok mind egy szálig a búsba! Szarházi banda! De egy nap kicsinállak még benneteket! – Szitkozódik az ötödiktől a harmadikig, a harmadiktól a földszintig, a ház előtt megáll, rágyújt, de ekkor már látja is a távolból közeledő koromfekete Audit, Zhu Cheng ül a volánnál. Eldobja a cigit, rátapos a csikkre, kinyitja a hátsó ajtót, behuppan a kocsiba, és így szól: – Az Elegáns Udvarba.
Zhu Cheng forgatja a kormányt, az autó a Nyugati utca felé gurul. Kereszteződéshez érnek, apa kinéz az ablakon: az úttesten egymás hegyén-hátán tolonganak az emberek. Amióta megnyílt itt a Mennyei Gyönyör Áruház, mindenki fittyet hány a forgalmi rendre. Fiatal szerelmespár összeölelkezve andalog át előttük az úttesten, egy csomagokkal jócskán megpakolt fiatalasszony nem figyel a gyerekére, így a kisfiú kis híján felkenődik a visszapillantó tükörre. Zhu Cheng beletapos a fékbe, de még így sem sok választja el attól, hogy elgázolja mindkettőjüket. Kidugja fejét az ablakon, és az őseikkel együtt melegebb éghajlatra küldi őket.
– Zhu Cheng, ne dühöngj már! – szól apa a hátsó ülésről.
– Főnök, ezek megérdemlik, hogy leordítsam a fejüket. Hogy lehetnek ilyen fenemód biztosak abban, hogy nem merem kilapítani őket? – Zhu Cheng apró kormánymozdulatokkal araszol az embertömegen keresztül előre. – Új szelek fújnak! A cipősök félnek a mezítlábasoktól, az autósok meg a gyalogosoktól – nyilatkoztatja ki apa. – Hát épp ez az! – vágja rá Zhu Cheng. – Csürhe egy népség ez a kínai! Váltanak még néhány mondatot, amikor is elérkeznek a Halhatatlanok hídjához. Három éve parkot létesítettek itt, a poshadt vizet lecsapolták, a területet meg feltöltötték. Apa a parkban összegyűlt embereket nézi: vannak, akik beszélgetnek, mások meg csöndben üldögélnek. A nagyi nincs közöttük, természetesen. Apa előhúzza a mobilját, és megnézi, mennyi az idő.
Az Elegáns Udvar kapujánál azután így szól: – Zhu Cheng, ne hajts be, menj haza nyugodtan, ma este nincs szükségem az autóra, majd hazasétálok!
– Megvárlak, ne kelljen már gyalogolnod! – válaszolja Zhu Cheng kötelességtudóan. – Nem távolság, majd sétálok. És ne vidd vissza az autót a gyárba, holnap reggel nyolckor vegyél fel! – adja ki az ukázt apa, azután nyitja az ajtót, és kiszáll a kocsiból. Már két éve annak, hogy nagyapa meghalt, tavaly Holdújévkor pedig a nagyi házvezetője, Tang néni jelentette be, hogy a fia és a menye azt szeretné, ha otthon vigyázna az unokára, s nem sokkal utána szedte is a cókmókját, és visszaköltözött vidékre. A nagyi meg folyton csak azt hajtogatta, hogy úgysem találna kedvére valót, s ezért valójában meg sem próbált keresni valakit a helyére – hát így történhetett meg, hogy azóta egyedül él a három hálószobás-két nappalis régi családi lakásban, s ráadásul még bejárónője sincs. De ő nem akar mást, mondogatja, csak csöndet és nyugalmat.
Az elmúlt egy évben a nagyi nagyon lefogyott, centiről centire ment össze, hogy ez már apának is szemet szúrt. Apa felment a harmadikra, elővette a kulcsát, és kinyitotta az ajtót. Mint általában – tíz alkalomból nyolcszor –, most sem látta meg azonnal a nagyit a lakásban, amely telis-tele volt könyvekkel, folyóiratokkal és újságokkal, mintha hónapok óta nem lakná senki.
– Mama! – kiabált apa nagyinak. – Mama! – kiáltotta el magát még egyszer, mintha megrettent volna a nagy csendtől. – Jövök, jövök már! – szólt vissza a nagyi, miközben előbukkant valamelyik hátsó szobából. – Shengqiang, hát te vagy az? – Igen, megjöttem – mondta apa, és már indult is kifelé az erkélyre a hamutálcáért, amit a nagyi tett mindig ki az orchideás kaspó mellé. Visszament a nappaliba, a hamutartót letette a teázóasztalkára, rágyújtott, azután leült a kanapéra. – Már megint dohányzol! – szólt rá a nagyi fejcsóválva a rattanfotelból, amelybe időközben betelepedett. – Jaj, kérlek, ne foglalkozz már velem!
– Hát ha én nem, akkor ki?
– Igen, igazad van – hagyta rá apa, s beleszívott a cigarettába. – Valamit meg akarok beszélni veled! – kezdte a nagyi.
Apa, miközben hallgatta, alaposan szemügyre vette. Haja rég hófehér volt már, de mindig gondosan besütötte, szép rendben sorakoztak a hajcsigák a feje búbján. Halványzöld selyem, bélelt kabátkát és szürke alapon fehér mintás selyemszoknyát viselt, csak egy testszínű bokaharisnya volt még rajta, a lábszára térdtől lefelé szabadon volt, szürkésfehér bőre petyhüdten csüngött, mintha a lábikráját vagy fél tucat súly húzná lefelé.
Apa gondolatai elkalandoztak: arra a konkrét pillanatra gondolt, amikor legelőször nyilallt belé, hogy a nagyi megöregedett.
1996-ban, vagy talán ‘95 március-április tájékán a nagyi egyszer csak fejébe vette, hogy apa vigye el Chongning járásba, a Körtevirág-völgybe, hogy megnézhesse a fák virágzását. Amikor odaértek, egymás hegyén-hátán tolongtak ott az emberek, a nagyi gondterhelt arccal szemlélte a kocsiból a tömeget. Zhu Cheng, aki akkoriban került hozzájuk, és a Santanát vezette, az igazat megvallva nem volt valami jártas a sofőri teendőkben. Miután leparkolta a kocsit, nem moccant, mint aki a vezetőülésben gyökeret eresztett, ezért apa sietett a nagyi segítségére: megfogta a nagyi bal kezét, másik kezével a vállát támasztotta, s kisegítette a kocsiból.
És apa számára ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, a nagyi megöregedett. A ruhán keresztül is érezte a válláról fonnyadtan csüngő bőrt, amely minden mozdulatra megremegett. Teljesen kétségbe ejtette a felismerés, döbbenten, földbe gyökerezett lábbal állt; már a nagyi sem hagyhatta szó nélkül: – Shengqiang, engedj már, moccanni sem tudok, ha elállod az utat!
Apa hátrébb lépett, engedte, hadd menjen, és csak nézte hátulról, ahogy a nagyi a Körtevirág-völgy felé lépked. – Mama – szólt utána.
A nagyi megállt, hátranézett, arcán nem volt semmi furcsa vagy szokatlan, ugyanolyan volt, mint néhány perccel előtte, apa mégis csüggedten szemlélte.
– Menjünk! – mondta a nagyi.
És ezután megnézték a virágzó körtefákkal teli völgyet. Igen, most már biztos, hogy ‘95-ben és nem ‘96-ban történt mindez, de már otthon, Pinglében.
– Mégsem kéne elválnod Anqintól – szólt egyszer csak a nagyi –, semmi jó nem származik belőle! Kétségtelenül hibázott, de térden állva kért bocsánatot tőled. Mit akarsz még, hagyd már! Engedj, s légy nagyvonalú! Válás... mit gondolnak majd rólunk az emberek, és mit mondok majd a szüleinek? – Hmm – hümmögött apa szórakozottan, bizsergett a jobb karja, ezzel volt éppen elfoglalva. – Hallod, amit mondok, Shengqiang? – szegezte apának a kérdést a nagyi, mivel jó idő elteltével sem érkezett tőle válasz. – Hmm. Igen, így igaz – zárta végül rövidre apa, elnyomta a cigit, tekintetét a nagyi lábszáráról az arcára emelte, s bólintott. – Most menj, én még olvasok egy keveset, azután lefekszem! – Jó, de ne maradj fenn sokáig, mama! – mondta egykedvűen apa.
Kinn, a lépcsőházban apa megtorpant egy pillanatra, azután elindult felfelé. Az ötödiktől nem vezet tovább lépcső, dupla szárnyú ajtó állja az utat. Amikor apa odaért az ajtóhoz, elővette a mobilját, az első csengetésre felkapta valaki.
– Nyisd ki az ajtót! – mondta apa.
Egy pillanat múlva az ajtó kinyílt. Csinos lány állt ott, Zhong Xinyu, aki nemrég fésülködhetett, mert csillogóan fekete haja tökéletes keretbe foglalta finom ívű arcát. Nagyon szép volt.
Apa elmosolyodott, bement a lakásba, és bezárta maga mögött az ajtót.
Apa telefonjában Zhong Xinyu állandóan más néven szerepelt. Hónapokig Zhong Zhong volt, azután néhány hétig Zhong Jun, végül apa ugyanúgy mentette el a számát, mint a haverjáét, Zhong Shizongét: „Zhong bátyám” néven. Történt egyszer, hogy apa éppen otthon vacsorázott, amikor egyszer csak megszólalt az asztalon heverő mobilja. Nem kapta fel azonnal, így anya is láthatta a kijelzőn megjelenő nevet.
– Zhong az – szólt oda apának.
– Hé – szólt bele apa a telefonba, és rögtön utána folytatta: – Zhong bátyám, hát te vagy az? Én éppen eszem... igen, itthon... hogy menjünk madzsongozni? Zhong Xinyunek elakadt a szava.
– Vacsora után még el kell mosogatnom. – mondta nevetve apa. – Ezzel letette a telefont.
– Jó ideje nem hívott az öreg madzsongozni, nem igaz? – mondta anya.
– De bizony – csippentett fel a pálcikájával egy falatka zöldpaprikás padlizsánt apa. – Mosogatás után majd átugrom hozzá, és meghívom valahová. – Menj, ha végeztél az evéssel! – pillantott rá anya a szeme sarkából. – Látszik, hogy a madzsongozás puszta gondolatától is teljesen be vagy már zsongva, hagyd, majd én elmosogatok. És apa így mindenféle magyarázkodás nélkül ellóghatott otthonról, útközben pedig végig az járt a fejében, hogy ez a „Zhong bátyám” egyszerűen zseniális.
Később, de még aznap este Zhong Xinyu rá is kérdezett: – Ezek szerint akkor én vagyok a „Zhong bátyád”?
– Ühüm! – hümmögte apa, de közben teljesen belefeledkezett a lány mellének simogatásába. Zhong Xinyu melle nem számított különösen nagynak, de mindig kellemesen hűs volt az érintése, mintha öreg jádét borított volna be apa a tenyerével. – Akkor szólíts is így! – kérte apát Zhong Xinyu vigyorogva. – Zhong bátyám – engedelmeskedett apa.
– Szófogadó kis Xue! – tréfálkozott Zhong Xinyu, és teli szájjal nevetve fenekét az égbe meresztette, mellével pedig apához simult. Az igazat megvallva apa épp ezt a gyermetegséget szerette nagyon Zhong Xinyuben, mégis, leginkább szeretkezés közben, nem túl kedvesen gyakran „buta cafkának” meg más hasonlónak nevezte. De Zhong Xinyu egyáltalán nem haragudott érte, sőt egyre inkább rászolgált ezekre a „becenevekre”.
Már két éve annak, hogy összeszűrték a levet apával, s tulajdonképpen nagyapának is része volt abban, hogy összejöttek.
Három hónappal nagyapa halála előtt – aki nem sokkal előtte töltötte be a nyolcvannégyet, a nyolcvanötödikben járt, a nagyi meg a hetvennyolcadikban – a holdnaptár szerinti újév első napjaiban egyik reggel, valamikor még nyolc előtt megcsörrent apa telefonja.
Apa és anya még aludtak, mindketten a telefoncsörgésre riadtak föl.
Apa félálomban a telefon után nyúlt, és amikor meglátta, hogy a nagyi az, ingerültségét palástolva szólt bele a telefonba: – Igen, mama.
A nagyi a vonal túlsó végén szívszaggatóan sírt. Apa erre azonnal felült az ágyban: – Mama, mi a baj? – kérdezte.
– El akarok válni az apádtól! El akarok válni az apádtól! – felelte a nagyi sírós hangon. Apa és anya gyorsan magukra kaptak valamit, hogy a nagyihoz siessenek. Anya kocsijával mentek. – Biztosan jól értetted, hogy az anyád el akar válni? – kérdezte anya vezetés közben.
De sajnos igaz volt. Amikor megérkeztek az Elegáns Udvarba, apa előresietett, felment az emeletre, elővette a kulcsát, és benyitott a lakásba. A nagyi a nappaliban ült, és arcát a tenyerébe temetve sírt.
– Mama, mama – lépett oda hozzá apa. – Ne sírj, inkább mondd el, mi történt! – Kérdezd az apádat! – vágta rá a nagyi jobb kezével az erkély felé mutatva. Nagyapa az erkélyen ült egy rattanfotelban. Hideg volt, de csak egy vékony póló volt rajta, azon meg egy bőrkabát, és csak szívta-szívta a cigarettát, egyiket a másik után, a pólóját hamu borította.
– Apa, mi történt? – ment ki apa az erkélyre. Nagyapa megcsóválta a fejét, de nem válaszolt.
– Apádnak van valakije! – hallatszott a nagyi hangja a nappaliból.
Apa nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, cinkos pillantást váltott nagyapával: – Apa, hát le a kalappal, a te korodban... – szólalt meg végül.
Nagyapa kényszeredetten elnevette magát. Anya éppen ekkor ért fel a lépcsőn, mire a nagyi, mint akinek a tyúkszemére léptek, csak még hangosabb jajveszékelésben tört ki.
– Mama – szólt anya az ajtóból, nem tudta, hogy menjen-e vagy maradjon, segélykérő pillantást vetett apa felé. Apa csak legyintett jelezvén, hogy nincs akkora tragédia, mire anya odalépett a nagyihoz, leguggolt, és kezét a vállára tette: – Mama, ne sírj, inkább mondd el, mi történt!
– Így nem mehet tovább! – panaszolta a nagyi. – Megmondtam már neki is, hogy eleget bábáskodtam felette, ha mással akar élni, tegye, de nekem hagyjon békét! A házvezetőnő, Tang néni aznap épp nem volt ott, mert hazautazott megünnepelni az újévet, anya ment ki hát a konyhába, hogy felmelegítse az előző napról maradt tyúkhúslevest, belefőzött még egy félmaroknyi cérnametéltet, és kirakott mellé kis tálkákban csípős savanyúkáposztát is – így végül csak leültek egy asztalhoz mind a négyen, hogy megreggelizzenek.
– Shengqiang, mindjárt fel is hívom a nővéredet, hogy jöjjön haza. Még ma elválok az apádtól... világéletemben tisztességesen éltem, én aztán nem erőltetek rá senkire semmit, ha szórakozgatni akar, hát tegye, de hogy még jó képet is vágjak hozzá, azt már nem! Nagyapa fejét a tányérjába dugva némán evett, apa mondani akart neki valamit, de anya oldalba bökte.
A nagyi végül mégsem telefonált a nagynéninek, apa pedig bízott benne, hogy elcsitulnak majd a kedélyek.
Csakhogy három hónappal később, amikor nagyapának az égbe szökött a vérnyomása, és bekerült a Pinglei Kórházba, semmivel sem lehetett rávenni a nagyit, hogy kitegye a lábát a lakásból, és sem anya, sem apa, sem a nagynéni, sem a nagynéni férje, sem a házvezetőnő nem tudta rávenni, hogy még egyszer ebben az életben meglátogassa.
– Nem akarom látni! – mondta a nagyi. – Majd az a másik nőcske látogatja. Apa meghányta-vetette magában a dolgot, és arra jutott, hogy bármi történt is, neki mindenképpen ott a helye az apja halálos ágyánál. – Apa, apa, nem akarsz könnyíteni a lelkeden? Legyen szó bármiről, rám számíthatsz.
Nagyapa apára pillantott, még egyszer utoljára beszívta a levegőt, megrázta a fejét, megragadta apa kezét, azután örökre elment.
„A hős útja végére ért”, gondolta apa, ahogy végigpörgette magában a nagyapa életét, s bár a könnyeit visszatartotta, de a haragját képtelen volt magába fojtani. „Kibaszott nők, hogy a franc esne beléjük!” Aztán alig két hónap múlva apa is összeszűrte a levet Zhong Xinyuvel, a Longteng Informatikai Város mobiltelefon-értékesítőjével, akit ráadásul be is költöztetett a nagyi feletti egyik lakásba. „Hogy a fene vinné el az összes kibaszott nőt! Buta cafka egytől egyig! De egy nap még kicsinálom mindet!”, mondogatta apa. Leginkább szeretkezés közben, mert igen, volt egy furcsa szokása, hogy ilyen és ehhez hasonló trágárságokat vágott a nők fejéhez az ágyban.
Pedig valójában apa egyáltalán nem rossz ember. Még alig múlt tizenhét éves, amikor a nagyi már elküldte a babpürégyárba dolgozni, a mestere egy bizonyos Chen Xiuliang nevű ember lett, aki szintén nem volt rossz ember, csak éppen nem volt valami szorgalmas, és túlzottan rabja volt a dohánynak. Minden reggel, amikor apa munkába indult, a nagyi a lelkére kötötte, hogy vegyen Chen mesternek egy doboz Peóniát. Ha Chen Xiuliang megkapta a cigijét, mosolyogva küldte apát a dologra. Ha viszont nem kapta meg, akkor mérget lehetett rá venni, hogy cifra káromkodások közepette teszi ugyanezt.
Anyától tudom, hogy apára kezdetben – 1983-ban vagy ‘84-ben – az erjesztőudvar felügyeletét bízták a gyárban. Május végén, nyár közeledtével – amikor legyek, szúnyogok és verebek borítják az eget, a földön meg poloskák és lótücskök hemzsegnek; amikor burjánzanak a vadvirágok és zöldellnek a fák –, no, hát akkor fognak hozzá a városkánk lakói a lóbabból készült püré szabadban történő erjesztéséhez. A nagyinak meg persze csak egy szavába került, hogy apa egyik napról a másikra a naptól hevült erjesztőudvaron találja magát Chen Xiuliang felügyeletére bízva. Kellemetlen munka ez, az egyszer szent, apa nem is győzte eleget vakargatni és csapdosni magát az erjesztőedények őrzése közben.
Látványos és különleges képet nyújt a pinglei baberjesztés egy idegennek, de apa rühellte az egészet. Az udvaron hosszú sorokban állnak a félember magasságú cserépből készült erjesztőedények, amelyek olyan öblösek, hogy két ember kell hozzá, hogy körbeérje közülük valamelyiket. Áprilisban szárba szökött babszemek és a májusban porrá zúzott piros csilipaprika elegye bugyog bennük, csillagánizzsal, babérlevéllel és egy nagy adag sóval fűszerezve. Az idő előrehaladtával a perzselő nap hevétől a csilipaprika levet ereszt, és erjedésnek indul a babos elegy, kezdetben kellemes illatot, később savanyú bűzt áraszt. Amikor nagyon erősen tűz a nap, a csilis-babos püré felforr és bugyogni kezd, s ilyenkor jött apa az embermagasságú rúddal, hogy végigkavargassa a tartalmát valamennyi edénynek. A babpürékészítésnél a kavarás nagyon fontos művelet, s éppen ezért Chen Xiuliang igen sok időt töltött azzal – gyakran cifra káromkodások közepette –, hogy minden mozdulatát apám fejébe verje: – Lassan! Lassan! – ordította, szájában egy Peóniával, és gesztikulálva mutatta is, milyen lassan. Apa erre lassított a hosszú rúddal, és úgy kavart bele a babpasztába, mint ahogy porcelánkanállal szoktunk a tányérba, de Chen Xiuliang ezzel sem volt elégedett: – Most gyorsabban! Gyorsan-gyorsan-gyorsabban! – kiabálta.
Ahogy járt körbe a rúd, a csiliolaj csípős párája apa arcába csapott, és minden levegővételre olyan mélyre hatolt, hogy már-már lángra gyújtotta és vörösre színezte a gyomrát. De ekkor már apa is megelégelte a dolgot, belevágta a rudat az edénybe:
– Akkor most gyorsan vagy lassan keverjem? – szegezte oda a kérdést Chen Xiuliangnak. – Csak szórakozik itt velem!
– Apád verésre számított Chen Xiuliangtól – mesélte anya.
De nem kapott ki. Chen Xiuliang, mint aki erősen gondolkodik, először végigszívta a cigarettáját, a csikket a földre dobta, eltaposta, majd vigyorogva odalépett a babpürével teli edényhez, kezébe vette a rudat, hogy megmutassa apának a mozdulatokat.
– Xue Shengqiang, figyelj jól! Erősen marokra fogva, de laza derékkal húzogasd a rudat jobbra-balra, és jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Úgy kell a babot keverni, mint ahogy egy nőt felcsinálni, érted, ugye? A babbal teli edény a nő pinája, és ha boldoggá teszed ezt a nőt, akkor jól kavartad a pürét. – Csakhogy apa akkor még életében nem volt nővel, sőt egy meztelen női testet sem tudott igazán maga elé képzelni, mégis teljesen magával ragadta Chen Xiuliang tekintete. Nézte, ahogy a mester – mint aki boszorkányfőzetet készít – ritmusosan kavargatja a babot, először lassan, majd gyorsan, mindkét csuklója dolgozott, majd ismét lassabbra váltott, míg a rúd mozgásától „nyögni” nem kezdett a püré, felszínre nem buggyant a vérvörös csilipaprika-olaj, és csodálatos illat terjengett. Apának, míg az erős naptól hunyorogva végignézte ezt a jelenetet ott az erjesztőudvarban, felágaskodott a szerszáma.
Mondanom sem kell, hogy apa végül mestere lett a bab keverésének. És ahogy ő tartotta magáról, a nők kielégítésével sem volt ez másképp.
Ja, igen, azt még el sem mondtam, hogy miért is volt jó ember apa, bár ez a történet közel sem olyan dicsőséges, mint az, ahogy egykettőre tökélyre vitte a babpüré keverését. Élete ezen epizódját nem is anyától tudom, de hát mi maradhatna titokban egy olyan csányi kisvárosban, mint Pingle, a szólás is úgy tartja: „Nincs olyan fal, amelyen ne lenne repedés.”
Bár apa sosem beszélt róla, és talán ma már magának sem igen vallaná be, de azért biztosan emlékszik rá, hogy azon a nyáron már-már beleőrült, annyira sóvárgott a nők után.
És ki más, mint az az átkozott Chen Xiuliang tehető felelőssé azért, hogy apa nap-nap után, verejtékben úszva a gyékény derékalján maszturbált. Aktus közben szinte végig a mesterét anyázta, s a cifra káromkodások között igyekezett maga elé képzelni a városka legszebb lányait, természetesen mindet anyaszült meztelenül. És így ment ez jó darabig.
De azért apa szerencsére nem veszítette el teljesen a józan eszét, mert alaposan meghányva-vetve a dogokat, végül arra jutott, nem valószínű, hogy fel tudna csípni egy lányt, akivel kedvére kiszórakozhatná magát, különösen úgy, hogy az ki ne tudódna, és a nagyi fülébe ne jutna, ezért végül arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy az Örömök utcájába, és amennyiben elfogadható az ár, befizet egy körre.
Az Örömök utcája nem létezik, pontosabban olyan, mintha nem létezne, de azért akik meg akarják találni, tudják, hová menjenek. Városkánk valamennyi kétes egyede és lump alakja természetesen gond nélkül odatalál, de tudnak róla Pingle „tisztes” lakosai is, csak úgy tesznek, mintha nem létezne. A Déli utcán kifelé a városból, a 372-es Gyár közelében van egy alig-alig észrevehető kis utca, amelyet bódító illatos fák szegélyeznek, a fák között kifeszített madzagokon törülközők és mosott ruhák lógnak – nos, hát ez az a híres-hírhedt Örömök utcája. Természetesen, apa gyerekkorában még nem létezett olyan, hogy „örömnegyed”, csak élt ebben az utcában egy bizonyos Piros Hugi nevezetű hölgyemény, aki a zárt ajtók mögött áruba bocsátotta a testét, s apa hallomásból azt is megtudta, hogy egy menet öt yuan, de szerencsés esetben akár négy ötvenből is megúszhatja az ember. Körülbelül tíz év alatt jött itt létre az, amit ma úgy hívnak, Örömök utcája, szép sorjában mindenféle nőcskék költöztek be a Piros Hugi szomszédságába, hogy átlag tizenöt yuanért kínálják bájaikat. Virágzott akkoriban az üzlet, még a városból, Yong’anból is érkeztek kisbuszokkal mindenféle kéjsóvár emberek. 2000-ben, de lehet, hogy inkább 2002-ben történt, hogy apa is elment, hosszú idő után újra, de akkor már százötvenet kértek a nőcskék, és apának végig csak az járt a fejében, hogy „Óh, azok a régi szép idők!”
2000-ben vagy 2002-ben apának nem jelentett semmit százötven yuan, annyi erőfeszítésébe sem került előteremtenie, mint fingania egyet. Nem úgy a közel húsz évvel ezelőtti öt yuanos tarifa, amiért alaposan megdolgoztatta az agytekervényeit és minden lehetséges eszközt be kellett vetnie.
Apa reggelenként otthon evett, azután bement a babpürégyárba dolgozni, a gyár menzáján ebédelt és vacsorázott, ezért a Chen Xiuliangnak szánt cigarettára kapott pénzen kívül nem volt semmi pénze. Más választása nem lévén, a cigarettapénz rovására szőtt terveket: egy doboz Peónia öt mao három fen, egy doboz Extra két mao két fen , így két mao kilenc fent spórolhat naponta, s akkor tizennyolc nap múlva elmehet Piros Hugihoz. De volt egy még merészebb terve is: egy doboz Peónia öt mao három fen, míg egy doboz Ezüstkataja csak egy mao három fen, így négy maót spórolhat naponta, s akkor már tizenharmadik napon elmehet Piros Hugihoz.
Apa egymás után háromszor is levezette egy papírfecnin a két eshetőséget, s a bolt felé az úton végig azon morfondírozott, hogy valójában mennyi is az az öt nap és öt éjszaka, amit spórolhat az ügyleten. Amikor pedig már ott állt a cigarettaárusnál, s a polcra kirakott cigarettásdobozokat vizslatta, semmi másra nem tudott gondolni, mint a nőkre, így aztán nyelt egy nagyot, és azzal az „utánam az özönvíz” hanghordozással végül így szólt: – Egy doboz Ezüstkataját kérek.
Chen Xiuliang elvette a cigit, nem fűzött különösebb kommentárt a dologhoz, a dobozra hunyorgott, hümmögött egyet, de ennyi volt, látszólag nem csinált ügyet belőle. Végül is a cigi az cigi. Füllesztő nyári nap volt, ezért meztelen felsőtesttel letelepedett a hatalmas eukaliptuszfa árnyékába, és rágyújtott az Ezüstkatajára. Az erős napfényben apa nem látta tisztán, hogy vajon őt figyeli-e a mester, vagy sem, de amúgy is igyekezett kerülni a tekintetét, fejét lehorgasztva hozzáfogott, hogy végigkavargassa a babpürét.
Az az átkozott bugyogás, amely az erjedő babpasztából áradt, kis híján az őrületbe kergette; a mai napig, valahányszor arra jár, és tekintete a szép rendben sorakozó hatalmas erjesztőedényekre téved, akaratlanul is az első szerelem jut mindig az eszébe.
De hogy ne nyújtsam túl hosszúra a történetet, apa tizenhárom napon át görcsbe rándult gyomorral, minden bátorságát latba vetve Ezüstkataját vitt Chen Xiuliangnak, így végül összejött öt yuan két mao. Másnap pedig az első kakaskukorékolásra teljesen felvillanyozva indult neki a nagy kalandnak, szüzessége elvesztésének. Az Örömök utcájában történtek tekintetében apa emlékei kissé homályosak, és ma már képtelen volna megmondani, hogy vajon Piros Hugiban tengett túl a hivatása iránti buzgalom, vagy ő maga valódi, őstehetségű csődör, mindenestre a nő sikoltozása máig mély nyomot hagyott benne. A dolog végeztével, apa a zsebében lévő összes pénzt a kezébe nyomta.
– Öcskös, ez több két maóval – szólt kedvesen Piros Hugi.
– A tiéd – vágta rá hanyagul apa.
„Légy nagyvonalú, s mindig lesz ki segítsen!” A nagyi gondos okítása, amely apát kiskorától végigkísérte, csak nem múlt el nyomtalanul – már fiatalon igen nagyvonalúan viselkedett, és készséges, jó ember vált belőle.
Este apa a haverjaival – Gao Taóval és Zhong Shizhonggal – vacsorázott a Lebegő Illat étteremben, amikor a beszélgetés egyszer csak Piros Hugira és az Örömök utcájára terelődött. Gao Tao beleszívott még egy utolsót a cigarettájába, elnyomta a csikket az asztalon meredező maradék kacsapüspökfalatba, azután apára bökött, és az alkoholtól bódultan így szólt: – Zhong bátyám, emlékszel-e még a Piros Hugira, Shengqiang első szerelmére, az Örömök utcájából?
– Még hogy első szerelem, hogy dögölnél meg! – csattant fel apa, hiszen még ha agyonverték volna, sem ismerte volna be, hogy igenis, Piros Hugi vette el a szüzességét. – Hívjuk, aminek akarjuk! De azért azt már csak beismered, hogy akkoriban állandóan az Örömök utcájában lógtál, sőt még egy nyulat is elloptál a Huangéktól, hogy legyen miből összefeküdnöd Piros Hugival. Vagy tán ezt is elfelejtetted? – Ki tudja pontosan megmondani, mikor kezdődhetett, de tény, hogy apa és a haverjai beléptek abba a korba, hogy amint felöntöttek a garatra, rögtön nosztalgiázni kezdtek. – Igen-igen! Tényleg így volt! – ordította Zhong Shizhong. – Az anyja meg annyira kitért a hitéből, hogy ez a kis vakarcs két napig nálunk húzta meg magát. – Dögöljetek meg mindketten! Mikor történt mindez? Nincs más téma, amiről beszélhetnénk? – Apa felmarkolta az asztalról a puhadobozos Kínát, és megcélozta vele Zhong Shizhong fejét. Zhong vigyorogva elkapta, kirázott belőle egy szál cigarettát, azután rágyújtott. A pincérlányok alig bírták magukba fojtani zavarodott nevetésüket.
– Jó, hagyjuk... – szívott bele néhányat a cigijébe Zhong, majd kicsit komolyabban folytatta: – És anyád hogy van mostanság?
– Él és virul! – válaszolta apa. – Tegnapelőtt épp odarendelt magához, hogy megbeszéljük, hogyan is legyen a nyolcvanadik születésnapja.
– Jóságos ég! – csapta össze kezét Gao Tao. – Kerek nyolcvan? Ez nem semmi! Aztán kapd össze magad, Shengqiang!
– Még szép! – csippentett fel apa egy szójaszószos kacsafalatot, csontostul a szájába rakta, s a foga között ropogtatta. – Anyám az egész családot össze akarja csődíteni, azt szeretné, ha a nővérem és a bátyám is hazajönne, meg persze ott lesz az összes rokon és barát Pingléből, nagy lesz a felhajtás, és persze nekem kell összehoznom az egészet, a drágalátos rokonok meg, akik általában ide sem dugják a képüket, majd belibbennek a készre.
– Jaj, ne csináld már! – szólt rá Gao Tao, mert apa szavaiból egyértelműen neheztelés áradt. – Shengqiang, mi ez neked? Rátermett vagy, a kisujjadból kirázod az egészet. Mégiscsak te élsz az anyád közelében, persze hogy bele kell adnod mindent!
– Rátermett vagyok! – csattant fel apa, de hogy mire gondolhatott pontosan, azt senki sem tudta. – Milyen szaros rátermettségről beszélsz? Hát mi más választásom lett volna? Mindig csak megfeleltem az elvárásoknak, az ország elvárásainak, a társadalom elvárásainak... – Felemelte poharát, koccintott a haverokkal, azután felhajtotta az italt: – ...és persze anyám elvárásainak!
Ez nem csupán dohogás volt, hanem maga a színtiszta igazság. Mert, ha legalább magát nem akarja becsapni, az, hogy apa végül is nem kötött ki és kúrta szét az agyát Piros Hugi ágyában az Örömök utcájában, és hogy végül lett belőle valaki, aki számít itt Pinglében, tulajdonképpen semmi másnak, mint az anyja elvárásainak volt köszönhető.
„Aranypálca kell ahhoz, hogy a gyerekből jó ember váljék”, mondogatta előszeretettel a nagyi.
„Az elnéző anya sikertelenségre kárhoztatja a gyerekét”, jegyezte meg apa egy életre, mert a nagyi mindig ezt hangoztatta valahányszor előhúzta a porolót, hogy ellássa a baját. Hogy is feledhetné, amikor még tizenkilenc-húsz éves korában is, amikor ráadásul már találkozgatott anyával, ha a nagyi madzsongozáson kapta, képes volt letolatni vele a gatyáját, hogy a padra fektetve alaposan elverje – bár apa legszívesebben ezt is kitörölné az emlékezetéből.
A nagyi világéletében sokat adott az illemre, és bármit is csinált, körültekintően tette. Elegáns alakja állandóan ott volt apáé mellett, s bár gyakran lesújtott a pálcával apám hátsó felére, verés közben a hangját soha fel nem emelte, úgy magyarázott neki: – Shengqiang, fogadj szót anyádnak! Az egész Xue család sorsa a te válladat nyomja, ezért kérlek, ne hibáztass, hogy túl kíméletlen a kezem, tudod, „Az elnéző anya sikertelenségre kárhoztatja a gyerekét”.
„Hogy a fene enné meg!”, szitkozódott magában gyerekként és felnőttként egyaránt apa. „És miért nem vered sosem a nővéremet, és a bátyó, ő miért nem kap ki soha?”
Húsz éven keresztül szitkozódott magában, de nyíltan sosem tette, mintha attól a pillanattól fogva, hogy kilenc hónap után kipottyant a nagyi méhéből, elfogadta volna, hogy ő a család „lábtörlője”.
– Kisasszony, nyissa ki azt a palackot! – kiáltotta apa az asztalon lévő érintetlen Maotai -ra mutatva. Mit számít a pénz? Semmi más, csak papír, ahogy jön, úgy el is megy! És valahogy mindig örömmel és megnyugvással töltötte el, ha a családi gyárból származó pénzt költhette.
Apa telefonjába a bátyja száma „Duan Zhiming” név alatt volt elmentve. Bosszantotta, mert bár a legkevésbé sem szerette volna látni ezt a nevet, de mivel a „d” elől van ábécében, valahányszor megnyitotta a telefonkönyvet, mindig megakadt rajta a szeme. Volt, hogy csak átsiklott felette, de sokszor, tulajdonképpen ok nélkül feldühítette. Aztán egyszer már majdnem törölte a „Duan” vezetéknevet, hogy az átkozott név legalább átkerüljön a „z”-hez, mert ha nem látja, gondolta, akkor nem is bosszantja, de végül mégsem tette, mert ha meg csak „Zhiming”-ként szerepel a bátyja, az azt sugallja, mintha minden a legnagyobb rendben volna kettejük között. Akkor már inkább elviseli, hogy többször kelljen látnia ennek a szemét képmutatónak a nevét.
A nagynénihez – azaz a nővéréhez – apa egészen másként viszonyult, mint a nagybácsihoz, őt annak rendje és módja szerint „Lishan”-ként mentette el. Valahányszor telefonált neki, mindig elvonult valami nyugodt helyre – például kiment a folyosóra vagy az erkélyre –, s csak azt követően ütötte be a nevét a telefonba. A nagynéni általában néhány csengetés után felvette, és jókedvűen szólt bele: – Szia, Shengqiang!
Amióta apa az eszét tudja, a nagynéni mindig is a mandarin kínait használta, nem a pingiei helyi dialektust, ezért apa is mindig igyekszik gondosan megválogatni a szavait, ha vele beszél. A telefon kicsöngött, a nagynéni hangja hallatszott belőle, ugyanúgy, mintha a tévéből szólna: – Shengqiang, csak nincs valami baj?
És erre apa, megtartva magának a megjegyzéseit, szép rendben, mint aki jelentést tesz a felettesének, belekezdett: – Nincs semmi baj, csak közeleg a mama nyolcvanadik születésnapja. Örülne, ha mind hazajönnétek, hogy együtt ünnepeljünk.
– Hú, tényleg! – A nagynénit a hangjából ítélve meglepte apa. – Majdnem megfeledkeztem róla, de igen, persze, persze hogy haza kell mennünk. Ha megvan a dátum, szólj, ígérem, ott leszek! – Aha, jól van – hagyta rá apa, de csakis azért, mert a nagynéni volt a vonal túlfelén, ha például a bátyjával beszélt volna, akkor egészen biztos, hogy durván kommentálja a dolgokat, legalábbis magában: „Duan Zhiming, persze, én válasszam ki a napot, foglaljam le az éttermet, te meg majd idedugod a képedet, hogy kétpofára megtömjed, persze, intézzek csak el mindent helyetted!” – Amúgy minden rendben? – kérdezte a nagynéni. – Anqin jól van? És Xingxing, javult valamit az állapota? – Minden rendben.
Apa, bár kedvesen válaszolt, belül ürességet érzett.
– Akkor jó – mondta a nagynéni.
A nagynéni kérdései teljesen belefojtották a szót. Apán kívül valószínűleg senki sem tudja, talán még a nagyi sem, hogy a nagynéni nélkül ő és anya már nem volnának együtt, mert valójában nem a nagyi győzte meg apát, hogy ne váljon el, hanem a nővére.
A nagynéni aznap, talán életében először, magától hívta fel apát: – Shengqiang, komolyan gondolod, hogy el akarsz válni Anqintól?
Apa nem válaszolt. Bár az előző nap többször is megígérte a nagyinak, hogy nem fog elválni, ezt azért mégiscsak pofátlanságnak tartotta.
A nagynéni tudta pontosan, hogy mit jelent apa hallgatása, nagyot sóhajtott, de azért folytatta tovább: – Shengqiang, fülembe jutott a dolog. Nincs könnyű helyzetben, aki meg akar győzni, hogy mégse válj el, de mivel én mutattalak be titeket egymásnak, mégiscsak kötelességemnek érzem, hogy beszéljek veled. Ki tudja, egyáltalán meghallgatsz-e, megfogadod-e, amit mondok?
– Hallgatlak, Lishan! – mondta apa jól nevelten, azután letelepedett a kanapéra, és tekintetét a bejárati ajtóra szegezte. – Két évig voltunk kollégák Anqinnal, nagyon rendes lány, különben miért is mutattam volna be neked. Láttalak titeket együtt, boldogan, képtelen volnék elviselni, ha zátonyra futna a kapcsolatotok. Most az ő nevében kérlek, bár azt sem tudom, hogy egyáltalán meghallgatsz-e? – Így a nagynéni. – Mondjad! – Apa még mindig a bejárati ajtót bámulta.
– Én nem azt akarom bizonygatni, hogy Anqin jó-e vagy rossz, csak amiatt aggódom, hogy mihez fogsz kezdeni a válás után? És mi lesz Xingxinggel, most, hogy még meg is betegedett... nehogy azt hidd, hogy csak, mert gyerek, nem ért semmit ebből az egészből. Nehéz lehet feldolgoznia, hogy veszekedtek, és ha valóban elváltok, hol találsz olyan nőt, aki a lányodnak gondját viseli? Tudom, neked nem nehéz összejönni valakivel, de hogy anyát találj Xingxingnek, az már jóval nehezebb! Ha korban hozzád illővel állsz össze, akkor mindkettőtöket kísért majd a múlt, s a problémáitok csak megsokszorozódnak, ha meg fiatalabbal kezdesz, arról jobb nem is beszélni! Tudom én, most jól megy a gyár és virágzik az üzlet, népszerű vagy, csak úgy hemzsegnek körülötted a fiatal lányok, de mi másra jók, mint hogy elszórakozgassatok, semmi több, akad-e közülük akár csak egy, akit haza is vinnél magaddal? Csak gondolj bele, Shengqiang, hol találsz ilyen nőt? – A nagynéni monológja és a hanglejtése apát a tévés szerepléseire emlékeztette, olyan volt, mintha súgógépről olvasta volna az egészet. Apa az ajtót bámulta, és nem tudta, hogy mit is válaszolhatna a nagynéni kérdéseire. Nemhiába kereste a nővére a beszélőkéjével a kenyerét, mert minden mondata célba ért, apa szívébe. Apa egyetlen kérdésére sem tudta a választ. „Mi lesz veled? Hol találsz neki anyát? És mi lesz így a családoddal?”
Valóban, legyen bármilyen is egy feleség, mindig gondolni kell a gyerekre.
– Igazad van, Lishan – mondta végül apa.
Beszéltek még egy darabig, és éppen amikor letette a telefont, zörrent a kulcs a zárban. Anya lépett be az ajtón, kezében zöldségekkel, motyogott valamit, de nem igazán mert ránézni apára, lehajtott fejjel indult egyenesen a konyhába.
– Anqin – kiáltott utána apa.
– Hm? – hümmögött vissza anya, és egész testében megremegett, mintha nagyon megijedt volna. Apára emelte tekintetét. Kétségtelen, hogy rajta is nyomot hagyott az idő, de változatlanul csinos, középkorú nőnek számított: hófehér, ovális arc, szép ívű orr, csillogó szempár.
– Mit eszünk ma vacsorára? – kérdezte apa, miközben kezébe vette a távirányítót a kanapé mögül, hogy bekapcsolja a tévét – mintha ez az este sem különbözne sokban az összes többitől.
De már ennek is jó néhány éve. Anya hamar összeszedte magát, visszaszerezte a családban őt megillető helyet, és nem sokkal azután „rablóból pandúr” lett. Akárhogy is, a család mégiscsak család, és ez – a rend, a tisztaság, az összetartozás meg a harmónia – fontosabb mindennél. Apa tudta, hogy mindezért a nagynéni akkori telefonjának tartozik hálával, és talán épp ezért nem szívesen mondta el, amit végül csak kibökött.
– A mama még azt is mondta, hogy jó lenne, ha a sógor és Xingchenék is hazajönnének. – Ezt mondta a mama?
– Igen, leghőbb vágya, hogy mind együtt legyünk – válaszolta apa. – Nagy ünnepséget szeretne a nyolcvanadik születésnapjára. – Rendben, csak minél hamarabb el kellene dönteni, hogy mikor legyen az ünnepség, és ha megvan a dátum, azonnal szólj nekem! Talán valamelyik hétvége volna a legjobb, mert Xingchen és Zhao is sokáig dolgoznak hétközben, Diandiannek pedig óvodába kell mennie – számolt be a nagynéni egy szuszra az egész családról.
– Jól van, holnap-holnapután eldöntöm, és utána azonnal felhívlak – mondta apa, majd sietve hozzátette: – Lishan, de ha az egész csak macera nektek, akkor beszélhetek a mamával...
– Dehogyis – szakította félbe a nagynéni. – Ne aggódj, Shengqiang, a család az első.
Mielőtt a nagynéni férjhez ment, közel húsz évig éltek egy fedél alatt. Apa tudta jól, ha egyszer valamit a fejébe vesz, az úgy is lesz, ezért nem is erősködött tovább. Már épp le akarta tenni, de ekkor meg a nagynéni kérdezett rá, hogy a nagybácsival, azaz a bátyjukkal mi a helyzet: – És Zhiming? Vele beszéltél már?
– Tudom, őt még fel kell hívnom – mondta apa. – Lishan, te csak ne aggódj semmi miatt! Ezután apa letette a telefont, és ismét megnyitotta a telefonkönyvet, rögtön az elején ott virított a nagybácsi, Duan Zhiming neve. Apa nézte egy darabig, és már-már azon volt, hogy felhívja.
De végül mégsem tette. „Nem alkalmas az idő”, gondolta magában. „Majd holnap felhívom.”
Végiggörgette a telefonkönyvet, míg Zhong Shizhong számához nem ért: – Halló, Zhong bátyám, nincs kedved velem vacsorázni?... Hogy éppen eszel? Akkor dobd el a pálcikákat, és nyomás! Ez csak kifogás! A Lebegő Illatban! Én fizetek, és három palack Maotai -t is hozatok Zhu Chenggel. Ma kirúgunk a hámból! – Tudta, hogy öreg ivócimborája képtelen ellenállni egy ilyen meghívásnak; Zhong Shizhong valóban rábólintott, de javasolta, hogy hívják még el Gao Taót. – Jól van, jól van! – Apa tudta jól, miben mesterkedik Zhong Shizhong. Gao Tao abban reménykedett, hogy a babpürégyár valamennyi hirdetésével az ő reklámcégét fogja megbízni jövőre apa, már vagy két hete csak ezen munkálkodott, többször telefonált, sőt ajándékot is küldött. Zhong Shizhong és Gao Tao szegről-végről rokonok voltak, hát ezért iparkodott az öreg.
– Úgysem találkoztunk már jó ideje így hárman, ma aztán kirúgunk a hámból! – mondta apa a telefonba, de közben ez járt a fejében: „Még hogy reklámcég, lepukkant kóceráj, és még ő akar velem üzletet csinálni!” – Leiszom magam, le én! Hulla részegre iszom magam! – ismételgette apa, miközben kilépett az ajtón. Aznap este már a harmadik palack Maotai- náltartottak Gaó-val és Zhonggal, apa a széken pihegett, és már az összes pincérnőt istennőnek látta, amikor váratlanul megszólalt a telefonja.
Éjjel tizenegy körüljárt, Zhong Shizhong összerezzent a csengésre, nem is bírta megállni megjegyzés nélkül: – Na mi az, hazahív az asszonyka?
– Kicsoda? – horkantotta apa, de azért elővette a telefont.
A kijelzőn tisztán kirajzolódtak az írásjegyek: „Zhong bátyám”. Apa Zhong Shizhongra pislantott, majd kezében a telefonnal kisietett a folyosóra. – Késő éjszaka, mi olyan sürgős, talán meghalt valaki? – szólt bele durván a telefonba.
De rögtön meg is rettent saját szavaitól. Mi van, ha a nagyival történt valami? Hátát a falnak vetve hallgatta Zhong Xinyut, de a rémülettől szólni sem bírt. Arra gondolt, ha nagyi meghal, akkor ennek a családnak annyi, befellegzett, darabjaira hullik szét, és ő képtelen lesz összerakni a törmelékekből az egészet. Már a puszta gondolat is halálra rémisztette.
Aztán szerencsére hamar összekapta magát, mert rögtön kiderült a telefonból, hogy nincs nagy gond, csak Zhong Xinyure jött rá az esti nyafogás, szipogva kérlelte, hogy menjen át hozzá.
– Nem vagyok otthon, iszogatunk, hogy mennék most át hozzád? – korholta kedvesen apa ezt a kis „buta cafkát”, aki az utóbbi időben mintha nem igazán tudta volna, hogy hol a helye. – Nem érdekel, ma mindenképpen ide kell jönnöd! – mondta a lány a vonal túlfelén. – De most tényleg nem megy, majd holnap! Holnap átmegyek, és veled maradok, rendben? – mondta apa még mindig kedvesen, miközben arra gondolt, hogy Zhong Xinyu olyan, mint egy gyerek, különben hogy is használna ilyen szavakat, amikor vele beszél, hogy „kell” meg „mindenképpen”, honnan az ördögből veszi hozzá a bátorságot? – Nem! Azt akarom, hogy ma gyere! – vágta rá Zhong Xinyu, úgy tűnt, cseppet sem hatotta meg apa kedvessége.
Apa a falnak dőlve a szemközti falat nézte, a tapéta felkunkorodó csücskét bámulta. Nagyon ismerős volt számára ez a jelenet, teljesen úgy érezte magát, mintha csak a nagyival telefonálna. De amint ez így tudatosult benne, egész agyát elöntötte a düh. „A fenébe is, hát már Zhong Xinyu is a fejemen táncol? Hová tűnt a Longteng Informatikai Város lila egyenruhás eladólánykája, aki lesütött szemmel, udvariasan hajlongva szolgálja ki a vásárlókat?”
Apának felforrt az agyvize, sűrű slejm fojtogatta a torkát, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy beolvasson Zhong Xinyunek, amikor a lány ismét beleszólt a telefonba: – Ha nem jössz, akkor lemegyek, és felverem az anyádat! Hidd el, megteszem! Felébresztem, és elmondok neki mindent, majd meglátjuk, mit szól hozzá!
Olyan volt ez, mint mikor szeretkezés közben hirtelen be kell húzni a féket. Apának elment a kedve mindentől. Nincs mese, belépett abba a korba, amikor néha-néha meg kell hátrálnia.
Amikor visszament a különterembe, természetesen nem lehetett megúszni Gao és Zhong ugratását: – Na mi az, megszólalt otthon a riasztó, s most loholhatsz haza eloltani a tüzet?
Apa erre csak átkarolta a pincérnő derekát, és hangosan így szólt: – Mennem kell, kérem a számlát!
A lány udvariasan lefejtette magáról apa karját: – Xue úr, Gao úr már rendezte a számlát.
Bár számított rá, apa mégis úgy tett, mintha meglepné. „Jaj, nem kellett volna”, udvariaskodott, miközben belecsípett néhányszor a pincérlány derekába: a lány harisnyanadrágot viselt, kis háj buggyant ki a derékrész felett, s ahogy apa ebbe a darabka húsba csípett, hirtelen nagyon megkívánta.
Teljesen fel volt ajzva, ezért is dönthetett úgy, hogy az este itt még nem érhet véget, elsietett hát az Elegáns Udvarba, és egy nagyot szeretkezett Zhong Xinyuvel. Nagy szüksége volt rá, különben egész este csak dühöngött volna, mert fogalma sem volt róla, hogyan fogja tudni megoldani a dolgokat.
Apa érezte, hogy a túl sok alkoholtól nem teljesít valami fényesen, Zhong Xinyu mégis nyögött és sikoltozott az élvezettől, apa rá is szólt: – Halkabban, késő éjszaka van! – Zhong Xinyu a szeme sarkából hunyorgott felé: – Miért, talán félsz, hogy valaki meghallja?
Apa erre még néhányszor hevesen belehatolt, de közben kutyául érezte magát. Nehéz az élet, a férfié meg különösen: hülyére kell melóznia magát, mert csak akkor mennek a dolgok. Ráadásul ő a családban az „igavonó”, gürizik az anyja kényelméért, meg a szertőjéért, s miközben állandóan másokért gürcöl, magányos. Amióta csak az eszét tudja, magányos.
„Majd, ha kivilágosodik...”, gondolta apa, és még egyszer, utoljára meghágta Zhong Xinyut. „Majd, ha kivilágosodik, megoldok mindent. Telefonálok Duan Zhimingnek, és szép rendben megszervezem a mama nyolcvanadik születésnapját, nem lesz itt semmi gond!”