„Mikor is kezdődött?”, morfondírozott magában apa. A gyár igazgatói irodájában ült a legalább négy-öt négyzetméteres, hatalmas íróasztalnál, és cigarettázott. Elnyomta a cigit a kisebb lavór méretű hamutálcában, és rögtön utána rágyújtott még egyre. „Mikor is?”
Senki nem tudná pontosan megmondani, valamikor 1997-98 táján, de biztos, hogy még 2000 előtt. Amikor apa többet ivott a kelleténél, vagy egyszerűen csak nem tudott aludni és rágyújtott egy cigarettára, minden konkrét ok nélkül elkezdett a nagyi halálán töprengeni.
Úgy érezte, hogy nemsokára bekövetkezik, a nagyi meghal, nem lesz többé. Még azt is elképzelte, hogyan tudja majd meg a halálhírét: például váratlanul megszólal a mobilja, megjelenik rajta, hogy „mama”, mire ő felveszi, de nem a nagyi szól bele, amiből apa rögtön tudja, hogy nagy a baj, biztosan valamelyik szomszéd lesz az, vagy a nagyi egyik öreg barátja, de akárki is fogja hívni, valami ilyesmit fog mondani: – Xue Shengqiang, anyád sajnos nem tudott megvárni! – Vagy ha nem telefonon keresztül értesül róla, akkor meg egyik este, vagy valamelyik hajnalban dörömbölnek az ajtón, apa képtelen kikelni az ágyból, ezért odaszól anyának: – Anqin, jött valaki. – Anya felkel, hogy kinyissa az ajtót, apa meg alszik tovább, de azért félálomban hallja, hogy anya beszél valakivel, majd váratlanul felsikolt, apa pedig összerezzen, mert tudja, hogy meghalt, vége, s valóban, amikor anya visszajön a hálószobába, megáll az ajtóban, de úgy, hogy apa ne láthassa az arcát, és csak ennyit mond: – Shengqiang, baj történt a mamával!
Majd miután összejött Zhong Xinyuvel, egy másik képzeletbeli forgatókönyv szerint alakultak a dolgok, történetesen, hogy egy teljesen alkalmatlan pillanatban váratlanul megszólal apa mobilja, és Zhong Xinyu szól bele a telefonba: – Xue bátyó, azonnal ide kell jönnöd! Baj van!
És a nagyi nincs többé. Apa általában újabb cigarettára gyújt, és azzal folytatja a töprengést, hogy mi lesz azután, hogy a nagyi meghalt. El kell intézni a temetést, a lélektáblát hol másutt, mint a Mártírok Temetőjében a Marsall Csarnokban kell elhelyezni, Zhu Chengnek meg rendelnie kell vagy húsz koszorút, és el is kezdi összeszámolni, hogy ők, a nagynéni családja, a nagynéni fiának, Liu Xingchennek a családja, meg a többi rokon (és azért Duan Zhiminget is beleszámolja), a lényeg, hogy nagy legyen a felhajtás, a koszorúk ünnepélyesen sorakoznak majd a ravatal két oldalán, fenséges lesz a látvány; és kell még két siratóasszony is, akik a csarnok bejáratában térdelve megindítóan sírnak bele az alkonyatba – mindenki, aki eljön leróni végső kegyeletét, tudja meg, hogy Xue család „nagyasszonya” méltóságteljesen távozik e világról!
Apa rengetegszer végiggondolt minden apró kis részletet, sőt elmélkedése közepette még olyan dolgokra is kitért, hogy liliomokkal fogják majd telerakni a lélek csarnokát és a terem közepén felravatalozott aranykoporsót. Nem hétköznapi temetés lesz, az egyszer szent!
Csakhogy a nagyi nem halt meg az évek hosszú során! Szerencsére esze ágában sem volt meghalni, a nagyapa viszont váratlanul távozott, s ha már egyszer így hozta a sors, természetesen neki is meg kellett szervezni a temetést. Mindez 2005-ben történt, és apa úgy gondolta, hogy a meghívottak listája, a virágok, az áldozati papírtárgyak, és minden egyéb, amelyet már annyiszor végigpörgetett a fejében, jók lesznek majd a nagyapa temetésére. Ki tudhatta előre, hogy a nagyi csak ennyit fűz hozzá: – Shengqiang, túl földhözragadt a gondolkodásod, az ember, ha egyszer meghal, vége, nincs tovább, hamu lesz belőle, más nem marad utána, akkor meg minek ekkora felhajtás – elég egy sírhant, ahová kimehetünk a Tiszta Fényesség ünnepén, s szívünkben őrizzük az emlékét.
És még azt is hozzátette: – Ha ilyen nagy temetést szervezel, ravatallal, meg miegymással, akkor elvárod Pingle apraja-nagyját, és, ugye, ilyen alkalmakkor mindenkinek pénzt is kell adnia, de nehogy azt hidd, hogy jól jársz ezzel, mert egy nap viszonoznod kell majd mindent. Jómódú gyártulajdonosként nem lehet az ember kicsinyes!
Apa szemben ült a nagyival, csak szívta a cigarettáját, de nem szólt egy szót sem, ki tudja, mire gondolhatott.
De a nagyi persze még folytatta tovább: – Természetesen mégiscsak az apád. Ha rólam volna szó, legjobban annak örülnék, ha a hamvaimat beleszórnád a folyóba, és ezzel el is volna intézve az egész. Nem kell utánam szomorkodni, sőt ne is gondoljatok rám, egyszerűen nem leszek többé.
Apa elnyomta a csikket, még mindig nem szólt egy szót sem, csak magában motyogta: „Könnyebb azt mondani, Mama!”
Végül már a nagyi is érezte, hogy túlzottan elbagatellizálta a dolgot. Egyik éjjel, hajnali négy körül, talán ötkor, de az biztos, hogy még hat óra előtt hallja a nagyi, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtón. Baj van, efelől nem volt semmi kétség. Felült, magára kapta a szék támlájára vetett előző napi nadrágját, és az ajtóra akasztott gesztenyebarna kötött kardigánját, egy kicsit eligazgatta a haját a tükörben, azután kinyitotta az ajtót.
Zhong Xinyu állt ott, a hátulról érkező lépcsőházi lámpafényben nagyon rosszul festett. Mintha nem számított volna arra, hogy a nagyi ilyen gyorsan kinyitja az ajtót, rémülten rezzent össze. Nagy szemeket meresztett a nagyira, de egyetlen hang sem jött ki a száján.
– Történt valami Shengqianggal? – kérdezte a nagyi.
Zhong Xinyu ettől csak még jobban megrémült, egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak az emelet felé bökött: – Ő ... ő ... – csikarta ki végül magából.
A nagyi arrébb taszajtotta, és kissé imbolyogva elindult az emeletre, a lépcső korlátjába kapaszkodott, úgy araszolt fokonként felfelé. Zhong Xinyu pedig ment a nyomában, próbált segíteni neki, de a nagyi ellökte a kezét. A nagyiban nem is tudatosult mindez, felszegett fejjel csak azzal volt elfoglalva, hogy minél hamarabb feljusson az ötödik emeletre.
A negyedik emeletről már látta, hogy Zhong Xinyu ajtaja félig nyitva áll – kattogott az agya, s a hátralévő tizenkét lépcsőfok megtétele közben végiggondolta az egészet: „Semmiképpen sem volna helyes ezt a dolgot Lishanra bízni, inkább felhívom Zhiminget, hogy jöjjön haza, és legyen csak a Mártírok Temetőjében a ravatal, mert ha már egyszer zavarosak a halál körülményei, legalább a temetésnek meg kell adni a módját.”
„Jaj, és ott van még Anqin is... de akkor mégiscsak haza kéne hívni Lishant, talán ő meg tudja nyugtatni.” A nagyi ekképpen morfondírozott magában, miközben belökte az ajtót, és, mintha csak otthon lenne, egyenesen a hálószobába ment.
Csakhogy apa nem halt meg. Az ágyon hevert, és nagyon siralmasan festett. Feje oldalra bicsaklott, az ajtó felé nézett, ezért látta, hogy a nagyi megérkezett; ki tudja, vajon a rémülettől vagy a megkönnyebbüléstől, szeméből kibuggyantak a könnyek. Szája résre nyílt, hogy kipréseljen magából valamiféle hangot, a nagyi a hörgéséből kihámozta, hogy őt szólítja: – Mama, mama.
És ez a hang, mint valami vészcsengő, azonnal felrázta a nagyit. Nyolcvanéves volt, sok mindent látott ő már életében, s hozzászokott az ilyesfajta nehéz helyzetekhez. Csak az számít, hogy apa nem halt meg, mégiscsak itt marad mellette.
Amint rádöbbent, hogy apa életben van, rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Felhívta a kórházat, hogy küldjenek egy mentőt, Zhong Xinyut pedig elzavarta a lakásából, nehogy meglássa valaki. Mindez idő alatt egyszer sem nézett apára, de tisztában volt vele, hogyan fest: az ágyon feküdt, szájában habtól áztatott kéztörlő. Honnan is tudhatta volna a nagyi, hogy apa valójában amiatt került ilyen helyzetbe, hogy őt kímélje.
Anya elmondásából tudom, hogy mi is történt aznap.
Racionálisan szemlélve a dolgokat, tulajdonképpen rendkívül örömteli, hogy sem a nagyi, sem apa nem halt meg. Hogy vajon a nagyi is ugyanezen a véleményen volt-e apával kapcsolatban, azt már nem tudnám megmondani, de egy biztos, apa semmire sem vágyott jobban, mint hogy feldobja a talpát, ott, abban a pillanatban, mert akkor nem lett volna kiszolgáltatva, mint egy kupac szerencsétlenség, nagyi, anya meg mások jóindulatának. „Meg persze még annak a szemétláda Duan Zhimingnek is!” Apa a kórházi ágyon feküdt, pokróccal hanyagul betakarva, és éppen az „Aranylakodalom” című szappanoperát nézte a tévében, amit anya semmi pénzért soha el nem mulasztott volna. „Lehet, hogy e miatt a sorozat miatt viselkedik Anqin úgy, mintha mi sem történt volna?”
De nem volt ideje eszmefuttatása végére érni, mert nyílt a szoba ajtaja, és anya lépett be rajta, egyik kezében hatalmas ételhordóval, a hóna alatt pedig egy termosszal. Amint észrevette, hogy apa már felült, sietve odalépett az ágyhoz, és lepakolt az éjjeliszekrényre. Kecses kezével igyekezett apát a párnára visszafektetni. – Shengqiang, miért nem fekszel? – korholta. – Most sokat kell pihenned! Pihenned!
Még mielőtt apa kinyithatta volna a száját, anya rendezgetni kezdte rajta a takarót, és addig-addig rendezgette, míg végül oly szépen nem simult rá, mint tejre a föl. Így apa mit tehetett mást, végignézte, ahogy anya kisimítgatja a takaró sarkait is. „Ez itt a végső búcsú?”, gondolta, de azért hangosan csak nem mondta.
– Shengqiang, biztosan éhes lehetsz, főztem neked pontyból levest, Song doktort is megkérdeztem, ő mondta, hogy a tyúkhúsleves túl zsíros, még megterhelné a gyomrod, inkább a halászlét javasolta, mert tápláló, de könnyű. – És anya csak beszélt és beszélt, mondta vég nélkül a magáét, miközben megállás nélkül járt a keze, mint egy bűvészé: sorra nyíltak ki az ételhordó rekeszei, s apa a szeme sarkából látta, hogy a dobozkában, mindenféle válogatott fogás sorakozik – a puszta látványtól jóllakott.
Csakhogy anya nem törődött vele, precízen, mint aki műtétre készül, elrendezgetett mindent, azután tálkába merte a hófehér halászlét, és arra készült, hogy apa szájába kanalazza. Apa kihúzta a kezét a takaró alól, és elvette tőle a tálkát: – Majd én – mondta, de talán mert régóta nem szólalt meg, a saját hangját valahogy idegennek érezte. – Majd én – ismételte még egyszer, s ekkor a beszéde már viszonylag normálisan csengett.
– Jaj, igen! – Csapta össze a kezét anya, megfordult, és szívószálat húzott elő. – Itt van, nehogy félrenyelj! – Már negyven éve a szájammal iszom, és soha egyetlen csepp sem ment félre! – tiltakozott apa. – Azért csak jobb lesz így! – Anya egyáltalán nem zavartatta magát apa megjegyzése miatt, végül is húsz éve voltak házasok, s ha valaki, ő aztán jól ismerte, kezébe nyomta a szívószálat, majd ismét hátat fordított neki, hogy a többi fogással foglalatoskodjon. Mit volt mit tenni, apa engedelmesen elvette a szívószálat, belecsúsztatta a halászlébe, és kortyonként szívni kezdte a levest: nem volt forró, de hideg sem, kellemes volt a hőmérséklete; a hal szétfőtt benne, a leves egyenletesen fehér volt, s ezért nem lehetett kivenni, hogy tulajdonképpen miből is áll össze; enyhén volt sós, de épp csak annyira, hogy kiemelje a gyömbér ízét. Mondhatott bárki bármit, apa valahogy sehogy sem tudta elhinni, hogy ettől a levestől majd egyszeriben minden megváltozik körülötte.
Ekkor vette észre, hogy anya a főtt rizses dobozba mindenféle ételt rakosgat, oly szép rendben sorakoztak a falatkák egymás mellett, mint a falban a téglák: két szelet szecsuáni oldalas, sült disznóhús krumplival, párolt zöldborsós darálthús, szójaszószban pácolt disznóbél.
Apa úgy érezte, hogy ez is csak a végső tortúra része. Itt az idő, elérkezett a vég, s miután anya a legutolsó darabka ételt – a metélőhagymás sült húst – is belerakta a dobozba, apa felé fordult, hogy hozzáfogjon a halálos ítélet végrehajtásához.
Ekkor azonban nyílt az ajtó, mintha valaki telepatikusan megérezte volna mindezt. Apa sietve felemelte a fejét, hogy megnézze, ki az, Zhu Cheng, vagy talán Song doktor jött vizitelni, esetleg a nővérke az orvossággal – de nem, egyikük sem.
Az ajtóban az elragadó Zhong Xinyu állt, kezében egy zacskó gyümölccsel, és azzal a lendülettel, ahogy belépett, már bele is kezdett: – Már elmentem a kórházból, amikor eszembe jutott, hogy nem is ettél gyümölcsöt, pedig a gyümölcs fontos evés után, hoztam hát neked egy keveset... – Csak ekkor vette észre anyát. Megmerevedett. Az ajtó nagy csattanással becsapódott a háta mögött.
– Ó, hát Chen néném is itt van? – préselte ki magából Zhong Xinyu az udvarias köszönést.
– Ja, hogy te már megetetted? – méltatlankodott anya.
Zhong Xinyu az étellel dugig megpakolt éjjeliszekrény láttán átsétált a szobán, és a gyümölcsöket a tévé előtti székre tette. – Hát... igen, evett már.
Anya apára nézett, de ő, mint egy kisgyerek, lehajtott fejjel szívta a tányérból a levest, és csak arra koncentrált, nehogy a halászlé egyetlen cseppje is mellémenjen.
– Shengqiang, azt hiszed, ez vicces, miért nem mondtad, hogy ettél már, még a végén kipukkadsz. Felnőtt ember létedre nem kívánod, mégis magadba tömöd az ételt, gyomorrontást akarsz kapni? – morgolódott anya. Apa nem tudott nevetni, de anya és Zhong Xinyu sem.
Mégsem tűnt dermesztően fagyosnak a légkör, sőt kis túlzással akár még kellemesnek volt mondható. Ekkor váratlanul betoppant az egyik rokon, a szomszédos faluból jött meglátogatni apát. Apa rendszerint az idős rokon termelési brigádjára bízta a gyár számára szükséges babtároló kosarak készítését, és az öreg nagyon hálás volt neki ezért a munkáért. Amint meghallotta, hogy apa kórházba került, rögvest összepakolt rizst, húst meg tojást, jött látogatóba. Amikor belépett a szobába, apát az ágyban találta, hátával a párnának dőlt, balról anya a vállát masszírozta, jobbról pedig Zhong Xinyu a halántékát dörzsölgette. – Bácsikám, hát téged meg mi szél hozott erre? – kérdezte apa.
Anya és Zhong Xinyu abbahagyták a masszírozását, és mind a ketten az idős férfi felé fordultak. Anya természetesen ismerte, mosolyogva üdvözölte hát a rokont, és hellyel kínálta. Zhong Xinyu csak bólintott, majd sietve elmosott egy csészét, és teát töltött.
Évek óta nem találkoztak, honnan is tudhatta volna ez a szegény ördög, hogy engem épp a pszichiátrián kezelnek. A nagybácsi először alaposan szemügyre vette Zhong Xinyut, elvette tőle a teát, és így szólt: – Hogy milyen nagy lett a kis Duan Yixing! Igazi kis hölgy! – Anya kuncogott egyet, majd arcát a tenyerébe temette, válla remegett; nehéz lett volna megmondani, hogy sír-e vagy nevet. Zhong Xinyu miután odaadta a teát, leengedte a kezét, rezzenéstelen arccal szemlélte a jelenetet, de azért nevetni sem nevetett.
Apa szólalt meg ismét: – Köszönj a bácsikának!
– Jó napot, bácsika! – mondta Zhong Xinyu.
Az idős rokon egyszerű, maradi ember lévén nem igazán értette a dolgokat, így szólt hát apához: – Shengqiang, te aztán tényleg teljesen össze vagy zavarodva, miért bácsika, talán inkább nagybácsika?
Anya válla mindvégig rázkódott e rövid párbeszéd alatt, aztán végül csak előbújt keze takarásából. – Jaj, bátyám, ő itt nem Duan Yixing, a lányunk, hanem Shengqiang egyik barátja.
A nagybácsi elvörösödött zavarában, sietve, többször egymás után bocsánatot kért, felpattant a székről, úgy magyarázkodott, de ezután már nem volt maradása, gyorsan el is köszönt.
Miután magukra maradtak, meglepő módon továbbra is udvariasan viselkedtek. Zhong Xinyu mentegetőzni kezdett: – Chen néném, nagyon sajnálom a kellemetlenséget, útközben egyszer csak eszembe jutott, hogy hozok Xue bátyónak egy kis harapnivalót, fogalmam sem volt róla, hogy te ennyi mindennel készülsz!
– Nem érdekes, nem érdekes! – ismételgette anya, miközben összeszedegette a szép rendben kipakolt ételhordó rekeszeket. – Mit számít néhány fogás, csak találomra összeütöttem néhány ételt, és persze messze nem is olyan finomakat, mint az éttermiek, a lényeg, hogy már evett. – Finom volt az ebéd, ugye, Shengqiang? Zhong Xinyu és anya is apát nézte, várták, hogy mondjon valamit. „Na, apa finom volt az ebéd?” Két kés feszült ekkor a torkához, s abban a pillanatban apa semmire sem vágyott jobban, mint hogy a hasába is belefúródjon egy harmadik, aztán a vágott léken keresztül kiszedhesse, amit már megevett, és az anya készítette ételeket is megkóstolhassa.
– Finom volt az étel, és a leves is – mondta végül.
Mind a két nő mosolyogva tette a maga dolgát, anya elvette apától a leveses tálkát, hogy elmossa, Zhong Xinyu pedig hozzáfogott, hogy az ételhordó tetején felvágja a gyümölcsöt: – Chen néném, almát vagy körtét kérsz? – kérdezte anyától, aki a vécében mosogatott.
– Almát, a körtét nem szeretem – válaszolta anya.
– Jó, akkor almát eszünk... a körte amúgy is „hűti” a gyomrot. – Zhong Xinyu jókedvűen fogott hozzá az alma felaprításához, először félbevágta, majd negyedbe, megpucolta, kivágta a magházat, végül a szeleteket csillag alakban elrendezgette az ételhordó tetején, és még fogpiszkálót is szúrt mindegyikbe.
„Ezek ketten meghibbantak, vagy csak játsszák a hibbantat?” Apa teljesen össze volt zavarodva. Feleség és ágyas egy szobában, mint régen, a felszabadulás előtt? Vagy talán ő kapott kergemarhakórt?
Visszafeküdt – úgy tett, mintha aludna –, csak a szeme sarkából figyelte a két nőt, ahogy ott sürgölődnek a kórházi szobában. Anya egy szóval sem említette a válást, Zhong Xinyu pedig egyáltalán nem érezte, hogy ideje volna visszavonulót fújnia. „Ennél még a halál is csak jobb lehet”, fordult meg apa fejében. Ha aznap feldobja a talpát, az megoldotta volna minden problémáját, és legalább életében utoljára még egy jót hempergett a szeretőjével. De ez most mi itt? Mintha két végéről égne a gyertya. Most még itt fekszik a kórházban, ami valójában nem sokban különbözik egy börtöntől, de mi lesz azután, ha visszatérnek a normál hétköznapok? Kezdődik minden elölről... és ismét le kell majd feküdnie ezekkel a nőkkel. „De az ég szerelmére, melyikkel kezdje? – Majd elválik!” Apa behunyta a szemét, és miután elment a két nő, elaludt.
Később elmesélte nekem, hogy aznap álmodott, és rá nem jellemző módon minden apró kis részletre emlékezett. Az álomban ott volt mindenki a családból: a nagyi, a nagyapa, a nagybácsi, a nagynéni, meg persze ő maga.
Nagyapával mentek szójapácos kacsapecsenyét venni annak örömére, hogy a nagynéni hazalátogatott Chongningból. Nagyapa gálánsan zsebre dugott tíz yuant, és elindultak apával. A boltos leemelte az állványról a méretes kacsát, és a vágódeszkára fektette – egészen úgy festett, mint egy kisebbfajta repülőgép. Magasba emelte a bárdot, felaprította a kacsát, majd összerendezgette és egy nejlonzacskóba csúsztatta a darabokat. Apa az üvegpult túloldaláról figyelte. A nagynéni ekkor már főiskolára járt, apa meg a középiskola valamelyik alsó osztályát taposta, sima szájú kölök volt, akinek a kacsa puszta látványától is összefutott a nyál a szájában. – Kell-e a püspökfalatja? – kérdezte a boltos. – Kell hát! – vágta rá apa.
A nagyapa apára pillantott, elmosolyodott, és így szólt a boltoshoz: – Adja neki a püspökfalatját!
A boltos eltolta a pult üvegét, és zsírtól csillogó kezével odanyújtotta apának a kacsa farát. Apa megragadta, és a szájába tömte: kellemes zsíros íz áradt szét a szájában, mintha odabenn húsz ember egyszerre csókolta volna.
– Duan tanár úr, hogy megnőtt a fia! Több mint egy hetven, nem igaz? – csevegett a boltos a nagyapával. – Ez a kölök, csak magasságban nő, kitartásban már nem annyira! – A nagyapa apára pillantott: – Töröld meg a szád, Shengqiang! – szólt rá. Végül elindultak hazafelé, de mintha az a néhány lépésnyi út órákig tartott volna, a nagyapa nagyon ki is merült, lemaradt, de apa, kezében a kacsával, ment egyenesen haza. Akkor még a babpürégyár mögötti öreg házban laktak, és amikor apa belépett, látja, hogy Duan Zhiming és egy barátja az udvarban sakkoznak. Ekkor érhetett véget egy játszma, mert a bábukat rakosgatták éppen a táblára. – Shengqiang, jössz sakkozni? – kiáltott oda a nagybácsi osztálytársa apának.
Apának nagy kedve volt hozzá: – Várj, csak előbb lepakolok benn! – válaszolt.
– Gyere játszani, Shengqiang! – pattant fel a nagybácsi, hogy odaengedje a helyére apát. – Majd én beviszem azt a kacsát. Apa átadta a nagybácsinak a csomagot, ő pedig leült sakktáblához. Egy vagy két játszmát játszhattak talán, amikor elérkezett a vacsora ideje. A nagyi, a nagynéni, a nagybácsi, és persze apa asztalhoz ültek, a nagyapa viszont, ki tudja miért, még mindig nem ért haza.
– Fogjunk hozzá, nem várunk apátokra! – jelentette be a nagyi – így hát hozzáfogtak az evéshez. Bár az asztalon voltak más fogások is, szinte mindegyikük a kacsából vett, a nagybácsi egy combot csippentett fel a pálcikájával, a nagynéni egy szárnyat, a nagyi pedig a nyakát vette ki, csak apa tett egy szeletke sóspirított disznóhúst a szájába. – Mi történt ezzel a kacsával? – aggályoskodott a nagyi. – Hogyhogy csak egy combja és egy szárnya van? – kérdezte apát. – Lehetetlen! – Apa halálra rémült. Az ilyesfajta ijedségek az álomban csak még jobban felerősödnek. Majd kiugrott a helyéről a szíve, miközben mindenki a tányérokon lévő csontokat és a megmaradt húst vette számba. S valóban, hiányzott egy comb és egy szárny! – Ez meg hogy lehet? – kérdezte apa. – De hiszen a saját szememmel láttam, hogy Qiu, a boltos, az egész kacsát felaprítja, és beleteszi a zacskóba. Nagyi nem mondott erre semmit, folytatták az evést, de egy kis idő múlva csak megszólalt ismét: – Shengqiang, ne játszd meg magad, „a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát”! – Apa felpillantott a tányérjából, de a nagyi nem őt nézte, éppen egy szeletke pirított disznóhúst rakott a szájába. Apa még egy szót sem szólt, amikor a nagyi már folytatta: – De hiszen világosabb, mint a nap, nincs szükség magyarázkodásra, erről ennyit.
És apa ekkor felriadt. Dühös volt, az évek alatt felhalmozódott igaztalanságok feszítették belülről. Anya és Zhong Xinyu is elment már, s apa semmire sem vágyott jobban, mint hogy bárcsak betoppanna valaki, akit elküldhetne a pokolba. De nem jött senki. Végül azért csak elkáromkodta magát: „Zhiming, te szemét képmutató! Világéletedben mocsadék alak voltál!”
Valóban ez az álom szembesítette apát élete egyik legnagyobb megoldatlan problémájával.
Ami apát és a káromkodást illeti, világéletében a legcsekélyebb fenntartás nélkül küldte el a sok senkiházit melegebb éghajlatra, cifra trágárságokat vágott a nagybácsi fejéhez, vagy anyázta, aki a gyárban épp a szeme elé keveredett, csak egyvalakihez nem volt soha, egyetlen keresetlen szava sem, és ez a nagyi. A háromnapos kórházi bezártság után, apa visszanyerte szabadságát, pirulákkal jócskán felpakolva kiléphetett végre a kórház kapuján, ahol Zhu Cheng várta, hogy az Elegáns Udvarba vigye.
– Főnök, te aztán tudod, hogy mi jár egy szülőnek! – sandított hátra Zhu Cheng a kormány mögül. – A kórházból egyenesen az anyádhoz sietsz, ahelyett hogy előbb hazamennél? Apa nem válaszolt. Zhu Cheng végképp nem tudhatta, de valószínűleg apa még maga sem számított arra a hideg zuhanyra, ami a nagyinál várta.
– Mama, mit mondtál Anqinnak? – kérdezte a nagyit, s bár már az összes zsebét kiforgatta, egyetlen nyomorult szál cigarettát sem talált, így jobb híján egy zsebkendőfecnit kezdett gyűrögetni a kezében. – Most persze kérdezel, de amikor a fejem fölé költöztettél valakit, akkor hogyhogy elfelejtetted kikérni a véleményemet? – A nagyi éppen olvasott, orrán olvasószemüveg. Fel sem nézett az újságból, úgy válaszolt apa kérdésére. „Hogy a franc esne belé!” Hatalmas szikla gördült le apa szívéről: minden kiderült, nincs mit tovább rejtegetnie.
Kizúdult belőle mindaz, amit már oly rég óta készült elmondani. Mindent kitálalt a nagyinak. Lehajtott fejjel mondta a magáét, kezében a zsebkendőfecnit gyűrögette: vékony pálcikát sodort belőle, majd kilapítgatta, aztán kezdte elölről az egészet.
Beszéd közben maga is őszintén elérzékenyült, amitől ismét rátört a dohány utáni vágy, de újra csak azzal kellett szembesülnie, hogy a zsebei üresek. Hogy jöhetett ide egyetlen szál cigaretta nélkül? Nyomorultul érezte magát, kétségbeesetten sóvárgott a dohány után, hallgatta a nagyit, aki persze lehordta és kioktatta. Anya és fia végre őszintén beszéltek egymással, ami egyáltalán nem volt könnyű, de legalább félretették a megjátszást és a képmutatást.
– Legyen minden úgy, ahogy akarod, mama – mondta megsemmisülve apa.
A dolgok további alakulása végül is nem sokban tért el attól, amit apa eredetileg eltervezett. Meg kell rendezni a nyolcvanadik születésnapot, a nagybácsit mindenképpen meg kell hívni, és a nagynéni családjából sem hiányozhat senki. – És mi legyen Xingxinggel? – kérdezte bátortalanul apa, mire a nagyi elkomorult: – Meglátjuk. Most az a legfontosabb, hogy kijöhessen végre a pszichiátriáról! – És anya, a nagyi győzködésének hála, úgy tűnt, végül nem csinál ügyet a dologból. Egyvalamiben azonban mindketten hajthatatlannak bizonyultak: Zhong Xinyu nem maradhat tovább abban a lakásban. – Bérled, vagy megvetted? – kérdezte a nagyi. – Ha bérled, akkor könnyebb megszabadulnod tőle! – És persze a nagyi ellátta jó tanácsokkal: igyon és dohányozzon kevesebbet, figyeljen az egészségére. – Még valami – folytatta kicsit halkabban a nagyi –, ne szólj erről másoknak, nem kell kiteregetni a családi szennyest! – Azután levette az olvasószemüvegét, és megmasszírozta a halántékát.
Apa egyre elviselhetetlenebbül sóvárgott a cigaretta után. Rezzenéstelen arccal felállt. – Mama, akkor én megyek is. Anqin megtudta, hogy kiengednek a kórházból, hamarabb eljön a munkahelyéről, és vacsorával vár.
– Jól van! – A nagyi bólintott. – Néha segíthetnél egy kicsit Anqinnak. Hiába vagy otthon, mintha ott sem lennél, szinte csak enni jársz haza. Hidd el, neki sem könnyű. – Igazad van! – válaszolta megadóan apa, és nyitotta az ajtót, hogy elinduljon. – Még valami – szólt utána a nagyi –, Shengqiang, felnőtt ember vagy. Légy észnél, ne csinálj semmi meggondolatlanságot! Így történt, hogy apa behúzott farokkal ment el a nagyihoz, és végül teljesen leforrázva jött el tőle. Megállt a földszinten, de még csak a szeme sarkából sem mert felpillantani az ötödikre. Első útja a bejáratnál lévő cigarettaárushoz vezetett. Csak miután már a kezében markolta a puhadobozos Kínát, nyerte vissza valamelyest a magabiztosságát, s egészen hazáig kapkodva szívta egyik cigit a másik után. Fogalma sem volt róla, mit adott be a nagyi anyának, hogy az ilyen könnyen megbocsásson, és ennyire barátságosan viselkedjen Zhong Xinyuvel. Úgy döntött, ebből elég. „Vigye el a fene!”, gondolta apa. „Végtére ő is csak egy nő!”
Mire apa hazaért, anya már megterített, és elkészítette a vacsorát. Kidugta a fejét a konyhából: – Épp jókor jössz, Shengqiang, akár hozzá is foghatunk.
– Mit eszünk? – kérdezte apa elégedetten. Azután levágta a cipős szekrényre a kórházban kapott életmentő csodapirulákat, és felvette a papucsát. – Na, hála istennek, ma legalább éhes vagy! – mondta mosolyogva anya, miközben a kezében lévő nejlonzacskót bontogatta, és a tartalmát egy tányérba borította. Apa rögtön látta, hogy Qiu-féle kacsa az, a Nyugati városkapu melletti üzletből. Még délben elmentem érte, hogy biztosan legyen, mert Qiunak olyan jól megy az üzlet, hogy tizenkettő után nem sokkal be is zár. – Anya kivette a tányérból a kacsa püspökfalatját, apa felé fordult, és a szájába dugta.
A mennyei falat omladozott apa szájában, mintha egyszerre húsz Zhong Xinyu csókolgatta volna.
– Mondhatom, fura egy alak vagy – mondta anya, miközben kezében a tányérral az étkező felé haladt, apa pedig két tálka rizzsel és az evőpálcikákkal a nyomában –, neked juszt is az kell, ami senki másnak nem. Te csak azért is azt szereted a legjobban!
Asztalhoz ültek, anya kivett egy jó zsíros kacsacombot, és apa rizses tálkájába rakta, csak úgy domborodott rajta.
– Egyél csak combot, finomabb, mint a fara! – unszolta anya.
Apa gondolatai beindultak a hófehér rizságyon fekvő zsíros kacsacomb látványától, így szólt anyához: – Egyszer kihagyhatnád a sorozatod, inkább bújjunk minél hamarabb ágyba!
Ezzel a kérdés, hogy miután kijön a kórházból, melyik nővel fog lefeküdni először, így el is dőlt.
Igazságszerető ember lévén, apa meglehetősen zavarban volt, amikor anya után Zhong Xinyu következett. Nem sokkal azután felment hozzá, a kanapé két távoli pontjára telepedtek, és feszengve, semmitmondó fordulatokkal társalogtak.
– Jobban vagy már egy kicsit? Ne felejtsd el bevenni az orvosságot! – mondta Zhong Xinyu apának. Közben ölébe vette a gyümölcsöstálat, hogy felvágjon egy körtét. De nem úgy szelte föl, mint legutóbb az almát, félbe, azután ismét félbe, hanem előbb megpucolta, azután pedig marokra fogva apró kis kockákra aprította, és ezeket visszarakta a tálba. Természetesen nem lettek egyformák a kis kockák, de ez apát egyáltalán nem izgatta. Zhong Xinyu az asztalra tette a tálat, apa pedig fogpiszkálóval vett belőle egyet, és a szájába dugta.
– Jaj, már! – szólt oda Zhong Xinyunek apa. Bekapta a körtedarabkát, és testét mintha hirtelen nyugalom járta volna át. Kényelmesen hátradőlt a kanapén. – Nem kellene úgy felfújnotok ezt az egészet, nincs olyan komoly bajom. Zhong Xinyu meredten bámulta apát, szeme olyan vörös volt a sírástól, mint egy nyúlé.
– Hát mi van már veled? – nyugtatgatta apa. Ismét a tálba nyúlt a fogpiszkálóval, felszúrt egy újabb körtedarabkát, és a szájába dugta: – Ne aggódj, eddig is megvoltunk valahogy, ezután is megleszünk! Csak egy dolog fog megváltozni, hogy el kell innét költöznöd, most hogy már az anyám is tud rólad. – Aha – Zhong Xinyu megadóan bólintott. – Tudom. Nemsokára összepakolok, és hazaviszem a holmimat. Apa csak egyszer járt Zhong Xinyunél, aki közösen bérelt egy kétszobás-nappalis lakást az egyik barátnőjével, és ő a hátsó szobában aludt. Későre járt, apa vacsorázni és vásárolgatni vitte Zhong Xinyut, a lány keze telis-tele volt kisebb-nagyobb csomagokkal. – Segítek felvinni ezt a sok mindent! – bukott ki apából. – Nem kell – válaszolta Zhong Xinyu –, elbírom, különben is biztosan hazaért már a lakótársam, jobb, ha nem jössz fel! – Jaj, Xinyu, hová gondolsz, csak leteszem a csomagokat, és már itt sem vagyok, akkor sem maradnék, ha marasztalnál! – mondta méltatlankodva apa.
Mit mondhatott erre Zhong Xinyu, végül csak felengedte apát. És aznap apa mellé állt a szerencse, mert a másik hálószoba ajtaja gondosan be volt zárva, Zhong Xinyu lakótársa már rég aludt. – Beviszem a csomagokat a hálószobába – mondta kedvesen apa.
Zhong Xinyu akkor még nem tudta, hogy apa soha semmit nem csinál ok nélkül. Miután beléptek a hálószobába, becsukta az ajtót, karjaiba vonta Zhong Xinyut, és leteperte az ágyra. Zhong Xinyu rémülten elkerekítette mandulaszemét, és két kézzel igyekezett ellökni magától apát, de inkább macska-egér játék volt ez csupán. Apa nem tudta felidézni, hogy mikor kívánt nőt ily mérhetetlenül, elővette hát a nadrágjából a szerszámát, és anélkül hogy levetkőzött volna, meghágta.
Bűntudat fojtogatta apát, ahogy felidézte ezt az esetet, kedvesebb hangon folytatta hát: – Ha szükséged volna valamire, tudod, csak szóljál!
– Megvan mindenem, még több is, mint ami szükséges – válaszolta halkan Zhong Xinyu. Apa legszívesebben megcirógatta volna, de ekkor a lelki szemei előtt megjelent a nagyi szigorú képe, amint néhány emelettel lejjebb ül a karosszékében, ezért végül egy szál cigarettát húzott elő, és rágyújtott.
– Xue bátyó, kevesebbet kellene dohányoznod, jobban kéne figyelned magadra! – mondta Zhong Xinyu.
– Az anyám születésnapi előkészületei teljesen lekötnek, a gyárban is összejöttek a dolgok, otthon sem valami fényes a helyzet, ezért most egy ideig nem fogunk tudni találkozni. De légy nyugodt, végül minden úgy lesz, mint régen. Ha pedig szükséged volna valamire, csak telefonálj. Zhu Chenget is hívhatod – tette hozzá apa, és elnyomta a cigit.
Zhong Xinyutől lefelé jövet elhaladt a nagyi csukott ajtaja előtt. Néma csend honolt odabenn. Ki tudja, mit csinálhatott éppen a nagyi; apának semmi kedve nem volt hozzá, hogy bemenjen megnézni. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát, mint egy elhagyatott gyermek.
„Hogy a franc esne ebbe az egészbe!”, dühöngött magában. „De ez is csak egy nő! Különben csak magát hibáztathatja, hogy jutott eszébe éjnek évadján iderángatni – a saját vermébe esett bele!”
Apa kilépett az Elegáns Udvar kapuján, Zhu Cheng várt rá. Apa kinyitotta az autó ajtaját, beszállt, mire Zhu Cheng gyorsan lerakta a telefont. – Vissza a gyárba, Főnök?
– Igen, a gyárba. – Apa nagyon ramatyul érezte magát, ma még le kell ordibálnia néhány embernek a fejét, hogy valamelyest helyre rázódjon. – Ja, igen, Zhu Cheng, ha Xinyu telefonálna, mondd meg neki, hogy rengeteg a dolgom, azt sem tudom, hol áll a fejem. Zhu Cheng jól ismerte apát, azonnal megértette a célzást. – Légy nyugodt, főnök, megértettem – vágta rá sietve.
Apa nagyot sóhajtott. – Vidékiként, mint Xinyu, nem egykönnyen lehet itt munkát találni, mindenképpen gondját kell viselnem, csak most tényleg nagyon sok minden összejött, itt van anyám születésnapja, ráadásul a nyolcvanadik. Kerek évforduló, már alig van hátra néhány nap.
– Nem kéne mielőbb lefoglalni a különtermet a Lebegő Illatban? – kérdezte Zhu Cheng követve apa gondolatmenetét, Zhong Xinyu dolgát pedig inkább nem kommentálta. – Igen, a Lebegő Illat sem rossz, de talán még inkább a Hercegi Palota, nem gondolod? Az tágasabb, és elegánsabban van berendezve. Anyám is csak egyszer nyolcvanéves, meg kell adni a módját! – mondta apa. – Lefoglalunk egy elegáns különtermet, meghívunk két énekest, meg kellenek lufik is, meg virágok a bejáratba, más nem számít, csak hogy jó legyen a hangulat. – Igen-igen – helyeselt Zhu Cheng –, a lényeg, hogy jól érezze magát az anyád! „Hogyan is történt?” Apa hátradőlt a kényelmes hátsó ülésen, és arra kereste magában a választ: hogyan is történt, hogy a nagyi szinte észrevétlenül, de végül csak megérte a nyolcvanéves kort. Pedig régen állandóan azt hajtogatta, hogy ez a baja, meg az a baja, itt fáj, ott fáj. Apában élénken megmaradt a kép, amikor még a nagyapa is élt, hogy a nagyi a kanapén hever, dörzsölgeti a derekát, és ezt mondja: – Csak bosszantani tudtok, de az öreg is csak bosszantani tud, a halálba bosszantotok mind, de ha végre meghalok, legalább élhetitek világotokat. Te... – s a nagyi ekkor a nagyapára bökött: – ...te majd idehozhatod a szeretődet, te meg... – és ekkor meg apára mutatott: – ...lumpolhatsz reggeltől estig kedvedre. Zhimingnek meg Lishannak pedig ide sem kell többé dugniuk a képüket. Tudom, azzal tenném a legnagyobb szívességet, ha feldobnám a talpamat, mert akkor legalább vidáman élhetnétek bele a világba, egyik boldogabban, mint a másik, tudom-tudom, a halálom volna számotokra a legjobb dolog.
De az évek hosszú során a nagyi – dacára annak, hogy reggeltől estig csak sopánkodott és panaszkodott –, nemcsak hogy nem halt meg, hanem napról napra jobban virult.
Természetesen anyának van igaza, aki gyakran mondogatja, hogy „Az idős ember a legnagyobb kincs a családban”. S hogy végül a nagyi egészségben megélhette ezt a szép kort, valóban hatalmas öröm mindnyájunknak.
– Hé, Zhu Cheng! – Apa kényelmesen elhevert az Audi hátsó ülésén, és nagyot sóhajtott önnön „boldogságán” lamentálva. – Miután beértünk, legelőször is trombitáld össze nekem az embereket az értékesítési osztályról.
Zhu Cheng bólintott, erősen markolta a kormányt, az autó egyenletesen közeledett a babpürégyár felé. A gyárban mindenki ismerte jól apa hirtelen természetét: ha egyszer Xue igazgató úr értekezletre hívja az értékesítési osztály dolgozóit, az nem jelent mást, mint hogy valaki nagyon szorulni fog.
Lehet, hogy apa már nem is emlékszik rá, más viszont annál inkább, hogy apa életében először a saját apja, azaz a nagyapa szájából hallotta azt, hogy „baszd meg”. Valami fejes érkezése miatt aznap délután korábban befejezték a tanítást, s az órák helyett mindenkit takarítani és pakolni küldtek. A nagybácsi már akkor sem volt igazán oda a sok energiát igénylő, de kevés haszonnal kecsegtető munkákért, ezért rábeszélte apát, hogy lógjanak inkább haza. Akkoriban még elég jóban voltak. Miközben mentek hazafelé, a nagybácsi egyszer csak rákérdezett: – Shengqiang, szeretnél-e sült batátát? – Apának magától nem jutott volna az eszébe, de ahogy a nagybácsi felemlegette, összefutott szájában a nyál: – Igen, szeretnék – vágta rá.
– Akkor kérj pénzt a mamától, ha hazaértünk! – javasolta a nagybácsi. Megszaporázták lépteiket, siettek haza. Az udvarban voltak már, és éppen mentek volna be a házba, amikor a nagyapa elkáromkodta magát.
– Baszd meg! – mondta nagyapa – Hogy basznád meg! – Ráadásul apa hallotta, hogy a nagyi is benn van, mert mormogott rá valamit, de mintha idegen nyelven beszéltek volna. – Bátyó, hát ezeket meg mi lelte? – Látszott apán, hogy zavarban van, de azért éppen készült bemenni. Még szerencse, hogy a nagybácsi megállította: – Mekkora nagy hülye vagy, Shengqiang!
Erre természetesen apa sem ment be, az udvarról hallgatták a nagyapa cifra káromkodását. A nagybácsi arcára, mintha már megtömte volna a hasát sült batátával, elégedett mosoly ült ki.
Aznap este vacsora végeztével apa mosogatta el az edényeket. A víz csurgott, a tálkák csörömpöltek, és apa agyát teljesen beborították azok a trágár kifejezések, mint mikor a sűrű slejm megragad valakinek a torkán. Képtelen volt tovább magában tartani, kinyitotta a száját, mire azonnal kiszökött rajta egy baszd meg, és mily meglepő, attól, hogy kicsúszott, apa mintha lényegesen megkönnyebbült volna. Baszd meg, hát ilyen egyszerű!? S ezt követően, mint akibe belebújt a kisördög, káromkodni kezdett, bele a mosogatóba: kurva anyád, hogy basznád meg az anyád, megbaszom az anyád, megbaszom az egész családod! – Bizsergető, kellemes érzés áradt szét az altestében, mintha vizelnie kellene, de valahogy mégis más volt.
Egészen addig káromkodott, míg a nagyi meg nem hallotta. A nagyi elrángatta apát a mosogatótól, miközben odaordított a nagyapának: – Duan Xianjun, csak hallgasd meg, hogy miket mond a fiad!
Nagyapa is odajött hozzájuk, és mit volt mit tenni, alaposan ellátta apa baját. Végül is káromkodott, folyamatosan csak baszdmegelt meg kurvaanyázott.
Apa később persze megtudta, hogy a nagyapa és a nagyi aznap éppen szeretkeztek benn a szobában, és a nagyapa felhevült állapotában mondogatta azokat a trágár szavakat. Ahogy a szólás tartja, „a vér nem válik vízzé”, később apán is elhatalmasodott ez a meglehetősen furcsa szokás, sőt a kor előrehaladtával egyre válogatottabb káromkodásokat hallatott, de azért időről időre mindig visszatért a jól bevált baszdmeghez meg kurvaanyádhoz.
A gyárban azért sosem mondaná, hogy a kurva anyád, mert ott mégis csak adni kell a látszatra, szimpla lehülyézésnél vagy lebarmolásnál rendszerint nem megy tovább. Az értékesítési osztály dolgozóit szokta legelőször elővenni, mindenkit alaposan kioszt, míg végül Zhura nem kerül a sor. Zhu csak egy éve dolgozik náluk üzletkötőként, fiatal és csinos, apa rögtön kiszúrta magának, s talán épp ez az oka, hogy őt általában mindenki másnál hosszabb ideig anyázza. Megesik, hogy odáig fajul a dolog, hogy Zhu elsírja magát, és ilyenkor apa nagy kegyesen odavet neki néhány bátorító szót. Csak volt apának gyerekszobája! Megveregeti Zhu vállát. „Jól van, jól van, ne sírj már, te nagy gyerek!”, mondja, vagy hasonlókkal vigasztalja, de ennél sosem megy tovább. Nemhiába nevelkedett a nagyi keze alatt, apa tudja jól, milyen félelmetes dolog, ha az emberek pletykálni kezdenek, és azzal is tisztában van, hogy házi nyúlra nem lövünk.
Ezen a napon is éppen így történt minden, apa éppen Zhut szidta, a lány pedig egyre mélyebbre hajtotta a fejét, úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de ekkor váratlanul megszólalt apa telefonja.
Az „Óh, az a csodálatos jázminvirág” dallamától apa hátán felállt a szőr. Előhalászta a telefonját, „mama”, valóban ez állt rajta, s apának e két szótagtól zsongani kezdett a feje, a szíve hevesebben kalapált. Magára hagyta Zhut a tárgyalóban, kezében a mobillal kisietett a folyosóra, csak ott vette fel.
– Halló? – szólt bele bátortalanul, de a vonal túl feléről nem érkezett válasz.
– Halló? – ismételte.
Ekkor végre beleszólt valaki, de nem a nagyi. Egy ismeretlen férfi volt, ő is csak azt mondta: – Halló?
– Kivel beszélek? – Valójában azt szerette volna kérdezni, hogy „Mi van az anyámmal? Történt valami?”, de – talán a nagyi iránti túlzott odaadás miatt – sehogy sem ment neki. A vonal túlfelén nagy volt a csend, senki sem szólt bele vagy öt másodpercig. De ezalatt a néhány pillanat alatt apa agyán, mint valami hatalmas hadsereg, végigmasírozott a nagyi egész addigi élete, sőt még azt is eldöntötte, hogy Zheng tanár urat, a Pinglei l-es Számú Középiskola nyugalmazott irodalomtanárát fogja felkérni, írjon gyászbeszédet, mert a Központi Egyetem hajdani tehetséges diákját a nagyi világéletében igen nagy tiszteletben tartotta.
– Hé, Shengqiang – szólt bele a férfi.
Apa hirtelen rádöbbent, hogy a nagyi nem halt meg, csak éppen váratlanul betoppant a bátyja, Duan Zhiming. „Hogy a franc esne beléd, amint hazaérsz, rögtön a mamához szaladsz? Mit akarsz elérni ezzel?”
Úgy érezte magát, mintha a feleségét kapta volna rajta valaki mással, csak állt a folyosón, bámulta a szemközti falat, agyában átkozott nagy üresség. Egy káromkodás kúszott felfelé a gyomrából a torkáig, ott aztán megrekedt.
– Nyakunkon a mama nyolcvanadik születésnapja, gondoltam, kéne szervezni valamit! – mondta nagybácsi. – Ha lesz egy kis időd, gyere át a mamához, hogy megbeszéljük a részleteket! „Ki a fene kért erre? Úgy beszélsz, mintha az elmúlt években olyan rohadt sokat törődtél volna vele! Szemét képmutató vagy, Duan Zhiming, de már gyerekként is ugyanilyen vastag volt a bőr a képeden!”, szitkozódott magában apa, és még ennél sokkal cifrábbakat is hozzátett gondolatban.
– Rendben van – mondta.