Apa telefonált anyának, a telefon kicsöngött vagy egy tucatszor, anya mégsem vette fel. De nincs ezen mit csodálkozni. A nők nem olyanok, mint a férfiak, akikhez hozzá van nőve a mobiljuk: fityeg az övükön, mint valami gránát, vagy meglapul valamelyik zsebben. Talán Zhong Shizhong volt az, aki dohogott is egyszer miatta: „Egy nőnek mit számít, hogy van mobilja: olyan, mintha nem is volna! Sosincs kéznél. Vagy a retikül bugyraiban vész el, esetleg a kanapén vagy az asztalon hever, tíz hívásból kilencet tuti, hogy meg sem hallanak! Erre egy csipogó is tökéletesen megfelelne, kár beléjük a mobil!” Van ebben igazság. De apa az évek alatt már megszokta, ráadásul nem is igen szokott telefonálni anyának. Ebben a csányi kis Pinglében a hét valamennyi napján és a nap huszonnégy órájában tudja, merre jár, és mit csinál anya, akkor is, ha nem kérdezi – olyannyira egyértelműen tudja ezt, mint amennyire a lisztben kivehetők a szezámmagok.
Anya húsz éve dolgozik az Élelmezési Hivatalban. Kezdetben a kereskedelmi részlegen dolgozott, később felkerült az irodába. Az irodai munka kényelmes: reggel, valamivel tíz után ráérősen bemegy, készít egy teát, s miután letelepszik az asztalához, kötöget, szotyolát rágcsál, könyvet olvas vagy számítógépezik, amihez éppen kedve van, esetleg a kollégákkal megbeszélik a család ügyes-bajos dolgait vagy az ország nagyobb eseményeit. A kollégákkal, Zhang Yongqinggel, Liu Yufennel és Zeng Fanguival már évek óta dolgoznak együtt, ráadásul szomszédos utcákban nőttek fel – nagyon jól kijönnek egymással. Pontban tizenkettőkor, amikor már jelez a gyomra, lemegy a menzára ebédelni. A dolgozók kétféle hús- vagy halételből és háromféle zöldségfogásból választhatnak, ezenkívül kapnak levest, az egészet mindössze öt yuanért. Általában bőséges a kínálat, van csirke, kacsa, hal, marha, disznó, sőt alkalmanként még friss folyami hal is kerül az asztalra. Ebéd végeztével a kisujját sem kell mozdítania, a tányérokat és az evőpálcikákat is van, ki összeszedje helyette. Ezután vagy elmegy sétálni, esetleg vesz magának egy pár cipőt, vagy szundít egyet a szakszervezeti helyiségben a valódi bőrkanapék egyikén, és csak kettő-három körül megy vissza az irodába, hogy eltöltse a még hátralévő egy-két órát a munkaidő végéig.
Négykor anya beszáll a piros Toyotájába, ráérősen elhajt a piacra, bevásárol, azután hazamegy és elkészíti a vacsorát. Van, hogy apa otthon vacsorázik, van, hogy nem. Vacsora végeztével anya elmosogat, azután ágyból nézi a tévét, legtöbbször kötöget is közben, vagy átfut néhány oldalt a könyvéből, majd fél tizenegy környékén megmosakszik és lefekszik.
Még apa is irigyli az ilyen életet. Egy nap üzleti vacsorából jött haza, ruhája bűzlött a cigaretta-, alkohol- és ételszagtól. Amikor meglátta anyát, aki a kanapén elheveredve egy könyvet olvasott, nem bírta megállni megjegyzés nélkül: – Anqin! Cseréljünk egy kicsit, neked olyan kényelmesen telnek a napjaid! – Anya erre elnevette magát, majd kinyújtotta a lábát, hogy barátságosan megrugdossa apát: – Hát csak gyere! Meglátjuk, meddig bírod! Csak három napig ne igyál, és ne menj el sehová szórakozni! – Apa elkapta anya lábát, levetette magát mellé a kanapéra, és borleheletű száját próbálta az arcára tapasztani: – Jó, ha te meg egy hétig nem madzsongozol! Akkor én sem fogok inni.
De ez az egyetlen dolog, ami egyszerűen elképzelhetetlen, mert a madzsongozásnak kiemelt szerep jut anya életében. Minden szombaton, pontban egykor – ezen sem mennydörgés, sem földindulás nem változtathat – gyűlnek össze madzsongozni. Ezenkívül, alkalmanként, amikor éppen mindenki ráér, hétfő vagy kedd este, szerda vagy csütörtök délután, esetleg vasárnap vacsora után... lényegében bármikor. Sok nő él Pinglében, akik egyszerűen képtelenek meglenni madzsongozás nélkül, anya azért nem tartozik közéjük, de Zhang és Liu néni például ilyen. Ők mindennap összehoznak egy asztalt, aki veszít, az teljesen odavan, aki meg nyer, úszik a boldogságban. Megbabonázva, a külvilágot teljesen kizárva húznak és raknak, és abba nem hagynák még akkor sem, ha a fenekük már teljesen elzsibbadt. Sokszor egész álló nap és éjszaka játszanak egyfolytában, és a csillagok járásával a szerencse is gyakran megfordul: a vesztesek győztesként ujjonghatnak, a búfelhők szertefoszlanak. És ha megcsörren egy mobil? „Na, kié?” „Nem az enyém!”, mondogatják egymásnak, és nincs az a pénz, amiért bármelyikük is felállna az asztaltól, hogy felvegye.
Ezért a férjek, apát is beleértve, kivétel nélkül tudják mind, ha a feleségük nem veszi fel a telefont, annak komoly oka van, történetesen, hogy az asszony épp nagyon, de nagyon el van foglalva a madzsongozással. A férjek meg csak vakarják a fejüket, és visszamennek a különterembe a haverokhoz, hogy igyanak még néhány pohárkával, és kiélvezzék a „kisasszonyok” társaságát, így ütik el az időt, míg a „főnök” végez a dolgával, és akkor persze azonnal telefonál. – Megszólalt a riasztó, megszólalt a riasztó! – Akkor felkerekednek, sietnek a madzsongklubba a „főnökért”, és végül késő éjszaka férj s feleség egy párként tér haza.
Apa a babpürégyár irodaépülete előtt állt, s miközben arra várt, hogy anya felvegye a telefont, a közösen átélt vidám pillanatok jártak a fejében. Vagy húszszor kicsengett, mégsem vette fel senki, így egy sóhaj kíséretében visszacsúsztatta a mobilt a nadrágja zsebébe, és indult az emeletre a nagynénihez.
Zeng, a fiatal irodavezető ma nagyon fürge lehetett, mert amikor apa belépett az irodába, a nagynéni kezében már ott gőzölgött egy csésze tea, és a babpürégyár frissen nyomtatott szóróanyaga is ott hevert előtte, azt lapozgatta.
– Lishan, egész jó lett ez a brosúra, nem? Zheng tanár urat kértük fel az l-es Számú Középiskolából, hogy írja meg a reklámszöveget, és úgy tűnik, az embereknek tetszik – mondta apa. – Szerintem is jó! – válaszolta a nagynéni, aztán letette a füzetkét a teázóasztalra. – Na, mi a helyzet, Anqin is jön délben? – Ja, hogy Anqin? – Apa úgy tett, mintha kis híján meg is feledkezett volna a dologról: – Nem veszi fel. Biztosan nincs nála a mobilja. De nem számít, azért csak menjünk, ne várjunk rá, ha észreveszi, hogy kerestem, biztosan visszahív. – Tegnap nem mondtad neki, hogy ma érkezem? – kérdezte a nagynéni. – Nagyon későn értem haza, már rég aludt, nem tudtam beszélni vele – mondta apa, és leült. Hirtelen erős vágy tört rá egy cigaretta után, a zsebébe nyúlt, de végül mégsem gyújtott rá, mert valahogy kellemetlennek érezte, hogy a nagynéni előtt cigarettázzon. Visszahúzta a kezét. – Jól megvagytok Anqinnal? – kérdezte a nagynéni. – Háát! Nem most volt az esküvőnk, de azért megvagyunk! Különben meg te is ismered Anqint – nevetett fel apa. Csakhogy a nagynéni nem hagyta ennyiben. – Közel húsz éve vagytok már házasok...
Apa utánaszámolt. ‘88-ban, újév környékén, nem sokkal anya huszadik születésnapja után házasodtak össze: valóban, jövőre lesznek húszéves házasok.
– Úgy igaz, húsz év! – hagyta rá hatalmas sóhaj kíséretében.
A nagynéni felnevetett, aztán belekortyolt a teába. Apa egyre inkább úgy érezte, hogy valamiféle melankólia bujkál a vidám tekintet mögött. Egyre jobban elhatalmasodott benne a gondolat, hogy a nagynéninek is kijutott a nehézségekből, noha itt Pinglében bárkitől kérdezné, hogy mit gondol Xue Lishanról, mindenki hezitálás nélkül rávágná, hogy az az asszony megfogta az isten lábát! Hogy egy átlagos lányt az Élelmezési Hivatalból elvegyen valaki a Tartományi Pártszervezetből, és rögtön be is költöztesse a városba – ez több mint fantasztikus! De azért nem szabad elfelejteni, hogy Xue Yingjuan lányáról van szó! Márpedig abban a családban mindenki mindig talpra esik! – Nem sokkal utána az egyetemi mesterképzésen találta magát, aztán pedig a tévében, mint műsorvezető. „Bekerült a tévébe! Ez aztán tényleg nem semmi!” – „Hol találni Pinglében még egy ilyen tehetséges lányt! Még a tévébe is bekerült! Te aztán igazán szerencsés vagy, Xue igazgatónő!” A szomszédok, de még a távolabbi ismerősök is, valahányszor összefutottak az utcán a nagyival, nagy lelkesen kezdtek bele ilyen vagy ehhez hasonló lelkendezésbe. A nagyi csak mosolygott, és persze ragyogott a dicsőségtől, de azért legyintett: – Jaj! Miféle tehetség! Nem olyan nagy dolog! Neki is mindig azt tanítottam, hogy sose bízza el magát, mert ami valóban fontos, az a tanulás, az iparkodás és a szerénység! – Mindez már jó régen volt, még 1999 előtt, amikor is a nagynéni negyvenegy éves korában visszavonult a képernyőről. Attól kezdve műsorvezetőket készített fel, szövegeket lektorált, a programok forgatókönyvét készítette elő, de a tévében többé már nem lehetett látni. A városka lakói azonban meglehetősen nagyvonalúan kezelte” ezt a kérdést: – Lishan akkor is tévés, kész-passz! – Ebben a dicsőségben már élete végégig sütkérezhet.
– És te, Lishan, hogy s mint vagy mostanság? – Apa nem mert konkrétabban kérdezősködni.
A nagynéni ismét csak elmosolyodott, azután letette a csészéjét. Lassan, tagoltan kezdett bele: – Van valami, amit mindenképpen el akarok mondani neked, Shengqiang, ha már egyszer hazajöttem. Tulajdonképpen nem tragédia, előbb-utóbb úgyis mindenki meg fogja tudni, de jobb, ha te azelőtt hallasz róla, mielőtt a mama fülébe jut, mert ő biztos nagyon kiakad majd. Tegnapelőtt aláírtam a válási papírokat.
Bang-bang, kalapált apa szíve, és fájt veszettül, mint a nyelőcső, amikor valaki egészben akar letuszkolni egy rizsgombócot rajta; az orrában meg ott keringett a savanykás bűz, mintha az előző napi hányással nem távozott volna minden alkohol a szervezetéből. Meg sem mukkant. A nagynéni folytatta tovább: – Zhiminggel már beszéltem erről, és ő is azt mondta, ha így állnak a dolgok, akkor valóban legjobb elválni, legalább nekem is marad még egy esélyem a normális életre. Neki is megmondtam, ha ennek ellenére számoltok velem, akkor természetesen hazajövök, és segítek a mama nyolcvanadik születésnapi ünnepsége körül, csak az számít, hogy ő jól érezze magát. – A nagynéni legyintett, majd apára mosolygott.
Apában csak ekkor tudatosult a dolgok ok-okozati összefüggése. Legelőször persze a nagybácsit vette elő: „Duan Zhiming, te szemét képmutató, hogy a franc esne beléd, hogy már megint az orromnál fogva vezettél, mint egy szemellenzős barmot.” Persze gondolatban még sok mást is a fejéhez vágott.
Rögtön utána a sógor jutott az eszébe, az aranykeretes szemüveg mögé bujtatott ostoba tésztaképe. „Liu Qukang! Csak nehogy még egyszer keresztezd az utam! Ha jót akarsz magadnak, be ne tedd többé a lábad Pinglébe!” Persze ezt is követte még jó néhány válogatott trágárság.
A nagynéni előtt természetesen nem mert káromkodni, egyetlen csúnya szó sem hagyta el a száját, még csak nem is fintorgott. Végül egy mondatot mégis csak kicsikart magából: – És akkor mi lesz a mama születésnapjával?
Szinte ki sem mondta, legszívesebben máris lekevert volna egy pofont magának. Szerencsére a nagynéni nem kapta fel a vizet, ismét kezébe vette a teáscsészét, és így szólt: – Emiatt ne aggódj. Zhiminget is megnyugtattam. A mamának nem szabad megtudnia a dolgot. Az ünneplésre természetesen a sógorotok is eljön majd, és persze Liu Xingchenék is itt lesznek, senki nem fog hiányozni.
– Xingchennek beszéltél már róla? Vele mi lesz?
Apa maga is érezte, hogy nevetséges a kérdése. Még hogy mi lesz Liu Xingchennel? Huszonéves fiatalemberről lévén szó, feleséggel, gyerekkel, biztos állással a tartományi tévéállomásnál, két nappalis-két hálószobás tágas lakással és saját autóval – nem gyermek már, semmi ok az aggodalomra. Mégis mi lenne vele?
A nagynéni elnevette magát: – Saját lakása és családja van, és jó ideje tud már az apja viselt dolgairól. Többször beszélt is vele, hogy megpróbálja meggyőzni, de nem járt sikerrel. Amikor szóltam neki, hogy el akarok válni, még helyeselt is. Azt mondta: „Anya, semmi nem köt apához, valójában már rég el kellett volna válnotok. Manapság már nem olyan eget rengető dolog egy válás. Az a fontos, hogy mindketten boldogok legyetek, és én mindenben támogatlak titeket!”
Apa elmosolyodott. „Valóban ezt mondta volna az a kis elkényeztetett Liu Xingchen?”, gondolta. Az a kölyök születése óta soha semmiben nem szenvedett hiányt, életében egyszer nem kellett kiállnia az igazáért, vagy megküzdenie valamiért, és amikor az anyja meg az apja el akarnak válni, csak ennyit tud nyekeregni, mint valami ócska hegedű? Nyivákol, mint egy nő? „Nyilván az apjától tanulta!”, szögezte le magában apa. „Mikor beszéltünk mi így húszévesen?” tette még hozzá gondolatban.
Apa huszonöt-huszonhat éves korára már közel tíz éve robotolt a babpürégyárban. Amikor már mindent kitanult az erjesztőben, a kereskedelmi részlegre helyezték üzletkötőnek. – Shengqiang – kezdte a nagyi a mondandóját –, az üzletkötés kemény iskola, becsüld hát meg magad. Csak abból lesz valaki, aki a legkeményebb próbákat is kiállja! Bízom benned, és abban, hogy sikeres lesz a karriered!
Miféle francos karrier? Apa egy hónapja sem dolgozott a kereskedelmi részlegen, amikor rá kellett döbbennie, hogy a nagyi összevissza beszélt. A kereskedelmi részlegen a munka másról sem szólt, mint az ivászatról: „Igyunk! Egészségedre! Barátom, ha el kell intézni valamit, csak szólj, nem lesz semmi gond! Kenőpénz kell? Adok. Lányt akarsz? Szerzek. A kurvád is leszek, ha azt akarod.” És azokban az években apa megtanulta, hogy mit jelent a „csillagokkal kelni, és holddal feküdni”, járta a Pingle környéki településeket, több cipőt elkoptatott, több ágyat összehányt a belediktált alkoholtól, és úgy kúsztak fel rá a kilók a repi vacsoráktól – amitől már úgy festett, mint egy terhes asszony –, mint ahogy jöttek az üzleti sikerek. A babpürégyár apraja-nagyja abban egyet értett, meg kell hagyni, Xue Shengqiang érti a dolgát, és nem retten meg a kihívásoktól. Idővel egyre inkább megingott az ügyvezető igazgató, Zhu Shengquan széke, apa pedig két lépéssel a föld felett járt, repült, loholt, egyensúlyozott a törvényesség mezsgyéjén, és bármihez nyúlt, az sikerrel végződött, nem volt olyan dolog, amit el ne tudott volna intézni. És akkor jött az az ominózus eset „Wei Wei”-jel, és egyetlen éjszaka leforgása alatt megtudta, mit jelent az, hogy „egyszer fent, egyszer lent”.
Még arra is pontosan emlékezett, hogy mi történt másnap, amikor hazament – akkor még a babpürégyár mögötti öreg házban éltek. Anya nem sejtett semmit, hiszen úgy tudta, hogy Chongning járásban van valami üzleti úton.
Dél körül ért haza, anya éppen az ágyneműt teregette a kertben. Apa még arra is emlékezett, hogy anya aznap kék-fehér mintás ruhát viselt, hozzá bézs színű szandált. Ahogy felemelte a kezét, hogy a lepedőt a zsinegre terítse, hófehér hónaljából kikandikált a koromfekete szőr – apát melegséggel töltötte el a látvány. Néhány lépéssel ott termett mellette, kikapta anya kezéből a lepedőt, és így szólt: – Anqin, add ide, majd én!
– Hogyhogy ilyenkor jössz haza? – kérdezte anya meglepődve, azután megcirógatta apa fejét. – Nem festesz valami fényesen. Tegnap este már megint ittatok valamelyik ügyféllel? Reggeliztél már? Van még néhány tésztapálca a tűzhelyen, egyél egy keveset! Vagy inkább lepihennél? Xingxing egész este sírt, csak nemrég aludt el, én is mindjárt visszafekszem.
Apa és anya szorosan egymás mellett teregette a lepedőket, apa az orrában érezte a „Fehér cica” mosópor erős illatát. Anya arcán piros rózsák jelentek meg, apa szívét pedig elöntötték az érzelmek. Némán szidta magát, hogy mekkora szemétséget művelt, azután kinyújtotta a kezét, és átkarolta anya derekát: mint a vaj, úgy olvadt a kezébe. – Shengqiang! Fényes nappal? De hiszen a gyerek is itthon van – lökte el magától zavartan anya.
De apa nem aggodalmaskodott ennyit, ismét a karjába vonta, és vitte befelé a házba, miközben nedves száját anya fülére tapasztotta: – A gyerek alszik – suttogta, és anya hófehér gőzöltzsemle-keblébe markolt.
Akkor még ilyen szenvedélyt éreztek egymás iránt. Még tízegynéhány évvel később is érezte apa, ahogy a két golyója megremeg: keleti szél és mennydörgés, és az az édes mandulavirág nedű – de a farka egyszer csak hirtelen lelohadt, olyan volt, mint egy döglött angolna.
Még mindig kirázza a hideg, ha csak rágondol. Abban a több mint egy hétben élő halott volt, két lábon járó hulla. Anya tapintatosan nem kérdezett semmit, csak aggódva így szólt: – Shengqiang, nem kellene ennyire túlhajszolnod magad, törődj többet az egészségeddel, igyál kevesebbet, és néha pihenj is! – Apa pedig kiment a vécére, kezébe vette a farkát, hogy alaposan szemügyre vegye: „Hogy a rosseb enné meg, ez nem lehet! Pedig úgy néz ki, mintha minden rendben lenne! Mi a fenét csináltam? Még harminc sem vagyok, és már szétkúrtam a farkamat? Vagy attól a nagyszájú kurvától kaptam el valamit?”
Ekképpen őrlődött magában, és minél többet morfondírozott, annál megoldhatatlanabbnak érezte a problémát. És a farka csak nem akart felállni. Végül képtelen volt egyedül tovább cipelni a mázsás súlyt. – Mit gondolsz, megmutassam orvosnak? – fordult végül Zhong Shizhonghoz tanácsért. Zhong Shizhong nyolc-kilenc évvel idősebb apánál. Összeráncolt szemöldökkel, szó nélkül végighallgatott mindent töviről-hegyire, majd így szólt: – Shengqiang, ne lihegd már túl ezt az egészet, csak gyere el velem ma este az Örömök utcájába.
– Az Örömök utcájába? – fújtatott egy nagyot apa. – Minek mennék így oda? – Ne törődj vele, csak gyere! – mondta Zhong Shizhong, és megpaskolta apa kezét.
Valóban el is mentek. Kerestek egy újonnan megnyitott éjszakai lebujt, a sötét szeparét csak az ezüstösen villogó fény világította meg, orrukban friss festékszag gomolygott. Kihozták a sört, megérkeztek a nassolnivalók, beizzították a karaokét, és megjelent két „kisasszony” is – apáék egyik kezükben a mikrofonnal, a másikkal meg egy-egy „kisasszonyt” markolászva énekelték a „Vágyaim mezején”-t, a „Randevú a kőhalomnál”-t, a „Mézédes”-t, és természetesen nem maradhatott el a végén a „Mindent elsöprő ázsiai szél” sem.
Milyen igaz, hogy „Nálunk, Ázsiában roppant hegyek magasodnak”. Aznap este apának végre felállt. Egyáltalán nem emlékezett a lányra, sem az arcára, sem más porcikájára, pontosabban csak egy dolog maradt meg benne, hogy túlzottan nagy volt a feneke, és ő veszetten markolássza ezt a termetes hátsót, miközben alaposan megkeféli. A lány nyögései a „Mindent elsöprő ázsiai szél” ritmusával tökéletes összhangban jöttek, és apa fejében sem maradt más, csak ez a dal, ott dübörgött szüntelen, miközben teljes lendülettel, mint akibe kakasvért fecskendőztek, kétszer egymás után elment.
„A fenébe is, ez a Zhong egyszerűen zseniális!”, gondolta apa. Meggyógyult, jó kedvre derült, és felszabadultabb lett. Útban hazafelé az Örömök utcájából a Pinglét bevilágító holdfényben tisztán látta maga előtt, hogy ez az út a lába alatt épp anya ágyába vezet – gyorsan otthon termett, magához szorította anyát, és hatalmasat szeretkeztek.
Hát így szerették ők egymást fiatalkorukban. „Hogy a franc esne belé, ennyi együtt töltött év után, tényleg jól elcsesztem, el akar hagyni!” Apa a nagynénit nézte, ahogy ott ül a kanapén vele szemben, de egyetlen szót sem mert elmondani abból, amire gondolt. Csak jöttek-jöttek a régi emlékek, miközben a halántéka meg, bang-bang-bang, hevesen lüktetett.
Nincs erősebb hívó szó a hasnál. Máris dél lett, de anyáról még mindig nem volt semmi hír. Úgy döntöttek, elmennek bivalybeles „tüzes fazekat” enni. A nagyi nem igazán szerette a „tüzes fazekat”, gyakran mondogatta is: – Egész életem a csilis babpürével fonódik össze, mégis inkább a kevésbé fűszeres ételeket szeretem. – A nagynéni viszont odavan a csípősért, a sima párolt répa sem menne le a torkán borsos-paprikás szósz nélkül. Ezért is javasolta a nagybácsi: – Menjünk „tüzes fazekat” enni, már jó ideje nem ettem.
Úgy is tettek. Zhu Cheng a gyárból vitte apát és a nagynénit, a nagybácsi pedig a saját kocsijával felvette a nagyit az Elegáns Udvarban, és mind a Déli kapu melletti városfalhoz hajtottak, a generációk óta ott lévő kis étkezdébe. Ott aztán rendeltek egy „yin-yang tüzes fazekat”, amelyben csípős és kevésbé fűszeres lé is volt, középen elválasztva. Leültek az asztal köré, kitöltötték a szójatejet és a sört, amikor a nagyinak hirtelen eszébe jutott: – És hol van Anqin?
Mindenki hallgatott. – Dolgoznia kell – mondta végül apa.
A nagyi a fazékban bugyogó fehér, kevéssé fűszeres léből szeretett volna kihorgászni egy szelet húst, de az visszapottyant. Evőpálcikáját az olajostálkára fektetve így szólt: – Shengqiang, te tényleg azt hiszed, hogy ilyen öreg vagyok, hogy mindent elhiszek? Mindketten tudjuk, milyen Anqin munkahelye. Még hogy ő ne tudna eljönni ebédidőben? Nem szólnék egy szót sem, ha csak rólam volna szó, de most mégis csak a nővéred jött haza! Miféle kislányos durcáskodás ez már megint?
Azért az sem volt teljesen rendjén, ahogy a nagyi anyáról beszélt, mert egy harminckilenc-negyven éves embert már semmiképpen sem ildomos „kislánynak” nevezni. De mit számít, mindenki értette, hogy mire céloz. A nagyi a maga részéről ezzel lezártnak is tekintette a dolgot. Ismét kezébe vette az evőpálcikát, kihalászott egy darabka húst a bugyogó fehér léből, megmártogatta a fűszeres olajban, és egy elegáns mozdulattal a szájába tette.
Mindenki hallgatott. Apa fejében úgy kavarogtak a trágárabbnál trágárabb szavak, mint a fortyogó leves a fazékban. Végül a nagybácsi törte meg a csendet: – Mama, miket kívánsz mostanság? Mit szólnál egy kis érhez?
– Jaj nem, nem! Az eret nem tudom elrágni – rázta meg a nagyi az evőpálcikát a kezében, azután végigpásztázta az asztalt beborító tömérdek ételt. – Inkább rakj nekem bele egy kis gombás gombócot!
– Rendben! – A nagybácsi felállt, és beleöntötte az illatos gombából készült gombóckák felét a rotyogó lébe: – Ez puha, ezt egyed!
Apa nem bírta ki, hogy oda ne pillantson, majd belekortyolt a sörébe.
A nagynéni egyenes háttal ült a széken, és a pálcikái közé csippentett béldarabkát nyugodtan, nem sietve a fortyogó levesbe engedte – a bél forrázása már-már igazi művészet, vannak, akik szerint tizennyolcig kell számolni, mások szerint már tizenöt másodperc is elegendő, hogy az evőpálcikák között megfőjön a bél –, de akárhogy is, a nagynéni le nem vette róla a szemét, nehogy szétfőjön.
– Tulajdonképpen nem is baj, hogy csak magunk vagyunk, a szűk család – mondta végül a nagyi egy sóhaj kíséretében. – Legalább őszintén megbeszélhetünk mindent.
A nagybácsi ékesszólón és lelkesen beszámolt a születésnapi előkészületekről. Minden jól haladt, az erjesztőudvart már kitakaríttatták, az ünnepség forgatókönyve, amit tulajdonképpen ő talált ki, elkészült. A Yong’an Egyetem kínai irodalom tanszékéről Zhu professzort kérte fel, hogy „Oda a Rododendron Babpürégyárhoz” címmel írjon az alkalomra egy verset, amit aztán Zhou tanár úr, a kalligráfia nagymestere a Cao család sikátorából, csodálatosan papírra is vetett. De ezenkívül is rendelt még köszöntő üdvözleteket, összesen nyolcat, a város neves személyiségeitől. A reklámügynökséggel pedig legyártatott egy több mint kilenc méter hosszú és négy méter magas rácsos szerkezet a háttérvászon számára – ennél impozánsabbat ember még nem látott Pinglében! Rendelt továbbá negyvennyolc talpon álló zászlócskát, amelyekkel körbe lehet majd rakni a rendezvényhelyszínt. Még ez sem minden, mert az ünnepség napján harmincnyolc molinó szegélyezi majd az utat a Halhatatlanok hídjától egészen a babpürégyár bejáratáig. És természetesen még ezt is lehet fokozni... minden vendég ajándékot kap: szóróanyagot, egy üveg csilis-babpürét, jegyzetfüzetet tollal, és egy zsebkendőt, amelyre a gyár története lesz nyomtatva, mindez egy-egy szép díszzacskóban. A nagybácsi nagyon fellelkesülve mesélt, a pálcikájával végig gesztikulált is hozzá, de apa csak dühöngött magában: „Gao Tao, Gao Tao, megéred a pénzedet! Most túllőttél a célon. Mennyit kaszálsz te ebből, az egész családnak egy évre is elegendőt?” De ekkor már a nagyi is rákérdezett: – Zhiming, és mennyibe kerül mindez?
– Jaj, mama, egy ekkora eseménynél mit számít a pénz – legyintett a nagybácsi, és még folytatta tovább: – Ami az előadást illeti, a városból érkezik majd egy rendezvényszervező cég, akik kifejezetten nagy formátumú előadásokra specializálódtak, általában nem is vállalnak ilyen kisebb rendezvényeket, csak a jó kapcsolatunkra való tekintettel segítenek –, nem lesz hiány híres énekesekből és előadóművészekből, profi világítást meg a hangosítást hoznak, a házigazda pedig, ugye, Lishan lesz, ami csak tovább emeli a program színvonalát! Szóval légy nyugodt, mama, garantálom, hogy az emberek emlékezni fognak erre a születésnapra! A nagybácsi nagyon meggyőzően beszélt, csak mondta és mondta a magáét. Ezt még apa is elismerte: „Ha a mama szédítéséről van szó, Duan Zhimingnek egyszerűen nincs párja, kiskorától profin csűri-csavarja a szavakat. Természetesen most is megetette a mamával, amit főzött.” Valóban, a nagyi mosolygott, még a ráncai is mosolyogtak, mint megannyi szépen rajzolt virág. – Shengqiang, mit szólsz mindehhez, amit a bátyád elmondott? Szerinted jó lesz így?
– Jó! Jó! Nagyszerű! – vágta rá apa. Felpattant, és nyomatékul még az asztalra is csapott, amire már a szomszédos asztalnál ülők is mind odafordultak. A nagynéniből kibuggyant a nevetés. A nagyi felé fordult. – Lishan – szólt hozzá kedvesen –, nagyon hálás vagyok neked, hogy számos családi és egyéb teendőid közepette időt szakítottál rá, hogy haza gyere, igazán megható!
– Anya, ne mondj már ilyeneket! Zhiming és Shengqiang vállalta a dolgok oroszlánrészét, a legtermészetesebb, hogy ezzel a kis gesztussal én, a lányod is hozzájárulok az ünnepléshez – mondta a nagynéni. – Csak egy dolog számít, hogy vidáman ünnepeld meg a születésnapodat! – Vidáman! Vidáman! – A nagyi lelki szemei előtt mintha máris megjelent volna az aznapi színes kavalkád. – Természetesen fontos, hogy felszabadultan, jókedvűen mulassunk, de ez inkább a külvilágnak szól. Engem leginkább az tesz boldoggá, hogy ismét együtt a család. Számomra ez az igazi öröm. Apátok halála óta először vagyunk így együtt mind, ez őt is biztos boldoggá tenné. „Azért nem olyan biztos”, gondolta magában apa. Ha a nagyapa élne, valószínűleg a „mesterrel”, Chen Xiulianggal dohányozna egész este valahol a színpad mellett, s egykedvűen nézné végig a fellépőket. – Duan Xianjun, nem panaszkodhatsz, jó életed volt! – mondaná Chen Xiuliang a nagyapának. Mire ő csak kifújná a füstöt, és elmerengne – erre mit is mondhatna? Egy halottnak bármit a szájába lehet adni. Például: – Boldog vagyok? Jó, akkor az vagyok. Jó életem volt? Igen, jó.
A nagyapára terelődött a szó. Már több mint két éve elment, de a nagyi gyakran emlegette. Például, amikor apával arról beszélt, hogy szeretne néhány új ruhát venni magának: – Shengqiang, úgy gondolom, hogy az én koromban már semmi szüksége az embernek új ruhára, különösen, hogy azokat sem tudja elhordani, amik vannak. De ilyenkor mindig eszembe jut az apád. Ha élne, biztos arra biztatna, hogy ne tagadjak meg magamtól semmi kényelmet és finom falatot, és járjak szép ruhákban. Tudod, csak emiatt döntöttem úgy, hogy mégiscsak megveszem. – Máskor meg, amikor egy falat sült oldalast evett, így beszélt: – Shengqiang, emlékszel, az oldalas volt apád kedvence. Én nem szeretem olyan nagyon, túl zsíros, de ilyenkor mindig eszembe jut az apád. Úgy érzem, nem tehetem meg, hogy ne egyek egy keveset belőle, mintha ő enné azokat a falatokat. – Megint máskor, hogy apát kitartó munkára ösztökélje, így beszélt: – A babpürégyár eredményei meglehetősen biztatóak, de azért nem ülhetsz nyugodtan a babérjaidon, jövőre még többet kell majd dolgoznod. Gondolj apádra, az ő végakarata sem volt más, mint hogy virágozzék a gyár!
„Apát sosem izgatták a gyár ügyei!”, gondolta magában apa, de azért szófogadóan végighallgatta a nagyit. Végül is, ha ettől jobb lesz a nagyi kedve – elvégre nyilván nem ok nélkül mondogatja ezt.
De maradjunk az aznapi történéseknél. Ott ült egy asztalnál a három testvér, és a nagyi ismét a nagyapát emlegette: – Apátokkal minket az ég is egymásnak teremtett, pedig ő egyetemet végzett, én meg még az elemit sem fejeztem be. Mégis milyen jól megvoltunk egymással... Apátok fiatalkorában nagyon jóképű volt, ti nem is tudjátok, hogy hány lány futott utána itt Pinglében... mégis együtt maradtunk jóban, rosszban, és megszülettetek ti hárman, egytől egyig tehetséges gyermekek... csak korán meghalt, itt hagyott engem özvegyen... néha, amikor egyedül üldögélek a lakásban, arra gondolok, bárcsak én is vele haltam volna, és milyen keserű a sors, hogy örökre elválasztott tőle a halál. Mégis tudom, apátok sem akarna mást, mint hogy éljek szépen tovább. Hát ezért csinálom, élek, egyik napról a másikra. Higgyétek el, nem magam miatt, hanem csakis apátokért teszem.
Apa már betéve tudta ezeket a mondatokat, ráadásul amúgy sem volt valami fényes hangulatban. A nagynéninek is megvolt a maga baja, ezért csak a nagybácsi bizonyult jó hallgatóságnak: – Mama, ne beszélj így, csak vigyázz magadra, törődj az egészségeddel, egyél rendesen, és járj szép ruhákban! Gondolj arra, milyen szerencsés voltál világéletedben, és hogy szép napok várnak még rád!
„Jaj de szépen mondod, csak folytasd, abba se hagyd!”, gondolta magában apa, miközben teljesen lekötötte, hogy a halgombócokat, a marha- és nyúlkockákat, a kacsavér- és érdarabkákat, valamint a halszeleteket a leves csípős felébe hajigálja – mindent beledobott! Már-már feledte a világ összes búját-baját, és alig várta, hogy a fortyogó léből a szájába vehesse a válogatott finomságokat, amikor váratlanul megszólalt a zsebében a mobil.
Anya hívta. Apa kissé meglepődött az „Anqin” név láttán, és gyorsan felpattant: – Ezt fel kell vennem – mondta, és már kinn is volt a folyosón.
Az utcán vette fel a telefont. Kocsik hajtottak el mellette, egyik a másik után. Anya beleszólt a telefonba: – Kijózanodtál? Minek hívtál?
Anya hanghordozása meglehetősen támadó volt, apa mégsem esett neki, csak bedobta, mint valami kézigránátot: – Hazajött a nővérem, és szeretett volna együtt ebédelni veled, itt van a mama is meg a bátyó, és persze mindenki felőled kérdezősködik.
– Jaj – sóhajtott egy nagyot anya. A hangjából úgy tűnt, nagyon bántja a dolog. – Kiraktam a telefonomat az asztalra, és átmentem a szomszéd irodába. Nem hallottam, hogy hívtál. Befejeztétek már? Odamenjek? Apa ekkor egy neonpink Altóra lett figyelmes. Sosem látott még ilyen színű Suzukit.
– Shengqiang, azért csak odamegyek, jó? – erősködött kedvesebb hangon anya. – Tessék? – apa csak ekkor tért magához az ábrándozásból, s ekkor tudatosult benne, hogy mindez nem csak a képzelet játéka. – Hagyjuk, hagyjuk, mindjárt végzünk, ezért már nem érdemes iderohannod. „Te meg mi a fészkes fenéket beszélsz itt összevissza?”, mormogta magában, miközben ismét elhajtott előtte egy kocsi.
– Értem, és este még itt van? Együtt vacsorázhatnák! – próbálkozott készségesen anya. – Haza kell mennie délután, már meg is beszéltem Zhu Cheng-gel, hogy jöjjön érte egyre, este Diandianre kell vigyáznia – mondta apa. – Sajnálom! – sóhajtott őszintén anya. – És te itthon vacsorázol? Ma kicsit korábban elmegyek bevásárolni, szeretnél szójaszószban pácolt disznóbelet enni? Veszek neked. „Tényleg szójás-belet akarsz venni nekem?”, álmélkodott apa. Kissé felemelte a fejét, a nap már túljutott a delelőjén, és olyan erősen fénylett, mint egy 120 wattos izzó. Apa nem akarta elhinni, hogy így megváltozott kettejük között minden. – A szójás bél nagyon finom, szívesen eszek!
És folytatták tovább a beszélgetést mindenféle apró-cseprő dologról. Miután megbeszélték a vacsorát, anya folytatta azzal, hogy az irodában egy kollégája fiának a hétvégén lesz az esküvője, és meghívták őket is a bankettre. – Nem vagyunk valami közeli barátok, de mégis csak több éve dolgozunk együtt, szerinted mennyit rakjak a „piros borítékba”? – kérdezte. – Amennyit gondolsz! Döntsd el, nekem mindegy! – válaszolta apa nagyvonalúan. Azután még elmondta, hogy másnap el kell vinnie az autót Yong’anban szervizbe, de ha már ott jár a városban, vesz egy-két dolgot. És így tovább, és így tovább...
Felszabadultan beszélgettek egy jó darabig, amikor is apa gyomra egyszer csak megkordult: – No, vissza kell mennem – mondta apa –, a mama meg a többiek még mind itt vannak. Akkor vacsorára otthon leszek.
Letette a telefont. Egymás után haladtak el az autók mellette. Minden olyan valószerűtlen volt, mintha az éjjeli perpatvar csupán rémálom lett volna. A veszekedős hárpia egyik percről a másikra turbékoló galambbá változott. És hirtelen előtolultak az emlékek abból az időből, amikor anya valóban turbékoló galamb volt még.
1987-ben történt. Apa addigra már szakított szakított Xi Hongzhennel, és anyával kezdett járni, amivel tulajdonképpen nagy örömöt szerzett a nagyinak, de nem úgy a jövendőbeli apósnak, Chen Xiuxiaónak, aki egyáltalán nem volt elragadtatva. Apa ugyan nem volt szemtanúja a jelenetnek, de ebben a zsebkendőnyi kis Pinglében, ha ilyen-olyan kacskaringós úton is, természetesen csak a fülébe jutott, hogy Chen Xiuxiao kezében porolóval kergette végig a lányát a járási pártbizottság lakóparkján, miközben folyamatosan szidta: – Neked teljesen elmentek otthonról? Jó dolgodban azt sem tudod, mit csinálj? Hogy kezdhetsz effélével? Hát milyen emberek azok? Még hogy beházasodj abba a családba! Térj már észhez! Arra mérget vehetsz, hogy ameddig élek soha nem fogsz hozzámenni egy Xuéhez! Hát hiába papoltam neked éveken keresztül? Ezért taníttattalak? Hogy egy babpüré árushoz menj feleségül? – No, ilyesmikkel vagdalkozott.
Apa fiatalkorában általában nem bonyolította túl a dolgokat és nem igazán vette szívére a hallottakat. Mégis, miközben anyára várt, az motoszkált a fejében, hogy talán mégsem teljesen tisztességes, amit vele művel. Abban sem volt biztos, hogy anya el fog jönni ezek után, de éppen ekkor felbukkant a távolban. Nagy meleg volt aznap, anya mégis hosszú ujjú fehér blúzt és vastag vászonnadrágot viselt, teljesen úgy festett, mint egy „utcafelelős”. Apa kicsit mulatságosnak tarthatta, mert elnevette magát – Chen Anqin, moziba megyünk, nem iskolába! – Anya apára pillantott: – Hát akkor menjünk! – vágta rá anya. És el is mentek, a „Hibiszkuszházát” nézték meg, a főszerepben Liu Xiaoqinggel. Amint jöttek kifelé a moziból, egy árus jégkrémet kínált nekik: – Kérsz jégkrémet? – kérdezte apa. – Szerinted nincs meleg?
Nyalták a jégkrémet, amikor apa ismét rákérdezett: – Vicces, hogy ilyen nagy melegben hosszú ujjú blúzt és hosszú nadrágot vettél fel! Nem sülsz meg? – Anya erre sem mondott semmit, a szeme könnybe lábadt. Apa ekkor döbbent rá, mi a helyzet. Anya felé fordult, megfogta a kezét, és felhúzta a blúz ujját: Anya karja tiszta véraláfutás volt, ott éktelenkedtek mindenütt a porolónyomok.
Ekkor apa már tudta, hogy mindenképpen el kell vennie ezt a lányt. Ott, az öreg mozi falánál, akár a filmekben, megcsókolták egymást.
Apa az étterem előtt állt, szájában a „tüzes fazék” olajos-csípős zamata. Kissé elsimultak az aggodalmai: „Most mit foglalkozom vele! Végül is, ha ő nem hozza fel gyereket, én minek beszéljek róla. Elég lesz akkor beismerni, hogy hibáztam, ha majd nekem esik miatta. De semmiképp nem válhatunk el! – Amint ezt így megvitatta magával, ismét megkordult a gyomra, és visszafordult a terembe, hogy szép nyugodtan befalatozzon a „tüzes fazékból”.
De elkésett! Amikor belépett, a nagynéni már a batátásrizsnyáknál tartott, a nagyi meg éppen a megmaradt ételt csomagoltatta el a pincérnővel. – Na, Shengqiang, befejezted végre a telefonálást? – kérdezte a nagyi. – Ugye, te sem kérsz többet? Hazavinnél? A bátyád elviszi a nővéredet a gyárba, megnézik a helyszínt.
„De hiszen nem is telefonáltam olyan sokat! Hogyhogy már végeztetek?” gondolta magában apa. De ekkor a nagybácsi már visszafelé jött a kasszától, s kezében a számlát lobogtatva mondogatta: – Nem drága! Egyáltalán nem drága! Itt Pinglében még mindig ilyen olcsón lehet enni? Hogy ez az egész alig kerüljön többe kétszáz yuannál?
Olyan volt, mintha egy darabban játszott volna, de valójában senki nem figyelt rá, még a nagyi sem, aki elrévedő tekintettel kifelé bámult az ablakon. Mivel senki nem válaszolt neki, a nagybácsi lerakta az asztalra a számlát, s egy pálcikával kapargatni kezdte a nyereménykód borítását. Nem nyert. Félbehajtotta, és a zsebébe csúsztatta.
Apa a nagynénire nézett, a nagynéni viszonozta a pillantását. Sok minden kavargott apában. Egyrészt korgott a gyomra az éhségtől, másrészt sosem gondolta volna, hogy így fog végződni ez az ebéd.
Amikor kiléptek a különteremből, a nagybácsi azonnal a nagyi mellett termett, belekarolt, a nagynéni és apa pedig egymás mellett lépkedtek. A nagynéni, egyfajta magyarázatképpen, halkan odaszólt apához: – Látod, ilyen a bátyád... a mama rákérdezett, hogy mikor fog végre megállapodni, mire aztán összeszólalkoztak.
Ami azt illeti, ebben a kérdésben apának a nagybácsi oldalára kellett volna állnia, de olyan rettentően éhes volt, hogy csak dühöngött magában: „Duan Zhiming, hát éppen te, a szavak koronázatlan királya, nem tudsz mondani erre valamit?”
Apa elköszönt a nagybácsitól és a nagynénitől, és korgó gyomorral felhívta Zhu Chenget, aki elsőre nem vette fel. Apa ismét megcsengette, ez alkalommal sikerrel járt.
Közölte, hogy mit szeretne. – Jövök, főnök, azonnal ott leszek – vágta rá Zhu Cheng a vonal túl feléről. – Apa tudta, hogy biztosan ő is éppen ebédel, de mit tehetne, ha egyszer a főnöke hívja. Hiába a csábítóan illatos rizs, a pálcikák az asztalra hullanak, és neki sietve elő kell készítenie a hintót őfelségének. „Megérti egymást, aki egy cipőben jár”, simított végig üres pocakján apa, és letette a telefont.
„Előbb hazaviszem a mamát, aztán elmegyünk Zhu Chenggel csípős-mártogatós húsos batyut enni”, tervezgette magában.
Persze nem alakult ilyen simán. Apa álmában sem gondolta, hogy egy órába is beletelik, mire végighallgatja a mamát, és végre kiléphet a ház kapuján. Addigra már remegett az éhségtől. Bevágta magát az autó hátsó ülésére, kényelmesen hátradőlt, és reményvesztetten felsóhajtott. – Főnök, vissza a gyárba? – kérdezte Zhu Cheng a vezetőülésről.
– Még ne. Előbb hajts Kis Xie kifőzdéjéhez, együnk egy kis csípős-mártogatós húsos batyut. Nem ettem délben, te nem vagy éhes?
Zhu Cheng elfordította a kormányt, és a Keleti utca felé vette az irányt. A kifőzde a Keleti kapun túl, a Lélekszirt-templomon innen helyezkedett el. Igazi családias kispiszkos hely volt. Apa egyszer Zhong Shizhongot is elvitte, de Zhongot nem győzte meg a hely: – Shengqiang! Neked agyadra ment a sok pénz! Bármit megkaphatsz, te meg fél napot vezetsz azért, hogy ezt egyed? Ennél még én is jobb tésztát főzök.
Valószínűleg Zhu Cheng sem igazán értette a dolgot, de ő legalább megteszi szó nélkül, amit apa kér tőle. Ha apa keletre akar menni, Zhu Chengnek eszébe nem jutna nyugatnak fordulni, ha apa nem akar beszélgetni, soha meg nem mukkanna, és ha rá akar gyújtani, azonnal lehúzza az ablakot, és keres neki egy öngyújtót. Sőt, ha apa csak egy leheletnyit megemeli a fenekét, azonnal tudja, hogy fingani fog-e vagy sem – ehhez azért már kell valamiféle érzék. Hogy is lehetne egy lapon említeni a mindenféle nőcskékkel, vagy akár Zhong Xinyuvel, de még anya sem ismeri ennyire apát, akivel pedig már több mint húsz éve élnek együtt. „Zhu Cheng valahogy ráérez a dolgokra”, jut gyakran apa eszébe, és ilyenkor mindig nagyot sóhajt. Zhu Shengquan nyugdíjazásakor hangzott el ez a mondat, és az öregnek más kérése nem volt a nagyihoz, csak hogy adjon valami munkát a fiának, miután leszerel a seregből, és visszajön Pinglébe! A nagyi természetesen megígérte. – Majd vezeti a gyár Santanáját – mondta. Így is lett. Zhu Cheng hosszú-hosszú évek óta lehajtott fejjel követi apát, némán figyel és tanul: ivászatkor, ha kell, felhajtja apa helyett az italt, kurvázáskor viszi utána a pénzt, sokat megtett már érte, s kitart mellette jóban-rosszban; még otthon is falaz neki, ha kell.
– Xinyu körül elrendezted a dolgokat? – kérdezte apa Zhu Chenget. Zhu Cheng pedig felel tisztelettudóan: – Béreltünk neki lakást az új lakóparkban. Liftes ház, teljesen berendezett és felszerelt lakás, holnap délután mennek hozzá a fuvarozó cégtől, hogy átköltöztessék.
Apa bólintott, és folytatta tovább a kérdezősködést: – És a dada? Az, akiről múltkor beszéltél, vállalja?
– Felhívtam, és mondtam, hogy havonta ezerötszázat kap, amitől majd kiugrott a bőréből örömében, és már a jövő héten eljön segíteni Zhong Xinyunek – válaszolta Zhu Cheng, miközben lefékezett egy piros lámpánál. – Főnök, ezerötszáz bőven elég. Te kétezret mondtál, de szerintem nem kell olyan sok. – Tök mindegy! – vágta rá apa. – Mindenesetre adok neked minden hónapban kétezret, a maradékkal azt csinálsz, amit akarsz. – Nem, nem, erről szó sem lehet, főnök! Erre semmi szükség! – Jaj, nem kell erről ennyit beszélni! Nem érdekes! – Apa nem szólt többet, csak lehúzta az ablakot, és rágyújtott.
Az autó elindult, haladtak tovább. Apa szívta a cigarettát, és füstkarikákat fújt. Semmi másra nem tudott gondolni, mint a tányér húsos batyura Kis Xie kifőzdéjében: a darált hússal töltött batyuk csiliolajban úsznak, mindez porcelánfehér szezámmaggal és egy csipetnyi cukorral megszórva – mily mennyei ízek!
Apa ismét nagyot sóhajtott. Most is, mint oly sokszor az utóbbi időben, nagyon fáradtnak érezte magát: „Még egy-két év, és átadom a gyár vezetését, végre kiélvezem a nyugodt otthoni életet, virágokat nevelek, evés után sétálgatok – másra nem is lesz gondom”, morfondírozott magában.
Ezt így szépen elgondolta, csak hogy legelőször túl kellett jutnia az első „akadályon”, a nagyin. – Shengqiang, meg kéne beszélnünk néhány dolgot! – kezdte a nagyi, miután hazaérkeztek. Apa leült, hogy meghallgassa. A nagyi pedig belekezdett a mondandójába, csak úgy ömlött belőle a szó, beszélt mindenről, a család ügyes-bajos dolgairól, a legapróbb részletek sem sikkadtak el, és mindenki szóba került: – Amióta hazajött a bátyád, igazán kitesz magáért. Segíts neki, ahol csak tudsz, mert rengeteget fáradozik! Megható, hogy a nővéred is kiveszi a részét a munkából, mert a saját lánya mindig kedvesebb az embernek, főleg ilyen mihaszna meny mellett. És hogy alakulnak idén a rendelések a gyárban? Figyelj oda a gyártórészlegre, mert a legfontosabb a minőség, nem elég a hírnév, ha nincs mögötte megbízható minőség. Neked meg nem kellene minden nap azokkal a Zhong Shizhong-félékkel lógnod, tölts velük kevesebb időt, ők kényelmes állami pozíciókban vannak, de nekünk magunknak kell előteremteni mindent, és a kettő nagyon nem ugyanaz! Ráadásul nincs közöttük egyetlen valamirevaló jellem sem, csak a pénzt látják benned, azért hívnak el állandóan. Felnőtt létedre hogy lehet téged ilyen könnyen megvezetni? Mióta mondogatom: nem attól jó egy barátság, hogy sülve-főve együtt vagytok. Mit gondolsz, ha a szükség úgy hozná, számíthatnál-e bármelyikükre is? Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Miért nem keresel jóravaló barátokat magadnak, olyanokat, akikre számíthatsz? Érted, hogy miről beszélek? – De ekkor apának kezdett elfogyni a türelme, ráadásul majd kilyukadt a gyomra az éhségtől. Biztosra vette, hogy a nagybácsinak köszönheti ezt a szentbeszédet. Mi mást tehetett, tűrte némán a méltatlan vádaskodást, és közben elővett egy cigarettát, hogy rágyújtson. – A te korodban jobban kéne vigyáznod az egészségedre – kezdett rá a nagyi –, nem lehet egész nap csak dohányozni meg inni, meglásd, előbb vagy utóbb meglesz ennek a böjtje! És ha majd itt lesz a baj, akkor megint takaríthatom össze utánad a szemetet, de anyád is megöregedett már, a napokban nyolcvanéves leszek, és nincs már erőm hozzá. Igazán felfoghatnád, hogy magadnak kell vállalnod a dolgaidért a felelősséget!
„Miért, nem azt teszem?”, csúsztatta vissza apa a cigarettát a dobozba. No, hát nagyjából ilyen hangnemben zajlott az aznapi beszélgetés. Apa reggel még úgy indult útnak, hogy végre kitálal a mamának Zhong Xinyu dolgáról, de erről most egyelőre mégsem akart beszélni. Majd ha megszületik a gyerek, és kiderül, hogy fiú-e vagy lány, elég lesz akkor eldönteni, hogyan tovább. Természetesen nem beszélhetett a mamának a nagynéni válásáról sem, de anyával kapcsolatban nagyon meg szerette volna kérdezni, hogy milyen varázsszert adott be neki a mama azután, hogy ő elvesztette az eszméletét Zhong Xinyu ágyában. Ezek a témák nyomasztották apát, de végül semmivel sem tudott előhozakodni, csak ült a nagyinál a kanapén, kötelességtudóan bólogatott vagy fél órán keresztül, és mikor végre elszabadult, beszállt a kocsiba, és már semmi másra nem tudott gondolni, csak a húsos batyura.
Végre elindulhattak... Kis Xie kifőzdéjét még a nagyapa mutatta neki. Akkoriban még apáék is ott laktak a gyár mögötti udvarban, a nagyapától meg a nagyitól csak egy fal választotta el őket. Két-három perc alatt beért a munkába, és hazafelé sem tartott tovább az út öt percnél, még ha a Cao család sikátora felé kerülve ment is haza. Megesett, hogy a szülők közelsége miatt apa és anya otthon egyetlen mondatot sem váltott egymással, fullasztó volt a légkör. Apa gyakran kiment az udvarra, és a bejárat melletti virágláda mögött gubbasztva cigarettázott. Egy nap, vacsoraidőben, a nagyapa éppen akkor lépett ki a házból, amikor apa kinn dohányzott.
Télen történhetett mindez, mert apa még arra is emlékezett, hogy jól be volt öltözve, és hat órára teljesen sötét lett. Gyorsan elnyomta a cigit, és odakiáltott a nagyapának: – Hé, apa, hová mész? – Nagyapa visszafordult. Csak ekkor vette észre apát: – Shengqiang, munka végeztével te hogyhogy itt? Miért nem mész haza? – Apa zavarban volt, mert nem akarta megmondani, hogy cigarettázni jött ki: – Csak kiszellőztetem a fejemet! – válaszolta. De erre már a nagyapa is elnevette magát: – Még hogy kiszellőzteted a fejedet! Na, gyere, elviszlek húsos batyut enni, van hozzá kedved? – Apa ebből rögtön tudta, hogy összeszólalkozhatott a nagyival. Felállt, és előjött a virágláda takarásából. – Menjünk! – mondta.
Akkor vitte el a nagyapa a Kis Xie kifőzdéjébe csiliolajos húsos batyut enni. Platós triciklin mentek odáig, jó sokáig tartott az út. Pingle utcáit teljesen beborította a sötétség, csak az út menti lámpák adtak valamennyi kis fényt. A nagyapa elővett egy csomag Egalatti Gyönyört, és adott egy szálat apának: – Gyújts rá! – mondta.
Apa meglepődött, mert bár akkor már vagy öt-hat éve rendszeresen dohányzott, de soha rá nem gyújtott volna a nagyapa vagy a nagyi előtt, és a nagyapa sem kínálta meg sosem.
De mit számít... apa elvette a cigit, elővette az öngyújtóját, hogy tüzet adjon a nagyapának. Azután ő is rágyújtott.
Kevesen üldögéltek aznap a kifőzdében, mégis nagy zajjal voltak. Az egyik asztalnál munkások ittak, és disznósajtot ettek. A szépséges főnökasszony hozta ki apáéknak a két tálka csiliolajos húsos batyut, a méregerős csilipaprikából készült olaj tetején szezámmagok lebegtek, és csipetnyi fehércukor is került a szószba. A duci batyuk húsos tölteléke összekeveredik a szájban a csiliolajos lével – ízek mennyei orgiája! Fejenként három liang húsos batyut ettek, és rendeltek még egy tányér pirított földimogyorót is mellé, meg két kupica pao -italt. Kinn időközben teljesen besötétedett – nagyapa kinézett az utcára, és nagyot sóhajtott.
– Xie, a számlát! – hívta végül a főnökasszonyt, és a pénzt finom kis kezébe tette. Apa felállt, és elindult kifelé a nagyapa nyomában. Körülbelül tíz perc gyaloglás után érték el a második körgyűrűt, ahol észrevettek egy platós triciklit, leintették, és azzal mentek hazáig.
Mintha hosszú útról érkeztek volna haza, apa és fia megálltak az udvarban, a két, egymástól csupán néhány méterre lévő ajtót bámultak, amelyek mögül kiviláglott az otthoni fény. – Apa, hazakísérlek! – szólalt meg végül apa.
– Nem, nem, menj gyorsan haza, Anqin már biztosan aggódik, hazatalálok – mondta a nagyapa. Apában ekkor tudatosult a felismerés: „Mi, férfiak, olyanok vagyunk, mint az áradó Jangce haragos, dübörgő hullámai. Bármily végzetesnek tűnik is egy-egy konfliktus az asszonnyal, mikor az ég kis híján leszakad és a fél ház összedől, aztán mégis lecsöndesedve és megnyugodva térünk vissza, mint ahogy a folyó beleolvad a tengerbe.”
Aznap is, a közös húsos batyuzás után ki-ki hazament a maga feleségéhez, és az ezt követő évtizedekben sem volt ez másképp.