A dolgok nem egyik pillanatról a másikra, hanem lépésről lépésre érték el a végkifejletet – apa hosszú utat járt be. Amikor elkezdett meredezni a szerszáma, a Déli kapu környéki fiatalokat nézte irigykedve, akik jeleskedtek mindenféle harcművészetekben, és így összegezte magában a dolgokat: „Nagyon lazák ezek a Déli utcaiak!” Eltelt néhány év, és már az Északi utcai kereskedőkre tekintett sóvárgó szemmel, akik szép ruhákban jártak, és a tészta mellé mindig rendeltek két adag darált húst is csípős szószban: „Jó sok pénzük lehet!”, gondolta. Amikor aztán elkezdett dolgozni, és már neki is volt pénze a tészta mellé csípős szószos darált húsra, cigarettára, sőt rossz lányokra is, akkor meg a Keleti kapu környékén élő kádercsaládok csemetéinek az élete után kezdett vágyakozni: egymást érték a környéken a Vörös Zászló limuzinok, ahogy a járási hivatalok, a járási kórház, a rekreációs központ és a helyi párt- és egyéb vezetők lakóparkjai között ingáztak. – Állítólag még telefonja is van minden családnak! – mondta neki egyszer Zhong Shizhong. Nem sokkal utána apa össze is jött anyával, és így bejáratos lett a Chen családba – hát valahogy így történt.
Apa úgy ismerte Pinglét, a belső és külső kerületeinek minden zegét-zugát, mint a tenyerét. 1995-ben, amikor apa éppen betöltötte a harmincat, nagy vonalakban ez volt a helyzet: A babpürégyárban igazgatói asszisztensként dolgozott, valódi jobbkeze volt Zhu Shengquan ügyvezető igazgatónak, akinek nyugdíjba vonulásáig volt még néhány év. A „fekete” és a „fehér” oldalon egyaránt kötött barátságokat, sok ismerőse magas pozíciókba került – igazgatóhelyettesek, osztályvezetők, ilyen-olyan nagyfőnökök lettek –, számlákat írtak alá, szavuk sokat nyomott a latban. Ismert figurának számított Pinglében, és ehhez minden adottsága megvolt: magas, jóképű, még pocakot sem eresztett, ráadásul nagyvonalúan költekezett – csak úgy tapadtak rá a lányok. A gyereke általános iskolába járt, házasságával pedig áttörte az osztályok közötti korlátokat. Ráadásul az asszony karcsú volt és kecses, szép, fehér bőrű. Nemcsak a társaság elvarázsolásához értett, de a konyhában is otthonosan mozgott, és természetesen a kapcsolatai sem jelentettek éppenséggel hátrányt – ki ne irigyelte volna hát érte. Xue Shengqiang aztán tudja, hogy kell asszonyt választani, mondogatták.
Egyik tavasszal, amikor a rododendronok lángvörös virágba borultak, a városka a szerelem illatát árasztotta, apa egy nap Pingle utcáit rótta, arcát kellemes lágy szellő simogatta, és egyszer csak hirtelen belenyilallt, hogy képtelen tovább ellenállni a tavasz kísértésének.
De mint mondottam, a dolgok lépésről lépésre érték el a végkifejletet. Egyszer iddogálás alkalmával Zhong Shizhong rákérdezett: – Anqinnaljól megvagytok mostanság? – Igen, jól! – vágta rá apa. – Ha éppen nincs más dolga, elugrik a szépségszalonba arckezelésre vagy beszáríttatni a haját, igazán nincs oka panaszra. – Máskor meg a haverokkal ebédelt valamelyik étteremben, amikor az egyikük így szólt: – Shengqiang, kicsit jobban oda kellene figyelned! – De mire? – kérdezett vissza apa. Mivel nem kapott választ, hamar megfeledkezett az egészről. Később azonban kezdte maga is úgy érezni, hogy valami nincs rendjén, de hogy pontosan mi, azt nem tudta volna megfogalmazni. Csak érezte, haloványan, anya minden szavában, a közös étkezésekkor, sőt még szeretkezések alkalmával is, mindig ott volt az a fura valami. „A fenébe is, rájöhetett valamelyik nőügyemre? De hiszen egyik sem komoly!”, gondolta apa. Arra jutott, hogy egy darabig jobban odafigyel, hiszen minek önszántából kihívnia maga ellen a sorsot. Így is tett. Aztán két hét elteltével magához rendelte a nagyi: – Shengqiang, az utóbbi időben minden rendben veled és Anqinnal?
Apa szíve nagyot dobbant: „Anqin, te hárpia! Ahelyett hogy nekem szólnál, a mamához rohansz panaszkodni?”
Úgy döntött, hogy tagad mindent, ameddig csak lehet, de a legnagyobb meglepetésére a nagyi valami egészen mással hozakodott elő. Szép, egyenes háttal ült a karosszékben szemben apával, és halkan így szólt: – Anqinnak állítólag van valakije – mondta, miközben végig apát fürkészte.
– Ezt meg kitől hallottad, mama? Különben is, Anqinnak sosem volna mersze hozzá, hogy megtegye! – Én csak azt mondom, amit hallottam – folytatta a nagyi –, de még a szeretője nevét is megmondta az illető... különben nem is szóltam volna róla. Ha nekem nem hiszel, menj haza, és kérdezd meg Anqint! A tények magukért beszélnek. Anya és a nagyi között ekkor romlott meg a jó viszony. – A nagyanyáddal elég nehéz kijönni, mert reggeltől estig csak azt lesi, hol tud belekötni az emberbe! Ez a dolog csak rám és apádra tartozik, minek kellett neki beleütnie az orrát? – mesélte anya.
Történetesen anya is megfeledkezett valamiről: mégpedig hogy kik szóltak néhány jó szót az érdekében. Az egyik Zhong Shizhong volt, a másik a nagynéni, a harmadik pedig éppen a nagyi. Sőt ő tette érte a legtöbbet. Apának vérben forgott a szeme, és már rekedtre ordította magát, de ezek az emberek megakadályozták, hogy olyasmit tegyen, amit később megbánna. A nagyi mélyen a szemébe nézett. Őt is elkeserítették a történtek, mégis igyekezett mindent bevetni, hogy meggyőzze: – „Egyszer hopp, másszor kopp”, Shengqiang. Mindenki csak a saját kárán tanul. Kérlek, hallgasd meg, mit gondolok erről az egészről: az emberek gyarlók, éppen ezért soha, de soha ne légy önelégült és beképzelt. Hiszen amikor te magad úgy gondolod, hogy minden a legnagyobb rendben van, az emberek nem fognak nyugtot hagyni neked, és csak azt fogják lesni, mikor vétesz hibát. A lelkük mélyén még örülni is fognak a botlásaidnak. Ezért mondom, hogy csinálhatsz bármit, legfontosabb a szerénység és az alázat. Ekkor apa ezt egy életre megtanulta. Ha valaki eztán dicsérte, hogy „Xue Shengqiang, te aztán értesz hozzá, hogy kell vezetni egy gyárat!”, így válaszolt: „Dehogy, én is csak egy munkás vagyok, csak éppen kicsit magasabb beosztásban. Mást sem csinálok egész nap, mint kísérgetem az ügyfeleket! Ráadásul fáradt vagyok, mint egy disznó, és a pénz sem vet fel!” Amikor pedig valaki ezt mondta: „Xue Shengqiang, szép nagy már a lányod!”, így válaszolt: „Termetre lehet, hogy nagy, de az esze nem nőtt meg hozzá, az eredményei pocsékak!” Vagy amikor piacról hazafelé jócskán megpakolva összefutottak valamelyik szomszéddal, aki az anya kezében lévő töméntelen szatyor láttán így szólt: „Shengqiang, látom, van mit a levesbe aprítanotok!” „Miről beszélsz? Csak bekapunk ezt-azt, zöldség meg levelek, semmi más!”, volt apa válasza. Amikor meg felöntöttek a haverokkal a garatra, és már meglehetősen hangosan voltak: „Xue bátyám, az asszony otthon erényes, a szeretőd meg gyönyörű, neked aztán van érzéked a nőkhöz!” Apa csak hosszasan sóhajtott, és így szólt: „Ez nem az én érdemem, a sors hozta így, miért is ágálnék ellene, de azért fárasztó!”
Az emberek ugyan nem hitték el, amit mondott, azért senki sem vetette a szemére – pontosabban Zhong Shizhong volt az egyedüli: – Mióta lettél ilyen képmutató, Shengqiang? Legalább előttem ne játszd meg magad!
Nincs ezen mit cifrázni, Zhong Shizhong igazi öreg, szívbéli cimbora volt, és ezt apa is jól tudta. A nagybácsi jelenete után sem sokat problémázott, mert amikor apa felhívta telefonon, jókedvűen szólt bele a telefonba, csak ezt követte a cifra káromkodás, de abban aztán volt minden. Apa megállás nélkül szabadkozott, amit Zhong Shizhong ennyivel nyugtázott: – Miért te kérsz bocsánatot? Talán inkább a bátyádnak kellene! Az egy dolog, hogy tiszta bolondot csinált Yandanból, de ne tudd meg, én mit kaptam otthon az anyámtól.
– Sajnálom, Zhong bátyám. – Miután kiderült, hogy Zhong Shizhong alapjában véve nem őt hibáztatja, apa valamelyest megkönnyebbült. – Te is jól ismered a bátyót! Hülyére tanulta magát. Ne haragudj rá! Alapjában véve nem rosszindulatú, nem akart ő megbántani senkit, csak hát kissé maradi. – Még hogy maradi? – erre aztán ugrott Zhong Shizhong. – Akkor bezzeg egyáltalán nem volt maradi, amikor Gao Taótól kellett beszednie a sápját. Ne magyarázkodj, Shengqiang, ne kérj elnézést a bátyád helyett, mert rá orroltam meg, és nem rád. Ez a mi kettőnk kapcsolatát egyáltalán nem befolyásolja. Vajon ez megnyugtatta apát? Á, dehogy! „Ez a szemét Duan Zhiming!”, puffogott magában.
Kifelé nemigen mutatta, mit gondol, hiszen Zhong Shizhong nem tartozott a családhoz. Inkább magyarázkodni kezdett: – Jaj, hiszen te is tudod! Rengeteget vesződik, vegyük úgy, hogy egy kis „jutalmat” kap a fáradságáért. Más is jól jár, ő is jól jár. Mit tehetnék, hiszen mégiscsak a bátyám! Pont te mondtad, hogy „az én bátyám olyan, mintha a te bátyád volna”, egy családban pedig mindenkinek legjobb a békesség. A napokban felugrom majd hozzátok, hogy kiengeszteljem az anyádat is!
Zhong Shizhong elnevette magát. – Shengqiang! Te még a holtat is feltámasztod ezzel a csavaros beszédeddel! Na, majd meglátjuk! Meglátjuk!
– Te, ha én egyszer azt mondom, hogy megyek, akkor mérget vehetsz rá, hogy ott is leszek! Csak mondd, mikor! – ütötte a vasat apa. Hát, így alakultak a dolgok. Apa letette a telefont, nyelt egy nagyot, majd kiment az étkezőbe, hogy anyával együtt megreggelizzen. – Shengqiang, tegnap már megint teljesen kiütötted magad – így anya. – A bátyád hozott haza, olyan kellemetlen volt!
De apa nem húzta fel magát, csak kezébe vett egy tésztapálcikát, és beleharapott: – Á, semmiség, egyszer-egyszer kicsit többet iszom a kelleténél!
– Még, hogy egyszer-egyszer? – horkantotta anya. Folytatták a reggelit, váltottak néhány szokásos, semmitmondó mondatot az aznapi vacsoráról, a másnapi ebédről. Megbeszélték, hogy jó volna valamikor a nagybácsival és a nagynénivel együtt étterembe menni. Apa nézte, amint anya elveszi előle az épp csak kiürített tálkát, és már megy is vele a konyhába, hogy ismét telemerje rizsnyákkal. Megmoccant benne valami: „Nem értem, hogy lehet ilyen kedves velem ez az Anqin!”, gondolta.
„Hogy még csak nem is említi azt a dolgot Xinyuvel. De annál jobb! Átkozottul szerencsés vagyok, hogy ilyen feleségem van!”
Miután anya visszajött kezében a gőzölgő, lágy, hófehér rizsnyákkal, apa nem bírta tovább szó nélkül: – A mama születésnapja után elutazunk valahová, jó? Hová szeretnél menni? Hongkong? Makaó? Vagy Délkelet-Ázsia? És vennék is neked ezt-azt.
Anya elnevette magát: – Mi az, kihúzták a számaidat? Minek örülsz ennyire, hogy egész reggeli alatt fülig ér a szád? Még hogy el akarsz vinni Délkelet-Ázsiába?
– Hm! – dünnyögte apa, és egy hajtásra kiitta a híg kása felét: – Miért, talán már az is baj, hogy jó a kedvem? – De miután a lágy kása megtöltötte a hasát, rögtön eszébe jutott, hogy más ember nem olyan szerencsés, mint ő: – Holnapután a vacsorán ne kérdezd Lishant a válásról! – Jaj, már annyiszor elmondtad, minek kérdezném róla? Pont én ne tudnám, hogy miről szabad beszélni, és miről nem? – mondta anya. – De a mamának se említsed, semmiképpen! – erősködött tovább apa. Hát így indult az a nap. Apa szép rendben sorba vette, mit kell elintéznie. Miután tudatosult benne, hogy a nagyi születésnapja itt van már a nyakukon, és rengeteg még az elintézendő, a pálcika is kiesett a kezéből, sietve elrakta a mobilját, és elviharzott a gyárba.
Anya még mindig szeretheti apát, mert amikor egyszer szóba került, hatalmas sóhaj kíséretében ezt mondta: – Az apádnak heves a természete, de nagyon egyenes ember. Mit számít, hogy gyakran mogorva és elviselhetetlen, ha a szíve aranyból van. Akit egyszer bizalmába fogad, azért mindent megtesz!
A férjnek is megvan a maga igaza, és a feleségnek is megvan a maga igaza. Legalábbis anya így látta a dolgokat, de lehet, hogy apa másképp vélekedne erről. Apa leintett egy taxit, a babpürégyárba hajtatott, és a kocsiban ülve a nagybácsin és az ő „sápján”, morfondírozott. Ha régebben történt volna mindez, semmi kétség, egy cifrát káromkodott volna, csakhogy az utóbbi napokban minden megváltozott: „Hmm! Nem is olyan elveszett ember ez a bátyó! Nem gondoltam volna, hogy tudja, mi fán terem a jutalék? Még a végén kiderül, hogy van érzéke az üzlethez!” Kezével a térdén dobolt: „Ez jó! Gao Tao meg azt hitte, hogy végre talált egy nagyvonalú balekot! Még hogy az én bátyám más malmára hajtja a vizet?! Elszámoltad magad, barátocskám!”
Apa már rég nem tartotta többre a pénzt egy darabka papírfecninél. Mégis különleges elégedettséggel töltötte el, ha a gyárból befolyó pénzt saját presztízse növelésére költhette.
„A mama mindenesetre nem tudhatja meg!”, vonta le a következtetést, odaadta a taxisnak a fuvardíjat, aztán kiszállt.
Az emberek nagy része úgy vélekedett, hogy apa csupán felmenői jóvoltából jutott el a babpürégyár igazgatói székébe – de le kell szögezni, hogy ez nem igaz! Valójában úgy kúszott egyre magasabbra, mint paszuly a karóra, nagy árat fizetett a sikereiért, és leginkább magának köszönheti a kapcsolatait Pinglében.
Persze a nagyi gondos neveléséről sem szabad megfeledkezni.
Apa, a nagybácsi és a nagynéni igen nehéz időkben nőttek fel. 1968-69-ben a nagyapát a téglagyárba küldték dolgozni, a nagyit pedig hosszú süveggel a fején bírálati gyűlésekre hurcolták, ezért a gyerekeknek sokszor napokig alig jutott valami a gyomrába.
Délben üres rizst ettek, este meg híg kását, batáta miszlik, sárgarépa-szeletkék és kétmaroknyi rizs került a hatalmas, vízzel teli lábosba, ebből készült a kása, vagy sokkal inkább leves. Amikor aztán a nagyi bejelentette, hogy elkészült az étel, ők szép rendben felsorakoztak egymás mögé, hogy vegyenek a rizsnyákból. Mindig a nagybácsi merhetett elsőnek: nagyon akkurátusan engedte bele az alumínium merőkanalat a lébe, s miután leért vele a lábos aljára, körbejártatta, azután kissé megdöntve emelte lassan felfelé, de a lábas pereme előtt megállt egy pillanatra, megvárta, míg kifolyik a rizslé, s azután „hupsz”, a jó sűrűjét egy gyors mozdulattal a saját tálkájába rakta; ezután az asztalhoz ment, és hozzálátott. Apa következett utána: gyorsan szedett magának. Alámerítette a kanalat, aztán kiemelte, majd a híg kását egy hirtelen mozdulattal a tányérjába löttyintette. Még egyszer végigcsinálta ugyanezt, azután gyorsan szájához emelte a tálkát, és mielőtt az asztalhoz ért volna, már bele is evett. Valamennyi étkezésénél a nagynéni zárta a sort, mégis mindig nagyon visszafogottan viselkedett: beleengedte a merőkanalat a lébe. Mint aki vizet mer a kútból, amint elmerült, már ki is emelte, a lábos alját sosem érintette vele. A szinte mindig „üres” kanál tartalmát a saját tálkájába öntötte, azután megfordult, hogy ő is az asztalhoz menjen.
– Lishan, vegyél még, ez a kevés semmire sem elég – mondta a nagyi.
– Adjad Zhimingnek és Shengqiangnak – mondta erre a nagynéni. – A fiúk úgyis állandóan éhesek.
Körülülték az asztalt, mindenki evett. Apa – gluk-gluk – hangos nyelések közepette lehajtott két tál híg rizskását. De amint elment pisilni, már újra éhes volt. Kicsi volt még, hogy is érthette volna a nagyok gondjait, rögtön kiabált a nagyinak: – Mama, éhes vagyok!
– Jaj, te, nincs több, menj korán lefeküdni, majd holnap kapsz reggelit – felelte a nagyi. De apának ekkor már eszét vette az éhség: – És miért kap a bátyó mindig többet? – ordította. – Miért mindig ő vesz elsőnek?
A nagybácsi és a nagynéni nem szólt egy árva szót sem, a nagyit viszont teljesen elöntötte a düh, apát a hálószobába rángatta, és egy vonalzóval elnáspángolta a tenyerét, miközben végig korholta: – Shengqiang, tudod-e, hogy miért kapod ma a verést? Nézd csak meg a nővéredet, ő miért képes felfogni a dolgokat? Igazán tanulhatnál tőle egy kis belátást! A család lényege, hogy segítünk egymásnak, és összetartunk, a bajban csak még inkább. „Légy nagyvonalú, és mindig lesz, ki segítsen!” Te is tudod, hogy itt Pinglében az emberek megaláznak, leköpködnek, te meg ahelyett, hogy óvnád a testvéreidet, kinézed a bátyád szájából az ételt? Ő a bátyád! Megértetted? Ha az anyád, vagy az apád, vagy a nővéred kicsinyeskedne veled, szerinted milyen család volnánk?
Apa akkor még alig múlt hároméves, úgy tett, mint aki figyel, valójában csak annyit fogott fel az egészből, hogy veszettül ég a tenyere. De a fájdalom mégis egy életre a fejébe véste: „Légy nagyvonalú, és mindig lesz, ki segítsen!”
Ez lehetett az első életbölcsesség, amire a nagyi megtanította.
Például, amikor bement a babpürégyárba, Zeng irodavezető éppen Zhou mesterrel számolt el az irodaépület előtt. Az öreg készítette a feliratokat az ünnepségre. A selyemre írt köszöntőversért és a nyolc üdvözlőfeliratért összesen ötszázhatvan yuant kért az öreg. – Zhou mester, szomszédok vagyunk, kerekítsük hát lefelé azt az összeget! – Így Zeng irodavezető. – Szó se lehet róla! – rázta meg a kezét Zhou mester. – Nézd csak meg az alapanyagot, és az írás sem kutya, ráadásul én magam hoztam el személyesen, egy maóval sem kevesebb! – Apa taxija ekkor gördült be az udvarra. – Azért tíz yuant csak tudsz engedni. Legyen ötszázötven! – győzködte tovább Zeng irodavezető. – Zeng! Add már oda azt a pénzt, de az egészet! – zárta le a vitát apa, aki éppen ekkor szállt ki a taxiból. – Rengeteg munkája van benne, te meg itt alkudozol?
Zhou mosolyogva nyugtázta a főnök érkezését, s miután kézhez kapta a pénzt, megszámolta. Ezt követően apa megindult felfelé az emeletre, a nyomában Zeng az irattekercsekkel.
– És a bátyám? Ma még nem járt erre? – Rögtön utána arra gondolt, hogy a nagybácsi is sokat ivott előző este. – Nem, még nem – válaszolta Zeng irodavezető –, de telefonált, hogy csak később jön, mert valamit el kell intéznie. – És a nővérem? Próbálnak már? – Tegnap, miután végeztek, azt mondta, hogy ma mindenki gyakoroljon maga, ő pihen egy napot, de a hétvégén itt lesz a jelmezes főpróbán. – Igen, igen – bólogatott apa –, pihennie kell, az elmúlt napokban rengeteget dolgozott. Miután így számba vettek mindent, kiderült, hogy nincs semmi sürgős teendő. Készíttetett hát apa egy teát Zenggel, ő maga pedig a teázóasztalkához lépett, hogy megcsodálja a kalligráfiákat, elkezdte kitekerni egyiket a másik után. A „piros borítékba” csúsztatott honorárium meghozta gyümölcsét, mert mindenki szabadjára engedett ecsettel zengett dicshimnuszt a nagyiról, és írta meg a jókívánságot: „Piros-rózsás arcot, jó egészséget!”, „Vetüljön rád a halhatatlanok áldása!”, „Határtalan boldogságot előtted álló életedre!”, „Szerénységed és erényed beragyogja a földet!” Apa jókedvűen olvasgatta az írásokat. Jó ötlet volt a nagybácsi részéről elkészíttetni ezeket a kalligráfiákat, vélte, hiszen ki is tudná ezeket túlszárnyalni hízelgésben. Volt közöttük egy hosszabb köszöntés is, egy páros rím, soronként tizenegy írásjeggyel, amelyet az apósa, Chen Xiuxiao vetett papírra:
Hosszú életet Xue Yingjuan asszonynak,
aki megtestesíti a kitartást és az eleganciát!
Isten éltesse a Rododendron Gyárat,
a finomság és munka egyesülésének palotáját!
Apa gondosan elolvasta kétszer egymás után. „Egy nagy szellentés az egész, de kétségtelen, hogy az öreg ehhez nagyon ért”, gondolta.
Iszogatta a virágteát, csodálta a kalligráfiákat, s bár már két cigarettacsikk is éktelenkedett a hamutálban, a helyiséget madárdalos-virágillatú tavaszi szellő lengte be. „Biztosan nagyon fog tetszeni a mamának a születésnapi ünnepség!”, mondta magában.
Csörgött a telefon, a nagyi hívta. Apa lelkesen szólt bele: – Mama, majd meglátod, hogy milyen fantasztikusan megszervezett mindent a bátyó a születésnapodra!
Hideg zuhanyként érte a nagyi fagyos fogadtatása, egyáltalán nem osztotta a lelkesedését: – Shengqiang – szólt bele rideg hangon a telefonba –, gyere át azonnal, valamit meg kell kérdeznem tőled!
Túlzottan jól ismerte apa ezt a hanghordozást. Akkor beszélt így a nagyi, ha valami nagyon felbosszantotta. Szó nélkül indult is, közben végigpörgette az elmúlt néhány nap történéseit: „Lehetetlen, hogy Lishanról akarjon beszélni. Az sem valószínű, hogy máris tud Zhong Xinyuről meg a gyerekről!” Jeges verejtékben úszva elköszönt Zeng irodavezetőtől.
Az Elegáns Udvar bejáratában virágzó körtefák csodálatos látványa fogadta. Amióta Zhong Xinyu kiköltözött, és a nagybácsi nagy dérrel-dúrral hazaérkezett, hogy megszervezze a születésnapi fogadást, nem sokat járt erre. De azért el tudta képzelni, hogy mi fogadja: a nagyi selyemkabátkában ül a kanapén, újságot olvas, magazinokat lapozgat, vagy tévét néz. Egész nap ezt csinálta. Néha mondogatta is: – Állandóan zajlott körülöttem az élet, legalább öregségemre jut egy kevés nyugalom. Ti se zargassatok, hacsak nem kell megbeszélnünk valamit. Hagyjatok nyugtot nekem! – Máskor aztán így beszélt: – Jaj, szegény öreg fejemnek, a férjem itt hagyott, a gyerekeim távol élnek. Még csak arra sem veszik a fáradságot, hogy felhívjanak.
Apa még lenn a ház előtt elszívott egy szál cigarettát, és csak utána indult felfelé a lépcsőn.
Valóban az elképzelt kép fogadta. A nagyi olajzöld selyemkabátkában és horgolt mellényben várta. Apa érkezésére lerakta az újságot, felállt. – Shengqiang, hát itt vagy!
– Hmm – hümmögött apa, miközben belesüppedt a puha kanapéba. – Újságot olvasol? Csak nincs valami baj? A nagyi kiment a konyhába, és egy csésze teával jött vissza. Az asztalkához lépett, óvatosan letette a csészét apa elé, aztán visszaült szokásos foteljébe. – Nincs baj, csak kérdezni szeretnék valamit!
– Hát akkor kérdezd, mama! – Apának majd kiugrott a szíve a helyéről, mint mikor a sorsjegy nyerőszámairól kaparja le a borítást. – Péntek este te és Zhiming egy nővel együtt vacsoráztatok, ugye? – kezdte a nagyi. Apa minden eshetőségre felkészült, és már a magyarázatokat is kiötlötte magában, ez mégis meglepte. „Hiszen egy nap sem telt el, a fenébe, hogyhogy ilyen gyorsan a fülébe jutott?”
– Ezt meg kitől hallottad, mama? – Nem az a lényeg, hogy ki mondta, hanem hogy igaz-e, vagy sem? – kérdezte a nagyi udvariasan, de kitartóan.
„A fenébe, hogy ezek nem képesek tartani a szájukat!”, gondolta magában. – Igen, de csak gyorsan bekaptunk valamit.
– Jaj! – sóhajtott a nagyi. – Shengqiang, felnőtt ember létedre, és ez a bátyádra is vonatkozik, hogy lehettek ilyen meggondolatlanok? – De hiszen csak egy vacsora volt, mama, mi rossz van ebben? – Apa úgy érezte, hogy a nagyi túlzottan nagy feneket kerít ennek az egésznek. – Shengqiang, ne kezelj úgy, mint valami szenilis vénasszonyt! – húzta ki magát a nagyi. – Milyen gyors vacsoráról beszélsz? Zhiminget akartátok összeboronálni azzal a nővel, nem igaz? És előtte legalább megérdeklődted, hogy kiféle-miféle az a nő, vagy csak úgy vaktában belementél a dologba? De még ha nem is tudtál semmit róla, az ég áldjon meg, Zhiming egyetemi tanár, mi szüksége volna arra, hogy mindenféle Xiao asszonyságok mutassanak be neki lányokat? Nem látod, hogy ég és föld választ el minket tőlük? Hogy juthatott egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Apa még ekkor sem tudott közbevágni. – Ez a Xiao Wujie egy rosszindulatú hárpia, tudja ezt mindenki az Északi utca környékén – folytatta a nagyi. – Fiatalkorában is nagy bajkeverő volt, öregségére pedig jobb még messzebbről elkerülni! Ilyennel szövetkezel? Szerencse, hogy Zhimingnek egyáltalán nem volt ínyére a lány, akit bemutatott neki – egyébként nagyon meg is lepett volna az ellenkezője –, de nehogy azt hidd, hogy ezzel vége. El sem tudod képzelni, miket híresztel rólatok.
Természetesen apa is jól ismerte Zhong Shizhong idős anyját, Xiao Wujiét, az Északi utcából: már fiatalkorában is kilógott a többiek közül, ő volt az első Pinglében, aki pörgős szoknyában grasszált az utcán. Abban az évben, amikor Gao Yang meghalt, könyörtelenül elzavarta Gaékat, akik néhány dolgot el akartak vinni, ami a lányuk után maradt. Ez a hatvanéves özvegy nagyon rövid pórázon tartotta a fiát és új menyét, úgyhogy nem is kérdés, kitől jutott el a nagyi fülébe a dolog.
De hát nekik – apának és Zhong Shizhongnak – ez a sorsuk. Mindketten nagy mellénnyel hangoztatják, hogy nem félnek a feleségüktől, de ugyanezt elmondhatnák-e vajon az anyjukról is? A nagyi mint oly sokszor, most is alaposan lehordta apát, aki pisszeni is alig-alig mert: – Igen, mama, igazad van, nem gondoltam végig ezt az egészet.
– Bizony, végig kellett volna gondolnod! – vágta rá a nagyi. – Tudom, hogy csak a jó szándék vezérelt, de néha azért nem ártana használni a fejedet is! Felnőtt létedre mégiscsak nevetséges, hogy ilyen apró-cseprő ügyekben is az anyád adjon tanácsot! Apa jókedve már rég elszállt, csak ült, magába roskadva, a teáscsészében úszkáló jázminvirágszirmokat bámulta, és végül bólintott.
Szerencse, hogy a nagyi nem olyan hárpia, mint Xiao Wujie, nála az észérvek mindig előrébb valók voltak. Miután kidühöngte magát, nem szaporította tovább a szót, a nagybácsi került terítékre.
– Shengqiang – kezdte a nagyi –, beszélt neked a bátyád bármiféle barátnőről? Én nem merek rákérdezni, mert félek, hogy felkapja a vizet. Apának ekkor az előző esti beszélgetésük ötlött az agyába, amikor az Ugróhalban már kellően felöntöttek a garatra, szóba került ez a téma is, talán éppen ő vetette fel: – Bátyó, most már sokkal inkább megértelek, de akkor sem élheted le magányosan az életedet! Kell, hogy legyen legalább egy kiszemelted! Ha elmondod, mit akarsz, segítek! És ne törődj azzal, hogy mit mond a mama, mindenben támogatni foglak!
És a nagybácsi feltárta lelkének legrejtettebb titkát: – Shengqiang, ne aggódj miattam, boldogulok én. Annyit elárulhatok, a mostani látogatásom is összefügg ezzel. Hidd el, amint itt lesz az ideje, bemutatom majd nektek.
Apának csak ekkor esett le a tantusz, hogy „egy eunuch sosem sürgethet egy császárt”. „De hiszen ez nagyszerű! Ezek szerint van valakije, én meg fölöslegesen kavartam meg a dolgokat”, gondolta magában apa az italtól bódultan.
Most viszont, józanon, nem volt kétséges előtte, hogy minderről természetesen nem beszélhet a nagyinak: – Szerintem jobb ezt a bátyóra bízni, nem kell túlaggódni!
A nagyi, aki ez idáig kényelmesen hátradőlve ült a karosszékben, felegyenesedett: – Shengqiang! Egy jóllakott ember honnan is ismerhetné az éhség gyötrelmét! Neked van családod, biztos egzisztenciád, kényelmesen telnek napjaid, de képzeld csak bele magad a bátyád helyébe, túl a negyvenen, magányosan, mint a kisujjam. Egy családban gondoskodnunk kell egymásról, törődnünk a másikkal! Lehet, hogy téged nem foglalkoztat ez, de engem igen.
„Attól tartok, hogy nem én vagyok, aki nem látja reálisan a dolgokat, hanem sokkal inkább a bátyó”, gondolta apa, miközben végig a nagyit bámulta. „Még hogy engem óv folytonosan a mama, és vele nem törődik! Hát ez egyáltalán nem igaz!”
Felemelte a csészét, és belekortyolt a virágteába. A kannában a víz állott lehetett, mert nem hozta ki a tealevelek zamatát. Nyers íz kavargott a szájában.
Nem szólt, a nagyi is elhallgatott. Ültek egymással szemben, és egyikük sem mondta ki a végszót.
– Öntsek neked még egy kis vizet? – kérdezte a nagyi. – Nem kérek. A nagyi sóhajtott, azután kissé barátságosabb hangon folytatta. – Shengqiang – szólt kedvesen apához –, tudom, hogy rengeteget dolgozol, és ritkán mondom ki, de valójában te teszed a legtöbbet ezért a családért. A nővéredet kiházasítottuk, a bátyád összevissza bolyong a világban, miközben minden felelősség a te válladat nyomja, a családé is, és a gyáré is.
Apa kis híján levetette magát a földre, hogy fejét a földhöz érintve köszönetet mondjon ezekért a szavakért, de türtőztette magát. Végül csak ennyit mondott: – Mama, ugyan már, ez a legtermészetesebb.
A nagyi bólintott. – Ami pedig a bátyádat illeti – mondta –, nem csak az ő hibája, hogy ilyen lett, én is felelős vagyok ezért. Mindig is tehetségesnek és intelligensnek gondoltam, azt hittem, képes megbirkózni a maga problémáival, ráadásul verést is túl keveset kapott. Hát ez lett belőle.
– Mama, ne hibáztasd magad, ez a sors! – mondta apa. – Ennek semmi köze a sorshoz! – csóválta a fejét a nagyi. – Zhiming nagyra törő ember, éppen ezért az elvárásai is meglehetősen magasak, nem egykönnyen talál hát kedvére valót. Nemhogy a Xiao Wujie-félék révén, de még azok közül sem, akiket én ismerek, pedig hidd el, számba vettem már mindenkit. Senki sem illene hozzá. Ez így is volt. Apa magában őrlődött: „Vajon kit szemelhetett ki magának a bátyó? Múltkor még azt mondta, hogy képtelen feledni Zhou Xiaoqint, de közben meg arra utalt, hogy már döntött. Érthetetlen! Csak valami istennőről lehet szó!”
Ez a téma itt félbeszakadt. De a nagyinak még mindig jócskán volt a tarsolyában, amit el szeretett volna mondani, folytatta hát tovább a régi nehéz időkről, a mai jó világról, a szomszéd helyes unokájáról, meg hogy ez meg az történt az udvarban, az utcában, a Zhangékkal és a Liékkel – csak mondta-mondta a magáét vég nélkül.
Apa egyre jobban belesüppedt a puha kanapéba. Csak ekkor döbbent rá, hogy jó ideje nem érezte ilyen kellemesen magát. Azóta, hogy Zhong Xinyunél kiborult a bili, és a nagybácsi, majd a nagynéni is hazajött, biztosan nem. Már vagy két-három órája üldögéltek ott kettesben a nagyi lakásán, a nagyi mondta a magáét, ő meg hallgatott, nem zavarták egymást, elvoltak a maguk dolgával.
„Gyorsan lerendezzük ezt a nyolcvanadik születésnapot, aztán hazapateroljuk ezeket a tökéletes testvéreket, és végre visszatérhetünk a nyugodt hétköznapokhoz”, sóhajtott apa. Kényelmesen elhevert a kanapén, s hallgatta a nagyi szóáradatát, már-már elszenderült volna, de végül inkább felállt, kiment a konyhába, hogy vizet töltsön a teájára.
Bár kapott eleget a fejére, mégis felvillanyozva indult hazafelé. Útközben hirtelen eszébe jutott valami, elővette hát a mobilját.
Elsőként a nagybácsit hívta. A telefon vagy egy tucatszor kicsöngött, de a nagybácsi nem vette fel. „Pedig nyilván nincs bent a gyárban...”, töprengett. Azután a nagynénit hívta, aki azonnal felkapta.
– Lishan, ma végre pihensz egy keveset? Anqin örülne, ha holnap együtt vacsoráznánk, szólt már neked? És mára van már valami terved? Ha nincs, elmehetnénk enni valahová, ne unatkozz magadban... Ó! Hogy már összebeszéltél egy osztálytársaddal? Persze, persze, menj csak, érezzétek jól magatokat!
Ezután Zhong Xinyut hívta, aki először nem vette fel. Apa újra hívni akarta, amikor befutott a visszahívás.
Nem volt valami vidám a lány hangja. – Mi történt? Valaki felhúzott? – kérdezte apa nevetve. – ...Oh, hogy nem érzed jól magad? Megfáztál? Igen, ilyenkor könnyű megfázni, vigyázz magadra. A hétvégén még a családdal kell lennem, kérlek, ezt bírd ki valahogy, sajnálom, de a jövő héten, amikor végre lezajlik minden, ígérem, veled töltök néhány napot. Egyél, amihez csak kedved van, vegyél meg mindent, amire vágysz, rendben? – Ezzel letette.
Anyát hívta. A piacon volt éppen, az erős háttérzajból lehetett tudni. Rögtön arról kérdezte apát, szeretne-e vacsorára kacsavérlevest. – Persze, persze, az nagyon jó – hagyta rá apa kedvesen. – Amúgy sem terveztem, hogy bárhová is mennék, legalább végre egy este otthon leszek... Bizony, igazad van, nem kell minden este elmenni, az „asszonykával” is kell foglalkozni... Mi a baj azzal, hogy „asszonykámnak” hívlak? Hogy megbolondultam?... Jól van, jól van, akkor nemsokára találkozunk!
Végül arra gondolt, hogy felhívja még Zhong Shizhongot, mert a nagyi egyértelműen a tudtára hozta, hogy Xiao Wujiének, ennek a locsogó fazéknak mindenképpen be kell valahogy csuknia a fedelét. – Hé, Zhong bátyám, merre-merre?... Aha, én éppen anyámtól jövök... a francba, ne is mondd! Jó kis kalamajkába keveredtem miattad! Anyám lekapott mind a tíz körmömről!... Hogy miért? Hát a bátyó miatt! Anyám fülébe jutott, hogy a bátyó vérig sértette Wang Yandant, nagyon feldühödött, hogy összevissza kavarok, és elküldött anyádhoz bocsánatot kérni... Úgy bizony! Rendbe kell ezt rakni valahogy!... Igen, igen, ez már nem csak a mi ügyünk, az öregek nem érik be ennyivel, ne is ellenkezz, holnap elmegyek meglátogatni az anyádat, jó?... Hát persze hogy ott leszek! Akkor ezt meg is beszéltük, holnap délelőtt! Rendben.
Ezután Zhu Chenget hívta. Zhu Cheng egy csöngés után felkapta. – Hé, Zhu Cheng? Ma aztán igazán fürge vagy! Ja, hogy vártad a felsőbb utasítást?... Hahaha! Igen-igen! Szeretnélek megkérni valamire! A feleséged mindenféle egészséges cuccot importál, ugye? Múltkor Anqin kipróbálta, és nagyon elégedett volt, hozzál már nekem belőle holnapra, az Északi kapuhoz megyek meglátogatni valakit... hát úgy ezer-kétezer yuanért... idősebbnek, igen... porckopásra valami, meg proteinpor, propolisz, ezek mind jöhetnek, rád bízom... igen, holnap gyere el értem, és hozd magaddal... reggel kilenc körül, majd még hívlak!
Mire befejezte a telefonálást, kis híján haza is ért. A nagyival folytatott beszélgetés kavargott a fejében, és egyre inkább úgy érezte, hogy a nagyinak teljesen igaza van: A család nagy, tele mindenféle kriplivel meg balfékkel, akiknek a botlásait mind neki kell elsimítania, ráadásul nyolc lábosra csak hét fedő jut, beszél mindenki összevissza, a fenébe is, rohadt fárasztó ez az egész! És rajta kívül ki tudná ellapátolni ezt a nagy kupac ganéjt?
Apa felvillanyozva lépett ki a nagyitól, és harcias hangulatban érkezett haza. Megvacsorázott, nézett egy kis tévét, azután megmosakodott.
Amikor belépett a hálószobába, anya az ágyon ült törökülésben, és épp a combját kenegette valami illatos kenőccsel. Arcát az ágy végében lévő olvasólámpa rózsaszín fénnyel világította meg. Apa egy pillanatra megtorpant, és többnapos lehangoltsága mintha egy pillanat alatt szertefoszlott volna. Gyorsan az ágynál termett, rávetette magát az illatos húsra, hogy a napok alatt felgyülemlett munícióját, ratatata, az ellenséges csapatokra szórja... – A kurva életbe, ez rohadt jó! – ordította.
Kiterült, és elaludt. Anya feltápászkodott mellőle, beszélt valakivel telefonon, majd hosszú ideig az ágy mellől nézte – de apa mindebből már semmit nem észlelt.
Álmában sem gondolta volna, hogy másnap milyen kellemetlenségek várnak rá, és hogy a fejében kavargó számtalan szó és gondolat végül néhány szóban összpontosul majd: „A franc esne belé!”
Legelőször is, amikor felkelt, anya már nem volt otthon, a tűzhelyen féllábosnyi rizsnyák várta, az asztalon pedig egy tál csilis-zöldborsós-marha. „Biztos piacra ment”, gondolta apa, hiszen vendégeket vártak estére. Egymaga ült asztalhoz, hogy megreggelizzen. Zhu Chenget hívta, de az nem vette fel. „Biztos nem hallotta”, gondolta apa. Kitette a telefont az asztalra, és várta a visszahívást. De már végzett a rizsnyákkal, és Zhu Cheng még mindig nem jelentkezett. Ismét megcsörgette, de Zhu Cheng ekkor sem vette fel. Kinézett az ablakon. Csepergett az eső. Ücsörgött még vagy fél órát, már tíz körül járhatott, de a kutya sem kereste.
„Hogy a franc esne belé! Ez a Zhu Cheng is egyre több mindent megenged magának!”, gondolta. Nemsokára indulnia kellett Zhongékhoz ebédelni, kétségbeesetten kezdett kutakodni a másoktól kapott ajándékok között, mire végül sikerült összeszednie egy nagy csomagra való teát, tejport, meg mindenféle szárított gyógynövényt. Dúlt-fúlt, és Zhu Cheng anyját szidta, ahogy indult lefelé a lépcsőn.
Az eső miatt órákig nem kapott kocsit, már fájt a lába a sok állástól, mikor végre észrevett egy üres taxit, amelyik éppen felé közeledett. Minden dühét magába fojtva meglengette a kezét, a kocsi megállt, apa kinyitotta az ajtaját, hogy beszálljon, amikor látja, hogy a nadrágszára csupa sár.
Hatalmas sóhaj tört fel belőle. – Hová lesz a fuvar? – kérdezte a sofőr.
– A régi papírgyár lakótelepére, Északi kapu, a Hét Halhatatlan hídjánál, ismeri?... Hé, nincs véletlenül egy zsebkendője? Adjon már egyet! – mondta apa.
Apa a papír zsebkendővel letörölte a sarat a nadrágjáról, kifizette a fuvart, és kezében az ajándékokkal, nem kis nehézségek árán ugyan, végül csak megérkezett Zhongékhoz. Becsöngetett.
Az ajtót Xiao Wujie maga nyitotta ki. Piros selyemblúzban és magasra tupírozott, bozontos hajjal úgy festett, mint a tudós, akinek a kezében robbant fel az atombomba. Mosolyogva üdvözölte apát, de ettől a mosolytól az egész arcát átszőtték a barázdák: – Ó, Xue igazgató úr, mily megtiszteltetés!
– Xiao asszony! Miket beszélsz? Miféle igazgató úr? Shengqiang! Csak egyszerűen Shengqiang! – Apa, attól tartva, hogy az idős nő nem jól hallja, akaratlanul is kissé emeltebb hangon beszélt.
Erre már Zhong Shizhong is előbújt a hálószobából, hogy köszöntse. – Menj, készíts gyorsan teát a vendégünknek! – kérte az anyja, mire Zhong Shizhong sietve eltűnt a konyhában.
A buzgólkodásuk láttán apa kis híján elnevette magát. Lerakta az ajándékot, és a kanapéra huppant: – Xiao asszony, jó rég nem találkoztunk, hogy vagy mostanság?
– Jól! Jól! – válaszolta erőltetetten behízelgő mosollyal Xiao Wujie. Apa elhatározta, gyorsan lerendezi a dolgot, hogy mihamarabb szabadulhasson. A lényegre tért, és minden lehetséges módon elnézést kért a nagybácsi viselkedése miatt.
– Jaj, most már tudom, hogy nem kellett volna annyira erőltetnem ezt a dolgot. Az én hibám, hogy nem puhatoltam ki előre, hogy Zhimingnek van már barátnője. Ha tudom, nem fontoskodtam volna túl ezt az egészet! – válaszolta Xiao Wujie apa legnagyobb megdöbbenésére. Apa elkerekedett szemmel nézett Zhong Shizhongra, aki éppen ekkor lépett be a teával: – A bátyámnak van barátnője? – kérdezte apa Xiao Wujiétől, miközben igyekezett palástolni a zavarát.
– Bizony ám! – vágta rá Xiao Wujie. – Tegnap este madzsongozásból hazafelé, a Békesség parknál láttam egy nővel. Nagyon szép nő volt, magas és karcsú, igazán szemrevaló!
Zhong Shizhong sokatmondón apára pillantott, régóta voltak már barátok ahhoz, hogy apa tökéletesen tudjon olvasni a tekintetéből. Amikor egymással szemben madzsongoztak, és a közöttük ülő gazfickó ki akarta játszani apa ellen az aduját, no, hát akkor tudott éppen így nézni.
„Tényleg azt hiszed, hogy a bátyád teljesen begyepesedett?”, egyértelműen ezt akarta kérdezni apától.
„A franc essen az egész kibaszott képmutató családomba!”, dühöngött apa. Ott ült Zhongék kanapéján, vele szemben anya és fia. A lelke háborgott a hír hallatán, aztán egyszer csak felrobbant a bomba.
„Békesség park? De hiszen éppen ott bérelek lakást Zhong Xinyunek, ” gondolta.
De aznap más is történt. Miután apa eljött Zhong Shizhong-éktól, az Északi utcán botorkálva azon morfondírozott, hogy fel kellene hívnia a nagybácsit, de addig-addig gondolkodott, mígnem a Helyi Termékek Boltjának a bejáratához nem ért.
Már esett róla szó, hogy itt dolgozott apa első barátnője, Xi Hongzhen. Apa nagyon szerette, és el akarta venni feleségül, de a nagyi semmiképpen nem egyezett bele: – Shengqiang, hogy tudta így elcsavarni a fejedet az a lány? Az, hogy két évvel idősebb nálad, még hagyján, de milyen alacsony! Még hogy ő legyen a menyem? Csak egyetlen dolgot mondjál Chen Anqinban, ami nem tetszik! Járási kádercsaládban nőtt fel, nagyon rendes lány, jó nevelést kapott. Gondolod, ha nem volna jóban a nővéreddel, egyáltalán hajlandó volna randizni veled? Csak a javadat akarom, te viszont mész a magad feje után! A nagyi annyira felhúzta magát, hogy két álló napig nem evett. Végül már a nagyapa próbálta jobb belátásra bírni apát: – Shengqiang, hagynod kéne, mire jó ez a hadakozás anyáddal, nincs elég baja e nélkül is? Menj, és csináld, amit mond! Legalább menj oda hozzá! – Apa akkor még fiatal volt, a húszat sem töltötte be, ráordított hát a nagyapára: – Még hogy csináljam, amit mond? És az ki a francot érdekel, hogy én mit szeretnék?
A nagyapa lekevert neki egy pofont, de akkorát, hogy még a plafon is beleremegett. Mindez több mint húsz éve történt, de apa arca ma is belebizsereg, ha csak eszébe jut ez a pofon.
„Pipogya alak vagyok, ” gondolta, és büszkesége egyszeriben alábbhagyott. Előhúzta ismét a telefont, a nagybácsit hívta.
A nagybácsi két csengés után felvette, barátságos hangon szólt bele a telefonba: – Shengqiang, mi a helyzet?
Apán úrrá lett valami rossz előérzet. A nagybácsi hangját nagyon mesterkéltnek érezte: – Merre jársz?
– Hogy merre járok? – kérdezett vissza a nagybácsi. – Miért, van valami? – Mondd már meg, hol vagy? Meg akarok tőled kérdezni valamit! A nagybácsi is kiérezhette apa hangjából, hogy valami nincs rendben. Csak hebegett-habogott, aztán valaki kivette a kezéből a telefont.
– Shengqiang, a bátyád itt van nálunk, gyere haza, valamit meg kell beszélnünk! – mondta anya. Nyugodt hangon beszélt, mintha elejét akarná venni apa kifakadásának. „Elmehetsz te a fenébe, még Chen Anqint is behálózod, hogy már otthon se legyen nyugtom?”, gondolta apa.
Hazaindult. A Nyugati kapun kívül laktak, három lámpás kereszteződésre az Elegáns Udvartól. Apa már vagy több ezerszer megtette ezt az utat: a lakópark kapuján áthaladva jobb kéz felől a harmadik épület hatodik emeletén laktak.
Egyesével vette a lépcsőfokokat felfelé, mikor hirtelen eszébe ötlött, amit a nagyi gyakran mondogatott neki: – Shengqiang, szörnyű a természeted, emiatt könnyen kerülhetsz kellemetlen helyzetekbe. Kérlek, szívleld meg anyád tanácsát: „a halk beszéd kevesebb erőfeszítést igényel”. Hidd el, jól veszi ki magát, ha néha meghátrálsz.
Az ajtóban állt. Már-már a valóságban is meghátrált, de végül csak elővette a kulcsot, s kinyitotta az ajtót.
Anya és a nagybácsi a nappaliban ültek, de mikor meghallották, hogy nyílik az ajtó, mindketten felpattantak, mint valami magas rangú vezető fogadásán.
– Ülj le, Shengqiang! – mondta a nagybácsi. – Gyere, ülj le! – mondta anya is mosolyogva. „Anqin, Anqin! Most már kezdem kapiskálni, mire volt ez az egész színjáték az elmúlt napokban. Hát ezért viselkedtél olyan kedvesen, mintha mi sem történt volna! Látom, csak az alkalmas pillanatra vártál, hogy hülyét csinálhass belőlem”, vonta le magában apa a következtetést.
Leült, és várt, hátha kettőjük közül valamelyikük készít neki egy teát. De sem anya, sem a nagybácsi nem mozdult, csak meredten bámultak apára – kezdett kellemetlenné válni a csend.
Várt egy darabig, aztán kibukott belőle: – Miről akartatok beszélni? Sok mindent átéltem már életemben, mi újat tudtok még mondani? Azt hiszitek, berezelek?
„Ahhoz azért még neked sem volna bátorságod, hogy odarángasd Zhong Xinyut anyához, és bemutasd, mint az új barátnődet!”, gondolta magában.
– Shengqiang, ne húzd fel magad. Csak meg szeretnék valamit beszélni veled Zhong Xinyuvel kapcsolatban! – kezdte a nagybácsi, anya pedig a fotelból figyelte őket. – Hallgatlak! – mondta apa. Előhúzott egy szál cigarettát, rágyújtott, beleszívott, és várta, hogy a nagybácsi belefogjon a mondandójába. – Itt van ez a dolog Zhong Xinyuvel kapcsolatban, tudod, mire gondolok. Bevallom, engem borzasztóan nyugtalanít, és természetesen Anqint is felzaklatta, ezért is kért meg, hogy segítsek. Shengqiang, kérlek, ne bűnbakot keress, mert mindnyájan csak a javadat akarjuk. Tegnap felkerestem Zhong Xinyut, és alaposan átbeszéltük ezt az egész gyerek dolgot. Meglett férfi lévén, Shengqiang, gondolom, te is érted. Alaposan átgondoltam mindent, és arra jutottam, hogy ennek a gyereknek nem szabad megszületnie, mert az a mamára és Anqinra nézve is kellemetlen következményekkel járna! A gyereknek nem lenne se neve, se helye a világban, kinek hiányzik ez? Te talán nem így gondolod? Apa komótosan szívta a cigarettáját, már a felénél járt, de a nagybácsi még mindig csak mondta a magáét.
– No, hát ezért elmentem Zhong Xinyuhöz, és elmondtam neki is mindezt. Természetesen az ő érdekeit is szem előtt tartom, mert ami köztetek van, hogy is mondjam... nem maradhat így a végtelenségig – folytatta nagybácsi. – Hiszen hajadon, előbb-utóbb férjhez kéne mennie. Apa kénytelen volt beismerni, hogy alaposan alulbecsülte a nagybácsit. Fortyogott benne a düh. Elnyomta a cigarettát, és felszegte a fejét.
– Mi a fészkes nyavalyáért ártod magad az én dolgomba? – szitkozódott teli szájjal. – Mi a francot mondtál neki? Tudd meg, hogy ez a gyerek, ha törik, ha szakad, meg fog születni. Bárki keresztbe mer tenni nekem, nem állok jót magamért! – Shengqiang! – kezdte anya. A nagybácsi hallgatott. – Mondod itt a magadét. Mást sem hallani, csak azt, hogy „én-én-én”. Mit gondolsz, ki vagy te? – Anqin. – A nagybácsi anya felé nyújtotta a kezét, de ő felpattant. – Shengqiang! – állt apa elé. Arca megfeszült, szája résre nyílt, egy adag nyál fröccsent ki belőle: – Mindig csak „te-te-te”, azt hiszed, nincs is nálad tökéletesebb? Tudod mi vagy... seggfej! Tényleg azt hiszed, hogy tőled van a gyerek? Francokat. Még hogy akarod azt a gyereket? Majd, ha fagy, seggfej! Anya az évek hosszú sora alatt soha nem ordibált így apával. Mindig is sokra tartotta jó származását, nem akart lealacsonyodni ezekhez az alantas emberekhez. De hogyan volt képes ilyen hosszú időn keresztül magába fojtani ezt a szívből jövő gyűlöletet és velőig hatoló dühöt, nehéz volna megmondani.
Apa változatlanul a kanapén ült, a zsebét tapogatta, mert nem emlékezett, hová is rakta a cigarettáját.
– Anqin! – A nagybácsi is felállt, odament anyához, és kézen fogta. – Bátyó! – fordult felé anya. – Nézd csak meg ezt a buta ábrázatát! Arra kértél, ne mondjam el neki. Persze, nem kell beledöfni a tőrt! De ha most nem mondom el, hülye marad egész életében!
Anya ismét apa felé fordult, a „buta ábrázatát” bámulta, miközben szóról-szóra megismételte, amit a nagybácsitól hallott: – Xue Shengqiang, csak figyelj, az a te kis szajhád, totálisan hülyére vett, a hátad mögött szépen összeszűrte a levet Zhu Chenggel. A gyerek is Zhu Chengé, a bátyád kétszer is rákérdezett. Tisztázták egyszer s mindenkorra. Na, kapiskálod már? Ezek ketten teljesen palira vettek, te vadbarom!
Apa agyában képek villantak elő addigi életéből: könnyek, nevetés, a lány csábító teste, és most ez a durva, kiábrándító álnokság.
Ebben a végtelenül drámai pillanatban is a nagyi jutott az eszébe. ‘96-ban – vagy talán ‘95-ben? mindenesetre valamikor akörül – ő, Zhu Cheng és a nagyi elmentek a Körtevirág-völgybe, hogy megnézzék a virágba borult körtefákat. Természetesen apa tudta, hogy a nagyi egyáltalán nem a körtevirágok kedvéért ragaszkodott ehhez az úthoz. Egyrészt, aggódott a fiáért. Apránként minden megromlott körülötte, a kapcsolata a feleségével, jöttek a problémák a lányával, minden irányból csak a gond áradt. Másrészt, haragudott magára. Akkoriban, amikor apa megismerte anyát, a nagyi másról sem tudott beszélni, mint hogy Anqin ilyen jó, meg olyan gyönyörű – mindent megmozgatott, hogy apa elvegye feleségül. És mi lett az eredménye? Egy hatalmas öngól. És ezen már változtatni sem lehet. Ezért is mentek inkább ki a szabadba, búfeledőnek.
A nagyi a Santana hátsó ülésén megfogta apa kezét. – Shengqiang, amióta világ a világ, a nagyobb tragédiák mögött mindig érzelmek és szerelmi kapcsolatok húzódnak – mondta. – Fontos, hogy távolról szemléld a dolgokat, és tekints is a távolba. Ne hagyd, hogy a részletek tévútra vigyenek. Legyen szó bárkiről, minél közelebb áll hozzád, annál könnyebben tesz bolonddá és árthat neked. Éppen ezért, légy még inkább óvatos a hozzád közel állókkal! Ne árts másoknak, de légy felkészülve az emberek rosszindulatára! A családtagjaidon kívül a legtöbb ember hamis és üres. S mivel sosem bízhatsz meg egy idegenben, kár energiát fektetned abba, hogy miattuk fölöslegesen dühöngj, rendben?
Anya és fia ott ültek kéz a kézben, gondolataikban az élet nagy kérdései: az emberi gonoszság és a megbánás.
„Való igaz, a mama védelmez engem!”, gondolta apa.