A leírt villamos balesetekből egyértelműen láthatjuk, hogy a villamos balesetek legnagyobb része csak akkor válik végzetessé, ha a balesetesnek nem nyújtanak azonnal a helyszínen szakszerű elsősegélyt. Meggyőződésünk, hogy a jelenleg halállal végződő áramütéses baleseteknek mintegy háromnegyede nem volna végzetes kimenetelű azonnali szakszerű elsősegélynyújtás esetén!

Az „azonnal” itt legkésőbb négy percen belüli segítségnyújtást jelent, így nem is lehet másról szó, mint a helyszínen levő - többnyire laikus - személyek öntevékeny cselekvéséről, ezért tartjuk fontosnak, hogy lehetőleg mindenki tanulja meg, ismerje az áramütés utáni segélynyújtásnak a legfontosabb szabályait.

- Először ki kell szabadítani a balesetest az áramkörből (műszaki mentés)!

- Ezután haladéktalanul meg kell állapítani, hogy mi baja lett az áramütöttnek az áramütés következtében (diagnózis)!

- Ezt követően azonnal meg kell kezdeni - a megállapított kórélettani hatásnak megfelelő - elsősegélynyújtást!

- Végül ezzel egyidejűleg értesíteni kell a mentőket vagy az azonnal elérhető orvost!

A legelső teendő - természetesen - a balesetesnek az áramkörből való kiszabadítása. Ennek során a legfőbb szempont, hogy saját magunkat ne hozzuk veszélybe. Nem azért, mert a biblia sem kívánja, hogy felebarátunkat jobban szeressük, mint önmagunkat; hanem inkább azért, amit a nóta mond: „Egy szegényből kettőt ugyan miért csináljak?”. A felesleges „hősködés” itt csak árthat, de senkinek sem használ!

Először meg kell állapítanunk, hogy a baleset kisfeszültségű vagy nagyfeszültségű berendezésen történt-e. Ennek megállapítása egyetlen pillanat műve: háztartásban biztosan kisfeszültségű a berendezés, iparban vagy más épületben levő berendezésnél csak akkor nagyfeszültségű, ha ki van téve a „Vigyázz! Nagyfeszültség, életveszélyes!” feliratú tábla. Probléma itt egyedül szabadtéren, az ún. „szabadvezetékeknél” lehet. Ha ezeknél a vezetéket tartó porcelán szigetelőknek „ernyői” vannak (6.1. ábra), akkor a szabadvezeték nagy-feszültségű, különben kisfeszültségű.

6.1. ábra. Szabadvezetékek (átló) porcelánszigetelői:

a) kisfeszültségű („ernyő" nélkül);

b) nagyfeszültségű („ernyővel");

c) állószigetelők elhelyezkedése az oszlopon

Ha a baleset kisfeszültségű berendezés érintése következtében történt, az áramütöttet a laikusnak is ki kell szabadítania az áramkörből! Ez a legbiztonságosabban az érintett berendezés azonnali leválasztásával (a csatlakozódugó kihúzásával, háztartásokban a villanyóránál levő kisautomata lekapcsolásával) oldható meg. A kikapcsolás után az áramütött esetleges görcsös kapaszkodása megszűnik, s így a balesetes leeshet. Lehetőleg meg kell előzni azt, hogy ez az esés súlyos következményekkel járjon, de a kisebb esések megakadályozására vagy könnyebbé tételére nem érdemes időt vesztegetni, hiszen a műszaki mentés időtartama is beleszámít abba a négy percbe, ami összesen rendelkezésünkre áll az elsősegélynyújtás megkezdéséig!

Ha a kikapcsolás az elhelyezési távolságok miatt csak számottevő időveszteséggel volna elvégezhető, akkor - de ismét hangsúlyozzuk: csak kisfeszültség esetén! - kikapcsolás nélkül, feszültség alatt kell a balesetest az áramkörből kiszabadítani. Ilyenkor saját magunkat gondosan el kell szigetelni nemcsak a villamos részektől, de a balesetes testétől is! E szigetelés céljára azonban elegendő bármilyen száraz textilanyag is, tehát ha az elrántást a balesetes textil ruházatánál (pl. kabátujj, zakó, nadrág stb.) fogva tudjuk megoldani, akkor ezt megfoghatjuk. Ha azonban a balesetesen nedves öltözék vagy valódi bőrkabát, bőrruha van (amelyek villamosan jó vezetők), akkor a balesetesnek ezeken keresztüli érintése veszélyes lenne a segélynyújtó számára is. Ilyen esetben a kezünkre csavart (száraz!) törülközővel, sállal, más textil ruhadarabbal szigetelhetjük el magunkat a balesetes testétől.

A vezeték elvágása a segélynyújtót életveszélybe hozná, anélkül, hogy a balesetes áramkörből való kiszabadítása ezzel sikerülhetne! A vezetéket elvágni tehát semmiképpen sem szabad!

Nagyfeszültségen az áramkörből való kiszabadítást kizárólag megfelelően kiképzett szakember, erre alkalmas speciális szerszámokkal végezheti. A laikusnak erre gondolnia sem szabad! Természetesen, ha a balesetes esése következtében az áramkörből magától kiszabadul, az elsősegélynyújtás minden további nélkül megkezdhető. Itt is vigyázzunk azonban, mert ha a baleset 100 000 V-nál nagyobb feszültségű szabadvezetéknél történt, amit általában arról ismerünk fel, hogy a szabadvezeték szigetelői nem álló, hanem függő szigetelők (6.2. ábra), akkor a baleseti hely megközelítése is veszélyes lehet az ún. lépésfeszültség miatt. (Ilyen esetben a megközelítésnél ügyelni kell arra, hogy ne lépjünk nagyot, inkább páros lábbal ugrálni kell, mint a veréb.)

6.2. ábra. 100 000 V-nál nagyobb feszültségű szabadvezetékek függő porcelánszigetelői

Az áramkörből kiszabadított, vagy magától kiszabadult balesetest azonnal meg kell vizsgálni annak megállapítására, hogy mi baja is történt. Ez nagyon fontos, mert ha nem vesszük észre, hogy valamelyik alapvető életfunkciója hiányzik, és nem pótoljuk haladéktalanul a kiesett életfunkciót megfelelő elsősegélynyújtással, az áramütött meghal, mielőtt az orvosi segítség megérkezhetne; ha viszont „stréber módjára” olyan életfunkciót is pótolni akarunk elsősegélynyújtással, ami nem szűnt meg, akkor ezzel mi magunk ölhetjük meg a balesetest! A balesetes egészségi állapota az áramütés után háromféle lehet:

- csak elkábult az áramütéstől, eszméletlenségéből még a segély-nyújtás megkezdése előtt, szinte azonnal magához tért;

- elájult, eszméletlen állapotban maradt, de lélegzik és van vérkeringése, szívműködése;

- eszméletlen és nem lélegzik, esetleg nincs vérkeringése, szívműködése sem. (Ez utóbbi esetben már nem eszméletvesztésről, hanem - legalábbis - ún. klinikai halálról van szó.)

Ha a balesetessel beszédkapcsolatot tudunk létesíteni, akkor valószínűleg csak múló rosszullétről van szó, további vizsgálatra az elsősegélynyújtó részéről pillanatnyilag nincs szükség, az orvosi vizsgálatra azonban ilyen esetben is szükség van.

Ha a balesetes a vizsgálat időpontjában is eszméletlen, ezt tartós eszméletvesztésnek kell tekinteni, s azonnal meg kell vizsgálni; lélegzik-e és van-e szívműködése. (Ez alól csak az az eset kivétel, ha a balesetes beszél ugyan, de összefüggéstelenül, nem az általunk feltett kérdésekre válaszolva. Az ilyen állapot tudatzavart jelent, de a légzés és szívműködés ilyenkor nyilvánvalóan rendben van.)

6.3. ábra. Λ légzés megfigyelése

Hogyan állapítjuk meg azt, hogy a balesetes lélegzik-e? A hanyatt fektetett balesetes szabaddá tett mellkasát és gyomorszáját egészen melléje hajtott fejünkkel oldalról megfigyeljük (6.3. ábra). Ha nem észlelünk ütemes emelkedést-süllyedést, akkor nincs érdemleges légzés. (Más megoldás, pl. a száj elé tükröt, hajszálat tartani, semmiképpen sem megfelelő!)

Ha nincs érdemleges légzés, akkor a vérkeringést is meg kell vizsgálni: ezt nem a csuklónál való tapintással végezzük, mert ennek sikere nagyon bizonytalan, hanem az „ádámcsutkától” jobbra-balra kétoldalt kb. 4 ...5 cm távolságra hátrafelé a nyakon két-három ujjal betapintva megkeressük a fej vérellátását szolgáló nyaki ütőeret (6.4. ábra), s ha érezzük annak lüktetését, akkor van keringés, ha nem érezzük, akkor nincs. (Ne szorítsuk, ne nyomjuk oda túlzottan erősen ujjainkat, mert akkor a balesetes vérkeringése helyett a saját ujjainkban keringő vér lüktetését érezzük!)

Az elsősegélynyújtás célja általában az, hogy a sérült állapota ne rosszabbodjék addig, amíg a szakszerű segítség megérkezik. Áramütés esetén az elsősegélynyújtás azonnali megkezdése még ennél is fontosabb, ilyenkor ugyanis elég gyakori a légzés, esetleg a szívműködés leállása is, ezeket mesterséges működtetéssel pótolni kell, mert különben a balesetes oxigénellátás hiányában meghal, mielőtt a szaksegítség megérkezhetne. Az elsősegélynyújtásnak tehát itt sem gyógyító hatása van, hanem egyszerűen külső, mechanikus „pumpálással” pótolni kell az áramütött légzését és szívműködését azért, hogy ezzel az életét fenntartsuk. A szívműködés leállásától számítva összesen négy perc áll ehhez rendelkezésünkre! De vajon annyit jelent-e ez, hogy ha úgy látszik, túlléptük a négy percet, akkor már ne is kísérletezzünk az újraélesztéssel? Semmiképpen sem! A négy perc idő ugyanis a szív teljes megállásának (és nem az áramütésnek) időpontjában kezdődik, ennek tényleges időpontját pedig nem tudhatjuk. De fontos ennek a négy percnek az ismerete és figyelembevétele azért, hogy értékeljük, mit jelent az áramütések utáni elsősegélynyújtásnál ez, a mindennapi életben elkoptatott szó: „Azonnal!”.

Ha a balesetes magánál van, akkor elsősegélynyújtásra tulajdonképpen nincs szükség, csak nyugalomba helyezésre és állandó megfigyelésre, mert áramütés után később is bekövetkezhet az eszméletvesztés, légzésleállás, sőt akár a szívmegállás is.

Ha az áramütött eszméletlen, de lélegzik, akkor tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy semmi se akadályozza további légzését, szívműködését. Ennek biztosítása érdekében főként a nyakon (esetleg azonban az övnél is) a ruházatot meglazítjuk, kibontjuk; ellenőrizzük, hogy nincs-e a balesetes szájában hányadék, kiesett műfogsor, lenyelhető tárgy (pl. barkácsolóknál szög, csavar); a hányadékot ujjunkra csavart zsebkendővel kitöröljük, az idegen tárgyakat eltávolítjuk. Ezután - hacsak súlyos borda-, ill. medencecsonttörés stb. ezt nem teszi lehetetlenné - a balesetest oldalt fekvő helyzetbe hozzuk úgy, hogy feje a szájával lefelé a földre nézzen, és így a nyelve ne csúszhasson hátra, s ez ne akadályozhassa a további légzést. (A stabil oldalt fekvő helyzetbe hozás célszerűen alkalmazható módját a 6.6. szakaszban ismertetjük.) Ez nem menti azonban fel az elsősegélynyújtót az alól a kötelezettsége alól, hogy 2 .. .3 percenként újra és újra ellenőrizze, hogy rendben van-e a légzés!

Ha az áramütött nemcsak eszméletlen, de légzése sincs, akkor ezt haladéktalanul mesterséges lélegeztetéssel kell pótolnunk. Ennek megkezdése előtt a balesetes szájában ugyanúgy kell ellenőriznünk, hogy nincs-e ott légzést gátló anyag, mint ahogy ezt az eszméletlen, de lélegző áramütöttekre vonatkozóan az előző bekezdésben már leírtuk. A mesterséges lélegeztetést szájból-orrba módszerrel kell végezni (ezt a 6.7. szakaszban ismertetjük), és mindaddig kell folytatni, amíg a balesetes saját légzése vissza nem tér (a balesetes „vissza nem köhög”); vagy a helyszínre kiérkezett mentő, orvos a segélynyújtást átvéve az abbahagyásra kifejezetten nem utasít. (Nem egy baleset végződött halállal azért, mert a helyszínre érkező, de a balesetes kezelését ténylegesen még át nem vevő orvos megjelenésére a segélynyújtó „boldogan” abbahagyta a mesterséges lélegeztetést és az átvétel közben az áramütött megfulladt.)

Ha az áramütöttnek nemcsak légzése nincs, de szívműködése is leállt, akkor mesterséges szívműködtetéssel kell a vérkeringést biztosítani. Itt azonban nagyon kell vigyázni arra, hogy csak akkor szabad mesterséges szívműködtetést (az orvosi szaknyelvben ezt „szívkompressziónak”, a köznyelvben ezt helytelenül „szívmasszázsnak” nevezik) alkalmazni, ha tényleg nincs szívműködés. Ha ugyanis saját szívműködés is van, akkor a saját szívműködés és a külső mesterséges szívműködtetés egymással ellentétesen hatva a meglevő keringés megszűnéséhez vezethet, kamraremegést is kiválthat. A szívműködés mesterséges pótlására csak az vállalkozhat a siker reményével, aki a keringésmegállás felismerését és a szívkompressziót szakember által ellenőrzötten begyakorolta.

A mesterséges szívműködtetést is addig kell csinálni, amíg a saját szívműködés vissza nem tér, vagy orvos tőlünk a segélynyújtást kifejezetten át nem veszi. Elvben órák hosszat is lehet eredményesen ezt alkalmazni, a hétköznapi életben azonban a mentők vagy orvos ennél jóval hamarabb ki fog jönni. (Sokan azt mondják, hogy a halál beálltakor az elsősegélynyújtást is abba lehet hagyni. Ez elméletben ugyan igaz, de a gyakorlatban a laikus az elsősegélynyújtás közben semmiképpen nem tudja biztosan megállapítani a halál beálltát, így erről felesleges beszélni.)

Igen fontos, hogy a mesterséges szívműködtetés során (a lélegeztetési műveletek után) legalább 3-4 percenként ellenőrizzük, hogy nem indult-e meg a balesetes saját szívműködése; mert ha igen, a mesterséges szívműködtetést azonnal abba kell hagynunk (függetlenül attól, hogy mesterséges lélegeztetésre esetleg továbbra is szükség van-e!).

Áramütés esetén mindig értesíteni kell a mentőket, vagy a sérültet orvoshoz kell kísérni. A gyakorlatban ezt csak akkor szabad elhagyni, ha az áramütés folytán a sérült egyetlen pillanatra sem vesztette el az eszméletét, de ez esetben is csak akkor, ha ő maga zárkózik el az orvosi vizsgálat elől.

Ha az áraimütött tartósan eszméletlen, nem magától nyeri vissza eszméletét, akkor mindenképpen a helyszínre kell kihívni, lehetőleg a mentőket (áramütés esetén azok lakásba is kijönnek!), esetleg - főként akkor, ha a helységben nincsenek mentők - a legközelebb elérhető orvost.

Minden esetben elsősorban inkább a mentők kihívását javasoljuk, mint orvos keresését, nemcsak azért, mert a mentők időben való kiérkezése sokkal valószínűbb (az épületen belül levő orvos előkeresése viszont 20-25 percet is igénybe vehet), hanem azért is, mert a mentőknek az ilyen segélynyújtásban nagyobb a gyakorlatuk és jobb a felszerelésük. Nekik ez a mindennapi életük, rendszeresen végeznek újraélesztést, az előkerülő orvosnak viszont esetleg még soha sem kellett újraélesztést végeznie.

A mentők telefonszáma az ország egész területén az automata hálózatban 04 (csak néhány - négyjegyű telefonszámos - kis automata központban tér el ettől). Kézikapcsolású telefonközpont szám megadása nélkül is kapcsol, a „Kérem a mentőket!” hívásra.

- hányan szenvedtek balesetet (egyedi vagy tömeges baleset történt-e, pl. darus kocsinál a kötözők és a gépjárművezető, több gyerek stb.);

- a baleset pontos helyét (nagyvárosban a kerületet is meg kell adni, mivel több különböző kerületben is van azonos nevű utca!); üzemi balesetnél - főleg nagyüzemben - az üzemen belüli pontos helyet (pl. melyik üzemegységben történt a baleset, melyik kapun át közelíthető meg a baleset helye); ilyenkor a mentők hívását követően az illetékes portást is értesítsük, hogyan irányítsa a mentőket a baleset helyére;

- szükség volt-e újraélesztés megkezdésére, pillanatnyilag milyen állapotban van a balesetes (eszméletlen-e).

- először a hanyatt fektetett balesetes mellé térdelünk, éspedig ellenkező oldalára, mint amerre fordítani akarjuk;

- ezután egyik alkarunkkal térdei alá nyúlva (a másik kezünkkel szükség szerint segítve) mindkét térdét felhúzzuk úgy, hogy a balesetes talpai teljes felületükön a földre támaszkodjanak (6.5. ábra);

- most a behajlított térdeket alulról átfogva azokat magunk felé húzzuk, döntjük; ezáltal a balesetes medencéje is megmozdul, a tőlünk távolabb eső széle enyhén megemelkedik, és lehetőséget ad arra, hogy másik, szabadon maradt kezünkkel a balesetes tőlünk távolabb eső karját kinyújtott helyzetében - amennyire az csak lehetséges - becsúsztassuk, betoljuk a medence (a balesetes feneke) alá, ekkor a térdeket visszaengedjük középre;

- ezzel befejeztük az előkészítést, most következik a tényleges fordítás: a hanyatt fekvő balesetes felénk eső karját megragadva, testét tőlünk ellenkező irányban (lendítéssel) átfordítjuk (6.6. ábra);

- végül rögzítésül a térdben felhúzott lábszárai közül a felül levőt kinyújtuk a behajlítva maradó lábszár fölé, majd a felül levő karjának kezét a balesetes arca alá a földre helyezzük, tenyérrel a föld felé fordítva.

6.6. ábra. Az „átfordítás”

6,7. ábra. A stabil oldalt fekvő helyzet

Így veszi fel a balesetes azt a végleges stabil oldalt fekvő helyzetét (6.7. ábra), amelyben eszméletének visszatéréséig akár tartósan is maradhat, mert nyelve nem tud hátracsúszni és így légutait elzárni. Természetesen a stabil helyzet elérése nem ment fel az alól a kötelezettség alól, hogy sürgősen értesítsük a mentőket. A segélynyújtónak azonban ilyen esetben is a balesetes mellett kell maradnia.

A mesterséges lélegeztetéshez a balesetest nem az oldalára, hanem a hátára fektetjük, lehetőleg kemény padlóra. Ezután a feje mellé térdelve a fejét erősen hátrabuktatjuk (6.8a ábra), olyan módon, hogy egyik kezünket a homlok és a hajas fejbőr határára (a szokásos határról van szó, akkor is ha a balesetes kopasz!) helyezzük, másik kezünkkel pedig a balesetes alsó állkapcsát a felső állkapcsához nyomjuk. (Ebben a helyzetben a nyelv szabadon, nyitva hagyja a gégében az orrnyílásoktól a tüdő felé vezető légutakat a 6.8b ábra szerint.)

6.8. ábra. A fej hátrabuktatása a légutak szabaddá tételére (a c) ábra azt mutatja, hogy nem eléggé hátrabuktatott fej esetén a nyelv elzárhatja a levegő útját!)

6.9. ábra. A befúvásos mesterséges lélegeztetés

A fejet ebben a hátrabuktatott helyzetben tartva, szájunkkal a balesetes orrnyílását szorosan körülvéve (6.9. ábra) - az előzetesen vett - mély lélegzetünk levegőjét a balesetes orrába fújjuk. (Ha az undorérzés elkerülése érdekében erre szükség lenne, akkor egy-rétegben kiterített zsebkendővel, selyem- vagy vászonkendővel letakarhatjuk a balesetes arcát, de papírzsebkendő vagy több rétegű kendő használata tilos, mert egyrészt nedves leheletünktől papírfoszlányok válhatnának le és kerülhetnének a balesetes légcsövébe, másrészt a több réteg akadályozná a levegő áramlását!) Ezt a befúvást saját lélegzet-vételünk ütemében (ez általában 4-5 másodpercenként jelent egy befúvást) végezzük. Közben figyeljük, hogy a balesetes mellkasa - kövéreknek a gyomra is - befúvásunk ütemében emelkedik és süllyed-e (6.10. ábra)! Ha nem, ez azt jelenti, hogy valahol el vannak zárulva a légutak, azt kell kitisztítani, vagy a fejet még erősebben hátrabuktatni, hogy az általunk befújt levegő ténylegesen a balesetes tüdejébe jusson.

Ha a légzés leáll - és kellő időben nem indítják újra -, akkor előbb vagy utóbb leáll a szívműködés is. Fontossága miatt még egyszer szeretnénk figyelmeztetni arra, hogy itt az élet vagy halál kérdése múlhat azon, hogy teljesen egyértelműen megállapítsuk: van-e szívműködés vagy nincs! Ha ugyanis nincs, akkor azonnal meg kell kezdeni a mesterséges szívműködtetést (minden perc késés hatványozottan rontja az életbenmaradás esélyeit!); ha viszont van, akkor tilos ezt alkalmazni, mert ezzel megölhetjük a balesetest! A mesterséges lélegeztetésnél nem volt ennyire kritikus a helyzet, mert nagyon gyengén lélegző személy mesterséges lélegeztetése kellemetlenségekkel járhat ugyan, de életveszélyt nem okoz.

Tekintettel arra, hogy akinek szívműködése nincs, annak légzése sincs, a mesterséges szívműködtetésnél a balesetes a mesterséges lélegeztetés céljára már úgyis hátára van fektetve, sőt meg is kezdték rajta a mesterséges lélegeztetést (enélkül a mesterséges szívműködtetés nem érhetne célt).

Ha egyetlen elsősegélynyújtó van, akkor az a balesetes feje mellé térdelve az előző pont szerint (kitisztított légutak, hátrabuktatott fej) először 4-5 gyors befúvással levegőt juttat a balesetes tüdejébe. Ezután áttérdel a balesetes dereka mellé, s arcával kissé annak feje felé fordul. (Ez az „áttérdelés” elvben csupán a segélynyújtó kényelmét szolgálja, a gyakorlatban azonban a mesterséges szívműködtetés olyan komoly fizikai munkát jelent, hogy e „kényelem” nélkül túlzottan hamar elfáradna és nem tudná a szükséges ideig folytatni az elsősegély-nyújtást.) Ilyen helyzetében a segélynyújtó egyik kezét egészen lapos tenyérrel ráhelyezi a balesetes szegycsontjára, 2-3 ujjnyival a lágy és a kemény részek határvonalától a balesetes feje irányába. Ezt a kezét úgy fordítja, hogy ujjai a balesetes arcára mutassanak (6.11. ábra). A másik kezét ráteszi (erre keresztirányban) az alsó kézfejére. Ezután kiegyenesített könyökkel felső teste súlyának kihasználásával (nem izmainak erejével!) a szegycsontot megnyomja, s ezzel a mellkast erőteljesen - de nem durván - összepréseli. A megnyomás legyen lökésszerű, a mellkast kb. fél másodpercen át tartsuk lenyomva, majd szorításunkat ellazítva szintén kb. fél másodperc időtartamra engedjük kitágulni. Ez a két fél másodperces ütem ad együttesen egy kb. percenként 60-as szívritmust, ami megfelel a normál szívritmusnak.

6.11. ábra. Kéztartás mesterséges szívműködtetésnél

A mesterséges szívműködtetést és a mesterséges lélegeztetést felváltva kel! végezni. A cél az, hogy minél rövidebb ideig maradjon a balesetes mesterséges működtetés nélkül. Mivel minden átállás ilyen szükségszerű szünettel jár, ezért az átállások csökkentésére igyekszünk, és így a legcélszerűbb ritmus: 2 befúvás, 15 szívösszenyomás és így tovább. Ezt az arányt az indokolja, hogy a két befúvás időtartama kb. 8 ...10 másodperc, ha ehhez az átállási időket is hozzászámítjuk, akkor ez együttesen közel azonos lesz a 14-15 szívösszenyomás időtartamával. Kezdéskor azért kell a 2 helyett 4-5 befúvást végezni, mert a tüdő a baleset óta eltelt időtartam alatt feltehetően már nagyon kiürült, ezért azt telíteni kell levegővel.

Ha két elsősegélynyújtó van, akkor az egyik térdel a fejéhez és csinálja - az előzőkben leírt módon - a mesterséges lélegeztetést, míg a másik a balesetes derekához térdel és ő végzi a mesterséges szívműködtetést. A két műveletet együtt azonban soha nem szabad végezni! A kezdet kezdetén itt is 4-5 befúvással kell a tüdőt telíteni, de ezután a folyamatos újraélesztés során minden egyes behívás után öt szívösszenyomást kell végezni. Ezt a változtatást az indokolja, hogy az átállási idő itt gyakorlatilag nullára csökkenthető, így egy befúvás idejével kb. azonos idő alatt lehet az öt szívösszenyomást is végezni.

Eszméletvesztéses áramütés esetén az elsősegélynyújtás szakszerű végrehajtása nélkül a balesetesnek nem sok reménye van az életben maradásra, ezért ilyenkor az elsősegélynyújtó szerepe szinte még fontosabb mint az orvosé, aki csak később jut a baleseteshez. Ne feledjük azonban, hogy még a magától elmúló, pillanatnyi eszméletvesztés esetén sem szabad az orvosi vizsgálatot elmulasztani!

6. Segélynyújtás áramütés esetén