Nem olyan régen meghívtak az ötcsillagos edinburghi Balmoral Szállodába, hogy tőkealap-kezelők és leggazdagabb ügyfeleik számára tartsak előadást. Ahogy a fenséges, magas mennyezetű bálteremben az eszközeimet készítettem elő, akaratlanul is aprónak éreztem magam, és átfutott az agyamon, ugyan miért akarhatja egy ilyen gazdag pénzintézet, hogy az ügyfelei meghallgassák egy svéd közegészségtan-professzor szavait. Hetekkel korábban már gondosan ismertették velem a tudnivalókat, de amikor az utolsó próbán felléptem a színpadra, a biztonság kedvéért még egyszer rákérdeztem a konferencia szervezőjénél. Elég egyszerű volt a válasza. Nehezen tudta megértetni az ügyfeleivel, hogy a legjövedelmezőbb befektetéseket már nem a középkori váraikról és macskaköves utcáikról híres európai fővárosokban kell keresni, hanem Ázsia és Afrika feltörekvő piacain. „Az ügyfeleink többsége - mondta - nem látja vagy nem képes elhinni, mekkora haladás zajlik ma is számos afrikai országban. Az ő gondolataikban Afrika egy olyan földrész, amely soha nem fog fejlődni. Szeretném, ha a mozgó grafikonjai megváltoztatnák ezt a statikus világképüket." Az előadás a jelek szerint jól sikerült. Bemutattam, hogy a világot az elmúlt néhány évtizedben a gazdasági fejlődésükkel ámulatba ejtő ázsiai országok - Dél-Korea, Kína, Vietnám, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Szingapúr - szociális téren már a gazdasági növekedést megelőző évtizedekben is folyamatosan fejlődtek. Megmutattam, hogy most ugyanez a folyamat van kibontakozóban Afrika egyes részein is. Elmondtam, hogy szerintem ma valószínűleg azokba az afrikai országokba éri meg a legjobban befektetni, ahol az elmúlt évtizedekben gyors ütemben javult az oktatás és a gyermekek túlélési rátája. Példaként Nigériát, Etiópiát és Ghánát említettem meg. A közönség feszülten, tágra nyílt szemmel figyelt, és egy sor jó kérdést tett fel.

Az előadás végén, amikor már a laptopomat csomagoltam el, lassan fellépdelt a színpadra egy ősz hajú úriember, halvány kockás, háromrészes öltönyben. Kedvesen elmosolyodott, és így szólt: „Nos, láttam a számait, és hallottam is, amit mondott, de egy hógolyónak is több esélye van megmaradni a pokolban annál, mint hogy Afrikának sikerüljön mindez. Tudom, mert Nigériában szolgáltam. Tudja, ilyen a kultúrájuk. Nem engedi meg, hogy modern társadalmat hozzanak létre. Soha. SO-HA!” Kinyitottam a számat, ám még mielőtt eszembe jutott volna valami tényeken alapuló válasz, kedélyesen megveregette a vállamat, és elment egy teáért.

A sors ösztöne

A sors ösztöne szerint a népek, országok, vallások vagy kultúrák sorsát az emberek veleszületett tulajdonságai határozzák meg. A dolgok elkerülhetetlen okokból vannak úgy, ahogy vannak: mindig is így voltak, és soha nem is fognak megváltozni. Ez az ösztön hiteti el velünk, hogy a 6. fejezetből megismert hamis általánosítások vagy az 1. fejezetben látott csábító szakadékok nem csupán igazak, hanem eleve elrendeltek, változatlanok és változtathatatlanok is.

Könnyű belátni, hogyan szolgálhatott evolúciós célt ez az ösztön. Az ember hagyományosan olyan környezetben élt, amely alig változott. Valószínűleg kiváló túlélési stratégia megtanulni, hogyan működnek a dolgok, majd azt feltételezni, hogy továbbra is ugyanúgy fognak működni, ahelyett, hogy mindent folyton újraértékelnénk.

Az is könnyen érthető, miért lehet hasznos, ha a csoportot egy elvileg soha nem változó cél körül egyesítjük, ha azt mondjuk, megvan a magunk sorsa. Ezzel talán valamiféle felsőbbrendűség-érzetet is kialakítunk a csoportban más csoportokkal szemben. Az efféle gondolatok fontosak lehettek a törzsek, törzscsoportok, országok és birodalmak motiválásához. Ma azonban ez az ösztön, amely arra késztet, hogy a dolgokat változatlannak tekintsük és a tudásunkat ne frissítsük, vakká tesz bennünket a társadalmak körülöttünk zajló forradalmi átalakulásaira.

A társadalmak és a kultúrák nem olyanok, mint a kövek - nem változatlanok és változtathatatlanok. Állandó mozgásban vannak. Mozognak a nyugati társadalmak és kultúrák, és mozognak a nem nyugati társadalmak és kultúrák is, méghozzá sok esetben jóval gyorsabban. Épp csak arról van szó, hogy a leggyorsabb kulturális változások - például az internet, az okostelefonok és a közösségi média - tempója lassú kicsit ahhoz, hogy ez észrevehető vagy hírértékű legyen.

A sors ösztönének jellegzetes megnyilvánulása volt az edinburghi úriember azon állítása, hogy Afrika mindig is reménytelen eset lesz, és soha nem érheti utol Európát. Hasonló elképzelés az is, hogy az „iszlám világ" alapvetően különbözik a „keresztény világtól" - ez a vallás, ez a földrész vagy nemzet vagy kultúra soha nem fog megváltozni (vagy soha nem szabadna megváltoznia). Mindennek az oka a hagyományos és változatlan „értékeiben" keresendő - ez az az érv, amely újra meg újra felbukkan, még ha mindig más köntösben is. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy valamiféle elemzés eredményeként született, közelebbről megvizsgálva viszont gyakran kiderül, hogy az ösztöneink a bolondját járatták velünk. Az ilyen fennkölt kijelentések sok esetben puszta érzések csupán, amelyeket tényeknek álcáznak.

A világon élő 30 éves férfiak átlagosan 10 évet járnak iskolába. Hány évet jártak iskolába az azonos korú nők?

Mostanra remélhetőleg az olvasó már rájött, hogy az a legbiztosabb, ha a leginkább pozitív választ jelöli meg. A harmincéves nők átlagosan kilenc évet töltöttek az iskolapadban - csak eggyel kevesebbet a férfiaknál.

Sok európai társam meglehetősen sznob az önértékelés szempontjából, ami azon az illúzión alapul, hogy az európai kultúra felsőbbrendű, és nem csupán az afrikai és ázsiai kultúrákkal szemben, hanem az amerikai fogyasztói kultúrával szemben is. Ám ha túldramatizálásról van szó, már nem is olyan egyértelmű, ki a leglelkesebb fogyasztó. Az amerikai nagyközönség 26 százaléka adott helyes választ a fenti kérdésre, míg Spanyolországban és Belgiumban ugyanez az arány 13 százalék, Finnországban 10 százalék, Norvégiában pedig mindössze 8 százalék volt.

A 10. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya

A világon élő 30 éves férfiak átlagosan 10 évet töltöttek iskolában. Hány évet jártak iskolába az azonos korú nők? (Helyes válasz: 9 évet)

A kérdés a nemek közti egyenlőtlenségekre vonatkozik - napi téma ez jelenleg a skandináv médiában. Folyamatosan érkeznek a példák a nők ellen „odakint” - azaz többnyire a világ más részein - elkövetett brutális erőszakos cselekedetekről, továbbá jelentések az Afganisztánhoz hasonló helyekről, ahol nagyon-nagyon sok lány nem járhat iskolába. Ezek a képek azt a népszerű nézetet erősítik Skandináviában, hogy „odakint” nem javult a nemek közti egyenlőség - azaz a más kultúrák zöme nem fejlődik.

Hogyan mozognak a kövek?

A kultúrák, nemzetek, vallások és emberek nem kövek. Folyamatos átalakulásban vannak.

Igen elterjedt nézet, hogy Afrika sorsa az örök szegénység, ám gyakran úgy tűnik, ez az elképzelés pusztán megérzéseken alapul. Ha az olvasó szereti a véleményét tények alapján kialakítani, akkor a következőket kell tudnia.

Igen, Afrika elmaradott a többi földrésztől, legalábbis az átlagok tekintetében. Egy afrikai újszülött várható élettartama ma 65 év. Ez egészen elképesztő, hiszen 17 évvel kevesebb, mint egy nyugat-európai kisbaba esetében.

Azt viszont már tudjuk, mennyire megtévesztőek lehetnek az átlagok, ráadásul Afrikán belül is rendkívül nagyok a különbségek. Nem minden afrikai ország kullog a világ többi országa után. A földrész öt nagy országában - Tunéziában, Algériában, Marokkóban, Líbiában és Egyiptomban - a várható élettartam magasabb a 72 éves világátlagnál. Ott tartanak ma, ahol Svédország tartott 1970-ben.

Persze azokat, akik lemondanak Afrikáról, nem győzheti meg ez a példa. Azt mondhatják, hogy ezek mind Afrika északi peremén fekvő arab országok - ők pedig nem erre az Afrikára gondoltak. Amikor fiatal voltam, nagyon úgy tűnt, hogy ezeknek az országoknak a sorsa azonos lesz Afrika sorsával. Csak azóta tekintik őket kivételes országoknak, amióta haladást értek el. A vita kedvéért azonban tegyük most félre az észak-afrikai országokat, és nézzük meg Afrika Szaharától délre eső területeit!

Az elmúlt 60 évben a Szaharától délre fekvő afrikai országok szinte mind végigjárták a gyarmati sorból a függetlenségig vezető utat. Ez idő alatt kibővítették oktatási, elektromos, vízellátási és egészségügyi infrastruktúrájukat, méghozzá ugyanolyan gyorsan és egyenletesen, mint amikor az európai országokban történtek hasonló „csodák". Mind az 50, a Szaharától délre fekvő államban gyorsabb ütemben csökkent a gyermekhalandóság, mint Svédországban valaha. Már hogyne tekintenénk ezt elképesztő haladásnak?

Talán azért nem tekintjük, mert bár a helyzet sokkal jobb, még mindig rossz. Ha szegény embereket keresünk Afrikában, nem lesz nehéz rájuk találnunk.

Csakhogy 90 éve még Svédországban sem volt ismeretlen a szélsőséges szegénység. Fiatalkoromban pedig, úgy 50 évvel ezelőtt Kína, India és Dél-Korea sok tekintetben sokkal rosszabb helyzetben volt, mint a mai, a Szaharától délre fekvő afrikai országok. Ázsia sorsáról pontosan ugyanazt gondolták, amit ma Afrika sorsáról vallanak: „Soha nem lesznek képesek 4 milliárd embert etetni."

Afrikában ma nagyjából félmilliárd ember él szélsőséges szegénységben. Ha az a sorsuk, hogy ezen a szinten maradjanak, kell valami különlegesnek lennie ezekben a szegény emberekben, amiben különböznek azoktól a milliárdoktól a világban - így Afrikában is -, akiknek már sikerült kiemelkedniük a szélsőséges szegénységből. Nem hiszem, hogy lenne ilyen dolog.

Úgy gondolom, a szélsőséges szegénységből utolsóként a szegény földművesek fognak kiemelkedni, akik nagyon rossz minőségű talajokon kénytelenek gazdálkodni, és akik konfliktusövezetekben vagy azok környékén élnek. Ma nagyjából 200 millióan vannak, és valamivel több mint a felük Afrikában él. Nem vitás, hogy rendkívül nehéz időszak áll előttük, de ennek oka nem a változatlan és változtathatatlan kultúrájukban keresendő, hanem a talajban és a konfliktusokban.

Úgy gondolom, hogy még a világ e legszegényebb és legszerencsétlenebb lakói számára is van remény. A szélsőséges szegénység mindig is pontosan ilyen reménytelennek látszott. A szörnyű éhínségek és háborúk idején Kínában, Bangladesben és Vietnámban lehetetlennek tűnt bármiféle haladás. Ma mégis valószínű, hogy az olvasó ruhatárát alkotó darabok legtöbbje ezekben az országokban készült. India 35 évvel ezelőtt ott tartott, ahol ma Mozambik. Abszolút lehetséges, hogy Mozambik 30 éven belül átalakul 2. szintű országgá és megbízható kereskedelmi partnerré - pontosan úgy, ahogy India tette. Mozambiknak hosszú és csoda szép tengerpartja van az Indiai-óceán mentén, ami a jövőben a globális kereskedelem központjává teheti. Miért ne virágozna fel?

Senki sem tudja 100 százalékos biztonsággal megjósolni a jövőt. Én sem tudom biztosan, hogy ez fog-e történni. De lehetőségista vagyok, és ezek a tények meggyőztek arról, hogy mindez: lehetséges.

A sors ösztöne megnehezíti számunkra annak elfogadását, hogy Afrika felzárkózhat a Nyugathoz. Afrika fejlődését, ha egyáltalán észreveszik, pusztán a vakszerencsének tulajdonítják, kis szünetnek a nyomorgó, háborúk tépte sorskönyvben.

De ugyanígy a sors ösztöne miatt tekintjük magától értetődőnek a Nyugat folyamatos fejlődését, és azt, hogy a nyugati világ jelenlegi gazdasági stagnálását csupán átmeneti döccenőnek higgyük, amelyből hamarosan talpra áll majd. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a 2008-as válság után még hosszú évekig 3 százalék körüli éves gazdasági növekedést jelzett előre a 4. szintű országokban. A 4. szintű országok pedig öt éven át minden egyes évben elmaradtak ettől a várakozástól. Az IMF öt éven át minden évben azt mondta: „Sebaj, jövőre sínre kerültök." Végül aztán az IMF is belátta, hogy nincs „normális" szint, amelyhez visszatérhetnének, és a jövőbeli növekedési várakozásait 2 százalékra csökkentette. Ezzel egyidejűleg a szervezet azt is elismerte, hogy ugyanezekben az években az igazán gyors (5 százalék feletti) növekedésre olyan 2. szintű országokban került sor, mint az afrikai Ghána, Nigéria, Etiópia és Kenya vagy az ázsiai Banglades.

Miért számít mindez? Az egyik ok a következő: az IMF előrejelzés-készítőinek világképét nagyban befolyásolta az, hogy hová fektették be az olvasó nyugdíjalapjait. Az európai és észak-amerikai országokban gyors és megbízható növekedésre számítottak, ami vonzóvá tette ezeket az országokat a befektetők szemében. Amikor az előrejelzések tévesnek bizonyultak, és amikor az említett országokban nem történt gyors növekedés, a nyugdíjalapok sem növekedtek. Az elvileg kis kockázatú és nagy hozamú országok nagy kockázatúnak és kis hozamúnak bizonyultak. Eközben az óriási növekedési potenciállal bíró afrikai országokba alig-alig érkeztek befektetések.

A másik ok pedig így fest. Ha az olvasó egy, a „régi Nyugaton” működő vállalatnak dolgozik, valószínűleg lemarad azon lehetőségekről, amelyeket a közepes jövedelmű fogyasztók piacának valaha volt legnagyobb bővülése kínál - ma ez zajlik Afrikában és Ázsiában. A helyi márkák máris igyekeznek megvetni a lábukat, lassan megismerik a nevüket, és elterjednek e két földrészen, miközben az olvasó vállalata még mindig nem ébredt rá, mi zajlik valójában. A nyugati fogyasztói piac csupán ízelítő volt abból, ami most következik.

Az 1998-as globális egészségüggyel foglalkozó kurzusom nyitó előadása után a legtöbb diák a kávégéphez sietett, egyikük azonban ott maradt. Láttam, ahogy lassan közeledik a pódium felé, és könnyes a szeme. Amikor rájött, hogy észrevettem, megállt, elkapta a fejét, és kinézett az ablakon. Láthatóan meghatódott valamin. Arra számítottam, hogy mindjárt beszámol egy súlyos személyes problémájáról, amely miatt nem fog részt venni a kurzuson. De mielőtt bármi megnyugtatót mondhattam volna, visszafordult, úrrá lett az érzelmein, és nyugodt hangon valami egészen váratlan dolgot közölt.

- A családom Iránból származik. Amit most mondott az iráni egészségügy és oktatás gyors javulásáról, az első pozitív dolog, amit egy svédtől az iráni néppel kapcsolatban valaha hallottam.

A lány mindezt tökéletes svéd nyelven, egyértelmű stockholmi akcentussal közölte: nyilvánvaló volt, hogy az egész életét Svédországban töltötte. Teljesen megdöbbentem. Csupán annyit tettem, hogy röviden bemutattam az ENSZ Iránra vonatkozó adatait a várható élettartam növekedéséről és az egy nőre jutó gyermekek számának csökkenéséről. Azt is megemlítettem, hogy ez nem kis teljesítmény - valójában minden idők leggyorsabb csökkenése. Az 1984-es, egy nőre jutó több mint hat kisbabáról 15 év alatt kevesebb mint háromra.

Azon kevésbé ismert példák egyike volt ez, amelyekkel a közepes jövedelmű országokban az 1990-es években végbement gyors változásokat szemléltettem.

- Pedig így van. Ön azt mondta, hogy az egy nőre jutó babák számának gyors iráni csökkenése az egészségügy és oktatás fejlődésének a következménye, főleg az iráni nők tekintetében. Azt is mondta, teljesen helyesen, hogy a legtöbb fiatal iráni ma már modern nézeteket vall a család mérete és a fogamzásgátlás kérdésében. Még soha nem hallottam, hogy Svédországban valaki csak ehhez is hasonló dolgokat mondott volna. Úgy tűnik, hogy még a magasan képzett svédek sem tudnak semmit az ott végbement változásokról, a fejlődésről, a modernségről. Azt hiszik, Irán Afganisztánnal van egy szinten.

Az egy nőre jutó babák számának valaha tapasztalt leggyorsabb csökkenéséről a szabad nyugati sajtó egyáltalán nem számolt be. Iránnak - ahol az 1990-es években a világ legnagyobb óvszergyára működött, és ahol a házasság előtt a menyasszony és a vőlegény számára kötelező részt venni egy szexuális felvilágosító tanfolyamon - magasan iskolázott lakossága van, amely könnyen hozzáférhet az ország fejlett közegészségügyi ellátórendszeréhez. A házaspárok a fogamzásgátlással tartják alacsonyan a gyermekeik számát, ha pedig nem sikerül a terhesség, meddőségi klinikákra járhatnak. Legalábbis ez volt a helyzet 1990-ben, amikor az iráni családtervezési csoda atyja, Malek-Afzali professzor meghívására meglátogattam egy ilyen klinikát Teheránban.

Nyugaton vajon hányan gondolnák, hogy az iráni nők ma átlagosan már kevesebb gyermeket szülnek, mint amerikai vagy svéd társaik? Mi, nyugatiak annyira szeretjük a szólásszabadságot, hogy az vakká tesz bennünket minden haladásra, ha azt épp egy olyan országban érik el, amelyet egy általunk nem kedvelt rezsim ural? Mindenesetre nyilvánvaló, hogy még a szabad sajtó sem garancia arra, hogy a világ leggyorsabban zajló kulturális változásait megismerjük.

Szinte minden vallási hagyománynak megvannak a maga szexre vonatkozó szabályai, ezért könnyű megérteni, miért gondolják sokan, hogy bizonyos vallású nők több gyermeket hoznak a világra. Csakhogy a vallás és az egy nőre jutó babák száma közötti összefüggést gyakran túlhangsúlyozzák. Nagyon szoros kapcsolat van viszont a jövedelem és az egy nőre jutó babák száma között.

Az 1960-as években ez még nem tűnt ennyire nyilvánvalónak. 1960-ban csak 40 olyan ország volt, ahol a nők átlagosan kevesebb mint 3,5 babát szültek, és ezek - Japán kivételével - mind keresztény többségű országok voltak. Úgy látszott tehát, hogy a kevés babához vagy kereszténynek, vagy japánnak kell lenni. (Persze egy kicsit nagyobb körültekintéssel már akkor is feltűnhetett volna, hogy valami nincs rendben ezzel a gondolatmenettel: a nőknek számos keresztény többségű országban, például Mexikóban és Etiópiában szintén sok gyermekük volt.)

De mi a helyzet ma? A következő buborékgrafikonokon a világot vallás szerint osztottam három csoportra: keresztény, muszlim és egyéb. Ez után mindegyik csoportnál ábrázoltam a jövedelem és az egy nőre jutó babák számát. A buborék nagysága szokás szerint a népességgel arányos. Figyeljük meg, mennyire szétszóródnak a keresztény országok az összes jövedelmi szinten! Figyeljük meg, hogy az 1. szintű keresztény országokban sokkal több a kisbaba! Aztán nézzük meg a másik két grafikont is! Nagyon hasonló a mintázat: a nőknek a vallásuktól függetlenül több gyermekük van, ha az 1. szinten szélsőséges szegénységben élnek.

A muszlim nőknek átlagosan 3,1 gyermekük van, a keresztény nőknek 2,7. A két világvallás születési rátái között nincs jelentős különbség.

A párok szinte minden hálószobában kontinenstől, kultúrától és vallástól függetlenül - az Egyesült Államokban, Iránban, Mexikóban, Malajziában, Brazíliában, Olaszországban, Kínában, Indonéziában, Indiában, Kolumbiában, Bangladesben, a Dél-afrikai Köztársaságban, Líbiában és másutt is - jövőbeli, boldog családjukról suttognak egymás fülébe.

A MAGASABB JÖVEDELEMMEL KEVESEBB BABA JÁR

Az összes ország vallás szerint csoportosítva 2017-ben. A buborék mérete a lakossággal arányos

Vízszintes tengely: GDP/fő USD-ban, az árkülönbségekkel korrigálva

Mindenki beszél a szexről

A túlzó állítások, amelyek az ilyen vagy olyan vallású emberek nagyobb számú családjára vonatkoznak, jól példázzák, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, bizonyos értékek vagy viselkedésmódok kultúraspecifikusak, változatlanok és változtathatatlanok.

Nézzük az én csodás hazámat, Svédországot! Mi, svédek híresek vagyunk a szexhez és a fogamzásgátláshoz való nyílt és liberális hozzáállásunkról, nem igaz? Csakhogy a kultúránk nem mindig volt ilyen. Nem mindig vallottuk ezeket a nézeteket.

Még én is emlékszem arra, hogy a szexszel kapcsolatos svéd értékek milyen szélsőségesen konzervatívak voltak. Édesapám apja, Gustav például akkortájt született, amikor Svédország továbblépett a 2. szintről, és azt hiszem, nemzedékének jellegzetes svéd férfija volt. Rendkívül büszke volt hét gyermekből álló nagy családjára; soha életében nem cserélt pelenkát, nem főzött ételt és nem takarított; és a világ minden kincséért sem beszélt volna másokkal a szexről vagy a fogamzásgátlásról. A legidősebb lánya azon bátor feministák támogatója lett, akik az 1930-as években - illegálisan - népszerűsíteni kezdték az óvszer-használatot. De amikor a lány az apja hetedik gyermekének megszületése után megpróbált vele a fogamzásgátlásról beszélni, ez az általában kedves és nyugodt ember éktelen haragra gerjedt, és nem volt hajlandó szóba állni vele. Az értékei hagyományosak és patriarchálisak voltak. A következő nemzedék viszont már nem vette át ezeket az értékeket. A svéd kultúra megváltozott. (Egyébként nagyapám a könyveket sem szerette, és nem volt hajlandó telefont használni.)

Ma Svédországban szinte mindenki támogatja a nők abortuszhoz való jogát. A nők jogainak erőteljes támogatása általában is a kultúránk része lett. A diákjaim rendszerint leesett állal hallgatják, amikor arról mesélek, mennyire más volt a helyzet az én diákságom idején, az 1960-as években. Akkoriban Svédországban - néhány igen szigorúan meghatározott esettől eltekintve - törvénytelen volt az abortusz. Az egyetemen titkos alapot tartottunk fenn, hogy a nők külföldre utazhassanak, és ott biztonságban végeztethessék el a beavatkozást. A diákok szeme még jobban elkerekedik, amikor megmondom, hová utaztak ezek a terhes egyetemista lányok: Lengyelországba. A mélyen katolikus Lengyelországba. Öt évvel később Lengyelország betiltotta az abortuszt, Svédország viszont engedélyezte. A fiatal nők „áramlásának” iránya megfordult. A lényeg, hogy nem minden marad ugyanúgy. A kultúrák változtak.

Ázsiában járva újra meg újra szembesülök a Gustav nagyapámhoz hasonló makacs, idős férfiak értékeivel. Dél-Koreában és Japánban például sok feleségtől még ma is elvárják, hogy viselje gondját a férje szüleinek, és persze kizárólag ő legyen felelős a gyermekek gondozásáért. Sok olyan férfival találkoztam, aki igen büszke volt ezekre az „ázsiai értékekre” - ahogy nevezte őket. Sok nővel is beszélgettem, akik viszont másként látják a helyzetet. Elviselhetetlennek tartják a fennálló állapotot, és állítják, hogy ezen értékek miatt kevésbé van kedvük a házassághoz.

A férj gondolata

Egy hongkongi banki konferencia alatt a vacsoránál egy ragyogó képességű, fiatal bankár mellett ültem. 37 éves nő volt, rendkívül sikeres, és a vacsora alatt rengeteget tanultam tőle Ázsia pillanatnyi problémáiról és trendjeiről. Később a magánéletünk is szóba került. „Szeretne gyerekeket?” - érdeklődtem. Nem akartam udvariatlan lenni: mi, svédek (manapság) szeretünk már efféle kérdésekről is beszélgetni. Ő sem bántódott meg a nyíltságomtól. Elmosolyodott, és a vállam fölött az öbölben lenyugvó napra emelte a tekintetét. „Mindennap szoktam erre gondolni - mondta. Aztán a szemembe nézett, és így folytatta: - Egy férjnek a gondolata az, amit ki nem állhatok.”

Próbálom megnyugtatni ezeket a nőket, meggyőzni őket arról, hogy a helyzet változni fog. Nemrég 400 fiatal nőnek tartottam előadást a bangladesi Ázsiai Női Egyetemen. Beszéltem nekik arról, hogyan és miért alakulnak át folyamatosan a kultúrák, s hogyan vezet a szélsőséges szegénység hátrahagyása, a nők oktatása és a fogamzásgátlás több meghitt beszélgetéshez és kevesebb gyermekhez. Nagyon megindító előadás volt. A színes hidzsábot viselő fiatal nők arca csak úgy ragyogott.

Az előadás után az afgán diákok az országukról meséltek nekem. Elmondták, hogy ezek a változások, ha lassan is, de Afganisztánban is megkezdődtek. „A háború és a szegénység ellenére - magyarázták - közülünk, fiatalok közül sokan már modern életet tervezgetnek. Afgánok és muszlim nők vagyunk. Olyan férfit szeretnénk, amilyet leírt, aki meghallgat minket és együtt tervezget velünk. Aztán két gyereket szeretnénk, akik iskolába járhatnak."

A ma sok ázsiai és afrikai országban még jelen lévő macsó értékek nem ázsiai és nem afrikai értékek. Nem muszlim értékek, és nem is keleti értékek. Ezek patriarchális értékek - alig 60 éve még Svédországban is bőven akadt rájuk példa. A társadalmi és gazdasági haladással azonban el fognak tűnni, ahogyan Svédországból is eltűntek. Nem megváltoztathatatlanok.

Hogyan tartsuk kordában a sors ösztönét?

És hogy miként segíthetünk magunknak abban, hogy észrevegyük a kövek mozgását és felismerjük, a dolgok régen nem úgy voltak, ahogy most vannak, és a jövőben sem így lesznek?

A társadalmak és kultúrák állandó változásban vannak. Idővel még a kicsinek és lassúnak látszó változások is összeadódnak: az évi 1 százalékos növekedés nagyon kevésnek tűnik, de 70 év alatt mégis megduplázza a kiindulási értéket; az évi 2 százalékos növekedés 35 év alatt hoz duplázódást, az évi 3 százalékos pedig 24 év alatt.

Devanampija Tissza Srí Lanka-i király az i. e. 3. században hozta létre a világ első természetvédelmi területét, amikor egy erdőrészt hivatalosan védetté nyilvánított. Több mint 2000 év kellett hozzá, hogy ez a gondolat Európában - Nyugat-Yorkshire-ban - is felmerüljön valakiben, az Egyesült Államokban pedig további 50 év, hogy megalapítsák a Yellowstone Nemzeti Parkot. 1900-ban a szárazföldek területének 0,03 százaléka volt védett. 1930-ra ez az arány elérte a 0,2 százalékot. Ezután lassan, évről évre, erdőről erdőre tovább növekedett. Az éves növekedés mértéke igen csekély volt, szinte észrevehetetlen - de ma már a szárazföldek elképesztően nagy része, 15 százaléka élvez védelmet, és ez a szám tovább növekszik.

A sors ösztönének kordában tartásához ne tévesszük össze a lassú változást a változatlansággal! Semmilyen éves változásra ne legyintsünk csak azért, mert túl csekélynek és túl lassúnak tűnik - még akkor sem, ha ez a változás csupán 1 százalékos.

Megnyugtató a gondolat, hogy a tudásnak nincs lejárati dátuma: ha egyszer megtanultunk valamit, az örökké aktuális marad, és soha nem kell újra megtanulnunk. A tudományok terén, például a matematikában és a fizikában, valamint a művészetekben ez gyakran valóban így is van. E tárgyakban az, amit az iskolában tanultunk (2 + 2 = 4), valószínűleg még ma is érvényes. A társadalomtudományokban azonban még a legalapvetőbb tudás is hamar „megromlik". És mivel minden változik, a tejhez és a zöldségekhez hasonlóan tudásból is folyamatosan frisset kell beszereznünk.

Ezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam a munkám során. Tizenhárom évvel az első tesztelés után úgy döntöttem, újra felteszem az 1998-as „csimpánzkérdéseket," hogy lássam, javult-e az emberek tudása. E kérdésekben öt országpárt mutattam be, és azt kellett kiválasztani, hogy az egyes párok közül melyik országban nagyobb a gyermekhalandóság. 1998-ban a svéd diákjaim helytelenül válaszoltak, mert nem tudták elképzelni, hogy az ázsiai országok többet fejlődtek az európaiaknál.

Amikor alig 13 év múlva elővettük a kérdéseket, rá kellett jönnünk, hogy nem végezhetjük el újra a tesztet, mert a helyes válaszok megváltoztak. Mert megváltozott közben a világ. Kell ennél jobb demonstráció? Még a Gapminder saját ténykérdései is elavulnak.

A sors ösztönének kordában tartásához legyünk nyitottak az új adatokra, és álljunk készen arra, hogy felfrissítsük a tudásunkat!

Ha kísértést érzünk, hogy kijelentsük, az értékek változatlanok, próbáljuk összehasonlítani a saját értékeinket a szüleinkével vagy a nagyszüleinkével - vagy a gyermekeinkével vagy az unokáinkéval! Próbáljuk megkeresni a 30 évvel ezelőtti közvélemény-kutatások eredményeit! Szinte biztos, hogy gyökeres változásokat fogunk tapasztalni.

Gyakran megesik, hogy az emberek a fejüket csóválva kijelentik: „ilyen a kultúránk" vagy „ilyen az ő kultúrájuk". Ez azt a benyomást kelti, hogy az adott dolog mindig is így volt, és mindig is így lesz. Ilyenkor keressünk ellenpéldákat! Azt már láttuk, hogy a svédek sem voltak mindig nyíltak a szexszel kapcsolatban. Lássunk néhány további dolgot is!

Sok svéd véli úgy, hogy az Egyesült Államok lakói igen konzervatív értékeket vallanak. De nézzük csak, milyen gyorsan változott meg a homoszexualitáshoz való viszonyuk: 1996-ban még csak 27 százalékos kisebbség támogatta az azonos neműek házasságát, ma viszont már 72 százalékos ez az arány.

Egyes amerikaiak szocialista országnak tartják Svédországot, de az értékek nálunk is változnak. Svédországban néhány évtizeddel ezelőtt rendkívül drasztikus deregulációt végeztek az iskolarendszerben, így ma már teljesen üzleti alapon működő iskolák vetélkednek egymással a diákokért és a profitért (ami igencsak bátor kapitalista kísérlet).

Nincs vízióm

Ezt a fejezetet egy jól öltözött, ám tudatlan úriemberrel kezdtem, akinek nem volt elegendő képzelőereje, hogy felfogja, mi minden lehetséges Afrikában. Szeretnék így a fejezet végén egy némileg hasonló történetet elmesélni. (Vigyázat, lelövöm a poént: ez alkalommal én vagyok a tudatlan fickó.)

2013. május 12-én abban a kiváltságban volt részem, hogy 500 afrikai női vezető előtt beszélhettem az Afrikai Unió „Az afrikai reneszánsz és teendők 2063-ig" elnevezésű konferenciáján. Micsoda óriási megtiszteltetés, micsoda izgalom! Életem előadása volt! Az Afrikai Unió gyönyörű addisz-abebai központjának plenáris üléstermében a rendelkezésemre álló 30 percben több évtized kutatásainak eredményeit foglaltam össze a női mezőgazdasági kistermelőkről, és elmagyaráztam az összegyűlt nagy hatalmú döntéshozóknak, miként lehet Afrikában 20 éven belül felszámolni a szélsőséges szegénységet.

Nkosazana Dlamini-Zuma, az Afrikai Unió Bizottságának elnöke éppen előttem ült, és láthatóan nagyon figyelt. Utána odajött hozzám és köszönetet mondott, én pedig megkérdeztem, mit gondol az előadásomról. A válasza hideg zuhanyként ért.

- Nos - kezdte -, szépek az ábrák, és nagyon ügyesen beszél, de nincs víziója. - Mindezt kedves hangon mondta, ami még megdöbbentőbbé tette számomra a szavait.

- Micsoda!? Ön szerint nincs vízióm? - kérdeztem sértett hitetlenkedéssel. - Hiszen az imént mondtam, hogy Afrikában 20 év múlva megszűnhet a szélsőséges szegénység.

- Oh, igen - felelte Nkosazana halk és érzelemmentes hangon, gesztusok nélkül beszélt a szélsőséges szegénység felszámolásáról, ami jó kezdet volt, de ott meg is állt. Azt hiszi talán, az afrikaiak beérik azzal, hogy megszűnik a szélsőséges szegénység és közönséges szegénységben élhetnek tovább? - A karomra tette a kezét, és rám nézett. A tekintetében nem volt harag, de nem is mosolygott. Látszott rajta, mennyire szeretné, hogy megértsem a hiányosságaimat. - Befejezésül pedig azt mondta, reméli, hogy az unokái turistaként fognak Afrikába érkezni, és utazhatnak majd azokon a nagy sebességű vasutakon, amiket építeni tervezünk. Hát miféle vízió ez? Ugyanaz a régi európai vízió!

- Az én unokáim el fognak látogatni az ön földrészére, hogy utazzanak az önök nagy sebességű vasútjain, és megszálljanak abban az egzotikus jégszállóban, amelyet, úgy hallottam, Észak-Svédországban működtetnek. Tudjuk, hogy ehhez sok idő kell. Sok bölcs döntés és komoly befektetések. De az én ötvenéves Afrika-vízióm az, hogy az afrikaiak turisták legyenek Európában, nem pedig nemkívánatos menekültek. - Az arca ekkor széles, meleg mosolyra húzódott. - De az ábrák nagyon szépek voltak. Menjünk, igyunk egy kávét!

Kávézás közben a hibámon tűnődtem. Eszembe jutott egy 33 évvel korábbi beszélgetés első afrikai barátommal, Niherewa Maselina mozambiki bányamérnökkel. Ő is ugyanígy nézett rám. Orvos voltam a mozambiki Nacalában, és Niherewa velünk tartott egy tengerparti családi kirándulásra. Mozambik tengerpartja elmondhatatlanul szép, s akkoriban még szinte egyáltalán nem hasznosították, így a hétvégéken többnyire szinte csak mi voltunk ott. Amikor megláttam, hogy ez alkalommal vagy 15-20 család heverészik a másfél kilométer hosszú strandon, kibukott belőlem: „De kár, hogy ma ilyen sok család van a parton!" Niherewa megragadta a karomat, éppen úgy, ahogy Nkosazana tette sok évvel később, és azt mondta: „Hans, én épp ellenkezőleg látom. Nekem fájdalmat és szomorúságot okoz az üres part látványa. Nézd csak a várost a távolban: 80 ezer ember él ott, vagyis úgy 40 ezer gyerek. Hétvége van, mégis csak 40-en jutottak el közülük a tengerpartra. Minden ezredik. Amikor Kelet-Németországban a rostocki bányamérnöki egyetemre jártam, a hétvégeken kimentem a város tengeri strandjaira, és tele voltak. Sok ezer gyerek érezte ragyogóan magát. Azt szeretném, hogy Nacala is olyan legyen, mint Rostock! Azt szeretném, hogy vasárnaponként az összes gyerek lejöhessen a tengerpartra, ahelyett, hogy a szülei földjén gürcöl vagy a nyomornegyedben gubbaszt. Soká fog tartani, mire így lesz, de ezt szeretném." Aztán elengedte a karomat, és segített elővenni az autóból a gyerekeim úszófelszerelését.

Harminchárom évvel később, miután egész pályafutásom során rendszeresen működtem együtt afrikai tudósokkal és intézményekkel, az Afrikai Unióban tartott előadásomra készülve tökéletesen biztos voltam benne, hogy értem a nagy ívű vízióikat. Azt hittem, azon kevés európaiak egyike vagyok, aki képes felismerni, milyen változások lehetségesek. Életem legfontosabbnak tartott előadása után azonban rá kellett döbbennem, hogy én is leragadtam a régi, statikus gyarmati hozzáállásnál. Mindannak ellenére, amire afrikai barátaim és kollégáim a hosszú évek során megtanítottak, még mindig nem tudtam igazán elképzelni, hogy „ők" felzárkózhatnak „hozzánk". Még mindig nem láttam be, hogy minden egyes ember, család és gyermek keményen fog küzdeni azért, hogy ők is kimehessenek a strandra.

Ténytudatosság

A ténytudatosság... annak felismerése, hogy sok dolog (például az emberek, az országok, a vallások vagy a kultúrák) azért tűnik állandónak, mert a változás lassú, és annak emlékezetbe idézése, hogy idővel a kicsiny és lassú változások is összeadódnak nagy változásokká.

A sors ösztönének kordában tartásához jusson eszünkbe, hogy a lassú változás is változás.

• Frissítsük fel a tudásunkat! Van olyan tudás, amely gyorsan elavul. A technika, az országok, a társadalmak, a kultúrák és a vallások folyamatosan változnak.

• Beszéljünk a nagypapával! Ha szeretnénk látni, hogyan is változtak az értékek, gondoljunk a nagyszüleink értékeire, és arra, mennyire mások ezek, mint a mi értékeink!

• Gyűjtsünk példákat a kulturális változásra! Vonjuk kétségbe azt a nézetet, hogy a ma kultúrája egyben a tegnap és holnap kultúrája is!