A Karolinska Intézetben tartottam előadást, és arról magyaráztam éppen, hogy a nagy gyógyszergyárak alig folytatnak a malária elleni szerekkel kapcsolatos kutatásokat, az álomkórral és más, csak a legszegényebbeket érintő betegségekkel pedig nem is foglalkoznak.

- Aha! - mondtam. - Nos, ősszel úgyis a Novartishoz látogatok. - A Novartis egy globális gyógyszeripari vállalat, amelynek Svájcban van a központja, és meghívtak, hogy tartsak ott egy előadást. - Ha megmondja, mit érek el vele, és kit kellene pofán vágnom, megpróbálhatom. Szóval kit vágjak pofán? Bárkit, aki ott dolgozik?

- Aha, értem, szóval Daniel Vasellát. - Akkoriban ő volt a vállalat feje. - Nos, ismerem is őt. Szóval, amikor ősszel találkozom vele, pofán kellene vágnom? Attól minden rendbe jönne? Jó főnökké válna, és ráébredne, hogy változtatnia kellene a vállalat kutatási politikáján?

- Nos, ez tényleg érdekes ötlet, mivel aznap délután éppen az igazgatóságnak tartok előadást. Szóval délelőtt, amikor Daniellel találkozom, megőrzöm a nyugalmamat, de délután amint belépek a tanácsterembe, körbemegyek, és annyi embert vágok pofán, amennyit csak tudok... Nincs tapasztalatom a verekedésben, és lesznek biztonsági őrök is, tehát valószínű, hogy három vagy négy pofon után leállítanak. De azért tegyem meg? Gondolja, hogy az igazgatótanács ettől megváltoztatja a kutatási politikáját?

- Nem - szólt közbe egy harmadik diák. - A Novartis egy részvénytársaság. Nem a főnök hozza a döntéseket, és nem is az igazgatótanács, hanem a részvényesek. Ha az igazgatótanács változtatna a politikáján, akkor a részvényesek egyszerűen választanának egy új igazgatóságot a helyére.

- Így van - helyeseltem. - A részvényesek akarják azt, hogy a cég a gazdagok betegségeinek kutatására fordítsa a pénzt. Így lesz magas a részvényeik hozama.

Eszerint tehát nincs gond sem a főnökkel, sem az igazgatósággal, sem az alkalmazottakkal.

- Akkor hát az a kérdés - néztem a pofán vágást felvető diák szemébe -, hogy ki birtokolja ezeknek a nagy gyógyszergyáraknak a részvényeit.

- Nem. Ez nagyon érdekes dolog. A gyógyszeripari részvények igen stabilak. Miközben a tőzsdeindex fel-le ugrál, miközben az olajárak hullámzanak, a gyógyszeripari részvények hozama állandó. Sok más cég részvényeinek értéke a gazdaságot követi - attól függően teljesítenek jobban vagy rosszábbul, hogy az emberek költekeznek-e, vagy inkább visszafogják a kiadásaikat -, de a rákos betegeknek mindig szükségük van a kezelésre. Szóval, vajon ki a tulajdonosa ezeknek a stabil vállalatoknak?

Ifjú hallgatóságom várakozóan nézett rám, az arcuk mintha egyetlen hatalmas kérdőjel lett volna.

- Ezek szerint talán nem is kellene verekednem, mert amúgy sem fogok találkozni a részvényesekkel. Maguk viszont találkozhatnak. Ezen a hétvégén látogassák meg a nagymamájukat, és vágják pofán! Ha úgy érzik, kell valaki, akit hibáztathatnak, és akit megbüntethetnek, akkor az idősek legyenek azok, akiket a mohóságuk rábírt, hogy stabil részvényekbe fektessenek. Emlékeznek a tavalyi nyárra is, amikor hátizsákos túrára indultak, és a nagyi adott egy kis zsebpénzt? Nos, talán vissza kellene adniuk neki azt a pénzt, hogy ő is visszaadhassa a Novartisnak, és megkérje őket, hogy költsék azt a szegény emberek egészségére is. De az is lehet, hogy maguk már el is költötték azt a zsebpénzt. Ez esetben az lesz a legjobb, ha saját magukat vágják pofán.

A hibáztatás ösztöne

A hibáztatás ösztöne arra késztet minket, hogy egyszerű és világos okot keressünk arra, miért történnek rossz dolgok. Nálam is működésbe lépett nemrég, amikor egy szállodában zuhanyozva maximumra tekertem fel a meleg vizes csapot. Semmi sem történt... aztán néhány másodperccel később perzselően forró víz zúdult rám. Azokban a pillanátokban dühös voltam a vízszerelőre, aztán a szállodaigazgatóra, aztán pedig arra a személyre, aki esetleg rosszkor nyitotta meg a szomszéd szobában a hideg vizes csapot. Pedig senki sem volt hibás. Senki sem akart szándékosan ártani nekem, sőt, gondatlan sem volt senki - leszámítva talán engem, amikor a türelmetlenségtől hajtva nem fokozatosan nyitottam ki a csapot.

Úgy tűnik, természetes számunkra a gondolat, hogy a rossz dolgok mögött mindig rossz szándékú rossz emberek állnak. Szeretjük azt hinni, hogy a dolgok azért történnek úgy, ahogy történnek, mert valakik azt akarták, és hogy az embereknek hatalmukban áll az is, hogy beavatkozzanak a dolgokba - ha nem így gondolnánk, a világ túlságosan kiszámíthatatlannak, kaotikusnak és ijesztőnek tűnne.

A hibáztatás ösztöne miatt eltúlozzuk az egyének vagy bizonyos csoportok fontosságát. A késztetés, hogy megtaláljuk a bűnöst, aláássa a világ helyes, tényalapú megismerésére való képességünket. Előbb eltereli a figyelmünket a bűnbakkereséssel, azután pedig meggátol a tanulásban is - ha már eldöntöttük, kit kellene pofán vágni, nem próbálunk további lehetséges magyarázatokat találni. Mindez meggyengíti a képességünket, hogy megoldjuk a problémát vagy megakadályozzuk annak megismétlődését, és arra késztet, hogy túlzottan leragadjunk az egyszerűsítő magyarázatnál, ami pedig nem engedi, hogy összetettebb igazságokat keressünk vagy energiáinkat a megfelelő helyre összpontosítsuk.

Azzal például, hogy egy repülőgép-szerencsétlenségért az álmos pilótát hibáztatjuk, nem fogjuk megelőzni a további baleseteket. Ahhoz ugyanis azt kell megkérdeznünk magunktól: miért volt álmos? Milyen szabályozásokkal érhetjük el a jövőben, hogy egy álmos pilóta ne vezethessen gépet? Ha leállunk a gondolkodással, amint megtaláltuk az álmos pilótát, akkor nem léptünk előbbre. Ahhoz, hogy megértsük a világ jelentős problémáit, nemcsak a hibát elkövető egyént kell látnunk, hanem a rendszert is, amelyben a hibát elkövette.

Ugyanez az ösztön lép működésbe akkor is, amikor jól mennek a dolgok - a „dicséret" ugyanolyan könnyen jön, mint a „hibáztatás". Amikor valami jól sikerül, hamar megtaláljuk azt az egyént vagy egyszerű indokot, aminek a sikert tulajdoníthatjuk, holott a helyzet általában jóval bonyolultabb.

Ha valóban változtatni szeretnénk a világon, meg kell értenünk azt. A hibáztatás ösztöne nem fog segíteni benne.

A bűnbakkeresés játéka

A bűnbakkeresés játéka számos esetben elárulja a preferenciáinkat. Általában a rossz fiúkat keressük, akik megerősítik a már meglévő előítéleteinket. Nézzünk meg néhányat azon embercsoportok közül, akikre a legszívesebben mutogatunk: a gonosz üzletembereket, a hazug újságírókat és az idegeneket.

Mindig igyekszem analitikusan gondolkozni, de még így is gyakran elragadnak az ösztöneim. Ebben a bizonyos esetben talán túl sok képregényt olvashattam, amelyek egyik főszereplője Dagobert bácsi volt, Donald kacsa dúsgazdag és mohó nagybátyja. Akkortájt bizonyára éppolyan lusta volt a gondolkozásom a gyógyszeripari vállalatokkal kapcsolatban, mint sok évvel később a diákjaimé. Akárhogy is, amikor az UNICEF felkért arra, hogy járjak utána egy Angolába küldendő, malária elleni gyógyszerszállítmányra tett ajánlatnak, gyanút fogtam. A számok nem stimmeltek, így csak arra tudtam gondolni, hogy valamiféle szélhámosságról lehet szó. Egy tisztességtelen vállalkozás megpróbálja lehúzni az UNICEF-et, de én le fogom őket leplezni.

Az UNICEF időnként versenytárgyalási felhívásokat küld a gyógyszergyártóknak a tíz évre szóló gyógyszerszállítási megbízásokra vonatkozóan. E szerződések olyan nagyságrendűek és olyan hosszú időtartamra szólnak, hogy az ajánlatokban általában igen kedvező árakat kínálnak. Ebben az esetben egy kis családi vállalkozás, a svájci Luganóban bejegyzett Rivopharm tett hihetetlenül olcsó ajánlatot: az egy tablettáért kért összeg alacsonyabb volt az alapanyagok áránál.

Az volt a feladatom, hogy látogassam meg őket, és derítsem ki, mi ez az egész. Zürichbe repültem, onnan kisrepülőgép vitt Luganóba. Arra számítottam, hogy egy gyanús, garasoskodó cég képviselője fog fogadni, ehelyett limuzin várt rám, és elvitt a legfényűzőbb szállodába, ahol valaha megszálltam. Hazatelefonáltam a feleségemnek, Agnetának, és azt suttogtam a kagylóba: „Selyem ágynemű!"

Másnap reggel is sofőr vitt el az üzemlátogatásra. Kezet ráztam az igazgatóval, aztán rögtön elő is hozakodtam a kérdéseimmel.

- Ugye megveszik a nyersanyagot Budapestről, tablettákat gyártanak belőle, a tablettákat becsomagolják, a csomagokat ládákba, a ládákat konténerbe teszik, és a konténert Genovába küldik. Hogyan tudják ezt megcsinálni úgy, hogy a nyersanyagok áránál is kevesebbet kérnek? A magyarok talán külön kedvezményt adnak?

- A dolog a következőképpen működik - mondta mosolyogva. - Pár éve rájöttünk, hogy a robotika teljesen át fogja formálni az iparágat. Felépítettük ezt a kis gyárat, benne a világ leggyorsabb tablettázógépével, amelyet egyébként mi találtunk fel. Az összes többi műveletünk is nagymértékben automatizált. A nagyvállalatok üzemei kézműves műhelynek tűnnek hozzánk képest. Szóval megrendeljük az anyagokat Budapestről. A hatóanyag, a klorokin hétfőn reggel hat órára megérkezik vonaton. Szerda délután már ládákba van csomagolva és szállításra készen áll az Angolának egy évre elegendő tablettamennyiség. Csütörtök reggel meg is érkezik a genovai kikötőbe. Az UNICEF képviselője ellenőrzi a tablettákat és aláírja az átvételi elismervényt, a vételárat pedig átutalják a zürichi bankszámlánkra.

- Ugyan már! Kevesebbért adják a tablettákat, mint amennyit rájuk költöttek.

- Így van. De a magyaroknak csak 30 nap után kell fizetnünk, az UNICEF pedig négy nap elteltével már utal is. Így marad 26 napunk arra, hogy a számlánkon tartott pénzt kamatoztassuk.

Az elmémet teljesen blokkolta az a gondolat, hogy az UNICEF a „jó fiú," a gyógyszergyárak pedig a galád terveket szövögető „rossz fiúk". Semmit sem tudtam a kisvállalkozások innovációiról. Kiderült, hogy ők is jó fiúk, és fantasztikus képességekkel rendelkeznek abban a tekintetben, hogy olcsóbb megoldásokat találjanak.

Manapság divatos dolog, hogy az értelmiségiek és a politikusok a médiára mutogatnak, mondván, nem az igazságról számol be. A korábbi fejezetekben talán úgy tűnhetett, mintha én magam is osztanám e nézetet.

Ahelyett azonban, hogy az újságírókra mutogatunk, néhány kérdést fel kellene tennünk. Miért tár elénk a média ennyire torz világképet? Az újságírók tényleg szándékosan ferdítik el az igazságot? Vagy lehet más magyarázat is?

(Szándékosan nem fogok belemenni az álhírek - fake news - körüli vitákba. Ez valami egészen más, és semmi köze sincs az újságíráshoz. Egyébként nem hiszem, hogy az álhírek lennének a fő felelősei az eltorzult világképünknek. Nem csak most kezdtük tévesen értelmezni a világot, már nagyon régóta így teszünk.)

2013-ban az interneten tettük közzé a Gapminder Ignorance Project (Tudatlansági Projekt) eredményeit, ami a BBC-n és a CNN-en hamar vezető sztorivá vált. Mindkét csatorna felrakta a kérdéseinket a honlapjára, hogy az emberek tesztelhessék a tudásukat, miközben kommentek ezrei próbáltak magyarázatot találni arra, hogy a csudába érhettek el az emberek ilyen, a találgatásnál is rosszabb eredményeket.

Az egyik komment felkeltette a figyelmünket: „Lefogadom, hogy a média egyetlen munkatársának sem sikerült eltalálnia a válaszokat."

Érdekesnek találtuk a felvetést, és elhatároztuk, hogy ellenőrizzük. A közvélemény-kutató cégek azonban azt mondták, nem lehet kifejezetten újságírói csoportokat kérdezni, a munkaadók pedig nem voltak hajlandók arra, hogy engedélyezzék a tesztelésüket. Persze megértem őket. Senki sem szeretné, hogy kétségbe vonják a hozzáértését. Egy komoly sajtótermék számára roppant kínos volna, ha kiderülne, olyan újságírókat alkalmaz, akik ennyit sem tudnak, mint a csimpánzok.

Engem viszont még nagyobb elszántságra ösztökél, ha valamire azt mondják, hogy lehetetlen. Abban az évben két médiakonferencia is szerepelt a naptáramban, ahová magammal vittem a teszteléshez szükséges eszközöket is. Egy 20 perces előadás túl rövid ahhoz, hogy az összes kérdésemet feltegyem, de néhányra azért így is maradt idő. Lássuk az eredményeket! Feltüntettem azokat az eredményeket is, amelyeket vezető dokumentumfilm-gyártók - a BBC, a PBS, a National Geographic, a Discovery Channel stb. - munkatársainak egyik konferenciáján kaptam.

Úgy tűnik, ezek az újságírók és filmesek sem tudnak többet a nagyközönségnél, azaz kevesebbet tudnak, mint a csimpánzok.

Ha általában is ez érvényes az újságírókra és a dokumentumfilmesekre - és semmi okom sincs azt gondolni, hogy más újságírók körében jobb eredményeket kaptam volna, vagy hogy a megkérdezettek más kérdésekre sikeresebben válaszoltak volna -, akkor nem törnék pálcát felettük. Az újságírók és a dokumentumfilmesek nem hazudnak - azaz nem vezetnek bennünket szándékosan félre -, amikor drámai beszámolókban mutatják be a megosztott világot, a „természet bosszúját” vagy a népesedési válságot - természetesen komor hangon, a háttérben bánatos zongorafutamokkal. Nem a rossz szándéktól vezéreltek, így semmi értelme hibáztatni őket. A bennünket a világról tájékoztató újságírók és filmesek többségét szintén megvezették. Ne démonizáljuk őket! Ugyanazok az óriás tévképzetek élnek bennük, mint mindenki másban.

Lehet, hogy a sajtónk szabad, szakmai alapú és keresi az igazságot, de a függetlenség nem azonos a valóság igaz bemutatásával. Még ha önmagában minden egyes riport igaz is, akkor is félrevezető képet fest az igaz történetek elénk tárt kombinációjából. A sajtó nem semleges, nem is lehet az, és nem is várhatjuk tőle, hogy az legyen.

Az újságírók teszteredményei borzasztóak. A tudásuk kész katasztrófa. De az újságírók hibáztatása semmivel sem ér többet az álmos pilóta hibáztatásánál. Inkább azt kell hogy megértsük, miért torz a világképe az újságíróknak (válasz: mert emberi lények, drámai ösztönökkel), és milyen rendszerszintű tényezők bátorítják őket arra, hogy elfogult és túldramatizált jelentéseket készítsenek (a válasz egy része: versengeniük kell a fogyasztók figyelméért, különben elveszítik az állásukat).

Ha ezt megértjük, akkor arra is rájövünk, hogy teljesen irreális és igazságtalan a média ilyen vagy olyan irányú változását követelni, mondván, akkor majd jobban tükrözi a valóságot. A valóság tükrözése nem olyasmi, ami elvárható a médiától. Nem szabad azt várnunk, hogy a média tényalapú világképet fog közvetíteni - ez olyan lenne, mintha azt gondolnánk, hogy néhány Berlinben készült nyaralási fotót GPS-eszközként használhatunk a városban történő tájékozódáshoz.

2015-ben 4000 menekült fulladt a Földközi-tengerbe, miközben gumicsónakokon próbált Európába jutni. A gyermekholttestek látványa a kedvelt üdülőhelyek partjain szörnyülködést és együttérzést keltett. Micsoda tragédia! Kényelmes, 4. szintű életünkben, Európában és máshol is azon kezdtünk töprengeni: hogyan történhetett ilyesmi, ki a hibás?

Hamar sikerült rájönnünk. A gonosztevők a kegyetlen és mohó embercsempészek, akik egész családoktól csaltak ki fejenként több mint ezer eurót azért, hogy helyet biztosítsanak nekik a felfújható halálcsapdákon. Ezzel abba is hagytuk a gondolkozást, és a háborgó vízből embereket kihúzó európai mentőhajók képeivel vigasztalódtunk.

De a menekültek miért nem kényelmesen, repülőgéppel vagy komppal utaztak Európába? Miért nem a hosszú szárazföldi utat tették meg Líbián vagy Törökországon át, miért kockáztatták az életüket azokon a rozoga gumicsónakokon? Az EU valamennyi tagállama aláírta a genfi egyezményt, így nyilvánvaló volt, hogy a háború tépázta Szíriából menekülőket az egyezmény értelmében megilleti a menedék. Elkezdtem firtatni a kérdést újságírók, barátok és olyanok körében, akik a menedékkérők fogadásával foglalkoztak, de még a legokosabbak és legkedvesebbek is igen furcsa válaszokkal álltak elő.

Lehet, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy repüljenek? De hát tudtuk, hogy a menekültek 1000 eurót fizettek egy helyért a gumicsónakokban. Utánanéztem az interneten, és azt találtam, hogy Törökországból Svédországba vagy Líbiából Londonba már 50 euró alatt is bőven találni repülőjegyeket.

Talán nem tudtak eljutni a repülőtérre? Ez sem igaz. Sokuk már Törökországban vagy Libanonban volt, így könnyen eljuthatott volna a repülőtérre. A jegyet pedig ki tudnák fizetni, a gépeken pedig van szabad hely. Igen ám, de a légitársaságok a check-in pultnál megakadályoznák, hogy felszállhassanak a gépre. Miért? Mert az Európai Tanács még 2001-ben megfogalmazott egy irányelvet, amely megmondja a tagállamoknak, hogyan harcoljanak az illegális bevándorlás ellen. Ezen irányelv szerint, ha egy légitársaság vagy egy kompot üzemeltető cég megfelelő dokumentumok nélkül szállít valakit Európába, akkor e társaságnak vagy cégnek fedeznie kell az adott személy visszaszállításának valamennyi költségét a kiinduló országba. Persze az irányelv azt is kimondja, hogy ez csak az illegális bevándorlókra vonatkozik, azon menekültekre nem, akik a genfi egyezményben biztosított menedékkérői joguk alapján kívánnak Európába jönni. Ez a kitétel viszont semmit sem jelent. Ugyan hogyan lenne képes egy reptéri check-in pultnál dolgozó alkalmazott 45 másodperc alatt eldönteni, hogy valaki menekültnek számít-e a genfi egyezmény értelmében, vagy sem? Ha ezt egy nagykövetségnek legalább nyolc hónapjába telik megállapítani, akkor egy reptéren egyszerűen lehetetlen. Így aztán az észszerűnek tűnő irányelv gyakorlati hatása az, hogy a légitársaságok vízum nélkül senkit sem engednek a fedélzetre. Vízumhoz jutni pedig szinte lehetetlen, mivel az európai országok törökországi és líbiai nagykövetségein nincsenek meg a kérelmek feldolgozásához szükséges feltételek. Ezért aztán a szíriai menekültek, akik a genfi egyezmény alapján elvileg beléphetnének Európába, a gyakorlatban nem juthatnak el oda légi úton, tehát nem marad számukra más választás, csak a tenger.

De akkor miért kell ilyen ócska hajókkal jönniük? Nos, valójában e jelenség hátterében is az EU politikája áll. Az EU szabályai szerint a menekülthajókat az érkezésükkor elkobozzák, így aztán a hajók „egyszer használatosak" lettek. A csempészek nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan biztonságos hajókba ültessék a menekülteket, mint amilyenek például azok a halászhajók voltak, amelyek 1943-ban néhány nap alatt 7220 dán menekültet szállítottak Svédországba.

Európai kormányaink állítólag betartják a genfi egyezményt, amely a súlyos háborúk dúlta országokból érkezőknek jogot ad arra, hogy menedéket kérjenek és kapjanak. A bevándorlási politika azonban a gyakorlatban rácáfol ezen állításra, és közvetlen módon felelős azért a piacért, amelyet az embercsempészek működtetnek. Nincs ebben semmi titkos; valójában eléggé elszállt vagy korlátolt gondolkozás kell ahhoz, hogy ne vegyük észre.

Az ösztönünk azt diktálja, hogy keressünk bűnbakot, tükörbe viszont csak ritkán nézünk. Attól tartok, az okos és kedves emberek csak néha jutnak arra a szörnyű, bűntudatot ébresztő felismerésre, hogy a menekültek vízbe fúlásáért a saját menekültpolitikánk a felelős.

Emlékszünk még az indiai hivatalnokra az 5. fejezetből, aki meggyőző érvekkel visszautasította a vádat, miszerint India és Kína felelős a klímaváltozásért? Abban a fejezetben azért említettem a történetet, hogy az egy főre eső értékek fontosságáról beszéljek, meg persze arról is, hogy miként tereli el figyelmünket a rendszerről, ha találunk egy bűnbakot.

Az a nézet, hogy Indiát, Kínát és más, a szinteken gyors tempóban felfelé haladó országokat kell hibáztatni a klímaváltozásért, és a problémát orvosolandó a lakosságukat rá kell kényszeríteni, hogy szerényebb életet éljenek, megdöbbentően elterjedt a nyugati világban. Ma is jól emlékszem arra, amikor a Vancouveri Műszaki Egyetemen egy, a globális trendekről szóló előadás során felállt egy szókimondó diáklány, és kétségbeesett hangon azt mondta: „Nem élhetnek úgy, mint mi! Nem hagyhatjuk, hogy továbbra is így fejlődjenek! A károsanyag-kibocsátásuk az egész bolygót meggyilkolja." Döbbenetes, milyen gyakran hallok nyugati embereket úgy beszélni, mintha távirányító lenne a kezükben, és egy gombnyomással dönthetnének több milliárd, tőlük távol lévő ember életéről. Ahogy körülnéztem, semmilyen reakciót nem láttam a diáktársai arcán. Szemmel láthatóan egyetértettek vele.

Az ember által a légkörbejuttatott és ott felhalmozódott CO₂ java részét az elmúlt 50 évben bocsátották ki a ma már 4. szintű országok. Kanada egy főre jutó CO₂-kibocsátása még mindig a kétszerese Kínáénak, és nyolcszorosa Indiáénak. Tudja egyébként az olvasó, hogy az évente elégetett fosszilis tüzelőanyagoknak mekkora hányadáért felelős a leggazdagabb egymilliárd ember? Több mint a feléért. A maradék feléért a második leggazdagabb egymilliárd felelős, és így tovább, egészen a legszegényebb egymilliárdig, akik csupán 1 százalékért felelnek.

CO₂-KlBOCSÁTÁS JÖVEDELEM SZERINT

Legalább két évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a legszegényebb egymilliárd az 1. szintről felküzdje magát a 2. szintre, ami a globális CO₂-kibocsátáshoz való hozzájárulásukat nagyjából 2 százalékkal fogja megnövelni. További évtizedek fognak eltelni, amíg onnan feljebb lépve elérik a 3., majd a 4. szintet.

Ilyen körülmények között a hibáztatás ösztönének tökéletes bizonyítéka, hogy a Nyugat milyen könnyedén hárítja át a felelősséget önmagáról másokra. Azt mondjuk, „ők" nem élhetnek úgy, mint mi. Pedig az lenne a helyes, ha azt mondanánk: „Mi nem élhetünk úgy, mint mi."

Az idegen betegség

Testünk legnagyobb szerve a bőr. A korszerű orvostudomány számára az egyik legsúlyosabb bőrbetegségnek a szifilisz számított, amely viszkető kelésekkel kezdődött, majd egyre mélyebbre ette magát, amíg a csontok is láthatóvá váltak. A gusztustalan látványt nyújtó és elviselhetetlen fájdalmakkal járó betegséget mindenütt másnak nevezték. Oroszországban lengyelkor volt a neve. Lengyelországban németkórnak hívták; Németországban franciakórnak; Franciaországban pedig olaszkórnak. Az olaszok viszonozták a szívességet, ők is franciakórról beszéltek. (Magyarországon nemes egyszerűséggel „franc" volt a neve, ami szintén Franciaországra utalt. - A ford.)

A hibáztatás ösztöne olyan alapvető tulajdonsága az emberi természetnek, hogy elég nehéz elképzelni, amint a svédek a betegséget svédkórnak vagy az oroszok oroszkórnak nevezik el. Az emberek nem így működnek. Szükségünk van valakire, akit hibáztathatunk, így amint felbukkan köztünk egyetlen idegen a betegséggel, máris nyugodt lélekkel hibáztathatjuk érte az egész nemzetét. Nincs is szükség további vizsgálódásra!

A hibáztatás ösztöne arra késztet bennünket, hogy több hatalmat és befolyást tulajdonítsunk bizonyos egyéneknek a megérdemeltnél, akár rossz, akár jó dolgokról van szó. A politikai vezetők és a cégvezetők különösen gyakran állítják, hogy nagyobb hatalmúak a valóságosnál.

Vitathatatlan például, hogy Mao rendkívül nagy hatalmú alak volt, akinek a tettei közvetlen módon befolyásolták egymilliárd ember életét. Hírhedt „egykepolitikájának” azonban kisebb hatása Volt a születési rátákra, mint azt általában gondolják.

Igen gyakran előfordul, hogy amikor megmutatom, milyen alacsonyak az ázsiai születésszámok, valaki közbeveti: „Ez bizonyára Mao egykepolitikája miatt van így." Ámde az egy nőre jutó babák számának legnagyobb mértékű, hatról háromra való csökkenése még az egykepolitika bevezetése előtti évtizedben történt. Ráadásul a politika 36 éves fennállása alatt az érték soha nem süllyedt 1,5 alá, miközben sok országban, ahol nem alkalmaztak ilyen kényszerítő eszközöket - például Ukrajnában, Thaiföldön és Dél-Koreában -, bőven sikerült 1,5 alá menni. Hongkongban pedig, ahol nem volt érvényes az egykepolitika, az egy nőre jutó babák száma egy időben az egyet sem érte el. Mindez azt sugallja, hogy itt más tényezők játszottak közre: nem egy nagy hatalmú ember parancsa, hanem azok a korábban már körvonalazott okok, amelyek miatt a nők úgy szoktak dönteni, hogy inkább kevesebb gyermekük lesz.

Úgy tartják, a pápának is rendkívül nagy befolyása van a világ egymilliárd katolikusának szexuális viselkedésére. Annak ellenére viszont, hogy több egymást követő pápa is elítélte már a fogamzásgátlást, a statisztikák szerint a katolikus többségű országokban a párok 60 százaléka alkalmaz ilyen megoldásokat, míg a világ többi részén ez az arány 58 százalék. Tehát gyakorlatilag nincs különbség. A pápa morális kérdésekben a világ egyik vezető alakjának számít, ám a jelek szerint még a nagy politikai hatalmú vagy erkölcsi tekintélyű vezetők sem rendelkeznek olyan távirányítóval, amelynek a hatósugara a hálószobákig is elér.

Az abortusszal már más a helyzet. Itt valóban volt hatása Mao egykepolitikájának. Miatta ismeretlen számú kényszerabortuszt és kényszersterilizációt hajtottak végre. A nők és a lányok még ma is gyakran válnak a világ minden részén az abortusszal kapcsolatos vallásos előítéletek áldozataivá. Ha az abortuszt törvényben tiltják, attól még továbbra is lesznek abortuszok, csak éppen sokkal veszélyesebbek lesznek, és lényegesen nagyobb lesz a kockázata annak, hogy a nők belehalnak.

Linda nővér ajtaja

Afrika legszegényebb, vidéki területein ma is az apácák biztosítják az alapvető egészségügyi ellátást. Ezen okos, keményen dolgozó és pragmatikus nők némelyike igen közeli kollégámmá vált.

Linda nővér, akivel Tanzániában dolgoztam együtt, hithű katolikus apáca volt. Tiszta feketében járt, és naponta háromszor imádkozott. Irodájának ajtaja mindig nyitva állt, kivéve, amikor egészségügyi konzultációt tartott. Ahogy az ember belépett hozzá, az első, amit meglátott, az ajtó oldalára ragasztott fényes, a pápát ábrázoló plakát volt. Egy nap az irodájában ültünk, és épp egy kényes ügyről kezdtünk beszélgetni. Linda nővér felállt, és becsukta az ajtót, én pedig ekkor láttam meg először, mi van az ajtó belső oldalára ragasztva: egy másik nagy plakát, hozzáerősítve pedig több száz kis óvszeres tasak. Ahogy a nővér megfordult, és meglátta a csodálkozó arckifejezésemet, elmosolyodott - mindig így tett, amikor szembesült számtalan sztereotípiám közül egy újabbal, ami a hozzá hasonló nőkre vonatkozott. „A családoknak szükségük van rá, hogy megakadályozzák az AIDS-et és a terhességet” - mondta egyszerűen, aztán folytattuk a beszélgetésünket.

További szokásos gyanúsítottak

A fentiekben amellett érveltem, hogy ha valami rosszul sül el, a rendszereket kell megvizsgálnunk, ahelyett, hogy bűnbakot keresnénk. Amikor pedig jól alakulnak a dolgok, több elismerést érdemelne két rendszer is. A legtöbb emberi siker hátterében láthatatlan aktorok állnak - hétköznapiak és unalmasak ők a hatalmas vezetőkhöz képest. Mindazonáltal én most mégis őket szeretném méltatni. Tartsunk tehát díszfelvonulást a globális fejlődés meg nem énekelt hőseinek: az intézményeknek és a technikának.

A szociális és gazdasági fejlődés csak néhány országban rekedt meg pusztító hatású vezetők és konfliktusok miatt. Mindenhol máshol, még az elképzelhető legalkalmatlanabb elnökök regnálása alatt is volt haladás. Magától adódik tehát a kérdés: valóban olyan fontosak a vezetők? A válasz valószínűleg az, hogy nem. Az emberek a fontosak, a társadalmat felépítő sokaság.

Néha, amikor reggel elfordítom a csapot, hogy megmossam az arcomat, és a víz varázslatos módon tör belőle elő, némán hálát rebegek azoknak, akik ezt lehetővé tették: a vízvezeték-szerelőknek. Ha éppen olyan a hangulatom, gyakran érzem, hogy nem tudok egyszerre elég embernek hálás lenni - a közszolgáknak, az ápolóknak, a tanároknak, az ügyvédeknek, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a villanyszerelőknek, a könyvelőknek és a recepciósoknak. Ezek az emberek építik fel a társadalmakat. Ők azok, akik láthatatlanul fáradoznak az egymással összefonódó szolgáltatások láncolatában, amely a társadalom intézményeinek alapja. Ők azok az emberek, akiket dicsérnünk kellene, amikor jól mennek a dolgok.

2014-ben azért utaztam Libériába az ebola ellen harcolni, mert féltem, ha nem állítják meg, könnyen átterjedhet a világ többi részére is, és akár egymilliárd embert is megölhet, súlyosabb pusztítást végezve a világtörténelem bármelyik ismert világjárványánál. A gyilkos ebolavírus elleni harcot nem egy hősi vezető nyerte meg, és még csak nem is egy hősies szervezet, mint az Orvosok Határok Nélkül vagy az UNICEF. A győzelmet, prózai módon azok a kormányalkalmazottak és helyi egészségügyi dolgozók nyerték meg, akik meghirdették az ősi temetkezési szokásokat néhány nap alatt megváltoztató közegészségügyi felvilágosító kampányokat; akik az életüket kockáztatva kezelték a haldokló pácienseket; és akik fáradságos, aprólékos és veszélyes munkával felkutatták és elkülönítették mindazokat, akik fertőzött személyekkel kerültek érintkezésbe. Egy működő társadalom bátor és türelmes szolgái ők, akikről csak ritkán esik említés - pedig ők a világ igazi megmentői.

Az ipari forradalom több milliárd életet mentett meg - nem azért, mert jobb vezetőket eredményezett, hanem mert olyan dolgokat hozott létre, mint a kémiai tisztítószerek, amelyeket aztán az automata mosógépekben is használni lehetett.

Négyéves voltam, amikor először láttam, hogy édesanyám ruhákat pakol egy mosógépbe. Óriási nap volt ez anyám számára: apámmal évekig gyűjtögették a pénzt, hogy megvehessék a készüléket. A nagyanyám, aki szintén hivatalos volt a mosógépavatási szertartásra, még izgatottabb volt. Egész életében tűzön melegítette a vizet, és kézzel mosta ki a szennyest. Most pedig láthatta, hogy ezt a munkát az elektromosság végzi el. Annyira izgatott volt, hogy a mosás alatt végig ott ült a gép előtt, és megbabonázva bámulta. Az ő szemében a mosógép a csodával ért fel.

De csoda volt anyámnak és nekem is. Varázslatos szerkezetnek tűnt. Azon a napon anyám így szólt hozzám: „Jól van, Hans, bepakoltuk a szennyest, a többit már elvégzi a mosógép. Most el tudunk menni a könyvtárba." Beraktuk a szennyest, és kivettük a könyveket. Köszönöm neked, iparosítás, köszönöm, acélmű, köszönöm, erőmű és köszönöm, vegyipar, hogy időt kaptunk tőletek, hogy könyveket olvashassunk.

A világon ma kétmilliárd ember engedheti meg magának, hogy mosógépben mosson, és hogy az anyáknak legyen idejük könyveket olvasni - a mosás ugyanis szinte mindig az anyák dolga volt.

Az elektromosság alapvető szükséglet, ami azt jelenti, hogy a túlnyomó többség, vagyis a 2., 3. és 4. szinten nagyjából mindenki hozzáfér. Ennek ellenére csak minden negyedik ember találta el a helyes választ. (Az országok szerinti részletes ismertetés a Függelékben található.) A helyes válasz szokás szerint a legkedvezőbb érték: az emberek 80 százaléka hozzáfér az elektromossághoz. Sokszor nem megbízható a szolgáltatás, és gyakoriak lehetnek az áramkimaradások is, de a világ jó irányban halad. Egyik avatási szertartás a másik után! Otthonról otthonra fejlődünk!

Tekintsünk tehát reálisan arra, mi az, amit a világ ötmilliárd, a ruhákat még mindig kézzel mosó embere remél, és aminek az eléréséért bármit hajlandó megtenni. Teljesen irreális azt várni tőlük, hogy önként visszafogják a gazdasági növekedésüket. Mosógépeket akarnak, villanyvilágítást, rendes csatornarendszert, egy hűtőszekrényt az ételek tárolásához, szemüveget, ha rosszul látnak, inzulint, ha cukorbetegek, és jó közlekedési feltételeket, hogy elmehessenek nyaralni a családjukkal - ugyanannyira akarják ezeket a dolgokat, mint az olvasó vagy én.

Ha mi nem vagyunk hajlandóak lemondani mindezekről, és kézzel mosni a farmernadrágjainkat és a lepedőinket, miért várjuk, hogy ők megtegyék?

Ahelyett, hogy keresnénk valakit, akit hibáztathatunk, és azt várnánk, hogy magára vállalja a felelősséget, valójában egy reális terv kéne, hogy megmentsük a bolygót a klímaváltozás rendkívüli kockázataitól. Az erőfeszítéseinket olyan új technológiák kifejlesztésére kell fordítanunk (okosabb megoldásokat találva), amelyek 11 milliárd ember számára is lehetővé teszik azt az életet, amelyre - emberek lévén - mindannyian törekszünk. Az életet, amit mi, a 4. szinten már ma is élünk.

Kit hibáztassunk?

A kutatások hiányáért a legszegényebbeket sújtó betegségekkel kapcsolatban nem a főnök a felelős, nem az igazgatótanács, és nem is a részvényesek. Mit nyerünk azzal, ha mutogatunk rájuk?

De ugyanígy: álljunk ellen a késztetésnek, hogy a sajtót okoljuk, amiért hazudik (bár többnyire nem teszi), vagy mert torz világképet közvetít (ami ugyan többnyire igaz, de gyakran nem szándékos)! Álljunk ellen a kísértésnek, hogy a szakértőket hibáztassuk, amiért túl nagy figyelmet fordítanak az őket érdeklő vagy az általuk jól ismert területekre vagy mert tévednek (ami előfordul, de gyakran jó szándéktól vezérelten)! Sőt, álljunk ellen annak, hogy bármelyik személyt vagy csoportot bármilyen okból is hibáztassuk! Ugyanis amint azonosítottuk a rossz fiút, be is fejeztük a gondolkozást. Márpedig a helyzet szinte minden esetben bonyolultabb. Szinte mindig több, egymással kölcsönhatásban álló dolog vagy épp a rendszer maga áll okként a háttérben. Ha valóban szeretnénk megváltoztatni a világot, meg kell értenünk, hogyan működik valójában, és el kell feledkeznünk arról, hogy bárkit is pofán vágjunk.

Ténytudatosság

A ténytudatosság... annak felismerése, hogy mikor kiáltunk bűnbakot, és annak emlékezetbe idézése, hogy egy egyén hibáztatása sokszor eltereli a figyelmet más lehetséges magyarázatokról, és gátolja azon képességünket, amellyel a jövőben elejét vehetnénk a hasonló problémáknak.

A hibáztatás ösztönének kordában tartásához álljunk ellen a bűnbakkeresésnek!

• Okokat keressünk, ne gonosztevőket! Amikor valami félresikerül, ne keressünk olyan egyént vagy csoportot, amelyet hibáztathatunk érte! Fogadjuk el, hogy rossz dolgok szándékosság nélkül is történhetnek! Az energiánkat fordítsuk inkább a helyzetet előidéző számos, egymással kölcsönhatásban álló ok, azaz a rendszer megértésére!

• A rendszert keressük, ne a hősöket! Amikor valaki azt állítja, hogy neki köszönhető valami jó, kérdezzük meg magunktól, hogy nélküle is megszületett volna-e ugyanaz az eredmény. Adózzunk némi elismeréssel a rendszernek!

A HIBÁZTATÁS ÖSZTÖNE

Verjük össze a nagyit!

A hibáztatás ösztöne

A bűnbakkeresés játéka

CO₂-KlBOCSÁTÁS JÖVEDELEM SZERINT

További szokásos gyanúsítottak

Kit hibáztassunk?

Ténytudatosság

A HIBÁZTATÁS ÖSZTÖNE

Verjük össze a nagyit!

A hibáztatás ösztöne

A bűnbakkeresés játéka

CO2-KlBOCSÁTÁS JÖVEDELEM SZERINT

További szokásos gyanúsítottak

Kit hibáztassunk?

Ténytudatosság

CO₂-KlBOCSÁTÁS JÖVEDELEM SZERINT