Hogyan állít akadályokat a „most vagy soha" az utunk és gondolkodásunk elé
- Ha nem fertőző, akkor miért küldte el a feleségét és a gyerekeit? - kérdezte Nacala polgármestere, miközben biztonságos távolságból, az íróasztala túloldaláról méregetett.
Az ablakon túl látszott, amint a lélegzetelállító szépségű nap épp lenyugodott a nacalai körzetben, ahol százezer szélsőségesen szegény emberre egyetlen orvos jutott - én.
Valamivel korábban érkeztem vissza a városba a Memba elnevezésű szegény, tengerparti vidékről. Két napot töltöttem azzal, hogy puszta kézzel diagnosztizáljak több száz pácienst, akiket rettenetes és megmagyarázhatatlan betegség sújtott. Néhány perc leforgása alatt, ahogy a tünetek megjelentek, megbénult a lábuk, súlyosabb esetekben meg is vakultak. A polgármesternek egyébként igaza volt: nem voltam 100 százalékig biztos benne, hogy a kór nem fertőző-e. Az előző éjjel semmit sem aludtam, mert az orvosi könyveimet böngésztem át újra meg újra, amíg végül arra a megállapításra jutottam, hogy ezeket a tüneteket eddig még senki nem írta le. Arra tippeltem, hogy estleg valamilyen mérgezés, nem pedig fertőzés, de nem lehettem biztos ebben, ezért megkértem a feleségemet, hogy a két kisgyermekünkkel utazzon el a körzetből.
Még mielőtt kitalálhattam volna, mit is válaszoljak, a polgármester folytatta:
- Ha úgy gondolja, hogy fertőző lehet, akkor tennem kell valamit. A katasztrófa elkerülése érdekében meg kell akadályoznom, hogy a betegség elérje a várost.
A legrosszabb eshetőség forgatókönyvét mérlegelte, és a feszültsége rám is átragadt.
A polgármester a tettek embere volt. Felállt, és megkérdezte:
- Szóljak a katonaságnak, hogy állítsanak fel úttorlaszt, és ne engedjék át az északról érkező buszokat?
- Igen - feleltem -, szerintem ez jó ötlet. Muszáj tennie valamit.
A polgármester eltűnt, hogy elintézzen néhány telefonhívást.
Másnap napkeltekor Membában már vagy 20 nő ébren volt a legkisebb gyermekével: a reggeli buszra vártak, hogy a nacalai piacra menjenek, és eladják a portékáikat. Amikor megtudták, hogy a járatot törölték, lesétáltak a partra, és megkérték a halászokat, hogy vigyék át őket a tengeren a városig. A halászok mindenkinek csináltak helyet a csónakjaikban - valószínűleg örültek annak, hogy ilyen könnyen kereshetnek pénzt -, és elindultak a part mentén dél felé.
Senki sem tudott úszni, így amikor a csónakok felborultak a hullámzó tengeren, az összes anya, gyermek és halász vízbe fulladt. Aznap délután újra északra utaztam az úttorlasz mentén, hogy folytassam a különös betegséggel kapcsolatos kutatást. Memba felé autózva megláttam egy csoport embert, akik épp a tengerből kihúzott holttesteket fektettek sorba az út mellé. Lerohantam a partra, de már késő volt. Egy fiú holttestét cipelő férfitól tudakozódtam: - Mit keresett ez a sok gyerek és anya a tengeren azokban a rozoga csónakokban?
- Ma reggel nem volt busz - mondta. Még percekkel később is alig tudtam felfogni, mit tettem. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak. Miért kellett azt mondanom a polgármesternek, hogy „muszáj tennie valamit”?
A halászokat nem hibáztathattam a tragikus halálesetekért. És az is érthető, hogy az emberek, akiknek a megélhetése múlik azon, hogy eladják a portékáikat a piacon, csónakkal akartak eljutni a városba, miután a hatóságok valamiért lezárták az utat.
Nem tudom leírni, milyen állapotban folytattam a munkát, amit el kellett végeznem aznap és a következő napokban. Senkinek nem beszéltem erről 35 éven át.
Aztán mégiscsak valahogy folytattam, és végül sikerült is megtalálnom a bénulásos betegség okát: ahogy gyanítottam, az emberek szervezetébe méreg került. A meglepő az volt, hogy semmi újat nem ettek. A helyi étrend alapját képező maniókát három napig kell előkészíteni ahhoz, hogy ehető legyen. Ezt tudta is mindenki, és senki sem hallott még olyanról, hogy valaki maniókamérgezést szenvedett volna, így a tüneteket sem ismerték fel. Abban az évben országszerte rettentően rossz volt a termés, így a kormány minden idők legmagasabb árfolyamán vásárolta fel a feldolgozott maniókát. A szegény földművesek végre némi többletpénzhez juthattak, ami segített nekik abban, hogy kiemelkedjenek a nyomorból, így minden feldolgozott maniókát eladtak. Az anyagilag igen sikeres nap után azonban éhesen tértek haza. Annyira éhesen, hogy nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és megették a földekről frissen hazahozott maniókagyökereket. 1981. augusztus 21-én, este 8 órakor ez a felfedezés változtatott körzeti orvosból kutatóvá, s életem következő tíz évét a gazdaságok, a társadalmak, a mérgek és az ételek közti összefüggések vizsgálatának szenteltem.
Tizennégy évvel később, 1995-ben a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában, Kinshasában a miniszterek hírét vették, hogy Kikwit városában ebolajárvány tört ki. Nagyon megrémültek, s úgy érezték, muszáj tenniük valamit. Felállítottak hát egy úttorlaszt.
Ez megint csak nem kívánt következményekkel járt. A főváros lakóinak ellátása komoly nehézségeket okozott, mert a mezőgazdasági régiók, amelyek a feldolgozott maniókát mindaddig biztosították, a betegség sújtotta térségen túl feküdtek. A város éhezett, ezért vidékről minden hozzáférhető maniókát felvásárolt a második legnagyobb élelmiszer-termelő. Az árak az egekbe szöktek. Tippel az olvasó, hogy mi történt? Rejtélyes, lábbénulással és vaksággal járó „járvány" tört ki.
Tizenkilenc évvel ezután, 2014-ben ebolajárvány tört ki Libéria északi, mezőgazdasági területein. A gazdag országokból érkezett tapasztalatlan emberek megrémültek, és ugyanazzal az ötlettel álltak elő: állítsanak fel úttorlaszt!
Az Egészségügyi Minisztériumban azonban hozzáértőbb politikusokkal találkoztam. Tapasztaltabbak voltak, és a tapasztalatok óvatossá tették őket. A leginkább amiatt aggódtak, hogy az úttorlasz felállításával elveszítenék a sorsukra hagyott emberek bizalmát. Ez katasztrofális következményekkel járt volna: az ebolajárványokat az érintkezési háló feltérképezésével lehet felszámolni, amihez az kell, hogy az emberek őszintén felsoroljanak mindenkit, akihez csak hozzáértek. A munkát végző névtelen hősök a nyomornegyedekben álló otthonokban kuporogva kérdezik ki a családokat - amelyek épp elveszítették az egyik tagjukat hogy a néhai ki mindenkivel kerülhetett érintkezésbe, kit fertőzhetett meg a halála előtt. Sokszor persze a megkérdezett személy is szerepel a listán, ő is fertőzött lehet. Az állandó félelem és az újra meg újra szárnyra kapó pletykák miatt nincs lehetőség rémült, drasztikus lépésekre. A fertőzés útvonalát nyers erővel élve nem lehet nyomon követni, csakis türelmes, higgadt és aprólékos munkával. Ha csak egyetlen személy is diszkréten elhallgatja, hogy a halott fivére több szeretőt is tartott, az életek ezreibe kerülhet.
Amikor félünk, nagy rajtunk a nyomás, és a legrosszabb lehetőségek jutnak eszünkbe, így hajlamossá válunk arra, hogy nagyon ostoba döntéseket hozzunk. Az analitikus gondolkozásra való képességünket háttérbe szoríthatja a sürgető érzés, hogy gyors döntéseket kell hoznunk, azonnal cselekednünk kell.
Nacalában 1981-ben több napot töltöttem a betegség gondos vizsgálatával, az út lezárásának lehetséges következményeit azonban csak pár pillanatig fontolgattam. A sürgősség érzete, a félelem, és az, hogy a figyelmemet kizárólag egy lehetséges járvány kockázatára összpontosítottam, háttérbe szorították a dolgok alapos átgondolására irányuló képességemet. A nagy sietségben, hogy tegyünk valamit, valami retteneteset tettem.
Most vagy soha! Tanuljuk meg a tény tudatosságot most! Holnap már késő lehet! Elérkeztünk az utolsó ösztönhöz! Ideje, hogy döntsünk. Itt a soha vissza nem térő alkalom. Ezek az ösztönök így, együtt soha többé nem kerülnek az olvasó érdeklődésének homlokterébe. Ebben a pillanatban egyedülálló lehetősége nyílik rá, hogy megértse e könyv felismeréseit, s teljesen és végérvényesen megváltoztassa a gondolkodásmódját. Vagy csukja be a könyvet, tegye le, és gondolja azt, „nahát, ez furcsa volt,” aztán folytasson mindent ugyanúgy, ahogy eddig is tette!
Döntenie kell, méghozzá azonnal. Most kell cselekednie! Kész még ma megváltoztatni a gondolkodásmódját? Vagy inkább örökre tudatlan marad? Csak az olvasón múlik!
Valószínűleg olvastunk vagy hallottunk már hasonlókat, mondjuk egy ügynöktől vagy egy aktivistától. E két csoport tagjai sok közös módszert alkalmaznak: „Lépjen most, vagy örökre elvész az esély!” Szándékuk arra irányul, hogy működésbe hozzák a sürgősség ösztönét. Az ember a cselekvésre való felszólítás miatt kevésbé gondolkozik kritikusan, gyorsabban dönt, ezáltal pedig tényleg „most” cselekszik.
Nyugodjunk meg! Ebből szinte semmi nem igaz. Annyira sürgős dolog alig akad, szinte soha nem vagy-vagy helyzetekről van szó. Ha akarjuk, letehetjük a könyvet, és csinálhatunk olvasás helyett valami mást. Egy hét, egy hónap vagy egy év múlva aztán újra felvehetjük, felfrissíthetjük a tudásunkat a főbb pontokban, és még akkor sem lesz késő. Sőt, ez sokkal jobb módszer a tanulásra annál, mintha mindent egyszerre próbálnánk a fejünkbe tömni.
A sürgősség ösztönének hatására azonnal cselekedni akarunk, hogy elhárítsunk egy vélt, közelgő veszélyt. Ez az ösztön a távoli múltban nagy hasznunkra lehetett. Ha úgy véltük, hogy oroszlán lapul a fűben, nem volt túl okos döntés hosszan analizálni a helyzetet. Nem azok közül kerültek ki az őseink, akik megálltak, és alaposan meghányták-vetették magukban a valószínűségeket. Azoknak vagyunk a leszármazottai, akik nem kielégítő mennyiségű információ alapján döntöttek, és gyorsan cselekedtek. Egyébként ma is szükségünk van a sürgősség ösztönére - ha például a semmiből előbukkan egy autó, és el kell ugranunk előle. De ma már, hogy kiküszöböltük a legközvetlenebb veszélyeket, és inkább összetettebb, s gyakran elvontabb problémákat kell megoldanunk, a sürgősség ösztöne tévútra is vezethet minket a világ megértésében. Hatására stresszessé válhatunk, felerősítheti a többi ösztönünket és megnehezítheti a kordában tartásukat is, gátolja az analitikus gondolkozásunkat, túl gyors döntéshozatalra csábít, és kellően át nem gondolt, drasztikus lépésekre késztet.
Nem úgy tűnik azonban, hogy a távoli jövő veszélyeire vonatkozóan is lenne hasonló ösztönünk. Sőt, a jövőbeli veszélyek megítélésében kifejezetten lusták vagyunk. Ezért van az, hogy olyan kevesen tesznek félre elegendő pénzt a nyugdíjas éveikre.
A jövőbeli veszélyekkel kapcsolatos hozzáállásunk komoly nehézségek elé állítja a hosszú távú problémák megoldásáért küzdő aktivistákat. Hogyan rázzanak fel bennünket? Hogyan ösztönözzenek cselekvésre? A kívánt hatást nagyon gyakran azzal érik el, hogy meggyőznek bennünket róla, egy bizonytalan, jövőbeli veszély valójában biztos, és fennáll a jelenben is, megoldása pedig történelmi felelősségünk. Cselekednünk kell most vagy soha, mondják, hogy működésbe hozzák a sürgősség ösztönét.
E módszerrel valóban rá lehet venni bennünket a cselekvésre, eközben viszont felesleges stresszt is okozhat, és rossz döntésekre késztethet. Emellett rontja az ügy híveinek hitelességét és a beléjük vetett bizalmat is. Az állandó riogatás idővel a valóban sürgős dolgokat is érdektelenné teheti a szemünkben. Az aktivisták, akik cselekvésre akarnak ösztönözni bennünket, és ezért a dolgokat a valósnál sürgősebbnek állítják be, a farkast kiáltó fiúhoz hasonlatosak. Arra pedig jól emlékszünk, hogyan ért véget az a történet: egy halott juhokkal teli legelő képével.
Tanuljuk meg kordában tartani a sürgősség ösztönét!
Amikor azt hallom valakitől, hogy most kell cselekednünk, rögtön habozni kezdek. Az esetek többségében csupán meg akarják akadályozni, hogy tisztán tudjak gondolkozni.
Hasznos sürgősség
13. TÉNYKÉRDÉS
A globális klímaszakértők szerint az átlaghőmérséklet a következő 100 évben...
□ A: emelkedni fog
□ B: nem változik
□ C: csökkenni fog
„Félelmet kell ébresztenünk!" Ezt Al Gore mondta nekem, amikor először beszélgettünk arról, hogyan kellene tanítani a klímaváltozást. Ez a beszélgetés egy 2009-es Los Angeles-i TED-konferencián zajlott le a színfalak mögött. Al arra kért, segítsek neki, és a Gapminder buborékgrafikonjait felhasználva mutassam be, milyen hatásai lehetnek a legrosszabb esetben a CO2-kibocsátás további növekedésének.
Már akkoriban is mélységesen tiszteltem Al Gore-t azért, amit a klímaváltozással kapcsolatos felvilágosítás terén tett. És biztos vagyok benne, hogy az olvasó is helyesen válaszolt a fenti ténykérdésre - ez az egyetlen kérdésünk egyébként, amelyben a hallgatóságunk minden esetben legyőzte a csimpánzokat: az emberek jelentős többsége (Finnország, Magyarország és Norvégia 94 százalékától kezdve, Kanada és az Egyesült Államok 81 százalékán át egészen Japán 76 százalékáig) pontosan tudta, milyen drasztikus változásokra számítanak a klímaszakértők. Ez a nagymértékű tájékozottság nem kis részben Al Gore-nak és a 2015-ös párizsi klímacsúcson született, a klímaváltozás csökkentésére vonatkozó egyezménynek köszönhető. Példakép volt a számomra, és ma is az. Tökéletesen egyetértettem vele abban, hogy gyors lépésekre van szükség, és lelkesített a gondolat, hogy együttműködhetek vele.
De nem tudtam egyetérteni azzal, amit kért.
Nem szeretem a félelmet. A háborútól való félelem és a sürgősség ösztöne miatt láttam orosznak egy pilótát és véresnek a padlót. A járványtól való félelem és a sürgősség pánikja vett rá, hogy lezárassam az utat, s ezzel előidézzem annak a sok anyának, gyermeknek és halásznak a vízbe fúlását. A félelem és a sürgősség kombinációja ostoba és drasztikus döntésekhez vezet, előre nem látható mellékhatásokkal. A klímaváltozás túl fontos ügy: módszeres elemzést igényel, alaposan átgondolt döntéseket, fokozatos lépéseket és gondos értékelést.
Emellett nem szeretem a túlzásokat sem. A túlzás a megalapozott adatok hitelességét is aláássa - ebben az esetben azon adatokét, amelyek feltárják, hogy a klímaváltozás valós fenyegetés, és nagyrészt az emberi tevékenység, például a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása okozza, amelynek során üvegházhatású gázok keletkeznek. A most megtett gyors és széles körű cselekvés ráadásul olcsóbb, mint ha kivárnánk, amíg elfogadhatatlan mértékben és óriási költségeket okozva köszönt be a klímaváltozás. Ám ha az emberek rájönnek, hogy túlzásokba estünk, elveszíthetik az érdeklődésüket az ügy iránt.
Ragaszkodom ahhoz, hogy soha ne mutassak be legrosszabb esetet jelképező görbét a legvalószínűbb és a legjobb esetet ábrázoló görbék nélkül. Ha csak a legrosszabb esettel foglalkoznék - és ami még nagyobb baj, a görbét a tudományosan megalapozott előrejelzéseken messze túlvezetném -, annak már nem sok köze lenne a Gapminder küldetéséhez, vagyis ahhoz, hogy segítsünk az embereknek megérteni az alapvető tényeket. Al Gore még néhány további beszélgetésünk során is próbált rávenni ijesztő, a szakértői előrejelzéseken túlmutató animált buborékgrafikonok elkészítésére, amíg végleg le nem zártam a vitát: „Alelnök úr! Ha nincsenek megfelelő számok, nem lesznek buborékok sem!"
A jövő bizonyos aspektusai könnyebben előre jelezhetőek másoknál. Az időjárás-előrejelzések csak ritkán pontosak egy hétnél hosszabb távra. Egy ország gazdasági növekedésének és munkanélküliségi mutatóinak előrejelzése is meglepően nehéz feladat. Az ok az érintett rendszerek összetettségében gyökerezik, vagyis abban, hány dolgot kell előre jelezni és hogy azok milyen gyorsan változnak. A jövő hétig több milliárdszor fog változni a hőmérséklet, a szélsebesség és a páratartalom. A jövő hónapig sok milliárd dollár fog sok milliárd alkalommal gazdát cserélni.
A demográfiai előrejelzések ezzel szemben több évtizedes távlatban is lenyűgözően pontosak, mivel a vizsgált rendszerek - lényegében a születések és a halálozások-meglehetősen egyszerűek. Gyermekek születnek, felnőnek, nekik is gyermekeik lesznek, aztán meghalnak. Az egyes egyéni ciklusok nagyjából 70 évig tartanak.
De a jövő valamennyire mindig bizonytalan marad. Valahányszor a jövőről beszélünk, nyíltan és világosan kell jeleznünk a bizonytalanság mértékét. Nem tehetjük meg, hogy kiválasztjuk a legdrámaibb becsléseket, és úgy mutatjuk be a legrosszabb forgatókönyvet, mintha a megvalósulása biztos lenne. Az emberek rájönnének. Ideális esetben középtávra szóló előrejelzést kell adnunk, és be kell mutatnunk az alternatív lehetőségeket is, a legjobbtól a legrosszabbig. Ha kerekítenünk kell az értékeket, akkor úgy kerekítsünk, hogy az számunkra legyen kedvezőtlen! Ezzel megóvhatjuk a hírnevünket, és az embereknek nem lesz okuk rá, hogy elforduljanak tőlünk.
Ragaszkodjunk az adatokhoz!
Az első beszélgetésünk után még sokáig visszhangoztak bennem Al Gore szavai. Szeretném leszögezni, hogy mélységesen aggaszt a klímaváltozás. Biztos vagyok benne, hogy valós jelenség - ahogyan az ebola is valós volt 2014-ben. Megértem, milyen nagy a csábítás, hogy a legrosszabb előrejelzések hangoztatásával több támogatást gyűjtsünk, s elhallgassuk, milyen óriási a bizonytalanság a számok tekintetében. Viszont azoknak, akik valóban törődnek a klímaváltozással, fel kellene hagyniuk azzal, hogy valószínűtlen forgatókönyvekkel ijesztgetik az embereket. A legtöbb ember már tud a problémáról, és elfogadja annak létezését. Ha tovább sulykolják a témát, az olyan, mintha nyitott kapukat döngetnének. Ideje lenne nem csak beszélni, beszélni és beszélni. Az energiáinkat fordítsuk inkább a cselekvésre, amely a probléma megoldására irányul. De ezt a cselekvést ne a félelem és a sürgetés ösztöne motiválja, hanem az adatokon alapuló higgadt elemzés.
És hogy mi a megoldás? Nos, tényleg egyszerű. Aki sok üvegházhatású gázt bocsát ki, annak mielőbb abba kell hagynia ezt. Azt is tudjuk, kikről van szó. A 4. szinten lévő emberekről - messze az ő CO2-kibocsátásuk a legmagasabb. Lássunk tehát hozzá! De gondoskodjunk arról is, hogy megbízható adatok álljanak a rendelkezésünkre erről a súlyos problémáról, hogy pontosan nyomon lehessen követni az elért haladást.
Az Al Gore-ral folytatott beszélgetés után neki is láttam felkutatni az adatokat, és meglepett, mennyire nehéz megtalálni azokat. A nagyszerű műholdas felvételeknek köszönhetően akár napról napra is mefigyelhetjük az Északi-sark jégtakarójának változásait. Ez minden kétséget eloszlat afelől, hogy a jéggel borított terület nagysága évről évre csökken, méghozzá aggasztó sebességgel. A globális felmelegedés tüneteit tehát elég pontosan tudjuk vizsgálni. Ám amikor a probléma okára - elsősorban a CO2-kibocsátásra - vonatkozó adatokat kezdtem keresni, meglepődtem, mennyire kevés van belőlük.
A 4. szintű országok egy főre jutó GDP-növekedését nagyon gondosan követik, negyedévente adnak ki friss, hivatalos értékeket. A CO2-kibocsátási adatokat viszont csak kétévente hozzák nyilvánosságra. Elkezdtem tehát provokálni a svéd kormányt, hogy erőltesse meg magát kicsit jobban: 2009-ben lobbizásba fogtam, hogy az üvegházhatású gázokra vonatkozó adatokat publikálják negyedévenként. Ha valóban törődünk a problémával, miért nem mérjük gyakrabban az értékeket? Hogyan állíthatjuk, hogy komolyan vesszük a dolgot, ha még a haladást sem követjük nyomon?
Nagyon büszke vagyok arra, hogy 2014-től kezdődően Svédország (elsőként és egyelőre egyedüliként) negyedévente ad kijelentéseket az üvegházhatású gázok kibocsátásáról. Ez már ténytudatosság a gyakorlatban. Nemrég dél-koreai statisztikusok látogattak Stockholmba, hogy megtudják, miként érhetnének el ők is hasonló haladást.
A klímaváltozás túlságosan fontos globális kockázat ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy tagadjuk, és ezt a 4. szinten élők túlnyomó többsége tudja is. De túlságosan fontos ahhoz is, hogy vázlatos, a legrosszabb lehetőséget felvonultató magyarázatokra és vészmadarakra alapozzuk a reakciónkat.
Amikor cselekedni kell, a leghasznosabb cselekvés néha az, ha javítunk az adatok hozzáférésén.
Hasznos félelem
Ehhez képest egyre nagyobb a hangerejük a klímaváltozással kapcsolatos figyelmeztetéseknek. Sok aktivistának szent meggyőződése, hogy ez az egyetlen fontos globális ügy, ezért rászoktak arra, hogy mindenért a klímaváltozást okolják, azt jelöljék meg az összes globális probléma egyedüli forrásaként.
Az éppen aktuális aggasztó híreket - szóljanak azok a szíriai háborúról, az ISIS-ről, az AIDS-ről, cápatámadásokról vagy bármi másról - szintén arra használják, hogy még inkább kihangsúlyozzák és sürgetőbbnek állítsák be ezt a hosszú távú problémát. Az állításaik néha erős tudományos bizonyítékokon alapulnak, sokszor azonban nem egyebek erőltetett, bizonyítatlan feltevéseknél. Megértem azok frusztrációját, akik azért küzdenek, hogy a jövőbeli kockázatokat a jelenben is érzékelhetővé tegyék. A módszereikkel azonban nem tudok egyetérteni.
A legaggasztóbb az a próbálkozás, hogy a „klímamenekültek” kifejezés megalkotásával támogatókat szerezzenek az ügyüknek. Legjobb tudomásom szerint a klímaváltozás és a migráció közötti összefüggés nagyon-nagyon csekély. A klímamenekültek fogalma leginkább csak szándékos túlzásnak nevezhető, amelyet azért találtak ki, hogy a menekültektől való félelmeket a klímaváltozástól való félelemmé alakítsák át, és ezzel sokkal szélesebb támogatói bázist szerezzenek a CO2-kibocsátás csökkentésének.
Amikor ezt megemlítem a klímaaktivistáknak, gyakran azt felelik, hogy tökéletesen indokolt a félelem és a sürgősség érzését túlzó vagy bizonyítatlan állításokkal kiváltani, mert csak ezáltal lehet elérni, hogy az emberek tegyenek is valamit a jövőbeli veszélyek ellen. Meggyőzték magukat arról, hogy a cél szentesíti az eszközt. Kész vagyok egyetérteni azzal, hogy ez rövid távon még működhet is. Csakhogy.
Ha túl sokszor kiáltanak farkast, azzal kockára teszik a komoly klímatudósok és az egész mozgalom hírnevét és hitelességét. Egy olyan súlyos probléma esetén, mint a klímaváltozás, nem hagyhatjuk, hogy ez bekövetkezzen. Ha eltúlozzák a klímaváltozás szerepét a háborúkban és a konfliktusokban vagy a szegénységben vagy a migrációban, akkor ezeknek a globális problémáknak a többi fontos okával már nem fogunk foglalkozni, mert gátolták azon képességünket, hogy ellenük is fellépjünk. Nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ne figyeljenek oda ránk. Bizalom nélkül elvesztünk.
A meggondolatlan állítások gyakran épp azokat az aktivistákat ejtik csapdába, akik élnek velük. Az aktivisták úgy vélik, jó stratégia ez arra nézve, hogy az embereket az ügyük mellé állítsák, csakhogy idővel megfeledkeznek arról, hogy eltúlozták a dolgot, és maguk is stresszessé válnak attól, amit mondtak, így aztán nem tudnak a reális megoldásokra összpontosítani. Azoknak, akik komolyan törődnek a klímaváltozással, egyszerre két dologra kell odafigyelniük: továbbra is szem előtt kell tartaniuk a problémát, de nem válhatnak áldozataivá saját frusztrált, riasztó üzeneteiknek. Persze meg kell vizsgálniuk a legrosszabb eshetőségeket is, de emlékeztetniük kell magukat, hogy az adatok bizonytalanok. Miközben másokat feltüzelnek, nekik hűvösnek kell maradniuk, hogy jó döntéseket hozzanak, észszerű lépéseket tegyenek, és ne veszélyeztessék a hitelességüket sem.
Ebola
A 3. fejezetben írtam arról, hogy 2014-ben túl lassan ismertem fel a nyugat-afrikai ebolajárvány veszélyességét. Csak akkor értettem meg, mi a helyzet, amikor megláttam a duplázódó trendgörbét. Ám még ebben a rendkívül sürgető és félelmetes helyzetben is eltökélten tanulni akartam a múlt hibáiból, s az adatok alapján cselekedni az ösztönök és a félelem helyett.
Az adatok, amelyek azon görbék mögött álltak, amelyeket az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az amerikai Járványügyi és Betegségmegelőzési Központ (CDC) „gyanús eseteknek” minősített, korántsem voltak bizonyosak. A „gyanús esetek” meg nem erősített eseteket jelentettek. A bizonytalanságnak sokféle oka lehetett: voltak például olyan páciensek, akiket eleinte ebolásnak hittek, de végül más okból haltak meg, ám továbbra is a „gyanús esetek” közé sorolták őket. Ahogy fokozódott az ebolától való félelem, úgy erősödött a gyanakvás is, és lett egyre több személy „gyanús”. Miközben az egészségügyi rendszer az ebolával való küzdelem terhe alatt rogyadozott, egyre többen haltak meg az ebolával össze nem függő okokból. Az ilyen halálesetek egy része is a „gyanúsak” közé került. A gyanús esetek emelkedő görbéje tehát egyre eltúlzottabb lett, s egyre kevesebbet mutatott meg a tényleges, igazolt esetek trendjéről.
Ha nem tudjuk nyomon követni a haladást, akkor azt sem tudjuk, hogy jó lépéseket tettünk-e. Így aztán amikor megérkeztem a libériai Egészségügyi Minisztériumba, rögtön azt kérdeztem, hogyan kaphatnék képet az igazolt esetek számáról. Egy napon belül megtudtam, hogy a vérmintákat négy különböző laboratóriumban elemzik, de az azok által készített jelentéseket - hosszú és zavaros Excel-táblák voltak - nem összesítik. Több száz egészségügyi szakember repült oda a világ minden részéről, a szoftverfejlesztők pedig egymás után készítették a teljesen értelmetlen ebolaalkalmazásokat (az ő számukra az alkalmazások voltak a kalapácsok, és nagyon szerették volna, hogy az ebola a szög legyen). Senki sem követte nyomon, hogy az addig megtett lépések hasznosak voltak-e, vagy sem.
Miután engedélyt kértem és kaptam rá, hazaküldtem a négy Excel-táblázatot Stockholmba, ahol Ola 24 órát töltött a kitisztogatásukkal és az összefésülésükkel, aztán még egyszer végigcsinálta az egész folyamatot, mert meg akart győződni róla, hogy a furcsaság, ami feltűnt neki, nem valami hiba-e. Nem az volt. Ha egy probléma sürgős lépéseket követel, az első teendő nem az, hogy farkast kiáltunk, hanem hogy rendszerezzük az adatokat. A visszakapott adatok mindenki legnagyobb meglepetésére azt mutatták, hogy az igazolt esetek száma két hete tetőzött, azóta pedig csökkent. A gyanús esetek száma viszont tovább nőtt. Mindeközben a libériaiak sikeresen változtattak a mindennapi viselkedésükön, s immár kerültek minden szükségtelen testi érintkezést. Nem volt több kézfogás, sem ölelkezés. Ennek, valamint a szigorú higiéniai szabályoknak, amit az üzletekben, középületekben, mentőautókban, klinikákon, temetkezési helyeken és mindenhol máshol gondosan betartattak, már látszódtak a hatásai. Az alkalmazott stratégia működött, de amíg Ola el nem küldte nekem a görbét, senki sem tudta ezt. Megünnepeltük a sikert, aztán mindenki folytatta a munkáját, s ha lehet, még keményebben dolgozott. Már mindenki tudta, hogy amit csinálnak, hatásos.
A csökkenést mutató görbét a WHO-nak is elküldtem, amely közölte azt a következő jelentésében. A CDC ezzel szemben továbbra is a „gyanús esetek" emelkedő görbéjével dolgozott. A szervezet úgy érezte, fenn kell tartania a sürgősség látszatát azok körében, akik az erőforrások kiutalásáért felelnek. Megértem, hogy a legjobb szándék vezérelte őket, ám miattuk a pénzt és az egyéb erőforrásokat nem a megfelelő dolgokra fordították. Ennél is nagyobb baj volt, hogy ezzel a járványügyi adatok hosszú távú hitelességét is alááshatták. Persze nem kellene hibáztatnunk őket. A távolugrónak sem engedik meg, hogy a saját ugrásait mérje. Egy problémamegoldással foglalkozó szervezetnek sem lenne szabad engedélyezni, hogy dönthessen arról, milyen adatokat publikál. Nem szabad, hogy olyan emberek mérjék az eredményeket, akik a problémát a terepen oldják meg és folyamatosan több erőforrásra vágynak. Ez a metódus félrevezető számokhoz vezethet.
Az adatok - a gyanús esetek számának háromhetenkénti megduplázódását mutató adatok - késztettek az ebolaválság valós nagyságának felismerésére. Az adatok - az igazolt esetek számának csökkenését mutató adatok - mutatták meg azt is, hogy amit a betegség ellen tesznek, az működik. Az adatok kulcsfontosságúak voltak. És mivel a jövőben is azok lesznek, ha valahol járvány tör ki, rendkívül fontos megóvni nemcsak az adatok, de az előállítóik hitelességét is. Az adatokat az igazság bemutatására kell felhasználni, nem pedig a harcba híváshoz - bármilyen nemes is a szándék.
Sürgős! Azonnal olvassuk el!
A sürgősség a világképünket leginkább eltorzító tényezők egyike. Tudom, hogy valami effélét mondtam a többi drámai ösztönnel kapcsolatban is, de azt hiszem, ez az ösztön tényleg különleges. Az is lehet, hogy az összes többi ösztön ebben az egyben egyesül. Az emberek fejében élő túldramatizált világkép állandó válság és stressz érzetét kelti. Az általa generált sürgető „most vagy soha" érzés stresszhez vagy apátiához vezet: „Valami drasztikusat kell tennünk. Ne elemezgessünk, hanem csináljunk valamit!" Vagy: „Ez úgyis reménytelen. Semmit sem tehetünk. Ideje feladni." Akár így, akár úgy, de ennek az ösztönnek a hatására abbahagyjuk a gondolkozást, engedünk a késztetéseinknek, és rossz döntéseket hozunk.
Nem tagadom, hogy léteznek olyan fontos globális kockázatok, amelyekkel foglalkoznunk kell. Nem vagyok javíthatatlan optimista, aki az egész világot rózsaszín szemüvegen keresztül látja. És attól sem lesz jobb nekem, ha elfordulok a problémáktól. E kockázatok közül a következő öt aggaszt a legjobban: világjárvány, pénzügyi összeomlás, világháború, klímaváltozás és szélsőséges szegénység. Hogy miért ez az öt okozza számomra a legtöbb aggodalmat? Azért, mert elég nagy a valószínűsége annak, hogy be is következzenek: az első három korábban megtörtént már, a másik kettő pedig jelenleg is zajlik. Ráadásul mindegyik képes arra, hogy közvetlenül vagy közvetve tömeges szenvedést okozzon és az emberi haladást több évvel vagy több évtizeddel visszavesse. Ha ezen problémák terén kudarcot vallunk, semmi más sem fog működni. Ezeket a tömeggyilkosokat, ha egyáltalán lehetséges, azáltal kell kiiktatnunk, hogy együttműködünk és lépésről lépésre haladunk.
(Van egy hatodik jelöltem is a listára: az ismeretlen kockázat. Az a lehetőség, hogy valami, amire nem is gondoltunk, rettenetes szenvedést és pusztítást fog okozni. Ez a gondolat eléggé kijózanító. Bár nincs értelme valami ismeretlen dolog miatt aggódni, amely ellen semmit sem tehetünk, kíváncsinak és ébernek kell maradnunk, hogy reagálni tudjunk az új kockázatokrá.)
Világjárvány
Az I. világháborút követően a világon végigsöprő spanyolnátha 50 millió embert ölt meg - többet, mint a háború. Igaz, ez részben annak volt tulajdonítható, hogy a négy évig tartó háborúban sok ország lakossága igencsak legyengült. A járvány miatt a globális várható élettartam tíz évvel - 33 évről 23-ra - csökkent, ami jól látható az 59. oldali grafikon görbéjén is. A fertőző betegségek szakértői egyetértenek abban, hogy ma is egy új, különösen veszélyes influenzatörzs jelenti a legsúlyosabb globális egészségügyi veszélyt. Az ok az influenza terjedési módja: a vírus parányi cseppecskéken szálldos a levegőben. Elég, ha egy vírushordozó beszáll egy metrókocsiba, és az összes utast megfertőzheti anélkül, hogy hozzájuk érne vagy az utasok megérintenének valamit, amit előzőleg megfogott. Egy cseppfertőzéssel terjedő betegség, mint az influenza, amely nagyon gyorsan tovább fertőz, jóval nagyobb veszélyt jelent az emberiségre nézve az olyan kóroknál, mint az ebola vagy a HIV/AIDS. Finoman fogalmazva is érdemes minden lehetséges módon védekeznünk az olyan fertőző vírusok ellen, amelyek könnyedén legyőzik a szervezet védekezőrendszerét.
A világ felkészültebb az influenza kezelésére, mint egykor volt, de az emberek az 1. szinten még mindig olyan társadalmakban élnek, amelyekben nem könnyű a gyors beavatkozás egy agresszívan terjedő betegség ellen. Gondoskodnunk kell róla, hogy mindenhová és mindenkihez eljusson az alapvető egészségügyi ellátás, és így a járványokat gyorsabban fel lehessen fedezni. Arra is szükségünk van, hogy az Egészségügyi Világszervezet erős és egészséges maradjon, s össze tudja hangolni a globális reakciót.
Pénzügyi összeomlás
A globalizált világban a pénzügyi buborékok pusztító következményekkel járhatnak. Egész országok gazdaságát dönthetik romba, és rengeteg embert tehetnek munkanélkülivé. Az így elégedetlenné vált polgárok pedig radikális megoldásokat kereshetnek. Egy igazán súlyos banki összeomlás még annál is rosszabb lehetne, mint az a globális válság volt, amely a 2008-as amerikai jelzáloghitel-válság következtében alakult ki. A teljes globális gazdaságot bedönthetné.
Mivel még a világ legjobb közgazdászai sem látták előre a legutóbbi válságot, s évről évre hiába jelzik előre az abból való kilábalást - a rendszer ugyanis túl bonyolult a pontos előrejelzésekhez -, nincs ok feltételezni, hogy csak mert senki nem jósol összeomlást, az nem is fog bekövetkezni. Ha egyszerűbb lenne a rendszer, talán lenne esély megérteni és rájönni, hogyan kerülhetőek el a jövőbeli összeomlások.
III. világháború
Egész életemben mindent megtettem azért, hogy kapcsolatot teremtsek más országokban és más kultúrákban élő emberekkel. Ez nem csupán élvezetes tevékenység, de szükséges is, ha fel akarunk lépni az erőszakos megtorlás rettenetes emberi ösztöne ellen, és meg akarjuk erősíteni azt a globális védőhálót, amit mind közül a legnagyobb rossz, a háború ellen feszítettünk ki.
Szükségünk van az olimpiákra, a nemzetközi kereskedelemre, az oktatási csereprogramokra, a szabad internetre - mindenre, ami lehetővé teszi az etnikai és politikai határokon átívelő érintkezést. Óvnunk és erősítenünk kell a világbékét fenntartó biztonsági hálókat. Világbéke nélkül egyetlen fenntartható fejlődési célunkat sem érhetjük el. Óriási diplomáciai feladat biztosítani, hogy a büszke és nosztalgikus, a múltban már jó néhány háborút megvívó nagy nemzetek most, hogy kezd kicsúszni a kezükből a világpiac irányítása, ne támadjanak meg másokat. Segítenünk kell a régi Nyugatot abban, hogy új módokat találjon a világba való békés integrációra.
Klímaváltozás
Nem kell a legrosszabb lehetőség forgatókönyvét vizsgálni annak belátásához, hogy a klímaváltozás óriási veszélyt jelent. Egy békés, a globális „játékszabályokat” betartó világban bolygónk általános erőforrásait, például a légkört, csak egy globálisan elismert hatóság szabályozhatja.
Meg lehet ezt csinálni. Megcsináltuk már az ózont károsító anyagokkal és a benzinhez adott ólommal kapcsolatban is. A világ közössége két évtized alatt mindkettő értékét gyakorlatilag nullára csökkentette. Erős, jól működő nemzetközi közösség kell hozzá (hogy egyértelmű legyen, az ENSZ-ről beszélek). És némi globális szolidaritásra is szükség van, azaz annak elismerésére, hogy az eltérő jövedelmi szintű embereknek különbözőek az igényeik. A globális közösség nem állíthatja magáról, hogy megvan benne a szolidaritás, ha arról beszél, hogy az 1. szinten élő egymilliárd embertől meg kellene tagadni az elektromossághoz való hozzáférést, ami szinte semmit sem számít a világ károsanyag-kibocsátása szempontjából. A leggazdagabb országok bocsátják ki messze a legtöbb szén-dioxidot, nekik kellene e téren fejlődést felmutatniuk, ahelyett, hogy az idejüket a nyomásgyakorlásra pazarolják.
Szélsőséges szegénység
Az említett egyéb kockázatok olyan nagy valószínűséggel bíró lehetőségek, amelyek megjósolhatatlan mértékű szenvedést hoznának ránk. A szélsőséges szegénység valójában nem kockázat. Az általa okozott szenvedés jól ismert, és nem csak a jövőben jelenik meg: már ma is valóság. Nyomorúságos szenvedést jelent minden egyes nap, ebben a pillanatban is. A szélsőségesen szegény környezetből indulnak ki az ebolajárványok, mivel nincs egészségügyi szolgálat, amely még a korai stádiumban felismerné a kórt. Gyakran itt kezdődnek a polgárháborúk is, mivel az ennivalóra és munkára vágyó fiatalok, akiknek nincs mit veszíteniük, hajlamosabbak arra, hogy brutális gerillamozgalmakhoz csatlakozzanak. Ördögi kör ez: a szegénység polgárháborúhoz vezet, a polgárháború pedig szegénységhez. Afganisztánban és Közép-Afrikában a polgárháborús konfliktusok miatt minden más fenntarthatósági projektet fel kellett függeszteni. A néhány még megmaradt szélsőségesen szegény területen gyakran terroristák bujkálnak. Amikor pedig orrszarvúk rekednek egy polgárháborús övezetben, sokkal nehezebb megmenteni őket.
A viszonylagos világbéke évtizedek óta tartó időszaka növekvő globális jólétet teremtett. Az emberiség minden eddiginél kisebb hányada azonban még mindig kénytelen szélsőséges szegénységben élni - legalább 800 millió ember. A klímaváltozással ellentétben itt nincs szükség előrejelzésekre és forgatókönyvekre. Tudjuk, hogy jelen pillanatban is 800 millióan szenvednek. A megoldásokat is ismerjük: béke, oktatás, általános alapvető egészségügyi ellátás, elektromosság, tiszta víz, vécék, fogamzásgátlók, és mikrohitelek, hogy a piaci erők dolgozni tudjanak. A szegénység felszámolásához nincs szükség innovációra. Csak meg kell tenni az útnak az utolsó szakaszát, azt, amit mindenhol máshol már megtettünk. Azt is tudjuk, hogy minél gyorsabban cselekszünk, annál kevesebb lesz a probléma. Amíg lesznek olyanok, akik szélsőséges szegénységben élnek, addig lesznek nagy családok is, amelyeknek a száma csak tovább növekszik. A tisztességes élet alapelemeinek biztosítása ezen utolsó egymilliárd ember számára egyértelmű, tényeken alapuló prioritás.
Azoknak lesz a legnehezebb segíteni, akik a gyenge állami ellenőrzés alatt álló, erőszakos és kaotikus fegyveres bandák uralta területeken rekedtek. A szegénységből való kiemelkedéshez először is valamiféle stabilitást nyújtó katonai jelenlétre lesz szükségük. Felfegyverzett rendőrök kellenek, és állami hatalom, amelyik megvédi az ártatlan polgárokat az erőszaktól, hogy a tanárok békében oktathassák a következő nemzedéket.
Még mindig lehetőségista vagyok. A következő nemzedék olyan lesz, mint az utolsó futó egy hosszú váltóban. A szélsőséges szegénység felszámolásáért indított verseny maratoni futás volt, és a startpisztoly 1800-ban dördült el. A következő nemzedéknek egyedülálló lehetősége nyílik a versenyt befejezni: átvenni a stafétabotot, áthaladni a célvonalon, és diadalmasan a magasba emelni a karját. Ezt a projektet be kell fejezni, és ha kész, nagy bulit kell csapni.
Számomra megnyugtató a tudat, hogy bizonyos dolgok mérhetetlenül fontosak. A felsorolt öt kockázat az, amire az energiáinkat összpontosítanunk kell. Ezeket a kockázatokat hideg fejjel és megbízható, független adatokra támaszkodva kell kezelnünk. Ezek a kockázatok globális együttműködést igényelnek, és globálisan kell hozzájuk a forrásokat is biztosítanunk. Apró lépésekben és állandó újraelemzések során kell megközelítenünk őket, nem pedig néhány drasztikus lépésben. Olyan kockázatok ezek, amelyekre minden ügy minden aktivistájának tekintettel kell lennie. Túl nagyok ahhoz, hogy farkast kiáltsunk.
Nem azt mondom, hogy ne aggódjunk. Azt mondom, hogy a megfelelő dolgok miatt aggódjunk. Nem azt mondom, hogy fordítsuk el a tekintetünket a híradásokról, vagy ne törődjünk az aktivisták cselekvésre buzdító szavaival. Azt mondom, hogy ne a zajjal törődjünk, figyeljünk inkább a nagy globális kockázatokra. Nem azt mondom, hogy ne féljünk. Azt mondom, hogy őrizzük meg a higgadtságunkat, és támogassuk az együttműködést, amelynek az említett kockázatok csökkentése a célja. Tartsuk kordában a sürgősség ösztönét! Tartsuk kordában az összes drámai ösztönünket! Legyünk kevésbé stresszesek a túldramatizálásra hajlamos világ képzeletbeli problémái miatt, és figyeljünk jobban oda a valós problémákra, valamint azok megoldására!
A ténytudatosság... annak felismerése, hogy mikor valóban sürgős egy döntés, és annak emlékezetbe idézése, hogy valójában ritkán az.
A sürgősség ösztönének kordában tartásához tegyünk kis lépéseket!
• Óvakodjunk a jövendőmondóktól! Minden jövőre vonatkozó előrejelzés bizonytalan. Óvakodjunk az olyan előrejelzésektől, amelyek ezt eltagadják! Ragaszkodjunk az összes lehetőség megismeréséhez, ne csak a legjobb vagy a legrosszabb forgatókönyvhöz! Kérdezzünk rá, hogy korábban milyen gyakran voltak helyesek a hasonló előrejelzések!
• Vigyázzunk a drasztikus lépésekkel! Kérdezzük meg, milyen mellékhatásokkal számolhatunk! Kérdezzünk rá, hogyan ellenőrizték az elképzelést! A több kisebb lépésben végrehajtott, gyakorlati haszonnal járó fejlődés, amelynek a hatását folyamatosan kiértékelték, kevésbé látványos ugyan, de többnyire hatékonyabb.
TIZENEGYEDIK FEJEZET