„ Azt hiszem, futnunk kellene” - súgta a fülembe a mellettem álló fiatal tanító. Két gondolat cikázott át az agyamon. Az egyik az volt, hogy ha a tanító futásnak ered, sehogyan sem leszek képes kommunikálni az előttem álló felzaklatott tömeggel. Megfogtam hát a karját, és erősen tartottam.

A másik gondolatom az volt, amit Tanzánia bölcs kormányzója tanácsolt nekem: „Ha valaki machetével fenyegeti, soha ne fordítson neki hátat! Álljon mozdulatlanul! Nézzen egyenesen a szemébe, és kérdezze meg, mi a gond!”

1989 volt, és egy isten háta mögötti, rendkívül szegény faluban, Makangában voltam, amely az akkori Zaire - a mai Kongói Demokratikus Köztársaság - Bandundu régiójában feküdt. Egy csoport tagjaként érkeztem. Célunk az volt, hogy kivizsgáljuk a konzónak nevezett, gyógyíthatatlan, bénulásos betegséget, amelynek okát évekkel korábban Mozambikban fedeztem fel.

A kutatási projektet két éven át terveztük, és mindent - az engedélyeket, a sofőröket, a tolmácsokat és a laboratóriumi felszerelést - gondosan előkészítettünk. Elkövettem azonban egy súlyos hibát. Nem magyaráztam el megfelelően a falusiaknak, hogy mit és miért akarok csinálni. Ki akartam kérdezni a falu összes lakóját, és mintákat akartam venni az ételeikből, a vérükből és a vizeletükből. De ott kellett volna lennem a falu főnöke mellett, amikor mindezt elmondja az embereknek.

Azon a délelőttön nyugodtan és módszeresen dolgoztam. Épp a felszerelést készítettem elő a kunyhóban, amikor meghallottam, hogy odakint gyülekezni kezdenek a falusiak. Érzékeltem a nyugtalanságot, de túlságosan lefoglalt a vérmintaelemző készülék működésbe helyezése. Végül aztán sikerült beindítanom a dízelgenerátort, és lefuttattam egy próbát a centrifugával. A gépek elég zajosak voltak, így csak miután mindet kikapcsoltam, hallottam meg a felemelt hangokat. Néhány másodperc alatt változott meg a helyzet. Lehajoltam, és kiléptem az alacsony ajtón. Odabent sötét volt, így amikor a kunyhó előtt kiegyenesedtem, eleinte semmit sem láttam. De aztán felfogtam a látványt: egy 50 fős tömeg állt előttem, zaklatottan és dühösen. Néhányan felém mutogattak. Két férfi felemelte izmos karját, és meglengette felém a hatalmas machetéjét.

Ekkor javasolta a tanító, vagyis a tolmácsom, hogy fussunk. De ahogy körülnéztem, láttam, hogy nincs hová menekülni. Ha a falusiak valóban bántani akarnak, akkor bőven elegen vannak ahhoz, hogy lefogjanak, amíg a machetés társaik szétszabdalnak.

- Azt mondják, hogy maga eladja a vérüket. Becsap minket. Csak a főnöknek ad pénzt, aztán olyasmit csinál a vérünkkel, ami árt nekünk. Azt mondják, nem lophatja el a vérünket.

Ez nagyon rosszul hangzott. Megkértem, hogy tolmácsolja a szavaimat, aztán a tömeghez fordultam.

- Megmagyarázhatom? - kérdeztem. - Ha akarják, most azonnal elmegyek a faluból, de el is magyarázhatom, hogy miért jöttünk.

- Előbb mondja el! - válaszolták a falusiak. (Az ilyen távoli falvakban elég unalmas az élet, úgyhogy valószínűleg azt gondolták: „Hagyjuk előbb beszélni, utána is megölhetjük.") A többiek visszatartották a machetés férfiakat: - Hadd beszéljen!

Ez volt az a beszélgetés, amelyre már korábban sort kellett volna kerítenem. Ha valaki egy faluban akar kutatásokat végezni, csak apró lépésekben szabad haladni, nem szabad kapkodni, és tisztelettudónak kell lenni. Hagyni kell, hogy az emberek feltegyék a kérdéseiket, és meg is kell válaszolni azokat.

Nekiálltam elmagyarázni, hogy egy konzo nevű betegséggel foglalkozunk. Voltak fényképeim Mozambikból és Tanzániából, ahol korábban a konzót tanulmányoztam, és meg is mutattam nekik. A fotók nagyon felkeltették az érdeklődésüket.

- Úgy gondoljuk, hogy a betegség kapcsolatban áll azzal, ahogyan a manióát elkészítik - mondtam.

- Nos, azért szeretnénk elvégezni a kutatást, hogy ellenőrizzük, igazunk van-e. Ha ki tudjuk ezt deríteni, többé talán nem kapják el a betegséget.

A faluban sok volt a konzós gyerek. Már az érkezésünkkor észrevettük őket, mert lemaradtak a társaiktól, akik elbűvölő kíváncsisággal szaladgáltak a dzsipünk mellett. Itt, a tömegben is megláttam néhány gyermeket, akik a betegségre jellemző, görcsös módon jártak.

Az emberek morogni kezdtek. Aztán az egyik machetés férfi, a veszélyesebbnek tűnő, akinek véreres szemei voltak, és egy nagy sebhely a karján, ismét ordítani kezdett.

Ekkor kilépett a tömegből egy mezítlábas, talán 50 éves asszony. Elindult felém, majd megfordult, széttárta a karját, és fennhangon így szólt: - Hát nem halljátok, milyen észszerű, amit mond? Fogjátok már be a szátokat! Igaza lehet. Szükség van a vérvizsgálatra; Vagy nem emlékeztek mindazokra, akik a kanyaróba haltak bele? Olyan sok gyermekünk halt meg! Aztán jöttek, és emlékezzetek csak vissza, beoltották a gyerekeinket. Azóta egy gyerek sem hal meg abban a betegségben. Világos?

A tömeg nem enyhült meg, és visszakiabáltak: - Igen, a kanyaróoltás az jó volt. De most azért jöttek, hogy a vérünket vegyék.

- Mit gondoltok, hogyan fedezték fel a kanyaróoltást? Azt hiszitek, az ő országaikban a fákon terem? Azt hiszitek, hogy a földből húzták ki? Nem, nem ez történt. Azt tették, amit ez a doktor úgy hív - ekkor rám pillantott -, hogy KU-TA-TÁS. - Ahogy megismételte a szót, amit a tolmács használt a kutatásra, megfordult, és rám mutatott. - Így jönnek rá, hogyan gyógyítsák a betegségeket. Hát nem értitek?

Ott voltunk Bandundu legeldugottabb szegletében, és egyszer csak előlépett ez a nő, mintha a tudományos akadémia főtitkára lett volna, és védelmébe vette a tudományos kutatást.

- Az egyik unokámat egy életre megnyomorította ez a konzo. Az orvos azt mondja, ő sem tudja meggyógyítani. De ha engedjük, hogy megvizsgáljon minket, akkor talán talál módot a megállítására, ahogyan a kanyarót is megállították, és akkor nem kell többet végignéznünk, hogyan nyomorodnak meg a gyermekeink és az unokáink. Nekem ez észszerűnek tűnik. Nekünk, Makanga népének szükségünk van erre a „kutatásra"! - Lenyűgöző drámai tehetsége volt, de nem arra használta, hogy eltorzítsa a tényeket. Arra használta, hogy elmagyarázza a tényeket. Határozottan - úgy, ahogyan számos magabiztos afrikai nőt láttam már az afrikai falvakban viselkedni - feltűrte a ruhája bal ujját. Aztán hátat fordított a tömegnek, a másik kezével a könyökhajlatára mutatott, és azt mondta: - Tessék, doktor! Vegyen vért tőlem!

A machetés férfiak leeresztették a karjukat, és távolabb húzódtak. Öten vagy hatan morgolódva elballagtak. Mindenki más viszont felsorakozott a nő mögött, hogy vért adjon. A kiabálást halk szavak váltották fel, az arcokon pedig a harag helyett immár kíváncsi mosoly ült.

Mindig is végtelenül hálás voltam e bátor nő felismeréséért. Most, hogy a tudatlanság elleni harc hosszú évei után sikerült meghatároznom, mi a tény-tudatosság, lenyűgözve látom, milyen pontosan ráillett a kifejezés az akkori viselkedésére. Úgy tűnt, mintha felismerte volna, hogyan kerítette a hatalmába a tömeget a túldramatizálásra való hajlam, és segített nekik úrrá lenni ezen az észérveivel. A félelem ösztönét a hegyes tűk, a vér és a betegség váltották ki. Az általánosítás ösztöne miatt engem fosztogató európaiként skatulyáztak be. A hibáztatás ösztöne miatt a falusiak felkeltek a gonosz doktor ellen, aki el akarta lopni a vérüket. A sürgősség ösztöne miatt pedig túlságosan gyorsan döntöttek.

És mégis, a nő e nyomás ellenére is kiállt oda, és felemelte a szavát. Ennek semmi köze nem volt az iskolázottságához. Bizonyára soha nem hagyta még el Bandundut, és biztos vagyok benne, hogy írástudatlan volt. Semmi kétségem sincs afelől, hogy soha nem tanult statisztikát, és egy percet sem töltött a világra vonatkozó tények tanulmányozásával. De volt bátorsága. Képes volt kritikusan gondolkodni, pengeéles logikával rendelkezett, és tökéletes szónoklatot tartott egy rendkívül feszült pillanatban. A ténytudatossága mentette meg az életemet. És ha az a nő ténytudatos tudott lenni olyan körülmények között, akkor a magasan iskolázott és művelt olvasó, aki épp most olvasta ki ezt a könyvet, szintén képes rá.

Ténytudatosság a gyakorlatban

Hogyan használhatjuk fel a ténytudatosságot a mindennapokban: az oktatásban, az üzleti világban, az újságírásban, a szervezeti életben, a közösségben és egyénként?

Svédországban nincsenek tűzhányók, mégis vannak olyan geológusaink, akik közpénzből kapnak azért fizetést, hogy a tűzhányókat tanulmányozzák. Még az egyszerű iskolás gyerekek is tanulnak a tűzhányókról. Az itt, az északi féltekén dolgozó csillagászok sok mindent tudnak olyan csillagokról is, amelyek csak a déli féltekéről láthatóak. Az iskolában a gyerekek is tanulnak ezekről a csillagokról. Hogy miért? Mert a világ részét alkotják.

De akkor miért nem tanulnak az orvosaink az összes szint betegségeiről? Miért nem tanítjuk meg az iskoláinkban és a vállalati továbbképzéseinken a változó világunkkal kapcsolatos legfrissebb alapismereteket?

Gyermekeinknek meg kellene tanítanunk az élet naprakész, alapvető, tényeken alapuló keretrendszerét - milyen az élet a négy szinten és a négy égtájon -, s gyakoroltatni kellene velük a ténytudatosság ökölszabályait, azaz az egyes fejezetek végén pontokba szedett tudnivalókat. Ez lehetővé tenné a számukra, hogy a világ különböző részeiről érkező híreket megfelelő kontextusba helyezzék, és észrevegyék, amikor a média, az aktivisták vagy az ügynökök túldramatizált történeteikkel a drámai ösztöneiket igyekeznek működésbe hozni. Ezek a készségek szerves részei annak a kritikus gondolkodásnak, amelyet már számos iskolában tanítanak. Nagyon sok tudatlanságtól kímélhetnék meg a következő nemzedéket.

• Meg kellene tanítanunk a gyermekeinknek, hogy valamennyi jövedelmi és egészségügyi szinten vannak országok, és hogy a legtöbbjük középtájon helyezkedik el.

• Meg kellene tanítanunk nekik a saját országuk szociális-gazdasági helyzetét a világ többi részéhez képest, és azt, hogy ez miként változik.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogyan haladt felfelé a saját országuk a jövedelmi szinteken, amíg eljutott a mostani helyzetéig, és hogyan használható fel ez a tudás annak megértésére, milyen is az élet ma más országokban.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogy az emberek felfelé haladnak a jövedelmi szinteken, és hogy a legtöbb dologban javul az életük.

• Meg kellene tanítanunk nekik, milyen is volt régen valójában az élet, nehogy tévesen azt gondolják, hogy semmi haladás nem történt.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogyan tarthatnak az elméjükben egyszerre két gondolatot: azt, hogy a világban rossz dolgok történnek, és azt, hogy ettől még sok minden javul.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogy a kulturális és vallási sztereotípiáknak nincs semmi hasznuk a világ megértése szempontjából.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogyan fogyasszák a híreket, és hogyan vegyék észre a drámai elemeket anélkül, hogy ők maguk stresszessé vagy reményvesztetté válnának.

• Meg kellene tanítanunk nekik, mik a leggyakoribb módszerek, ha be akarják csapni őket a számokkal.

• Meg kellene tanítanunk nekik, hogy a világ továbbra is változni fog, s hogy egész életükben rendszeresen frissíteniük kell majd a tudásukat és a világképüket.

De ami mind közül a legfontosabb: meg kellene tanítanunk a gyermekeinket az alázatra és a kíváncsiságra.

Az alázat ebben az esetben azt jelenti, hogy tisztában vagyunk vele, menynyire megnehezíthetik az ösztöneink a tények helyes értelmezését. Azt jelenti, hogy reálisan mérjük fel saját tudásunk mértékét. Azt jelenti, hogy könnyedén ki tudjuk mondani: „Nem tudom." És azt jelenti, hogy ha van már egy kialakult véleményünk valamiről, az új tények felfedezésekor készek vagyunk megváltoztatni azt. Nagyon megnyugtató alázatosnak lenni. Ha az olvasó alázatos, már nem érzi magát nyomás alatt, hogy legyen mindenről véleménye, és azt sem, hogy folyamatosan készen kell állnia, hogy megvédje a nézeteit.

A kíváncsiság pedig azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk az új információkra, és aktívan törekszünk azok megszerzésére. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a világképünkbe nem illeszkedő tényeket, s megpróbáljuk megérteni, mit is jelentenek. Azt jelenti, hogy megengedőek vagyunk magunkkal szemben: a hibáinktól nem jövünk zavarba, inkább kíváncsivá válunk. „Hogyan tévedhettem ekkorát ezzel a ténnyel kapcsolatban? Mit tanulhatok a hibából? Azok az emberek nem ostobák, akkor miért ezt a megoldást alkalmazzák?" Roppant izgalmas kíváncsinak lenni, mert a kíváncsiság azt jelenti, hogy mindig felfedezünk valami érdekeset.

A világ egyre csak változni fog, és a tudatlan felnőttek problémáját nem orvosolja a következő nemzedék tanítása. Amit az iskolában a világról megtanulunk, az iskola elvégzése után 10-20 évvel elavulttá válik. Módszereket kell tehát találnunk, hogy a felnőttek tudását naprakésszé tegyük. Az autógyártásban visszahívják az autókat, ha hibát fedeznek fel a működésükben. Kapunk egy levelet a gyártótól a következővel: „Szeretnénk visszahívni a járművét, hogy kicseréljük a fékeket." Amikor a világ tényei, amiket még az iskolában és az egyetemen tanultunk, idejétmúlttá válnak, nekünk sem ártana kapnunk egy levelet: „Sajnos amit önnek tanítottunk, már nem igaz. Kérjük, küldje vissza az agyát ingyenes frissítésre!" Vagy talán a munkáltatónknak kellene foglalkozni a problémánkkal: „Kérjük, tanulmányozza át ezt az anyagot, majd töltse ki a tesztet, hogy többé ne kerüljön kínos helyzetbe a Világgazdasági Fórumon vagy más hasonló helyeken!"

Szombrérók helyett használjuk a Dollar Streetet!

A gyerekek már az óvodában elkezdenek más országokról és vallásokról tanulni. Aranyos kis térképeken az adott terület népviseletében pompázó figurák hivatottak megismertetni őket más kultúrákkal, és tiszteletet ébreszteni irántuk. A szándék jó, de az efféle szemléltetés óriási különbségek illúzióját kelti. Úgy tűnhet, mintha más országok lakói leragadtak volna valamilyen régi és egzotikus életmódnál. Igaz persze, hogy akadnak mexikóiak, akik néha szombrérót viselnek, de manapság ezek a nagy fejfedők gyakrabban láthatóak a turistákon.

A gyerekeknek inkább a Dollar Streetet mutassuk meg, hogy lássák, miként élnek a hétköznapi emberek! Ha az olvasó tanító, küldje az osztályát utazásra a dollarstreet.org oldalon, és kérje meg a gyerekeket, hogy találjanak hasonlóságokat és különbségeket az országok között!

Az önéletrajzban elég egyetlen elütés, hogy ne kapjuk meg az állást. De ha egymilliárd embert a rossz földrészen helyezünk el, attól még simán alkalmazhatnak bennünket. Akár még elő is léptethetnek.

A nagy multinacionális vállalatoknál és pénzintézeteknél dolgozó nyugatiak többsége még ma is egy mélyen gyökerező, elavult és torz világképnek megfelelően tevékenykedik. A globális gondolkodás azonban egyre inkább kulcsfontosságúvá és lehetségessé válik. A legtöbben már a bolygó legkülönbözőbb részein élő fogyasztókkal, termelőkkel, szolgáltatókkal, munkatársakkal vagy ügyfelekkel dolgozunk. Néhány évtizede, amikor talán még kevésbé volt fontos, hogy ismerjük a világot, szinte egyáltalán nem álltak rendelkezésre megbízható és hozzáférhető globális statisztikák. De ahogy változott a világ, az igény a vele kapcsolatos információkra szintén megváltozott. Ma már szinte minden témával kapcsolatban könnyen elérhetőek a megbízható adatok. Ez egészen új dolog. Az óriás tévképzetek elleni harcomban az első társam még egy fénymásoló volt - ma már az adatok ingyen is megtalálhatóak az interneten. A cégvezetők és a munkavállalók számára soha nem volt könnyebb vagy fontosabb, hogy a munkaerő-felvétel, a termelés, a marketing és a befektetések terén egy tényalapú világkép szerint tevékenykedjenek.

Az adatok használata a globalizált piacok megértéséhez mára a kultúra része lett. Ám ha az emberek világképe rendszertelen, az adatmorzsák éppolyan félrevezetőek lehetnek, mint a téves vagy hiányzó adatok. Amíg egy nap ténylegesen le nem ellenőrzik a globális tudását, mindenki azt feltételezi magáról, hogy helyesen tudja a dolgokat.

Ha az olvasó egy nagy európai vagy amerikai vállalatot vezet, az alkalmazottaival együtt meg kell értenie, hogy az értékesítés és a marketing terén a világpiac jövőbeli növekedésére elsősorban Afrikában és Ázsiában lehet számítani, nem pedig odahaza.

A munkaerő-felvételnél szintén meg kell érteni: az, hogy egy cég európai vagy amerikai, többé már nem jelent előnyt a nemzetközi munkatársak szemében. A Google és a Microsoft globális vállalkozásokká váltak, és az „amerikaiságukat" szinte teljesen láthatatlanná tették. Ázsiai és afrikai alkalmazottaik valóban egy globális vállalat részei akarnak lenni - és azok is. Vezérigazgatóik - Sundar Pichai a Google, illetve Satya Nadella a Microsoft esetében - Indiában nevelkedtek és tanultak.

Az európai vállalatoknál tartott előadásaim során mindig azt javaslom, hogy vegyenek vissza a márka európaiságának hangsúlyozásából („tüntessék el a logóból az Alpokat"), és helyezzék máshová a központjukat - de az európai alkalmazottak persze maradhatnak.

A termelés terén pedig azt kell megérteni, hogy a globalizáció nem ért véget. A nyugati vállalatok évtizedekkel ezelőtt rájöttek, hogy az ipari termelést jobb kiszervezni a 2. szintű országok úgynevezett feltörekvő piacaira, ahol a termékeket azonos minőségben, de kevesebb mint fele áron lehet előállítani. A globalizáció azonban egy folyamat, nem pedig egyszeri esemény. A textilipar, amely Európából néhány évtizede a 2. szintet akkor elérő Bangladesbe és Kambodzsába települt át, nagy valószínűséggel tovább fog települni, ahogy Banglades és Kambodzsa gazdagabbá válva megközelíti a 3. szintet. Ezeknek az országoknak igyekezniük kell sokrétűbbé tenni az ipari és egyéb tevékenységeiket, máskülönben súlyos következményekkel kell számolniuk, amikor a textilipari munkahelyeket átviszik az afrikai országokba.

A befektetések tekintetében meg kell szabadulni az Afrikával kapcsolatos, a gyarmati múlt formálta (és a mai média által fenntartott) naiv elképzelésektől, és meg kell érteni, hogy a legjobb befektetési lehetőségek egy része ma már Ghánában, Nigériában és Kenyában található.

Azt hiszem, nem kell már sokat várni arra, hogy az üzleti vállalkozások számára fontosabbá váljanak a ténybeli tévedések a helyesírási hibáknál, és törekedjenek rá, hogy a munkavállalóik és ügyfeleik rendszeresen frissítsék a világképüket.

Az újságírók, az aktivisták és a politikusok is emberek. Nem hazudnak nekünk. Ők maguk is egy túldramatizált világképtől szenvednek. Mindenki máshoz hasonlóan nekik is rendszeresen ellenőrizniük és frissíteniük kellene a világképüket, és ténytudatos gondolkodásmódot kellene kialakítaniuk.

Az újságírók további lépéseket is tehetnek azért, hogy kevésbé torz világképet közvetítsenek felénk. Ha a számokat történelmi kontextusban mutatják be, az segít felismerni azok helyes arányait. Egyes újságírók, akik ráébredtek a negatív hírek torzító hatására, új normákat körvonalaznak a konstruktívabb híradásokhoz azzal a céllal, hogy megváltoztassák a „rossz hírek szokását" és az újságírást is tartalmasabbá tegyék. Jelen pillanatban nehéz még megmondani, milyen hatása lesz a kezdeményezéseiknek.

Végső soron azonban nem az újságírók feladata - az aktivistáknak és a politikusoknak pedig nem célja -, hogy a világot a maga valójában tárják elénk. Mindig is versengeniük kell majd, hogy izgalmas történetekkel és drámai narratívákkal ragadják meg a figyelmünket. Mindig a szokatlanra fognak összpontosítani, és nem a mindennaposra, és az új vagy átmeneti dolgokat fogják előnyben részesíteni a lassan változókkal szemben.

Még a legszínvonalasabb sajtótermékeknél sem látom azt, hogy semleges, nem túldramatizált, hiteles képet adnának a világról, valahogy úgy, ahogyan a statisztikai hivatalok teszik. Lehet, hogy az helyes lenne, csak túlságosan unalmas. Nem érdemes azt várnunk, hogy a média jelentősebb mértékben elmozdul ebbe az irányba. Inkább nekünk, fogyasztóknak kell megtanulnunk, hogyan értelmezzük a híreket tény tudatosabban, és nekünk kell ráébrednünk, hogy a hírek nem igazán tesznek hozzá a világ megértéséhez.

A világ összes országának egészségügyi miniszterei évente egyszer összeülnek a WHO közgyűlésén. Egészségügyi rendszereket terveznek, összehasonlítják a különböző országokban elért eredményeket, aztán kávéznak egyet. Egyik alkalommal Mexikó egészségügyi minisztere a kávészünet alatt azt súgta a fülembe: „Nagyon foglalkoztatnak Mexikó átlagos értékei. Évente egyszer, a mai napon. A többi 364 napon viszont csak a Mexikón belüli különbségekkel foglalkozom.”

Ebben a könyvben feltártam, hogy milyen tudatlanság uralkodik a globális tényekre vonatkozóan. Viszont úgy gondolom, országos szinten is lenniük kell olyan tényeknek, amelyeket következetesen figyelmen kívül hagynak, sőt ugyanez igaz lehet minden közösségre és minden szervezetre is.

Mindeddig csak néhány helyi vonatkozású ténykérdést tettünk fel, de a jelek szerint az eredmények nagyon hasonlóak ahhoz, amelyeket a szélesebb körben tesztelt globális tényekkel kapcsolatosan kaptunk. Svédországban például ezt kérdeztük:

A helyes válasz 20 százalék - tehát nem lesz változás. A svédeknek mindössze a 10 százaléka válaszolta ezt. Ez rettenetes tudatlanság egy olyan alapvető ténnyel kapcsolatban, amely pedig kulcsfontosságú adat a következő tíz év országos terveiről folyó vitákhoz. A tudatlanság oka, azt hiszem, az, hogy az emberek az elmúlt 20 évben, amikor ez az arány valóban nőtt, nagyon sokat hallottak a lakosság elöregedéséről, és feltételezték, hogy a trend egyenes vonalként folytatódni fog.

Rengeteg helyi, illetve bizonyos témákra vonatkozó ténykérdés akad még, amelyeket nagyon szeretnénk feltenni. Az olvasó városának lakói tisztában vannak azokkal az alapvető arányokkal és trendekkel, amelyek a lakóhelyük jövőjét formálják? Nem tudjuk, mert nem ellenőriztük, de az a legvalószínűbb, hogy nem.

És mi a helyzet a szakterületével? Ha mondjuk Skandinávia környezetének tengeri élővilágával foglalkozik, ismerik a kollégái a Balti-tengerrel kapcsolatos alapvető tényeket? Ha a munkája az erdészettel kapcsolatos, tudják vajon a kollégái, hogy az erdőtüzek gyakoribbá vagy inkább ritkábbá váltak-e? Tudják vajon, hogy a legutóbbi tüzek több vagy kevesebb kárt okoztak-e, mint a múltbeliek?

Úgy véljük, a ténykérdések segítségével végtelenül sok hasonló tudatlanság tárható fel. Pontosan ezért javasoljuk, hogy legyen ez az első lépés. Az általunk leírt módszerekkel az olvasó saját szervezetén belül is vadászhat a tudatlanságra. Kezdje egyszerűen azzal, hogy megvizsgálja a szervezetre vonatkozó legfontosabb tényeket, és ellenőrzi, hányan vannak tisztában azokkal!

Ettől persze kicsit idegessé válhat. Hiheti azt, hogy a munkatársai és a barátai megsértődnek, ha elkezdi tesztelni a tudásukat, gondolhatja, hogy rossz néven fogják venni, ha rávilágít a tévedéseikre. Tapasztalataim szerint ennek az ellenkezője igaz. Az embereknek kifejezetten tetszik a dolog. A legtöbben inspirálónak tartják, hogy felfedezhetik, milyen is a világ valójában. A legtöbben alig várják, hogy tanulhassanak. Ha a tudásunkat kellő alázattal tesztelik, annak eredménye a túláradó kíváncsiság lesz, és új felismerések valóságos tárháza nyílik meg előttünk.

Zárszó

A tudatlanság elleni harc és a tényalapú világkép népszerűsítése olykor ugyan frusztráló, de összességében inspiráló és élvezetes módja volt az életem eltöltésének. Nagyon hasznosnak találtam a világ tényleges helyzetének megismerését. Nagyon élvezetesnek találtam, hogy megpróbálhattam ezt a tudást másoknak is átadni. És rendkívül izgalmasnak találtam, hogy végre elkezdhettem megérteni, miért volt olyan átkozottul nehéz terjeszteni ezt a tudást és megváltoztatni az emberek világképét.

Lehetséges, hogy egy nap mindenki tényalapú világképpel rendelkezik majd? A nagy változásokat mindig nehéz elképzelni. De szerintem egyértelműen lehetséges, és hiszem, hogy be is fog következni, méghozzá két egyszerű okból. Először is, a tényalapú világkép sokkal hasznosabb az életben való eligazodáshoz, mint ahogy egy pontos GPS is a hasznunkra van, ha el akarunk igazodni egy városban. Másodszor - és valószínűleg ez a fontosabb -, a tényalapú világkép barátságosabb. Egyszerűen kevesebb stressz és reménytelenség jár a nyomában, mint a túldramatizált világképnek, amely negatív és rémisztő.

Ha a világképünk a tényeken alapul, akkor képesek vagyunk arra, hogy észrevegyük, a világ nem is olyan rossz hely, mint amilyennek tűnik - és képesek vagyunk észrevenni azt is, hogy mit kell tegyünk, hogy még jobb hellyé váljon.

TÉNYTUDATOSSÁG A GYAKORLATBAN

Hogyan mentette meg az életemet a ténytudatosság?

Ténytudatosság a gyakorlatban

Zárszó

A TÉNYTUDATOSSÁG ÖKÖLSZABÁLYAI