Hans és mi ketten 2015 szeptemberében döntöttük el, hogy könyvet írunk. 2016. február 5-én Hansnál gyógyíthatatlan hasnyálmirigyrákot állapítottak meg. A kilátásai rosszak voltak. Két-három hónapot ígértek neki, vagy - ha a tüneti kezelés igazán sikeres - legfeljebb egy évet.
A kezdeti, szörnyű sokk után Hans átgondolta a helyzetet. Az élet egy darabig még normálisan folytatódhat. Élvezheti a feleségével, Agnetával, valamint a családjával és a barátaival töltött időt. De az egészsége kiszámíthatatlan lesz. Ezért aztán egy héten belül lemondta a következő évre tervezett 67 előadását éppúgy, mint a naptárában szereplő tévés és rádiós interjúkat és filmes munkákat is. Végtelenül elszomorította, hogy így kell tennie, de tudta, hogy nincs más választása. Szakmai életének ezt a gyökeres megváltozását csak egy dolog tette elviselhetővé: a könyv. A diagnózist követően a szomorúsághoz öröm vegyült: a könyv, ami kezdetben pluszteher volt a többi teendő mellett, Hans intellektuális inspirációjává és örömforrásává vált.
Nagyon sok mindent akart elmondani. A következő néhány hónapban nagy lelkesedésünktől hajtva mi hárman egy igen terjedelmes könyvhöz elegendő anyagot szedtünk össze: volt benne szó Hans életéről, a közös munkánkról és a legfrissebb ötleteinkről is. Hans az utolsó pillanatáig szenvedélyesen kíváncsi maradt a világgal kapcsolatban.
Megállapodtunk abban, hogy nagyjából milyen legyen a könyv, aztán nekiláttunk megírni. Sok éven át dolgoztunk együtt nehéz projekteken, és hozzászoktunk már, hogy állandóan vitatkozunk azon, hogyan lehet a legjobban elmagyarázni egy adott tényt vagy fogalmat. Gyorsan rá kellett azonban ébrednünk, hogy azokban az években, amikor valamennyien jól voltunk, valójában nagyon könnyen ment az együttműködés. Most azonban, hogy Hans beteg lett, hihetetlenül nehéz volt fenntartani a megszokott kiélezett és harcias munkamódszerünket. Kis híján kudarcot vallottunk.
2017. február 2-án este Hans állapota hirtelen rosszabbra fordult. Mentőt kellett hívni, de ő még a kórházba is vitte magával néhány fejezet legfrissebb változatának kinyomtatott oldalait, amelyek tele voltak a jegyzeteivel. Négy nappal később, február 7-én, kedden hajnalban elhunyt. Azokban az utolsó napokban is megnyugvást talált a szövegben, a kórházi ágyban fekve vitatta meg a tartalmukat Olával, és még egy e-mailt is diktált a kiadónak, amelyben azt mondta, végre sikerült „pontosan olyanná alakítanunk a könyvet, amilyenné tenni akartuk". „A közös munkánk - írta Hans - végre élvezhető szöveggé válik, amely segít majd a globális közönségnek megérteni a világot."
Hans halálának bejelentését követően a világ minden részéről valóságos lavinája zúdult ránk a barátok, kollégák és csodálok részvétnyilvánításainak. Az internet tele volt Hans méltatásával. A családunk a barátok segítségével a Karolinska Intézetbe szervezte meg a gyászszertartást, a temetést pedig az Uppsalai Kastélyba. A két esemény együttesen remekül illett az általunk ismert Hanshoz: bátor, újító szellemű és komoly gondolkodású ember volt, aki azonban mindig remélte, hogy a sarkon túl ott egy cirkusz; nagyszerű barát és kolléga volt, a család szeretett tagja. A cirkusz most sem hiányozhatott. A színpadon természetesen megjelent egy kardnyelő (Hans barátja, akinek a röntgenfelvétele a könyv elején látható), a fiunk, Ted pedig a saját trükkjét mutatta be egy sisakkal és egy jéglabdaütővel. (A jéglabda emlékeztet kicsit a jégkorongra, de barátságosabb annál.) A szertartást Frank Sinatra „My Way" című számával fejeztük be. Nemcsak azért, mert Hans mindig a saját útját járta, hanem egy néhány évvel korábbi szerencsés véletlen miatt is. Hans nem volt nagy zenerajongó, mindig azt mondta, hogy botfüle van, de a legkisebb fiunk, Magnus egy ízben mégis meghallotta, amint énekel. Hans a zsebében levő telefonjáról véletlenül felhívta Magnust, aki azonban nem vette fel, így a rendszer átkapcsolt a hangpostára, és egy négyperces üzenetet rögzített. Hans hallható rajta, ahogy autóvezetés közben önfeledten és átéléssel énekli Frank Sinatra dacos dalát. Ez annyira rá vallott! Az olvasó is láthatta a globális kockázatokról összeállított listáját, ami mégsem vette el a kedvét attól, hogy a munkába menet énekeljen. Egyszerre volt meg benne az aggodalom és az életöröm.
Tizennyolc évig dolgoztunk együtt Hansszal. Mi írtuk a szövegeit, rendeztük a TED-előadásait, és órákig (vagy olykor hónapokig) vitatkoztunk vele azok minden részletéről. Minden sztoriját sokszor hallottuk, és sokféle formában rögzítettük is.
Hans életének utolsó hónapjaiban fájdalmas volt a könyvön dolgozni, a halála utáni hónapokban viszont furcsamód vigasztaló. Miközben befejeztük ezt a drága feladatot, Hans hangja mindig ott csengett a fülünkben, és gyakran éreztük úgy, hogy nem ment el, mellettünk van a szobában. Úgy tűnt, a könyv befejezése a legjobb módja annak, hogy magunk mellett tartsuk, és tisztelegjünk az emléke előtt.
Hans nagy örömét lelte volna e könyv népszerűsítésében, és nagyszerűen csinálta volna, de a diagnózis pillanatától kezdve tudta, hogy nem lesz rá lehetősége. Így aztán ránk marad, hogy folytassuk ezt a küldetést - az ő küldetését, amely a miénk is. Hans álma a tényalapú világképről bennünk él tovább, és reméljük, hogy most már az olvasóban is.
Anna Rosling Rönnlund és Ola Rosling Stockholm, 2017