Nagyon szeretem a cirkuszt. Szeretem figyelni, ahogy a zsonglőr sivító láncfűrészeket dobál a levegőbe, vagy ahogy a kötéltáncos egymás után tíz szaltót ugrik. Szeretem a látványt, és szeretem azt az ámulatot és örömöt is, amit a látszólag lehetetlen dolgok szemtanújaként átélek.

Gyerekkoromban cirkuszi artista szerettem volna lenni. A szüleim álma viszont az volt, hogy olyan színvonalas oktatásban részesüljek, amelyben nekik nem lehetett részük. Így kerültem az orvosi egyetemre.

Egyik délután, az egyébként száraz előadás közben, ami a torok működéséről szólt, a professzor a következőt mondta: „Ha valami elakad, a járat az állcsont előrenyomásával kiegyenesíthető". Szavait szemléltetve mutatott is egy röntgenképet egy, a mutatványát előadó kardnyelőről.

Hirtelen megvilágosodtam. Az álmomat nem kell még leírnom! Néhány héttel korábban a reflexekről tanulva kiderült, hogy az összes csoporttársam közül én tudom a legmélyebben ledugni az ujjaimat a torkomba öklendezés nélkül. Akkor nem voltam erre különösebben büszke, nem is gondoltam volna, hogy ez fontos képesség lehet. De most hirtelen megértettem, miért is jó ez nekem, így a gyermekkori álmom egy pillanat alatt újjáéledt. Elhatároztam, hogy kardnyelő leszek.

Az első próbálkozásaim nem voltak valami biztatóak. Nem volt kardom, így helyette horgászbotot használtam, ám akárhányszor is álltam a fürdőszobatükör elé, a bot egyszer sem akart úgy két és fél centiméternél mélyebbre lemenni, aztán elakadt. Végül aztán lemondtam az álmomról - másodszor is.

Három évvel később, immár rezidensként egy rendelőben dolgoztam. Az egyik első páciensem egy idős férfi volt, aki makacs köhögésre panaszkodott. Mindig megkérdeztem a pácienseimtől, miből élnek, hátha lényeges az információ. A férfi azt felelte, hogy kardnyelő volt. A meglepetésem csak tovább fokozódott, amikor kiderült, hogy róla készült az a bizonyos röntgenfelvétel! És ez még nem minden: amikor részletesen beszámoltam neki a próbálkozásaimról a horgászbottal, így felelt: „Ifjú doktor úr, hát nem tudja, hogy a torok lapos? Csak lapos dolgokat lehet belecsúsztatni. Ezért használunk kardot."

Aznap este, munka után fogtam egy egyenes, lapos nyelű merőkanalat, és újra elkezdtem gyakorolni. Hamarosan már az egész nyelet le tudtam csúsztatni a torkomon. Izgatott voltam, de hogy merőkanálnyél-nyelő legyek...! Másnap feladtam egy hirdetést a helyi lapban, és hamarosan meg is szereztem azt, amire szükségem volt: egy 1809-es svéd katonai szuronyt. Ahogy lecsúsztattam a torkomon, egyrészt büszkeséget éreztem, másrészt elégedettséget, hogy milyen remek módszert találtam a régi fegyverek újrahasznosítására.

A kardnyelés mindig is annak szemléltetésére szolgált, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok igenis megvalósíthatóak, és ezáltal arra ösztönözte az embereket, hogy próbáljanak a nyilvánvalónál messzebbre látni. Az ősi indiai mutatványt néha a globális fejlődésről szóló előadásaim végén bemutatom. Felállok egy asztalra, s letépem magamról a nagyon is professzoros kockás inget, láthatóvá téve az alatta viselt fekete atlétatrikót, a flitterekből ráhímzett aranyszínű villámmal. Teljes csendet kérek, és feszült dobpergés közepette ledugom a torkomon a szuronyomat. Aztán széttárom a karomat, a közönség pedig tombol.

Teszteljük magunkat!

Ez a könyv a világról szól, és arról, hogyan érthetjük meg azt. De akkor miért hoztam fel a cirkuszt rögtön a legelején? És mi a csudáért fejezekbe előadásokat egy flitteres trikóban magamat mutogatva? Mindjárt elmagyarázom, de előbb szeretném, ha az olvasó próbára tenné a világgal kapcsolatos tudását. Fogjon papírt és ceruzát, és válaszolja meg az alábbi 13, tényekre vonatozó kérdést!

1. A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát?

3. Az elmúlt 20 évben a világ lakossága szélsőséges szegénységben élő részének az aránya...

5. A világon ma kétmilliárd 0 és 15 év közötti korú gyermek él. Az ENSZ számításai szerint hány gyermek lesz 2100-ban?

6. Az ENSZ előrejelzése szerint 2100-ra a világ lakossága újabb 4 milliárddal nő. Mi ennek a fő oka?

7. Hogyan változott az elmúlt száz évben a természeti csapások miatti halálozások száma?

8. A világon ma mintegy 7 milliárd ember él. Melyik térkép szemlélteti a legjobban, hol élnek? (minden alak egymilliárd főnek felel meg)

9. A világon ma élő egyéves gyermekeknek mekkora hányada kapott védőoltást valamilyen betegség ellen?

10. A világon élő 30 éves férfiak átlagosan 10 évet járnak iskolába. Hány évet jártak iskolába az azonos korú nők?

11. 1996-ban a tigris, az óriáspanda és a keskenyszájú orrszarvú is veszélyeztetettnek számított. A három faj közül hány vált még súlyosabban veszélyeztetetté azóta?

12. A világ lakóinak mekkora hányada fér hozzá valamilyen mértékben elektromossághoz?

13. A globális klímaszakértők szerint az átlaghőmérséklet a következő 100 évben...

1: C, 2: B, 3: C, 4: C, 5: C, 6: B, 7: C, 8: A, 9: C, 10: A, 11: C, 12: C, 13: A Adjon magának minden helyes válaszért egy pontot, és írja le a papírra a pontszámát!

Tudósok, csimpánzok és az olvasó

Nos, hogy sikerült? Sokat eltévesztett? Úgy érezte, sok helyen csak találgatott? Ha igen, hadd mondjak egy-két dolgot, ami megnyugtathatja!

Először is, mire e könyv végére ér, már sokkal jobb eredményei lesznek. Nem azért, mert rákényszerítem, hogy magoljon be egy csomó globális statisztikát. (A globális egészségügy professzora vagyok, de nem vagyok őrült.) Azért fog az olvasó jobban teljesíteni, mert addigra megosztok vele egy sor egyszerű gondolkozási módszert. Ezek pedig segíteni fogják abban, hogy a világ működésével kapcsolatban az összképet nézze, anélkül, hogy túlzottan elmerülne a részletekben.

Másodszor: ha rossz eredményt ért el a teszten, nagyon is jó társaságba került. Az elmúlt évtizedekben a fentiekhez hasonló ténykérdések százait tettem fel a szegénységről és gazdagságról, népességnövekedésről, születésekről és halálozásokról, oktatásról, egészségről, nemekről, erőszakról, energiáról, környezetről és ezek alapvető globális jellemzőiről, valamint trendjeiről több ezer embernek szerte a világban. A tesztek nem bonyolultak, becsapós kérdések sincsenek bennük. Nagyon ügyelek rá, hogy csak alaposan dokumentált, nem vitatott tényekre kérdezzek rá. Mégis, a legtöbben igen rossz eredménnyel zárnak.

A harmadik kérdés például a globális szegénység trendjével kapcsolatos. Az elmúlt húsz évben a világ szélsőséges szegénységben élő lakóinak aránya a felére csökkent. Ez egészen forradalmi dolog! Szerintem a legfontosabb, ami életem során a világban történt. Emellett elég alapvető tény is, amit érdemes tudni. Az emberek mégsem tudják. Átlagosan csak a válaszadók 7 százaléka -kevesebb mint tízből egy ember - találja el.

A 3. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya

Az elmúlt 20 évben a világ lakossága szélsőséges szegénységben élő részének az aránya...? (Helyes válasz: majdnem a felére csökkent)

(Igen, tudom, a svéd médiában sokat beszélek a globális szegénység csökkenéséről.)

Az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok gyakran állítják a másik félről, hogy nincs tisztában a tényekkel. De ha a saját tudásukat tesztelnék ahelyett, hogy egymásra mutogatnak, talán mindenki jobban járna. Amikor az Egyesült Államokban végeztük el a felmérést, csupán 5 százalék találta el a helyes választ. A többi 95 százalék a választási nézeteitől függetlenül úgy vélte, hogy a szélsőséges szegénységben élők aránya vagy nem változott az elmúlt 20 évben, vagy - ami még rosszabb - a duplájára nőtt, ami szó szerint az ellentéte annak, mint ami valójában történt.

De nézzünk egy másik példát: a kilencedik, a védőoltásokra vonatkozó kérdést! A világon ma már szinte minden gyermeket beoltanak. Ez lenyűgöző! Azt jelenti, hogy valamilyen mértékben szinte minden ma élő emberi lény hozzáfér a korszerű egészségügyi ellátáshoz. A legtöbben azonban ezt nem tudják. Az embereknek átlagosan csak a 13 százaléka adott helyes választ a kérdésre.

A 9. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya

A világon ma élő egyéves gyermekeknek mekkora hányada kapott védőoltást valamilyen betegség ellen? (Helyes válasz: 80 százalék)

Az utolsó, a klímaváltozással kapcsolatos kérdésre az emberek 86 százaléka válaszolt jól. Az összes gazdag országban, ahol internetes kérdőívek segítségével felmértük az általános tudást, az emberek többsége tudja, hogy a klímaszakértők melegebb időjárásra számítanak. A tudományos eredmények a laboratóriumokból tehát néhány évtized alatt átmentek a köztudatba. Ez igazi sikertörténet a felvilágosítás tekintetében.

A klímaváltozástól eltekintve azonban a többi tizenkét kérdés esetében lényegében ugyanazt a masszív tudatlanságot látjuk (ami alatt semmiképpen sem ostobaságot értek, és nem is valamilyen szándékos dolgot, csupán a helyes tudás hiányát). 2017-ben 14 ország közel 12 ezer lakóját kértük meg arra, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre. Átlagosan csak két kérdésre adtak helyes választ a 13-ból. Senki sem találta el az összes helyes választ, és csak egy ember volt (Svédországban), aki 11-szer válaszolt jól. Egészen hihetetlen, de a válaszadók 15 százaléka nulla pontot ért el.

Esetleg úgy gondolja a kedves olvasó, hogy az iskolázottabb személyek jobb eredményt érnek el? Netán azok, akik jobban érdeklődnek az említett kérdések iránt? Egykor ezt gondoltam én is, de tévedtem. A világ minden részén teszteltem a közönségemet, amely a legkülönfélébb foglalkozású emberekből állt: orvostanhallgatók, tanárok, egyetemi előadók, kiváló tudósok, befektetési bankárok, multinacionális vállalatok vezetői, újságírók, aktivisták, sőt voltak köztük magas beosztású politikai döntéshozók is. Mindannyian magasan iskolázott emberek, akik érdeklődnek a világ dolgai iránt. De a legtöbbjük - ami azt illeti, döbbenetesen nagy többségük - a kérdések nagyobbik felére rossz választ adott. E csoportok némelyike még a nagyközönség átlagánál is rosszabb eredményt ért el; az egyik legpocsékabb pontszámot egy csoport Nobel-díjas és kutatóorvos tudhatta magáénak. Nem az intelligenciától függ tehát a dolog. A jelek szerint mindenki lesújtóan tévesen ítéli meg a világot.

De nemcsak „lesújtóan tévesen”, hanem következetesen tévesen is. Ez alatt azt értem, hogy a teszteredmények nem véletlenszerű eloszlást mutatnak. Rosszabbak annál: még annál is gyengébbnek mondhatók, mint amelyek abban az esetben születnek, ha számukra teljesen ismeretlen dolgokról kérdezem az embereket.

Képzeljük el, amint fogom magam, elmegyek az állatkertbe, hogy a csimpánzoknak tegyem fel a kérdéseimet. Viszek magammal egy csomó banánt is, és mindegyik banánt megjelölöm egy A, B vagy C betűvel, aztán az egészet beszórom a csimpánzok kifutójára. Ezután odaállok a kifutó elé, és hangosan és érthetően felolvasom a kérdéseimet, majd feljegyzem az egyes csimpánzok „válaszát,” azaz azt, hogy melyik betűjelű banánt eszik éppen meg.

Ha így tennék (eszembe sem jutna, de most képzeljük el, hogy mégis), akkor a véletlenszerűen választó csimpánzok minden esetben jobb eredményt érnének el, mint azok a művelt, de téveszméket valló emberek, akik kitöltötték a tesztemet. A csimpánzcsapat a puszta szerencsére hagyatkozva 33 százalékban adna helyes választ minden háromfeleletes kérdésemre, vagy ha úgy tetszik, tizenkét kérdésből átlagosan négyre találnák el a választ. Emlékezzünk vissza, a teszten részt vevő emberek a 12 kérdésre átlagosan csak két helyes választ adtak!

Mi több, a csimpánzok hibás válaszai azonos mértékben oszlanának meg a két helytelen válaszlehetőség között. Az embereknél a hibák azonban nagymértékben egy irányba mutatnak. Minden egyes embercsoport, amelyet csak megkérdezek, úgy gondolja, hogy a világ ijesztőbb, erőszakosabb és reménytelenebb, azaz röviden drámaibb hely, mint amilyen valójában.

Miért nem győzzük le a csimpánzokat?

Hogyan tévedhet ilyen sok ember ennyi mindenben? Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy az emberek többsége rosszabb eredményt ér el a csimpánzoknál? Rosszabbat, mint ha véletlenszerűen válaszolna?

Amikor az 1990-es évek derekán először kaptam ízelítőt ebből a nagy fokú tudatlanságból, örültem neki. Épp akkor kezdtem el oktatni egy, a globális egészséggel foglalkozó tárgyat a svédországi Karolinska Intézetben, és kissé ideges voltam. A diákok mind nagyon okosak, talán már tudják mindazt, amit meg kellene tanítanom nekik. Mérhetetlen megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy kevesebbet tudnak a világról, mint a csimpánzok.

Ámde minél többször teszteltem az embereket, annál nagyobb mértékű tudatlanságra bukkantam, és nem is csak a diákjaim körében. Bosszantónak és aggasztónak kezdtem találni, hogy az emberek mennyire helytelenül ítélik meg a világot. Ha az olvasó hatékonyan akarja használni az autójában lévő GPS-t, nagyon fontos, hogy az a helyes információkat dolgozza fel. Aligha bízna többé meg benne, ha azt venné észre, hogy egy másik városba próbálja navigálni. Téves adatok birtokában mégis hogyan képesek megoldani a politikusok és a politikacsinálók a globális problémákat? Hogyan hozhatnak a szervezetük számára észszerű döntéseket az üzletemberek, ha a világot nem a megfelelő módon látják? Egyáltalán: honnan kéne tudniuk a hétköznapi embereknek, hogy milyen problémák miatt kell aggódniuk?

Úgy találtam, hogy nem elég csupán a tudást tesztelnem és a tudatlanságot feltárnom. Elhatároztam, hogy megpróbálom megérteni a jelenség okait is. Miért ennyire széles körű és makacs a tudatlanság a világ dolgaira vonatkozóan? Mindenki téved néha - még én is, ezt nem is tagadom -, de hogyan tévedhet ennyi ember ennyi mindenben? Miért ér el ilyen sok ember a csimpánzokénál is rosszabb eredményeket?

Aztán egy napon, amikor épp késő estig dolgoztam az egyetemen, belém nyilait a felismerés. Rájöttem, nem arról van szó, hogy az emberek pusztán nem tudnak eleget, mert akkor véletlenszerűen adnának helytelen válaszokat - amolyan csimpánzválaszokat -, és nem az volna, hogy a véletlenszerűnél is rosszabbul válaszolnak, vagyis következetesen rosszabbul, mint a csimpánzok. Csak egy aktívan téves „tudás" hatására érhetünk el ennyire rossz eredményeket.

És akkor rájöttem! Amivel én itt foglalkozom - vagy legalábbis azt hiszem, hogy hosszú évek óta foglalkozom -, csupán frissítési probléma: a globális egészségügyet hallgató diákjaim és az évek során a tesztjeimet kitöltő emberek rendelkeztek ugyan tudással, de ez a tudás elavult, sok esetben már több évtizeddel korábban. Az emberek világképe még annak a tudásnak az alapján formálódott, amelyre a tanáraik akkor tettek szert, amikor befejezték a tanulmányaikat.

A tudatlanság felszámolásához tehát - gondoltam - csak frissítenem kell az emberi tudást. Ehhez azonban jobb oktatóanyagokat kellett kidolgoznom, amelyek világosabban mutatják az adatokat. Miután egy családi vacsora során elmeséltem Annának és Olának, hogy milyen nehézségekkel küszködök, mindkettőjük érdeklődését felkeltettem, így hozzá is láttak egy animált grafikon megtervezéséhez. Ezekkel az elegáns oktatóeszközökkel jártam be aztán a világot. Velük jutottam el Monterey-be, Berlinbe és Cannes-ba TED-előadásokat tartani, az IKEA-hoz és a Coca-Colához hasonló multinacionális cégek igazgatótanácsi üléstermeibe, globális bankokhoz és befektetési alapokhoz, sőt még az USA külügyminisztériumába is. Nagyon izgatottá tett, hogy az animált grafikonjaink segítségével mindenkinek megmutathatom, mekkorát változott a világ. Élvezetemre szolgált bebizonyítani a közönségemnek, hogy valójában közülük mindenki „meztelen király": semmit nem tudnak a világ dolgairól.. Afféle világképfrissítést szerettünk volna náluk telepíteni.

De aztán lassan, fokozatosan rá kellett ébrednünk, hogy ennél azért többről van szó. Felszámolni azt a tudatlanságot, amelybe továbbra is mindenhol belebotlottunk, nem lehet csupán azáltal, hogy frissítjük a tudásanyagot. Nem lehetett világosabb adatanimációkkal vagy jobb oktatási eszközökkel orvosolni a tudatlanságot. Legnagyobb bánatomra rá kellett jönnöm, hogy valójában még azok sem hallják meg az előadásaimat, akiknek tetszenek azok. Átmenetileg persze fellelkesültek, de továbbra is régi, negatív világképük foglyai maradtak. Az új gondolatok egyszerűen nem tudtak utat törni maguknak. Néha még közvetlenül az előadásom után is hallottam embereket olyan, a szegénységgel vagy a népességnövekedéssel kapcsolatos nézeteket hangoztatni, amelyekről néhány perccel korábban, tényekkel bizonyítottam be, hogy helytelenek. Közel álltam hozzá, hogy feladjam.

Miért rögzült ilyen makacs módon ez a drámai világkép? Talán a média tehet róla? Természetesen gondoltam erre is. De nem ez volt a válasz. Persze a médiának is van benne szerepe, amint azt később be is fogom mutatni, de nem mondanám, hogy az volna minden rossz forrása. Nem intézhetjük el a médiát egyszerűen annyival, hogy „Pfuj, takarodj!".

Gondolkozásomban meghatározó pillanatot jelentett 2015 januárja és a divatos svájci kisvárosban, Davosban megrendezett Világgazdasági Fórum. A szociális-gazdasági és fenntartható fejlődéssel foglalkozó fő ülésen, ahol Bill és Melinda Gates, valamint én tartottunk előadást, a világ ezer leghatalmasabb és legbefolyásosabb politikai és üzleti vezetője, vállalkozója, kutatója, aktivistája és újságírója, sőt számos magas rangú ENSZ-tisztviselője állt sorba, hogy elfoglalhassa a helyét. Ahogy a színpadra léptem, és végignéztem a közönségen, felismertem több államfőt és egy volt ENSZ-főtitkárt is. Láttam néhány ENSZ-szervezet és egy sor nagy multinacionális cégvezetőit, és a tévéből ismert újságírókat is.

Három ténykérdést kívántam feltenni a közönségnek - a szegénységről, a népességnövekedésről és a védőoltásokról és eléggé ideges voltam. Ha a jelenlévők tudják a válaszokat a kérdéseimre, akkor a diáimnak, amelyek látványosan szemléltetik, hogy valójában mennyire tudatlanok, és melyek lettek volna a jó válaszok, nem sok hasznát veszem.

Nem kellett volna aggódnom. Tény, hogy a nemzetközi vezetők alkotta közönség - amelynek tagjai a következő néhány napot azzal töltötték, hogy egymásnak magyarázták el, milyen is a világ - az átlagembernél valóban többet tudott a szegénységről. Elképesztően nagy részük, 61 százalékuk felelt jól a kérdésekre. De a másik két, a népesség jövőbeli növekedésére és az alapvető egészségügyi ellátás hozzáférhetőségére vonatkozó kérdésnél ők is rosszabbul teljesítettek a csimpánzoknál. Itt voltak ezek az emberek, akik hozzáférhettek a legfrissebb adatokhoz és a tanácsadóik folyamatosan tájékoztathatták őket a világ aktuális helyzetéről, a tudatlanságuk tehát nem gyökerezhetett egy elavult világképben, ehhez képest még ők sem ismertek bizonyos, a világra vonatkozó alapvető tényeket.

Drámai ösztönök és túldramatizált világkép

Szóval itt van ez a könyv a végső következtetéseimmel arra nézve, miért is ér el olyan sok ember - a nagyközönségtől kezdve egészen a nagyon okos és magasan képzett szakértőkig - még a csimpánzoknál is rosszabb eredményt a világgal kapcsolatos ténykérdések megválaszolásában. (Persze azt is el fogom mondani, mit lehet tenni ez ellen.) Amit a következőkben bemutatok, egyrészt azon próbálkozásaimon alapul, amelyek során a tényalapú világképet közvetítettem a közönségem felé, másrészt azon megfigyeléseimen, hogy az emberek gyakran még a sokszor nyilvánvaló tényeket is félreértelmezik.

Gondoljunk csak bele a világba! Háború, erőszak, természeti csapások, emberi eredetű katasztrófák, korrupció. A helyzet rossz, és úgy tűnik, hogy egyre csak romlik, igaz? A gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények egyre szegényebbek; ráadásul a szegények száma is nő. Mindennek a tetejében hamarosan elapadnak az erőforrásaink, hacsak nem teszünk egészen drasztikus lépéseket. Legalábbis ezt a képet látja a legtöbb nyugati ember a médiában, ettől zsibong a feje. Én ezt túldramatizált világképnek nevezem. Stresszt okoz és félrevezető.

Valójában a világ lakosságának a túlnyomó többsége válahol a jövedelemskála középső részén foglal helyet. Talán nem tartoznak ahhoz a réteghez, amelyre középosztályként gondolunk, de nem is élnek szélsőséges szegénységben. A lányaik iskolába járnak, a gyermekeik védőoltásokat kapnak, jellemzően kétgyermekes családban élnek, és nyaralás céljából indulnak külföldre, nem pedig azért, mert menekültek. A világ lépésről lépésre, évről évre jobb hely lesz. Nem javul minden évben minden téren, de összességében javul. Bár óriási kihívások állnak még előttünk, a haladás is óriási, amit elértünk. Ez a tényalapú világkép.

Az embereket a túldramatizált világkép azonban arra készteti, hogy a ténykérdéseimre a legnegatívabb és legdrámaibb feleleteket adják. Amikor a világgal kapcsolatban gondolkodnak, találgatnak vagy tanulnak róla valamit, mindent folyamatosan és ösztönösen összevetnek a meglévő világképükkel. Ha tehát valakinek téves a világképe, akkor következetesen rosszul fog tippelni.

A túldramatizált világkép azonban nem egyszerűen az elavult tudásra vezethető vissza, mint azt régebben gondoltam, hiszen azok is tévesen ítélik meg a világot, akik hozzáférhetnek a legfrissebb információkhoz. És biztos vagyok abban is, hogy nem is a gonosz szándékú média, a propaganda, a fake news vagy a hibás tények eredménye.

Több évtizedes előadói tapasztalataimra és a tesztekre alapozva, valamint azon megfigyeléseim alapján, hogy az emberek sokszor még a nyilvánvaló tényeket is félreértelmezik, végül rájöttem, hogy a túldramatizált világképet azért olyan nehéz megváltoztatni, mert az agyunk működésének következménye.

Az emberi agy sok évmilliónyi evolúció eredménye, s olyan ösztönökkel huzalozott, amelyek őseink kicsiny, vadászó-gyűjtögető csoportjainak túlélését segítették. Emiatt jut az agyunk gyakran gyors következtetésekre hosszabb gondolkodás nélkül - ez valamikor az azonnali veszélyhelyzetek elhárításában segített. De ezért érdeklődünk a pletykák és a drámai történések iránt is - egykor csak ezek révén jutottunk hozzá a hírekhez és a hasznos információkhoz. És emiatt vágyunk olyan mohón a cukorra és a zsírra, amelyek életmentő energiaforrásként szolgáltak az ínséges időkben. Számos olyan ösztönünk van, amelyek évezredekkel korábban hasznosak voltak, mára azonban - egy megváltozott világban - már nem igazán nevezhetők annak. A cukor és zsír utáni vágyakozásunk miatt az elhízás ma a világ egyik legsúlyosabb egészségügyi problémája. Meg kell tanítanunk tehát a gyermekeinket és önmagunkat is arra, hogy kerüljük az édességeket és a csipszet.

Talán látta már ezt az ábrát korábban is az olvasó. Az alsó vonal hosszabbnak látszik a felsőnél. Tudjuk, hogy nem hosszabb, de még ha meg is mérjük a két vonalat, ami igazolja, hogy egyformák, akkor is különböző hosszúságúnak fogjuk látni őket.

A szemüvegemben egyedi lencse van a látászavarom korrigálására. De ha szemügyre veszem a fenti optikai illúziót, mindenki máshoz hasonlóan én is tévesen fogom értelmezni azt, amit látok. Ennek pedig az az oka, hogy az illúziók nem a szemben, hanem az agyban keletkeznek. Következetesen félreértelmezzük a fenti képet, és ennek semmi köze nincs az egyéni látászavarokhoz. A tudat, hogy a legtöbb ember hasonló tévképzettel él, viszont azt is jelenti, hogy nem kell kínosan éreznünk magunkat emiatt. Sőt legyünk inkább kíváncsiak: mégis hogyan működik az optikai illúzió?

Hasonlóképpen: a közvélemény-kutatások eredményeit vizsgálva sem kell tovább feszengenünk. Járjunk inkább utána, hogyan lép működésbe a „globális illúzió”? Miért értelmezi félre következetesen olyan sok ember a világ állapotát?

Ugyanígy: a gyors észjárásunk és a hajlamunk a teátralitásra (a drámai ösztöneink) téveszmékhez és túldramatizált világképhez vezetnek. Félreértés ne essék, továbbra is szükségünk van drámai ösztönökre ahhoz, hogy a világunkat jelentéssel ruházzuk fel, és végig tudjuk csinálni a napjainkat. Ha minden egyes inputot vizsgálatnak vetnénk alá és minden döntést racionálisan elemeznénk, mielőtt lépünk, képtelenek lennénk normális életet élni. Nem kell teljesen kizárni az életünkből a cukrot és a zsírt sem, és nem kell arra kérnünk a sebészt, hogy távolítsa el az agyunkból az érzelmekért felelős részeket. De meg kell tanulnunk ellenőrzés alatt tartani a teátralitás utáni vágyunkat. Ha nem tartjuk kordában, a drámaiságra való hajlamunk elharapózik, tévutakra visz, és meggátol abban, hogy olyannak lássuk a világot, mint amilyen valójában.

Ténytudatosság és a tényalapú világkép

Ez a könyv a legutolsó csatája annak a harcnak, amit egész életemben vívtam a pusztító globális tudatlanság ellen. Az utolsó kísérletem arra, hogy nyomot hagyjak a világban, hogy megváltoztassam az emberek gondolkodásmódját, lecsillapítsam az irracionális félelmeiket és az energiáikat a konstruktív tevékenységek felé tereljem. A korábbi csatáimhoz óriási adathalmazokkal, szemkápráztató szoftverekkel, energikus előadói stílussal és egy svéd katonai szuronnyal fegyverkeztem fel. És ez nem volt elég. Remélem, ez a könyv most elég lesz.

Az adatokat itt olyanformán használjuk, ahogyan korábban még sohasem - terápiás célzattal. A megértés és szellemi béke elérésének eszközeként. A világ ugyanis nem annyira drámai hely, mint amilyennek tűnik.

Az egészséges étrendhez és a rendszeres testmozgáshoz hasonlóan a ténytudatosság is a mindennapi életünk részévé válhat, és azzá is kellene hogy váljon. Kezdjünk el gyakorolni, hogy lecserélhessük a túldramatizált világképünket egy tényeken alapulóra. Az olvasó is képessé válhat arra, hogy helyesen értelmezze a világot, és anélkül, hogy ehhez adatokat kéne bemagolnia. A könyv ismeretében jobb döntéseket fog hozni, könnyebben azonosítja majd a valós veszélyeket, és elkerüli, hogy állandóan felesleges dolgok miatt stresszeljen.

Meg fogom tanítani arra, hogy miként ismerhetők fel a túldramatizált történetek, és felkínálok néhány gondolkozási módszert is, amelyek alkalmazásával kordában tarthatók a drámai késztetések. Ezek birtokában pedig már képes lesz maga mögött hagyni a tévképzeteit, és kialakíthat egy olyan tényalapú világképet, amely hozzásegítheti, hogy minden alkalommal diadalt arasson a csimpánzok felett.

Vissza a cirkuszba

Az előadásaim végén olykor kardot nyelek, hogy szemléltessem, a látszólag lehetetlen is lehetséges. A cirkuszi mutatványom előtt persze mindig letesztelem a közönség világgal kapcsolatos tényismeretét. Megmutatom nekik, hogy a világ egészen más, mint amilyennek gondolták, és bebizonyítom, hogy számos változás, amelyekre szerintük soha nem kerülhet sor, már meg is történt. Igyekszem felébreszteni a kíváncsiságukat aziránt, hogy mi lehetséges - ami egyébként teljesen más, mint amit hisznek, és amit a hírekben nap mint nap hallanak.

Azért nyelek kardot, mert azt akarom, hogy a közönség tagjai felismerjék, mennyire tévesek az intuícióik. Rá akarom ébreszteni őket, hogy amit megmutatok nekik - úgy a kardnyelés, mint a világgal kapcsolatos tudás az igaz, súgjanak bármit is az előítéleteik, és tűnjön is az bármennyire lehetetlennek.

Azt akarom, hogy amikor az emberek rájönnek, hogy tévedtek a világgal kapcsolatban, ne kínosan érezzék magukat, hanem felébredjen bennük az a csodálat, inspiráció és kíváncsiság, ami a gyermekekre jellemző, és amelyre én a cirkuszból emlékszem. Még ma is minden alkalommal megtapasztalom ezt, ha bebizonyosodik, hogy tévedtem. Ilyenkor ámulok csak el igazán: „Hű, az meg hogyan lehetséges?"

Ha tehát az olvasó jobban szeretné, hogy igaza legyen, semmint hogy továbbra is buborékban éljen; ha készen áll arra, hogy megváltoztassa a világképét; ha nyitott a kritikus gondolkozásra ösztönös reakciók helyett; és ha úgy érzi, megvan benne az alázat, a kíváncsiság és a hajlam az álmélkodásra, akkor kérem, olvasson tovább!