Szörnyfogás a tanteremben, egyetlen papírdarabbal
1995 októbere volt. Még csak nem is sejtettem, hogy aznap kezdetét veszi az esti előadásom után élethosszig tartó küzdelmem a globális téveszmék ellen.
- Mennyi Szaúd-Arábia gyermekhalandósági rátája? Ne tegyék fel a kezüket, csak kiabálják be! - Korábban kiosztottam az UNICEF-évkönyv 1. és 5. táblázatának másolatait. Elég unalmasnak tűntek, én mégis izgatott voltam.
- Harmincöt! - vágták rá kórusban a diákok.
- Igen, harmincöt. Helyes! Ez azt jelenti, hogy ezer élve született gyermekből harmincöt hal meg az ötödik születésnapja előtt. Halljam, mennyi az érték Malajziában?
- Tizennégy! - harsant a kórus.
Ahogy odakiáltották a számokat, én zöld filctollal firkantottam fel azokat az írásvetítő fóliájára.
- Tizennégy - ismételtem meg. - Tehát kevesebb, mint Szaúd-Arábiában!
A diszlexiám megint megtréfált, és azt írtam fel: „Malazjia”. A diákok nevettek.
- Brazília?
- Ötvenöt.
- Tanzánia?
- Százhetvenegy.
Letettem a tollat, és így szóltam: - Tudják, miért foglalkoztatnak annyira a gyermekhalandósági adatok? Nem csak azért, mert törődöm a gyermekekkel. Ez az érték olyan, mint valamiféle óriási társadalmi lázmérő. A gyermekek ugyanis nagyon sebezhetőek. Nagyon sok minden végezhet velük. Ha Malajziában 1000 gyermekből 14 hal meg, az azt jelenti, hogy 986 életben marad. A szüleik és a társadalom meg tudja védeni őket azon veszélyektől, amelyek a halálukat okozhatnák: a kórokozóktól, az éhezéstől, az erőszaktól és így tovább. Ez a 14-es szám tehát azt mutatja meg nekünk, hogy a malajziai családok legtöbbjének elegendő ennivalója van, a csatornahálózatukból nem szivárog szennyvíz az ivóvízhálózatukba, hozzá tudnak férni az egészségügyi alapellátáshoz, az anyák pedig tudnak írni és olvasni. Nemcsak a gyermekek egészségét mutatja tehát meg az adat, hanem az egész társadalom minőségét is.
- Nem önmagukban a számok érdekesek - folytattam -, hanem az, amit elárulnak arról az életről, amire vonatkoznak. Látják, mennyire különböznek az értékek: 14, 35, 55, 171? Ezekben az országokban rendkívül különbözőnek kell lennie az életnek.
Felvettem a tollat.
- Akkor most mondják meg, milyen volt az élet Szaúd-Arábiában 35 évvel ezelőtt! Hány gyermek halt meg 1960-ban? A második oszlopban keressék!
- Kétszáz... negyvenkettő.
A hangerő érezhetően alábbhagyott, ahogy a diákok a nagy számot ízlelgették: 242.
- Helyes, pontosan. Szaúd-Arábia társadalma elképesztő fejlődésen esett át, nem igaz? Az ezer gyermekre vetített gyermekhalandóság alig 33 év alatt 242-ről 35-re esett vissza. Ez sokkal gyorsabb, mint ahogyan Svédországban történt. Nekünk 77 évbe telt elérni ugyanezt a haladást.
- Na és mi a helyzet Malajziával? Mi volt az érték 1960-ban?
- Kilencvenhárom - motyogták a választ. A diákok zavartan és értetlenül kezdték böngészni a táblázatot. Egy évvel korábban ugyanezeket az adatokat ismertettem a diákjaimmal, csak éppen adattáblázatok nélkül, de egyszerűen nem akaródzott elhinniük, amit a világszerte végbement fejlődésről állítottam. Az idei diákok előtt immár ott volt a bizonyíték is, az oszlopokat pásztázva ellenőrizhették, nem próbálom-e néhány kivételes esettel becsapni őket. Ennek ellenére hitetlenkedve fogadták az adatokból kirajzolódó képet, mivel az egyáltalán nem hasonlított arra, mint ami a világról a képzeletükben élt.
- Most szólok - mondtam -, hogy nem fognak olyan országot találni, ahol nőtt volna a gyermekhalandóság. A világ ugyanis összességében véve egyre jobb hely lett. Tartsunk is most egy rövid kávészünetet!
Ez a fejezet a drámaiságra hajlamos tíz ösztönünk közül az elsőről, a szakadék ösztönéről szól. Ez alatt azt az ellenállhatatlan késztetésünket értem, amely rábír, hogy a dolgokat két, gyakran egymással ellentétes csoportba soroljuk, amelyek között egy képzeletbeli szakadék - az igazságtalanság hatalmas szakadéka - tátong. Ennek az ösztönnek köszönhető, hogy az emberek képzeletében egy olyan világ jelenik meg, amely mindig csak kétféle országra vagy kétféle népre oszlik: a gazdagra és a szegényre.
A tévképzeteknek nem könnyű a nyomukra bukkanni. Az 1995. októberi este volt az első alkalom, hogy alaposabban szemügyre vehettem e fenevadat. Ez közvetlenül a kávészünet után történt, és az élmény annyira meghatározó volt, hogy azóta sem tudtam leállni a hajtóvadászattal.
Óriás tévképzeteknek neveztem el őket, mert rendkívül nagy szerepet játszanak abban, hogy az ember helytelenül látja a világot. Mind közül a szakadék ösztöne a legrosszabb. Azzal, hogy félrevezető módon a világot két csoportra - szegények és gazdagok - osztja fel, teljesen eltorzítja az ember gondolkodását a globális arányok tekintetében.
Az előadást azzal folytattam, hogy elmondtam, a gyermekhalandóság az esőerdők törzsi társadalmaiban és azoknak a csoportoknak a körében a legmagasabb, amelyek isten háta mögötti vidékeken élnek és hagyományos mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak.
- Az egzotikus helyeken készült dokumentumfilmek ezeket az embereket mutatják be. A szülők mindenki másnál keményebben dolgoznak a családjuk fennmaradásáért, és még így is elveszítik a gyermekeik közel felét. Szerencsére egyre kevesebb embernek kell ilyen rettenetes körülmények között élnie.
Az első sorban felemelte a kezét egy fiatal diák, félrebillentette a fejét, és azt mondta: - Ők soha nem élhetnek úgy, mint mi. - A teremben sok társa egyetértően bólogatott.
Valószínűleg arra számított, hogy meg fogok lepődni, de szó sem volt erről. Ugyanaz a fajta „szakadék-kijelentés” volt, amilyeneket már korábban is sokszor hallottam. Nem meglepett voltam, hanem izgatott. Pontosan ebben a reakcióban reménykedtem. A párbeszédünk valahogy így hangzott:
én: - Elnézést, kit ért „ők" alatt?
ő: - Hát a többi országban élőket.
én: - Svédország kivételével az összes többiben?
ő: - Nem, én... a nem nyugati országokra gondolok. Ők nem élhetnek úgy, mint mi. Nem működne.
én: - Aha! (Mintha most megértettem volna.) Szóval mondjuk Japánra? ő: - Nem, nem Japánra. Náluk nyugati az életmód. én: - Na jó, és mi a helyzet Malajziával? Náluk nem „nyugati az életmód," igaz?
ő: - Nem, Malajzia nem nyugati ország. Szóval azokra az országokra gondolok, amelyek még nem tértek át a nyugati életmódra. Nekik nem is kellene. Tudja, hogy értem!
én: - Nem, nem tudom, hogyan érti. Kérem, fejtse ki! Ön „a nyugatról" és „a többiekről" beszél, igaz? ő: - Igen, pontosan.
én: - Na és Mexikó... az már „a nyugat"?
Csak nézett rám. Nem akartam őt kipécézni, de folytattam, mert nagyon kíváncsivá tett, hová vezet mindez. Vajon Mexikó már „a nyugat," és élhetnek úgy a mexikóiak, mint mi? Vagy inkább „a többihez" tartozik, és akkor nem élhetnek úgy?
- Össze vagyok zavarodva - mondtam. - Azzal kezdte, hogy „ők és mi," aztán megváltoztatta „a nyugatra és a többire". Nagyon szeretném megérteni, mire is gondolt. Sokszor hallottam már ezeket a címkéket, de őszintén szólva sosem értettem őket.
A harmadik sorból egy fiatal nő sietett a fiú segítségére. Elfogadta a kihívásomat, és olyan módon, ami teljesen meglepett. Rámutatott az előtte fekvő papírlapra, és azt mondta: - Talán definiálhatnánk a dolgot a gyerekek száma alapján. „Nekünk, nyugaton" kevés gyermekünk van, és abból kevés hal meg. Eközben „nekik a többi országban" sok gyermekük van, és abból sok hal meg. - A saját nézetei és az én adataim közötti ellentmondást próbálta feloldani (az igazat megvallva meglehetősen kreatív módon) azzal, hogy javasolt egy szempontot, amelynek alapján kettéoszthatjuk a világot. Roppant elégedett voltam. A nőnek ugyanis egyáltalán nem volt igaza - amire hamarosan ő is rájöhetett -, és ami még fontosabb, konkrét értelemben véve nem volt igaza, vagyis próbának vethettem alá a kijelentését.
- Nagyszerű! Fantasztikus, igazán fantasztikus! - Fogtam a toliamat, és akcióba lendültem. - Lássuk csak, sikerül-e két csoportba sorolni az országokat aszerint, hogy mennyi gyermek születik, és mennyi hal meg!
Az addig kétkedő arcokon kíváncsiság tükröződött, nem igazán értették, mitől lett olyan jókedvem.
A nő definíciója azért tetszett, mert egyértelmű volt. Hogy kiderüljön, megállja-e a helyét, csak össze kellett vetnünk az adatokkal. Amikor arról akarunk meggyőzni valakit, hogy téves nézeteket vall, nagyon sokat segít, ha a véleményét ütköztetni tudjuk az adatokkal. Pontosan ezt tettem én is.
És ezt teszem azóta is, egész karrierem során. A tévképzetek elleni harcban első társam egy nagy szürke fénymásoló gép volt, amit az eredeti táblázatok sokszorosítására használtam. 1998-ra új társam lett - egy színes nyomtató, amelynek segítségével az országadatokat már színes buborékgrafikonok formájában oszthattam meg a diákjaimmal. Aztán magam mellé állítottam az első emberi erőforrást is. Attól kezdve vett csak igazán lendületet a dolog. Annát és Olát olyan izgalomba hozták a grafikonok és a tévképzetek „levadászására" vonatkozó elképzeléseim, hogy beálltak a zászlóm alá, miközben - mintegy mellesleg - egészen forradalmi módszert dolgoztak ki arra nézve, hogyan lehet az adattengert animált buborékgrafikonok százain keresztül megjeleníteni. A buborékgrafikon lett az általunk választott fegyver, amellyel harcba szálltunk „a világ kettéosztottságának" tévképzete ellen.
A diákjaim „róluk" és „rólunk" beszéltek, míg mások a „fejlődő világot" és a „fejlett világot" emlegetik. Valószínűleg az olvasó is használja ezeket a címkéket. Mégis mi rossz lenne bennük? Az újságírók, a politikusok, az aktivisták, a tanárok és a kutatók is hasonlóan fogalmaznak.
Amikor az emberek a „fejlődő" és a „fejlett" kifejezéseket használják, valószínűleg „a szegény országokat" és „a gazdag országokat" értik alattuk. De gyakran hallom a „nyugat/többiek", az „észak/dél" vagy az „alacsony jövedelmű/magas jövedelmű" felosztást is. Voltaképpen mindegy is. Igazából nem számít, hogy az emberek milyen kifejezéseket használnak a világ leírására, ha azok a megfelelő képzeteket idézik fel bennük, és a jelentésük a valóságon alapul. De milyen képzetek jelennek meg valójában a lelki szemeik előtt, amikor ezekkel az ellentétpárokkal élnek? És hogyan viszonyulnak a képzeteik a valósághoz?
Nézzük hát az adatokat! A következő grafikon az egy nőre eső kisbabák számát és a gyermekek túlélési rátáját mutatja országonként.
A grafikonon minden buborék egy országot jelképez, a buborék nagysága pedig az ország lakosságával arányos. A két legnagyobb buborék Kína és India.
A bal oldalon vannak azok az országok, ahol a nőknek sok gyermekük van, a jobb oldalon azok, ahol kevés. Minél magasabban helyezkedik el egy ország, ott annál jobb a gyermekek túlélési rátája. Ez a grafikon pontosan azt ábrázolja, amit a harmadik sorban ülő diákom javasolt a „mi és ők" vagy „a nyugat és a többiek" felosztáshoz. Ebben az esetben a két csoportot „fejlődő", illetve „fejlett" országokként jelöltem meg.
Figyeljük meg, milyen szépen beleillenek az országok a két keretbe (fejlődő és fejlett), s hogy a két keret között mekkora űr van, ahol csupán 15 kisebb ország (például Kuba, Írország vagy Szingapúr) található, amelyek együttesen is csak a világ lakosságának 2 százalékát jelentik. A „fejlődő" keretben 125 buborék van, köztük Kína és India is. Ezen országokban a nőknek átlagosan ötnél több gyermekük van, és a gyermekhalál is elég gyakori: a gyerekeknek kevesebb mint 95 százaléka marad életben, ami azt jelenti, hogy több mint 5 százalékuk meghal az ötödik születésnapja előtt. A másik, „fejlett" feliratú keretben 44 buborék van, köztük az Egyesült Államok és Európa túlnyomó része. Ezekben az országokban egy nőre kevesebb mint 3,5 gyermek jut, és a gyermekek túlélési rátája magasabb 90 százaléknál.
A világ tehát szépen beleillik két keretbe, avagy skatulyába. Pontosan ilyen skatulyákat képzelt el a harmadik sorbeli diák is. Ez a kép egyértelműen egy olyan világot mutat, amely két csoportból áll, köztük pedig szakadék tátong.
Milyen kis takaros minden! Egyszerű és érthető. Mire fel akkor ez a cécó? Miért baj, hogy az országokat „fejlettként" és „fejlődőként" címkézzük? Miért is okoztam akkor nehéz perceket a diákomnak, aki „rólunk és róluk" beszélt?
Nos, azért, mert a grafikon a világ 1965-ös állapotát ábrázolja! Azt az időszakot, amikor fiatal voltam. És ez a gond. Használna az olvasó egy 1965-ös térképet, hogy annak alapján eljusson valahová az országában? Örülne annak, ha az orvosa olyan kutatási eredményekre hivatkozva állítaná fel a diagnózist és javasolná a kezelést, amelyek 1965-ben a legújabbnak számítottak? Az alábbi kép a világ jelenlegi állapotát szemlélteti.
A világ teljesen megváltozott. Az országok túlnyomó többségében - a legnagyobbakat, Kínát és Indiát is beleértve - már kicsik a családok és ritka a gyermekhalál. Nézzük csak a bal alsó sarkot: az a rész szinte üres. Az összes ország a kevés gyermek és a magas túlélési arány felé halad. Sőt, az országok, többsége már el is érte ezt. Az emberiség 85 százaléka a korábban „fejlettnek" nevezett keretbe illeszkedik. A fennmaradó 15 százalék java része pedig a két keret között van. Csak 13 ország és a világ lakosságának 6 százaléka található továbbra is a „fejlődő" keretben. Ám amíg a világ megváltozott, a világkép ugyanaz maradt, legalábbis a „nyugatiak" fejében. A legtöbbünk még mindig teljesen elavult nézeteket vall a világ többi részéről.
Az, hogy a világ alapvetően megváltozott, nem csak a családok méretében és a gyermekek túlélési arányában mutatkozik meg. Hasonló változás tapasztalható az emberi élet szinte valamennyi területén. A jövedelem szintjét, az idegenforgalmat, a demokráciát, az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz vagy az elektromos áramhoz való hozzáférést ábrázoló grafikonokról is ugyanezt olvashatnánk le: a világ régen két csoportra oszlott, de ez ma már nincs így. Ma a legtöbb ember valahol középen helyezkedik el. Nincs szakadék a Nyugat és a többiek, a fejlett és a fejlődő országok, a gazdag és a szegény között. Valamennyiünknek fel kellene hagyni azzal, hogy a kategóriapárok használatával a szakadék meglétét sugalljuk.
A diákjaim elkötelezett, globálisan tudatos fiatalok voltak, akik jobb hellyé akarták tenni a világot. Megdöbbentett, mégis mennyire tudatlanok a világra vonatkozó legalapvetőbb tényekkel kapcsolatban. Megdöbbentett, hogy őszintén hitték, létezik két csoport, a „mi" és az „ők", ahogy azt is megdöbbentő volt hallanom tőlük, hogy „ők" nem élhetnek úgy, mint „mi". Hogyan lehetséges az, hogy egy 30 éves világképre hagyatkozva élték az életüket?
Ahogy azon az 1995-ös októberi estén hazafelé kerékpároztam az esőben, a hidegtől elgémberedett ujjaim ellenére is éreztem, hogy tűz ég bennem. A tervem bevált! Azzal, hogy bevittem a tanterembe az adatokat, be tudtam bizonyítani a diákjaimnak, hogy a világ nem oszlik két részre. Végre sikerült levadásznom egy tévképzetet. Erős késztetést éreztem, hogy folytassam a harcot. Rájöttem, hogy érthetőbbé kell tennem az adatokat. Ez segítene abban, hogy több embernek és meggyőzőbben be tudjam bizonyítani: a véleményük nem több egy érzésnél, amit nem lehet adatokkal alátámasztani. Segítene eloszlatnom azt az illúziót, hogy tudnak bizonyos dolgokat, miközben csak érzésekről beszélnek.
Húsz évvel később egy flancos koppenhágai tévéstúdióban ülök. A „megosztott" világkép 20 évvel öregebb és 20 évvel elavultabb. Élő adásban vagyunk, a riporter a fejét félrebillentve megszólít: - Még mindig óriási a különbség a gazdag világ, azaz a javarészt régi, nyugati világ és a világ többi, nagy része között.
- Ezt teljesen rosszul látja - felelem.
Ismét elmagyarázom, hogy a „szegény fejlődő országok" már nem léteznek jól elkülöníthető csoportként. Ma már nem létezik az a bizonyos szakadék. Az emberek többsége, vagyis a 75 százaléka manapság közepes jövedelmű országokban él. Nem szegények, nem is gazdagok, hanem valahol a kettő között találhatók, és már elkezdtek elfogadható életet élni. A skála egyik végén még mindig akadnak országok, ahol a lakosság többsége szélsőséges és elfogadhatatlan szegénységben él; a másik végén pedig ott van a jómódú világ (Észak-Amerika, Európa és néhány további ország, mint Japán, Dél-Korea és Szingapúr). De a túlnyomó többség már középen helyezkedik el.
- És mire alapozza ezt az állítást? - folytatja a riporter, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy provokáljon.
Sikerül is neki. Akaratom ellenére ingerültté válok, ami a hangomból és a szavaimból is kivehető: - A Világbank és az Egyesült Nemzetek által összeállított normál statisztikákra. Ezekben nincs semmi vitatható. Ezek tények, amelyek nem képezik vita tárgyát. Nekem van igazam, ön pedig téved!
Most, hogy 20 éve harcolok a megosztott világkép ellen, már nem lep meg, ha találkozom vele. A diákjaim nem voltak különlegesek. A dán riporter sem volt különleges eset. Akikkel csak beszélek, túlnyomórészt hasonlóan gondolkoznak. De ha a kedves olvasó kételkedik ebben az állításomban, jól teszi. Az efféle állítások alátámasztásához bizonyítékok kellenek. Én pedig máris szolgálok velük, méghozzá egy kétrészes tévképzetcsapda formájában.
Először rábírtuk az embereket, hogy árulják el, milyennek képzelik az életet az úgynevezett alacsony jövedelmű országokban; ahhoz, hogy ezt megtudjuk, olyan jellegű kérdéseket tettünk fel, amelyek a bevezetésben kitöltött tesztben is szerepeltek:
1. TÉNYKÉRDÉS
A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát?
□ A: 20 százalék
□ B: 40 százalék
□ C: 60 százalék
Az embereknek átlagosan csak a 7 százaléka választotta a helyes feleletet, azaz a C-t: az alacsony jövedelmű országokban a lányok 60 százaléka fejezi be az általános iskolát. (Jusson eszünkbe, hogy az állatkertben a csimpánzok 33 százaléka eltalálta volna a jó választ.) A megkérdezettek többsége úgy „tippelt”, hogy a 20 százalék a helyes megoldás. Akad ugyan néhány ország a világban - kivételes helyek, mint Afganisztán vagy Dél-Szudán -, ahol a lányok 20 százaléka sem járja ki az általános iskolát, ám a világ lányainak legfeljebb 2 százaléka él ezeken a helyeken.
Amikor hasonló kérdéseket tettünk fel a várható élettartamról, az alultápláltságról, a vízminőségről és a védőoltások gyakoriságáról - vagyis lényegében arról, hogy az alacsony jövedelmű országokban az embereknek mekkora hányada fér hozzá ezekhez, azaz képes megtenni a modern élethez vezető első, alapvető lépéseket -, ugyanilyen jellegű válaszokat kaptunk. Pedig az alacsony jövedelmű országokban a várható élettartam 62 év - a legtöbb embernek jut elegendő élelem, hozzáfér a tisztított vízhez, a legtöbb gyermek kap védőoltásokat, és a legtöbb lány befejezi az általános iskolát. Az embereknek csak egy kis hányada - sokkal kisebb a csimpánzok 33 százalékánál - felelt helyesen ezekre a kérdésekre, a nagy többségük pedig a felkínált legkedvezőtlenebb lehetőséget választotta, még akkor is, ha az olyan szintű nyomorúságnak felelt meg, amilyen csak a Föld legrosszabb helyein, és ott is csak szörnyű katasztrófák esetén fordul elő.
AZ I. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya
A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát? (Helyes válasz: 60 százalék)
Most pedig zárjuk le a csapdát, és csípjük nyakon a tévképzetet. Azt már tudjuk, hogy az emberek szerint az alacsony jövedelmű országokban sokkal rosszabb az élet, mint amilyen valójában. De mit gondolnak, hányan élnek ilyen rémes életet? Svédországban és az Egyesült Államokban a következő kérdést tettük fel:
A világ teljes lakosságának hány százaléka él alacsony jövedelmű országokban?
A többség úgy vélte, a válasz legalább 50 százalék; az átlagos tippelt érték 59 százalék volt.
A valós érték 9 százalék. Az embereknek mindössze 9 százaléka él alacsony jövedelmű országokban. Ne feledjük: az imént mutattuk ki, hogy azok az országok messze nem olyan szörnyűek, mint amilyennek az emberek gondolják őket! Sok tekintetben valóban elég rosszak, de azért jobban állnak, mint Afganisztán, Szomália vagy a Közép-afrikai Köztársaság - ezeken a helyeken a legrosszabb élni a bolygónkon.
Összegezve tehát, az alacsony jövedelmű országok sokkal fejlettebbek, mint azt a legtöbben hiszik, és sokkal kevesebben is élnek bennük. A megosztott világ képzete, ahol a többség nyomorban tengeti az életét, illúzió csupán. Tévképzet. Egyszerűen nem igaz.
Segítség! Hiányzik a többség!
De ha a többség nem az alacsony jövedelmű országokban él, akkor hol? Csak nem a magas jövedelműekben?
Hogyan szereti a fürdővizét, jéghidegen vagy tűzforrón? Természetesen nem csak ezekből lehet választani. A víz lehet dermesztő, langyos, perzselően forró és ezek között bármi. Sok lehetőség van, széles a skála.
2. TÉNYKÉRDÉS
Hol él a világ lakosságának többsége?
□ A: Alacsony jövedelmű országokban
□ B: Közepes jövedelmű országokban
□ C: Magas jövedelmű országokban
A 2. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya Hol él a világ lakosságának többsége? (Helyes válasz: Közepes jövedelmű országokban)
Az emberek többsége nem alacsony jövedelmű és nem is magas jövedelmű országokban él, hanem közepes jövedelműekben. A megosztott szemléletben ez a kategória nem létezik, a valóságban azonban nagyon is jelen van. Ilyen országokban él az emberiség 75 százaléka - pontosan ott, ahol a szakadéknak tátongania kellene. De mondhatjuk úgy is: nincs is szakadék.
A közepes és a magas jövedelmű országokban együttesen az emberiség 91 százaléka él; ezen országok zöme már szerves része a globális piacnak, s nagy előrelépéseket tett az elfogadható élet felé. Ez örömteli felismerés az emberbarátoknak, és igen fontos információ a globális vállalkozásoknak. Van itt 5 milliárd potenciális fogyasztó, aki itt, „középtájon" javítgatja az életét, és aki sampont, motorkerékpárt, egészségügyi betétet és okostelefont szeretne vásárolni. Könnyű nem észrevenni őket, ha „szegényként" gondolunk rájuk.
Az előadásaimon gyakran meglehetősen gorombán fogalmazok a „fejlődő országok" kifejezéssel kapcsolatban.
Az emberek ezek után mindig megkérdezik tőlem: „Jó, de akkor mégis hogyan kellene neveznünk őket?" Figyeljünk csak oda: itt is ugyanaz a tévképzet köszön vissza. Mi és ők. „Nekünk" hogyan kellene neveznünk „őket"?
Az lenne a helyes, ha abbahagynánk az országok két csoportba sorolását. Ennek már semmi értelme sincsen. Nem segít abban, hogy gyakorlati értelemben megértsük a világot. Nem segít a vállalkozásoknak lehetőségekhez jutni, de még abban sem segít, hogy a segélyeket valóban a legszegényebbek kapják.
Szükségünk van azonban valamiféle osztályozásra, hogy meg tudjuk érteni a világot. Mert ugye az nem járja, hogy lemondunk a régi címkékről, de nem kapunk helyettük újakat. Mit kellene tennünk?
A régi címkék népszerűségének egyik oka az egyszerűségükben rejlett. Csakhogy ezek a címkék tévesek voltak. Helyettük ezért egy hasonlóan egyszerű, de a valóságot jobban leképező és hasznosabb módszert javaslok a világ felosztására. Nem két csoportot különítek el, hanem négy jövedelmi szintet az alábbi ábra szerint.
A világ népessége 2017-ben - Milliárd fő a különböző jövedelmi szinteken
Minden alak egymilliárd embernek felel meg, és a hét alak azt mutatja, miként oszlik meg a világ jelenlegi lakossága négy különböző jövedelmi szint között, amelyeket napi, dollárban mérhető jövedelemként adtunk meg. Látható, hogy az emberek többsége a két középső jövedelmi szinten él, ahol ki tudja elégíteni a legtöbb alapvető emberi szükségletét.
Izgatottá tettem az olvasót? Azzá kellett válnia, hiszen a négy jövedelmi szint az új, tényalapú viszonyítási rendszer első és legfontosabb eleme. Ahogy korábban már megígértem, a különböző gondolkodási módszerek bemutatásával segítek pontosítani a világgal kapcsolatos találgatásokat. Ez a négy szint - ahogy a könyvben újra és újra látni fogjuk - egyszerű keretrendszert kínál ahhoz, hogy a legkülönfélébb dolgokat megértsük, a terrorizmustól kezdve egészen a szexuális felvilágosításig. Éppen ezért szeretném egy kicsit kifejteni, milyen is az élet ezeken a szinteken.
Gondoljunk úgy erre a négy jövedelmi szintre, mint egy számítógépes játék négy szintjére. Mindenki szeretne az 1. szintről továbblépni a 2.-ra, majd onnan még tovább, egyre feljebb. Csak ez most egy furcsa számítógépes játék, mert itt az 1. szint a legnehezebb. Játsszunk is akkor egyet!
1. SZINT. Ön az 1. szinten kezd, ahol napi 1 dollárt keres. Öt gyermeke van, akik mindennap órákat töltenek azzal, hogy mezítláb elgyalogolnak az egyórányi járásra lévő sáros vizesgödörhöz, ahonnan vizet hordanak haza a család egyetlen műanyag vödrében. Hazafelé jövet tűzifát gyűjtögetnek, ön pedig elkészíti ugyanazt a szürke kását, amit élete minden egyes étkezésekor evett - kivéve azokban a hónapokban, amikor a silány talaj egyáltalán nem adott termést, és éhesen kellett lefeküdnie. Egy nap a legkisebb lánya csúnyán köhögni kezd. A kunyhóban égő tűz füstje meggyengítette a tüdejét. Nincs pénze antibiotikumokra, így a kislány egy hónappal később meghal. Ez szélsőséges szegénység. Mégis tovább küszködik. Ha szerencséje van, akkor talán el tud adni némi felesleget a termésből, és sikerülhet napi 2 dollárt meghaladó jövedelemre szert tennie, amivel már a következő szintre léphet. Sok szerencsét! (Ma nagyjából egymilliárd ember él így.)
Víz
Közlekedés
Főzés
Egy tál étel
I. SZINT 2$
Víz
Közlekedés
Főzés
Egy tál étel
2$ 2. SZINT 8$
2. SZINT. Sikerült! Sőt, megnégyszerezte a jövedelmét, immár napi 4 dollárt keres. Ez mindennap három dollár többletet jelent. Mihez fog kezdeni ennyi pénzzel? Most már olyan ételt is vehet, amit nem saját maga termesztett, és tarthat pár tyúkot is, hogy tojást ehessen. Némi pénzt félretéve szandált vesz a gyermekeinek, beszerez egy biciklit, és még néhány műanyag vödröt. Most már naponta csak fél órába telik a vízhordás. Vásárol egy gáztűzhelyet, hogy a gyerekei a fagyűjtögetés helyett iskolába járhassanak. Amikor van áram, a villanykörte fényénél körmölik a házi feladatukat. De az áramszolgáltatás túlságosan megbízhatatlan ahhoz, hogy egy hűtőszekrényt is meg merjen engedni magának. Inkább matracra gyűjt, hogy többé ne kelljen a döngölt földpadlón aludniuk. Az élet most már sokkal jobb, de még mindig eléggé bizonytalan. Egyetlen betegség, és azonnal visszakerül az 1. szintre - mindenét el kellene adnia, hogy megvehesse a gyógyszereket. Jó lenne még napi három dollárral többet keresni, de az igazán drasztikus előrelépéshez megint csak meg kellene négyszereznie a jövedelmét. Ha sikerül állást kapnia a helyi ruhaipari vállalkozásnál, ön lehetne a családja első tagja, aki fizetést visz haza. (Ma nagyjából hárommilliárd ember él így.)
Víz
Közlekedés
Főzés
Egy tál étel
3. SZINT. Hát megcsinálta! Heti hét napban, napi 16 órában dolgozik, több állásban is, és így a jövedelmét ismét megnégyszerezve napi 16 dollárt keres. A megtakarításai szépen gyarapodnak, és megengedheti magának, hogy bevezettesse a vizet. Nincs több vízhordás!
A megbízható áramellátásnak köszönhetően a gyerekek osztályzatai egyre jobbak, és egy hűtőszekrényt is beszerez, így frissen tarthatja az élelmiszereket, és mindennap mást ehetnek. Szorgalmas takarékoskodással összegyűjt egy motorkerékpárra-valót, ami azt jelenti, hogy el tud vállalni egy jobban fizető állást. Sajnos egy nap munkába menet balesetet szenved, és a gyerekei továbbtanulására félretett pénzt kénytelen az orvosi számlák kifizetésére fordítani. Teljesen felépül, és a megtakarításainak köszönhetően nem esik vissza egy szintet. Két gyermeke is elkezdi a középiskolát. Ha sikerül kijárniuk, jobban fizető állásuk lehet, mint ami önnek valaha is jutott. Ezt megünneplendő az egész családot elviszi életük első vakációjára - egy teljes délutánt töltenek a tengerparton, puszta élvezetből. (Ma nagyjából kétmilliárd ember él így.)
Víz
Közlekedés
Főzés
Egy tál étel
4. SZINT. Naponta több mint 32 dollárt keres. Jómódú fogyasztónak számít, napi három dollárral több már nem sokat számít a mindennapi élete szempontjából. Ezért is gondolja úgy, hogy három dollár, ami egy szélsőségesen szegény embernek az egész életét megváltoztatná, nem sok pénz. Több mint tizenkét évet járt iskolába, és repülővel utazik nyaralni. Havonta egyszer étteremben vacsorázik, és egy autót is megengedhet magának. Az pedig természetes, hogy a lakásában hideg-meleg folyó víz van.
De persze ezt a szintet ön jól ismeri. Mivel ezt a könyvet olvassa, szinte biztos vagyok benne, hogy a 4. szinten van. Nem kell leírnom részletesen, hogy milyen, hiszen tudja.
Ha valaki mindig ezt a jövedelmi szintet ismerte, a nehézséget annak megértése jelenti számára, hogy milyen óriási a különbség a másik három szint között. A 4. szinten lévő embereknek keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy ne értsék félre a világ többi hatmilliárd lakójának az életét. (Ma nagyjából egymilliárd ember él így.)
32$ 4. SZINT
Úgy írtam le a szintek közti haladást, mintha egy ember több szintet is léphetne. Ez valójában nagyon ritka. Gyakran több nemzedék kell ahhoz, hogy egy család az 1. szintről eljusson a 4.-re. Remélem, az olvasónak most már világos képe van arról, hogyan élnek a különböző szinteken az emberek. És most már azt is érzékeli, hogy el lehet jutni egyik szintről a másikra - az egyénnek éppúgy, mint az országoknak. Mindenekelőtt pedig érti, hogy nem csak kétféle élet létezik.
Az emberi történelem kezdetén mindenki az 1. szinten volt. Több mint 100 ezer évig senki sem lépett szintet, és a legtöbb gyermek nem érte meg azt a kort, hogy szülő válhasson belőle. Alig 200 évvel ezelőtt a világ lakosságának 85 százaléka még mindig az 1. szinten, szélsőséges szegénységben élt.
Ma az emberek többsége középtájon, a 2. és 3. szinten tartózkodik, és az életszínvonaluk hasonló ahhoz, mint ami a nyugat-európaiaké és az amerikaiaké volt az 1950-es években. És ez már sok éve így van.
A szakadék ösztöne rendkívül erős. Először 1999-ben tartottam előadást a Világbank munkatársainak. Elmondtam nekik, hogy a „fejlődő” és „fejlett” címkék már nem érvényesek, és kardot is nyeltem. De a Világbanknak 17 évébe, nekem pedig további 14 előadásomba telt, mire nyilvánosan bejelentették, hogy lemondanak a „fejlődő” és „fejlett” kifejezések további használatáról, és a világot a továbbiakban négy jövedelmi csoportra osztják. Az ENSZ és más globális szervezetek még mindig nem tették meg ezt a lépést.
De miért olyan nehéz megváltoztatni azt a tévképzetet, hogy szakadék tátong a gazdagok és a szegények között?
Szerintem ennek az az oka, hogy az emberek hajlamosak a dolgok túldramatizálására és a bináris gondolkozásra - alapvető késztetésünk, hogy a dolgokat két jól elkülönülő csoportba soroljuk, amelyek között nincs átjárás (vagy ha úgy tetszik, üres szakadék tátong). Szeretjük két csoportra osztani a dolgokat. Jó a rossz ellen. Hősök a gonosztevők ellen. Az én országom a többi ország ellen. A világ két jól elkülöníthető oldalra való felosztása egyszerű és ösztönös késztetés, ugyanakkor drámai is, mivel konfliktusok járnak a nyomában. Mégis minduntalan megtesszük, gondolkodás nélkül.
Az újságírók tisztában vannak ezzel. A történeteiket előszeretettel mesélik úgy, hogy azok két szemben álló személy, nézet vagy csoport konfliktusáról szóljanak. Szívesebben írnak a szélsőséges szegénységben élőkről és a milliárdosokról, mint a jobb élet felé vánszorgó emberek túlnyomó többségéről. Az újságírók történeteket adnak elő. Ugyanígy tesznek a dokumentumfilmek és játékfilmek készítői is. A dokumentumfilmekben a sebezhető egyén a gonosz nagyvállalattal kerül szembe. A legsikeresebb filmek általában a jó és a rossz harcáról szólnak.
A szakadék ösztöne miatt éles megosztottságot képzelünk oda, ahol valójában sima az átmenet, széttartást oda, ahol a dolgok egymás felé tartanak, és konfliktust oda, ahol igazából egyetértés van. Ez az ösztön azért szerepel első helyen a listánkon, mert nagyon gyakori, és alapvetően torzítja az adatokat. Ha ma este belenézünk a híradóba vagy rákattintunk egy lobbicsoport honlapjára, nagy valószínűséggel találunk majd olyan híreket, amelyek két csoport konfliktusáról szólnak, és valószínűleg azzal a szófordulattal is találkozni fogunk, hogy „növekvő szakadék”.
Három gyakori figyelmeztető jele van annak, hogy valaki egy túldramatizált szakadéksztorit mesél (ez a „valaki” saját magunk is lehetünk), amivel működésbe hozza a szakadék ösztönét. Nevezzük ezeket az átlagok összehasonlításának, a szélsőségek összehasonlításának és a felülnézetnek.
Az átlagok összehasonlítása
Kedves átlagosok, kérem, ne sértődjenek meg azon, amit most mondani fogok! Szeretem az átlagokat. Gyors módszert kínálnak az információ közlésére, gyakran valami hasznosat árulnak el, és a modern társadalom nem is működhetne nélkülük. Sőt, még ez a könyv sem született volna meg nélkülük. A következő lapokon még nagyon sok átlaggal fogunk találkozni. De az információ leegyszerűsítése egyben félrevezető is lehet - és e szabály alól az átlagok sem jelentenek kivételt. Az átlagok azáltal félrevezetők, hogy egyetlen szám mögé rejtik a szóródást (a különböző számok tartományát).
Két átlag összehasonlításakor azt kockáztatjuk, hogy még jobban félrevezetjük magunkat, mivel a két szám közötti szakadékra összpontosítunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk az egyes átlagok alapjául szolgáló számok egymást átfedő tartományát. Más szóval szakadékot látunk ott, ahol egyáltalán nincs szakadék.
Nézzük meg például az alábbi két (össze nem függő) grafikont!
ÁTLAGOS MATEMATIKAI PONTSZÁM
ÁTLAGOS JÖVEDELEM, USD/NAP
A bal oldali grafikon a férfiak és a nők matematikai felvételin elért átlagos pontszáma közötti különbséget („szakadékot") mutatja meg 1965-től éves bontásban az amerikai főiskolákon. A jobb oldali grafikon a mexikóiak és az amerikaiak átlagos napi jövedelme közötti különbséget („szakadékot") szemlélteti. Nézzük csak meg, milyen óriási a különbség a két görbe között mindkét grafikonon! Férfiak kontra nők. Egyesült Államok kontra Mexikó. A grafikonok látszólag azt mutatják, hogy a férfiak jobban tudják a matematikát a nőknél, és hogy az Egyesült Államokban élőknek magasabb a jövedelmük a mexikóiaknál. Ez persze bizonyos értelemben igaz is. Ezt mutatják a számok. De milyen értelemben igaz? És milyen mértékben? Minden férfi jobb minden nőnél? Minden amerikai polgár gazdagabb az összes mexikóinál?
Próbáljuk meg felfedni a számok mögött rejlő valóságot! Először is, változtassuk meg a függőleges tengely léptékét! Most ugyanezeket a számokat alkalmazva egészen más képet kapunk. A „szakadék" szinte teljesen eltűnt.
ÁTLAGOS MATEMATIKAI PONTSZÁM
ÁTLAGOS JÖVEDELEM, USD/NAP
És most nézzük meg ugyanezeket az adatokat egy harmadik módon! Ahelyett, hogy az egyes évek átlagát vizsgálnánk, lássuk a matematika-pontszámok, illetve a jövedelmek egy adott évben mért szóródását!
A KÜLÖNBÖZŐ JÖVEDELMŰ EGYÉNEK SZÁMA, 2016
A KÜLÖNBÖZŐ MATEMATIKA-PONTSZÁMÚ EGYÉNEK SZÁMA, 2016
Most már teljesebb képet kapunk mindazon egyénekről, akiket korábban egyetlen átlagértékbe csomagoltunk. Figyeljünk csak! A férfiak és a nők matematika-pontszáma szinte teljes átfedésben van. A nők többségének van egy matematikai ikertestvére a férfiak között, aki pontosan ugyanolyan pontszámot ért el, mint ő. Ami a mexikói és USA-beli jövedelmeket illeti, az átfedés ott is megvan, de csak részlegesen. Az azonban már ennyiből is világos, hogy az emberek két csoportja - a férfiak és a nők, illetve a mexikóiak és az amerikaiak - egyáltalán nem különül el egymástól. Jelentős köztük az átfedés. Nincs szakadék.
Persze a szakadékot bemutató történetek olykor a valóságot tükrözik. Az apartheid rendszerű Dél-afrikai Köztársaságban a feketék és a fehérek különböző jövedelmi szinten éltek, és valós szakadék tátongott közöttük, így csak egészen minimális volt az átfedés. A különböző csoportok közötti szakadékról szóló történetek tökéletesen helytállóak voltak.
Az apartheid azonban igen szokatlan jelenség volt. Sokkal gyakoribb az, hogy a szakadéktörténetek félrevezető túldramatizálásai a valós helyzetnek. A legtöbb esetben nincs éles határ a két csoport között, még ha az átlagok alapján úgy is tűnhet. Szinte minden esetben pontosabb képet kapunk, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, és nemcsak az átlagot vesszük szemügyre, hanem a szóródást is: nemcsak az egy kalap alá vett egész csoportot, hanem az egyéneket is. Ilyenkor gyakran látjuk azt, hogy a látszólag elkülönülő csoportok közt a valóságban igen jelentős az átfedés.
Szélsőségek összehasonlítása
Magától értetődően vonzódunk a szélsőséges példákhoz, mert könnyű azokat felidézni. A globális egyenlőtlenségek kapcsán eszünkbe juthatnak például egyfelől a dél-szudáni éhínségről szóló hírek, másfelől a saját, viszonylag kényelmes valóságunk. Ha arra kérnek, hogy gondoljunk a különböző kormányzati rendszerekre, rögtön beugranak egyfelől a korrupt és elnyomó diktatúrák, másfelől az olyan országok, mint Svédország, ahol csodás jóléti rendszer működik, és jó szándékú hivatalnokok az egész életüket a polgári jogok védelmének szentelik.
Ezek a szakadéktörténetek lenyűgözőek, provokatívak és csábítóak - vagyis igen hatékonyan képesek működésbe hozni szakadékösztönünket -, de a megértést csak ritkán segítik. Mindig lesznek leggazdagabbak és legszegényebbek, mindig lesznek legrosszabb rendszerek és legjobbak is. De abból, hogy léteznek a szélsőségek, még nem tudunk meg többet a világról. A többség általában középen található, és egészen másféle történeteket tudna mesélni.
Nézzük például Brazíliát, a világ egyik legegyenlőtlenebb országát! A brazilok leggazdagabb 10 százaléka keresi meg az összes jövedelem 41 százalékát. Eléggé nyugtalanító gondolat, nem? Túl soknak tűnik. Hajlamosak vagyunk rögtön arra gondolni, hogy az elit ellopja az erőforrásokat a lakosság többi részétől. A médiumok is ezt a benyomást támasztják alá, amikor képeket mutatnak a leggazdagabbakról - gyakran nem a leggazdagabb 10 százalékról, hanem valószínűleg a leggazdagabb 0,1 százalékról, az ultragazdagokról -, a hajóikról, lovaikról vagy a hatalmas villáikról.
Igen, ez a szám tényleg kirívóan magas. Másrészt viszont nagyon hosszú ideje nem volt ennyire alacsony sem.
A BRAZILOK LEGGAZDAGABB 10%-ÁNAK RÉSZESEDÉSE AZ ÖSSZJÖVEDELEMBŐL
A statisztikákat gyakran a drámai hatás fokozására felhasználják politikai célokra is, de fontosabb ennél, hogy segítenek eligazodnunk a valóságban. Nézzük most meg a brazil lakosság jövedelmét a négy szint szerinti eloszlásban.
A brazilok legtöbbje tehát kilépett a szélsőséges szegénységből. A nagy csúcs a 3. szintre esik, vagyis oda, ahol az embernek már van motorkerékpárja és olvasószemüvege, pénzt tesz félre a bankban a gyerekek taníttatására, s egy nap egy mosógépet is vásárolhat. Valójában tehát még a világ egyik legegyenlőtlenebb országában sincs szakadék. Az emberek legtöbbje középtájt helyezkedik el.
Felülnézet
Amint már említettem, az, aki olvassa ezt a könyvet, valószínűleg a 4. szinten él. Még ha egy közepes jövedelmű ország lakója is, ahol az átlagos jövedelem a 2. vagy 3. szintre esik - ilyen például Mexikó -, az olvasó valószínűleg elérte a 4. szintet, és az élete lényegi szempontokból azokéhoz hasonlít, akik San Franciscóban, Stockholmban, Rio de Janeiróban, Fokvárosban és Pekingben élnek a 4. szinten. Az, amit az olvasó országában szegénységnek neveznek, más, mint a „szélsőséges szegénység" - hívjuk ezért „viszonylagos szegénységnek". Az Egyesült Államokban például még a 3. szinten lévők is szegénységben élőnek minősülnek.
Mindez azt jelenti, hogy az 1., 2. és 3. szinten élők küszködése valószínűleg teljesen ismeretlen az olvasó számára, és azok a tömegkommunikációs eszközök sem osztanak meg róla hasznos ismereteket, amelyekből napi szinten tájékozódik. (Persze ha az olvasó a 4. szinten él, de vannak a 3. vagy 2. szinten élő rokonai, akkor valószínűleg tudja, milyen az életük. Ez esetben kihagyhatja ezt a részt.)
A tényalapú világkép kialakítása során annak felismerése lesz a legnehezebb feladat, hogy a személyes tapasztalataink túlnyomó többsége a 4. szintre vonatkozik, a közvetett tapasztalatok túlnyomó többsége viszont a tömegkommunikáció szűrőjén keresztüljut el hozzánk, márpedig a tömegkommunikáció a nem jellemző, szélsőséges eseményeket részesíti előnyben, és messze elkerüli a „normális" dolgokat.
Ha valaki a 4. szinten él, onnan nézve a 3., a 2. és az 1. szinten élők egyformán szegénynek minősülnek, így a szegény szó minden konkrét jelentését elveszítheti. Akár még egy 4. szinten élő személy is tűnhet szegénynek, mert az otthona faláról lemállóban van a festék, vagy használt autóval jár. Aki nézett már le egy magas épület tetejéről, az tudja, hogy nehéz onnan megbecsülni az alacsonyabb épületek magasságának különbségét. Mindegyik elég kicsinek látszik. Ugyanezen okból a 4. szinten élők számára is természetes, hogy a világot csupán két kategóriába sorolják: a gazdagok (akik az épület tetején vannak, mint az olvasó is) és a szegények kategóriájába (akik odalent vannak, nem úgy, mint az olvasó). Természetes dolog, hogy a magasból letekintve azt mondjuk: „oh, ők mind szegények". Természetes dolog, hogy nem vesszük észre, mekkora különbség van azok között, akiknek autója van, akiknek motorkerékpárja van, akiknek biciklije van, akiknek szandálja van, és akiknek még lábbelije sincs.
Mivel én már találkoztam és beszéltem valamennyi szint számos képviselőjével, higgye el nekem az olvasó, hogy az 1., a 2. és a 3. szinten élők számára ezek a különbségek hihetetlenül fontosak. A szélsőséges szegénységben, az 1. szinten élők pontosan tudják, mennyivel jobb lenne az életük, ha a napi 1 dolláros jövedelemről tovább tudnának lépni a napi 4 dollárosra, hogy a napi 16 dollárosról már ne is beszéljünk. Akiknek mindenhová mezítláb kell gyalogolniuk, jól tudják, mennyi időt és fáradságot takarítana meg nekik egy kerékpár a városi piacra való járás során, s így mennyivel jobb lenne az egészségük és az anyagi helyzetük is.
A túldramatizált, így „megosztott" világkép helyére lépő négyszintes rendszer az első és legfontosabb része annak a tényalapú világképnek, amelyet e könyv segítségével elsajátíthatunk. Ezt már az olvasó is tudja. Nem is volt olyan nehéz megtanulni, igaz? A négy szintet a könyv hátralevő részében is gyakran fogom használni a különböző dolgok - a liftektől kezdve a vízbe fúlásokon, a szexen és főzésen át egészen az orrszarvúkig - magyarázatához. Segíteni fognak abban, hogy tisztábban lássuk a világot, és gyakrabban ismerjük fel az igazságot.
Mire van szükségünk a tévképzetek becserkészéséhez, levadászásához és lecseréléséhez? Adatokra. Meg kell mutatnunk az adatokat, és le kell írnunk a mögöttük megbúvó valóságot. Köszönet illeti tehát az UNICEF adattáblázatait, a buborékgrafikonokat és persze az internetet is. De ez önmagában még nem elég. A tévképzetek csak akkor tűnnek el, ha van egy hasonlóan egyszerű, de relevánsabb gondolkodásmód, amely a helyükbe léphet. Erre szolgál ez a négy szint.
A ténytudatosság... annak felismerése, hogy mikor szól egy történet a szakadékról, és annak tudata, hogy a történet két különálló, szakadékkal elválasztott csoportot mutat be. A valóság azonban gyakran egyáltalán nem ilyen sarkított. A többség általában középen helyezkedik el, éppen ott, ahol állítólag a szakadék húzódik.
A szakadék ösztönének kordában tartásához keressük mindig a többséget!
MÁSODIK FEJEZET