Hogyan születtem bizonyos értelemben Egyiptomban, és mit taníthat a világról egy inkubátorban fekvő csecsemő?
Melyik kijelentéssel értünk leginkább egyet?
□ A: A világ egyre jobb lesz.
□ B: A világ egyre rosszabb lesz.
□ C: A világ nem lesz sem jobb, sem rosszabb.
Emlékszem, hogy egyszer csak fejjel lefelé voltam. Emlékszem a sötétségre, a vizelet szagára, és arra, hogy nem tudtam lélegezni, mert az orrom és szám sárral telt meg. Emlékszem, hogy próbáltam valahogy felegyenesedni, de csak még mélyebbre süllyedtem a ragacsos trutymóban. Emlékszem, hogy hátrafelé nyújtogattam a karomat, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, aztán megfogták a bokámat, és kihúztak. A nagymamám beleállított a konyhában lévő mosogatóba, és szép óvatosan lemosdatott a mosogatásra szánt meleg vízzel. Emlékszem a szappan illatára.
Ez az egyik legkorábbi emlékem, amely kis híján az utolsó lett. Egy történet arról, hogyan mentettek ki négyéves koromban a nagymamám háza előtt húzódó szennyvízelvezető árokból. A csatorna csordultig tele volt az előző éjszakai eső vizével és a munkáskerület szennyvíziszapjával. Volt ott valami, ami felkeltette a kíváncsiságomat, aztán az árok szélére lépve megcsúsztam, és fejjel előre beleestem. A szüleim nem voltak ott, hogy vigyázzanak rám. Édesanyám tuberkulózissal feküdt a kórházban. Édesapám napi tíz órát dolgozott.
Hétközben a nagyszüleimmel laktam. Vasárnaponként apu felültetett a biciklije csomagtartójára, és a kórházba menet nagy köröket és nyolcasokat írtunk le, csak mert jó volt. Láthattam anyut a harmadik emeleti erkélyen. Köhögött. Apu elmagyarázta, hogy ha bemennénk, akkor mi is megbetegednénk. Integettem anyunak, és ő visszaintegetett. Láttam, hogy beszél hozzám, de a hangja erőtlen volt, és a szél elvitte a szavait. Emlékszem, mindig mosolyogni próbált.
Ez a fejezet a negativitás ösztönéről szól, a hajlamunkról, hogy a rosszat sokkal könnyebben vegyük észre a jónál. Ez az ösztön áll a második óriás tévképzet mögött.
„A helyzet romlik" - ezt a világgal kapcsolatos kijelentést minden másnál gyakrabban hallom. Tökéletesen igaz, hogy sok rossz dolog van a világban.
A háborúk áldozatainak száma a II. világháború óta folyamatosan csökkent, amíg a szíriai háború meg nem fordította ezt a trendet. A terrorizmus is újra erősödik. (A 4. fejezetben még visszatérünk erre.)
A túlhalászás és a tengerek állapotának romlása valóban aggasztó jelenségek. A világtengerek halott részeit és a veszélyeztetett fajokat felsoroló listák egyre hosszabbra nyúlnak.
Olvad a jég. A tengerek szintje a következő 100 évben várhatóan úgy egy métert fog emelkedni. Semmi kétség sincs afelől, hogy mindennek az oka az ember által a légkörbe juttatott rengeteg, üvegházhatást kiváltó gáz, amelyek még nagyon sokáig nem fognak eloszlani akkor sem, ha teljesen felhagyunk a kibocsátásukkal.
Az Egyesült Államok lakáspiacának 2008-as, teljesen váratlan összeomlását az a széles körben elterjedt illúzió okozta, hogy biztonságosnak tűntek az absztrakt, szinte senki által nem értett befektetések. A rendszer ma is ugyanolyan bonyolult, mint akkor volt, így egy hasonló válság bármikor bekövetkezhet. Akár már holnap is.
Ahhoz, hogy ezen a bolygón pénzügyi stabilitás legyen, béke és védettek legyenek a természeti erőforrásaink, egyvalami abszolút elengedhetetlen: a nemzetközi együttműködés, aminek egy tényalapú, közös világképen kell alapulnia. Éppen ezért minden probléma közül talán a legaggasztóbb a világra vonatkozó ismereteink hiánya.
Olyan sok negatív dolgot hallok, bárhová megyek is! Most talán arra gondol az olvasó: „De Hans, maga bizonyára csupa borúlátó emberrel találkozik". Nos, épp ezért úgy döntöttünk, ellenőrizzük, hogy valóban így van-e.
A fejezet elején olvasható kérdést a világ 30 országában tették fel az embereknek. Ön szerint a világ egyre jobb hely lesz, egyre rosszabb, vagy lényegében nem változik? Így válaszoltak:
Ml TÖRTÉNIK A VILÁGGAL?
Azok százalékos aránya, akik szerint „egyre rosszabb lesz" Mit gondol, a világ összességében egyre jobb lesz, nem változik, vagy egyre rosszabb lesz?
Soha nem bízom meg 100 százalékosan az adatokban, és az olvasó se tegye! Mindig akad némi bizonytalanság. Ebben az esetben azt mondanám, hogy a számok nagyjából helytállóak, de nem szabad a kis különbségek alapján elhamarkodott következtetéseket levonni. (Egyébként ez egy hasznos statisztikai alapelvi legyünk óvatosak a következtetések levonásával, ha a különbségek nem érik el mondjuk a nagyjából 10 százalékot.) Az összkép azonban most kristálytiszta. Az emberek többsége szerint a világ egyre rosszabb hely lesz. Nem csoda, hogy mind ennyire stresszesek vagyunk.
Könnyű tudatában lenni annak, hogy a világban rengeteg rossz dolog van. És sokkal nehezebb tudomást szerezni a jó dolgokról, azon előrelépések millióiról, amelyekről sehol sem számolnak be. Ne értsen félre az olvasó, nem arról a néhány pozitív, de nem különösebben jelentős hírről beszélek, amelyeknek elvileg a rossz híreket kellene ellensúlyozniuk. Olyan alapvető előrelépésekre gondolok, amelyek megváltoztatják a világot, de túl lassúak, túl szétaprózottak vagy önmagukban is túl aprók ahhoz, hogy valaha is hírnek minősüljenek. Az emberi haladás titkos és néma csodájáról beszélek.
A haladásra vonatkozó alapvető tények olyan kevéssé ismertek, hogy a világ minden pontjáról kapok felkéréseket, beszéljek róluk a konferenciákon és a vállalati értekezleteken. Az előadásaimat olykor „inspirálónak” nevezik, és sokak szerint megnyugtató hatással bírnak a hallgatóságra. Ez egyáltalán nem szándékos a részemről, ámde logikus következmény. Amit feltárok, azok javarészt az ENSZ hivatalos adatai. De ha az emberek világképe jóval negatívabb, mint ami elvárható volna a valóság alapján, akkor már a puszta statisztikákat megismerve is sokkal jobban érzik magukat. Megnyugtató és inspiráló a tudat, hogy a világ sokkal jobb hely, mint amilyennek gondoljuk. Ez a tudás az újfajta „örömtabletta”, amely az interneten ingyen is elérhető!
Szélsőséges szegénység
Kezdjük a szélsőséges szegénység trendjének vizsgálatával.
3. TÉNYKÉRDÉS
Az elmúlt 20 évben a világ lakossága szélsőséges szegénységben élő részének az aránya...
□ A: majdnem megduplázódott
□ B: nagyjából azonos maradt
□ C: majdnem a felére csökkent
A helyes válasz a „C": az elmúlt 20 évben a szélsőséges szegénységben élők aránya közel a felére csökkent. Az online kérdőíveinket kitöltők közül azonban a legtöbb országban kevesebb mint 10 százalék tudta ezt.
Idézzük fel az 1. fejezetben bemutatott négy jövedelmi szintet! 1800-ban az emberiség mintegy 85 százaléka élt az 1. szinten, szélsőséges szegénységben. Az embereknek világszerte nem volt elegendő ennivalójuk. A legtöbben évente többször is éhesen feküdtek le aludni. Nagy-Britanniában és a gyarmatain a gyerekeknek dolgozniuk kellett, hogy ehessenek - az Egyesült Királyságban egy átlag gyermek tízesztendős korában állt munkába. A teljes svéd lakosság egyötöde - köztük számos rokonom is - az Egyesült Államokba menekült az éhezés elől, és csak a 20 százalékuk tért vissza előbb vagy utóbb. Ha rossz volt a termés, és a rokonok, a barátok és a szomszédok sorra haltak éhen, mégis mi mást lehetett volna tenni? Az ember elmenekült. Kivándorolt. Már ha megtehette.
Az egész emberiség az 1. szinten kezdte, és itt élt a többség, egészen 1966-ig. A szélsőséges szegénység egészen addig szabály volt, nem pedig kivétel.
AZ EXTRÉM SZEGÉNYSÉGBEN ÉLŐK ARÁNYA 1800-TÓL NAPJAINKIG
A görbe azt szemlélteti, hogyan csökkent folyamatosan a szélsőséges szegénység aránya 1800 óta. Nézzük csak meg az elmúlt 20 évet! A szélsőséges szegénység aránya minden addiginál gyorsabban csökkent.
1997-ben India és Kína lakosságának is a 42 százaléka élt szélsőséges szegénységben. Indiában 2017-re ez az arány 12 százalékra csökkent: 270 millióval kevesebben éltek szélsőséges szegénységben, mint alig 20 évvel korábban. Kínában ugyanezen idő alatt az arány egészen elképesztő mértékben, 0,7 százalékig zuhant, ami azt jelenti, hogy újabb félmilliárd ember lépte át ezt a kulcsfontosságú küszöböt. Latin-Amerikában szintén ebben az időszakban 14-ről 4 százalékra csökkent az arány: újabb 35 millió ember. Bár a szélsőséges szegénységre vonatkozó becslések mindig nagyon bizonytalanok, ilyen mértékű változás esetén nem lehet kétséges, hogy valami nagyon nagy dolog történik.
Hány éves volt az olvasó 20 éve? Csukja be a szemét egy pillanatra, és gondoljon a fiatalabb énjére! Mennyit változott azóta a világ? Nagyon sokat? Egy kicsit? Nos a világ azóta a következőképpen változott meg: alig 20 éve a világ lakosságának még a 29 százaléka élt szélsőséges szegénységben, ez a szám ma már csak 9 százalék. Mára szinte mindenki kijutott a pokolból. Az emberi szenvedés összes forrása közel áll ahhoz, hogy végképp elapadjon. Ezt meg kellene ünnepelnünk, nem is akárhogyan - és a „mi" alatt itt az egész emberiséget értem.
Ehelyett azonban borongunk. A 4. szinten, a tévé előtt ülve .még mindig szélsőségesen szegény embereket nézünk, ezért úgy tűnik, hogy semmi sem változott. Emberek milliárdjai emelkedtek ki a nyomorúságból és váltak a világpiac termelőivé és fogyasztóivá, emberek milliárdjainak sikerült az 1. szintről feljutniuk a 2. és a 3. szintre, de anélkül, hogy a 4. szinten élők ezt észrevették volna.
Várható élettartam
4. TÉNYKÉRDÉS
Mennyi ma a világban a várható élettartam?
□ A: 50 év
□ B: 60 év
□ C: 70 év
A halál és a szenvedés összes okát egyetlen számban megmutatni szinte lehetetlen, de az átlagos várható élettartam mérőszáma azért közel került ehhez. Ebben a számban benne van minden gyermekhalál, minden idő előtti, ember vagy természeti csapás okozta halál, minden szülésbe belehaló anya és minden hosszú életű, idős ember.
1800-ban, amikor a svédek tömegével haltak éhen, a brit gyerekek pedig szénbányákban dolgoztak, a várható élettartam világszerte nagyjából 30 év volt. Ennyi volt egyébként mindvégig a történelem során. A valaha született összes babának nagyjából a fele halt meg még gyermekkorában. A másik felüknek a nagyobb részé 50 és 70 éves kora között halt meg. Az átlag így nagyjából 30 évre jött ki. Ez nem azt jelenti, hogy a legtöbben csak 30 éves korukig éltek - ez a szám csak egy átlag, és az átlagok esetében, ugye, sosem szabad elfeledkezni a szóródásról.
A világon ma 70 év az átlagos várható élettartam - egészen pontosan ennél is jobb: 72 év. Íme a kérdőíves felmérés néhány eredménye:
A 4. TÉNYKÉRDÉS EREDMÉNYEI: a helyesen válaszolók aránya
Mennyi ma a világban a várható élettartam? (Helyes válasz: 70 év) Országos felmérések és egyes előadások
Ez azon kérdések egyike, amelyek esetében megfigyelhető, hogy minél magasabban iskolázott valaki, annál tudatlanabb. A világ általunk vizsgált országainak legtöbbjében a nagyközönség ennek a kérdésnek a kapcsán éppen csak, de rávert a csimpánzokra (az országok szerinti részletes ismertetés a Függelékben található). A magasan iskolázottak körében a legnépszerűbb válasz a 60 év volt. Ha a kérdést 1973-ban tesszük fel (abban az évben, amikor Etiópiában 200 ezren haltak éhen), a válasz helyes is lett volna. De mi most, ebben az évtizedben tettük fel, több mint 40 évnyi fejlődés után. Az emberek ma már átlagosan 10 évvel tovább élnek - keményen megküzdöttünk a családunk életben maradásáért, és végre sikerrel jártunk.
Amikor megmutatom ezt az elképesztő grafikont, gyakran szegezik nekem a kérdést, „Mi az a legutóbbi visszaesés?” miközben az 1960-as értékre mutatnak. Ha még nem lenne világos, eljött a remek alkalom, hogy végre megtámadjam a „világ egyre rosszabb lesz” tévképzetet.
A globális várható élettartam görbéjén 1960-ban látható visszaesés oka, hogy abban az évben 15-40 millióan - a pontos számot senki sem tudja - haltak éhen Kínában, a világ feltehetően legnagyobb, ember okozta éhínségében.
1960-ban Kínában a rossz időjárás és a hatékonyabb növénytermesztést célzó helytelen állami javallatok miatt a termés elmaradt a tervtől. A helyi tanácsok nem akartak rossz eredményeket felmutatni, ezért minden élelmiszert begyűjtöttek, és elküldtek a központi kormánynak. Vidéken semmi élelem sem maradt. Egy évvel később aztán a döbbent felügyelők kannibalizmusról és az utak mentén heverő holttestekről számoltak be. A kormány tagadta, hogy a központi tervezés csődöt mondott volna, és a kínai kormánynak 36 éven át sikerült is titokban tartania a katasztrófát. Angol nyelven először csak 1996-ban írtak róla. (Gondoljunk csak bele: képes lenne ma bármelyik kormány az egész világ elől eltitkolni 15 millió ember halálát?)
De még ha a kínai kormány tájékoztatta volna is a világot a tragédiáról, az ENSZ Világélelmezési Programja akkor sem segíthetett volna, azt ugyanis csak 1961-ben hozták létre.
A tévképzetet, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz, igen nehéz fenntartani, ha a jelent a múlttal hasonlítjuk össze. Nem szabad elbagatellizálnunk a jelenkori aszályok és éhínségek tragédiáit, de a múlt tragédiáinak ismeretében mindenki láthatja, hogy a világ sokkal átláthatóbb lett, és sokkal hatékonyabban tud segítséget juttatni oda, ahol szükség van rá.
Egyiptomban születtem
A hazám, Svédország ma a 4. szinten áll, s a világ egyik leggazdagabb és legegészségesebb országa. (Ha azt mondjuk, hogy egy ország a 4. szinten van, az azt jelenti, hogy az átlagember a 4. szinten él, de nem azt, hogy minden egyes svéd a 4. szinten van. Ne feledjük, az átlag eltakarja a szórást!) De ez nem mindig volt így.
Megmutatom a kedvenc grafikonomat. Színes változatban ez látható a könyv első előzékén. Én csak világegészség-grafikonnak nevezem, lényegében a világ gazdagságának és egészségének térképe. Az előző fejezetben látott buborékgrafikonhoz hasonlóan minden országot egy buborék jelképez, amelynek nagysága az ország lakosságával arányos. Akárcsak korábban, a szegényebb országok vannak a bal oldalon, a gazdagabbak pedig a jobbon; az egészségesebb országok feljebb, a betegeskedőbbek lejjebb helyezkednek el.
Figyeljük meg, hogy nincs két csoport! A világ nincs kettéosztva. Minden szinten vannak országok, a bal alsó sarokban lévő szegényektől és betegeskedőktől kezdve egészen a jobb felső sarokban lévő gazdagokig és egészségesekig, amelyek közé Svédország is tartozik. A legtöbb ország a kettő között foglal helyet.
Most jön az igazán érdekes rész.
A kis buborékok rajzolta nyomvonal Svédország egészségét és gazdagságát szemlélteti évenkénti bontásban 1800 óta. Micsoda elképesztő haladás! Kiemeltem néhány országot, amelyek 2017-ben nagyjából megfelelnek a legfontosabb éveknek Svédország múltjából.
1948 nagyon fontos év volt. A II. világháború véget ért, a téli olimpián Svédország végzett az éremtáblázat élén, és megszülettem. Az a Svédország, amelybe születtem, ott tartott az egészség-gazdagság térképen, ahol ma Egyiptom van, vagyis a 3. szint kellős közepén. Az 1950-es évek Svédországában az életkörülmények ahhoz voltak hasonlatosak, ahogyan ma Egyiptomban és más, a 3. szinten lévő országokban élnek. Még bőven akadtak nyitott szennyvízelvezető árkok, és nem volt ritka, hogy a gyerekek belefulladtak az otthonukhoz közeli vizekbe. A 3. szinten a szülők a gyermekeiktől távol, keményen dolgoznak, a kormányok pedig még nem hoztak olyan szabályokat, amelyek elkerítésekkel óvják a vizeket.
Svédország egész életemben folyamatosan fejlődött. Az 1950-es és 1960-as években a mai Egyiptom szintjéről eljutott a mai Malajzia szintjére. 1975-re, Anna és Ola születésének évére Svédország a mai Malajziához hasonlóan megérkezett a 4. szint küszöbére.
Haladjunk most visszafelé az időben. Amikor 1921-ben megszületett az édesanyám, Svédország ott tartott, ahol a mai Zambia, azaz a 2. szinten.
SVÉDORSZÁG EGÉSZSÉGE ÉS GAZDAGSÁGA 1800-TÓL NAPJAINKIG
Nagyanyám volt a családunk lesothói tagja. A születésekor, 1891-ben Svédország a mai Lesotho szintjén állt. Ma az egész világon Lesothóban a legkisebb a várható élettartam, az ország az 1. és a 2. szint határán mozog, épphogy csak nem szélsőségesen szegény. A nagyanyám egész életében kézzel mosott a kilenc tagú családjára. De ahogy idősebb lett, tanúja lehetett a fejlődés csodájának, és annak, hogy ő és Svédország elérték a 3. szintet. Élete vége felé az otthonában már volt egy vízcsap (csak hideg vízzel), a pincében pedig egy vödrös vécé: ez kész luxus volt a gyermekkorához képest, amikor még egyáltalán nem volt vezetékes víz. Mind a négy nagyszülőm tudott írni és olvasni, de egyikük sem volt elég művelt ahhoz, hogy élvezetből olvasson. Nem tudtak gyerekkönyvekből mesélni nekem, és levelet sem tudtak írni. Egyikük sem járt négy évnél többet iskolába. A nagyszüleim nemzedékének Svédországa az írástudás tekintetében ott állt, mint a mai India: a 2. szinten.
A dédanyám 1863-ban jött világra, amikor az átlagos svéd jövedelemszint a mai Afganisztánéhoz volt hasonló, azaz az 1. szinten állt, és a lakosság többsége szélsőséges szegénységben élt. A dédi gyakran emlegette a lányának, azaz a nagyanyámnak, milyen hideg volt telente a döngölt padló. De ma Afganisztánban és más 1. szintű országokban az emberek sokkal tovább élnek, mint a svédek éltek 1863-ban. Ennek az az oka, hogy a legtöbb ember számára már elérhető az alapvető modernizáció, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket. Vannak műanyag zacskóik az ételek szállításához és tárolásához. Vannak műanyag vödreik a vízhordáshoz, és van szappanuk, amely elpusztítja a kórokozókat. A gyermekeik zöme kapott védőoltásokat. Átlagosan 30 évvel hosszabb életet élnek, mint 1800-ban az akkor szintén az 1. szinten lévő svédek. Ilyen sokat fejlődött az élet még az 1. szinten is!
Az olvasó hazája is szédítő tempóban fejlődött. Ezt teljes bizonyossággal állíthatom, annak ellenére, hogy nem tudom, hol él. Az elmúlt 200 évben ugyanis a világ összes országában nőtt a várható élettartam. Sőt, majdnem minden országra igaz az is, hogy szinte minden téren előrébb lépett. (Nyomon követhető a hazánk - vagy bármelyik ország - fejlődése a buborékgrafikonok készítéséhez használt ingyenes eszközzel, ami a www.gapminder.org/tools oldalon található.)
További 32 előrelépés
Ha az olvasó továbbra is azt gondolja, hogy a világ állapota egyre csak romlik, készüljön fel a kemény adatcsatára. Mutatok 32 további előrelépést.
Mindegyik kapcsán hasonló történetet tudnék elmesélni, mint amit a szélsőséges szegénységről és a várható élettartamról mondtam. Sokuk vonatkozásában elmondhatom, hogy az emberek következetesen negatívabban ítélik meg őket, mint az az adatok alapján indokolt lenne. (Ahol pedig nem, az csak azért van, mert még nem tettük fel nekik a vonatkozó kérdéseinket.)
A sok magyarázatot azonban sehogyan sem tudnám bepréselni a könyvbe, ezért most csak a grafikonokat mutatom be. Kezdjük 16 szörnyű dologgal, amelyek visszaszorulóban vannak, vagy már el is tűntek! Utána pedig nézzünk meg 16 csodás dolgot, amelyek csak jobbá váltak!
16 ROSSZ DOLOG CSÖKKENŐBEN
Mindezt a globális fejlődést nehéz meglátnunk, ha kinézünk az ablakon. A változások zömmel a horizonton túl zajlottak. De akad néhány olyan jel, amelyeket észrevehetünk, ha jobban szemügyre vesszük a dolgokat. Figyeljen csak! Hall egy gyermeket, aki gitáron vagy zongorán gyakorol? Ez a gyermek nem fúlt vízbe, s helyette a zenélés örömét és szabadságát élvezi.
A magasabb jövedelem célja nem csupán a több pénz. A hosszabb életé sem csak a több idő. A végső cél, hogy szabadon tehessük azt, amit akarunk. Én a magam részéről szeretek cirkuszba járni, számítógépes játékokat játszani az unokáimmal, és a tévécsatornák között váltogatni. A kultúrát és a szabadságot, azaz a fejlődés célját, elég nehéz mérni, de az egy főre eső gitárok száma is megteszi ehelyett. És micsoda fejlődés! Az ehhez hasonló gyönyörű statisztikák láttán hogyan mondhatja bárki is, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz?
EGY FŐRE JUTÓ GITÁROK
Játszható gitárok száma (egymillió főre)
Az okot persze ismerjük. A negativitás ösztöne miatt a rosszat inkább észrevesszük, mint a jót. Ebben pedig három dolog játszik közre: a múltra vonatkozó hamis emlékek; az újságírók és aktivisták szelektív beszámolói; és az az érzés, hogy amíg a dolgok rosszul mennek, szívtelenség lenne a javulásukról beszélni.
Figyelem: az emlékeinkben szereplő dolgok rosszabbak voltak, mint amilyennek tűnnek
Az idősebbek évszázadok óta nosztalgikusan emlékeznek vissza a fiatalkorukra, és makacsul állítják, hogy a dolgok már nem olyanok, mint régen voltak. Ez persze igaz, csak éppen nem úgy, ahogyan ők értik. A legtöbb dolog ugyanis rosszabb, és nem jobb volt. De az emberek rendkívül könnyen elfeledkeznek arról, hogyan is „voltak a dolgok" valójában.
Nyugat-Európában és Észak-Amerikában már csak a legidősebb, a gazdasági világválságot és a II. világháborút közvetlenül megtapasztaló embereknek vannak személyes emlékei az alig néhány évtizeddel korábbi súlyos nélkülözésekről és éhségről. De még Kínában és Indiában is - ahol alig néhány nemzedékkel ezelőtt még a szélsőséges szegénység jelentette az élet valóságát a túlnyomó többség számára - az a helyzet, hogy a rendes házakban élő, tiszta ruhában járó és robogóval közlekedő emberek már nagyrészt elfeledték azokat az időket.
Lasse Berg svéd író és újságíró az 1970-es években kiváló útinaplót jelentetett meg India vidéki területeiről. 25 évvel később visszatérve világosan látta, milyen sokat javult a helyzet. Az 1970-es években tett látogatásakor készült képeken földpadlók, vályogfalak és félmeztelen gyerekek láthatóak, a falusiak szemében pedig szinte nyoma sincs önbecsülésnek, ahogy a világgal kapcsolatos tudás sem tükröződik benne. Mindez szöges ellentétben állt az 1990-es évek végének betonházaival, ahol jól öltözött gyerekek játszadoztak, a magabiztos és érdeklődő falusiak pedig tévét néztek. Amikor Lasse megmutatta nekik az 1970-es években készült képeket, nem akarták elhinni, hogy azok az ő környékükön készültek. „Nem - mondták. - Ez nem lehetett itt. Bizonyára téved. Soha nem voltunk ennyire szegények." A legtöbb emberhez hasonlóan ők is a pillanatban éltek, és olyan új problémák foglalkoztatták őket, mint hogy a gyerekeik egy illetlen szappanoperát néznek vagy nincs elég pénzük új motorra.
Valami okból nem akarjuk magunkat és a gyermekeinket az élő emlékezetnél régebbi idők nyomorúságára és kegyetlenségére emlékeztetni. Pedig az igazságra rálelhetnénk a régi temetőkben és temetkezési helyeken. A régészeknek hozzá kellett szokniuk, hogy a feltárt maradványok nagy része bizony gyermekektől származik. Többségüket az éhség vitte el vagy valamilyen gusztustalan betegség, de sok gyermekcsontvázon fedezhetőek fel a testi erőszak nyomai is. A vadászó-gyűjtögető társadalmakban gyakran a 10 százalékot is meghaladta a gyilkossági ráta, és a gyermekeket sem kímélték. A mai temetőkben már alig vannak gyermeksírok.
Szelektív tudósítás
Folyamatosan zúdulnak ránk a negatív hírek a világ minden részéről: háborúk, éhínségek, természeti csapások, politikai mellényúlások, korrupció, költség-vetési megszorítások, betegségek, tömeges elbocsátások, terrorcselekmények. Azok az újságírók, akik le nem zuhant repülőgépekről vagy tönkre nem ment termésről tudósítanának, hamar elveszítenék az állásukat. A fokozatos javulásról szóló történetek ritkán kerülnek címlapokra, pedig sok millió embert érintenek és a hatásuk is drámai mértékű.
A sajtó egyre nagyobb szabadságának és a technikai fejlődésnek köszönhetően több szerencsétlenségről hallunk, és egyre többször. Amikor az európaiak néhány évszázaddal ezelőtt halomra ölték Amerika őslakóit, a hír el sem jutott az óvilágba. Amikor a központosított tervgazdaság miatt éhínség tombolt Kína vidéki területein, és milliók haltak éhen, a kommunista zászlókat lengető európai fiatalok mit sem tudtak erről. Amikor a múltban egész fajok vagy ökoszisztémák pusztultak el, észre sem vették azt, sőt nem is érdekelt senkit. Az egyéb előrelépések mellett a szenvedés megfigyelésének terén is óriási fejlődést értünk el. A hatékonyabb tudósítás is az emberi haladás jele, de pont a haladás ellenkező benyomását kelti.
A Gallup azt kérdezte: „Több-e a bűncselekmény az USA-ban, mint egy éve volt, vagy kevesebb?”
Bejelentett bűncselekmények száma az USA-ban (millió)
Ezzel egyidejűleg az aktivisták és lobbisták riasztó túlzásokkal és jóslatokkal rémítgetnek minket, és ügyesen elérik, hogy a trendek legkisebb megbicsaklása is világvégének tűnjön, még ha összességében azok egyértelműen javuló tendenciát mutatnak is. Az Egyesült Államokban például a bűnözési ráta 1990 óta csökken. 1990-ben majdnem 14,5 millió bűncselekményt jelentettek be, de 2016-ra ez a szám jóval 9,5 millió alá ment. Mégis, ahányszor valami szörnyű vagy megdöbbentő eset történt, válságról számoltak be. Az emberek többsége a legtöbb időszakban azt hiszi, hogy a bűnözés egyre súlyosabb probléma.
Nem csoda, ha az az illúziónk, hogy a helyzet folyamatosan romlik. A hírek rendszeresen a jelenben történt rossz dolgokra hívják fel a figyelmet. Az ebből eredően kialakuló baljós érzést pedig tovább erősíti a múlt felidézésére való képtelenségünk; a múltat rózsaszín szemüvegen át látjuk, és nem emlékszünk rá, hogy egy éve, tíz éve vagy éppen ötven éve legalább ugyanennyi szörnyűség történt, ha nem több. A folyamatos hanyatlásnak ez az illúziója sokaknál jelentős stresszt, másoknál reményvesztettséget okoz. Pedig semmi okunk erre.
Gondolkozás helyett érzés
De van azért itt még valami. Mire is gondolnak az emberek valójában, amikor azt mondják, hogy a világ egyre rosszabb hely lett? Nos, én arra tippelek, hogy ezt inkább érzik, nem pedig gondolják. Ha az olvasó úgy érzi, annak ellenére is nehezére esik elfogadni a gondolatot, hogy a világ egyre jobb hely lett, hogy megmutattam neki ezt a rengeteg gyönyörű adatot, szerintem annak köszönhető, hogy tudja, maradtak még óriási problémák. Amikor azt mondóm, hogy a világ egyre jobb hely lett, szerintem úgy érzi, valójában azt sugallom, minden rendben van, és inkább el kellene fordítania a fejét a problémáktól, és úgy kellene tennie, mintha nem is léteznének - erre azonban képtelen, és emiatt feszült.
Teljesen egyetértek. Egyáltalán nincs minden rendben. Bőven van okunk az aggodalomra. Amíg vannak repülőgép-szerencsétlenségek, megelőzhető gyermekhalálok, veszélyeztetett fajok, klímaváltozást tagadók, hímsoviniszták, őrült diktátorok, mérgező hulladékok, börtönbe zárt újságírók, és a nemük miatt a tanulástól eltiltott lányok, tehát amíg ilyen szörnyűségek léteznek, addig nem lazíthatunk.
Ámde ugyanilyen képtelen és feszültségtől terhes állapot az is, ha elfordítjuk a fejünket az elért haladástól. Az emberek gyakran neveznek optimistának azért, mert feltárom előttük azt az óriási haladást, amelyről sejtelmük sem volt. És ez feldühít. Nem vagyok optimista. Ha ezt mondják rám, naivnak tűnök. Nagyon is komoly „lehetőségista” vagyok. Ezt a szót én találtam ki, és olyasvalakit jelent, aki nem remél ok nélkül, nem fél ok nélkül, és aki folyamatosan ellenáll a túldramatizált világképnek. Lehetőségistaként látom a haladást, és ez azzal a meggyőződéssel és reménnyel tölt el, hogy a további haladás is lehetséges. Ez nem optimizmus. Tiszta és józan eszméket vallok a dolgok állásáról, vagyis a világképem konstruktív és hasznos.
Amikor az emberek tévesen úgy hiszik, hogy semmi sem javul, arra a következtetésre juthatnak, hogy amivel eddig próbálkoztunk, nem működött. Ezért veszítik el a bizalmukat azokban az intézkedésekben is, amelyek pedig működnek. Sok olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, minden reményt elveszített az emberiséggel kapcsolatban. Mások radikálissá váltak, és olyan drasztikus intézkedéseket támogatnak, amelyek valójában a kívánttal ellentétes hatást érnének el, miközben a már alkalmazott módszerek a világunk jobbá tételére működőképesek.
Vegyük például a lányok oktatását. A lányok iskoláztatása a világ valaha volt egyik legjobb ötletének bizonyult. Ahol a nők iskolázottak, ott csodás dolgok történnek a társadalomban. A munkaerő változatosabbá válik, jobb döntések születnek, több problémát képesek megoldani. Az iskolázott anyák inkább kevesebb gyermeket vállalnak, de több gyermekük marad életben. Minden egyes gyermek felnevelésére több idő és energia jut. Ez rendkívül kedvező változássorozat.
A szegény szülők, akik nem engedhették meg maguknak, hogy minden gyermeküket iskolába járassák, gyakran inkább a fiaikat küldték tanulni. De 1970 óta fantasztikus előrelépések történtek. Vallástól, kultúrától és földrésztől függetlenül ma már szinte minden szülő megengedheti magának, hogy az összes gyermekét iskolába küldje, legyenek azok fiúk vagy lányok. A lányok mostanra szinte utol is érték a fiúkat, hiszen az általános iskolás korú lányok 90 százaléka tanul. A fiúknál ez az arány 92 százalék, szóval szinte nincs is különbség.
Az 1. szinten néhol még mindig vannak nemi egyenlőtlenségek, ha az iskolába járásról van szó - ez különösen igaz a középiskola és a felsőoktatás esetében, de ettől még az eddigi haladás tagadhatatlan. Nem látom összeegyeztethetetlennek ennek a haladásnak az ünneplését és a további előrelépésekért való küzdelmet. Lehetőségista vagyok, és az eddigi fejlődés azt üzeni nekem, hogy igenis el lehet juttatni az iskolába az összes lányt - és az összes fiút is -, és hogy keményen kell dolgoznunk ennek megvalósításáért. Magától nem fog bekövetkezni, és ha holmi ostoba tévképzetek miatt elveszítjük a reményt, nem válik valóra. Valószínűleg a reményvesztettség a negativitás ösztönének és az általa előidézett tudatlanságnak a legpusztítóbb következménye.
Hogyan segíthetünk az agyunknak, hogy felismerje, a dolgok egyre javulnak, amikor minden azt harsogja, hogy egyre csak romlanak?
Rossz és jobb
A megoldás nem az, hogy a negatív híreket több pozitív hírrel ellensúlyozzuk. Ezzel épp az ellenkező irányban válnánk elfogulttá, csak nyugtatgatnánk, becsapnánk és félrevezetnénk önmagunkat. Nagyjából annyira lenne hasznos, mintha a túl sok cukrot túl sok sóval próbálnánk kompenzálni. Lehet, hogy ez izgalmasabbá tenné a dolgokat, de kevésbé egészségessé is.
Számomra a bevált megoldás, hogy felidézek két gondolatot.
Amikor azt halljuk, hogy valaki arról beszél, javulnak a dolgok, a jelek szerint úgy hisszük, ezzel azt sugallja, „Ne aggódj, lazíts”, sőt talán még azt is, hogy „Ne figyelj oda!”. Én semmi ilyesmit nem értek ezen. Egyáltalán nem tanácsolom azt, hogy ne törődjünk a világ rettenetes problémáival. Csak azt mondom, hogy a dolgok lehetnek egyszerre rosszak és jobbak is.
Gondoljunk úgy a világra, mint egy inkubátorban lévő koraszülöttre. A kicsi egészségi állapota nagyon rossz, a légzését, a szívritmusát és más fontos életjeleit folyamatosan nyomon követik, hogy azonnal észleljék, ha bármelyik romlana vagy javulna. Egy hét elteltével a koraszülött már sokkal jobban van. Minden fontos mutatója javult, de az inkubátorban kell maradnia, mert az egészsége még mindig kritikus. Van értelme azt mondani, hogy a baba helyzete javul? Hát persze hogy van! Van értelme azt mondani, hogy az állapota rossz? Hát persze hogy rossz! Ha azt mondjuk, hogy „javul az állapota,” az azt jelenti, hogy minden rendben van, mindenki megnyugodhat, és nincs ok az aggodalomra? Persze hogy nem azt jelenti! Jár az bármi előnnyel, ha választanunk kell a rossz és a javuló között? Persze hogy nem jár semmilyen előnnyel. Mindkettő igaz egyszerre. Az állapota rossz és jobb is. Jobb és rossz, egyidejűleg.
Pontosan így kell gondolnunk a világ jelenlegi állapotára is.
Számítsunk a rossz hírekre!
Az is segít kordában tartani a negativitás ösztönét, ha folyamatosan számítunk a rossz hírekre.
Jusson eszünkbe, hogy a média és az aktivisták a drámaiság fokozásával próbálják felkelteni a figyelmünket! Jusson eszünkbe, hogy a negatív történetek sokkal drámaibbak a semlegeseknél és a pozitívaknál! Jusson eszünkbe, hogy mennyire egyszerű válságtörténetet kreálni egy átmeneti visszaesésből, amit kiragadtak a hosszú távú fejlődés kontextusából! Jusson eszünkbe, hogy összekapcsolt és átlátható világban élünk, ahol minden eddiginél hatékonyabban számolnak be a szenvedésekről.
Amikor valami szörnyűségről hallunk, nyugtassuk meg magunkat azzal a kérdéssel, hogy „Egy hasonlóan nagy horderejű pozitív változásról tudomást szereztem volna? Hallanék valaha azokról a gyermekekről, akik nem fulladtak vízbe? Látom-e az ablakon kinézve, a hírekben vagy egy jótékonysági szervezet reklámanyagaiban, hogy csökkent azoknak a gyerekeknek a száma, akik vízbe fulladtak vagy tuberkulózisban haltak meg? Tartsuk észben, hogy a pozitív változások talán gyakoribbak, de nem jutnak el hozzánk! Nekünk kell megtalálnunk őket. (És ha a statisztikákat tanulmányozzuk, ez be is fog következni.)
Ez az emlékeztető védetté tesz minket, és lehetővé teszi, hogy tovább nézzük a gyermekeinkkel a híreket anélkül, hogy hagynánk magunkat valamiféle disztópiába belesodortatni.
Ne cenzúrázzuk a történelmet!
Ha ragaszkodunk a történelem rózsás változatához, azzal az igazságtól fosztjuk meg magunkat és a gyermekeinket. A bizonyítékok a szörnyű múltról ijesztőek, viszont lehet erőt meríteni belőlük. Segíthetnek abban, hogy jobban értékeljük, amink van, és reményt adhatnak arra, hogy a következő nemzedékek, ahogy az előttünk járók is tették, túljussanak a visszaeséseken, és képviseljék azt a hosszú távú irányvonalat, ami a a béke, a jólét és a globális problémák megoldása felé vezet.
Amikor 65 évvel ezelőtt egy pisivel teli árokban fuldokoltam egy svéd munkásnegyedben, nem is sejtettem, hogy én leszek a családunkból az első, aki egyetemre megy Nem is sejtettem, hogy a globális egészségügy professzora leszek, s egy nap Davosba utazok, ahol közlöm a világ legkiválóbb szakértőivel, hogy kevesebbet tudnak az alapvető globális folyamatokról, mint a csimpánzok.
Akkoriban persze én magam sem ismertem még az alapvető globális trendeket. Meg kellett tanulnom őket. Az ember csak úgy szerezhet tudomást például a különféle halálokokról és azok megváltozásáról, ha nyomon követ minden egyes halálesetet a kiváltó okával együtt, és ezt az információt leírja, majd összegzi. Ez rendkívül időigényes munka. Az egész világon csak egy ilyen adattár létezik. A neve Global Burden of Disease (Globális betegségteher). Amikor sok évvel később megvizsgáltam, kiderült, hogy a halálközeli élményem nem is volt olyan különleges. Elég gyakori baleset volt a 3. szinten élő öt év alatti gyermekek körében.
Abban a pillanatban azonban csak annyit tudtam, hogy nem tudok kijutni az árokból. A nagyanyám sietett a segítségemre, és kiemelt. Hogy aztán a svéd társadalom még feljebb emeljen.
Az életem során Svédország a 3. szintről a 4.-re lépett. Megtalálták a tuberkulózis gyógymódját, és az anyám felépült. A közkönyvtárból ingyen kölcsönzött könyvekből olvasott nekem. Az egész családunkban én voltam az első, aki hat évnél tovább járt iskolába, utána pedig egyetemre ment. Ingyen. Az orvosi diplomámat is ingyen kaptam. No persze semmi sincs ingyen: mindezt az adófizetők állták. Aztán 30 éves koromban, amikor már kétgyermekes apa voltam, és felfedeztem az első rákos daganatomat, a világ legjobb egészségügyi ellátórendszere kezelt és gyógyított meg - ingyen. Az életben maradásom és az életben elért sikereim mindig is másoktól függtek. Köszönet a családomnak, az ingyenes oktatásnak és az ingyenes egészségügyi ellátásnak! Attól az ároktól egészen a Világgazdasági Fórumig jutottam. Önerőből ezt sosem értem volna el.
Ma, amikor Svédország a 4. szinten áll, 1000 gyermekből csak 3 hal meg az ötödik születésnapja előtt, és ezen eseteknek csupán az egy százalékát okozza vízbe fülás. A kerítések, a napközi, a mentőmellény-viselési kampányok, az úszóleckék és az uszodák úszómesterei mind pénzbe kerülitek. A vízbe fúlás miatti gyermekhalálozás azon számos szörnyűségek egyike, amelyek az ország gazdagabbá válásával szinte teljesen eltűntek. Ezt nevezem én haladásnak. Napjainkban világszerte ugyanilyen előrelépések történnek. A legtöbb ország ma gyorsabban fejlődik, mint Svédország valaha is tette. Sokkal gyorsabban.
A ténytudatosság... annak felismerése, mikor kapunk negatív híreket, és annak észben tartása, hogy a rossz eseményekre vonatkozó információ sokkal nagyobb valószínűséggel jut el hozzánk. Amikor a dolgok javulnak, arról csak ritkán hallunk. Ez pedig újra meg újra azt idézi elő, hogy túlzottan negatív a benyomásunk a világról, ami rengeteg stresszel jár.
A negativitás ösztönének kordában tartásához számítsunk a rossz hírekre.
HARMADIK FEJEZET