Hogyan rejtsünk el 40 millió repülőgépet, és hogyan kaptam meg bizonyos értelemben a Nobel-békedíjat
1975. október 7-én éppen egy páciens karját gipszeltem, amikor berobbant az ajtón egy segédápoló, és közölte, hogy lezuhant egy repülőgép, a sebesülteket pedig mindjárt hozzák helikopterrel. Ötödik napja dolgoztam rezidensként egy svéd tengerparti kisváros, Hudiksvall kórházának sürgősségi osztályán. Az összes többi orvos lent volt az étkezőben, így a segédápolóval kétségbeesetten kezdtük keresni a dossziét, ami a katasztrófahelyzetre vonatkozó utasításokat tartalmazta, miközben már hallottuk is a leszálló helikopter zaját. Kettőnknek kellett megbirkóznunk a helyzettel.
Néhány másodperccel később betoltak egy hordágyat, rajta egy sötétzöld kezeslábast és terepszínű mentőmellényt viselő férfival. A karjai és a lábai is rángatóztak. Epilepsziás roham, gondoltam; le a ruháival! A mentőmellényét könnyen levettem, de a kezeslábas már nem volt olyan egyszerű. Úgy nézett ki, mint egy űrruha, nagy, masszív cipzárakkal, de akárhogy próbálkoztam is, azt a cipzárt nem találtam, amelyikkel kinyithattam volna a ruhát. Épp eljutott a tudatomig, hogy ez egy egyenruha, vagyis nyilván egy katonával van dolgom, amikor észrevettem, hogy a padló csupa vér. „Vérzik!" - kiáltottam. Tudtam, ha ilyen mértékű a vérzése, akár másodpercek alatt is meghalhat, de mivel még mindig rajta volt a kezeslábas, nem láttam, honnan vérzik. Felkaptam egy nagy gipszvágó ollót, hogy átvágjam a szövetet, miközben odakiáltottam a segédápolónak: «Négy zacskó nullás negatív vért! Most!"
A pácienshez is kiabálva szóltam: «Hol fáj?" «Ja zse sisa... na adjezsisa zsa..." - felelte. Egy szavát sem értettem, de orosznak hangzott. A szemébe néztem, és tisztán, érthetően azt mondtam: «все тихо товарищ, шведскауа больница", ami azt jelenti: „Minden nyugodt, elvtárs, svéd kórház."
Soha nem fogom elfelejteni azt a rémült arckifejezést, amelyet e szavak váltottak ki nála. Halálra rémülten meredt rám, és mondani próbált valamit: „Vavdfor papratarjenyi risszkamememje ej..." Ahogy belenéztem a rettegéssel teli szemébe, hirtelen belém nyilallt a felismerés: bizonyára orosz vadászpilóta, akit svéd terület fölött lőttek le. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió megtámadott minket. Kitört а III. világháború! Megbénított a félelem.
Szerencsére ebben a pillanatban ért vissza az ebédből a főnővér, Birgitta. Kikapta a kezemből a gipszvágó ollót, és rám sziszegett: „Nehogy szétvágd! Ez a légierő egy G-ruhája, és több mint 10 ezer svéd koronába kerül!" Aztán egy pillanat múlva hozzátette: „Egyébként lelépnél a mentőmellényről? Éppen a jelzőfestékes tartályon állsz, és már tiszta vörös az egész padló."
Birgitta a pácienshez fordult, szép nyugodtan megszabadította a G-ruhától, és bebugyolálta néhány takaróba. Eközben svédül a következőket közölte vele: „23 percet töltött a jeges vízben, ezért remeg és rángatózik, és ezért nem értjük egy szavát sem." A svéd légierő pilótája, aki nyilván egy rutinrepülés során zuhant le, megnyugtató félmosolyt villantott felém.
Néhány éve felvettem a kapcsolatot a pilótával, és megkönnyebbülten hallottam, hogy semmire nem emlékszik a sürgősségi osztályon töltött első percekből. Én azonban nehezen tudnám elfelejteni az élményt. Örökké emlékezni fogok rá, milyen tökéletesen félreértettem a helyzetet. Semmi sem úgy volt, ahogy gondoltam: az orosz svéd volt, a háború béke, az epilepsziás roham kihűlés, a vér pedig festék a mentőmellény jelzőtartályából. Mégis, az egész olyan meggyőzőnek tűnt a számomra.
Amikor félünk, nem látunk tisztán. Kezdő orvos voltam, aki élete első vészhelyzetével szembesült. Mindig is rettegtem egy harmadik világháború gondolatától, gyerekkoromban gyakran voltak róla rémálmaim. Felriadtam, és átrohantam a szüleim ágyába. Csak az apám tudott megnyugtatni azzal, hogy újra végigvette velem a tervünk részleteit: betesszük a sátrat a bicikli utánfutójába, és az erdőben fogunk élni, ahol bőven akad áfonya. A tapasztalatlanságom miatt, és mert először kerültem vészhelyzetbe, az agyam pillanatok alatt kidolgozta a forgatókönyvet a legrosszabb eshetőségre. Nem azt láttam, amit látni akartam, hanem azt, amitől rettegtem. Kritikusan gondolkozni mindig nehéz, de szinte lehetetlen, amikor meg vagyunk rémülve. Az elménkben nincs helye tényeknek, amikor hatalmába keríti a félelem.
Egyikünknek sincs elegendő szellemi kapacitása az összes létező információ befogadásához. Kérdés, hogy mit dolgozunk fel, és amit feldolgozunk, azt milyen szempontok alapján válogatták ki. És mi az, amit figyelmen kívül hagyunk? Minden jel arra mutat, hogy az összes információ közül a legnagyobb valószínűséggel a történeteket dolgozzuk fel: a drámai hatású történéseket.
Képzeljük el, hogy van egy pajzs, valamiféle figyelemszűrő a világ és az agyunk között! Ez a figyelemszűrő véd minket a világ zajától: nélküle állandóan annyi információ bombázna bennünket, hogy az agyunk túlterhelődne és lebénulna. Ezután képzeljük el, hogy ezen a figyelemszűrőn van tíz lyuk a tíz ösztönnek - a szakadéknak, a negativitásnak, az egyenes vonalnak és így tovább. Ugyan az információ zöme nem jut át a szűrőn, ezek a lyukak azonban átengedik a drámai ösztöneinknek tetsző részeket. Így végül azon információkra figyelünk fel, amelyek megfelelnek a drámai ösztöneinknek, és figyelmen kívül hagyjuk azokat, amelyek viszont nem.
A média nem pazarolhat időt olyan sztorikra, amelyek nem jutnának át a figyelemszűrőnkön.
Íme néhány cím, ami biztosan egyetlen lapszerkesztőn sem menne át, mivel nem valószínű, hogy a mi szűrőink átengednék őket: „tovább tart a malária
FOKOZATOS VISSZASZORULÁSA." „A METEOROLÓGUSOK HELYESEN JELEZTÉK, HOGY Londonban ma enyhe idő lesz." És íme néhány téma, amelyek nagyon is könnyen átjutnak a szűrőinken: földrengések, háború, menekültek, betegség, tűz, árvíz, cápatámadások, terrortámadások. Ezek a szokatlan események sokkal inkább hírértékűek, mint a hétköznapi dolgok. A média jóvoltából folyamatosan ránk zúdított szokatlan történetek megelevenednek a fantáziánkban, így ha nem vagyunk rendkívül óvatosak, arra a meggyőződésre juthatunk, hogy a szokatlan a szokásos, és hogy valójában ilyen a világ.
Először a világtörténelem során adatok állnak rendelkezésünkre a globális fejlődés szinte minden aspektusára vonatkozóan. És mégis, a teátralitásra hajlamos ösztöneink miatt, és mert a média ezeket az ösztönöket kihasználva igyekszik megragadni a figyelmünket, továbbra is túldramatizált a világképünk. Úgy tűnik, az összes drámai ösztönünk közül a félelem ösztöne befolyásolja a legerősebben azt, hogy milyen információkat válogatnak ki és tárnak elénk, fogyasztók elé a hírszerkesztők.
Amikor a felmérésekben arról kérdezik az embereket, mitől félnek a leginkább, négy indok mindig az „élbolyban” végez: a kígyók, a pókok, a magasság és a szűk helyek. Az ezt követő hosszú lista nem tartogat meglepetéseket: nyilvános beszéd, tűk, repülőgépek, egerek, idegenek, kutyák, tömeg, vér, sötétség, tűz, vízbe fulladás és így tovább.
Ezek a félelmek mélyen az agyunkba programozottak, aminek kézenfekvő evolúciós okai vannak. Őseink túlélését az segítette, ha félnek a testi ártalmaktól, a fogságtól és a méregtől. Még a modern korban is működésbe lép a félelem ösztöne, ha úgy véljük, e veszélyek valamelyikét észleljük. A velük kapcsolatos hírek eközben mindennaposak a médiában:
• testi ártalom: emberek, állatok, hegyes tárgyak vagy természeti erők okozta erőszak
• fogság: csapdába esés, a kontroll és a szabadság elvesztése
• szennyeződés: láthatatlan dolgok, amelyek megmérgezhetnek vagy megfertőzhetnek bennünket
Ezek a félelmek még hasznosak az 1. és a 2. szinten élők számára - az 1. és a 2. szinten például hasznos, ha tartunk a kígyóktól. Ezek a hüllők évente hatvanezer embert ölnek meg. Jobb néha elugrani akkor is, ha később kiderül, hogy csak egy ágat láttunk! Semmilyen körülmények között ne marjon a kígyó belénk! Nincs a közelben kórház, és ha van, akkor sem engedhetjük meg magunknak.
Egy bába kívánsága
1999-ben egy svéd diákcsoporttal egy eldugott tanzániai faluba utaztunk, hogy találkozzunk egy tradicionális bábaasszonnyal. Azt akartam, hogy a 4. szinten élő orvostanhallgatóim a valóságban lássanak egy igazi 1. szintű egészségügyi dolgozót, ahelyett, hogy csak könyvekben olvasnának róluk. A bábának semmiféle végzettsége nem volt, és a diákok leesett állal hallgatták, amikor a küzdelmeiről mesélt - miként gyalogol faluról falura, hogy segítsen a szegény asszonyoknak a földpadlós kunyhókban vaksötétben megszülni a gyermeküket, miközben sem orvosi eszközök, sem tiszta víz nem áll rendelkezésre.
Az egyik diákom megkérdezte:
- Vannak saját gyermekei?
- Igen - mondta az asszony büszkén -, két fiú és két lány.
- A lányai is bábák lesznek, akárcsak ön?
Az idős asszony előrehajolt, és felkacagott.
- A lányaim? Úgy dolgozni, mint én? Dehogy! Soha, de soha! Jó munkájuk van. Dar es Salaamban dolgoznak számítógépekkel, úgy, ahogyan akarták.
A bába lányai már hátrahagyták az 1. szintet.
Egy másik diák azt kérdezte tőle:
- Ha választhatna egyetlen eszközt, amelyik megkönnyítené a munkáját, mi lenne az?
- Nagyon szeretnék egy zseblámpát - mondta a bába. - Amikor a sötétben gyalogolok egy falu felé, még ha fenn is van a hold, nagyon nehéz észrevenni a kígyókat.
A 3. és 4. szinten, ahol az élet fizikailag nem ennyire megerőltető, és az emberek megengedhetik maguknak, hogy védekezzenek a természet kihívásai ellen, ezek a biológiai emlékek valószínűleg többet ártanak, mint amennyit használnak. A 4. szinten pedig már egészen biztos, hogy ezek a saját védelmünk érdekében az evolúció során belénk plántált félelmek ártalmasnak mondhatók. A 4. szinten élő népesség kis része - a 3 százaléka - olyan erőteljes fóbiáktól szenved, ami már a mindennapi életét is akadályozza. Számunkra, akik nem szenvedünk fóbiáktól, a félelem „csak” annyiban nevezhető ártalmasnak, amennyiben torzítja a világképünket.
A média nem tud ellenállni annak, hogy kihasználja a félelem ösztönét, hiszen könnyű módja ez a figyelem felkeltésének. A legnagyobb sztorik gyakran azok, amelyek egynél több fajta félelemre hatnak. Az emberrablások és a repülőgép-szerencsétlenségek például a testi ártalomtól való félelmet elegyítik a fogságtól való félelemmel. A földrengések ledőlt épületek alatt rekedt áldozatai egyszerre sérültek és foglyok, s nagyobb figyelem irányul rájuk, mint a „sima" földrengések áldozataira. Sokkal erőteljesebb a drámai hatás, ha egyszerre több félelem lép működésbe.
De van itt egy ellentmondás. A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most.
A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat. Ez nem az újságírók hibája, és nem is kellene elvárnunk tőlük, hogy megváltozzanak. És nem is annyira a szerkesztők „médialogikájának" a következménye - inkább a fogyasztók „figyelemlogikájának" köszönhető.
Ha megvizsgáljuk a főcímek mögött a tényeket, felismerhetjük, hogyan torzítja el a félelem ösztöne azt, amit a világból látunk.
Nepál az egyik utolsó még mindig az 1. szinten lévő ázsiai ország. 2015-ben földrengés sújtotta. Ha egy természeti csapás egy 1. szintű országban pusztít, a halálozási arány a rosszul megépített épületek, a csapnivaló infrastruktúra és a szegényes egészségügyi létesítmények miatt mindig magasabb. Kilencezren haltak meg.
7. TÉNYKÉRDÉS
Hogyan változott az elmúlt száz évben a természeti csapások miatti halálozások száma?
□ A: Több mint a duplájára nőtt
□ B: Nagyjából azonos maradt
□ C: Kevesebb mint a felére csökkent
Ez az adat magában foglalja az árvizek, földrengések, viharok, aszályok, erdőtüzek és szélsőséges hőmérsékletek miatt bekövetkezett halálozásokat, továbbá azokat a haláleseteket, amelyekre az ilyen eseményeket követő tömeges hajléktalanná válás és járványok okán került sor. A válaszadóknak alig 10 százaléka találta el a helyes választ, és még az e kérdésben a legjobb teljesítményt nyújtó országokban is - Finnországban és Norvégiában - csak 16 százalék volt az arányuk (az adatok országonkénti bontásban a függelékben találhatóak). A híreket nem néző csimpánzok - szokás szerint - 33 százalékos eredményt értek el. A helyzet az, hogy a természeti csapások miatt bekövetkezett halálozások száma jóval kevesebb mint a felére esett vissza. A szám csupán 25 százaléka a 100 évvel ezelőtti értéknek. Ugyanezen idő alatt a népesség 5 milliárd fővel gyarapodott, így az egy főre eső halálozások számában tapasztalható csökkenés még fantasztikusabb: ma alig 6 százaléka a 100 évvel ezelőttinek.
A természeti csapásokba nem azért halunk bele sokkal kevesebben, mert a természet megváltozott. Egyszerűen arról van szó, hogy a népesség java része már nem az 1. szinten él. A katasztrófák jövedelmi szinttől függetlenül érik a különböző országokat, de az okozott kárban óriási különbségek tapasztalhatók. A több pénz jobb felkészültséggel jár. Az alábbi grafikonon az látható, hogy hány természeti csapások miatt bekövetkezett haláleset jutott egymillió főre az elmúlt 25 évben az egyes jövedelmi szinteken.
Természeti csapások miatti halálozások évente, egymillió főre vetítve.
Az 1991 -2016 közötti 25 év átlaga
A magasabb iskolázottságnak, az új, elérhető árú megoldásoknak és a globális együttműködéseknek köszönhetően a halálozási arányok csökkenése még az 1. szinten ragadtak körében is lenyűgöző - ezt a következő ábra szemlélteti. (Azért 25 éves időszakok átlagát vizsgáljuk, mert a természeti csapások időbeli eloszlása nem egyenletes. Ennek ellenére nagyrészt egyetlen esemény, a 2003-as európai hőhullám volt felelős a 4. szint halálozási rátájának négyszeres növekedéséért.)
A KATASZTRÓFÁK KEVESEBB HALÁLT OKOZNAK AZ I. SZINTEN
Természeti csapások miatti halálozások átlaga évente, egymillió főre vetítve
Annak idején, 1942-ben Banglades az 1. szinten volt, és a lakossága szinte kizárólag írástudatlan földművesekből állt. Egy kétéves időszakban rettenetes árvizek, aszályok és ciklonok sújtották. Miután egyetlen nemzetközi szervezet sem sietett a segítségére, kétmillióan haltak meg. Banglades ma már a 2. szinten áll. Manapság szinte az összes bangladesi gyerek kijárja az iskolát, ahol egyebek közt azt is megtanulja, hogy a három vörös-fekete zászló azt jelenti: mindenkinek az evakuációs központokba kell futnia. Az ország területén lévő óriási deltavidéken a kormány mára digitális megfigyelőrendszert épített ki, amelynek adatai egy ingyenesen hozzáférhető áradásfigyelő honlapon is elérhetőek. Alig 15 évvel ezelőtt a világ egyetlen országának sem volt még ilyen korszerű rendszere. 2015-ben, amikor újabb ciklon érkezett, az akcióterv jól vizsgázott: a Világélelmezési Program repülővel 113 tonna magas energiatartalmú kekszet szállított az országba 30 ezer kitelepített család számára.
Ugyanebben az évben szívbe markoló fényképek vitték hírét a rettenetes nepáli földrengésnek - meg is jelentek azon nyomban a mentőcsapatok és helikopterek. Tragédia, hogy ezrek haltak meg, de a nehezen megközelíthető 1. szintű országba küldött humanitárius segítségnek köszönhetően legalább nem nőtt még tovább az áldozatok száma.
Az ENSZ ReliefWebje a katasztrófaelhárítás globális koordinátorának tekinthető - a természeti csapások korábbi áldozatai legfeljebb csak álmodhattak egy ilyen információs forrásról. Működését a 4. szinten élő adófizetők teszik lehetővé - és erre nagyon büszkének kellene lennünk. Mi, emberek végre rájöttünk, hogyan védekezhetünk a természet erőivel szemben. A természeti csapások okozta halálozások számának óriási mértékű csökkenése is olyan trend, amelyet a kevéssé ismert, mondhatni figyelmen kívül hagyott sikertörténetek közé sorolhatunk.
Sajnos a ReliefWeb működését fenntartó 4. szinten álló emberek ugyanazok, mint akiket a természeti csapások trendjeiről is kérdeztünk. Kilencvenegy százalékuk nem tud a támogatásával megvalósuló sikerről, mivel az újságírók minden egyes szerencsétlenségről továbbra is úgy számolnak be, mintha az volna minden idők legnagyobb katasztrófája. Nem hírértékű, hogy a trend - mint a tényalapú remények mutatós forrása - egy hosszú, elegánsan csökkenő görbével leírható.
TERMÉSZETI CSAPÁSOK OKOZTA HALÁLOZÁSOK
Halálozások évente, egymillió főre vetítve, 10 éves átlagok
Amikor a hírekben legközelebb az összedőlt épületek alatt rekedt áldozatok szörnyű képeit mutogatják, képes lesz arra az olvasó, hogy felidézze magában a hosszú távú kedvező trendet? Amikor a tudósító a kamerába néz, és azt mondja: „A világ ismét veszélyesebb hely lett", eszébe jut majd, hogy ezt megkérdőjelezze? A színes sisakokat viselő helyi mentőegység tagjainak láttán emlékeztetni fogja magát arra, hogy „A szüleik többsége még olvasni sem tudott, ezek a fickók pedig a nemzetközi elsősegélynyújtási irányelvek alapján dolgoznak. A világ tényleg egyre jobb hely lesz"? Amikor az újságíró komor arccal azt mondja: „Ilyen időkben...", elmosolyodik majd, és felidézi, hogy a történelem első olyan korszakáról beszél, amikor a katasztrófák áldozataira azonnal globális figyelem irányul, és külföldi országok küldik a térségbe a legjobb helikoptereiket? Eltölti az a tényeken alapuló remény, hogy az emberiség képes lesz a jövőben még több szörnyű halálnak az elejét venni?
Nem hinném. Ha az olvasó úgy működik, mint én, akkor a válasz: nem. Amikor a kamera a törmelék alól kihúzott gyermekholttesteket pásztázza, az intellektuális képességeimet legyőzi a félelem és a bánat. Nincs a világon olyan grafikon, amely abban a pillanatban meg tudná változtatni az érzéseimet, nincs az a tény, amely megvigasztalhatna. Ha abban a pillanatban azt állítanánk, hogy a dolgok egyre jobban mennek, azzal eljelentéktelenítenénk az áldozatok és családjaik rettenetes szenvedését. Teljességgel etikátlan lenne. Az ilyen helyzetekben el kell felejtenünk, hogy mit mutat az összkép, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy segítsünk.
A tények és az összkép várhatnak, amíg elmúlik a veszély. Akkor azonban elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy kiálljunk a tényeken alapuló világkép mellett. Le kell csillapítanunk az elménket, és össze kell hasonlítanunk a számokat, hogy biztosak lehessünk benne, az erőforrásainkat kellő hatékonysággal használják fel a jövőbeli szenvedések megakadályozására. Azok a kockázatok, amelyektől a legjobban tartunk, ma már - a sikeres nemzetközi együttműködésnek hála - valójában a legkisebb veszélyt jelentik ránk nézve.
A világ 2015-ben tíz napon át figyelte a Nepálból érkező képeket, ahol 9000 ember halt meg. Ugyanebben a tíz napban a szennyezett ivóvíz okozta hasmenés is 9000 gyermeket ölt meg szerte a világon. Mégsem voltak jelen forgatócsoportok, amikor ezek a gyerekek síró szüleik karjába ájultak. Nem érkeztek menő helikopterek. A helikopter amúgy sem ér sokat e gyermekgyilkos (a világ egyik legrosszabbika) ellen. Annak megakadályozásához, hogy egy gyermek véletlenül se ihasson a szomszédja még langyos kakijából, csupán néhány műanyag cső kell, egy vízpumpa, kis szappan és egy egyszerű szennyvízelvezető rendszer. És ez sokkal kevesebbe kerül, mint egy helikopter.
2016-ban összesen 40 milliószor szállt le biztonságosan utasszállító repülőgép a célállomásán. Mindössze tíz járatot ért halálos áldozatot is követelő szerencsétlenség. Természetesen az újságírók ezekkel foglalkoztak: az összes járat 0,000025 százalékával. A biztonságos repülésnek nincs hírértéke. Képzeljük csak el:
„A BA0016-os járat Sydney-ből gond nélkül megérkezett Szingapúrba. Ezek voltak a mai híreink.”
2016 volt a repülés történetének második legbiztonságosabb éve. Ennek sincs hírértéke.
A következő grafikon az elmúlt 70 év repülőgép-szerencsétlenség okozta halálozásait szemlélteti 10 milliárd kereskedelmi utasmérföldenként. A repülés ez idő alatt 2100-szor biztonságosabb lett.
REPÜLŐGÉP-BALESETI HALÁLOZÁSOK
Évenkénti halálozások a légitársaságok 10 milliárd utaskilométereire vetítve. Ötéves átlagok
Annak idején, az 1930-as években a repülés valóban veszélyes volt, és az utasokat elriasztotta a sok baleset. A repülési hatóságok világszerte megértették, mekkora lehetőségek rejlenek a kereskedelmi légi közlekedésben, de azt is felismerték, hogy a repülésnek biztonságosabbnak kell lennie ahhoz, hogy többen kipróbálják. A hatóság emberei 1944-ben Chicagóban gyűltek össze, hogy közös szabályokban állapodjanak meg, és aláírjanak egy szerződést, amelynek a 13. melléklete - egy közös balesetjelentési űrlap - különösen fontos volt. Abban állapodtak meg, hogy ezt mindig megosztják egymással, mivel így mindenki tanulhat a másik hibáiból.
Azóta minden egyes kereskedelmi repülőgépet érintő szerencsétlenséget és incidenst alaposan kivizsgáltak és jelentettek; módszeresen azonosították a kockázati tényezőket; és továbbfejlesztett biztonsági eljárásokat vezettek be szerte a világon. Ejha! Azt kell mondanom, hogy a chicagói egyezmény az emberiség egyik legsikeresebb együttműködése. Lenyűgöző, milyen jól tudnak együtt dolgozni az emberek, ha a közös félelmeik mozgatják őket.
A félelem ösztöne annyira erős, hogy képes a világ minden részén élő embereket együttműködésre bírni, minek által elképesztő haladást eredményez. Olyan erős, hogy képes eltüntetni a szemünk elől évi 40 millió le nem zuhanó repülőgépet is. Mint ahogy le tud törölni a tévéképernyőkről évi 330 ezer hasmenésben meghalt gyermeket is. Csak úgy.
1948-ban születtem, három évvel a 65 millió ember életét kioltó II. világháború után. Senki sem színlelte, hogy egy újabb világháború nem következhet be. Mégsem történt meg. Helyette beköszöntött a béke időszaka: a leghosszabb, szuperhatalmak közötti békés időszak az emberi történelemben.
Soha nem volt még olyan kevés a fegyveres konfliktus, és soha nem haltak még meg olyan kevesen fegyveres konfliktusokban, mint ma. Az emberi történelem legbékésebb évtizedeit éltem át. De a borzasztó képek végtelen sorát rám zúdító híreket nézve szinte képtelenség elhinni ezt.
Eszem ágában sincs elbagatellizálni a vitathatatlanul létező szörnyűségeket. Nem próbálom kicsinyíteni a fennálló konfliktusok lezárásának fontosságát. Emlékszünk, ugye? A dolgok lehetnek egyszerre rosszak és jobbak. Mutathatnak javuló tendenciát, miközben még mindig rosszak. A világ egykor javarészt barbár hely volt, ma pedig javarészt nem az. De ez a trend Szíria lakói számára semmi vigaszt nem nyújt. Ott most is a barbarizmus uralkodik.
Háborúban elesettek száma, egymillió főre vetítve
Igen valószínű, hogy a szíriai háború lesz a világ leghalálosabb konfliktusa az 1998 és 2000 közötti etióp-eritreai háború óta. Még nem ismerjük a halálos áldozatok számát, és azt sem tudjuk, tovább terjed-e a konfliktus. Ha a halottak száma tízezres nagyságrendű lesz, akkor a konfliktus még mindig kevésbé lesz véres, mint az 1990-es évek legrosszabb háborúi. Ha a halottak száma eléri a 200 ezret, az még mindig kevesebb lesz az 1980-as évek háborúiban meghaltak számánál. Ez egyáltalán nem vigasztalja azokat, akik kénytelenek elszenvedni a szíriai borzalmakat, de a tény, hogy a háborús halottak száma évtizedről évtizedre csökken, némileg megnyugtató lehet mindenki más számára.
Az erőszak csökkenésének általános trendje nem csupán egy a sokféle haladás közül. Ez a legcsodálatosabb trend. Az, hogy a béke egyre több országban köszöntött be, lehetővé tette az összes többi, már bemutatott előrelépést is. Nagyon kell vigyáznunk erre a sérülékeny ajándékra, ha nemes céljainkat el akarjuk érni - például az együttműködést a fenntartható jövőért. Világbéke nélkül nyugodtan elfelejthetjük a globális haladást.
Gyermekkoromban, az 1950-es években és a következő három évtizedben nagyon valósnak tűnt számomra egy harmadik, immár atomfegyverekkel vívott világháborús fenyegetés. A legtöbben ugyanígy voltak vele. Valamennyiünk emlékezetébe bevésődtek a hirosimai áldozatok képei, a hírekben pedig minduntalan felbukkantak a nukleáris ütőerejüket beszteroidozott testépítőkként fitogtató szuperhatalmak, s egyik kísérleti robbantás követte a másikat. A Nobel-békedíj Bizottság 1985-ben úgy döntött, hogy a nukleáris leszerelés a legfontosabb békeügy a világon: a díjat nekem ítélték oda. Na jó, nem kimondottan nekem, hanem az International Physicians for the Prevention of Nuclear War (Orvosok az Atomháború Megelőzéséért) mozgalomnak, amelynek én is büszke tagja voltam.
1986-ban 64 ezer atomrobbanófej volt a világon, ma 15 ezer van. A félelem ösztöne tehát kétségtelenül segíthet abban, hogy a rettenetes dolgokat eltüntessük a világból. Máskor viszont ez az ösztön ellenőrizhetetlenné válik, eltorzítja a kockázatfelmérő képességünket, és rettenetes károkat okoz.
2011. március 11-én, a japán partok közelében, 13 kilométerrel a Csendesóceán felszíne alatt egy szeizmikus vetődés történt. Hatására Japán fő szigete két és fél méterrel keletebbre csúszott, és óriási cunami keletkezett, amely egy órával később elérte a partokat, mintegy 18 ezer ember halálát okozva. A cunami magasabb volt a fukusimai atomerőmű köré épített védőfalnál is. A tartományt elárasztotta a víz, a világ híradásait pedig elárasztotta a fizikai sérülésektől és a radioaktív szennyeződéstől való félelem.
Az emberek igyekeztek minél gyorsabban elmenekülni a tartományból, de a katasztrófa így is további 1600 áldozatot követelt. Nem a szivárgó radioaktivitás okozta a halálukat. Mindeddig egyetlen olyan emberről sem érkezett jelentés, aki annak következtében halt volna meg, ami elől menekült. Az az 1600 ember azért veszítette az életét, mert menekülni kezdett. Javarészt idősek voltak, és a kitelepítéssel járó mentális vagy testi stressz, illetve az ideiglenes táborokban való élet okozta a halálukat. Nem a radioaktivitás ölt, hanem a radioaktivitástól való félelem. (Amikor minden idők legsúlyosabb nukleáris balesete, az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset után mindenki a halálozási ráta nagymértékű emelkedésére számított, a WHO szakértői akkor sem találtak erre vonatkozó bizonyítékokat, még a térségben élők körében sem.)
Az 1940-es években új csodavegyszert fedeztek fel, amellyel rengeteg bosszantó rovart el lehetett pusztítani. A földművesek nagyon örültek neki. A malária ellen harcolók boldogok voltak. DDT-vel permetezték a földeket és a mocsarakat, sőt a lakásokban is használták, holott a mellékhatásait csak alig vizsgálták. A DDT megalkotója kémiai Nobel-díjat kapott.
Az 1950-es években aztán az Egyesült Államokban akkortájt kibontakozó környezetvédő mozgalom hangot adott az aggodalmainak, mondván, a DDT a táplálkozási láncban felhalmozódva nagy koncentrációban megjelenik a halakban, sőt a madarakban is. A kiváló író, a tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó Rachel Carson Néma tavasz című, világszerte bestsellerré vált könyvében azon felfedezéséről írt, hogy a lakóhelye környékén a madártojások héja egyre vékonyabbá válik. A gondolat, hogy az emberek láthatatlan anyagokat juttathattak a környezetbe, hogy elpusztítsák a rovarokat, a hatóságok pedig szemet hunynak afelett, hogy ez más élőlényekre milyen hatást gyakorol, természetesen ijesztő volt.
Terjedni kezdett a nem kielégítő szabályozásoktól és a felelőtlen vállalatoktól való félelem, és megszületett a globális környezetvédelmi mozgalom. Ennek a mozgalomnak - valamint egy sor további környezetszennyezési botránynak, például a tengeri olajfoltoknak, a peszticidek által megnyomorított mezőgazdasági dolgozóknak és az atomerőmű-meghibásodásoknak - köszönhetően a világban ma javarészt biztonságos vegyszereket használnak, és sok országban szigorú biztonsági szabályok vannak érvényben (bár még mindig messze nem olyan hatékonyak, mint a légi közlekedésben). A DDT-t sok országban betiltották, és a segélyszervezeteknek is megtiltották az alkalmazását.
Csakhogy. Csakhogy! Mindennek a mellékhatásaként a nagyközönségben olyan erőteljes félelem alakult ki a szennyező vegyi anyagoktól, ami néha már paranoiának tűnik. Neve is van: kemofóbia.
Ennek következtében az olyan témákat, mint a gyermekkori védőoltások, az atomenergia vagy a DDT, még ma is rendkívül nehéz tényszerűen megtárgyalni. A nem kielégítő szabályozás emléke automatikus bizalmatlanságot és félelmet szült, amely megakadályozza, hogy meghallják az adatokon alapuló érvelést. Ennek ellenére én most megpróbálkozom vele.
A félresiklott kritikus gondolkozás szörnyű példája, amikor az iskolázott, gondos szülők nem adatják be a védőoltásokat, amelyek a halálos betegségektől védenék meg a gyermekeiket. Szeretem a kritikus gondolkozást, és csodálom a szkepticizmust, de csak addig a pontig, amíg a bizonyítékokat tiszteletben tartja. Ha tehát az olvasónak vannak kétségei, mondjuk a kanyaró elleni védőoltást illetően, arra kérem, tegyen meg két dolgot. Először is nézzen utána, milyen az, amikor egy gyermek belehal a kanyaróba! A betegséget elkapó gyermekek legtöbbje persze felépül, de a kórra továbbra sincs gyógymód, a modern orvostudomány minden igyekezete ellenére is ezerből egy vagy két fertőzött meghal. Másodszor, tegye fel magának a kérdést: „Milyen bizonyítékok bírnának rá, hogy meggondoljam magam?” Ha a válasza erre az, hogy „Semmilyen bizonyíték miatt nem fogom meggondolni magam az oltások kérdésében”, akkor ez azt jelenti, hogy az olvasóra nem lehet hatni tényeken alapuló racionális érveléssel, vagyis éppen azzal a kritikus gondolkodással szakított, ami idáig elvezette. Ebben az esetben viszont, hogy a tudománnyal kapcsolatos kételyeihez hű maradhasson, a legközelebbi alkalommal, amikor betolják a műtőbe, javaslom, kérje meg a sebészét, hogy ne fáradjon a bemosakodással!
Ezernél is több ember halt meg egy olyan nukleáris szivárgás elől menekülve, amely senkit sem ölt meg. A DDT ártalmas, de nem sikerült adatokat találnom arra vonatkozóan, hogy közvetlenül bárkinek is a halálát okozta volna. Az ártalmasságára vonatkozó vizsgálatokat, amelyeket már az 1940-es években el kellett volna végezni, azóta el is végezték. Az amerikai Centers for Disease Control and Prevention (Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ, azaz CDC) 2002-ben kiadott egy 497 oldalas dokumentumot A DDT, DDE és DDD toxikológiai profilja címmel. Az Egészségügyi Világszervezet 2006-ra végzett az összes tudományos eredmény felülvizsgálatával, és a CDC-hez hasonlóan a DDT-t az emberre nézve „enyhén ártalmasnak” minősítette, leszögezve, hogy sok esetben több kedvező hatással bír az egészségre nézve, mint amennyi a hátránya.
A DDT-t rendkívül körültekintően kellene használni, szólnak mellette is, ellene is érvek. A szúnyogoktól hemzsegő menekülttáborokban például sok esetben a DDT az egyik leggyorsabb és legolcsóbb módja annak, hogy életeket mentsünk. De az amerikaiak, az európaiak és a félelmeik hajtotta lobbisták nem hajlandóak elolvasni a CDC és a WHO terjedelmes vizsgálati jelentéseit, de még csak a rövid ajánlásokat sem, és nem hajlandóak tárgyalni a DDT használatáról. Ez pedig azt jelenti, hogy néhány támogatásokból működő segélyszervezet nem a tényalapú megoldásokat választja, még ha azokat alkalmazva életeket menthetne is.
A szabályozások terén tapasztalható előrelépéseket nem a halálozási ráták motiválták, hanem a félelem egy láthatatlan anyagtól. Egyes esetekben - mint Fukusima vagy a DDT - ez a rettegés pedig több kárt okozott, mint maga az anyag.
A környezet minősége a világ számos részén romlik. Ahogy azonban a drámai földrengésekkel is sokkal többet foglalkozik a média, mint a hasmenéssel, ugyanúgy a kis léptékű, de ijesztő vegyi szennyeződésekről szintén sokkal több szó esik a hírekben, mint a környezet sokkal károsabb, de kevésbé látványos romlásáról - gondolok itt például olyan égetően fontos kérdésekre, mint a tengerfenék élővilágának haldoklása vagy a túlhalászás.
A kemofóbia azt is jelenti, hogy nagyjából hathavonta felbukkan egy „új tudományos bizonyíték” egy, a szokványos ételeinkben igen csekély mennyiségben jelen lévő mesterséges vegyületről, amelyből ha három éven át naponta megennénk egy-két hajórakománnyit, akár bele is halhatnánk. Ezen a ponton a művelt emberek felöltik a legaggodalmasabb arckifejezésüket, és megvitatják a kérdést egy pohár vörösbor mellett. E beszélgetések során láthatóan teljesen mellékes, hogy az anyag senkit sem ölt meg. A félelem szintjét a jelek szerint a láthatatlan anyag „vegyi” jellege emeli az egekbe.
Most pedig lépjünk tovább a nyugati világ legújabb első számú félelmére!
Ha van olyan csoport, amelynek tagjai tökéletesen kiaknázzák a félelem ösztönében rejlő lehetőségeket, azok nem az újságírók. Hanem a terroristák. Már a nevük is jelzi, a céljuk: a félelem. Azáltal érnek el sikereket, hogy az összes ősi félelmünkre rájátszanak - a félelemre a testi ártalomtól, a fogva tartástól és a beszennyeződéstől.
A terrorizmus a kevés kivételek egyike azon globális trendek alól, amelyeket a második, negativitással foglalkozó fejezetben tárgyaltunk. A helyzet e téren rosszabb lett. Eszerint jogosan rettegünk a terrorizmustól? Nos, először is, 2016-ban a terroristák a világon történt halálesetek 0,05 százalékáért voltak felelősek - tehát valószínűleg nem. Másodszor: nagyon sok függ attól, hogy hol élünk.
Az amerikai Marylandi Egyetemen egy kutatócsoport összegyűjtötte az 1970 óta megbízható sajtótermékekben megjelent összes, terrorcselekményekre vonatkozó hírt. Az eredmények ingyenesen hozzáférhetőek a Global Terrorism Database-ben (Globális Terrorizmus Adatbázis), amely 170 ezer terrorcselekmény adatait tartalmazza. Ezen adatbázis szerint a 2007 és 2016 közötti tízéves időszakban a terroristák világszerte 159 ezer embert öltek meg: ez háromszorosa az előző tíz év adatának. Ahogyan azt az ebolánál is láttuk, ha egy szám duplázódik vagy triplázódik, akkor van okunk aggódni, és tanácsos közelebbről is megvizsgálni, mit jelent mindez.
Vadászat a terrorizmus adataira
A könyv ezen részében ismertetett trendek 2016-ig mondhatók uralkodónak, mivel a Global Terrorism Database-ben ez az utolsó év, amelyre vonatkozóan adatok szerepelnek. A kutatók igen gondosan, több forrást tanulmányozva gyűjtik össze az adatokat, hogy minden egyes rögzített terrorcselekménynél kiszűrjék a pletykákat és a hamis adatokat, emiatt viszont a feldolgozás sok időt igényel. Ez a helyes tudományos eljárás, én mégis furcsának találom. Nem az lenne észszerű, hogy ha egy, az ebolához és a később tárgyalandó CO2-kibocsátáshoz hasonlóan fontos és aggasztó jelenség megjelenik, akkor a gyorsaság előbbre való legyen, mint a tökéletesség? Máskülönben honnan tudhatnánk, hogy fokozódik-e a terrorizmusveszély, vagy sem?
A Wikipédián számos szócikk tartalmaz hosszú listákat a világon az utóbbi időben elkövetett terrortámadásokról. A listákat önkéntesek frissítik, elképesztően gyorsan, néha percekkel az első hírek után. Nagyon szeretem a Wikipédiát, és ha bízhatnánk ezekben az adatokban, nem kellene olyan sokáig várnunk a trendek vizsgálatával. A szócikkek megbízhatóságát ellenőrizendő ezért összehasonlítottuk a Wikipédia angol nyelvű oldalain található adatokat a Global Terrorism Database-zel. Ha az egyezés közel 100 százalékos, gondoltuk, akkor valószínűleg bízhatunk abban is, hogy a Wikipédia 2016-os és 2017-es adatai is lényegében teljesek, vagyis felhasználhatjuk őket arra, hogy naprakészebb információkkal szolgáljunk a terrorizmus trendjeiről.
Kiderült azonban, hogy a Wikipédia akaratlanul is igen torz világképet közvetít. A torzulás módszeres és az általános nyugati nézeteknek megfelelő volt. Rettenetesen csalódottak voltunk. Az eltérés 78 százalékos volt - ennyi 2015-ös terrorcselekmény okozta haláleset hiányzott a Wikipédiából. Míg szinte az összes nyugati halálesetet pontosan feljegyezték, az „összes többinek” csak alig 25 százalékát rögzítették.
Bármennyire szeretem is a Wikipédiát, továbbra is szükségünk van igazi tudósokra a megbízható adatbázisok fenntartásához. Nekik viszont több erőforrásra van szükségük ahhoz, hogy gyorsabban tudják frissíteni azokat.
KEVESEBB TERRORIZMUS MIATTI HALÁLESET A 4. SZINTEN
A terroristák globálisan háromszor annyi embert öltek meg, mint az előző hároméves időszakban. Minden sír 1000 halálesetet jelez
Miközben azonban a terrorizmus világszerte fokozódott, a 4. szinten mérséklődött. 2007 és 2016 között összesen 1439 embert öltek meg 4. szintű országokban a terroristák. Az azt megelőző tíz évben 4358-at. Ebben benne van minden idők legnagyobb támadása is: az a 2996 ember, akik 2001. szeptember 11-én haltak meg. De még akkor is, ha őket kivonjuk a képletből, elmondhatjuk, hogy a 4. szinten nagyjából ugyanannyi halálos áldozata volt a terrorizmusnak a két tízéves időszakban. A terrorizmussal összefüggő halálozások száma az 1., a 2. és a 3. szinten növekedett meg rettenetesen. E növekedés öt országra vezethető vissza: Irakra (egymaga a növekedés közel feléért felelős), Afganisztánra, Nigériára, Pakisztánra és Szíriára.
2007 és 2016 között a leggazdagabb, azaz a 4. szinten lévő országokban elkövetett terrorcselekmények halálos áldozatai az összes terrorral összefüggő halálozás 0,9 százalékát tették ki. A trend ebben az évszázadban csökkenő tendenciát mutat. 2001 óta egy terroristának sem sikerült egyetlen embert sem megölnie utasszállító repülőgép eltérítésével. Ami azt illeti, elég nehéz olyan halálokot találni, amely a 4. szintű országokban kevesebb embert ölt meg a terrorizmusnál. Az USA területén az elmúlt 20 évben 3172 ember halt meg terrorizmus miatt - ez évi 159 fő. Ugyanezen időszakban az alkohol 1,4 millió ember halálában játszott szerepet, vagyis évi átlagban nagyjából 69 ezer esetben. Ez persze nem teljesen igazságos összehasonlítás, mivel az utóbbi esetek zömében az alkohol fogyasztója maga is áldozat. Tisztességesebb lenne csak azokat az eseteket figyelembe venni, amelyekben nem az italozó volt az áldozat, azaz az autóbaleseteket és az emberöléseket. Egy nagyon óvatos becslés az USA-ra vonatkozóan évi mintegy 7500 ilyen halálesettel számol. Az Egyesült Államokban tehát 50-szer nagyobb esély van arra, hogy egy szerettünket egy részeg öli meg, mint arra, hogy terrortámadás áldozatává válik.
Mégis, a 4. szintű országokban elkövetett terrorcselekmények áldozatairól széles körben tudósít a média, miközben az alkohol áldozataival többnyire nemigen foglalkozik. A repülőterek nagyon is feltűnő, és a kockázatot jelentősen csökkentő biztonsági intézkedései szintén a fokozott veszély benyomását kelthetik.
A Gallup felmérése szerint egy héttel 2001. szeptember 11-e után az amerikaiak 51 százaléka aggódott amiatt, hogy egy szerettük terrorizmus áldozatává válhat. Tizennégy évvel később ez az arány pontosan ugyanekkora: 51 százalék. Az emberek ma majdnem ugyanannyira rettegnek a terrorizmustól, mint az ikertornyok leomlását követő héten.
A félelem hasznos lehet, de csak akkor, ha a megfelelő dolgokra irányul. A világ megértésének tekintetében a félelem ösztöne csapnivaló kalauz. Miközben rávesz bennünket arra, hogy a figyelmünket olyan valószerűtlen veszélyekre irányítsuk, amelyektől a leginkább tartunk, elhanyagoljuk azokat, amelyek valóban a legkockázatosabbak.
Ebben a fejezetben rémisztő eseményekről volt szó: természeti csapásokról (az összes halálozás 0,1 százaléka), repülőgép-szerencsétlenségekről (0,001 százalék), gyilkosságokról (0,7 százalék), nukleáris szivárgásokról (0 százalék) és terrorizmusról (0,05 százalék). Egy sincs közöttük, amelyik az évente bekövetkező halálesetek 1 százalékánál többért lenne felelős, a média mégis óriási figyelmet fordít rájuk. Természetesen dolgoznunk kellene ezen halálozási arányok csökkentésén is, de ezek az adatok azért elég jól jelzik, milyen óriási mértékben torzítja a figyelmünket a félelem. Annak megértéséhez, hogy mitől kellene valóban félnünk, és hogyan óvhatjuk meg a szeretteinket az igazi veszélyektől, el kellene nyomnunk magunkban a félelem ösztönét, és meg kellene vizsgálnunk a tényleges halálozási rátákat.
A „félelmetes" és a „veszélyes" ugyanis két különböző dolog. Ami félelmetes, az vélt veszélyt jelent. Ami veszélyes, az valósat. Ha túl sok figyelmet fordítunk a félelmetesre, és túl keveset a veszélyesre, azaz a félelemre összpontosítunk, azzal rengeteg energiát csatornázunk rossz irányba. Ennek hatására egy rémült kezdő orvos harmadik világháborút vizionál ott, ahol kihűléssel kéne kezelnie a beteget, és tömegek irányítják a figyelmüket a földrengésekre, a lezuhanó repülőgépekre és a láthatatlan anyagokra, miközben milliók halnak bele a hasmenésbe, a tengerfenéknek pedig óriási részei válnak élettelen, víz alatti sivatagokká. Azt szeretném, hogy a félelmeim a jelen veszélyeire irányuljanak, ne pedig az evolúciós múlt veszélyeire.
A ténytudatosság... annak felismerése, hogy mikor vonják magukra a figyelmünket a félelmetes dolgok, és annak emlékezetbe idézése, hogy ezek a félelmetes dolgok nem szükségszerűen a legveszélyesebbek. Természetes félelmeink az erőszaktól, a fogságtól és a beszennyeződéstől arra késztetnek, hogy újra meg újra túlbecsüljük az említett kockázatokat.
A félelem ösztönének kordában tartásához számítsuk ki a kockázatokat!
• A félelmetes világ: félelem kontra valóság. A világ félelmetesebbnek tűnik annál, mint amilyen valójában, mert főleg olyasmiket hallunk róla, amik átjutottak a figyelemszűrőnkön vagy a sajtón - de éppen azért jutottak át ezeken, mert félelmetesek.
• Kockázat = veszély x kitettség. Egy adott dolog kockázatossága nem attól függ, hogy mennyire rémíti meg az embert, hanem két dolog kombinációjától. Mennyire veszélyes az adott dolog? Milyen mértékben vagyunk kitéve neki?
• Nyugodjunk meg, mielőtt folytatnánk! Amikor félünk, másként látjuk a világot. A pánik lecsillapodásáig minél kevesebb döntést hozzunk!
ÖTÖDIK FEJEZET