Háborús emlékművek és medvék arányosítása két varázslatos, már rendelkezésünkre álló módszerrel

A halálesetek, amelyeket nem látok

Amikor az 1980-as évek elején fiatal orvosként Mozambikban dolgoztam, igen nehéz számtani feladattal kellett megbirkóznom. A feladatot az tette nehézzé, amit számolnom kellett: halott gyerekeket. Konkrétan a nacalai kórházunkban elhunyt gyerekek számát kellett összevetnem azokéval, akik az otthonaikban haltak meg az általunk ellátott körzetben.

Mozambik akkoriban a világ legszegényebb országa volt. A nacalai körzetben eltöltött első évemben én voltam az egyetlen orvos a 300 ezer fős lakosságra. A második évben egy másik orvos is csatlakozott hozzám. Az általunk ellátott betegekre Svédországban nagyjából 100 orvos jutott volna, így reggelente, munkába menet azt mondogattam magamnak: „Ma 50 orvos munkáját kell elvégeznem."

Évente nagyjából 1000 nagyon beteg gyermeket vettünk fel a körzet egyetlen kis kórházába, vagyis naponta átlagosan hármat. Soha nem fogom elfelejteni, hogyan küzdöttünk az életükért. Mindegyiküknek igen súlyos betegségei voltak, például hasmenés, tüdőgyulladás és malária, amit gyakran vérszegénység és alultápláltság is súlyosbított, és bár minden tőlünk telhetőt megtettünk, így is minden huszadik gyermek meghalt. Ez heti egy gyermeket jelentett. Szinte mindegyiküket meg tudtuk volna gyógyítani, ha több erőforrás és megfelelő személyzet állt volna a rendelkezésünkre.

Az általunk nyújtott ellátás meglehetősen kezdetleges volt: vizet és sóoldatot itattunk a gyerekekkel, és intramuszkuláris injekciókat adtunk nekik. Infúziókkal nem bajlódtunk: az ápolók még nem értettek a bekötésükhöz, és az orvosok idejéből túl sokat vett volna el mind a bekötés, mind az adagolás felügyelete. Oxigénpalackokat csak néha kaptunk, és korlátozottak voltak a lehetőségeink a vérátömlesztésre is. A szélsőséges szegénység gyógyászatát gyakoroltuk.

Egy hétvégén meglátogatott minket az egyik barátom, egy svéd gyerekorvos, aki onnan vagy 300 kilométerre, egy nagyobb város valamivel jobban félszerelt kórházában dolgozott. Szombat délután egy sürgős eset miatt be kellett mennem a kórházba, és ő is velem jött. Megérkezvén egy rémült tekintetű anya fogadott bennünket. A karjában tartotta a kisbabáját, aki annyira legyengült már a hasmenéstől, hogy szopni sem tudott. Azonnal felvettem a kicsit, szondát vezettünk a gyomrába, és azt kértem a személyzettől, hogy adjanak neki szájon át rehidratáló folyadékot. A gyerekorvos kolléga ekkor megragadta a karomat, és kirángatott a folyosóra. Rettenetesen dühös volt, és felelősségre vont az általam felírt elégtelen kezelés miatt; még azzal is megvádolt, hogy kapkodtam, mert haza akarok érni vacsorára. Azt akarta, hogy kössek be infúziót a babának.

- Ez itt a szokványos ellátás - magyaráztam. - Fél órába telne bekötnöm az infúziót a gyereknek, annak meg elég nagy a kockázata, hogy az ápolónő elront valamit. És igen, néha haza kell érnem vacsorára is, máskülönben a családommal egy hónapot sem bírnánk ki itt.

A barátom nem tudta ezt elfogadni. Úgy döntött, a kórházban marad, és órákig küszködött, hogy tűt vezessen a kicsi aprócska vénájába.

Amikor aztán újra csatlakozott hozzánk az otthonomban, a vita tovább folytatódott.

- Minden egyes, a kórházba bekerülő páciensért meg kell tenned mindent, amit csak tudsz - győzködött.

- Nem - ellenkeztem -, nem lenne etikus minden erőmet és erőforrásomat azok megmentésére fordítanom, akik bejöttek. Több gyereket menthetek meg, ha javítom a kórházon kívüli ellátást. Én vagyok felelős az ebben a körzetben bekövetkező összes gyermekhalálért: azokért a halálokért is, amelyeket nem látok, szemben azokkal, amelyek a szemem előtt zajlanak.

A barátom nem értett velem egyet, ahogy a legtöbb orvos és talán a közvélemény java része sem tudta volna elfogadni a válaszom.

- Kötelességed mindent megtenni a gondodra bízott páciensekért. Az állításod, hogy máshol több gyermeket tudsz megmenteni, csak kegyetlen teória!

Nagyon fáradt voltam. Abbahagytam a vitatkozást és lefeküdtem, de másnap elkezdtem számolni.

A feleségemmel, a szülészetet vezető Agnetával közösen számoltunk. Tudtuk, hogy abban az évben összesen 946 gyermeket vettünk fel a kórházba, túlnyomórészt öt év alattiakat, akik közül 52-en haltak meg (5 százalék). Ezt a számot kellett összehasonlítanunk az egész körzetben bekövetkezett gyermekhalálozások számával.

Mozambikban akkor 26 százalék volt a gyermekek halálozási rátája. A nacalai körzetben nem volt semmi kirívó, úgyhogy dolgozhattunk ezzel a számmal. A gyermekek halálozási rátáját úgy számolják ki, hogy az adott évben bekövetkezett összes haláleset számát elosztják az azonos évi születések számával.

Ha tehát tudjuk, hány gyermek született a körzetben abban az évben, abból a 26 százalékos rátát használva megbecsülhetjük a gyermekhalálozások számát. A legutóbbi népszámlálás adataiból kiderült, hány gyermek született a városban: évente nagyjából 3000. A körzet teljes lakossága ötszöröse volt a városénak, tehát úgy gondoltuk, ötször annyi a születések száma is: 15 ezer. E szám 26 százaléka azt mutatta, hogy évi 3900 gyermekhalált kéne megakadályozzak, amiből 52 a kórházban következik be. Eszerint a munkámnak csak az 1,9 százalékát végeztem el.

Most már volt egy szám, amely alátámasztotta a megérzéseimet. Ha közösségi alapon megszervezünk, támogatunk és felügyelünk egy olyan alapvető egészségügyi ellátást, amelynek keretében kezelni tudjuk a hasmenést, a tüdőgyulladást és a maláriát még azelőtt, hogy életveszélyessé válnának, sokkal több életet menthetük meg, mint ha a kórházban infúziókat kötünk be halálosan beteg gyerekeknek. Úgy véltem, egyszerűen nem volna etikus több erőforrást pumpálni a kórházba, miközben a lakosság többsége - és a haldokló gyermekek 98,7 százaléka, amelyik nem jut el a kórházba - nem részesül valamiféle alapvető egészségügyi ellátásban.

Ezért aztán annak érdekében, hogy a lehető legtöbb gyermek megkapja a védőoltásokat, elkezdtem a falusi egészségügyi dolgozókat betanítani. A célom az volt, hogy a kicsiny egészségügyi létesítményekben, amelyeket az anyák akár gyalog is elérhettek, a gyerekeket a lehető legkorábban elkezdjék kezelni a fő gyermekgyilkos kórok ellen.

Ez a szélsőséges szegénység kegyetlen matematikája. Szinte embertelennek tűnt elfordítani a fejem egy előttem haldokló gyermektől, és a több száz, számomra nem látható haldokló gyermekre figyelni.

Jól emlékszem még Ingegerd Rooth szavaira, aki missziós nővérként dolgozott Kongóban és Tanzániában, mielőtt a mentorom lett volna. Mindig azt mondta: „A legmélyebb szegénységben soha semmit nem szabad tökéletesen csinálnod. Ha ezt teszed, erőforrásokat lopsz el onnan, ahol több hasznukat vennék."

Ha túl sok figyelmet fordítunk egy konkrét áldozatra ahelyett, hogy a számokra figyelnénk, akkor könnyen az összes erőforrásunkat elpazarolhatjuk a probléma töredékére, és ezért sokkal kevesebb életet fogunk megmenteni. Ez az elv mindenhol érvényes, ahol meg kell határozzuk, milyen sorrendben használjuk fel a szűkös erőforrásokat. Nem könnyű erőforrásokról beszélni, amikor életek megmentéséről, meghosszabbításáról vagy jobbá tételéről van szó. Ha valaki ezen elvek alapján cselekszik, gyakran szívtelennek gondolják. Ám amíg az erőforrások nem korlátlanok - és sohasem azok-, addig az a legkönyörületesebb, ha átgondoljuk és kitaláljuk, hogy azzal, ami a rendelkezésünkre áll, hogyan tehetjük a legtöbb jót.

Ez a fejezet azért van tele halott gyerekekre vonatkozó adatokkal, mert nincs a világon fontosabb dolog számomra a gyermekéletek megmentésénél. Tudom, a halott gyermekek számolgatása szívtelen és kegyetlen dolognak tűnik - egy mondatban emlegetni a költséghatékonyságot és egy gyermek haldoklását az is. De ha jobban belegondolunk, valójában a legkevésbé szívtelen cselekvési forma az, ha kiszámoljuk a lehető legtöbb gyermek megmentésének leginkább költséghatékony módját.

Korábban arra biztattam az olvasót, hogy vegye észre a statisztikák mögött az egyedi történeteket is. Most arra kérem, vegye észre az egyedi történetek mögött a statisztikákat is. A világot nem lehet számok nélkül megérteni. De csak számokkal sem lehet megérteni.

A méret ösztöne

És ennek ellenére az olvasó újra meg újra mégis arányt téveszt! Bocsánat, nem akartam goromba lenni. Az aránytévesztés vagy a dolgok nagyságának téves megítélése természetes emberi dolog. Ösztönös dolog ránézni egy magányosan álló számra, és rosszul felmérni a jelentőségét. Ösztönös az is - ahogy a nacalai kórházban történt -, hogy helytelenül ítéljük meg, milyen jelentőséggel bír egyetlen eset vagy egy konkrét áldozat. Az előbbi két jellemző a méret ösztönének két kulcsfontosságú aspektusa.

Ennek az ösztönünknek a média a legjobb barátja. Az újságíróknak gyakorlatilag munkaköri kötelességük, hogy bármelyik eseményt, tényt vagy számot a valósnál fontosabbnak állítsanak be. És az újságírók azt is jól tudják, hogy embertelen érzés elfordulni valakitől, akit épp fájdalmak gyötörnek.

A méret ösztönének két aspektusa vesz rá bennünket - a negativitás ösztönével karöltve -, hogy rendszeresen alábecsüljük a világban elért haladást. A globális arányokra vonatkozó tesztkérdésekben a válaszadók következetesen azt mondják, hogy az emberek mintegy 20 százaléka tudja kielégíteni az alapvető szükségleteit. A helyes válasz a legtöbb esetben közel 80 vagy akár 90 százalék. A beoltott gyermekek aránya: 88 százalék. Az áramhoz hozzáférők aránya: 85 százalék. Az általános iskolába járó lányok aránya: 90 százalék. Az óriásinak hangzó számok emlegetése, valamint az, hogy a jótékonysági szervezetek és a média folyamatosan egyéni szenvedést ábrázoló képekkel bombáz minket, eltorzítja a világról alkotott képünket, s emiatt következetesen alábecsüljük az arányokat és a haladást.

Ezzel egyidejűleg más arányokat következetesen túlbecsülünk. Az országunkba érkező bevándorlók arányát. A homoszexualitást ellenzők arányát. Ezekben az esetekben - legalábbis az Egyesült Államokban és Európában - a valóságértelmezésünk drámaibb a valóságnál.

A méret ösztöne miatt véges figyelmünket és erőforrásainkat azokra az egyedi esetekre vagy azonosítható áldozatokra, azokra a konkrét dolgokra összpontosítjuk, amelyek közvetlenül a szemünk előtt vannak. Ma már rengeteg adat áll rendelkezésre a Nacalában általam végzetthez hasonló összehasonlításokhoz akár globális szinten is. És ezek mind ugyanazt mutatják: az 1. és 2. szinten lévő országokban nem az orvosok és nem a kórházi ágyak mentik meg a gyermekéleteket. Az ágyak és orvosok könnyen megszámolhatóak, a politikusok pedig imádnak épületeket átadni. De a jobb gyermektúlélési adatok mögött szinte minden esetben a kórházakon kívüli, a helyi védőnők, bábák és kellően művelt szülők által alkalmazott megelőző intézkedések állnak. Az anyák szerepe különösen nagy: az adatok szerint a gyermektúlélés világon kimutatható javulásának a fele annak köszönhető, hogy az anyák tudnak írni és olvasni. Azért marad ma életben több gyermek, mert eleve nem is betegszik meg. Az anyákat a terhesség és a szülés alatt képzett bábák segítik. A csecsemőket védőnők oltják be. Kapnak elegendő ételt, a szüleik melegen és tisztán tartják őket, a környezetükben lévők rendszeresen kezet mosnak, az anyák pedig el tudják olvasni a gyógyszer csomagolására írt utasításokat. Ha tehát pénzt fordítunk az 1. vagy 2. szinten élők egészségének javítására, azt az általános iskolákra, a védőnőképzésre és a védőoltásokra érdemes fordítanunk. A nagy és mutatós kórházak még várhatnak.

Hogyan tartsuk kordában a méret ösztönét?

Az arány tévesztések elkerüléséhez csak két varázseszközre van szükségünk: az összehasonlításra és az osztásra. Jól hallom? Az olvasó már mindkettőt ismeri? Nagyszerű, akkor nincs is más dolga, mint hogy használni kezdje őket! Szokjon rá! Megmutatom, mit kell tegyen.

A legfontosabb, amit azért tehet, hogy ne ítélje meg rosszul valaminek a fontosságát az, ha kerüli a magányos számokat. Soha, de soha ne hagyja, hogy egy szám önmagában álljon! Soha ne gondolja, hogy önmagában is jelentőséggel bír! Ha felkínálnak az olvasónak egy számot, mindig kérjen legalább még egyet - valamit, amivel összehasonlíthatja!

Legyen különösen óvatos a nagy számokkal! Lehet, hogy furcsa, de egy bizonyos értéken felül a számok, ha nincs mivel összehasonlítani őket, mindig nagynak tűnnek. Márpedig hogyne lenne fontos valami, ami nagy?

Ez az UNICEF legfrissebb adata a világon meghalt egy év alatti gyermekek számáról. A hírekben, illetve az aktivistacsoportok és a segélyszervezetek anyagaiban gyakran találkozhatunk ilyen magányos és nagy érzelmi töltettel bíró számokkal. Ezek mindig komoly reakciókat váltanak ki az emberből.

Ki képes egyáltalán elképzelni 4,2 millió halott kisbabát? Ez felfoghatatlanul szörnyű, és csak még rosszabbá teszi a tudat, hogy szinte mindegyikük olyan betegségbe halt bele, ami könnyen megelőzhető lett volna. Hogyan is vitathatná bárki, hogy a 4,2 millió nagy szám? Ha azonban az olvasó azt gondolja, hogy ennek a számnak a nagyságát soha senki nem vitatná, bizony téved. Pontosan ezért hoztam fel ezt a számot. Ez ugyanis nem óriási, hanem csodálatosan kis szám.

Ha elkezdenénk azon gondolkozni, mennyire tragikus ezen halálesetek mindegyike a szülők számára, akik arra vártak, hogy mikor fog a kicsinyük először mosolyogni, járni és játszani, ehelyett azonban el kellett temetniük őt, akkor nagyon sokáig sírhatnánk e szám miatt. De kinek segítenénk a könnyekkel? Gondolkozzunk inkább tisztán az emberi szenvedésről!

A 4,2 milliós szám 2016-ra vonatkozik. Az előző évben ugyanez az érték 4,4 millió volt. Még egy évvel korábban 4,5 millió. 1950-ben 14,4 millió. Ez a maihoz képest több mint 10 millióval több halott kisbaba! És ez a rettenetes szám egyszer csak elkezd kisebbnek tűnni. A helyzet az, hogy amióta vannak erre vonatkozó adataink, ez a szám soha nem volt a mostaninál alacsonyabb.

Természetesen én vagyok az első, aki azt kívánja, hogy a szám legyen még alacsonyabb, és csökkenjen még gyorsabban. De hogy tudjuk, hogyan cselekedjünk, és hogyan állítsuk fel az erőforrásainkra vonatkozó fontossági sorrendet, semmi sem lehet fontosabb, mint hogy hideg fejjel elvégezzük a számításokat, és felismerjük, mi az, ami használ, és mi az, ami nem. Egyértelmű, hogy egyre több halált előzünk meg. Ez soha nem sikerült volna, ha nem hasonlítjuk össze egymással a számokat.

Két nappal 1972 karácsonya előtt hét bomba 27 pácienst és dolgozót ölt meg a vietnámi Hanoiban lévő Bach Mai kórházban. Akkoriban a svédországi Uppsalában jártam orvosi egyetemre. Rengeteg orvosi felszerelésünk és sárga takarónk volt. Agnetával gyűjtést szerveztünk, aztán az adományokat dobozokba raktuk, és elküldtük Bach Maiba.

Tizenöt évvel később Vietnámban jártam, egy svéd segélyprogram értékelését kellett elvégeznem. Egy alkalommal együtt ettem az ebédre kapott rizst az egyik helyi kollégámmal, egy Niem nevű orvossal, és elkezdtem a múltjáról faggatni. Elmesélte, hogy éppen a Bach Mai kórházban volt a bombák becsapódásakor, utána pedig ő hangolta össze a világ minden részéről érkező adományok kicsomagolását. Megkérdeztem, nem emlékszik-e véletlenül néhány sárga takaróra. Libabőrös lettem, amikor leírta a szövet mintáját. Úgy éreztem, mintha örök idők óta barátok lettünk volna.

A hétvégén megkértem Niemet, mutassa meg nekem a vietnámi háború emlékművét. „Mármint az »Amerikával szembeni ellenálló háborúét«" - javított ki. Persze. Gondolhattam volna, hogy ez számára nem a „vietnámi háború". Niem autójával a város egyik központi parkjáig utaztunk, ahol mutatott egy alig egy méter magas követ, amelyen egy réztábla volt. Azt hittem, ez valami vicc. A vietnámi háború elleni tiltakozás Nyugaton aktivisták egész nemzedékét kovácsolta össze. Engem orvosi felszerelések és takarók küldésére késztetett. Több mint másfél millió vietnámi és 58 ezer amerikai halálát követelte. És így állít emléket a város egy ekkora katasztrófának? Csalódottságomat látva Niem elvitt egy nagyobb emlékműhöz: ez három és fél méter magas volt, márványból készült, és a francia gyarmati uralom alóli felszabadulásról emlékezett meg. Bevallom, ez sem volt rám igazán nagy hatással.

Niem ekkor megkérdezte, készen állok-e egy igazi háborús emlékmű megtekintésére. Továbbmentünk az autóval, egy helyen pedig kimutatott az ablakon. A fák csúcsa fölött hatalmas pagodát láttam aranyozott tetővel. Közel 100 méter magasnak tűnt. Niem így szólt: „Itt emlékezünk meg a háborús hőseinkről. Hát nem gyönyörű?” A pagoda Vietnám Kína elleni háborúinak az emlékműve volt.

Az ország kisebb-nagyobb megszakításokkal 2000 évig harcolt Kína ellen. A francia megszállás 200 évig tartott. Az „Amerikával szembeni ellenálló háború” csak 20 évig. Az emlékművek mérete megfelelő arányban mutatta az eseményeket. Csak az összehasonlításuk révén tudtam megérteni „a vietnámi háború” viszonylagos jelentéktelenségét azok számára, akik ma Vietnámban élnek.

Mari Larsson 38 éves volt, amikor több, a fejére mért fejszecsapással megölték. 2004. október 17-e volt. A nő korábbi élettársa betört Marinak az észak-svédországi Piteában lévő otthonába, ahol megvárta, hogy hazaérjen. A három-gyermekes anya tragikus és brutális meggyilkolásáról az országos média alig számolt be, és még a helyi újság is csak viszonylag röviden foglalkozott vele.

Ugyanazon a napon egy 40 éves háromgyermekes apát, aki szintén az ország legészakibb részén élt, vadászat közben megölt egy medve. A neve Johan Vesterlund volt, és 1902 óta ő volt az első ember Svédországban, aki medvetámadásnak esett áldozatul. A brutális, tragikus és - ami nagyon fontos - ritka esettel Svédország-szerte rengeteget foglalkoztak.

Svédországban százévente egyszer történik végzetes medvetámadás, viszont átlagosan 30 naponként megöl egy nőt a párja. Ez 1300-szoros nagyságrendi különbség. Ennek ellenére az újabb, családon belüli gyilkosságról alig vettek tudomást, miközben a vadász halála óriási hír lett.

Bármit gondoljunk is a média beszámolói alapján, a két haláleset egyformán szörnyű és tragikus volt. Bármit gondoljunk is a média beszámolói alapján, azoknak, akik valóban életeket akarnak menteni, sokkal többet kellene foglalkozniuk a családon belüli erőszakkal, mint a medvékkel.

A média nem csak a medvékkel és a fejszékkel foglalkozik aránytalanul. 1918-ban a spanyolnátha a világ lakosságának nagyjából a 2,7 százalékát ölte meg. Állandó fenyegetést jelent egy olyan újabb influenzajárvány kitörése, amely ellen nincs védőoltásunk, és ezt valamennyiünknek rendkívül komolyan kell vennünk. 2009 első hónapjaiban ezrek haltak bele a sertésinfluenzába. Két héten át alig szóltak másról a hírek. Ámde a 2014-es ebolajárvánnyal ellentétben az esetek száma nem duplázódott, sőt, még csak nem is emelkedett egyenes vonalat leírva. Másokkal együtt én is arra a következtetésre jutottam, hogy ez az influenza nem olyan agresszív, amilyennek eleinte tűnt. Az újságírók azonban még heteken át táplálták a félelmet.

Végül belefáradtam a hisztériába, és kiszámoltam a sajtóhírek halálesetekhez viszonyított arányát. Két hét alatt 31 ember halt bele a sertésinfluenzába, és a Google hírkeresője 253 442 ezzel foglalkozó cikket talált. Ez 8176 cikk halálesetenként. A számításaim szerint ugyanebben a két hétben nagyjából 63 066 ember halt meg tuberkulózisban (tbc). Szinte mind az 1. és 2. szinten éltek, ezekben az országokban ugyanis a tbc továbbra is rengeteg áldozatot szed, annak ellenére, hogy ma már jól kezelhető. Ha viszont a tbc fertőző kórokozóinak egyes törzsei rezisztenssé válnak a gyógyszerekkel szemben, akkor a 4. szinten is sok ember halálát okozhatják. Ennek ellenére a tbc-re vonatkozó hírek száma mindössze 0,1 cikk volt halálesetenként. Minden egyes, a sertésinfluenza miatti haláleset 82 ezerszer több figyelmet kapott az ugyanolyan tragikus tbc-halálozásoknál.

A 80/20 szabály

Nagyon könnyű eltéveszteni az arányokat, de szerencsére ezt könnyű feloldani. Valahányszor sok számot kell összehasonlítanom, és meg kell állapítanom, melyek közülük a legfontosabbak, a létező legegyszerűbb gondolkozási módszert alkalmazom. Megkeresem a legnagyobb számokat.

Ennyiből áll a 80/20 szabály. Általában azt feltételezzük, hogy egy lista összes eleme egyformán fontos, pedig általában akad köztük néhány elem, amelyek fontosabbak, mint az összes többi együttvéve. Legyen szó halálokokról vagy költségvetési tételekről, először arra összpontosítok, hogy azokat értsem meg, amelyek az egésznek a 80 százalékát teszik ki. Mielőtt időt szánnék a kisebb tételekre, azt kérdezem magamtól: hol az a 80 százalék? Miért olyan nagyok ezek az értékek? Mit jelent ez?

Példaként lássunk egy betűrendes listát a világ energiaforrásairól: atom, bioüzemanyagok, földgáz, geotermikus energia, kőolaj, nap, szél, szén, víz. Ha így soroljuk fel őket, egyformán fontosnak tűnnek. Ha viszont aszerint rendezzük őket, hogy hány egység energiát termelnek az emberiség számára, akkor van három, amelyik egyenként is felülmúlja az összes többit, amint az a következő grafikonon is látható.

GLOBÁLIS ENERGIAFORRÁSOK

Energiafogyasztás világszerte, 100 terawattóránként

Ha a 80/20 szabályt alkalmazom, hogy lássam az összképet, azt az eredményt kapom, hogy a kőolaj + szén + földgáz adják az energiánk több mint 80 százalékát - egészen pontosan 87 százalékot.

Hogy milyen hasznos a 80/20 szabály, akkor fedeztem fel, amikor a svéd kormány segélyprogramjait felülvizsgáltam. A legtöbb költségvetésben a sorok nagyjából 20 százaléka tartalmazza a teljes összeg több mint 80 százalékát. Nagyon sok pénzt takaríthatunk meg azzal, ha ügyelünk rá, hogy először ezeket a sorokat értsük meg.

Ezzel a módszerrel fedeztem fel, hogy az egy kis vidéki vietnámi egészségügyi központnak szánt segély költségvetésének több mint a felét 2000 darab nem megfelelő fajtájú műtősszikére kívánják elkölteni. Így vettem észre, hogy százszoros mennyiségű - 4 millió liter - bébitápszert akarnak küldeni egy algériai menekülttáborba. És így akadályoztam meg azt is, hogy 20 ezer darab hereprotézis kerüljön egy kicsiny, nicaraguai ifjúsági kórházba. Mindegyik esetben kikerestem a teljes költségvetés első 80 százalékát kitevő legnagyobb tételeket, aztán alaposabban is megvizsgáltam közülük azokat, amelyek valamiért furcsának tűntek. A probléma az összes esetben egyszerű keveredés volt vagy valami apró hiba, például egy lemaradt tizedesvessző.

A 80/20 szabály pontosan olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Csak jusson eszünkbe használni. Íme még egy példa rá.

Jobban megérthetjük a világot, és jobb döntéseket hozhatunk vele kapcsolatban, ha tudjuk, hol él jelenleg a népesség legnagyobb része, és hol fog élni a jövőben. Hol van a világpiac? Hol vannak az internethasználók? Honnan érkeznek majd a jövőben a turisták? Hová megy a legtöbb teherhajó? És így tovább.

A világon ma mintegy 7 milliárd ember él. Melyik térkép szemlélteti a legjobban, hol élnek? (Minden alak egymilliárd főnek felel meg.)

HOL ÉLNEK AZ EMBEREK A világ népessége (milliárd fő)

Ez azon ténykérdések egyike, amelyekben az emberek a legjobb eredményt szokták elérni, majdnem olyan jót, mint a csimpánzok. A válaszaik majdnem olyan pontosak, mintha véletlenszerűen találgattak volna. A könyvben idáig eljutva ez már elég nagy eredménynek számít. És az olvasó is tudja már: minden attól függ, mihez viszonyítjuk!

Az emberek 70 százaléka még ma is rossz térképet választ, vagyis egymilliárd embert a rossz földrészre helyez. Az emberek hetven százaléka nem tudja, hogy az emberiség zöme Ázsiában él. Ha az olvasó valóban fontosnak tartja a fenntartható jövőt vagy bolygónk természeti erőforrásainak a kifosztását vagy a globális piacot, hogyan engedheti meg magának, hogy egymilliárd emberről ne tudja, hol él?

A helyes térkép az A jelű. A világ PIN-kódja 1-1-1-4. Így a legkönnyebb megjegyezni a térképet. Bálról jobbra haladva, milliárdokban kifejezett számokkal. Észak- és Dél-Amerika: 1, Európa: 1, Afrika: 1, Ázsia: 4. (A számokat kerekítettem.) Mint minden PIN-kód, ez is változni fog. Az ENSZ számításai szerint e század végére a két amerikai földrészen és Európában nem lesz lényegi változás, Afrikában viszont 3 milliárddal, Ázsiában pedig 1 milliárddal több ember fog élni. 2100-ra a világ új PIN-kódja 1-1-4-5 lesz. A világ lakóinak több mint a 80 százaléka fog Ázsiában és Afrikában élni.

Ha az ENSZ népességnövekedési előrejelzései helytállóak, és ha Ázsiában és Afrikában a jelenlegi ütemben nőnek tovább a jövedelmek, akkor a következő 20 évben a világkereskedelem súlypontja az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra helyeződik át. Ma az Észak-Atlanti-óceán körül élők - a világ lakosságának 11 százaléka - teszik ki a 4. szintű fogyasztói piac 60 százalékát. De ha a jövedelmek világszerte a mostani ütemben növekednek tovább, akkor ez az érték már 2027-ré 50 százalékra fog zsugorodni. 2040-re a 4. szintű fogyasztók 60 százaléka már nem Nyugaton fog élni. Igen, úgy vélem, hogy a világgazdaság nyugati dominanciája hamarosan véget ér.

Az Észak-Amerikában és Európában élőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a világ népességének legnagyobb része Ázsia lakója. Gazdasági „izomerő'' tekintetében „mi" lassacskán a 20 százalék leszünk, nem pedig a 80. De a nosztalgikus hozzáállás miatt sokan „közülünk" képtelenek befogadni ezeket a számokat. Nem csupán azt ítéljük meg rosszul, hogy mekkorának kellene lenniük a háborús emlékműveknek Vietnámban, hanem azt is, hogy milyen jelentőséggel bírunk majd a jövő világpiacán. Sokan közülünk ezért elfelejtenek megfelelően viselkedni azokkal szemben, akik a jövőben meghatározói lesznek a kereskedelmi ügyleteknek.

A VILÁG 4. SZINTŰ LAKOSSÁGÁNAK A ZÖME HAMAROSAN NEM NYUGATI LESZ

A világ népessége jövedelmi szintenként, ,,Nyugat” és ,,Többi” felosztásban

Jövedelem 2011-es dollárban, az árkülönbségekhez és az inflációhoz igazítva.

Osszuk el a számokat!

Ha egy nagy szám jelentését pontosabban meg akarjuk érteni, sok esetben az a legjobb, ha elosztjuk egy összeggel. A munkámban ez az összeg gyakran a teljes népesség száma. Amikor egy összeget (mondjuk a gyermekek számát Hongkongban) egy másik összeggel (mondjuk a hongkongi iskolák számával) elosztunk, akkor egy arányt kapunk (a gyerekek iskolánkénti száma Hongkongban). A mennyiségeket könnyebb megtalálni, és csak meg kell számolni őket. Az arányok azonban gyakran jóval nagyobb jelentőséggel bírnak.

Szeretnék visszatérni a 4,2 millió halott csecsemőhöz. A fejezetben korábban ezt a 4,2 millió babát az 1950-ben meghalt 14,4 millióhoz hasonlítottuk. De mi van akkor, ha évről évre kevesebb gyermek születik, és ezért hal meg kevesebb baba? Ha azt látjuk, hogy egy szám csökken, annak hátterében olykor egy másik szám csökkenése áll. Hogy ezt ellenőrizni tudjuk, el kell osztanunk a gyermekhalálozások számát az összes születésszámmal.

1950-ben 97 millió gyermek született, és 14,4 millió halt meg. A gyermekhalálozási ráta kiszámításához elosztjuk a halálozások számát (14,4 millió) a születések számával (97 millió). Az ebből kapott százalékos eredmény 15 százalék. 1950-ben tehát 100 megszületett gyermekből 15 még az első születésnapja előtt meghalt.

Nézzük most meg a legfrissebb adatokat! 2016-ban 141 millió gyermek született és 4,2 millió halt meg. Az arányszám, amit a halálozások számát a születésekével elosztva kapunk, mindössze 3 százalék. Ma a világon születő 100 kisbabából csak három hal meg egyéves kora előtt. Hűha! A gyermekhalálozási ráta 15 százalékról 3 százalékra csökkent. Ha a rátákat hasonlítjuk össze, és nem csupán a halott gyermekek számát, akkor a legújabb érték elképesztően alacsonynak tűnik.

Vannak, akik szégyent éreznek, ha efféle matematikai műveleteket kell végezniük emberi életekkel. Én akkor szégyenkeznék, ha nem tennék így. Egy magányos szám láttán mindig felébred bennem a gyanú, hogy rosszul fogom értelmezni. Egy olyan szám viszont, amelyet már összehasonlítottam és elosztottam, reménnyel tölthet el.

„Az előrejelzések szerint Kína, India és más feljövőben lévő gazdaságok olyan sebességgel növelik a szén-dioxid-kibocsátásukat, amely veszélyes klímaváltozást idéz elő. Kína máris több CO₂-t bocsát ki, mint az USA, India pedig többet, mint Németország".

Ez a szókimondó nyilatkozat az Európai Unió egyik tagállamának környezetvédelmi miniszterétől származik, aki 2007 januárjában a davosi Világgazdasági Fórumon egy, a klímaváltozással foglalkozó bizottság munkájában vett részt. Felelősökre mutogató beszédét semleges hangon adta elő, mintha magától értetődő tényeket közölt volna. De ha közben a bizottság kínai és indiai tagjaira is odapillant, rájöhetett volna, hogy a beszéd egyáltalán nem volt magától értetődő. A kínai szakértő dühösnek tűnt, de továbbra is maga elé meredt. Az indiai szakértő ezzel szemben nem tudott nyugton maradni. Felemelt karját lengetve alig várta, hogy a moderátor szót adjon neki.

Az indiai úr felállt. Rövid ideig csend volt, ahogy végighordozta a tekintetét a bizottsági tagok arcán. Elegáns, sötétkék turbánja, drágának tűnő sötétszürke öltönye, és az a mód, ahogyan a felháborodása ellenére viselkedett, mind alátámasztották a vele kapcsolatos információkat: ő volt India egyik legmagasabb rangú közszolgája, aki hosszú évekig dolgozott vezető szakértőként a Világbanknál és a Nemzetközi Valutaalapnál is. A karjával a bizottság gazdag országokból érkezett tagjai felé intett, majd erős, vádló hangon megszólalt: „Önök, a leggazdagabb országok juttattak minket ebbe a kényes helyzetbe. Önök égettek egyre több és több szenet és olajat több mint egy évszázadon át. Önök és csakis önök taszítottak minket a klímaváltozás szélére." Ekkor hirtelen változtatott a testtartásán, a két tenyerét indiai köszöntésként összeszorította, meghajolt, és szinte suttogva, kedves hangon folytatta: „De mi megbocsátunk önöknek, mert nem tudták, mit tesznek. Soha nem szabad utólag olyan károkért hibáztatni valakit, amelyek okozásáról nem volt tudomása." Végül kihúzta magát, és ítéletet hirdető bíróként fejezte be a mondandóját, felemelt mutatóujja mozgatásával hangsúlyozva minden egyes szót: „De mostantól fogva számoljunk fejenkénti szén-dioxid-kibocsátásban!"

Maximálisan egyetértettem vele. Egy ideje már visszataszítónak találtam, hogy az országonkénti összes kibocsátás alapján módszeresen Kínát és Indiát okolják a klímaváltozásért. Ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy a kínaiak elhízottabbak az amerikaiaknál, mivel a kínai lakosság összsúlya több, mint az Egyesült Államok lakosságáé. Értelmetlen dolog országonkénti kibocsátásról vitatkozni, amikor ilyen szélsőséges különbségek vannak az országok lakossága között. Ezzel a logikával az 5 milliós Norvégia egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása szinte akármilyen magas is lehetne.

Ebben az esetben a nagy számokat - az országonkénti összes kibocsátást - kellett elosztani az egyes országok lakosságával, hogy értelmes és összehasonlítható értékeket kapjunk. Akár HIV-fertőzöttséget, GDP-t, mobiltelefoneladásokat, internethasználókat vagy szén-dioxid-kibocsátást vizsgálunk, az egy főre eső - azaz a fejenkénti - érték szinte minden esetben hasznosabb lesz.

A történelem során a legbiztonságosabb életet ma a 4. szinten álló országok lakói élik. A megelőzhető kockázatok java részét kiküszöbölték, mégis, sokan még mindig aggódnak.

Aggodalmaikat az „odakint" létező különféle veszélyek okozzák. Sok embert ölnek meg a természeti csapások, terjednek a betegségek, lezuhannak a repülőgépek. A szemhatáron túl folyton efféle dolgok történnek. Nem furcsa ez egy kicsit? Az efféle rémisztő dolgok csak nagyon ritkán történnek „itt", ezen a biztonságos helyen, ahol élünk. De odakint, úgy tűnik, mindennaposak. Ne feledjük azonban, hogy az „odakint" milliónyi hely együttese, az olvasó pedig egy helyen él! Persze hogy több rossz dolog történik odakint, mivel az odakint, vagyis az ott, sokkal nagyobb, mint az itt. És még ha az összes hely odakint ugyanolyan biztonságos is volna, mint ahol az olvasó él, akkor is több száz szörnyű dolog történhet ott. Ha külön-külön is figyelni tudnánk ezeket a helyeket, meglepődnénk, hogy a legtöbbjük valójában mennyire békés. De mi csak azon az egy napon veszünk róluk tudomást, amikor valami szörnyűség történik. Az összes többi napon semmit sem hallunk róluk.

Összehasonlítás és osztás

Ha magányos számot látok egy hírben, azonnal jelez a riasztócsengő: mivel kellene a számot összehasonlítanom? Mennyi volt ez az érték egy évvel ezelőtt? És tíz évvel ezelőtt? Mennyi az értéke egy másik, hasonló országban vagy régióban? És mivel kellene elosztanom? Mennyi az egész, aminek ez a része? Mennyi lenne ez fejenként? Összehasonlítom az arányokat, és csak az után döntöm el, hogy valóban fontos számról van-e szó.

Ténytudatosság

A ténytudatosság... annak felismerése, amikor egy magányos szám rendkívülinek tűnik (akár kicsi, akár nagy), és annak emlékezetbe idézése, hogy akár ellentétes benyomást is kelthetne, ha más, releváns számokhoz hasonlítanánk vagy azokkal elosztanánk.