Menekülés Bretagne-ba
Margaret királyné és serege 1471. május 4-én Tewkesburynél elszenvedett veresége súlyos csapás volt a Lancaster-ház számára, talán a legnagyobb megpróbáltatás, amelyet a „rózsák háborúja” alatt el kellett szenvedniük. A csatatérről érkező hírek hallatán Jasper azt gondolhatta, Edward hercegének, Henrik és Margaret királyné egyetlen gyermekének halála és Edmund Beaufort (akit a Lancaster-pártiak Somerset hercegének hívtak) kivégzése után Henry Tudor VI. Henrik életben maradt férfi rokonainak kis létszámú táborába tartozik. De a helyzet rosszabbra fordult. Május 21-én éjjel, órákkal IV. Edward diadalmas londoni megérkezése után VI. Henrik rejtélyes körülmények között meghalt a Towerben. Jasper azonnal biztonságban akarta tudni unokaöccsét, ezért úgy döntött, Franciaországba menekül, hiszen korábban már kapott segítséget XI. Lajostól, és élvezhette vendégszeretetét, amikor sötétnek látszott a jövő. Most, hogy Jaspernek és Henrynek menedéket kellett keresnie, Franciaország tűnt a legjobb választásnak, XI. Lajos pedig felismerte bennük a tövist, amellyel megszurkálhatja Anglia oldalát.
Jasper nem akarta provokálni a győztes York-pártiakat, ezért - bár IV. Edward Tewkesburyből hamar Közép-Anglia felé indult - seregének egy részével a Wye folyó walesi partján fekvő Chepstow városának falain belülre vonult vissza. Edward király Sir Roger Vaughant küldte, hogy tewkesburyi sikereinek megkoronázásaként ejtse fogságba a menekülő Tudorokat. Jasper azonban Vaughan ellen fordította saját fegyverét: az üldözőből Chepstownál fogoly lett, és hamarosan a feje is lehullott. Azt mondják, Jasper ezzel a könyörtelen tettel bosszulta meg apja, Owen Tudor halálát, akit tíz évvel korábban Vaughan végzett ki.
Attól függetlenül, hogy örült, hogy elégtételt vehetett Vaughanen, Jasper tovább menekült nyugatra, Pembroke felé. Pembroke-ot, Henry szülőhelyét az 1450-es években Dél-Walesi uraló Nicholas ap Gruffydd unokája, Morgan ap Thomas ostromolta. Emberei árkokat ástak a vár köré, egyrészt azért, hogy a bennlévőket elvágják a külvilágtól, másrészt azért, hogy megakadályozzanak egy esetleges kitörést. Nyolcnapi viszontagság után Morgan öccse, Jasper régi barátja, David meghozta a 2000 fős felmentő sereget. Bármilyen meglepő, a korábban apjához és nagyapjához hasonlóan a Lancastereket támogató Morgan 1471-ben váratlanul a Tudorok ellen fordult. Ennek az lehetett az oka, hogy Sir Roger Vaughan egyik lányával élt házasságban, és olyannyira felháborította az, ahogy apósával Chepstownál bántak, hogy nem törődött többé a családi hagyományokkal. Lehetséges, hogy a két menekülő Tudor további ellenséges alakulatokkal is találkozott Délkelet-Walesben, mert II. William Herbert, Pembroke grófja és Lord Ferrers augusztus végén megbízást kapott arra, hogy foglalkozzanak Jasper Tudor és más Lancaster-pártiak ügyével, októberre pedig már Carmarthenben jártak. Jaspernek és Henrynek mégis sikerült Pembroke-ból Tenbybe szöknie, a város kikötőjéből pedig Franciaországba tudtak hajózni.
Tenbyben Jasper hajót bérelt, és szeptember közepén az ifjú Henryvel barátok és szolgák társaságában vitorlát bontott, és elindult a francia partok irányába. Egy pembrokeshire-i monda szerint a hajót Thomas White, Tenby polgármestere vagy fia, John biztosította nekik. A White-ok kereskedelemmel foglalkoztak, és a család valószínűleg együttműködött Jasperrel Tenby városfalainak és kapuinak újjáépítésében. (A megerősített középkori walesi városnak még ma is különleges hangulata van.) Thomas és John gazdagságáról és kiválóságáról a St. Marys Churchben elhelyezett koporsóikon található gyönyörűen kifaragott domborművek tanúskodnak. A tengeren hajózó Tudorokat a rossz szelek eltérítették a helyes iránytól. Rövid időre kikötöttek Jersey szigetén, majd elérték Bretagne-t. A félsziget nyugati csücskén, egy kis halászfaluban, Le Conquet-nél szálltak partra. Megérkezésük híre valószínűleg már szeptember végén elért Londonba.
Az angol udvarban azonnal mérlegelni kezdték a Tudorok szökésének jelentőségét. Bár a többség úgy gondolta, IV. Edwardnak érdemes lenne kézre kerítenie őket, sokan úgy tartották, kizárólag diplomáciai úton ez nem fog sikerülni. Mások úgy vélték, hogy XI. Lajos (akinek barátja és későbbi életrajzírója, Philippe de Commynes Bretagne hercegének udvarában tartózkodott, és értesíteni tudta mesterét a jövevények érkezéséről) szárnyai alá fogja őket venni, és biztosítani fogja szabadságukat. Megint mások megérezték, hogy II. Ferenc, Bretagne hercege Anglia és Franciaország ellen felhasználható diplomáciai fegyverként fog tekinteni a Tudorokra. Philippe de Commynes szerint Ferenc udvarias volt vendégeivel; a királyi családhoz tartozó angol főnemeseknek kijáró tisztelettel bánt velük, és szabad mozgást engedélyezett nekik az uralma alá tartozó területeken. Nantes hatalmas kikötőjében, Bretagne fővárosában szívélyes fogadtatásban részesültek, majd innen a déli partok közelében fekvő, dombtetőn álló, megerősített városba, Vannes-ba mentek. Itt a király palotájában, a Cháteau de l’Hermine-ben szállásolták el őket. II. Ferenc Jasperhez intézett köszöntőbeszédét rímbe szedték, és 1562-ben kiadták.
A DIPLOMÁCIAI SAKKJÁTÉK BÁBUI
1471-től IV. Edward 1483 áprilisában bekövetkezett haláláig Jasper és Henry Tudor az Anglia, Franciaország, Bretagne és Burgundia közötti diplomáciai kapcsolatok alakításában viszonylag jelentéktelen szerepet töltött be. Két király üldözte és egy herceg védelmezte őket.
IV. Edward változó aggodalommal figyelte bretagne-i jelenlétüket, és több alkalommal követeket küldött át a La Manche csatornán, hogy tárgyaljanak Ferenccel Angliába való visszatérésükről. Edward azzal próbált érvelni, hogy diplomáciai, katonai és pénzügyi támogatást tud nyújtani II. Ferencnek véget nem érő háborújában, amelyet hercegsége Franciaországtól való függetlenségének megőrzéséért vívott.
1472 áprilisában Edward bátor és tehetséges sógorát, Anthony Wydeville-t, Rivers grófját és egy katonai különítményt küldött Bretagne-ba, a herceg szolgálatára. Segítséget nyújtottak egy francia betörés visszaverésében, majd Rivers szeptember 11-én Cháteaugironban megkötötte azt a megállapodást Ferenc herceggel, amely közvetlen előzménye volt Franciaország britek és bretonok általi lerohanásának. De a nyár végén Bretagne-ba küldött brit erősítésre katasztrofális sors várt. A katonák nagy része megbetegedett, és 1472 novemberében már várták őket otthon. Mindeközben a norfolki lovag, Sir John Paston november 4-én arról számolt be, hogy Guillaume Guillemet vezetésével bretagne-i követek érkeztek Angliába, látszólag azért, hogy Bretagne-nak nyújtandó további katonai támogatásról tárgyaljanak. Olyan kényes volt ekkoriban Anglia és Bretagne között a viszony, hogy például a II. Ferenc haláláról szóló pletyka még épp csak szárnyra kelt, de nemsokára már London minden utcáján hallani lehetett. Az angol nagykövetekkel jól bántak Bretagne-ban, ugyanakkor Ferenc herceg semmi hajlandóságot nem mutatott a Tudorok elengedésére. Inkább fellengzősen, mint őszintén kijelentette, hogy tekintettel korábbi ígéretére, melyben megfogadta, hogy védelmet biztosít számukra, igazán nem adhatja át őket. A lovagi erények tiszteletének e megnyilvánulása valójában csak kifogásként szolgált. Ferenc végül abba beleegyezett, hogy azontúl szigorú megfigyelés alatt tartsa Jaspert és unokaöccsét, valamint korlátozza őket szabad mozgásukban. A király szívének megenyhítését célzó intézkedés meghozta a várt eredményt: IV. Edward levelet írt Ferencnek, amelyben az örvendetes lépések hallatán további anyagi támogatást ígért.
XI. Lajos épp annyira égett a vágytól, hogy kézre kerítse a Tudorokat, mint IV. Edward. Jól tudta, hogy ha megkaparintja őket, nyomást gyakorolhat Edwardra, aki nemrégiben kötött békét Károllyal, Burgundia hercegével. A francia király komoly szemrehányást tett II. Ferencnek, amiért őrizetben tartja váratlan látogatóit. 1474-ben elküldte Guillaume Compaing-t, az orléans-i St-Pierre-en-Pont-templom prépostját Ferenc udvarába. Compaing elmondta, mennyire ellenzi Lajos a bretonok és angolok közötti tárgyalásokat, és mennyire felháborítja, hogy Ferenc fogságban tartja azt a Jasper Tudort, akit Lajos az 1460-as években saját udvartartásába fogadott, és akinek még járadékot biztosított. Compaing azt az utasítást kapta, érje el a Tudorok szabadon engedését, hangsúlyozza, hogy Lajossal vérrokonságban állnak, hogy 1471-ben eredeti szándékuk szerint Franciaországba akartak hajóval eljutni, és emelje ki annak jelentőségét, hogy Jasper valaha járadékot is kapott Lajostól. Ferenc azt válaszolta, hogy a Tudorok neki és szövetségesének, Angliának is ellenségei, majd zsémbesen hozzátette, hogy nem rendelkeztek menlevéllel, amely lehetővé tette volna számukra, hogy Bretagne-ban partra szálljanak. Lajos - némi igazsággal - visszautasította, hogy a királytól járadékot kapó Jaspernek Franciaország bármely területén menlevélre lett volna szüksége, sőt odáig ment, hogy a Tudorok elfogását hadüzenetként értelmezte. Továbbá -emlékeztette a király a herceget - nem ellenséges szándékkal kötöttek ki Bretagne-ban, hanem baleset következtében, tehát ugyanolyan bánásmódban kell részesülniük, mint amilyen Párizsban járt volna nekik. Lajos minden eshetőségre gondolt, ezért még annyit hozzátett, hogy ha netán a száműzött britek támadó jellegű lépéseket tennének Bretagne-ban, akkor sem Jasper és Henry letartóztatása a megoldás, hanem jóvátétel kiszabása; elvégre - állította Lajos - Franciaország igazi ellensége IV. Edward, és nem Jasper vagy Henry. A francia követek végül kifejezték kívánságukat, hogy ha Ferenc nem engedi is el foglyait, legalább tartsa őket szigorú ellenőrzés alatt, nehogy IV. Edward elrabolja őket. Ebből az egyből nem engedett Lajos, de ami a többi pontot illeti, követei erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.
Ferenc mind IV. Edwardnak, mind XI. Lajosnak tett ígéretét be akarta tartani, ezért ettől kezdve tényleg keményebben fogta a Tudorokat. 1472 októberében átvitette őket a Morbihan-öbölben, a St. Gildas-apátság közelében fekvő félreeső sarzeau-i Suscinio-kastélyba. Ez a kastély Bretagne admirálisa, Jean du Quelennec tulajdonában állt. Quelennec támogatta Ferenc herceg Jasper és Tudor megvédésére irányuló elhatározását, kiváltképp amikor arról kezdtek pletykálni az emberek, hogy az angol követek utasítást kaptak: ha nem tudják elérni Henry kiadatását, inkább gyilkolják meg. Jasper és Henry körülbelül egy évig maradt Suscinióban, aztán Nantes-ba szállították őket, mert Suscinio túlságosan könnyen megközelíthetőnek tűnt a tenger felől. 1474 első felében a francia és angol diplomáciai nyomás növekedésének hatására Ferenc úgy döntött, külön helyezi el Jaspert és unokaöccsét, velük együtt száműzetésbe vonult angol szolgálóikat pedig bretagne-i őrökkel váltja fel. Jasper Vannes-tól 40 kilométerre, a Lajos szolgálatába szegődött Vicomte Jehan de Rohan elhagyatott josselini erődjébe került. Henryt a Largöet-kastélytól nem messze fekvő hatalmas, többemeletes, nyolcszög alapú, 44 méter magas, Tour d’ Elven néven ismert, az 1460-as években újjáépített és még befejezetlen toronyba vitték. Largöet Bretagne tábornagya, IV. Jean de Rieux birtokai közé tartozott. Jean tisztelettudóan és előzékenyen bánt ifjú vendégével, két fiának jelenléte pedig hozzájárult ahhoz, hogy Henry otthonosabban érezze magát a nagy donjon hatodik emeletén. Ha nem kellett is szörnyű körülmények között raboskodniuk, azt mondhatjuk, hogy Jasper és Henry az 1470-es években IV. Edward és XI. Lajos kérésére, II. Ferenc és saját maguk jól felfogott érdekében Bretagne hercegének védelmező fogságában éltek.
A TEMPÓ FELGYORSUL
Az 1470-es évek vége felé az angol és a francia király a korábbinál jobb pozícióba került ahhoz, hogy Jasper és Henry Tudor kiadását kérje. Egyrészt Bretagne hercegének megromlott egészsége személyes és politikai rivalizáláshoz vezetett az udvarban, ami a bretonoknak a száműzöttek sorsához való hozzáállásában is megmutatkozott. Bár Angliának sem Bretagne, sem Burgundia nem nyújtott segítséget az 1475-ben Franciaország ellen vezetett hadjáratban, IV. Edwardnak sikerült tárgyalásokat kezdeményeznie Lajos királlyal. Az augusztus 29-én Picquignynél aláírt szerződés értelmében Lajos gyakorlatilag megvásárolta a brit sereget francia aranypénzen. Edward katonai sikerek, hadizsákmány és visszafoglalt területek helyett jelentős járadékkal, hétéves tűzszünettel és az Anglia és Franciaország közötti nézeteltérések rendezésére alkalmas, kipróbált módszer ismeretében tért vissza Angliába. Edward ezenkívül azt is megígértette Lajossal, hogy nem fogja Bretagne-t megtámadni. Ferenc herceg hálájában bízva Edward folytatta a Tudorok kézre kerítéséért folytatott diplomáciai küzdelmet. Az ügy akkor vált sürgőssé, amikor Henry Holand, Exeter hercege úton Franciaországból hazafelé meghalt. Exeter IV. Henrik király nővérének volt az unokája, de azzal, hogy 1475-ben gyermektelenül hunyt el, a Lancaster-ház újabb ága halt ki. Edward királynak így eggyel több oka volt, hogy ajándékokkal és ígéretekkel rábírja Bretagne hercegét Henry Tudor kiadására.
Az angol követek arannyal teli zsebekkel érkeztek Bretagne-ba, hogy megpróbálják rávenni Ferencet, adja át nekik a Tudor foglyokat. Ezúttal meggyőzőbb érveik voltak, mert azt állították, IV. Edward egyszerűen össze akarja házasítani Henry Tudort egy angol hölggyel. Henry anyjának, Margaret Beaufort-nak valószínűleg tetszett volna ez az ötlet, de egészen más okokból. 1471 után a realista Margaret már csak azt remélte, hogy fia egy szép napon visszatérhet Angliába, visszakaphatja apja richmondi birtokait és örökölheti a Beaufort-földeket - nagyanyja, az idős Margaret Beauchamp uradalmairól nem is beszélve. IV. Edward már 1472 májusában megerősítette, hogy Margaret Beaufort birtokai halálakor fiára szállhatnak. Nem tudjuk, hogy Edward őszintén egyezett-e bele a dologba, vagy csak ezúton akarta Henryt a markába kaparintani, az azonban bizonyos, hogy az angol menyasszonnyal kötött frigy beleillett Margaret terveibe. Az sem kétséges, hogy Edward választása egy megbízható, York-párti hölgyre esett, talán egyik saját lányára. Így a házasságon keresztül ellenőrzése alá vonhatta a Lancaster-ház egyik utolsó életben maradt tagját is - ezt a stratégiát Edward korábban már többször alkalmazta. A felvetéssel Bretagne-ba érkező követeket - mint mindig - udvariasan fogadták, de II. Ferenc érdemben nem reagált az ajánlatra.
Végül Robert Stillington, Bath és Wells püspöke kitartó győzködése vezetett oda, hogy 1476 novemberében Henry és Jasper Tudort őrök kíséretében Vannes-ba vitték, és II. Ferenc Henry Tudort Edward gondjaira bízta, látszólag abban a hitben, hogy a fiatalember méltó elbánásban fog részesülni, és feleségül fogja venni Edward lányát, Yorki Erzsébetet. Az ujjongó követekre Bretagne északi partjainál angol hajó várt. Becses rakományukkal St. Malo kikötőjébe utaztak, hogy onnan induljanak Anglia felé. Útjukat azonban meg kellett szakítaniuk, mert St. Malóban Henrik megbetegedett - vagy legalábbis úgy tett. Akadályoztatásuk mintha isteni közbeavatkozás eredménye lett volna.
Miután hosszú évekig nem volt hajlandó elengedni a Tudorokat, II. Ferenc végül részben azért enyhült meg, mert a Tudorokkal szimpatizáló tanácsadója, Jean du Quelennec épp távol tartózkodott az udvartól, amikor az angol követek a legmeggyőzőbben adták elő kéréseiket. Visszaérkezvén Quelennec nemtetszését fejezte ki a dologgal kapcsolatban, nem utolsósorban azért, mert Ferenc herceg megszegte a Jaspernek és Henrynek megérkezésükkor, öt évvel korábban tett esküjét. Ferenc tehát engedett az angol követek és a hálás angol királytól nagy politikai jutalmat remélő saját tanácsadói nyomásának. Quelennec visszatérése után azonban újra felbátorodtak azok, akik vele vallottak egy véleményt. Ferenc ennek megfelelően parancsot adott kincstárnokának, Pierre Landais-nek, hogy vegye üldözőbe az angolokat, és akadályozza meg, hogy magukkal vigyék Henryt. Az utolsó pillanatban érkezett. A Henry betegsége miatt késésben lévő követek hosszú és kemény tárgyalásokba kezdtek Landais-vel, s Henrynek így nyílt lehetősége megszökni és menedéket keresni St. Malo egyik templomában, valószínűleg a székesegyházban. Amikor az őrjöngő angolok megpróbálták „kipiszkálni” onnan, a menedékjog megsértése miatt felháborodott tömeg a védelmére kelt. A XV. századi Angliában már nem törődtek ezzel a joggal, de Bretagne-ban más volt a helyzet.
Amikor Henry visszatért a bretagne-i udvarba, a betegségéből felépült és az ügyeit újra maga intéző II. Ferenc biztosította őt afelől, hogy mégsem fogja kiadni IV. Edwardnak. Az angol követeknek - miután elköltötték minden pénzüket, és kicsúszott a kezükből a zsákmány - már csak szomorkodni maradt erejük. Bánatukat enyhítendő, Landais megígérte, megtesz minden tőle telhetőt, hogy Henrynek ne essen bántódása, és a herceg fogságában maradjon. IV. Edward a képviselőin keresztül három napra már kezei között tudhatta a zsákmányt, de ez a rövid életű siker csak még keserűbbé tette a küldetés kudarcáról szóló beszámoló hallatán érzett csalódását. A Bretagne-ból érkező biztatás sovány vigasznak bizonyult.
Henry Tudort a vannes-i Cháteau de l'Hermine-be vitték, és ott csatlakozott hozzá nagybátyja, Jasper. Egyesek szerint Henry visszatért Largöet-be, de a kastély könyveléséből tisztán kitűnik, hogy 1481-ben már nem ott lakott.
Mindeközben XI. Lajos további nyomást gyakorolt Ferenc hercegre. Követeket küldött Bretagne-ba, részben azért, hogy sürgesse a száműzött Tudorok szabadon engedését. Guienne admirálisa, Guillaume de Soupplainville 1476 karácsonya előtt fontos küldetésben vett részt Nantes-ban. Valószínűleg az sarkallta indulásra, hogy hallotta, Henrik kiadatása csak egy hajszálon múlott St. Malónál. Lajos követelte, hogy a fiút adják át Soupplainville-nek, ám a követek 1477 elején üres kézzel tértek haza Franciaországba. Mindamellett II. Ferenc helyzete egyre bizonytalanabbá vált, befolyásos szomszédai, Anglia és Franciaország egyre nagyobb nyomás alatt tartották.
Ferenc 1479-ben maga is követet küldött Angliába (Jacques de Villeont, a rennes-i országbírót), hogy ápolja IV. Edwarddal való barátságát. Természetesen nem kerülhette el, hogy Jasper és Henry szabadon engedését kérjék tőle. 1482-ben angol követek mentek Bretagne-ba, 3000 livre értékben ezüstrudakat vittek magukkal. Február 20-án Edward arról tájékoztatta Ferencet, hogy kész neki egy hónapon belül saját költségére 4000 íjászt küldeni Plymouthból és Dartmouthból, az egy hónap leteltével viszont a hercegnek kell majd fedeznie a béreket és egyéb kiadásokat.
Ezalatt IV. Edward és Margaret Beaufort - bár különböző okok motiválták őket - nem adták föl a reményt, hogy Henryt hazacsábíthatják, ha gazdag birtokok megszerzésének esélyével és egy jó házasság megkötésének lehetőségével kecsegtetik (őt és Ferenc herceget). 1476-ban már majdnem sikerrel jártak. 1482 júniusában Edward megerősítette a Beaufort-birtokok örökléséről kötött 1472-es megállapodást, de szigorúbb feltételekkel: abban az esetben, ha visszatér Angliába, és a király kegyeibe kerül, Henry a korábbinál nagyobb arányban részesedik anyja földjeiből, 400 font jövedelme származhat belőlük évente; ha viszont nem tér vissza, nem kap semmit. Ami a megfelelő feleséget illeti, IV. Edward és Margaret Beaufort az 1470-es években arra a következtetésre jutott, hogy a két család közeli vérrokonsága Henry és Yorki Erzsébet házasságának akadálya lehet.
IV. Edward 1483. április 9-én meghalt. II. Ferenc évről évre nehezebb helyzetbe került, és ez Jasper és Henry biztonságát is veszélyeztette, bár továbbra is megfelelő körülmények között éltek. Henryt, a jóképű tizenévest bizonyos mértékig korlátozták ugyan szabadságában, de jól bántak vele a hercegi udvarban. A burgundiai krónikás, Jean Molinet 20 évvel később megnyerőnek és elegánsnak, az udvar ékének írta le. Jasper és unokaöccse járadékot, a gondjukat viselő bretonok pedig szolgálataikért magas fizetést kaptak. 1476-tól Ferenc herceg egyik tüzérségi parancsnoka, Bertrand du Pare őrizte Jaspert, 1481-82 között évi 600 livre-t kapott Jasper háztartása költségeinek fedezésére. Ebből 40 livre sorsáról Jasper saját belátása szerint dönthetett. Henryt először Vincent de la Landelle felügyeletére bízták, de hamarosan a herceg egyik támogatójához, Jehan Guillemet-hez és Louis de Kermenéhez került. Ők ketten 1481-82 között sokkal nagyobb összeget, 2000 livre-t fordíthattak Henry szükségleteinek fedezésére, elvégre Henry a dinasztia fontos alakja volt. 620 livre-t használhatott saját céljaira. Amikor 1482. október 1-jén Kermené helyére Jean de Robihan lépett, II. Ferenc évi 2200 livre-re emelte a Henrynek járó összeget.
AZ ANGOL VÁLSÁG
IV. Edward 1483 áprilisában bekövetkezett halála után 12 éves fia, V. Edward fejére került a korona, ám az új király nagybátyja, Richárd, Gloucester hercege államcsínyt hajtott végre, és június 26-án III. Richárd néven elfoglalta a trónt. Ez kezdetben semmilyen kihatással nem volt a Bretagne-ban tartózkodó Tudorok sorsára, később azonban a politikai szempontból instabil helyzetben mind II. Ferenc, mind XI. Lajos úgy gondolta, eszközként használhatja fel őket az új angol uralkodó ellen. Edward halálhírének hallatán Ferenc enyhített Henry fogságának szigorán: a westminsteri vezetés nagy bosszúságára visszaadta neki mozgásszabadságát. 1483 májusában, a Richárd, Gloucester hercege, valamint a királyné, Elizabeth Wydeville és családja közötti küzdelmek tetőpontján Sir Edward Wydeville egy angol flottával Bretagne-ba szökött, bár a száműzetésben valójában csak két hajó csatlakozott hozzá. III. Richárd természetesen nem habozott trónra kerülése után barátságos viszonyt kialakítani Ferenccel. Követeket küldött hozzá, hogy ha lehetséges, elérje azt, ami IV. Edwardnak nem sikerült: Jasper és Henry Tudor kiadatását. Emellett XI. Lajosnak is szívélyes hangvételű levelet írt. Lajos július 21-én ömlengő válaszlevélben biztosította Richárdot afelől, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni Anglia új királyáért.
Richárd július 13-án bízta meg nantes-i követét, Thomas Hutton királyi lelkészt, a Lincoln-székesegyház kanonokát. A királytól kapott levelek felhatalmazták Huttont, hogy megújítsa az angol-breton tűzszünetet, és javítson a két állam kereskedelmi kapcsolatán. A legsürgősebb feladata azonban az volt, hogy kiderítse II. Ferenc szándékait Sir Edward Wydeville-t és hajóit illetően, különös tekintettel arra, hogy vannak-e ellenséges tervei Angliával szemben. Nem valószínű, hogy Hutton meg sem említette a Tudorokat, de pillanatnyilag nem az ő ügyük, hanem a Ferenc herceggel való barátságos viszony kialakítása volt Richárd számára a legfontosabb.
Hutton küldetésével párhuzamosan Angliába látogatott Ferenc titkára, Master Francois Dupon, augusztus 26-án pedig Georges de Mainbier érkezett Richárd király udvarába. Bár 1485-ben a herceg titkárává nevezték ki, 1483-ban de Mainbier még csak egy volt a herceg szolgálatában állók közül, és Ferenc szükségesnek érezte, hogy magyarázatot adjon, miért őt jelölte ki követének. Azt mondta, a bretagne-i rendi gyűlés hamarosan összeül, ezért nem tud magasabb rangú diplomatát küldeni. Nehogy Richárd és miniszterei megsértődjenek, Ferenc biztosította őket afelől, hogy amint a rendek befejezik az ülésezést, további követek fognak Angliába érkezni. Mindeközben de Mainbier Ferenc nevében emlékeztette Richárdot, hogy XI. Lajos megfenyegette Bretagne-t, és csakúgy, mint IV. Edward uralkodása idején, Ferencnek angol nyilasokra van szüksége, akik közül négyezernek a költségeit az angol kormányzat fedezné, további háromezernek pedig maga a herceg. Ez nyilvánvaló figyelmeztetés volt az új angol király számára, hogy nem utasíthatja vissza a bretagne-i herceget, hacsak nem akarja, hogy a franciák betörjenek Bretagne-ba, és elfoglalják az Angliával szemközti partvonalat. A dolgok ilyetén állása mellett Henry Tudor ugyanolyan biztonságban volt Bretagne-ban 1483 nyarán, mint IV. Edward uralkodásának kései éveiben, és a York-uralkodóra sem jelentett nagyobb veszélyt, mint korábban.
Margaret Beaufort valószínűleg bízott abban, hogy fiára és örökösére fényesebb jövő vár, és továbbra is lelkesen próbálta elérni, hogy visszatérhessen Angliába. A XVI. századi krónikás, Edward Hall azt állítja, hogy III. Richárd trónra kerülése után Margaret a király legbizalmasabb emberével, harmadik férje ifjú unokaöccsével, Henry Stafforddal, Buckingham hercegével vitatta meg azt a korábbi felvetést, hogy Henry Tudor vegye feleségül IV. Edward egyik lányát, feltételezhetően a legidősebbet, Yorki Erzsébetet. A házasság útjában azonban akadály állt: a felek közötti vérrokonság. Az 1470-es évek eleje óta számos magas rangú egyházi személy és ügyvéd, köztük Rotheram yorki érsek, Morton elyi püspök, és Alcock worcesteri püspök vitázott a kérdésről, néha Margaret Beaufort szolgálóinak jelenlétében is. A hasonló eszmecserék valószínűleg egészen 1483-ig folytatódtak - hiszen Margaret még akkor is igyekezett előkészíteni fia hazatérését, hogy újra elfoglalhassa az őt megillető helyet az angol nemesek között -, ugyanakkor 1483 nyarától a York-uralkodócsaládon belüli ellentétek kiéleződésével megváltozott a jelentőségük.
8. FEJEZET