Menekülés Franciaországba
Polydore Vergil szerint Henrik 1484-es menekülését Bretagne-ból Franciaországba a legnagyobb titokban tervezték meg. Csak Henry legbizalmasabb emberei tudtak róla. Miután kiválasztotta a legelőnyösebb útvonalat, Henry szeptemberben előreküldött néhány angol nemest, köztük Jaspert. Jasper azt az utasítást kapta, hogy tegyen úgy, mintha II. Ferencet akarná meglátogatni Rennes-ben, a francia határ mellett. Amikor a francia területek közelébe értek, ő és társai nekiiramodtak, és meg sem álltak Anjou tartományáig.
Henry kis létszámú kíséretével két nappal nagybátyja után indult el lóháton Rennes-ből (Polydore Vergil szerint öten voltak, egy bretagne-i krónikás szerint tizenhárman), azt a látszatot keltve, hogy egy barátját látogatja meg, akinek a közelben van majorsága. Senki nem fogott gyanút, mert az angol száműzöttek nagy része Vannes-ban maradt. Nyolc kilométerre a várostól Henry letért az országútról, belovagolt az erdőbe, szolgai ruhát öltött, és egyik embere vezetésével a francia határhoz vágtatott - csak a lovakat megitatni álltak meg. Anélkül, hogy elbúcsúzott volna védelmezőjétől, vagy engedélyt kért volna Ferenctől, átlépte a határt, és Anjouban csatlakozott nagybátyjához és a többi angol nemeshez. Mindez valószínűleg szeptember végén történt.
Négy nappal Henry távozása után Pierre Landais még mindig katonákat gyűjtött, látszólag azért, hogy Henryt hazajuttassa Angliába, de valójában azért, hogy őt és társait börtönbe zárja. Értesülvén Henry szökéséről szétküldte embereit, hogy találják meg, és hozzák vissza. Amikor Henry átkelt a határon, üldözői csak egy órával jártak mögötte.
Henry menekülése a Vannes-ban maradt körülbelül 410 angol száműzöttet veszélybe sodorta. Ferencnek vagy a részvéttől, vagy a bűntudattól vezérelve megesett rajtuk a szíve, és megengedte nekik, hogy csatlakozzanak vezetőjükhöz. Sir Edward Wydeville-t, John Cheyne-t és Edward Poyningst magához hívatta, és ígéretet tett, hogy segíteni fog nekik eljutni Franciaországba. Mindhárman 100 livre-t kaptak költségeik fedezésére. A 400 angolnak és szolgáiknak Vannes-ban fejenként 20 s. járt, amit legutóbb 1484 szeptemberében fizettek ki. Ferenc összesen 708 livre-t adott sajnálata jeléül, amiért miniszterei nem megfelelően bántak Henryvel és társaival. Henry nagyon hálás volt a hercegnek, köszönetét levélben fejezte ki. Ferencről megint bebizonyosodott, hogy tisztességes ember, de sajnos már nem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a hercegséget.
Henry Tudor és a francia udvar
Henry Tudor szökése Franciaországba egy csapásra megváltoztatta a diplomáciai helyzetet. Franciaország végre magáénak tudhatta azt az előnyt, amit több mint egy évtizede próbált megszerezni, és ezzel egy időben Anglia és Bretagne hátrányba került. Mindenki biztosra vette, hogy a francia udvar még lelkesebben fogja támogatni Henryt, mint tette azt II. Ferenc, és afelől sem volt senkinek kétsége, hogy az újonnan érkezett vendéget fel fogja használni III. Richárddal folytatott tárgyalásaiban. (Szeptember 13-án Richárd engedélyezte néhány francia követnek és mintegy 200 fős kíséretüknek, hogy átlépjék Anglia határát.) II. Ferencet is kellemetlenül érintette, hogy a Tudorok VIII. Károly ellenőrzése alá kerültek. Elveszítette azt a kart, amelynek meghúzásával segítséget tudott kicsikarni Angliából Bretagne függetlenségének megtartásához. Ferenc nagy szerencséjére VIII. Károly hatalmát a személyes és politikai rivalizálás annyira meggyengítette, hogy Károly nem tudta teljesen kihasználni helyzeti előnyét.
Amikor 1483. augusztus 30-án XI. Lajos meghalt, fia, Károly még csak 13 éves volt. Ha kiskorú örökölte a trónt, korábban is mindig viták kezdődtek arról, ki és hogyan gyakorolja a királyi hatalmat, kinek az irányítása alá kerüljön a kormányzás. 1483-ban sem történt ez másként. Az anyakirálynét, Savoyai Charlotte-ot az elhunyt király szigorúan kizárta a politizálásból; egyébként sem örvendett jó egészségnek, és néhány hónap múlva, december 1-jén meghalt. A küzdelmek Károly király nővére, Anna, és a legidősebb királyi herceg, Orléans-i Lajos, VIII. Károly húgának férje között folytak. Anna férje Pierre, Beaujeu ura, Bourbon hercegének öccse és örököse volt. A 22 éves, ijesztő külsejű, tehetséges nő kegyetlen apjára ütött. Ő és a Beaujeu-párt aratott győzelmet, aminek eredményeként az új király nagynénjei és nagybátyjai Savoyából a királyi udvarba érkeztek.
Az Orléans-párt nem nyugodott bele a vereségbe, és szövetséget kötött a Pierre Landais-val összetűzésbe került és Franciaországba menekült breton nemesekkel. 1484. április 7-én ezek a bretagne-i nemesek betörtek a nantes-i hercegi palotába, mások Landais vidéki háza felé indultak, hogy letartóztassák, és perbe fogják őt. Landais azonban megszökött, és ellenfelei tervük meghiúsulása után a francia határ közelében fekvő megerősített városban, Ancenis-ben kerestek menedéket. Nantes-ban Landais hatalma teljében volt. 1484 szeptemberének végén az Orléans-párt ajánlatokat tett a bretagne-i udvarnak: II. Ferencet és az átpártolt nemeseket próbálta kibékíteni, és végül sikerült Landais beleegyezésével szövetséget kötnie Ferenccel. Landais meg akarta nyerni III. Richárd támogatását, hogy lebeszélhesse a VIII. Károllyal való együttműködésről, és ezért még Henry Tudort is kész lett volna átadni Richárdnak. E terv híre - és talán Richárd Ausztria és Burgundia uralkodójával, Maximiliannal folytatott tárgyalásai - késztette Henryt a menekülésre. Bretagne, Orléans, Burgundia és Anglia együttesen elég diplomáciai erőt képviselt volna ahhoz, hogy megakadályozzon egy Bretagne elleni francia támadást, és megszilárdítsa Richárd hatalmát, de ez a szövetség komolyan veszélyeztette volna a Bretagne-ban maradó Henry biztonságát. A franciák válaszként szívesen fogadták Henryt az udvarban, és támogatták őt Angliával szemben. Úgy gondolták, ha Henry megtámadja Angliát, azzal leköti III. Richárd erejét, megfosztja II. Ferencet és Landais-t legfontosabb szövetségesüktől, és aláássa a Beaujeu-i Anna ellen irányuló orléans-i terveket. Henryt a bretonok és a franciák is bábuként mozgatták a diplomáciai sakktáblán. 14 évig Ferenc herceg óvta az életét, majd Károly király ültette az angol trónra.
Ahogy megérkezett a biztonságos Anjouba, Henry elküldte a sokat utazott, menlevéllel rendelkező Christopher Urswickot VIII. Károlyhoz. Károly épp keleten, Montargis-ban tartózkodott, amikor október 11-én értesítették, hogy Henry átlépte a határt. Gilbert de Chabannes, Curton ura, Limousin tartomány kormányzója személyében rögtön követet indított hozzá, hogy fogadja őt, és biztosítson neki szállást minden városban, ahol a Chartres-be vezető útjukon megállnak, ugyanis Károly ott akart vele találkozni. De Chabannes 20 000 franc-t kapott a tízvagy tizenegy napos út költségeinek fedezésére. Henry megköszönte Károlynak, hogy menedéket adott neki, elmagyarázta, miért bízta magát az ő irgalmára, és megkérte, támogassa visszatérését Angliába. VIII. Károly együtt érzőnek mutatkozott, és határozottan Henry vállalkozása mögé állt, de nem szívesen nyújtott tartós anyagi segítséget a Bretagne-ból Henry után érkezőknek. November 4-én mintegy 400 angolt elszállásoltak Sens városában (Montargis-tól északkeletre), és ez még elfogadható kiadást jelentett Károlynak. Két héttel később Károly 3000 francos hitelt utalt ki Henrynek, hogy embereit fel tudja ruházni, de értésére adta, hogy egyszeri kölcsönről van szó. Ami a hadsereg felállítását illeti, Károly megengedte Henrynek, hogy zsoldosokat toborozzon. A francia udvar az őszt a Loire-völgyben, Montargis mellett töltötte, majd átköltözött Párizsba. Az úton Henryvel magas rangjához illően bántak. 1485. február 4-én értek a fővárosba.
Richárd IJEDTSÉGE
1484/85 telén Anglia és Franciaország viszonya egyre feszültebbé vált. III. Richárd ugyanúgy vegyes érzelmekkel reagált Henry szívélyes fogadtatásának hírére, mint tette azt az előző évben. December elején ijedten értesült arról, hogy a száműzöttek szövetkeztek az angolok legősibb ellenségével, a franciákkal, és izgató leveleket küldenek Angliába, amelyekben viszályt próbálnak szítani az uralkodó és a nemesség között. December 6-án Richárd éberségre intette Windsor polgármesterét (és minden bizonnyal másokat is), és utasította, hogy amennyiben a keze közé kerülnek hasonló írások, tartóztassa le és büntesse meg azok terjesztőit. Az egyik ilyen levelet a XVII. században rengeteg példányban lemásolták, és bár az eredeti azóta elveszett, az egyik legkorábbi másolat nagyon érdekes olvasmány, különösen az 1484-5-ös események ismeretében. Sem dátumot, sem címet nem írtak rá, de Henry Tudor autogramjával, az 1492-ig használt cifra H betűvel látták el (amit a másoló tévesen valószínűleg HR-nek olvasott).
Hűséges, imádatomra méltó, becsületes barátaim, üdvözöllek benneteket! Hajlok arra, hogy megértsem, kéréseitekkel és rimánkodásotokkal miért buzdítotok arra, hogy magamnak követeljem az engem joggal megillető koronát, és megfosszam hatalmától a fölöttetek igazságtalanul uralkodó kegyetlen, gyilkos zsarnokot, és higgyétek el, keresztény szív nem volt még boldogabb, mint most az enyém, szegény száműzött barátotoké, aki abban a pillanatban, amikor értesítitek, hogy milyen erőket állítotok ki, és kiket neveztek ki kapitányoknak és vezetőknek, az összegyűjtött seregetekhez hasonlóval kész lesz átkelni a tengeren. És ha a szerencse is mellém áll, és sikert érek el, ahogy azt ti is remélitek, örömest fogom emlékezetembe idézni, és készségesen fogom megjutalmazni a ti nagyszerű, megindító kedvességteket e vitás ügyemben.
Pecsétünkkel ellátva H
Kérlek benneteket, bízzatok követemben.
Richárd 24 órán belül reagált. 1484. december 7-én kiadta első jelentős kiáltványát a száműzetésben élők vezetői, Courtenay, Exeter püspöke, Dorset őrgrófja, Jasper Tudor, Oxford grófja (aki, amint látni fogjuk, nemrégiben csatlakozott a lázadókhoz) és Sir Edward Wydeville ellen. Elítélte őket, amiért a Richmond grófja címet arcátlanul használó, uralkodói szerepben tetszelgő Henry Tudort választották „kapitányukul”. A kiáltványt ügyes propagandának szánták Angliában és a kontinensen egyaránt. Bretagne hercegéről, akkori tárgyalópartneréről Richárd azt írta: visszautasította a lázadók ajánlatait - így akarta megnyerni támogatását. A „magát Franciaország királyának tartó” VIII. Károlyt ellenben Anglia ősi ellenségeként írta le, akinek hatalmát Henry elismerte Franciaországban, pedig annak megszerzéséért az angol királyok 150 éve harcoltak, Gascogne-ban, amely terület a XII. századtól 1453-ig angol kézen volt, és még az angol fennhatóság alá tartozó Calais-ban is. Richárd az esetleges Tudor-uralom rémségeit is meg akarta mutatni alattvalóinak. Figyelmeztette a népet, hogy ha a lázadók egyszer hatalomra kerülnek, a „legkegyetlenebb gyilkosságokra, vérengzésekre, rablásokra, kisemmizésekre kell felkészülni, ami keresztény államban valaha előfordult”. Richárd megragadta az alkalmat, hogy a hitvány lázadókkal szembeni ellenállásra szólítson fel mindenkit. Meggyőző érvekkel hatott az angolok rémületére, büszkeségére és igazságérzetére.
Richárd megparancsolta különleges megbízottainak, hogy rövid időn belül minden megyében gyűjtsenek felfegyverzett embereket, rendezzék őket századokba, és szerezzenek pénzt, hogy tudjanak nekik fizetséget adni. Ezekre a célokra és más, part menti óvintézkedésekhez Richárd 1485 februárjában kölcsönöket vett fel, amelyeknek visszafizetéséről a következő két hónap folyamán gondoskodott. A lázadók egyes vezetőinek mindeközben amnesztiát ajánlott. Morton püspök december 11-én kapott kegyelmet, Sir Richard Wydeville, a királyné öccse 1485. március 30-án.
Richárd a diplomáciai fronton is aktívan tevékenykedett, folytatta a megkezdett tárgyalásokat Bretagne-nyal, Ausztria és Burgundia uralkodója, Maximilian pedig közvetítőként próbálta közelebb hozni egymáshoz a két oldalt. December 20-án Ferenc Saint-Pol-de-Leon püspökének és saját titkárának, Jean Mauhegeonnak a vezetésével követeket küldött Angliába, hogy meghosszabbítsák az angol-bretagne-i tűzszünetet. Február 20-án kijelölt képviselőinek - John Russell, Lincoln püspöke, kancellár és John Gunthorp, Wells esperese, lordpecsétőr - magas rangja jól mutatja, mekkora jelentőséget tulajdonított Richárd ezeknek a tárgyalásoknak. A tűzszünet meghosszabbításában hamar megegyeztek, és 1485. március 2-án Richárd bejelentette: a fegyverek 1492-ig nyugodni fognak. Ez volt hosszú évek után a leghosszabb időre vonatkozó hasonló megállapodás, és feltételei között szerepelt, hogy egyik fél sem támogatja a másik ellen lázadókat. A francia Tanács fenyegetésként értelmezte ezt a lépést. Már 1484 karácsonya előtt úgy gondolták, hogy a Franciaország elleni angol támadás valós veszély. 1485. június 26-án Richárd arra készült, hogy John Grey, Lord Powis parancsnoksága alatt 1000 íjászt küldjön Southamptonból Bretagne-ba, de Pierre Landais egy-két héten belül kiesett a hatalomból, és a csapatok nem érkeztek meg. Richárd beavatkozása a francia-bretagne-i konfliktusba mindenesetre mély felháborodást váltott ki VIII. Károly kormányzatából.
Oxford grófjának szökése
Egy Calais közelében megesett incidens sokat elárul arról, hogy Henry Tudor milyen szerepet játszott 1484-5 telén a nemzetközi diplomáciai színen. Amikor 1483 augusztusában XI. Lajos meghalt, a Calais-ban tartózkodó Lord Dynham felhívta a figyelmet arra, milyen sebezhető lett a kolónia és határai. Hogy a franciákkal szemben megvédjék magukat, azt javasolta, kössenek szövetséget Bretagne-nyal és Maximiliannal. Ahogy a viszony Franciaországgal egyre romlott, úgy került egyre nehezebb helyzetbe nem csak Calais, hanem John de Vere, Oxford Lancaster-párti grófja is. Politikai fogolyként 1475 óta a hammes-i várban, Calais mocsárvidékének a francia határhoz közel eső egyik erődjében raboskodott. Oxford mind III. Richárd, mind Henry Tudor számára nagy jelentőséggel bírt, és szökése Hammes-ból fokozta az Anglia és Franciaország közötti feszültséget.Oxford James Blount és John Fortescue felügyelete alatt állt, de őket sikerült meggyőzni, hogy hagyják el őrhelyüket, engedjék szabadon foglyukat, és csatlakozzanak Henry Tudorhoz. A burgundiai krónikás, Jean Molinet szerint Blount döntéséhez Lord Stanley tanácsának is volt köze. Az sem mellékes, hogy Fortescue barátságos viszonyban állt a Flandriában élő Morton püspökkel, és őt, valamint Stanley egy ismerősét, John Riseleyt azzal vádolták, hogy a hammes-i szökés idején zavargásokat szított London környékén.
Lehetséges, hogy Blount és Fortescue azért dezertált, mert Richárdtól parancsot kaptak, hogy Oxfordot vigyék vissza Angliába. A gróf már korábban is próbált megszökni (vagy öngyilkosságot elkövetni): 1478-ban leugrott a vár faláról, de a sáros sáncárokba zuhant, ahol a nyakáig ért a víz. 1484. október 28-án a király Hammes-ba küldte egyik emberét, William Boltont. Azt a feladatot kapta, hogy kísérje Oxfordot és Biountot hajójukhoz, és várja meg, míg vitorlái bontanak. A Boltonnak adott pontos utasítások elárulják, mennyire igyekezett Richárd megerősíteni Oxford felügyeletét, és bizonyos kétségeket támasztanak Blount hűségét illetően. Richárd gyanúja beigazolódott, mert kívánságainak teljesítése helyett Blount átállt Henry oldalára.
Henry Tudor örömmel fogadta az új támogatókat, nem utolsósorban azért, mert Oxford családja régebben a Lancasterek híve volt, és a gróf nagy népszerűségnek örvendett az elégedetlen York-pártiak körében. A szökést azonban a legnagyobb sietséggel kellett végrehajtani, és Blount kénytelen-kelletlen Calais-ban hagyta feleségét és a helyőrség nagy részét. Richárd novemberben amnesztiát ajánlott Biountnak és ötvenkét emberének.
Richárdot aggasztották a dezertálások, ezért a Calais-i helyőrséget a hammes-i vár elfoglalására utasította. Ám a lázadók Henryhez fordultak támogatásért, és maga Oxford is visszatért, hogy segítséget nyújtson nekik. Oxford a vártól nem messze ütött tábort, míg Thomas Brandon, az 1483-as száműzöttek egyike 30 emberből álló különítményével a mocsáron keresztül észrevétlenül bejutott az erődbe, és friss katonákat állított az ostromlók elleni harc élére. Oxford mindeközben hátulról támadt a calais-i erőkre, így azok végül ajánlatot tettek: a várban tartózkodók menlevelet kapnak, és magukkal vihetik fegyvereiket és csomagjaikat. Oxford, akinek egyetlen célja barátainak (és elsősorban Blount feleségének) kimentése volt, ahelyett hogy a fölényes túlerővel szemben megpróbálta volna megtartani az erődöt, elfogadta az ajánlatot, és veszteségek nélkül visszatért Párizsba. Richárd azzal akarta elhárítani a katasztrófát, hogy hű csatlósát, Sir James Tyrellt sürgősen Flandriába küldte, hogy ott megszerezze az együtt érző Maximilian támogatását. Röviddel visszatérése után, január 13-án Tyrellt kinevezték a közeli guisnes-i vár élére, és megkezdődtek egy sereg Doverből Calais-ba szállításának előkészületei. Richárd a tőle megszokott módon, határozottsággal és békülésre való hajlandósággal reagált a válsághelyzetre. Január 27-én amnesztiát ajánlott Elizabeth Biountnak, férje rokonának, William Biountnak, Oxford felmentő serege vezetőjének, Thomas Brandonnak és a 72 fős hammes-i várőrségnek.
Ez az epizód emelte a közszellemet Henry seregében, és jó példa volt Richárd-nak arra, hogy nem mindenki marad hűséges, és a hűtlenség zavarba ejtő és veszélyes lehet. A calais-i helyőrségben is szép számmal akadtak olyanok, akik Henry ügyét támogatták - őket eltávolították az erődből.
Nem ez volt az egyetlen alkalom az Angliába való visszatérését megelőző hónapokban, hogy Henry új támogatókat szerzett. John Riseley például Angliából szökött hozzá Párizsba. A párizsi egyetem angol diákjai - köztük a Henry udvarában és kormányzatában később fontos szerepet betöltő Richard Fox - is felajánlották Henrynek szolgálataikat. Egy londoni szövetkereskedő, William Bret személyesen vitt el neki több teljes páncélzatot, összesen 37 font értékben (amit majd csak a bosworthi csata után fizettek ki neki). Mások Angliában maradtak, de megesküdtek, hogy alkalomadtán Henry segítségére sietnek - mint Piers Curteys, IV. Edward egyik szolgája, aki Henry visszatérését várta, mialatt rettegésben élt menedékében, Westminsterben.
„Henrik király”
Ezek az események arra sarkallták Henry Tudort és tanácsadóit, hogy pontosítsák Henry terveit és követeléseit. Henry apja örököseként mindig is Richmond grófjának vallotta magát, és II. Ferenc, valamint a két francia király ennek megfelelő bánásmódban részesítette. Bár a címet 1462 februárjában, ötéves korában megvonták tőle, III. Richárd parlamentje csak 1484 januárjában mondta ki teljes jogfosztását. Ezután Richárd a legjobb esetben is „a magát Richmond grófjának tekintő Henryként” utalt rá. 1483 nyarától tartotta magát - és tartották őt Angliában a Beaufort-Wydeville-összeesküvés résztvevői - jogos angol trónkövetelőnek. De amikor 1483. október 30-án aláírásával igazolta a II. Ferenctől kapott kölcsön átvételét, angol nemesi szokás szerint „Henry de Richemont”-t írt. (A királyok kézjegye különbözött ettől: VI. Henriké „R H”, vagy „Rex Henricus”, IV. Edwardé „R E”, vagy „Rex Edwardus” volt.)
A menekülés Franciaországba és az egyre közeledő, Anglia elleni támadás változtatott Henry hozzáállásán. A burgundiai krónikás, Jean Molinet szerint Oxford grófja és Lord Stanley biztatta arra, hogy használja a királyi címet. Valószínűleg VIII. Károly udvarának is ez állt érdekében. Az 1484 novemberében Angliában maradt barátaihoz intézett kérését új, királyi kézjeggyel, azzal a „H”-val látta el, amelyet a trón elfoglalását követően még hosszú ideig használt. Miután Henrik egyik levele a kezébe került, Richárd is tudomást szerzett erről az elbizakodottságról. December 7-én a lázadók ellen kiadott kiáltványában megjegyezte, hogy Henry „csillapíthatatlan mohóságában [...] elbitorolta az angol királyi címet, amelyre semmiféleképpen nem formálhat jogot”. Henry úgy gondolta, hogy ha a propagandában királynak vallja magát, azzal az ingadozókat és bátortalanokat maga mellé állíthatja. Henry tehát partraszállása előtt már az egyszerű, királyi „H”-val írta alá leveleit, és egészen 1492-ig folytatta ezt a gyakorlatot. (1485 tavaszán a roueni kanonokok úgy jegyezték be Henry adományait, mint ha a királytól kapták volna.) Ugyanebből az okból számította uralkodását a bosworthi csatát megelőző naptól, mintha ő már király lett volna, amikor a hadak istene meghozta ítéletét. A rennes-i és a vannes-i székesegyházban 1483-4-ben tett ünnepélyes eskük és az a tény, hogy a száműzetésben angolok százai éljenezték, feljogosította a merész kijelentés megtételére. Korábban egyetlen trónkövetelő - még 1399-ben Henry Bolingbroke, vagy 1461-ben Edward - sem ment olyan messzire, hogy már a döntő mozzanat előtt királynak nevezze magát. Henry nagyon bátor volt. Ő és tanácsadói azonban valószínűleg ennél is vakmerőbb lépésre szánták el magukat. 1485 januárjában Ely ravasz püspöke, John Morton megérkezett Rómába, és feltehetőleg a pápa hozzájárulását kérte Henry Tudor III. Richárd elleni támadásához, és különleges engedélyét Henry és Yorki Erzsébet házasságának megkötéséhez.
Richárd utolsó esélye
Richárd egyre kétségbeesettebben próbálta demoralizálni a száműzöttek párizsi alakulatait. Felesége, Anne Neville királyné 1485 márciusában meghalt, de szárnyra keltek olyan pletykák, hogy unokahúgát, Yorki Erzsébetet, vagy annak húgát, Cecilyt fogja elvenni. Mindkét lányt fogva tartotta. Az udvarban cáfolták ezeket a híreszteléseket, de elképzelhető, hogy az emberek nem jártak messze az igazságtól. Amikor a szóbeszéd Henry fülébe jutott, megijedt, hogy mivel a Lancaster- és a York-ház egyesítése csak Yorki Erzsébettel kötött házassága útján lehetséges, a York-ház támogatói elpártolnak mellőle.
Richárdnak valószínűleg nem okozott gondot, hogy Elizabeth Wydeville-t megfélemlítse, és kicsikarja belőle a beleegyezését egyik lányával való házasságába, de a tény, hogy fia, Dorset és testvérei, Edward és Richard a párizsi száműzöttek között éltek, nagyon kellemetlenül érintette a királyt. A királynét rávette, hogy sürgesse Dorset hazatérését. Lehetséges, hogy az őrgróf már 1485 februárjában menekülését tervezte, amikor Roger Machadót többször elküldte Bruges-be, Ghent-be és a környék más városaiba. Machado korábban III. Richárd követe volt, de 1484-ben csatlakozott a lázadókhoz és Henry szolgálatába állt. (Nem tudjuk pontosan, hogy milyen megbízásokat kapott Dorsettől, de annyi bizonyos, hogy 1485-ben tért vissza Angliába, és richmondi címerkirály lett Henrik udvarában.)
Amikor úgy érezte, készen áll az útra, az őrgróf egy éjjel titokban elindult Párizsból Flandriába. Mivel ismerte a lázadók minden tervét, Henry könyörgött VIII. Károlynak, hogy próbálják megállítani. Károly beleegyezésével Humphrey Cheyne és Mathew Baker lóhalálában üldözőbe vette Dorsetet. Lihons-sur-Santerre-nél, Compiégne után, Franciaország északi határa előtt érték utol, és meggyőzték - vagy kényszerítették -, hogy menjen vissza Párizsba. Richárd június 21-én kiadott második, a lázadókat elítélő kiáltványából szándékosan kihagyta Dorset nevét.
Richárd mindeközben visszavonta a La Manche csatornában állomásozó hajóit és az angol partokat figyelő katonái egy részét. Tisztában volt azzal, hogy támadásra kell számítania. Június 22-én azoknak, akiknek télen kiadta, hogy toborozzanak sereget, most megparancsolta, gondoskodjanak arról, hogy a katonák megkapják a fizetségüket, és egy órán belül bármikor riasztani lehessen őket. A főispánoknak készenlétben kellett állniuk, a part mentén pedig jelzőállomásokat építettek, hogy azonnal jelezni tudják, ha Angliát támadás éri. Richárd új kiáltványából kitűnik, mekkora nyomás nehezedett rá azokban a napokban. Szitkok árját zúdította Jasper és Henry Tudorra, főként Henryre, „mert ő apai és anyai ágon is fattyak gyermeke” Henrynek a francia király előtti behódolását azzal a váddal szemléltette, hogy Henry el akarja távolítani a címerről a francia liliomokat, amelyek III. Edward uralkodása óta vannak rajta. A Tudor-uralom alatt várható elnyomást hódításhoz hasonlította: Henry felborítaná az ország törvényeit, és kisemmizné az embereket; nem ígért eddig is püspökségeket, grófságokat és más birtokokat külföldieknek? Az ötletes, ám szégyentelen Richárd kemény propaganda-hadjáratot indított. Mi mást tehetett volna, amikor hatásos felhívást kellett intéznie az angol néphez, hogy a várható Tudor-partaszállással szemben ellenállást gerjesszen?
Richárd rajta tartotta a szemét a legveszélyesebb elemeken, például a Beaufort-Stanley családon. A király akkor kezdett gyanakodni, amikor 1485 júliusa körül Lord Stanley közölte vele, hogy meg akarja látogatni Lancashire-ben élő rokonait, akiket régóta nem látott. Richárd annyira bizalmatlan volt vele szemben, hogy csak azzal a feltétellel engedte el, hogy legidősebb fiát, George-ot, Lord Strange-t otthagyja túsznak az udvarban. Augusztus 1-jén így Strange Nottinghamben tartózkodott Richárd társaságában, míg Stanley északnyugatra ment.
AZ INVÁZIÓ
Henry a dolgok ilyetén állása mellett tovább győzködte VIII. Károlyt, hogy támogassa az Anglia megtámadására vonatkozó terveit. Richárd határozott reakciója is mutatta, milyen fontos, hogy Henry megtegye végre az első lépést, VIII. Károly pedig döntésre jusson az elengedhetetlen anyagi segítséget illetően. Henry ezekben a hónapokban szoros összeköttetésben állt a francia udvarral, és legalább egy hosszú beszélgetést folytatott Philippe de Commynes-vel, a tapasztalt diplomatával. Az eszmecserére valószínűleg akkor került sor, amikor 1485 márciusában Henry elkísérte Károlyt és az udvart Normandiába, hogy április 14-én, a rendi gyűlés kezdete előtt ünnepélyesen bevonuljanak Rouenbe. Május 4-én Károly a rendektől kért anyagi segítséget Henry számára, hogy elfoglalhassa azt a trónt, amely jogosan őt illeti meg. Jelentős pénzösszeggel kellett őt támogatni. A válasszal elégedett király június 3-án visszatért Párizsba - Henryt pedig hátrahagyta Rouenben, ahol a Szajna folyó torkolatánál megkezdődhettek egy flotta felállításának előkészületei.
Tudván, hogy Richárd elveheti tőle York-házi menyasszonyát, Henry másik megoldást keresett. Választása William Herbertnek, Pembroke grófjának, Edward egyik legbizalmasabb, 1469-ben csatában elesett tanácsadójának a lányára esett. Henryt valószínűleg a Herbertek között eltöltött gyermekévei indították erre a döntésre, mindamellett azt is láthatjuk belőle, hogy Angliában még nem sok York-párti főnemes állt készen elpártolni Richárd mellől. A Herbertek kifogástalan York-házi származással, ugyanakkor kiváló walesi felmenőkkel is rendelkeztek. Henry-nek nem lett volna érdemes a Herbert klán fejét megkörnyékeznie - sem a házasság, sem dél-walesi támogatás ügyében -, mert II. William, Pembroke grófja alacsony intelligenciával bírt, nemrégiben feleségül vette Richárd törvénytelen lányát, Katherine-t, és a walesi herceg kamarása volt. Egyébiránt még IV. Edward arra kötelezte, hogy cserélje el a pembroke-i grófságot a huntingdoni grófságra. Huntingdon öccsét, Sir Walter Herbertet azonban - ahogy Oxford grófja is észrevette - egészen más fából faragták. Az éber és életerős Sir Walter rendelkezett katonai tapasztalattal, és jelentős hatalommal bírt Dél-Walesben. Felesége, Anne annak a Henry Staffordnak, Buckingham hercegének volt a lánya, akinek a lázadásához Henry 1483-ban megpróbált csatlakozni, tehát ajánlatosnak tűnt a két fivér közül vele kapcsolatba lépni.
Henry gyermekkorából, az 1460-as évekből ismerte Waltert, és Pembroke grófja 1469-es végrendeletében Walter nővérét, Maudot Henrynek szánta. Maud azonban azóta feleségül ment Henry Percyhez, Northumberland grófjához, de Jane, Cecily és Katherine Herbert még eladósorban volt. Henry tehát elküldte követét, Christopher Urswickot, hogy Észak-Angliában keresse fel Northumberland grófját, és vegye igénybe a segítségét a házasság elrendezésében. Urswicknak nem sikerült kézbesítenie az üzenetet, ezért üres kézzel tért vissza. Nehéz megmondani, Northumberland hogyan reagált volna a kérésre - és hogy Bosworthnél mit tett volna másképp, ha a hírnök eléri őt.
1485 nyarának elején Harfleurnél már kis híján befejeződtek a tengerészeti és katonai előkészületek. VIII. Károly 40 000 livre kölcsönt adott Henrynek, aki másoktól is kért pénzt, többek között roueni és barfleuri kereskedőktől. Henry körülbelül 4000 emberrel és egy Honfleur közelében horgonyzó flottával rendelkezett. A hajókat a francia udvar biztosította, és ő jelölte ki parancsnokukat, a francia altengernagyot, Guillaume de Casenove-t. Jean Molinet szerint először 1800 embert toboroztak, majd Honfleurben, közvetlenül az indulás előtt másik 1800-at. Ebbe beletartozott 1500 francia katona, akiket a Rouentől nem messze, a Szajna partján fekvő Pont de lArche francia katonai bázisról küldtek. Parancsnokuk, Philippe de Crévecoeur, az Angliában Cordes néven ismert Esquerdes lordja, Franciaország idősödő tábornagya később büszkén mesélte, milyen fontos támogatást nyújtott Henrynek vállalkozásában. Amikor Philippe de Commynes megjegyezi, hogy a sereg francia tagjai nagyrészt „a legrosszabb fajtából valók, ilyeneket bárhol lehetett volna találni”, akkor valószínűleg ebben az utolsó pillanatban csatlakozott emberekre utal.
A francia katonák egy fiatal savoyai nemes, Philibert de Chandée parancsnoksága alatt álltak. Philibert valószínűleg XI. Lajos halála után, az anyakirályné rokonaival érkezett az udvarba. Savoyai Philippe, Bresse grófja az anyakirályné testvére volt, és Károly király bizalmas embere lett. Ha de Chandée-t rokoni szálak fűzték Bresse grófjához és családjához, akkor Henrynek igaza volt, amikor így utalt rá: „kedves rokonom, lélek szerint és vér szerint egyaránt.” Henry különleges szeretettel gondolt a francia uralkodócsaládon keresztül vele rokonságban álló és katonáit Bosworthnél irányító Chandée-ra. 1486. január 6-án a Bath grófja címet adományozta neki, és 1488 húsvétjáig 100 márkás járadékot biztosított számára. Bár Philibert VIII. Károly angliai követeként is szolgált, igazi szerelme a katonáskodás volt. Philibert és Sir Edward Wydeville úgy döntött, hogy embereiket Spanyolországba viszik, Ferdinánd király és Izabella királyné oldalán harcolni Granadában a mórok ellen. Wydeville két metszőfogát 1486 májusában ütötték ki, abban a csatában, amelyben elesett a mórok Loja nevű városa. Philibert 1487 márciusáig valószínűleg el sem hagyta Angliát, de azután Franciaországban is eseménydús katonai pályafutás várt rá. XII. Lajos kamarása volt, majd 1494-ben rábízták egy század parancsnokságát. Milánó 1499-es francia megszállásakor kitüntette magát a harcokban. 1503-ban Dél-Itáliában, a spanyol sereg győzelmét hozó cerignolai csatában esett el. VII. Henrik önként elismerte, hogy az 1485-ben Bosworthnél a Philibert de Chandée parancsnoksága alatt álló francia katonáknak nagy szerepük volt a sikerben.
Az inváziós erők magját Henry 400 száműzött társa alkotta. Az ő parancsnokuk az 1483-ban Bretagne-ba menekült Richard Guildford volt. Augusztus 8-án, a Milford Sound-i partraszállás másnapján kinevezték Henry hadianyag-felelősének, és ezt a pozíciót a bosworthi csata után is megtartotta. VIII. Károly tüzérségi ágyúkat biztosított Henrynek. A seregben szolgált néhány breton is, többek között John Perret, aki 1484-ben, a Bretagne-ból való szökéskor is Henryvel tartott. Egyes skót írók szerint, akiknek talán Bosworthnél harcoló honfitársaiktól származnak az információi, Henry katonai erejét mintegy 1000 skót katona is növelte. Ők az earlshalli Sir Alexander Bruce és John Haddington parancsnoksága alatt álltak. Ha valóban ennyien voltak, akkor a katonák nagy része valószínűleg az 1484-ben Béraut (vagy Bemard) Stuart, Aubigny lordja által Skóciából Franciaországba vitt századokból került ki. Stuart már a század elején Franciaországban telepedett le családjával. Később azt a feladatot kapta, hogy tárgyaljon a Skócia és Franciaország közötti tűzszünetről, a katonákat pedig III. Jakab király küldte VIII. Károly seregébe. Bruce 1485-ben VII. Henrik udvarában állt alkalmazásban, és amikor szolgálataiért kitüntették, lehetséges, hogy a király Bosworthnél nyújtott segítségéért akarta megjutalmazni. Későbbi írók állításai szerint maga Bemard Stuart is a parancsnokok egyike volt Bosworthnél, de nem valószínű, hogy a Bruce-ról és Haddingtonról említést tévő skót krónikások elfeledkeztek volna a nagyobb hírnévnek örvendő Stuartról, ha valóban részt vesz a csatában. VII. Henrik nem részesítette Stuartot jutalomban egyből a trón megszerzése után, így ő inkább Spanyol-országban talált magának elfoglaltságot, a mórok elleni harcban. VII. Henrik azonban nem felejtkezett meg arról, hogy milyen jó szolgálatot tettek neki a skót katonák 1485 augusztusában, és ahogy látni fogjuk, több mint 20 évvel később alkalma nyílt arra, hogy kitüntesse parancsnokukat, Bemard Stuartot.
A kölcsönvett pénz visszafizetésére John Bourgchiert és Dorset őrgrófját (aki többé nem számított megbízható szövetségesnek) biztosítékul hátrahagyva Henry és hadserege 1485. augusztus 1-jén Honfleurnél vitorlát bontott, és a flotta kifutott a Szajnáról a nyílt tengerre. Kedvező déli szél fújt, és a La Manche csatornában nem ütköztek ellenállásba. Hat nap múlva, augusztus 7-én napnyugta előtt a hajók befutottak Milford Soundba. A hadsereg valószínűleg a biztonságos Mill Bay-nél szállt partra, a St. Anne’s Head csúcsánál, néhány kilométerre délre Dale-től. Az 1483 novemberében Anglia déli partjainál tapasztaltak után feltehetőleg Wales volt Henry valódi úti célja. Kétségkívül nem a legrövidebb útvonalat választották, de Herbert támogatásának reménye és a többi ígéret sokat jelentett számukra. A közelmúltban üzenet érkezett John Morgantől, egy walesi ügyvédtől, aki jelentette, hogy Rhys ap Thomas, Carmarthenshire legnagyobb hatalommal rendelkező földesura, és a cheshire-i John Savage, Lord Stanley unokaöccse Henry oldalán áll, valamint hogy Reginald Bray jelentős pénzösszeget gyűjtött össze, amelyből újabb katonákat lehet toborozni. Morgan azt tanácsolta Henrynek, hogy amilyen hamar csak tud, induljon egyenesen Walesbe. Augusztus 7-én érkezett meg. 20 évvel később egy londoni krónikás azt írta, hogy megérkezvén Henry térdre rogyott, és elérzékenyülve belekezdett egy zsoltárba: „Ítélj meg engem Uram, és harcolj mellettem!” Aztán megcsókolta Pembrokeshire földjét, keresztet vetett, és azt parancsolta azoknak, akik vele voltak, hogy kövessék őt bátran az Úr és Szent György nevében.
10. FEJEZET