Az 1485-ös bosworthi csatát ugyanolyan jól ismeri mindenki, mint az 1066-os hastingsi ütközetet. Hastings óta most először történt meg, hogy a harcokban a trónkövetelő csapatai megölték a királyt. És az összehasonlítást lehet folytatni. A trónkövetelő mindkét alkalommal nagyrészt francia katonákból álló sereggel aratott győzelmet az angolok jelentősen nagyobb létszámú védekező hadai felett. Mind 1066-ban, mind 1485-ben olyan uralkodó foglalta el a trónt, akit alattvalói kevéssé ismertek, és maga sem sokat tudott a lakosságról és az országról. Ezen és más okok miatt a bosworthi csatát Hastingshez hasonlóan megvívása napjától kezdve döntő jelentőségű ütközetként tartják számon. Nem vagyunk annyira naivak és felületesek, hogy azt higgyük, e rövid összecsapás kulturális, vallási, alkotmányos, gazdasági és politikai szempontból is megváltoztatta az angol történelem alakulását. De az bizonyos, hogy az alatt a 24 év alatt, amikor VII. Henrik néven Henry Tudor ült a trónon, Angliában és Walesben fontos változások következtek be. Gyakorlatilag minden király otthagyja a személyisége nyomát az államon, de VII. Henrik esetében ez különösen igaz. Egyrészt azért, mert 14, száműzetésben leélt év alatt formálódott naggyá az egyénisége, másrészt azért, mert a 20 éves polgárháború után az országban uralkodó állapotok határozott fellépést követeltek a kormányzattól.
Informátoraink
Nagyon különös, hogy egy ilyen lenyűgöző embert a trónra ültető, ilyen nagyszerű uralom kezdőpontját jelentő csatáról ilyen jelentéktelen tudással rendelkezünk. Tudomásunk szerint az ütközet egyetlen résztvevője sem írt beszámolót élményeiről. A londoni krónikások túlságosan messze voltak az eseményektől ahhoz, hogy részletesen ismertethessék azokat. Mindenesetre a csatatéren uralkodó zűrzavar - bármely középkori ütközet esetében - felülmúl minden józan elképzelést. A halott III. Richárd támogatói számára túl fájdalmas volt felidézni, és túl veszélyes leírni a történteket. Ami a győztes oldalán állókat illeti, az előttük álló napok, hetek, hónapok és évek jobban foglalkoztatták őket, mint az augusztus 22-i, hétfői nap véres, zavaros részleteinek megörökítése. A csatáról és az azt megelőző hetekről tehát rendkívül hiányos ismeretekkel rendelkezünk, pedig a XVI. századtól kezdve rengeteg szerző megalkotta saját verzióját, ezek között azonban aligha találunk két egyformát. Csak az elmúlt évtizedek történészei értelmezik az eseményeket szigorúan a bizonyítékokra támaszkodva.
Az egyetlen közel kortárs szerző, aki részletesen beszél arról, hogy mi történt Henry augusztus 7-i Milford Haven-i partraszállása és a 22-i bosworthi csata közötti két hétben, az Polydore Vergil, a VII. Henrik szolgálatában álló olasz történész. De még ő is 20 évvel később írt, és olyan eseményekről, amelyeknek nem volt szemtanúja. Vergil néhány értelmiségi barátja, ahogy azt már a száműzetés éveinél is láttuk, ott volt Henryvel Bretagne-ban és Franciaországban. Talán a tényleges fegyveres harcokban nem vettek részt, de - többek között Urswick, Fox és Bray - szinte biztos, hogy elkísérték Henryt a Pembrokeshire-ből Anglia szívébe vezető útján. Nagy a kísértés, hogy Polydore Vergil Eglish History (Anglia történelme) című munkáját használjuk forrásként, mert ez az egyetlen részletes és következetes beszámoló, amely fennmaradt; ráadásul ismeretségi körével és tehetségével kiérdemelte bizalmunkat.
Igaz, hogy ahogy korábban, most is rendelkezésünkre áll két másik forrás bizonyos 1485-ös eseményekkel és magával a bosworthi csatával kapcsolatban, de mindkettő sokkal később keletkezett, és csak egy szempontból mutatja be a történéseket. A The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) című balladát egy 1500 körüli hagyomány alapján 1600-ban jegyezték le, és megismerhetjük belőle Henry történetét a Mill Bay-i partraszállás után. Egy másik hasonló ballada, a Stanleyk társasági köreiben oly népszerű Bosworth Field című mű kizárólag a csatával és annak előzményeivel foglalkozik. Természetesen mindkét alkotás a Stanleyk nézőpontjából írja le az eseményeket, és a bosworthi ütközet egyik résztvevőjének, Sir William Stanleynek a lázadása és 1495-ös kivégzése után keletkeztek, és azt akarják hangsúlyozni, Stanley milyen nagyban járult hozzá Henry győzelméhez.
A második forrás Sir Rhys ap Thomasnak az 1620-as években egyik leszármazottja által megírt életrajza. A műnek az a célja, hogy a család becsületén Rhys unokájának 1531-es kivégzésével esett szégyenfoltot eltüntesse. Nem meglepő, hogy Sir Rhys nézőpontjából látjuk benne a történéseket, és nyilvánvalóan eltúlozza Rhys szerepét Henry sikeres menetelésében Bosworth Fieldig. Mindenesetre ez a hagyomány és a másik, Stanley-féle forrás valószínűleg tartalmaz érdekes részleteket a főhőssel kapcsolatban, még akkor is, ha mindkettő fel akarja nagyítani a főszereplő tetteinek jelentőségét. Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy míg Sir Rhys életrajza illeszkedik a Polydore Vergilhez hasonló Tudor-kori történészek elképzeléseihez, addig a Stanley-balladákat már Vergil előtt is ismerték, és ezért nagyobb eséllyel akadunk bennük más forrásoktól független információkra.
1485-ben mindössze két szerző örökítette meg benyomásait Bosworthről olyan formában, amelyről kijelenthetjük, hogy nem felületes és összecsapott munka, de itt is szembe kell néznünk bizonyos akadályokkal. Egy 1486-ban, a lincolnshire-i Crowland-apátságban összeállított krónika tartalmazza a csata rövid leírását. A szerző - egy intelligens pap, akinek bejárása volt III. Richárd udvarába - azonban valószínűleg nem volt szemtanúja a harcoknak, és beszámolója a Richárd táborában történtekre korlátozódik. Aztán a XX. század elején előkerült egy igen különös korabeli forrás az 1485-ös angliai eseményekről. 1486 elején Spanyolország királyának és királynéjának egyik kiváló, idős tanácsadója jelentette katolikus őfelségeinek a híreket, amelyeket Angliából nemrégiben visszatért kereskedőktől kapott. Levelét egy spanyol embernek diktálta spanyol nyelven, próbálta közvetíteni az információkat, amelyekhez angolul talán nem is beszélő spanyolok jutottak hozzá Bristolban vagy Southamptonban. Ilyen feltételek mellett a félreértések elkerülhetetlenek.
Ha összehasonlítjuk a forrásokat - a legjelentéktelenebbeket is beleértve -, sok ellentmondást fedezhetünk fel. De azt hangsúlyozzuk, hogy Polydore Vergil műve, bár mintegy 20 évvel az események után és Tudor-támogatással készült el, számos helyen alátámasztható bizonyítékokkal, és lényeges kérdéseket illetően soha nem találjuk következetlennek.
A PARTRASZÁLLÁS
Henry szerencsésen választott helyet a partraszálláshoz. Mill Bay a közeli falutól, Dale-től és várától látótávolságon kívül, két és fél kilométerre délre esett. Az előző télen Dale-ben állomásozó, a part védelmét biztosító katonákat 1485 augusztusa előtt visszavonták, így Henry észrevétlenül a partra küldhette embereit, és megkezdhette a fegyverek és ágyúk kirakodását. Egy skót krónikás szerint, akinek valószínűleg egy Henry emberei közé tartozó honfitársától származtak az információi, a katonák között voltak nyúlszívűek, és Henrynek az egyik hajót fel kellett gyújtania annak megakadályozására, hogy néhányan azonnal visszaforduljanak. Elvégre a 4000 vagy 4500 harcos nagy része - elsősorban a külföldiek - a szó szoros értelmében ismeretlen terepen jártak.
A partról természetesen más színben látszottak a dolgok. Lewys Glyn Gothi-nak egy a partraszállást végignéző Carmarthenshire-i emberről szóló írásából még a jelentős túlzás ellenére is érződik a Henry Tudort fogadók lelkesedése:
Kivezetted [...] királyodat a vízből egy alkalommal, amikor vezérek szálltak partra és sorakoztak fel Rhosban, [a Haventől északra, Pembrokeshire-ben], hogy csatát vívjanak. Láttuk vitézeinket, tömeget, mintha vásárban lennénk, és a francia sereget, hatalmas és erős sereget a part mentén, és trombitákat is mellettük, a vörös lobogó körül pedig fegyvereket, és fenséges lábnyomokat, amerre jártál.
Lovakról nem esik említés, így ezeket valószínűleg a walesi felföldeken és Közép-Anglián keresztül vezető útjukon szerezték be.
A megérkezés estéjén Henry az első alakulatokat az öbölből az ösvények mentén Dale közelébe vezette, az éjszakát a falu körül töltötték. Polydore Vergil csak futólag foglalkozik ezzel a történettel. Augusztus 8-án napfelkeltekor a hadsereg az utat követve elindult a 19 kilométerre északkeletre fekvő Haverfordwest megerősített városa és vára felé. Henry és főhadnagyai jól tudták, hogy minél hamarabb biztosítaniuk kell a katonák számára egy főhadiszállást. Ugyanakkor értek Haverfordwestbe, amikor érkezésük híre eljutott a városba! Henrynek megint szerencséje volt: Haverfordwestben nem ütközött ellenállásba, a városlakók szívesen fogadták őket.
Rögtön felmerül a kérdés, hogy Henry miért csak a Pembrokeshire szívébe, Wales legdélnyugatibb pontjáig vezető Milford Sound vízi út északi partjáig ment. A magyarázat nem egyszerű, és jól látszik belőle a franciaországi száműzöttek ravaszsága, walesi előkészületeik komolysága és a Henry és tanácsadói által kidolgozott stratégiai tervek színvonala. Nem akarták, hogy 1485-ben megismétlődjön a két évvel korábbi kudarc. Akkor Henry és Jasper flottája Dorset partjaihoz hajózott, de ott katonák állták útjukat, és kis híján Richárddal találták szembe magukat. Ezúttal inkább a valaha Jasper tulajdonát képező Pembroke grófság legnyugatibb pontját tűzték ki úti célul, ahol 1471-ben ő és unokaöccse menedékre talált, és ahol az egykori grófnak talán még mindig voltak támogatói. Milford Sound északi partja nem tűnt olyan veszélyesnek, mint a déli. Kevesebb vár állt útjukban, és nagyobb esélyük volt arra, hogy észak vagy kelet felé szökjenek, mint a Haven-től délre eső keskeny félszigeten. Keletebbre, a Carmarthen-öbölnél túl kockázatos lett volna partra szállni.
Úgy tűnt, Wales déli partját III. Richárd szigorú ellenőrzés alatt tartja. Két hűséges csatlósa akkora hatalommal rendelkezett azon a vidéken, hogy gondoskodni tudtak a Tudorok partraszállásának megakadályozásáról. Richard William, Richárd szobájának ajtónállója a délnyugati vidékeket tudta fennhatósága alatt. Az ő kezén volt a tenbyi vár, a manorbieri vár és uradalom és a llanstephani uradalom. Bár Észak-Pembrokeshire-ben a haverfordwesti és a cilgerrani vár kapitánya és az uradalmak gazdasági intézője volt, befolyása leginkább a Carmarthen-öböl és Milford Sound közötti területre terjedt ki. A gyakorlatban Pembrokeshire nagy részét meg tudta védeni egy Tudor-támadástól. 1485-ben Tenby városa sem lehetett bizalomgerjesztő. Egyrészt William emberei alkották a Jasper és Henry 1471-es partraszállásának helyet adó öbölre néző vár őrségét, másrészt Thomas White, aki a szökésben segítségükre lehetett volna, már nem élt. Fia, John 1484 februárjában évi 20 font jövedelmet hozó földet kapott a királytól, így őt Richárd szolgájának tekinthetjük. Richárd egy másik csatlósa, Sir James Tyrell hasonlóan ellenőrzése alatt tartotta Wales délkeleti partvidékét. Tyrell Richárd legbizalmasabb tanácsadóinak egyike volt, és 1485-ben megkapta a goweri, a glamorgani és a newporti uradalmat.
A második felmerülő kérdés az, hogy Henry miért északra, Wales szíve felé vezette seregét, és miért nem Dél-Wales part menti alföldjein vagy a Carmarthen-shire-be vezető római úton, majd onnan keletre, Brecon irányába és a herefordi angol határhoz ment. A déli útvonalról hamar be kellett látniuk, hogy nem járható, mert Gloucestershire-be csak a Richárd embereinek ellenőrzése alatt álló uradalmakon keresztül jutottak volna el. A Carmarthen-Brecon úton is nehézségekre lehetett számítani. Buckingham 1483-as kivégzése után a breconi uradalom a Tudorokkal szemben ellenséges érzelmeket tápláló Sir Thomas Vaughan birtokába jutott. Az ettől északra fekvő builthi uradalom Sir James Tyrell érdekszférájába tartozott, Richard Williams pedig a goodrichi várból tudta szemmel tartani a dél-herefordshire-i síkságot. A támadó erők nem választhatták ezt az irányt. Ami Carmarthenshire-i illeti, Henry még haverfordwesti tartózkodása alatt értesült arról, hogy a Tywi-völgy legjelentősebb földesura, Rhys ap Thomas nem megbízható. Az egyetlen megoldás az volt, ha észak felé vonulnak.
Bár erre hegyes volt a táj, még mindig ez bizonyult a legelőnyösebbnek. Carmarthen és Cardigan (a nagy carmartheni, cardigani és aberystwythi várral együtt) hiába tartozott III. Richárd király walesi hercegségéhez, a király ezeken a területeken nem tudta hatalmát megszilárdítani. Az 1483-as lázadás idején Buckingham hercege volt itt az alkirály, ám kivégzése után Richárd nem állította a helyére saját embereit, hanem magára hagyta a walesieket. A York-uralom 1461 után nehezen tudta bevenni Cardiganshire-t, és a helyieknek a lancasteri oldal melletti kitartása alkalmassá tette a vidéket arra, hogy Henry Tudor 1485-ben itt vonuljon seregével.
Henry komoly reményeket fűzött a Stanley uralma alatt álló Észak-Waleshez és Cheshire-hez. Sir William Stanley igen magas rangban állt, a király justiciarje volt Angleseyben, Caernarfonshire-ben és Merionethben, a walesi hercegség északi vidékein; Cheshire és Lancashire pedig Sir William bátyja, Lord Stanley hűbérbirtokainak részét képezte. Egyes krónikások megemlítik, hogy amint partra szállt Mill Baynél, Henry rögtön követet küldött mostohaapjához, hogy csapataik hadmozdulatait össze tudják hangolni. Ha seregeik valóban egyesültek, akkor ezt könnyebb volt az északi határ mentén megtenniük, mint délen.
Henry már azelőtt összeköttetésbe lépett barátaival és támogatóival, hogy a Szajnáról kihajózott a tengerre. A Stanleykről és Savage-ekről név szerinti említést is találunk, de feltehetőleg Rhys ap Thomasszal és más észak-walesi nemesekkel is érintkezésben állt. Hozzájuk az augusztus 7-i partraszállás után valószínűleg követeket küldött. Henry levelei - ahogy az bizalmas üzenetek esetében történni szokott - nem maradtak fenn. Csak a véletlennek köszönhető, hogy az egyik ilyen küldeményt lemásolták, és belekerült az 1627-ben elhunyt Sir John Wynn tollából származó, a caernarfonshire-i gwydiri Wynn család történetét leíró műbe. A levelet eredetileg Sir John egyik felmenőjének, John ap Maredudd ab Ieuan ap Mareduddnak, a tekintélyes és befolyásos dél-caernarfonshire-i nemesnek címezték.
Az üzenetben Henry Észak-Wales népéhez fordul, a „walesi hercegség nemeseihez és közrendűihez”. A levelet a nemrég felvett királyi stílusban írta, és a jellegzetes „a királytól” kifejezéssel kezdte. Az aljas zsarnokkal és trónbitorlóval szemben saját koronájáért harcoló uralkodó szerepében tüntette fel magát. Már kapott segítséget „kedves barátainktól és igaz alattvalóinktól”, és kifejezte a walesi hercegség népébe vetett nagy bizalmát. Nem sokkal korábban kelt át Cardigannél a Teifi folyón, és érkezett meg Walesbe. John ap Mareduddot (és feltehetőleg a többi címzettet) akarta biztatni azzal, hogy kijelentette: nem csupán arra törekszik, hogy Angliában visszaállítsa a korábbi rendet, de Walesnek is vissza szándékozik adni régi szabadságát. Ezzel valószínűleg a Glyndwr-felkeléskor a walesiekre kirótt jogi korlátozásokra utalt. Henry ezekkel az ügyes szavakkal szólította fel John ap Mareduddot és embereit, hogy felfegyverkezve és késlekedés nélkül csatlakozzanak hozzá:
Te hűséges szeretett, üdvözlünk téged. Reméljük, hogy a mindenható Isten, kedves barátaink és igaz alattvalóink segítségével, walesi hercegségünk nemeseiben és közrendűiben bízva, eljutunk oda, és a fenti támogatással, valamint a lehető legnagyobb sietséggel megszálljuk birodalmunkat, Angliát, és visszaszerezzük a jog szerint hozzánk tartozó koronát, továbbá elnyomjuk az aljas zsarnokot, Richárdot, Gloucester egykori grófját, aki a mi trónunkat bitorolja, és emellett visszaállítjuk birodalmunkat, Angliát régi, büszke és virágzó állapotába, és az említett walesi hercegséget és népét őket megillető szabadságukba, felszabadítva őket a szörnyű szolgasorsból, amibe sajnálatos módon hosszú ideig kényszerültek. Kívánjuk tőled, és kérlelünk téged, hogy szigorú szövetségünk értelmében és parancsunkra levelünk láttán rögvest jöjj hozzánk minden erőtöddel, amelyet a háborúra gyűjtöttél, és amikor ideérsz, fent leírt segítségeddel, tégy minket egyetlen jó uraddá, és tedd ezt meg, ha el akarod kerülni súlyos haragunkat, és válaszolj saját felelősségedre.
Pecsétünkkel ellátva [...]
Nem tudjuk, John ap Maredudd milyen választ adott Henry levelére, de egészen bizonyos, hogy sokan beléptek a trónkövetelő seregébe, és harcoltak az ő oldalán Bosworthnél. Nem könnyű megmondani, mi sarkallta őket erre. Henry okkal remélte, hogy Walesben szívélyes fogadtatásban részesítik. A XIX. és XX. századi walesi írók a befolyásos köznemességről gyakran írják, hogy türelmetlenül várták Henry visszatérését, hogy beteljesítse a jövendöléseket, csapást mérjen az angolokra a walesiek nevében, és ezer év vereségei után elfoglalja az angol trónt. A nemesség által pártfogolt költők gondoskodtak arról, hogy ezek a remények életben maradjanak. De ne higgyük, hogy a művészek és józan gondolkodású mecénásaik kizárólag ezen ősi jóslatokra támaszkodtak a XV. századi politikai helyzet megítélésekor. Egyesek a nagy hatalommal bíró walesiben az angolok emberét látták. John ap Mareduddnak írt levelében Henry nem hiába biztosította a hercegség népét afelől, hogy felszabadítja őket szolgasorsukból. Mások a pillanat hevében, 1485-ben, Henry Tudort várva költötték verseiket, vagy már Henry megérkezése után, hogy szórakoztassák és hízelegjenek neki. Megint mások lelkesíteni akartak, együttérzésüket próbálták kifejezni, vagy küldetéstudatot szándékoztak az emberekbe ültetni. A labdarúgó- és rögbimérkőzéseken, szakszervezeti üléseken és politikai gyűléseken is jól bevált módszerekkel manipulálták hallgatóságukat.
1460 óta rengeteg walesi költő dalolt Jasper Tudor száműzetéséről. Akadtak, akik róla és unokaöccséről dicshimnuszokat zengtek, mások siratták. Ezen költemények szerzőit ismerjük, de azt nem tudjuk, pontosan mikor és miért írták őket, kitől kaptak rá megbízást. Néhányan arra vágytak, hogy a két kiváló walesi, akiknek családja elsőként kapott angol nemesi rangot, hazatérjen. A cardiganshire-i Ieuan ap Rhydderchhez hasonló költők azt kívánták, hogy foglalják el újra az őket megillető helyet. Mások a bukott Lancaster-ház vezetőinek tartották őket. De aki nem volt igazi látnok, annak 1483 nyara előtt eszébe sem jutott Henryt - pláne Jaspert - III. Richárd király egyenrangú ellenfelének tekinteni. Csak kevesen reménykedtek abban, hogy Henry Tudor a walesi nemzeti felháborodást kihasználva Anglia ellen vonul majd. John ap Mareduddnak írt levelében Henry nem utalt erre; azt hangsúlyozta, hogy Anglia trónja valójában őt illeti meg.
A walesi hercegség megyéiben élők érzelmeire a száműzött Tudorok közvetlenül nem tudtak hatni, de 1483-85 között követek útján megpróbálták a számukra megfelelő irányba befolyásolni azokat. Lewys Glyn Cothi carmarthenshire-i költő 1484 vagy 1485 nyarán számos versében türelmetlenül sürgette Jasper Tudor hazatérését, hogy elűzze a Yorkokat az angol trónról:
Mely tengereken horgonyoznak hajóid, merre jársz?
Mikor szándékszol, Fekete Bika, partra szállni; meddig kell még várnunk?
A Szent Szűz ünnepén az éneklő Gwynedd szemei a tengert lesték.
Az ősi jövendölések kontextusában Henry Tudort dicsőítő költészet a bosworthi csatát követően élte fénykorát. Az egyik legkiemelkedőbb költő és látnok a nyugat-montgomeryshire-i Mathafarnból származó Dafydd Llwyd volt. Ha az 1485 augusztusában házába érkező Henry Tudornak adott válaszából következtethetünk az álláspontjára, akkor ő egyáltalán nem Henryben látta a jövendölések beteljesítőjét. Amikor Henry megkérdezte tőle, sikerrel fog-e járni a hosszú menetelés végén, Dafydd habozott, és időt kért, mielőtt válaszolt volna. Éjszaka megvitatta a dolgot feleségével, aki azt javasolta, igenlő választ adjon. Azzal érvelt, hogy ha Henry legyőzi III. Richárdot, biztosan megjutalmazza az igazmondó prófétát, ha pedig vereséget szenved, úgysem látják többé! Dafydd Llwyd Henry Tudor tiszteletére írt versei szinte kivétel nélkül a bosworthi csata után keletkeztek, és királyként említik Henryt. A walesi költők általában nem a Milford Sound-i partraszállást akarták előkészíteni, mert ha valahol, akkor az elangolosodott Dél-Pem-brokshire-ben a szirének dalai senkiből nem váltottak ki együttérzést.
A HOSSZÚ MENETELÉS
Henry augusztus 8-án Haverfordwestben nyugtalanító híreket kapott. Rhys ap Thomas, a legnagyobb hatalommal bíró carmarthenshire-i nemes és John Savage, Lord Stanley unokaöccse nem volt hajlandó segítséget nyújtani neki. Ez keserves csalódást jelentett számára, hiszen a partraszállók részben azért választották Dél-Walest úti céljuknak, mert mindketten támogatásukról biztosították őket. Rhys óvatos volt, ahogy a bosworthi győzelem előtt az ő helyében mindenki az lett volna. Életrajzírója hiába próbálja meggyőzni az utókort arról, hogy Rhys az elsők között üdvözölte a Mill Baynél partra lépő Henryt, nagyszerű beszédet mondott a köszöntésére, és rendelkezésére bocsátotta embereit, ezek a jelenetek csupán képzelete szüleményei. Rhys ekkor még vonakodott megtagadni a III. Richárdhoz való hűséget, és ez egészen addig így is maradt, amíg Henry Shrewsbury közelébe nem ért. Életrajzírója akaratlanul is megmagyarázza Rhys óvatosságának okát. III. Richárd hűségesküt követelt Rhystől, és megfelelő magatartásának zálogaként elküldette vele egyetlen fiát, a még gyermek Gruffyddot az udvarba. Rhys 1484-ben a carmartheni várból küldött Richárdnak válaszlevelet, biztosította hűsége felől, és bánatát fejezte ki, amiért egyáltalán kétségbe vonták odaadását. Ez a levél belekerült az életrajzába is, és valószínűleg Richárdtól való félelmében mutatkozott oly körültekintőnek 1485-ben. Ami John Savage-t illeti, őrá is ólomsúlyként nehezedett Richárd befolyása. 1485 májusában Savage-t Pembroke-ban, ahol feltehetően Henry érdekében munkálkodott, letartóztatták. Richárd azt az utasítást adta Richard Williamsnek, hogy vagy zárja lakat mögé, vagy küldje azonnal az udvarba. Savage-t hamarosan szabadon engedték, de a megrázó élmény hatására egészen a bosworthi csata előestéjéig habozott beváltani Henry Tudornak tett ígéretét. Úgy tűnt, Richárd király valóban ellenőrzése alatt tartja Dél-Walest.
Másrészről Henry vidámabb híreket is kapott Haverfordwestben. Pembroke, Jasper grófságának központja, Henry szülővárosa bejelentette, hogy ők készek egykori urukat és unokaöccsét szolgálni. Az értesítést Arnold Butler hozta, és ezzel Haverfordwest után Pembroke állt Henry mellé elsőként. A trónkövetelő ezen felbátorodva embereivel még aznap vagy augusztus 9-én útnak indult Haverford-westből északkelet felé, Cardigan irányába.
Henry útjának Machynllethig tartó szakaszáról nagyon keveset tudunk. A Dale-tól 148 kilométerre északra fekvő Machynllethbe augusztus 14-én ért, és Pembrokeshire és Bosworth Field között ott írta az egyetlen levelet, amely ránk maradt. A 148 kilométert hét nap alatt tette meg, ami mérsékelt tempójú menetet feltételez. Henry eközben valószínűleg több helyről levélben kért segítséget. E hét eseményeiről csak Polydore Vergiltől szerezhetünk információkat, ő pedig több-kevesebb igazságot tartalmazó walesi mondákat használt fel forrásként.
A kietlen, sziklás Preseli-hegységen való átkelés után Henry főként gyalogosokból álló seregének pihenésre volt szüksége. A legendák szerint Henry a Haverfordwesttől 27 kilométerre északra fekvő Fagwr Lwyd nevű házban, a neverni egyházközség Cilgwyn városának közelében töltötte az éjszakát. A Nevem folyó termékeny völgye a kis newporti kikötő fölött alkalmas volt a tábor felállítására. Másnap, valószínűleg augusztus 10-én megtették a Teifi folyóig, a városfallal körbevett Cardiganig tartó 13 vagy 14 kilométeres utat, majd a katonák pihenőt kaptak. Henry feltehetően a Három tengerészhez címzett fogadóban aludt. Ott olyan híreket kapott, amelyek hallatán úgy érezhette, jól döntött, amikor az észak felé vezető utat választotta. Sir Walter Herbert ugyanis nagy erők élén közeledett Carmarthenshire felől. Henry emberei megragadták fegyvereiket, és felkészültek a partraszállás utáni első erőpróbára. Felderítőket küldtek ki, akik visszatérvén jelentették, hogy az értesülés téves volt. Az azonban, hogy Henry ennyire nem bízott annak az embernek a hűségében, akinek néhány hónappal korábban még feleségül akarta venni a lányát, jól mutatja, milyen veszélyekre számítottak a lázadók még Walesben is, és mennyi aggodalommal a szívükben néztek szembe ezekkel. Ám ezúttal is érkezett bátorítás. Cardiganben váratlanul feltűnt Richard Griffith, akinek családja Nyugat-Walesben és Staffordshire-ben rendelkezett földekkel, és a gwenti John Morgan, aki az 1470-es években Carmarthenshire-ben és Cardiganshire-ben töltött be királyi hivatalt, és talán még mindig voltak érdekeltségei a vidéken. Bejelentették, hogy támogatják Henryt, és ez a Herbert állítólagos érkezése miatti ijedtség után biztosan jobb kedvre derítette Henry embereit. Richard Griffith korábban Sir Walter Herberttel és Rhys ap Thomasszal szövetkezett, és talán az ő közeledésére hitték azt Henry járőrei, hogy Herbert akar seregével uruk útjába állni. A valóságban azonban Richard Griffith és katonák egy csoportja elpártolt Herberttől, és Henry csapatainak keresésére indult. Életrajzírója szerint Rhys ap Thomas barátságosan viselkedett mind Richard Griffithszel, mind John Morgannel, és Henry talán rajtuk keresztül állt összeköttetésben magával Rhysszel, és tárgyalt vele III. Richárd cserbenhagyásának feltételeiről.
Henry nem vesztegetett túl sok időt, augusztus 11-én a part vonalát követve továbbindult észak felé. Lassította a haladásban, hogy számos kis patakon és vízelvezető csatornán kellett átkelnie. Itt, Közép-Cardiganshire-ben a legendák szerint két ágyban is hált, egymástól mindössze néhány kilométerre, de a két szállás története túlságosan érdekes ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Cardigantől 22 vagy 24 kilométerre északra Henry serege állítólag megállt egy Dafydd ab leuan nevű ember Llwyn Dafydd-i házánál. A látogatás emlékét a híres Hirlas-ivókürt őrzi, amelyet Henry a trón megszerzése után a szívélyes vendéglátásért küldött Dafyddnak hálából. A Hirlas-ivókürt a XVII. század közepén egy Carmarthenshire-i földbirtokos család, Carbery grófjainak tulajdonába került, majd a XVIII. században Cawdor jelenlegi grófjának családjához. A kürtöt két állat tartja, a Henrik király feleségének Wydeville-származását jelölő agár és a Henrik walesi gyökereire utaló sárkány. A szarv peremét a Beaufortok csapórácsával és a jellegzetes Tudor-rózsával díszítették. Mindkét jelkép Henrik Westminster-apátságban található sírján is látható. A legenda igen meggyőző, bár a cawdori várban lévő Hirlas-ivókürt valószínűleg egy XIX. század elején készült másolat, mert az eredeti a XVII. század végén a Cawdor grófja által örökölt carmarthenshire-i házban keletkezett tűzben megsemmisült.
Egy másik legenda szerint Henry hat kilométerrel északabbra, egy másik cardiganshire-i nemes, Einion ap Dafydd Llwyd otthonában, a llanarthi egyházközségbe tartozó Wern Newyddben töltötte az éjszakát. Egy öreg Wern Newydd-i házban még ma is látható a látogatást megörökítő felirat. A vendégül látás természetesen nem minden esetben jelenti fekvőhely biztosítását is, de Henrynek megbocsáthatjuk, ha kimerítette a hosszú menetelés. Annyit tehát biztosan tudunk, hogy Henry Tudor és serege Cardigan közelében pihent meg, mielőtt augusztus 12-én elérték volna Aberystwyth várát és az ősi Llanbadarn Fawr-kolostort.
Polydore Vergil szerint az úton erődöket kellett bevenniük, és várvédőkkel kellett megküzdeniük. Itt valószínűleg Cardigan és Aberystwyth várára gondol, hiszen Cardiganshire-ben kizárólag ez a két királyi erőd található. Vergil azt is megjegyzi, hogy Henry felderítőinek jelentései szerint Sir Walter Herbert és Rhys ap Thomas továbbra is figyelte minden lépésüket, de ez Henryt nem tántorította el. Ekkorra már világosan látszott, hogy a számára legmegfelelőbb út a Közép-Walestől Welshpoolig húzódó hegységeken és a Shropshire-síkságon át vezet. Ha a Stanleykkel és más észak-walesi támogatóival egyesíteni akarta seregeit, akkor időben értesítenie kellett őket a tervezett útvonalról és időbeosztásáról. Lord Stanley, ahogy látni fogjuk, augusztus 15-én indult el a lancashire-i Lathomból, így Henrynek még Cardiganshire-i tartózkodása alatt kellett meghoznia ezeket a döntéseket, és felvennie Stanleyvel a kapcsolatot. Tudjuk, hogy Cardiganbe érkezvén levelet küldött John ap Mareduddnak, Polydore Vergil feljegyzései szerint pedig anyjának, a Stanleyknek és Sir Gilbert Talbotnak is írt. Nyilvánvalóan arról értesítette őket, hogy Shrewsburynél át akar kelni a Severn folyón, onnan pedig Londonba szándékozik menni. Arra vonatkozóan, hogy hol és mikor csatlakozzanak hozzá, később adott utasítást.
Henry folytatta útját. Augusztus 13-án 27 kilométert tettek meg Machynllethig, és ott irányt változtattak. Henry gondoskodott arról, hogy kelet felé ne ütközzenek akadályba. Szerencsére ránk maradt a Machynllethbe érkezése után egy nappal megírt, Sir Roger Kynastonhoz, a befolyásos shropshire-i lovaghoz, John Grey-nek, Lord Powisnak a nagybátyjához címzett levele. A Grey távollétében a birtokokat igazgató Sir Rogernek Henry azt írta, hogy Grey korábban támogatásáról biztosította őt. Nem tudjuk, hogy tényleg kapott-e ilyen ígéretet, ha igen, akkor valamikor az észak felé vezető útja során. De az is lehetséges, hogy Grey is részt vett az összeesküvésekben. Kapcsolatban állhatott Henryvel, hiszen az egyik Herbert-lány volt a felesége, akit Henry még gyermekkorából ismert. Sőt ha Southamptonnál az ő parancsnoksága alatt állt az 1000 íjász, akiket III. Richárd június 26-án Bretagne-ba akart küldeni II. Ferencnek, akkor összeköttetésbe léphetett a La Manche csatorna másik oldalán élő Henryvel. Akárhogy történt is, augusztus 14-én Henry követelte az ígéret beváltását. Grey segítsége - vagy akár csak semlegessége - jelentősen megkönnyítette volna Henry útját a walesi határon át Shrews-buryig, bár volt lehetősége arra, hogy más, a határ mentén birtokokkal rendelkező földesurakat is megkörnyékezzen. Henry választása azért is esett Sir Roger Kynastonra, mert a Kynaston család birtokai, amelyeket Lord Stanley fia, Lord Strange nemrégiben szerzett meg házassága útján, a shropshire-i Knockinban és Middle-ben voltak, és ami ennél is fontosabb, Kanyston a harlechi vár kapitánya és Merioneth főispánja címeket birtokolta, Henry tervezett útvonala pedig Merioneth határához közel húzódott.
H A királytól
Te hűséges és szeretett, üdvözlünk téged. És amennyiben igaz értesülést kaptunk, és megbízható és szeretett rokonunk, Lord Powis arra az elgondolásra és elhatározásra jutott, hogy erre jártunkra úgy dönt, elszánja magát, hogy szolgálatunkra lesz, és mivel tudomásunk szerint távol tartózkodik és te uralod birtokait és embereit, kérlelünk téged és szövetségünkre hivatkozva parancsoljuk, hogy a lehető legnagyobb sietséggel gyújtsd össze az említett embereket és szolgákat, és őket összegyűjtve és háborúra felkészítve jöjj hozzánk, hogy segítségünkre légy vállalkozásunkban, hogy visszaszerezzük birodalmunk, Anglia jog szerint hozzánk tartozó koronáját. És tedd meg ezt, ha azt akarod, hogy a jövőben a te jó uraid legyünk, és ha el akarod kerülni súlyos haragunkat, és válaszolj saját felelősségedre. Pecsétünkkel ellátva Machynlleth városunk mellett augusztus 14. napján.
Nem tudjuk, Kynaston hogyan reagált Henry kérésére, de ha nem bocsátotta is rendelkezésére embereit, nem gördített akadályt a lázadók útjába. Machynllethet még augusztus 14-én elhagyván Henry a tágas és termékeny Dyfi-völgyben haladt felfelé, és lehetséges, hogy Mathafarnnál, Machynllethtől 6 kilométerre az idős költő-látnoknál, Dafydd Llwydnél töltötte az éjszakát. Ha a legenda hitelesen számol be a látogatásról, akkor Henry másnap reggel abban a tudatban távozhatott, hogy Dafydd jövendölése szerint hosszú útját siker fogja koronázni. Miután átkeltek a Dyfi-völgy és a Felső-Banwy völgye közötti barátságtalan vízválasztón, a sereg végre Welshpool közelébe ért. A monda szerint Henry Castell Caereinion mellett, Dolarddunban szállt meg, néhány kilométerre Welshpooltól. Ott állítólag egy gyönyörű fehér lóval ajándékozták meg, amelynek hátán egészen Bosworthig és a győzelemig jutott. Nem tudjuk pontosan, hogy a Machynlleth és Welshpool közötti 48 kilométeres nehéz utat hány nap alatt tették meg, de az biztos, hogy a katonák legalább egy éjszakát a Banwy folyó elhagyatott völgyében töltöttek, mielőtt elérték a Castell Caereinion körüli dombokat.
Fizikai szempontból az egész utazás során a sziklás walesi hegyeken való átkelés terhelte meg a legjobban a sereget. A „jóképű Karcsi herceg” (Bonnie Prince Charlie) előtt egyik trónkövetelő sem vállalkozott ilyesmire - ő pedig sokkal kisebb jutalomban részesült erőfeszítéseiért. Paradox módon levelekkel és tárgyalásokkal Henrynek épp Machynlleth és Shrewsbury között sikerült először jelentős eredményeket elérnie. A XVII. századi flintshire-i krónikás, Elis Gruffydd - aki otthon vagy a Londonban élő walesiektől talán hallhatott visszaemlékezéseket - feljegyzi, hogy mielőtt Henry Shrewsburybe ért, Gwyneddből sokan csatlakoztak hozzá. Egyikük, a Golgynwalból származó Rhys Fawr ap Maredudd („erős” Rhys) egész kontingensnyi embert toborzott Henrynek, akik mind vele tartottak Bosworthbe. Az elmúlt néhány nap fáradalmai után a katonák örömmel látták, hogy új társaik hoztak magukkal élelmiszert és ellátmányt, például hizlalt állatokat, ökröt és marhát.
Megkésve - de még Shrewsbury előtt - Rhys ap Thomas is Henry oldalára állt, és rendelkezésére bocsátotta jelentős katonai erőt képviselő seregét. Életrajzírója, miután költött egy mesét Rhys Mill Baynél Henry tiszteletére mondott köszöntő-beszédéről, úgy tűnik, pontosan követte az útját Carmarthenből a llandoveryi Tywi-völgyön át, majd keletre, az Usk völgyében fekvő Breconig, végül északra, Welshpool környékéig. Henry és Rhys feltehetően Long Mountainnél találkozott, a Welshpoolra kelet felől letekintő hegygerincen. Augusztus 16-án ott éjszakáztak. A családi legenda szerint Rhys katonáinak száma 1800 és 2000 közé volt tehető, és ha ez igaz, csatlakozásukkal jelentősen megnövelték Henry seregének létszámát. A kozmopolita haderőbe így kerültek befolyásos nemesek és helyi kormányhivatalnokok Carmarthenshire-ből és Cardiganshire-ből. Polydore Vergil beszámol arról is, amiről Rhys életrajzírója nem tesz említést: Rhys döntését kemény alku előzte meg, de miután Henry biztosította őt afelől, hogy amennyiben megszerzi a trónt, Rhyst befolyásos pozícióhoz juttatja Walesben, nyélbe ütötték az üzletet. Ha a bosworthi csata után Rhys nem kapott is meg mindent, amit akart, VII. Henrik uralkodásának elején előkelő helyet foglalhatott el a kormányzatban és a dél-walesi társadalomban.
Henry, a trónkövetelő számára egyre közeledett az első erőpróba ideje. Már az angol határnál járt, mindössze 25 kilométerre Shrewsburytől, Közép-Anglia kapujától. A tíz napig tartó menetelés alatt nem került sor komoly összecsapásra, még ha egyes walesi vezetők nem nézték is jó szemmel jelenlétüket. Nem haladtak túlságosan gyors tempóban, és a walesi hegyek, a francia tüzérség és a hosszú hadjáratok kezdetén mindig érzékelhető idegesség tovább lassította őket.
11. FEJEZET