Menetelés a csatába
Augusztus 17-én, amikor Henry a római úton leereszkedett Long Mountainból Shrewsburybe, küldöttei a zsoldosok kifizetéséhez elengedhetetlen tekintélyes pénzösszeggel tértek vissza, Shrewsburyben azonban elutasították őket. Ennek bonyolult oka volt, de nem kell messzire mennünk, hogy megleljük. Mind III. Richárd apja, mind IV. Edward szoros kapcsolatban állt a várossal. Továbbá 1485 augusztusában Thomas Mitton és Roger Knight voltak Shrewsburyben a király főtisztviselői. Mindketten már az 1460-as évek közepétől kezdve előkelő pozíciókat töltöttek be, és többször voltak a király főtisztviselői. Milton Shrewsbury törvényhatóságának volt vezető tagja. 1483 októberében segédkezett Buckingham hercegének letartóztatásában és fogva tartásában, hálából Richárd király neki adományozta a causi Buckingham-várat, és jelentősen csökkentette a város adóját. Miltonnak jó oka volt arra, hogy ne akarja Henryt Shrewsburyben látni, és elképzelhető, hogy bizonyos mértékig maga a város is kötődött III. Richárdhoz. Emellett a polgárok megijedtek a lázadók tömegétől, nem akartak a szűk utcákon szembetalálkozni a „huligánokkal” Henry Tudor angol trónkövetelő nagyrészt franciákból, skótokból és walesiekből álló serege nem nyerte el tetszésüket. Thomas Mitton tehát megtagadta Henrytől az engedélyt a Severn folyón történő átkelésre, és a Shrewsburybe nyugat felől, a Walesi kapun át történő belépésre. Fellengzősen kijelentette, hogy Henry csak az ő holttestén keresztül vonulhat be a városba. A helyi krónika így írja le a jelenetet:
[...] Shrewsbury városához ért, ahol a kapukat becsukták előtte, és a csapórácsokat leengedték. A nevezett [richmondi] gróf követe a kapuhoz lépett, a Walesi kapuhoz, és megparancsolta nekik, hogy nyissák azt ki igaz királyuk előtt, és Master Mitton megesküdött, lévén a király főtisztviselője és bátor, bölcs ember, mondván, hogy ő csak egy királyt ismer, Richárdot, akinek felesküdött, akinek egy életen át fog szolgálni társaival együtt. És mielőtt belépne ezen a kapun, előbb az ő beleit kell felvágnia, a földre kell döntenie, és át kell rajta lépnie, mielőtt belépne, és ezt ünnepélyesen jelentette ki az esküje értelmében.
Henrynek nem volt más választása, vissza kellett vonulnia és átgondolnia helyzetét. Ha megtagadják tőle a Shrewsburyn való áthaladást, akkor hosszú és kellemetlen kerülőt kell tennie a város körül, és aligha tud más angol városokat meggyőzni, hogy nyissák meg előtte kapuikat.
Henry és serege visszavonult a Severn hét vagy nyolc kilométerre lévő egyik hídjáig, a Mountford Bridge-ig és a közeli faluig, Fortonig. Forton Heathnél ütöttek tábort, Henry a faluban szállt meg, egy Hugh nevű embernél. Másnap reggel békülékeny követeket küldött a város királyi főtisztviselőihez, és megígérte, hogy ha beengedik őket a városba, emberei csendben és rendezett sorokban haladnak végig, semmiben nem tesznek kárt, senkit nem bántanak, és tiszteletben tartják a polgárok III. Richárdnak tett hűségesküjét. Ezzel kétségkívül enyhítették a városlakók félelmeit, de a királyi főtisztviselők valószínűleg a Sir William Stanley szolgálatában álló Rowland Warburton érkezése miatt gondolták meg magukat. Sir William Stanley üzenetet kapott Henrytől, és már úton volt, hogy találkozzon vele, amikor értesült arról, hogy a sereg Shrewsburynél ellenállásba ütközött. Sir William Warburtonön keresztül kérte a kapuk megnyitását, aki nem hiteles forrásból származó információk szerint egy kőre kötözte az üzenetet, és úgy dobta át a városfalakon. Amikor rájöttek, hogy a Stanleyk Henry támogatói, a város polgárai okosabbnak látták beengedni a lázadókat. A helyi krónikás leírja, hogyan próbálta Mitton betartani előző nap tett esküjét.
[...] ezután beléptek a városba, Mitton hanyatt feküdt a földön, a gróf pedig tiszteletben tartva esküjét, átlépett rajta, majd továbbhaladt és katonái élén menetelt [...]
A királyi főtisztviselők kinyitották a kapukat, és végigkísérték a csatarendben vonuló katonákat a városon. Elis Gruffydd később feljegyezte, hogy Henry a menetoszlopok közepén haladt. A megegyezésnek megfelelően a sereg nem állt meg Shrewsburyben, nem töltötte ott az éjszakát, bár a legenda szerint a Wyl Cop utcában még ma is álló XV. századi házak egyikében vendégül látták Henryt. Ugyanebben az utcában élt Thomas Mitton, aki ezalatt kénytelen volt behúzni a farkát. Henryt észhez térítették a Shrewsburyben tapasztaltak. A belépési engedélyhez megalázó módon jutott hozzá, és a város polgárai nem ismerték el Anglia jogos uralkodójának. Rájött, hogy a sűrűn lakott, virágzó Közép-Angliában olyan nehézségekkel kell majd szembenéznie, amilyenekkel korábban nem találkozott. A legfontosabb feladat most az volt, hogy új támogatókat találjon, és befolyásos barátokat szerezzen.
Henry Shropshire-en keresztül Newportba ment, és augusztus 18-án a városhoz közeli dombok egyikén állította fel sátrát. Anglia Walesszel határos megyéiből végre elindult az erősítés, elsőként másnap délután Sir Gilbert Talbot érkezett meg 500 fegyveressel. Vonakodva bár, de Shrewsbury is adott néhány katonát, Shropshire-ben pedig Sir Richard Corbet, Sir William Stanley mostohafia csatlakozott Henryhez 800 emberrel, és Roger Acton parancsnoksága alatt is jöttek csapatok. Herefordshire-ből a IV. Edwarddal együtt felnövekvő, a York-pártiak oldalán álló, de III. Richárdot nem támogató Thomas Croft érkezett. Worcestershire-t az egykor Clarence hercegének szolgálatában álló John Hanley és emberei képviselték. Délebbről, Gloucestershire-ből Robert Pointz indult útnak, hogy csatlakozzon Henry menetéhez, és a szomszédos walesi uradalmakból, a valaha Buckingham birtokában lévő Causból és Talgarthból is jöttek századok. Henrynek pontosan ilyen mértékű támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy meggyőző erővel vehesse fel a harcot a király ellen.
Henry gyorsan megtett 19 kilométert dél felé, Stafford irányába. Ott találkozott Sir William Stanley egy kisebb alakulatával, majd rövid beszélgetés után Sir William visszatért főseregéhez. Előtte minden bizonnyal arról tájékoztatta Henryt, hogy III. Richárd Nottinghamnél állomásozik katonáival, és nem kell nagy távolságot megtennie ahhoz, hogy elvágja Henry útját Londonba, tanácsos tehát gyorsítani a tempón. A tőle kapott segítség nélkülözhetetlennek bizonyult.
A Stanleyk most jelentek meg először a történetben, és érdemes lenne itt a Stanley-balladákkal kiegészíteni Polydore Vergil elbeszélését. A The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) szerint Sir William Stanley a flintshire-i Holtból, kevesebb mint 21 kilométerre Shrewsburytől indult útnak. Nantwichbe észak-walesi és cheshire-i katonákkal érkezett meg. Mint az észak-walesi hercegség justiciary, toborozhatott sereget Gwyneddben, de ez nyilvánvalóan sok időt vett igénybe, mert közben több levelet is kapott a Nyugat-Walesben tartózkodó Henrytől, amelyben a trónkövetelő a segítségét kéri. A ballada folytatása szerint kedd reggel [augusztus 16-án] nekivágott a staffordshire-i Stone-ba vezető 32 kilométeres útnak, és nem sokkal később találkozott Staffordban Henry Tudorral. Ez az időpont egészen biztosan túl korai. Henry Shrewsburynél is időt vesztett, és lehetséges, hogy Welshpoolnál Rhys ap Thomas is feltartotta. A találkozót inkább augusztus 19-éré, péntekre tehetjük. Henry ekkor elmagyarázta, mekkora szüksége van Sir William és Lord Stanley támogatására. Sir William valószínűleg megnyugtatta őt, de még az éj leszállta előtt visszatért Stone-ba, saját táborába.
Henry a hallottakon felbátorodva továbbvonult, és abban bízott, hogy Sir William a nyomában követi őt. Amikor elérte Lichfieldet, úgy döntött, a püspöki város falain kívül éjszakázik, és nem vállalja annak kockázatát, hogy hatalmasra duzzadt serege ámokfutást rendezzen, és kihívja maga ellen a városlakók és az egyházi hivatalnokok haragját. Másnap, augusztus 20-án korán reggel bevonult a városba, és szívélyes fogadtatásban részesült. Megtudta, hogy Lord Stanley három nappal korábban a városban járt mintegy 5000 katonájával.
A balladák itt is kiegészítésül szolgálhatnak Polydore Vergil beszámolójához. Akárcsak fivére, William, Lord Stanley is több nappal azelőtt indult útnak, hogy Henry elérte az angol határt. Valószínűleg augusztus 15-én, Henry közép-walesi tartózkodása alatt indult el otthonából, a nyugat-lancashire-i Lathomból Newcastle-under-Lyme-ba. Természetesen más útvonalat követett, mint bátyja, aki Holtból indult, és bár követek és felderítők útján összeköttetésben állhattak egymással, Bosworth előestéjéig nem egyesítették seregeiket. Míg Sir William Staffordnál várakozott, hogy találkozzon Henry Tudorral, addig Lord Stanley továbbhaladt Lichfield felé, és amikor értesült Henry katonáinak közeledtéről, Polydore Vergil állítása szerint a főút, a Watling Street mentén Atherstone irányába indult, hogy Henry seregének elég helye legyen tábort ütni. Vergil azonban arról is említést tesz, hogy Stanley valószínűleg azért maradt távol Henry embereitől, hogy Richárd felderítőit megtévessze, és azok ne arról számoljanak be, hogy Stanley elpártolt a királytól, hanem arról, hogy a király felhívásának eleget téve embereivel a támogatására siet. Elvégre Lord Stanley legidősebb fiát, George-ot, Lord Strange-t Richárd király William Griffith caernarfonshire-i fölbirtokossal együtt fogva tartotta. Mind Sir Williamnek, mind Lord Stanleynek fejtörést okozott, hogy hogyan viszonyuljanak Henryhez, illetve Richárdhoz 1485 augusztusában. Henry oldalán álltak, és ígéreteket is tettek neki, de nem mertek nyíltan szembeszegülni Richárddal, mert féltek, hogy soha többé nem látják viszont Lord Strange-t élve. Ez megmagyarázza, miért voltak olyan óvatosak és látszólag megbízhatatlanok, és miért tartotta Lord Stanley a távolságot Henry seregétől, még akkor is, ha ezzel felettébb nyugtalanította őt.
Lord Stanley ért elsőként Atherstone környékére, a bosworthi csata színhelyének közelébe. Testvére, William augusztus 20-án járt Lichfieldnél. A Worsley Bridge-nél találkozott Henry néhány emberével, akik a városfalakon kívül töltötték az éjszakát. A Bosworth Field ballada szerint ezen a szombat délelőttön a város ünnepelt, Henry és Sir William Stanley katonái elvegyültek egymással, el-elsütötték fegyvereiket, hogy „jobb kedvre derítsék a vidéket”, és zajongva várták a nagy eseményt. Sir William átvonult Lichfielden, és amíg további híreket nem hallott fivérétől és Henrytől, a város mellett állította fel seregét. Lord Stanleytől követ vitte neki az üzenetet, hogy III. Richárd már a közelben jár, és három órán belül valószínűleg elkezdődnek a harcok. Ez később rémhírnek bizonyult, de Sir William elindult Tamworth és Atherstone felé, ahol találkozott testvérével, és másnapra fegyverbe szólította embereit. Nem tudjuk, hogy miről beszéltek, és milyen döntésre jutottak. Úgy határoztak, hogy nyíltan Henry oldalára állnak, ahogy ígérték? Vagy úgy, hogy Lord Strange érdekében továbbra is távol tartják magukat Henrytől? A helyzetük egyre nehezedett, mert Richárd király sorban adta nekik a parancsokat, Henry pedig türelmetlen kéréseket intézett hozzájuk, ám ők továbbra sem foglaltak nyíltan állást. Másnap, augusztus 21-én, vasárnap a két Stanley elkészítette haditerveit, és ha hihetünk a Bosworth Field, balladának, akkor seregeik egyesítése mellett döntöttek. Lord Stanleyt állították az első csatasor élére, Sir Williamet hátúira, a szárnyak pedig testvérük, Sir Edward Stanley alá tartoztak. Így álltak a dolgok, amikor augusztus 21-én beesteledett. Másnap mindenképpen érintkezésbe kellett lépniük Richárddal.
Mindeközben Henry Tudor óvatosan haladt a Lichfieldtől mintegy 11 kilométerre délkeletre fekvő Tamworth felé. Ott augusztus 20-án éjjel Sir Thomas Bourgchier és mások, akik megszöktek a Londonból Nottinghambe tartó királyi haderőtől, megtalálták Henry táborát és beálltak a seregébe. Ahogy a trónkövetelő Tamworth közelébe ért, furcsa eset történt, amelyről csak Polydore Vergilnél olvashatunk. Henry és mintegy húsz személyi testőre egy kicsit lemaradt. Vergil szerint bizonytalanság és kétségek fogták el őket, és amikor meghallották, hogy Richárd Leicesterben van, aggódni kezdtek, mert a Stanleyk még mindig nem ajánlották fel feltétel nélküli segítségüket. Amikor leszállt az éj, a sereg tábort tudott verni Tamworth árnyékában, a folyó által feltöltött széles síkságon, de Henry és társai öt kilométerre jártak tőlük, és eltévedtek a sötétben. Nagy ijedtükben inkább egy helyben maradtak, hogy ott várják meg a hajnalt, és senkivel nem álltak szóba, nehogy elárulják magukat. A sereg természetesen nyugtalankodott a vezetőség eltűnése miatt, és amikor Henry augusztus 21-én pirkadatkor megjelent, rendezni kellett a soraikat. Azt mondta nekik, hogy titkos szövetségeseitől jó híreket kapott, de nem tudni, hogy a Stanleykre vagy a londoni renegátokra gondolt. Mivel Polydore Vergil részletesen előadja az incidenst, és részben Henry ellen beszél, valószínűleg informátora számolt be neki arról, hogy milyen izgatottak lettek a katonák, és milyen pánikhangulat alakult ki Henry eltűnése miatt; még ha titokban tényleg összeköttetésben állt is a Stanleykkel, embereit nagyon felzaklatta, hogy ilyen váratlanul és mindenféle magyarázat nélkül nyoma veszett.
Bármi történt is azon az éjjelen, másnap Henry a Watling Streeten Atherstone-ba vonult, és átlovagolt az Anker folyón, hogy találkozzon Lord Stanleyvel és fivérével. A Bosworth Field ballada szerint a testvérek hallottak valakit jönni az erdőn át, és azt hitték, a király az. Kétségkívül nagyon megkönnyebbültek, amikor Henryt látták előtűnni a fák közül. Kezet ráztak, és megvitatták, hogyan fognak reagálni, ha elkezdődnek a harcok. Henry azt kérte mostohaapjától, hogy jobb oldali előcsapatát engedje át neki, és Lord Stanley valószínűleg meglepődött, hogy Henrynek nincs elég katonája. A The Song of Lady Bessy (A Lady Bessy dala) balladából kiderül, hogy Stanley ragaszkodott ahhoz, hogy minden embere fölött megtartsa a parancsnokságot, de négy lovagjának, a lancashire-i Sir Robert Tunstallnek, a cheshire-i Sir John Savage-nek, Sir Hugh Persallnek és a staffordshire-i Sir Humphrey Stanleynek megparancsolta, hogy csatlakozzanak Henry első csatasorához. A találkozás mindkét fél számára kielégítő eredményekkel zárult, Henry mégis szűnni nem akaró kétségek közt tért vissza táborába. A sereg azonban még napnyugta előtt jobb kedvre derült. Brian Standford, Simon Digby és az ifjabb John Savage, akiket Richárdnak még nyár elején sikerült a saját oldalára állítania, elszökött, és válogatott felfegyverzett katonák társaságában beállított Henry táborába. Ám nem csak a lázadókat gyötörték kételyek.
A KIRÁLY
III. Richárd Nottighamben értesült Henry Tudor pembrokeshire-i partraszállásáról. Vagy a városban, vagy a sherwoodi erdőben, a bestwoodi királyi rezidencián tartózkodott már június óta. Ez a vidék tökéletesen megfelelt szándékainak. Köny-nyen összeköttetésbe léphetett észak-angliai barátaival és támogatóival, ugyanakkor Közép-Angliában lévén bármikor reagálni tudott egy esetleges Tudor-támadásra. Augusztus 11-én kapta meg a hírt, hogy Henry elérte Milfrod Havent. Richárd azt hitte, hogy a partraszállást Angle-nél, a kikötő déli oldalán hajtották végre, de az üzenetet valószínűleg elferdítették, vagy félreértették, és a megfigyelők valójában Angle-ből látták, ahogy a hajók kikötnek a keskeny vízi út szemközti oldalán, Mill Baynél. Richárd azonnal felfogta az információ jelentőségét, és ahogy az augusztus 11-én, Bestwoodból a derbyshire-i Vernonoknak írt leveléből is kitűnik, személyesen akart szembeszállni a támadókkal.
[...] lázadóink és árulóink ősi ellenségeinkkel, a franciákkal, és más különös nemzetek tagjaival e hónap első napján elindultak a Szajna vizéről, nyugat felé haladva az elmúlt vasárnap partra szálltak Walesben Angle-nél, Milford Haven mellett, ahogy megbízható forrásból értesültünk, azzal a szándékkal, hogy elpusztítsanak bennünket, felforgassák a birodalmat és kisemmizzék hű alattvalóinkat, és mivel Isten a mi vezetőnk, elszántuk magunkat, hogy mindent megtegyünk ellenük, amit tudunk.
A crowlandi krónikás, akinek lehetősége volt megfigyelni, milyen hangulatban van a király, azt állítja, hogy Richárd alig várta, hogy megmérkőzhessen Henry Tudorral, és végre elhárítsa a hónapok óta feje felett lebegő veszélyt. Ez nem mond ellent Polydore Vergil beszámolójának, amely szerint a királynak nagy volt az önbizalma, mert azt a hírt kapta, hogy a partraszállás után Henrynek kedvezőtlenül álltak az ügyei. Ebben nem tévedett. Richárd joggal bízhatott abban, hogy walesi embereinek nagy része megingathatatlan hűségében, és készen áll visszaverni az inváziót. Egy kis szerencsével Sir Walter Herbert vagy Rhys ap Thomas megállíthatja a lázadókat. És valóban, Henry csak úgy tudta elkerülni őket, hogy északkelet felé indult. Ahogy teltek a napok, és egymás után érkeztek a hírek arról, hogy Henry milyen biztosan halad előre Nyugat- és Közép-Walesben, Richárd optimizmusa lelohadt.
Felhívást intézett a fő- és köznemesekhez, hogy 1484 őszén tett vállalásaik értelmében azonnal induljanak embereikkel Nottinghambe. Északról Northumberlandot, East Angliából Norfolk hercegét szólította magához. Sir Robert Brackenburyt utasította, hogy vigye magával a londoni Towerben fogva tartott köznemeseket, köztük Sir Thomas Bourgchiert és Walter Hungerfordot, akik részt vettek az 1483-as lázadásokban, és azóta gyanú alatt álltak. Ha valaki nem tett eleget a szigorú felszólításoknak, akkor súlyos büntetésre számíthatott. Ez Lord Stanleyt mindenki másnál komolyabban érintette. Még ha III. Richárd nem tudta is pontosan, hogy mennyire folyt bele a mostohafia érdekében szőtt összeesküvésekbe, miután 1485 júliusában visszavonult a lancashire-i Lathomba, a király biztosan gyanakodott rá. Továbbá Richárd feltételezhette, hogy a Walesen átjutó, Lancashire és Cheshire felé közelítő Henry érintkezésbe fog lépni anyjával. Stanley köleshimlő-rohamra hivatkozva nem teljesítette a király parancsait. De Richárd ellenőrzése alatt tartotta a családot, és ezzel legalább azt megakadályozhatta, hogy felfegyverzett katonákat bocsássanak Henry rendelkezésére. Nem elég, hogy Lord Stanley hűsége zálogául július végén az udvarba küldte örökösét, Lord Strange-t, de amikor a Nottinghamből szökni próbáló Strange-t augusztusban elfogták, a fiú bevallotta, hogy nagybátyja, Sir William Stanley, Sir John Savage és ő csatlakozni akartak Henry Tudorhoz. A crowlandi krónikás - akinek beszámolója részletességéből arra következtethetünk, hogy jelen volt az eseményeknél - azt írja, hogy Strange kegyelemért könyörgött Richárdnak, és cserébe megígérte, hogy megpróbálja meggyőzni apját, térjen vissza az udvarba. Strange-t valószínűleg kényszerítették, hogy tájékoztassa Lord Stanleyt arról, mekkora veszélyben van, és buzdítsa apját, hogy a jelen szituációban Richárdot, és ne Henryt támogassa. Ami Sir Williamet és Sir John Savage-t illeti, őket III. Richárd árulónak nyilváníttatta, elrettentő példaként mindenki számára, aki Henry Tudort kívánta támogatni.
Richárdnak nehéz helyzetben kellett jó ítéletet hoznia: az összeesküvés két vezető alakjának törvényen kívül helyezése visszatarthat másokat attól, hogy Henry mellé álljanak, de vajon Lord Strange fogva tartása meggátolja-e majd az árulókat abban, hogy minden erejükkel Henryt támogassák? Egy ideig úgy tűnt, a kockázatos vállalkozás sikert hoz, de valójában ezzel csak megerősítette a Stanleyk elhatározását, hogy a trónkövetelő pártját fogják.
Richárdot aggasztotta Henry Shrewsburybe érkezésének híre. Amikor felderítőitől értesült arról, hogy miután a lázadók Shrewsburyből keletre, Stafford felé vonultak, mintha Nottigham közelében akarnának megütközni a királlyal, végül mégis délre fordultak, és a Lichfieldet érintő Watling Streeten haladnak London felé, Richárd mozgósította csapatait. Augusztus 19-én, pénteken, vagy talán másnap reggel sietve dél felé, Leicester irányába vezérelte őket, mintha el akarná vágni Henry útját a fővárosba. Igazságtalan Richárdot azért vádolni, mert tétlenül ült Nottinghamben, és nem szállt szembe hamarabb a lázadókkal. Ostobaság lett volna a hatalmas sereget az ellenség pontos szándékainak ismerete nélkül átcsoportosítani. Bölcsen tette, hogy addig folytatta a toborzást, amíg csak lehetett, Henry embereit pedig - akik már két hete úton voltak, és egyszer sem tartottak jelentős pihenőt -, továbbcsalogatta Anglia belsejébe, és így alaposan kifárasztotta őket a csata előtt.
Richárd valószínűleg nagyobb sereget gyűjtött, mint Henry, bár pontos számadatokkal nem rendelkezünk. Rendezett sorokban vonultak dél felé, Richárd és testőrei előtt két, nagyrészt lovasokból álló szárny haladt. Augusztus 20-án napnyugtáig megtették a Leicesterbe vezető 37 kilométeres utat, és ott tábort ütöttek. A legenda szerint Richárd a Northgate Streeten, a Fehér vadkanhoz címzett fogadóban szállt meg. Leicesterben újabb katonák csatlakoztak a sereghez. A Bosworth Field ballada majdnem 100 főnemesről és lovagról tesz említést, akik eleget tettek Richárd felszólításának, és megesküdtek, hogy az ő oldalán vonulnak harcba. Többségük Richárd szeretett északi megyéiből, főként Yorkshire-ből és Lancashire-ből származott, és felületes nyomozásunk arra az eredményre vezetett, hogy a ballada szerzőjének részletes (ha nem is teljesen megbízható) lista állt rendelkezésére rájuk vonatkozóan. Mellettük a királyi udvartartás és a Tanács tagjai is felsorakoztak, mások Londonból érkeztek Brackenburyvel vagy East Angliából Norfolk hercegével és fiával, Surrey grófjával. Lehetséges, hogy Burgundia és Ausztria hercege, Maximilian is küldött flamand zsoldosokat a spanyol születésű Salazar parancsnoksága alatt. Richárdot csak az nyugtalanította, hogy a csata előtti napokban egyes csoportok megszöktek a táborokból, és csatlakoztak Henry seregéhez.
Másnap III. Richárd nyugat felé, az Atherstone-tól másfél kilométerre fekvő merevale-i ciszterci apátság irányába indult el Leicesterből. A crowlandi krónikás feljegyzéseinek tanúsága szerint Anglia jogos királyához illően nagy pompával érkezett meg. A fején volt az elragadtatott spanyol kereskedők becslése szerint 120 000 koronát érő korona. A páncél fölött viselt köpenyére Anglia királyi címerét hímezték. Jól megtermett főnemesek kísérték, elöl valószínűleg a York-ház emblémájával, napsugárral díszített körmeneti keresztet vitték. Ezt 1778-ban találták meg a csatatér közelében. Lehetséges, hogy a skót nagykövet, Dunkeld püspöke is ott volt. Richárd felderítői Atherstone közelében felfedezték az ellenség táborát; az épületek, a búzatábla és a legelő állapotából ítélve elfoglalták a merevale-i apátságot. A legenda szerint Henry Atherstone-ban, a Három hordóhoz címzett fogadóban szállt meg. A Stanleyk távolabb, északkelet felé, a folyó partján állomásoztak. Augusztus 21-én Richárd feltehetően a redmoori síkságon, talán a keletnyugat irányban húzódó, 120 méternél nem magasabb kiemelkedésen vagy amellett jelölte ki a tábor helyét. Felállíttatta a sátrakat, pihenőt engedélyezett a katonáknak, és Polydore Vergil szerint a másnapi csatában aratandó győzelemről beszélt nekik.
AZ ÜTKÖZET
Ha Henry Tudor Bosworthig vezető útjáról csak bizonytalan információkkal rendelkezünk, akkor mondhatjuk, hogy az augusztus 22-i eseményekről még kevesebbet tudunk. Polydore Vergilnek, a crowlandi krónikásnak és a Stanley-balladák szerzőjének beszámolóin kívül egyetlen kortárs forrás sem áll rendelkezésünkre a jelentős eseménnyel kapcsolatban, a XV. és XVI. századi szerzők pedig hiába próbálják leírni a csata menetét, nem értettek a földrajhoz és a helyrajzhoz. A modern kori írások William Hutton, helyi történész és topográfus tanulmányával kezdődnek, amelyet The Battle of Bosworth Field between Richard the Third and Henry Earl of Richmond, August 22, 1485 (A bosworthi csata III. Richárd és Henry, Richmond grófja között, 1485. augusztus 22.) címmel adtak ki 1788-ban, azután hogy a szerző bejárta a csatamezőt. „Ebben olvashatunk a csata előzményeiről, mindkét fél haditerveiről, a következményekről, Richárd személyiségéről, bukásáról és arról, hogy milyen bánásmódban részesítették, előtte pedig bevezetésként élete történetéről a királyi hatalom megszerzéséig.” Azóta a bekerítések, lecsapolások, csatornázások és sínek fektetése annyira megváltoztatta a redmoori síkság képét, hogy megbízható és részletes helyrajzi jellemzést nagyon nehezen lehet adni róla. A főként Hutton által lejegyzett helyi legendákból és a Redmooron és a szomszédos dombon talált tárgyakból vonhatunk le további következtetéseket.
A kortársak szerint az ütközetre a redmoori síkságon került sor. A XVI. században kezdték bosworthi csataként emlegetni, a síkságtól északra fekvő kisváros után. A walesi krónikás, Elis Gruffydd későbbi írása a Market Bosworthön, a „the Tuns" néven ismert települések (feltehetően azok a falvak, amelyeknek búzatábláit Henry serege letarolta: Fenny Drayton, Atterton és Dadlington) között helyezi el az összecsapást. Helyrajzi adatokra, „egyértelmű” következtetésekre, feltételezésekre és kitalációkra támaszkodva rengeteg művet írtak a csatáról, de nem célunk itt megismételni ezeket. Nem tudunk biztosat arról, hol ütköztek meg pontosan a felek, előtte hol ütötték fel táboraikat, mikor kezdődött és fejeződött be az összecsapás, vagy milyen stratégiát követtek egyik és másik oldalon. Bármilyen csüggesztő, csak a kortárs beszámolókra támaszkodhatunk.
Augusztus 22-én Richárd táborában korán volt ébresztő, de a nap nem indult jól a király számára. Barátainak arról panaszkodott, hogy rosszul aludt. Abban a babonás korban ezt rossz ómennek tekintették, bár nem feltétlenül kell Polydore Vergil nyomán a rossz lelkiismeret jeleként értelmeznünk Richárd álmatlanságát, vagy elfogadnunk Shakespeare magyarázatát, aki azt mondja, korábbi áldozatainak szelleme kísértette őt. Norfolk hercege sem volt nyugodt, ugyanis szállása bejáratánál ezt a figyelmeztetést függesztették ki: „Norfolki Jack, ne légy merész, mert Dykon eladta magát, és kész!” A király olyan korán kelt fel, hogy a pap még nem állt készen, hogy misét mondjon, és még nem készült el a reggeli sem. Richárd kijelentette, hogy mivel a nap eseményei döntő jelentőségűek lesznek rá, Henryre és Angliára nézve, végig viselni fogja a koronát. Egy későbbi skót krónikás írja le, hogy Richárd elküldött a sátrába a koronájáért, és viszonylag ünnepélyes keretek között, lordok és Dunkeld püspöke jelenlétében a fejére helyezte. A püspök nem sokkal később elhagyta a tábort, és valószínűleg tőle származik az információ a különös epizódról.
Richárd seregét jól szervezettnek mondhatjuk. Legelöl „erős sáncként” íjászok álltak, közvetlenül mögöttük hosszú sorban lovasok, közöttük helyenként gyalogosok. Az íjászok parancsnoka Norfolk hercege volt. Mögöttük Richárd következett válogatott katonákkal, serege színe-javával. A kor társak közül senki nem ír arról, hol álltak fel Richárd hadai, de feltételezhetjük, hogy megmászták a redmoori síkság kiemelkedését, és azon haladtak végig a nyugati végen álló domb, az Ambien Hill felé. Ebben a pozícióban a király kitűnő kilátással rendelkezett észak, nyugat és kelet felé. A sereg ezen a szűk és hosszú terepen egymás után tudta visszaverni az ellenséges támadásokat.
Mindeközben Henry Tudor felkészítette embereit az indulásra, és megkérte a két sereg között állomásozó Lord Stanleyt, hogy ő is tegye ugyanezt. Henryt valószínűleg letaglózta Stanley válasza. Az előző nap tárgyalásai ellenére mostohaapja még mindig nem állt rá arra, hogy egyesítsék erőiket. A követnek azt az üzenetet adta, hogy Henry gondoskodjon a saját embereiről, és ő is így fog tenni; azaz a két sereg továbbra is külön mozgott. Henryt ez nagyon nyugtalanította, miközben reggel csatarendbe állította katonáit. Első sora viszonylag kis létszámú volt, itt Lord Stanleytől várt erősítést. Legelöl az íjászok a jelentős katonai tapasztalattal bíró, bátor John de la Vere, Oxford grófjának parancsnoksága alatt álltak. A jobbszárnyat Sir Gilbert Talbot, a balt John Savage irányította. Henry egy lovassági csapattal és egy kisebb gyalogosalakulattal követte őket. Polydore Vergil becsléseit a két sereg létszámáról hiába közölnénk. A krónikások általában képtelenek voltak nagy számokkal dolgozni, Vergil ráadásul azzal akarta Henry érdemeit nagyobbítani, hogy alábecsülte serege méretét. Ötezerre tette Henry katonáinak számát, és úgy számította, a királynak több mint kétszer ennyi volt. A spanyol kereskedők is úgy tudták, Henry kevesebb emberrel indult csatába, mint Richárd, de augusztus 22-én seregének létszáma meghaladta az ötezret. Augusztus 7-én mintegy 4-4500-an szálltak vele partra Mill Baynél, és még ha voltak is veszteségei a következő két hétben, a Rhys ap Thomastól és a környékről érkező jelentős erősítés, a Shrewsburynál és a határ menti megyékben kapott emberekről nem is beszélve, igen megnövelte a létszámot. Polydore Vergil szerint Sir William Stanley serege 3000 katonát számlált.
Nem tudunk ennél többet a csapatok konkrét felépítéséről sem. Elég annyi, hogy mindkét seregben volt lovasság és gyalogság, és a hagyományos íjak és kardok mellett voltak ágyúik és puskáik. A Bosworth Field ballada szerint Richárd 140 ágyút kötözött össze, és az így keletkezett „kígyó” jelentette a tüzérségi támogatást az első csatasor mögött. Hasonló számban görgettek katapultokat a harcmezőre, és csapatainak puskái is voltak. Ami Henry oldalát illeti, a francia királytól kapott ágyúkat valószínűleg végigvitték Walesen és Közép-Anglia nyugati részén, és mivel tudjuk, hogy Lichfieldnél a katonák puskaropogtatással ünnepeltek, kézi tűzfegyvereik is nyilván voltak.
Amikor a két első csatasor megpillantotta egymást, a fejekre kerültek a sisakok, és elhangzott a felhívás a csatára. Nem gyanítjuk, melyik napszakban történt mindez, vagy hogy Henry melyik irányból érkezett a harcmezőre. A későbbi kártalanítások alapján feltételezhetjük, hogy Henry és parancsnokai a Manseter, Witherley, Fenny Drayton és Atterton falvak beéréshez közeli búzatábláin keresztül vezették embereiket. A crowlandi krónikás szerint mérsékelt tempóban haladtak. A spanyol kereskedők úgy hallották, hogy Henry próbálta győzködni kis létszámú és kissé elcsüggedt seregét, hogy támadják meg a királyt. Richárd táborában biztosan nagyobb volt az önbizalom, mert Henrynek még a Stanleyk miatt is aggódnia kellett. Neki nagyobb szüksége volt arra, hogy az ő oldalán lépjenek be a harcokba, mint Richárdnak, akinek a Stanleyk kiiktatására irányzott kockázatos taktikája eddig bevált.
Henry az Ambien Hill lejtőjének közelében ingoványos vidékre ért. A dombtól délre és nyugatra még ma is láthatók az 1485-ben - a lecsapolások előtt - valószínűleg sokkal kiterjedtebb mocsár maradványai. Henry számára az volt a legelőnyösebb, ha balra kanyarodik, és így jobb kéz felől, a posvány irányából a szárnynak nem kell támadásra számítania. Henry emberei tehát észak-északnyugat felé fordultak, és megkerülték az ingoványt és az Ambien Hill nyugati lejtőjét. Bár e hadmozdulatok pontos idejéről nincs ismeretünk, ha Henry Atherstone túloldaláról jött, akkor nem érkezhetett meg délnél korábban. Ez megmagyarázná Polydore azon megjegyzését, hogy az augusztusi égen járó nap Henry hátát érte.
Amikor Henry megkerülte a mocsarat, Richárd úgy érezte, eljött az idő, és elindította az első támadást. Ugyanakkor azt látván, hogy Lord Stanleynek nem áll szándékában csatlakozni hozzá, kiadta a parancsot, hogy Lord Strange-t fejezzék le. A Stanley-balladák szerint Strange-nek sikerült elküldenie egyik szolgáját támogatóihoz, hogy elmondja nekik, mi vár urukra, és átadjon feleségének egy gyűrűt azzal, az üzenettel, hogy ha Richárd győzelmet arat, fiukkal szökjön külföldre. De Strange-nek nem volt oka aggodalomra. A fejetlenség megmentette az életét. Ahogy az első csatasorok összecsaptak, Sir William Harrington azt mondta Richárdnak, ez nem a legalkalmasabb pillanat a kivégzésre. És valóban, Richárd a küzdelmek hevében elfeledkezett Strange-ről, akit őrei is többé-kevésbé sorsára hagytak.
Először elhangzott néhány kiáltás, aztán kilőttek pár nyílvesszőt, majd az Anbien Hill lábánál vagy lejtőjén fejszékkel, kardokkal és dárdákkal megkezdődött a közelharc. Oxford francia és angol katonái Norfolk embereivel álltak szemben.
A csata taktikai menetét lehetetlen rekonstruálni. Ám a The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) ballada szerint Norfolk csatasora kezdett megtörni Rhys ap Thomas katonáinak nyomása alatt. Vergil szerint ekkor történt, hogy Oxford attól tartva, hogy emberei túlságosan előrenyomulnak, és belekerülnek a csetepaté közepébe, elrendelte, hogy egyik sor se távolodjon el három méternél messzebbre a zászlajától. Amíg a katonák közelebb mentek egymáshoz, ezzel tömörebbé téve a formációt, lelassult a küzdelem. Norfolk emberei ennek láttán nagyon meglepődtek, cselt gyanítottak, ezért ők is megálltak, és kivárták, amíg Oxford harcosai zárt ék alakzatba fejlődve folytatják az előretörést.
Richárd mindezt jól látta. Northumberland a jól felszerelt egységével hátul maradt, és nem avatkozott bele a harcokba - nem feltétlenül árulásról volt szó, egyszerűen a csatamező helyrajzi adottságai nem tették lehetővé számára, hogy közbelépjen. Felderítőin keresztül Richárd értesült arról, hogy a küzdelmeket szintén távolabbról figyelő Henry mellett csak egy kis létszámú csapat van, és a zászló alapján sikerült is beazonosítania őt. Ekkor a király nagyon jelentős és bátor lépésre szánta el magát: Henry Tudor meggyilkolásával akart azonnal véget vetni az ütközetnek. Megsarkantyúzta lovát, kivált az egységéből - ami valószínűleg az északi szárny lehetett, de nem tudjuk biztosan -, megkerülte az egymással szemben álló csatasorokat, és egyenesen ellensége felé tartott. Henry látta, amint Anglia királya gyors vágtában közeledik feléje, de nem hátrált meg. A fegyverekkel jól felszerelt Richárdnak sikerült többeket lemészárolnia a trónkövetelő körül állók közül, megölnie a zászlóvivőt, William Brandont, kiütnie kezéből a vörös sárkányt ábrázoló lobogót, és a földre vinnie az erős John Cheyne-t. A denbigshire-i költő, Tudur Aled szerint az ütközet során Rhys Fawr ap Maredudd vitte Henry zászlaját, így lehetséges, hogy a Brandon kezéből kieső lobogót ő szerezte meg. (Rhys megcsonkított domborműve ma is látható az Ysbyty Ifan-templomban, ahova egy évvel később temették.) Richárd király kirohanása minden bizonnyal félelmetes látványt nyújtott, és akár megdöbbentő hőstett is lehetett volna. Henry tovább tartotta magát, mint azt egy katonai tapasztalattal nem rendelkező fiatalembertől el lehetett várni. Segítséget csak akkor kapott, amikor már a kétségbeesés közelében járt. Ilyen vékony hajszálon múlott aznap a döntés Anglia jövőjéről.
Bárhol állt is, Sir William Stanleynek látnia kellett a király kirohanását, és az utolsó pillanatban Henry segítségére indult 3000 katonájával. Richárd csapatainak nagy részét szétoszlatta, ezzel „ellenségei szorításában derekasan harcolva” magára hagyta a királyt. Bár több helyen megsebesült, Richárd megvetette a neki felajánlott lovat, és nem hallgatott társaira, akik azt tanácsolták neki, meneküljön. Több független forrás hangsúlyozza bátorságát és hősiességét. A spanyolok úgy tudták, kijelentette, hogy „vagy királyhoz méltóan hal meg, vagy győzelmet arat a csatában”. Polydore Vergil is ugyanezt írta: „aznap vagy a harcoknak, vagy az életének lesz vége.” A crowlandi krónikás szerint „vitéz és bátor herceghez illőn” esett el. A The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) ballada szerint koronáját leütötték a fejéről, sisakját és koponyáját összezúzták, testét élettelenre verték. A burgundiai író, Jean Molinet azt állítja, a halálos csapást egy walesi alabárddal mérték rá, de elképzelhető, hogy ezzel csak Henry walesi származása előtt kívánt tisztelegni. A tettre a csatatér mellett folyó egyik kis patak gázlójánál, Sandefordnál került sor. A király mellett feküdtek testőrei is: Sir Richard Ratcliffe, Sir William Conyers, Sir Robert Brackenbury, Sir Richard Charlton; valamint a királyi zászlóvivő, Sir Percival Thriball, aki még akkor is markolta a zászló rúdját, amikor lábait már levágták.
Mindeközben a harcmezőn Oxford emberei megtörték az ellenség sorait (lehetséges, hogy pont ez késztette Richárdot rohamra). Nem tudjuk merre menekültek a katonák, de az üldözők sokukat lemészárolták. Molinet szerint Lord Stanley csapást mért a megfutamodókra; ha így történt, akkor ez volt az első megmozdulása az ütközetben, és ez sem dicséretre méltó. Norfolk grófját John Savage ejtette fogságba, és adta át - írja Molinet - Oxford grófjának, aki kivégeztette. A Yorkból a csatatérre küldött megfigyelő valószínűleg Norfolk megfutamodására utalt, amikor azt jelentette, hogy a király vereségét a hercegnek és több másik emberének a dezertálása okozta.
Mint minden csatában, Bosworthnél is alkalom nyílt a személyes sérelmek rendezésére. Sir James Blount egy John Babington nevű nottinghamshire-i nemest gyilkolt meg, mert összetévesztette unokatestvérével, Sir John Babingtonnal. Sir James azt remélte, így megszerezheti feleségének, Sir John unokahúgának a Babington-birtokokat. Biztosan nagyot csalódott, amikor rájött, hogy nem azt ölte meg, akit akart. Polydore Vergil szerint Richárdnak aznap összesen 1000 embere esett el, de erre nincs bizonyítékunk. Molinet mindkét oldalon 400-ra teszi a sebesültek számát. Sokakat elfogtak, köztük Northumberlandot, Surreyt és William Catesbyt, és ahogy Richárd számított rá: a vezér halála többeket arra késztetett, hogy letegyék a fegyvert, és megadják magukat. Nem sok foglyot végeztek ki, de három kivételről biztosan tudunk. Néhány nappal a csata után, még Henry leicesteri tartózkodása alatt megölték a bracheri Somerset család két, az udvarral kapcsolatban álló tagját és Richárd egyik legbizalmasabb tanácsadóját, William Catesbyt. Catesby hiába könyörgött felesége nagybátyjának, Lord Stanleynek kegyelemért: „Uraim, Lord Stanley, Lord Strange és a ti véretekből valók, imádkozzatok lelkemért, ha már - bár bíztam bennetek - testemet veszni hagyjátok!” Így írt augusztus 25-én elkészített végrendeletében, mielőtt a vérpadra vitték. Mások, például Lincoln grófja, Lord Lovell, Lord Dacre, Humphrey és Thomas Stafford, valamint Richárd titkára, John Kendale, megmenekültek.
Polydore Vergil szerint Henry oldalán csak százan sebesültek meg, de ez nem hiteles információ. Ebbe a százba beletartoztak azok is, akik Henryt védelmezve estek el, mint William Brandon, a zászlóvivő, egy barát a bretagne-i időkből.
A bosworthi csata több mint két órán át tartott. A kortársak emlegették így, a redmoori síkságtól másfél kilométerre északra fekvő falu után, és a mai napig így szokás nevezni. Amikor a harcok véget értek, a magát régóta királynak tekintő Henry hálát adott a győzelemért, és a közeli dombhoz nyargalt, a legenda szerint az Ambien Hilltől délre eső Korona-dombhoz (Crown Hill). Ott parancsot adott, hogy nyújtsanak ápolást a sebesülteknek, és temessék el a halottakat. Bár a redmoori síkság környékén nem bukkantak tömegsírra, 1511-ben VIII. Henrik a dadlingtoni egyházközösség kurátorainak kérésére anyagi támogatást nyújtott a néhány elesett sírjának helyet adó Szent Jakab-kápolnának. Henry Tudor mindenkinek megköszönte a segítséget, a katonák pedig azt kiáltották: „Isten óvja Henrik királyt, Isten óvja Henrik királyt!” Már csak a szimbolikus koronázási szertartás hiányzott ahhoz, hogy VII. Henrik magáénak tudhassa a királyi hatalmat. A hadizsákmány része volt Richárd koronája, amelyet - ahogy azt Polydore Vergil és a Bosworth Field ballada is megerősíti - Lord Stanley helyezett mostohafia fejére. A legenda szerint a koronát egy galagonyabokorban találták meg. Bár a modern kori történészek szkeptikusan állnak a történethez, mindenképpen figyelemre méltó, hogy a korona a galagonyabokorban hamar a Tudor-jelképek egyike lett. Ahogy beesteledett, a győztesek összecsomagoltak, és elindultak Leicester felé, élükön a Richárd koronáját büszkén viselő Henryvel.
III. Richárd holttestét szégyenletes módon meggyalázták. Polydore Vergil beszámolója szerint megfosztották ruháitól, és feldobták egy ló nyergébe. Karjai az egyik oldalon lógtak, lábai a másikon. A crowlandi krónikás még azt is megjegyzi, hogy nyakába kötőféket dobtak, hogy ezzel is megalázzák. A The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) ballada említi, hogy hosszú haját álla alatt kötötték meg. Az így megcsúfolt holttestet a leicesteri ferences kolostorba vitték, ahol két napra deréktól lefelé meztelenül, csak egy kis fekete ronggyal takarva közszemlére tették. Az egyszerű temetést a kolostorban tartották. A kolostor temploma ma már nem áll, és a szerzetesrendek feloszlatásakor, VIII. Henrik uralkodása alatt a sírt kifosztották, a holttestet pedig eltávolították. A koporsót később vályúnak használták, majd egy pincébe vezető lépcső egyik fokának, végül nyoma veszett. A normann hódítás óta Richárd az egyetlen angol király, akinek nincs ismert sírja.
Több szempontból meglepő, hogy a bosworthi csata Richárd vereségével és halálával végződött. A nap királyi pompával kezdődött, és bár a dezertálások aggasztották, Richárd joggal gondolhatta, hogy Henry a Stanleyk viselkedése miatt még nála is nyugtalanabb. Sir William Stanley közbeavatkozása előtt egyáltalán nem látszott biztosnak Henry győzelme. Ha Sir William tovább késlekedik, lehetséges, hogy nem a bátor király, hanem Henry rogyott volna zászlóvivője mellé. Olykor ilyen apróságokon múlik a történelem alakulása.
12. FEJEZET