Ma a Tudor-uralkodók közül az elsőről rendelkezünk a legkevesebb tudással. A VII. Henriket és uralkodását övező homályt talán csak - általa is fontosnak tartott - múltjának és felmenőinek ismerete oszlatja szét. Henrik 28 évesen nyerte meg a bosworthi csatát. Richárd király koronájának megszerzésekor két dolog szólt mellette: döntő győzelme és a gyermektelen III. Richárd halála. De életkora ellenére a normann hódítás óta ő volt az egyik legtapasztalatlanabb angol király. Rendkívüli gyermekkorából és neveltetéséből következően az országról nagyon keveset tudott, az uralkodói életformáról és teendőkről pedig még annál is kevesebbet. Ahogy közvetlenül Bosworth után számos kortársa is elismerte, Henrik nem volt a legalkalmasabb a trón elfoglalására. Valószínűleg egyáltalán nem tanították meg neki, hogyan kell irányítani egy országot. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Henrik gyermekkori barátaira és társaira támaszkodott, és sokat foglalkozott felmenőivel. A bosworthi csata után mindez fontossá vált, néhányan ebből vontak le következtetéseket a király uralkodáshoz való hozzáállását illetően. A megfontolt Henrik - mert kétségkívül az volt - amiből csak tudott, előnyt kovácsolt magának.
AZ ÚJ KIRÁLY
Henrik személyiségét 1485 előtt már több mint két évtized élményei formálták. Ezt a folyamatot nem könnyű leírni, mert a királytól nem maradt ránk titkos gondolatokat és minden történést tartalmazó napló, és barátai közül is csak néhányan jegyezték le benyomásaikat róla. Nem tehetünk többet, mint hogy tetteiből ésszerű következtetéseket vonunk le jellemére vonatkozóan, és megmagyarázzuk, milyen hatással lehettek személyiségére korai élményei. Nincs okunk kételkedni a burgundiai író, Molinet állításában, aki azt mondja, Henrik vonzó, jóképű alakja volt a bretagne-i udvarnak. 1485-ben a spanyol kereskedők hazatérve arról számoltak be, hogy arca és testalkata még mindig „megnyerő”. Éber és csillogó szemű fiatalember volt. Bár Polydore Vergil a következőket már az 50 éves királyról írta, a tulajdonságok némelyike már a fiatal Henrikre is jellemző volt:
Sudár termetű, de jó felépítésű és erős; magasabb az átlagnál. Rendkívül vonzó megjelenésű, arca derűs, főként beszéd közben; szemei kicsik és kékek [...]
Egyébként megnyerő küllemét valószínűleg csak egy bibircsók csúfította el! A The Song of the Lady Bessy (A Lady Bessy dala) ballada leírja, a titkos küldetést teljesítő Humphrey Bereton honnan ismeri majd meg a herceget:
A kapus így szólt: mondom neked
A herceget fel hogy’ ismered,
Onnan tudod, hogy hova ül le,
Két-három lord is lesz körüle,
Fekete bársony köpenyt visel,
Még a térdéig sem ér az el,
A komor és sápadt tekintet
Elárulja a hercegedet;
Szólt a kapus: van bibircsókja,
Áll fölött, hol éri nők csókja,
Vörös a ragya, az arc fehér
Olyan kicsi, tűheggyel felér;
A herceget majd felismered,
Amint szemedet reá veted.
Tapasztalatai nyomot hagytak benne. Fogságban, száműzetésben és szökésben eltöltött fiatalsága kitartásra, elszántságra, ravaszságra és leleményességre tanította, ezért a szerencsétlenségben sem esett kétségbe vagy jött zavarba. Tudott gyorsan és határozottan dönteni, de azt is jól tudta, milyen hasznos körültekintően és részletesen tervezni, mert így elkerülhetők a felesleges kockázatok. Tisztában volt azzal, hogy milyen fontos megfelelő forrásokkal rendelkezni, mert a másoktól való függés veszélyes. Megmutatta, hogy képes a maga oldalára állítani embereket, akik azután hűségesek is maradnak hozzá, és a spanyol kereskedők szerint a bosworthi csata előestéjén ő bátorította nyugtalan katonáit. Mindezt a nélkülözés és a száműzetés nehéz iskolájában tanulta.
E tulajdonságait azok is felfedezték, akik a Bosworth utáni hónapokban ismerkedtek meg vele vagy hallottak róla. Oxford egyeteme 1485-ben hízelgően nyilatkozott róla: azt mondták, jámbor, akárcsak szentté avatott nagybátyja, VI. Henrik, ugyanakkor nagyapjához (pontosabban mostohanagyapjához), V. Henrikhez hasonlóan vitéz katona. A spanyol kereskedők bölcs, megfontolt, bátor embernek tartották. John Fisher, Lady Margaret gyóntatópapja 1509-ben, Henrik ravatalánál a nyelvek mesterének írta le a királyt. A hosszú száműzetésben tanult meg franciául: tökéletesen beszélte, és szerette használni. Fisher azt is mondta róla, hogy a veszélyes helyzetekben nyugodtan, józanul és elszántan viselkedett, valamint utalt bölcsességére, éles eszére és kiváló memóriájára. Polydore Vergil az idősödő királyt méltatja, de a jellemzés az ifjú uralkodóra is illik:
Kiváló szellemű, bölcs és megfontolt. Bátor és elszánt, éles esze még a legnagyobb veszélyben sem hagyja cserben. Ragyogó emlékezőtehetséggel bír. Volt alkalma megszerezni e tulajdonságokat. [...] Udvarias és kedves, figyelmes a vendégeivel, és könnyű hozzá bejutni.
E jellemvonásai meghazudtolták azokat, akik 1485-ben azt feltételezték, hogy tapasztalatlansága üres fejjel párosul. Fiatalkori élményei meggyengítették fizikumát, ezért a látogatóba érkező követek hamarosan arról kezdtek pletykálni, hogy Anglia új királya nagyon sovány, és öregebbnek látszik a koránál.
AZ EGYKORI SZÁMŰZÖTT
Mivel Bretagne-ban és Franciaországban nőtt fel, a széles látókörű Henrik az angolok nagy részétől eltérően nem rendelkezett előítéletekkel más népekkel szemben - legalábbis 1485 után néhány külföldi így vette észre. Például abban az időben a legtöbb önmagára valamit is adó angol gyűlölte a skótokat, de Henrik nem; szeretett franciául beszélni, idegen szolgákat fogadott fel, sőt a breton és a francia udvarban ellesett kormányzati módszereket is alkalmazta. Igaz, hogy az angol királyok már régóta lovagokkal és testőrökkel vették körül magukat, de az íjászokból álló testőrség, amelyet Henrik Bosworth után, az 1485-ös hadjárat veteránjaiból hozott létre, inkább Ferenc herceg és Károly király gárdájához hasonlított, és nem a késő középkori angol királyok udvarában fellelhető alakulatokhoz. Henrik másként állt hozzá a valláshoz és az oktatáshoz, mint Lancaster- és York-elődei.
VI. Henrik szentté avatása, a spanyolországi mórok elleni keresztes hadjárat és bizonyos egyházi rendek megreformálása mind a breton, és a francia udvar kedvelt intézkedéseit tükröző lépések voltak. Még végső nyughelyének első terve is határozottan emlékeztetett VIII. Károly St. Denis-i sírjára. „Henrik francia-breton neveltetéséből fakadóan arra törekedett, hogy királyként megújítsa az uralkodó tekintélyét az egyházban” (Anthony Goodman). Ez a bosworthi győzelemnél is látszott.
Enyhe frankomániája 1485 után dilemma elé állította Henriket: milyen viszonyt alakítson ki a francia királysággal és a bretagne-i hercegséggel? Egyrészt a francia udvar biztosította számára 1485 augusztusában az Anglia megtámadásához szükséges pénzügyi forrásokat, hajókat és katonákat, amiért természetesen rendkívül hálás volt Beaujeu-i Annának és VIII. Károly régensi tanácsának. Másrészt a bretagne-i II. Ferenc védelmezte őt azokban az időkben, amikor nem sok barátja volt. Henrik szerette az idős herceget és hercegségét, mert - ahogy Polydore Vergil írja - apátlan száműzöttként „apai gondoskodást” kapott tőle az udvarban. Amíg a Franciaország és Bretagne közötti feszültség nem vezet háborúhoz, addig Henrik remélhette, hogy mindkettőjükkel szilárd és barátságos viszonyt alakíthat ki. Uralkodása kezdetén a körülmények lehetővé tették, hogy egykori pártfogóival megállapodásra jusson a békét illetően, de ez az egyetértés nem bizonyult tartósnak.
Beaujeu-i Anna és a régensi tanács figyelmét ekkor éppen Orléans hercege és más pártütő nemesek törekvései kötötték le, de sejteni lehetett, hogy amint VIII. Károly átveszi az irányítást, hatékonyabb külpolitikát akar majd folytatni, és talán ősi ellensége, Anglia ellen is kieszel valamit. A világ Bretagne-ban is kibillent egyensúlyából. Az öreg Ferenc herceg betegeskedett, és a hercegségnek rossz kilátásai voltak az ő halála esetén. Fia nem volt, csak két lánya, és ha közülük az idősebb, az 1485-ben kilencedik évét betöltő Anne fejére kerül a korona, az mindenképpen politikai instabilitást okoz, és arra bátorítja a franciákat, hogy folytassák a harcot Bretagne meghódításáért.
Bárhogy érzett is legbelül, politikájában Henriknek figyelembe kellett vennie Anglia érdekeit, alattvalói elvárásait és azt a tényt, hogy királyként a hagyományok tiszteletével alapozhatja meg hatalmát. Franciaország ősi ellenségnek számított, és VII. Henrik nem engedhetett meg magának túlságosan erőtlen fellépést a Normandiát 1450-ben, és ami még rosszabb, Gascogne-t 1453-ban megszerző királysággal szemben. Egyszerűen nem tehette meg, hogy behódol a farkasnak. Különösen akkor, ha a francia uralkodó bevonul Bretagne-ba. Az angolok régóta támogatták Bretagne függetlenségét, és tudni lehetett, hogy II. Ferenc halálakor Bretagne az ő segítségükre szorul majd. Henrik hosszú távon nem alapozhatta külpolitikáját személyes érzelmeire, de ekkor még, a kezdeti időkben úgy alakíthatta viszonyát mind Franciaországgal, mind Bretagne-nyal, ahogy azt hálás szíve diktálta. Jól tudta, hogy uralkodása elején barátokra, és nem ellenségekre van szüksége, valamint hogy nincsenek meg a kellő forrásai egy költséges és kockázatos tengerentúli vállalkozáshoz.
Ráadásul a Bosworthnél segítséget nyújtó franciák közül sokan Angliában maradtak. Kortársai megjegyezték, mennyire szerette magát külföldiekkel, gyaníthatóan francia ajkúakkal körbevenni. Philibert de Chandée, aki 1485-ben a francia katonák parancsnoka volt, 1486-ban a Bath grófja címet kapta jutalmul. 1487 nyarán még mindig Angliában élt, Franciaország követeként tartózkodott az udvarban. Két évig tehát Henrik össze tudta kötni a kellemest a hasznossal, és meg tudta őrizni barátságos viszonyát Franciaországgal és Bretagne-nyal. 1485 októberében aláírt Bretagne-nyal egy kereskedelmi szerződést. 1487 utolsó hónapjaiban azonban Ferenc várható halála miatt a franciák felkészültek Bretagne megtámadására, részben az oda menekült francia főnemesek elpusztításának céljával. 1488 elején világossá vált, hogy a tartós béke elérhetetlen, és ezzel Henrik nehéz politikai és személyes döntések elé kényszerült.
Ameddig csak tudott, Henrik ragaszkodott az eredeti irányhoz. Amikor Ausztria és Burgundia hercege, Maximilian és a spanyol Ferdinánd király ígéretet tett Ferenc hercegnek, hogy a végsőkig mellette állnak, Henrik nem csatlakozott hozzájuk, és helytelenítette Sir Edward Wydeville bretagne-i magánútját. 1488 májusában inkább Franciaország és Bretagne közötti közvetítőnek ajánlkozott. Christopher Urswickot, megbízható emberét - aki 1485 előtt járt már Henrik ügyeit intézve Bretagne-ban - elküldte Ferenchez, hogy rábeszélje a franciákkal való megegyezésre. A küldetés kudarcot vallott, de Henrik még ekkor sem folyamodott a hagyományos angol külpolitikához: inkább 1488 júliusáig meghosszabbította az angol-francia tűzszünetet, és biztosította a francia nagykövetet afelől, hogy Wydeville útjához nem adott engedélyt. Bretagne 1488-ban bekövetkező politikai és katonai összeomlása pozíciója átgondolására késztette Henriket, bármilyen nehezére esett is ezt megtenni. Bár kaptak segítséget, a bretonok 1488. július 28-án a saint-aubin-du-cormier-i csatában döntő vereséget szenvedtek, Sir Edward Wydeville is életét vesztette. II. Ferenc egy hónappal később kénytelen-kelletlen kapitulált, majd szeptember közepén meghalt.
Henrik trónra kerülése óta halogatta a döntést, amelyet most meg kellett hoznia: beavatkozzon serégével a harcokba Bretagne oldalán, vagy engedje, hogy a franciák uralják a teljes atlanti tengerpartot? Ferenc herceg lányai - az idősebb, Anne még csak 12 éves volt ekkor - a kapitulációkor a franciák keze közé kerültek, és úgy tűnt, Bretagne meghódítása sincs messze. Ha ez bekövetkezik, az Henrik számára azt jelentette volna, hogy elárulta egy hű szövetségesét, engedte, hogy az Angliával szemközti bretagne-i partok francia ellenőrzés alá kerüljenek, és elveszítette régi barátait. Mégis nagy reményeket fűzött ahhoz (Maximiliannal és Ferdinánddal együtt), hogy diplomáciai úton rendezhető az ügy; ugyanakkor úgy érezte, kötelessége 6000 embert a kétségbeesett bretonok segítségére küldenie. Az angol sereg a Bosworthnél is Henrik mellett álló Sir Robert Willoughby parancsnoksága alatt indult Bretagne-ba 1489-ben. De már túl késő volt. 1491 decemberében VIII. Károly feleségül vette Anne hercegnőt, és Franciaország beolvasztotta a területén létező utolsó független hercegséget is. Ekkor kezdett VIII. Károly érdeklődést mutatni Perkin Warbeck York-párti angol trónkövetelő törekvései iránt. Henrik elkésett néhány hónappal korábban tett bejelentésével, hogy III. Edward nyomdokaiba lépve igényt tart a francia koronára. Ezzel már nem tudta megakadályozni a francia-breton házasságot és azt, hogy a trónkövetelő támogatást kapjon a franciáktól. 1492 őszén hatalmas, 12 700 fős angol hadsereg indult Francia-országba, ami Henrik politikájának kudarcát jelentette és azt, hogy az egykori védelmezőivel való barátságos viszony megtartásának reménye szertefoszlott. Csak annyit tehetett, hogy IV. Edward példáját követve katonái visszavonulását számára előnyös feltételekhez köti. Az 1492-es etaples-i szerződésben rögzített járadék aligha kárpótolta a csalódásért, valamint a politikai és diplomáciai vereségért.
VII. Henrik soha nem felejtette el, milyen jól bántak vele Bretagne-ban. Különösen Vannes említése juttatott eszébe kellemes emlékeket. Az angol trónon eltöltött másfél évtized után még mindig fel tudta idézni a városban leélt éveket és a székesegyházban elmondott imákat. 1502 januárjában küldött a katedrális káptalanának egy hátul aranylevelekkel, Anglia királyi címerével és a Regis Henrid Septimi legendájával, elöl pedig kereszttel díszített bíborvörös bársony miseruhát. Két aranyszegélyű, szintén aranylevelekkel borított bíborvörös bársony oltárterítőt is adományozott neki, St. Vincent Ferrer oltárára, akinek a szentélyét a XV. század első felében emelték. Egy bretagne-i nemes, Caymerch lordja, Henrik követe vitte az ajándékokat Vannes-ba. Amikor a Westminster-apátságban elkészült Henrik saját tervezésű síremléke, az azt díszítő egyik aranyozott réz emlékérem Hitvalló Edwardnak és Szt. Vincentnek volt fenntartva, lévén az egyik az angol uralkodók tiszteletre méltó elődje, a másik a Henriknek egykor menedéket adó város védőszentje.
Henrik mélységes hálát érzett a neki 1485-ben támogatást nyújtó franciák és bretonok iránt - és joggal. A trónra kerülését követő hónapokban sokukat megjutalmazta, bár legtöbbjük, ahogy az egy zsoldoshadseregtől várható, nem maradt hosszú ideig az országban. A király rendkívül bőkezű volt a francia parancsnokkal, Philibert de Chandée-val, aki - ahogy láttuk - Franciaországba való visszatéréséig 40 fontos évi jövedelmet kapott, és mellé rejtélyes okokból a Bath grófja címet. VII. Henrik még soha nem járt azelőtt ebben az ókori római városban, bár lehetséges, hogy Philibert már hallott híres fürdőiről. Korábban még senki nem viselte ezt a titulust, így nem megüresedése miatt kellett kiadni. Akárhogy is történt, Philibert nem hallatta hangját az angol politikai életben, 1487-ben pedig végleg elhagyta az országot.
A francia flotta parancsnokának segítsége is döntő fontosságúnak bizonyult az 1485-ös bosworthi hadjáratban, de ő nem maradt Angliában, így nem részesült akkora jutalomban, mint Chandée. Amint kirakta utasait és rakományát Mill Bay-nél, Coulon admirális újra vitorlát bontott, és néhány hétig dél felé, a portugál vizek irányába hajózott. Ott kalózkodásba fogott, embereivel a flandriai piacokra spanyol portékát szállító velencei gályákat foglaltak el. Egy angol kikötőben horgonyoztak le, hogy megosztozzanak a zsákmányon, talán azért, mert Henrik birodalmában barátságosabb fogadtatásra számíthattak, mint bárhol máshol.
A bosworthi skót csapatok vezetője, Alexander Bruce 1485-ben komornyikként szegődött Henrik szolgálatába. VIII. Károly skót őrségének parancsnoka, Bemard Stuart, Aubigny lordja valószínűleg Franciaországban maradt, de amikor évekkel később mégis ellátogatott Angliába, Henrik személyesen is kifejezhette iránta érzett háláját. 1508-ban Stuart zarándoklatra indult ősei hazájába, Skóciába. Anglián keresztül vezetett az útja, és amikor áthaladt Londonon, Henrik szívélyes királyi fogadtatásban részesítette. Vendégül látta Greenwichben, és amikor Stuart megérkezett a királyi birtokra csónakjával, Henrik (micsoda előzékenység!) a kikötő-hídról üdvözölte.
Az Angliában letelepedett alacsonyabb rangú külföldi katonákról keveset tudunk, de egyikőjük elnyerte a király kegyeit, és egy érdekes monda szereplője lett. Roland de Veleville 1485-ben Henrik oldalán harcolt, és 1488-ban szerény elismerésben részesült ezért. Miután 1497-ben segített feloszlatni a Blackheathnél összegyűlt lázadó tömeget, lovaggá ütötték, és az udvarban kapott állást. Később, nem sokkal a király halála előtt Henrik az Anglesey szigetén fekvő Beaumaris-vár kapitányává nevezte ki. 1512-ben VIII. Henrik az angolokat megillető jogokkal ruházta fel - tulajdonképpen állampolgárságot adott neki. De Veleville walesi feleségére hagyta beaumaris-i birtokát. 1535-ben megírt végrendeletében azt kérte, a Llanfaes-kolostorban, a legelső Tudorok temetkezési helyén helyezzék örök nyugalomra. VII. Henrik és fia olyan nagyra tartották, hogy még a penmynyddi Tudor-birtokok egy részét is neki adományozták. Emiatt kelt lábra a szóbeszéd, hogy de Veleville nem más, mint VII. Henrik Bretagne-ban született törvénytelen gyermeke. Unokája, a sok házasságot kötött és I. Erzsébet uralkodása idején a walesi költők érdeklődésének középpontjába került Katherine of Berain hírneve is hozzájárult a legenda kialakulásához, amely azonban nem az igazságon alapul.
Több kortársa feljegyzéseiből kitűnik, milyen bőkezű adományokat juttatott Henrik az őt körülvevő külföldieknek a trónra kerülése utáni hónapokban. Nem az a legmeglepőbb, hogy ezek az emberek régi barátai vagy hű támogatói voltak (ami természetesen helytálló), hanem hogy gyakran egyáltalán nem játszottak jelentős szerepet a politikai és társasági életben. Ebből látszik, hogy a király jól tudta, hogy - attól függetlenül, kik ők, és milyen befolyással bírnak - adósuk azért a támogatásért, amelyet a száműzetés alatt és 1485-ben tőlük kapott.
Köztük volt több lovag és nemes, akiket az 1483 októberében kitört lázadások után jogfosztásra ítéltek. Mások, mint William Collingbourne, Sir James Blount, John Fortescue és John Riseley, 1484-ben felségsértés miatt kapták III. Richárdtól ugyanezt a büntetést. VII. Henrik uralkodásának első parlamentje, amely 1485 novemberében ült össze, ezeket az ítéleteket visszavonta. Mellettük számítottak a király hálájára a Henriket és anyját még Angliában vagy Walesben szolgálók is, köztük Philip ab Hywel és felesége, Jane, aki 1461 előtt dajkálta a kis Henry Tudort. Mások a király apjának, Edmund Tudornak a szolgálatában álltak. Henrik megjutalmazta nagybátyja, VI. Henrik hű embereit is. Két évtizednyi kegyvesztettség, bizonytalanság, szegénység után mindannyian megszilárdíthatták megrendült anyagi helyzetüket.
Henrik támogatói között voltak az 1483-as összeesküvések résztvevői is. Dr. Lewis Caerleon nagy jutalomban részesült orvosi és egyéb szolgálataiért, és ez utóbbi alatt a Margaret Beaufort és Elizabeth Wydeville királyné közötti titkos küldetéseket is érthetjük. 1486 februárjától évi 40 márka járadékot kapott, majd novembertől ezt kétszeresére emelték. 1488-ban idős éveire övé lett a Windsor „szegény lovagja” cím, amely feljogosította, hogy a vár külső erődítményeiben lakjon. Legalább 1495-ig élt, de egy Master Lewis nevű udvari orvosról még 1510-ből is maradtak ránk feljegyzések. Hugh Conway, Margaret Beaufort egyik bretagne-i követe a király bizalmát élvezte egész uralkodása alatt. Henrik a bosworthi győzelem után kevesebb mint egy hónappal megbízta hatalmas ruhatára rendben tartásával. Conway rövid idő alatt Írország és Calais kincstárnokává küzdötte fel magát, majd végül lovagi címet is szerzett. Ügyesen alakította sorsát.
A király mostohaapja is az 1483-85-ös összeesküvések egyik központi alakja volt. Bár a bosworthi ütközet előtti napokban Lord Stanley nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, világosan látszik, hogy teljes mértékben támogatta Henrik hazatérését Angliába. A király pontosan tudta, mivel tartozik Stanleynek. Egyrészt 1485-ben a Derby grófja címet adományozta neki, másrészt nyilvánosan beismerte, hogy a végső győzelem előtt „szeretett apja” fáradhatatlanul, erőt nem kímélve küzdött az ő érdekében. Még ha nem ismerték is jól egymást (és Stanley később bevallotta, hogy csak Bosworth után fűzték szorosabbra kapcsolatukat), Henrik egyértelműen kimutatta mostohaapja iránt érzett szeretetét. A Stanley család más tagjainak is jó sora volt. Az 1485. augusztus 22-én a harcok hevében a kivégzés elől megszökött Lord Strange királyi tanácsos lett, Sir William Stanley pedig udvari kamarás. Henrik azt is felismerte, milyen fontos szerepet játszott Sir James Blount annak megszervezésében, hogy Oxford grófja megszökhessen a hammes-i várból, támogatva ezzel a száműzöttek ügyét, miközben III. Richárd minden tőle telhetőt megtett, hogy aláássa a lázadók egységét.
Henrik azokról sem feledkezett meg, akik jelentős személyes kockázatot vállalva kitartottak mellette Angliában. Ilyen volt Piers Courteys, aki bár IV. Edward és III. Richárd uralkodása alatt is a királyi ruhatárat tartotta rendben, végül Henrik oldalára állt, és a bosworthi csata előtt egy évre a Westminster-apátságban húzta meg magát, halálfélelemben töltve napjait. Henrik nem maradt hálátlan. Mások -köztük Denis Beton - szívességeket tettek Henriknek. A harfleuri kereskedő például segített felszerelni 1485 júliusában a Szajna torkolatából induló hajókat.
Henrik nagylelkűen fejezte ki köszönetét azoknak is, akik társai voltak a száműzetésben. Szánakozva gondolt a szenvedést kiállókra, és büszkén emlékezett azokra, akik az ő oldalán harcoltak - saját szavaival - „győztes útján”, „győztes menetelésén”, „győztes csatájában”, „győztes harcmezején”, „királyi győzelmében” és „győztes háborújában” Roger Machado, aki leicesteri hírnök volt III. Richárd uralkodásának első éveiben és valószínűleg IV. Edward alatt is, csatlakozott Dorset őrgrófjához a szárazföldön, ezért Henrik richmondi hírnökké nevezte ki. Bosworth után címerkirály lett belőle, az első richmondi címerkirály Anglia történetében - Henrik ezzel is tisztelgett családjának múltja előtt.
Trónra kerülésekor VII. Henriknek egész sor szokatlan személyes kötelezettséget kellett teljesítenie. Emlékei visszanyúltak a Lancasterek idejére, és a La Manche csatornán túl elértek a neki menedéket nyújtó helyekig. Megjutalmazta azokat, akik rászolgáltak az elismerésre, és bár később szűkmarkúságáról híresült el, azokkal, akik ezt 1485-ben kiérdemelték, bőkezűen bánt. A legtöbb pártfogolja jelentéktelen figura volt, és Henrik nem kockáztatta, hogy az adományok következtében elessen bizonyos pénzügyi forrásoktól, vagy korlátozódjon hatóköre. Tudta, mi a kötelessége, de arról sem feledkezett meg, hogy az adott helyzetben helyes és bölcs döntéseket kell hoznia.
AZ ÚJ KORMÁNYZAT
Az ország kormányzására és az udvar irányítására alkalmas minisztereket és hivatalnokokat Henrik főként olyan emberek közül válogatta, akiket jól ismert - ez pedig azokat jelentette, akik társai voltak a száműzetésben. Ugyanakkor mindenképpen be kellett vonnia olyanokat is, akik otthonosan mozogtak az angol közügyekben. Uralkodása első heteiben a két legmagasabb állami hivatalba olyan idősödő egyházi személyeket ültetett, akik szolgálták IV. Edwardot, de kiábrándultak III. Richárdból. A 62 éves yorki érsek, Thomas Rotheram kevesebb mint egy hónappal a bosworthi csata után újra megkapta az Anglia kancellárja címet. A még élő miniszterek közül ő rendelkezett a legnagyobb tudással és a legtöbb információval, hiszen 1474-től addig, amíg Richárd le nem váltotta, ő töltötte be a kancellári hivatalt. Az is mellette szólt, hogy kapcsolatban állt a Wydeville-ekkel, elsősorban Elizabeth Wydeville királynéval. Valójában azonban Rotheram kinevezése szükségmegoldás volt csupán, az új hatalom így akart átvészelni egy különösen nehéz időszakot. Ezért történt, hogy egy hónap múlva áthelyezték, és ideiglenesen az állami kincstárnok feladatait látta el. Helyére John Alcock, Worcester püspöke, IV. Edward legidősebb fiának nevelője, Rotheram közeli munkatársa került.
Amint felmérte az ország és a kormányszervek helyzetét, Henrik John Mortont, Ely püspökét tette meg legfőbb tanácsadójának. Morton 1486 márciusától 1500-ban bekövetkezett haláláig a kancellári hivatalt töltötte be, ezalatt canterburyi érsek és bíboros is lett belőle. A ravasz, tapasztalt, leleményes Mortonnak kiemelkedő érdemei voltak III. Richárd hatalmának megdöntésében, Henrik bízott benne és hallgatott rá. Az állami kincstárnok pozíciójában John, Lord Dynham képviselte az állandóságot: 1486 februárjától 1501-ig, haláláig állt ebben a tisztségben. A felületes megfigyelő számára Dynham kinevezése visszásnak tűnhet, hiszen 1461 előtt még szilárdan kitartott a yorki oldal mellett, és nem rendelkezett kivételesen jó szervezői képességekkel sem. Richárd uralkodása alatt azonban ő volt Calais kapitánya, és lehetséges, hogy 1484-ben segített Oxford grófjának megszökni a hammes-i várból. Henrik nagy bizalommal volt iránta, és a térdszalagrend lovagjává ütötte.
A többi magas hivatalba Henrik barátai kerültek, köztük a Richárd királysága idején száműzetésbe kényszerült rátermett egyházi személyek, mint Richard Fox, Robert Morton (az új kancellár unokaöccse), Peter Courtenay püspök és Oliver King. Ők egytől egyig fontos szerepet kaptak az új hatalom kiépítésében. Courtenay püspök a bosworthi győzelem után két héttel megkapta a lordpecsétőr címet, és nyilvánvalóan rá hárult a feladat, hogy az első, bizonytalan napokban gondoskodjon az ügyek zavartalan intézéséről. Fox Angliában is ugyanazt a hivatalt töltötte be, mint korábban Franciaországban: Henrik titkára volt. 1487-ben Oliver King vette át a feladatait.
A királyi udvarban természetesen újraosztották a szerepeket, hiszen minden uralkodó a saját embereivel akarja körbevenni magát. Sir William Stanley lett a kamarás, és a legmagasabb pozíciókba a száműzetésben Henrik mellett állók kerültek: Sir Robert Willoughby, Sir Richard Edgecombe és Sir Thomas Lovell. Egyedül az új gazdasági intéző tűnt meglepő választásnak: John, Lord Fitzwalter, az új állami kincstárnok, Lord Dynham mostohafia. Lehetséges, hogy calais-i földbirtokosként - akárcsak Dynham - a háttérben ő is közreműködött Oxford grófja 1484-es szökésének megszervezésében. Fitzwalter is rendelkezett földekkel East Angliában, és később kapcsolatba került Oxforddal, de a grófnál bosszúállóbb természetűnek bizonyult.
A Tanácsba rajtuk kívül mások is bekerültek, a király bizalmasai, akiknek hűségéről Henrik 1483-85 között meggyőződhetett: Reginald Bray, Giles Daubeney, Richard Guildford és John Riseley. Henrik anyja, nagybátyja, Jasper, mostohaapja, Lord Stanley és Oxford grófja mellett 1485 után kortársaik őket tartották a királyság legbefolyásosabb embereinek. Oxfordról sokat elárul, hogy hírneves (ha nem is mindig látványosan sikeres) katona lévén ő felelt az egész birodalom biztonságáért: az angol kamarás, a londoni Tower várkapitánya és az angol tengernagy címeket tudhatta magáénak.
13. FEJEZET