Család és származás
Kevés király támaszkodhatott trónra kerülésekor annyira kevés rokonára, mint VII. Henrik. Apja meghalt, testvérei nem voltak. Edmund Tudornak volt két bátyja, de egyikük szerzetesnek állt, a másik, Jasper pedig 1485 augusztusáig nem házasodott meg. Henrik anyja szintén egykeként nőtt fel. Királyként hátrányt jelentett számára a népes család hiánya, mert így nem talált bizalmasokat az angol uralkodó osztályban. Ugyanakkor így kisebb valószínűséggel akadt riválisa. Ezen okból vágyhatott volna II. Richárd és IV. Edward is kevesebb rokonra.
Úgy tűnik, Henrik inkább az előnyös, mintsem a rossz oldalát nézte elszigetelt helyzetének. Nem akarta távolabbi rokonait is a királyi család tagjaként kezelni, és nem engedte, hogy anyja hozzátartozói jelentős hatalomhoz jussanak Angliában. Margaret féltestvére, Dorset őrgrófja a VIII. Károly adta kölcsön visszafizetésének biztosítékaként Franciaországban maradt, de hazatérése után sem tudott befolyást szerezni az udvarban. Mindamellett Henrik is osztott főnemesi címeket. Nagybátyja, Jasper Tudor Bedford hercege lett - ő volt az egyetlen, aki a király gyermekein kívül hercegi rangot nyert Henriktől -, és visszakapta pembroke-i grófságát. Az óvatos Henrik vélhetően azért volt hajlandó hercegi rangba emelni egyetlen nagybátyját, mert 1485-ben kötött házasságakor (Buckingham özvegyét vette el!) Jasper már 55 esztendős volt, és ahogy arra számítani lehetett, már nem alapított családot. Henrik mostohaapja, Lord Stanley szintén az ötvenes éveiben járt, és a Derby grófja címet kapta - neki és feleségének nem születtek gyermekeik, ráadásul Margaret Beaufort valószínűleg önmegtartóztató életet élt. Mostohanagybátyját, anyja féltestvérét, a nőtlen John Wellest Henrik 1486-ban vicomte-tá tette. Rajtuk kívül csak Edward Courtenay, Henrik egyik 1483-85 közötti társa kapott főnemesi rangot a király uralkodásának első éveiben. Azzal, hogy övé lett a devoni grófság, a terület gyakorlatilag visszaszáll arra a családra, amely korábban hosszú időn át birtokolta. Az egyetlen bárói címet Henrik 1486 márciusában Giles Daubeneynek juttatta, aki barátja volt a csatorna másik oldalán, és támasza maradt 1485 után is.
Az 1485. október 30-án tartott koronázási ceremónián megmutatkozott, milyen szűk családi és támogatói körrel rendelkezik Henrik. A koronázási szertartások alatt hagyományosan Durham, valamint Bath és Wells püspöke kísérte a királyt. 1485-ben azonban őket kizárták, mert egykor III. Richárd hívei voltak. Helyüket Courtenay exeteri püspök és Morton elyi püspök, Henrik győztes vállalkozásának kulcsfigurái vették át. A koronázás alatt Jasper Tudor tartotta a koronát, Stanley fogta az államhatalmat jelképező pallost, és Oxford grófja vitte a király uszályát. Canterbury 75 éves érseke, az Elizabeth Wydeville királynét és gyermekeit Richárd uralkodása alatt támogató Thomas Bourgchier magas kora ellenére személyesen kente fel VII. Henriket, és tette fejére a koronát. Az ünnepség után Courtenay püspök előtt az éljenző nép is elfogadta Henriket királyának. Ezután London püspöke, a hetvenes éveiben járó, a politikai csatározásokból bölcsen kimaradó Thomas Kemp celebrált szentmisét.
A koronázási szertartás előestéjén Henrik hat embert ütött a Bath-rend lovagjává. Nem rokonait avatta tagokká, de ismét kitűnt, milyen mély nyomot hagytak benne 1483-85-ös tapasztalatai. Az új lovagok sorában a nyolcesztendős Edward Stafford, Buckingham hercege volt az első, és Lord Fitzwalteren, az udvari gazdasági intéző pozíciójának várományosán kívül mindannyian a Stafford családdal szoros kapcsolatban álló személyek közül kerültek ki - ilyen volt például Reginald Bray. Lehetséges, hogy Henrik a lovaggá ütésekkel akart tisztelegni a Richárd király elleni első, 1483-as lázadást vezető herceg emléke előtt. Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy így kívánta megelőzni, hogy a Staffordok a Plantagenet származású Edward herceget támogassák, ha netalán jogot formálna a trónra.
Henrik a birodalom tartományaiban rokonaira és barátaira támaszkodva szilárdította meg hatalmát: Walesben nagybátyja, Jasper ellenőrzése alatt állt Pembroke, Glamorgan és Buckingham özvegyével kötött házassága után a Stafford-birtokok is; északnyugaton Stanleyre, Essexben és East Angliában Oxfordra számíthatott. Az Anglia legészakibb területeit uraló, Bosworthnál nagy meglepetést okozó Northumberland volt az egyetlen gyenge láncszem.
Henriket nem zavarta, hogy kevés élő rokona van, ugyanakkor sokat foglalkozott elhunyt felmenőivel. A VII. Henriket követő generációhoz tartozó walesi krónikás, Elis Gruffydd szerint 1485-ben sokan úgy gondolták, hogy a Bosworthnél aratott győzelem nem jelentette azt, hogy Henrik alkalmas lenne az uralkodásra. Egyrészt alacsony rangját, másrészt tapasztalatlanságát és szerény észbeli képességeit sorakoztatták fel érvként állításuk mögött. Henrik trónra kerülésének pillanatától azon fáradozott, hogy az első vád alól tisztázza magát, és tetteivel bizonyította, hogy gyakorlatlansága ellenére értelmesebb, mint azt hitték róla.
Lehetséges, hogy egyesek hittek a Henrik származását becsmérlő York-párti propagandának és a felmenőit ért rágalmaknak, amelyek még Bosworth után is közszájon forogtak. Még Lambert Simnel és Perkin Warbeck lázadásának leverése - 1487-ben, illetve az 1490-es években - sem hallgattatta el a sértegetőket. Még Henrik uralkodásának utolsó éveiben is készítettek családfákat a York-ház jelentéktelen alakjainak állítólagos származásáról. Azt hajtogatták, hogy a Lancaster-ház 1399-ben jogtalanul és a hagyományok felrúgásával szerezte meg a koronát; hogy Owen Tudor apja közönséges kocsmáros, anyja pedig alacsony származású lány volt; hogy fiuk házasságtörést követett el Katalin királynéval; hogy VII. Henrik, apjával és nagybátyjával egyetemben törvénytelen gyermek volt. Akadt, aki azt állította, hogy a York-ház Henrik miatt kis híján kihalt, mert bebörtönözte, majd felakasztatta V. Edward öccsét, York hercegét. Henrik külföldi ellenségei, Burgundia özvegy hercegnéje, Yorki Margaret és veje, Maximilian osztrák és burgundiai herceg, Richárd király korábbi szövetségese, bátorították e kitalációk terjesztőit. Az új királyt rosszul érintették a vádak, hiszen valóban szokatlan családfáját tényleg elcsúfította legalább egy kétes szerelmi kapcsolat.
Henrik elhatározta, hogy megcáfolja az igaztalan rágalmakat, és inkább a megtámadhatatlan részletekre helyezi a hangsúlyt. Kiemelte anyja, Margaret Beaufort családjának királyi kapcsolatait, apja walesi felmenőinek ősi brit származását és azt a tényt, hogy nagyanyja, Valois Katalin ereiben francia uralkodói vér csörgedezett. Az általa használt jelképek és a rendelésére készített családfák arról tanúskodnak, hogy nagy érdeklődést mutatott származása iránt, és minden alkalmat megragadott, hogy királyi és nagy múltú felmenőit magasztalja.
A vörös rózsa a bosworthi csata után vált népszerűvé mint a Lancaster-ház szimbóluma, ami érthető, hiszen remekül szembe lehetett állítani a York-ház fehér rózsájával. Dekorációként sokszor használták a vörös rózsát, de a Tudor-propaganda legismertebb eleme mégis a fehér és vörös szirmokból álló Tudor-rózsa, amely azt az üzenetet közvetítette, hogy Henrik a háborúzó Lancaster- és York-ház békítőjeként lép fel.
Henrik azért állíthatta, hogy ő a Lancasterek örököse, mert anyjának családja, a Beaufort-ág közvetlenül John of Gaunttól, Lancaster hercegétől, az első Lancaster-házi angol király apjától származott. E kapcsolat megerősítésére Henrik uralkodásának első parlamentje 1485-ben megújított egy 1397-es rendeletet, amely a Beaufort családot hivatalosan is megszabadította a törvénytelen származás bélyegétől. Azt az 1407-es törvényt, amely magában foglalta, hogy a Beaufort-ok soha nem kerülhetnek az angol trónra, nem léptették újra életbe. Henrik így próbálta bizonyítani, hogy joga van a koronához. Margaret Beaufort a legidősebb élő Beaufort-örökösként magának követelhette volna a hatalmat, de a viharos XII. század óta Anglia trónján nem ült nő, és a Matilda királynő uralkodása alatt dúló polgárháború borzalmait senki - még Lady Margaret Beaufort - sem kívánta megismételni a XV. században. A York-pártiak is úgy vélték, a trónhoz való jog női ágon is öröklődhet, így Henriknek nagy előnye származott abból, hogy anyja, Margaret felmenői között tudhatta John of Gauntot, III. Edward harmadik életben maradt fiát.
A Beaufort-ok emblémáját, a csapórácsot, amely talán a champagne-i Beaufort-várat szimbolizálta, ahol John of Gaunt szeretője világra hozta Margaret nagyapját, Henrik Tudor-jelképpé tette. A Westminster-apátságban csapórácsokból álló sordísszel ékesítették VII. Henrik kápolnáját, és sok más helyen is előfordul mint a Tudor-dinasztia szimbóluma. Amikor Rotheram érsek 1489-ben új kápolnát építtetett a York Minsterben, nem feledkezett meg arról, milyen fontosak Henriknek Beaufort-felmenői, és ahol eredetileg a király, a királyné, Arthur herceg és maga az érsek lelki üdvéért imádkoztak volna, Rotheram kiegészítette a listát a király anyja, valamint annak szülei, John Beaufort, Somerset hercege és Margaret Beauchamp nevével.
Margaret Beaufort-t rendkívüli tiszteletben tartották fia udvarában, és nem csak azért, mert Henrik nagyon szerette őt, és ragaszkodott hozzá. Születésnapja május 31-éré esett, és haláláig minden évben ünnepséget rendeztek számára a Westminster-apátságban. Az udvarban úgy ismerték, mint „legnemesebb Margaret hercegnő, Richmond grófnője, legnagyobb urunk, a király édesanyja”. Birtokait - amelyeket Richárd elkobozott tőle, és Lord Stanleynek adományozott - visszakapta, és a bosworthi csata előtt nyújtott segítségéért cserébe Henrik az ő gondjaira bízta az elhunyt Buckingham hercegének fiait, földjeikből származó évi 1000 fontos jövedelmükkel együtt. Margaret egy 1501 júliusában írt leveléből kitűnik, milyen mély szeretetet érzett fia iránt:
Legkedvesebb, egyetlen vágyott boldogságom e világon! Fogadd legőszintébb szerető áldásom és szerény dicséretem [...]
Calais városában e napon, Szent Anna ünnepén hoztam világra jóakaratú, kegyes hercegemet, királyomat, egyetlen szeretett fiamat [...]
Margaret R
Henrik ugyanilyen szeretettel írt 1503 júliusában anyjának:
[...] olyan boldog vagyok, ha kedvedre tehetek, amilyen boldognak te látni akarsz, és jól tudom, hogy szent kötelességem ez, mint minden teremtménynek, mert nagyszerű és kivételes anyai szeretettel voltál irántam minden időben, mert neked ez így tetszett. Amiért most, szerető édesanyám, legőszintébb szavaimmal mondok neked köszönetet, és esdeklem, hogy továbbra is légy irántam ilyen érzésekkel [...]
Margaret Beaufort 1509-ben hunyt el, két hónappal fia halála után. Henriknek egész uralkodása alatt támasza volt, és 1485 előtt is az ő érdekeit tartotta szem előtt. Szoros érzelmi szálak fűzték fiához, ami abból is látszik, hogy részt vett VII. Henrik westminsteri kápolnájának létrehozásában, és őt is ott temették el. Ugyanaz a mester, Pietro Torrigiano készítette márványsírját, aki Henrik sírján is dolgozott. Margaret aranyozott bronz domborművét sokan Torrigiano legjobb munkájának tekintik.
Dicshimnuszokat egy tárgyilagos életrajzban nem használhatunk fel forrásként, ám John Fisher püspök Margaret Beaufort temetésén előadott műve meglehetősen meggyőző. Fisher egy hatvanas évei végén járó, idősödő, szorgalmas és szilárd hitű hölgyet írt le, aki vallásos műveket fordított franciáról angolra (bár azt mindig bánta, hogy fiatal korában nem tanult meg rendesen latinul). A mindennapos imádságtól fájt a háta. A püspök ezekkel a szavakkal zárta felszólalását: „Egész Angliának oka van siratni őt.” Margaret sírfeliratát a vele ismeretségben álló kiváló holland humanista és teológus, Erasmus költötte.
VII. Henrik nagyra becsülte az utolsó Lancaster-házi uralkodót, a trónjától 1461-ben megfosztott és 1471-ben York-pártiak fogságában elhunyt VI. Henriket. Worcester polgárai VI. Henrik szimbolikus alakjával fogadták az 1486-ban városukba érkező VII. Henriket. Ez azt sejteti, hogy ekkoriban már tudni lehetett a királyról, nagy tiszteletben tartja halott nagybátyját. Később Henrik nyilvánosan is hódolt nagybátyja emlékének. Hirdette mártírságát, és hangoztatta, hogy megjövendölte unokaöccse trónra kerülését. Az idő előrehaladtával VI. Henriket egyre növekvő tisztelet vette körül, sírját egyre többen keresték fel, és VII. Henrik több pápát is megpróbált meggyőzni arról, hogy avassa szentté.
1484 augusztusában III. Richárd szállíttatta át VI. Henrik holttestét a Surrey megyei Chertsey-apátságból a windsori Szent György-kápolnába, valószínűleg a múlttal és elődeivel való megbékélés jeleként, illetve a lelkes tömeg nyomására. VII. Henrik azt tervezte, hogy átviteti azt az új Lady-kápolnába, amelynek építése 1503-ban kezdődött a Westminster-apátságban. Úgy vélte, méltóbb lenne VI. Henrikhez, hogy IV. Edward windsori kápolnája helyett ő is a középkori királyok mauzóleumában, V. Henrik és Katalin királyné mellett nyugodjon. Maga VII. Henrik is ezért kérte, hogy inkább a Westminster-apátságba temessék, és ne Windsorba. Bár nagybátyja holtteste végül a Szent György-kápolnában maradt, őt és feleségét a Westminster-apátságban helyezték nyugalomra. A hely azóta VII. Henrik-kápolna néven vált ismertté.
Az alattvalók követték VI. Henrik szentté avatását szorgalmazó királyukat. Több tucat csodát tulajdonítottak neki, sírjához rengetegen zarándokoltak, a plébánia-templomok szentélyrekesztő falain és a festett üvegablakokon pedig már szentként ábrázolták. Csodáiból könyvet állítottak össze, valószínűleg ezzel is próbáltak hatni a pápára. VI. Henrik kultusza már 1485 előtt is élt, VII. Henrik pedig igyekezett megerősíteni azt. Az öreg lelkész, John Blacman 1485 körül dicshimnuszt írt VI. Henrikhez, és a verset nyomtatott formában terjesztették. Az utolsó Lancaster-házi uralkodó csak azért nem lett Anglia első királyi szentje, mert VIII. Henrik az 1530-as években szakított Rómával. A VI. Henriket katasztrofális uralkodása ellenére övező tisztelet unokaöccse javára vált, segítette hatalma megerősítésében.
Henriket walesi származása nem jogosította fel az angol trón elfoglalására. Apja, Edmund Tudor VI. Henrik féltestvére volt, nagyapja viszont csak egyszerű walesi nemes, nagyanyja pedig francia hercegnő. De családfáját walesi felmenőin keresztül vissza tudta vezetni a sötét középkorban a pogány szászok ellen harcoló brit királyokig. IV. Edward is hangsúlyozta, hogy a Mortimer-ágon ő XIII. századi észak-walesi hercegektől származik, és ugyanezt elmondhatta magáról Henrik felesége, Yorki Erzsébet is. Henrik felmenői azonban e hercegeknek csupán szolgálói, hűbéresei voltak. Ettől függetlenül előtérbe állította walesi őseinek brit örökségét, hiszen minden részletet ki kellett emelnie, amellyel igazolhatta a trónhoz való jogát. Bosworthnél egyik zászlóján a szászok fölött aratott brit győzelmet jelképező fehér sárkány mintájára vörös sárkány szerepelt a hagyományos zöld-fehér walesi háttér előtt. Ez a lobogó lengett fölötte, amikor fejére tették Richárd király koronáját. A csata után Szent György zászlajával és a Beaufort-emblémát, a szürkésbarna tehenet ábrázoló lobogóval együtt nagy pompával ezt is Londonba, a Szent Pál-székesegyház északi kapujához vitték. Ettől kezdve a Tudorok királyi címerét az egyik oldalról vörös sárkány tartja. A jelkép megjelenik a cambridge-i Kings College-kápolna festett üvegein, amelyet VII. Henrik szentként tisztelt nagybátyja tiszteletére fejezett be, valamint Henrik sírján, amelyet Torrigiano 1513-ban készített el.
A Henrik walesi származását hangsúlyozó propaganda az angolokat és a walesieket egyaránt megnyerte. Családfáját megpróbálták visszavezetni egészen a legutolsó és legnagyobb tiszteletnek örvendő walesi királyig, Cadwaladrig. Amikor a király bajnoka belovagolt a koronázási lakomára, hogy a hagyomány szerint kiálljon a királynak a hatalomhoz való jogát kétségbe vonók ellen, lova szerszámait Cadwaladr címere díszítette. Henrik alattvalói is alkalmazni kezdték ezeket a motívumokat. 1486-ban Worcester polgárai köszöntőbeszédükben említették Henrik Cadwaladrtól való származását:
Cadwaladr vérvonalából
Rég mondták, jönni fog egy herceg,
Amiért barátaim, ha igazul szólok,
Ő a jövendölések beteljesítője.
VII. Henrik uralkodása alatt a Tudor-propaganda hangsúlyozta, hogy a király Cadwaladr leszármazottja. Az udvari történetíró, André Bemard is kiemelte ezt a walesieket lelkesítő és Henrik koronához való jogáról másokat is meggyőző tényt.
Arthur király is fontos alakja volt az ősi brit Tudor-felmenők panteonjának. IV. Edward Arthurnak nevezte el törvénytelen gyermekét, Henrik pedig az Arthurhoz sok szállal fűződő Winchester városában született legidősebb fiát. Azonban sem Edward, sem Henrik nem állította, hogy valóban Arthur leszármazottja lenne. A vörös sárkány tehát az angol királyok brit elődeit, köztük a britek legendás védelmezőjét, Arthurt jelképezte. Arthur herceg korai, 1502-ben bekövetkezett halála miatt azonban a Tudor-kori Angliában mégsem alakult ki jelentős Arthur-kultusz.
Henrik természetesen személyes és politikai okokból jobban kötődött anyjához, mint walesi származású apjához. Edmundot nem ismerte, és a carmartheni Greyfriars Churchben található sírjához is legfeljebb két alkalommal látogatott el, még száműzetésbe vonulása előtt. Ráadásul Edmund ereiben csak anyja, Valois Katalin révén csörgedezett királyi vér, méghozzá francia. Mindamellett az Edmund címerét tartó agarat VII. Henrik és utódai is jelképüknek tekintették, és Henrik családi ünnepek alkalmával többször méltatta apját. Minden évben megemlékezett 1456. november 1-jén bekövetkezett halálának évfordulójáról, és a második fia yorki herceggé avatásának tiszteletére rendezett lovagi tornát közel egy hétre meg is szakították emiatt.
Edmund richmondi grófsága, amelyet VI. Henrik adományozott neki, sokat jelentett fia számára. Henrik három hónappal apja halála után jött világra, így születésekor örökölte a címet és a birtokot, amely hivatalosan 1484-ig volt az övé.
Akármilyen gúnyos elnevezésekkel illette őt III. Richárd, Henrik 28 évig Richmond grófjának tekintette magát, és egészen a bosworthi csatát megelőző hónapokig leveleit is így írta alá. Anyja is a Richmond grófnője címet viselte annak ellenére, hogy 1473-ban feleségül ment Stanleyhez. Henrik még a Temze partján az 1490-es években emelt új épületet is Richmondnak nevezte el. A régi sheeni udvarházat II. Richárd bontatta le, és V. Henrik építtette újjá. 1497 decemberében azonban Henrik és az udvar ott töltötte a karácsonyt, és tartózkodásuk alatt tűz ütött ki. Az épület megsemmisült. Henrik azonnal belefogott az újjáépítésbe, és az 1501-ben elkészült házat Richmond-rezidenciának keresztelte. A nagytermet díszítő hatalmas szobrok közül néhány a brit múlt alakjait ábrázolta: Brutust, a szász Hengistet és Arthurt. Apai nagyszülei, Owen Tudor és Valois Katalin iránt Henrik nem mutatott ekkora érdeklődést. Amikor azonban a Westminster-apátságban lerombolták és újjáépítették a Lady-kápolnát, Henrik gondoskodott arról, hogy Katalin királynét első férje, V. Henrik mellé helyezzék. Nem ő tehetett arról, hogy 1668-ban még fel lehetett nyitni a koporsót, és így Samuel Pepys egy „királynénak adott csókkal” ünnepelte születésnapját.
Henrik nem szégyellte, hogy Owen Tudor viszonylag szerény felmenőkkel rendelkezett, de zavarták és sértették az arra utaló megjegyzések, hogy valójában talán még a véltnél is alacsonyabb származású. Tetteiből ítélve Henrik rokonszenvezett Tudor-hozzátartozóival, de nem szerette őket igazán. Owen Tudornak és Katalin királynénak három fia (Henrik apja, Edmund, odaadó nagybátyja, Jasper, valamint Owen) és egy lánya született. Owen szerzetesnek állt, a Westminster-apátságban élt (ahol a többi barát Edwardnak szólította), és 1485-ben még a rend kötelékébe tartozott. Henrik anyagilag támogatta őt, és amikor 1502-ben elhunyt, kifizette a temetését, amelyen megkongatták a Szent Margaret-kápolna harangjait.
Owen Tudor fiatalon, 1437-ben veszítette el feleségét, Katalin királynét. Mostohafia, VI. Henrik az udvarba hívta, és később egy szerelmi viszony gyümölcseként törvénytelen fia született. Nem tudjuk, ki volt az anya, hogyan találkozott Owennel, meddig tartott a kapcsolatuk, és barátságot kötött-e a fattyú, David Owen unokaöccsével, Henrikkel. Annyi azonban bizonyos, hogy 1485 után Davidnek jól ment sora. Elmondása szerint 1459-ben a pembroke-i várban látta meg a napvilágot. Apja és féltestvére, Jasper valószínűleg éppen a Lancaster-oldalnak toborzott katonákat Walesben, amikor megszületett. Nem tudjuk, hogy David unokaöccsével tartott-e Bretagne-ba, de amikor Henrik 1485. augusztus 7-én Mill Bay-nél partra szállt, Davidet az elsők között ütötte lovaggá. Szívesen fogadták az udvarban, és egy darabon ő vitte a királyné ernyőjét 1486-ban, a London utcáin vonuló koronázási menetben. Jómódú feleséget választott, Maryt, a midhursti John Bohun lányát és örökösnőjét vette el. Sírja a sussexi Easeborne Priory Churchben még ma is látható.
Henrik tisztelettel adózott walesi felmenőinek, de a nyilvánosság előtt csak visszafogottan tette. Észak-walesi Tudor-örökségét nem becsülte nagyra. Az angleseyi Penmynyddet a Conway-apátságnak és hű breton szolgájának, az 1485 után Walesben letelepedő Sir Roland de Veleville-nek ajándékozta. A Penmynyddben a Glyndwr-felkelés után az első Tudorok helyét elfoglaló Gwilym ap Gruffydd leszármazottainak nem sok előnye származott abból, hogy rokonságban álltak az új uralkodóházzal. VII. Henrik és VIII. Henrik udvarában szerény pozíciókat töltöttek be, egyikük a Jasper nevet viselte. Az angleseyi Tudorok (vagy ahogy ők mondták: Theodore-ok) közelébe sem értek XIII. és XIV. századi elődeik társadalomban elfoglalt helyének: semmilyen hivatalt nem töltöttek be a szigeten, és a walesi költők érdeklődését sem keltették fel.
David Powel denbighshire-i történetíró 1584-ben kiadott, részben az 1568-ban elhunyt szintén denbighshire-i Humphrey Lhuyd írásai alapján született History of Cambria (Wales történelme) című művében azt állítja, hogy Henrik jelentős erőfeszítéseket tett családfája felkutatására. Powel szerint a király bizottságot hozott létre, amelynek feladata a walesi hercegektől és brit királyoktól való származásának kinyomozása volt. Egyes történészek - alaptalanul - kétségbe vonták a bizottság létezését, noha a tagok munkájának nyoma leszármazási táblák formájában ránk maradt, és ez meggyőző közvetett bizonyítékként értékelhető. Powel szerint VII. Henrik a bizottság tagjává nevezte ki többek között a denbighshire-i Valle Crucis apátját, dr. Owen Pole-t, a Szt. Dávid és Hereford egyházmegyék egyik kiemelkedő alakját, Gutun Owaint, a kiváló oswestryi költőt és genealógust, a denbighshire-i Robert ab Hywel ap Thomast, aki egy cheshire-i nemes, William Be-reton lányát vette feleségül, és a flintshire-i Gruffydd ap Llywelyn Fychant, három további társukkal együtt. A legtöbbjük valóban abban a korban élt, és közülük többeknek érdekeltségeik voltak a Powel és Lhuyd által ismert északkelet-walesi területeken. A két Erzsébet-kori szerzőnek tudomása lehetett a fontos bizottságról, amelyben Denbighshire környékéről származó emberek is dolgoztak. Ráadásul Lhuyd és Powel írásainak megszületése előtt már Elis Gruffydd krónikás is említette, hogy Robert ab Hywel ap Thomas nem sokkal megkoronázása után elkészítette Henrik családfáját.
Ha Henrik valóban elrendelte, hogy nyomozzák ki származását - és valószínűsíthetjük, hogy így történt -, akkor több oka is lehetett erre: egyrészt természetes, hogy kíváncsi volt apai nagyapja felmenőire, másrészt fel kellett vennie a harcot az Owen Tudort és elődeit rágalmakkal illető propagandistákkal.
Henrik Lancaster-Beaufort-brit-walesi származását 1486 és 1499 között született három fia és négy lánya neve is tükrözi. Elsőszülöttjét Arthurnak keresztelte. Ha a herceg nem hal meg 1502-ben, hanem elfoglalja a trónt, az őt ősi brit jövendölések beteljesítőjének tartó költők és propagandisták még annál is többet hízeleghettek volna neki, mint tették azt rövid élete alatt. Henrik tehát ekkor még brit származását állította előtérbe, mert ezt diktálták érdekei. Az 1491-ben világra jött második fiú a Henrik nevet kapta. Nem kétséges, hogy az utolsó Lancaster-házi király, a rendkívüli népszerűségnek örvendő VI. Henrik után, hiszen VII. Henrik az ő utódjának vallotta magát, és maga is hozzájárult, hogy kultusza életben maradjon. 1499-ben született harmadik fiának Henrik apja nevét adta, de a kis Edmund nem érte meg az egyéves kort.
Henrik négy lányának is politikai és családi szempontok figyelembevételével választott nevet. A legidősebbet, aki 1489-ben született, nagyanyja után Margaretnek keresztelték. Henrik így akart tisztelegni az őt mindvégig támogató asszony előtt, akit a külön töltött hosszú évek után is szívből szeretett. A második anyja nevét, az Erzsébetet kapta, de fiatalon meghalt. Az 1496-ban világra jött harmadik lányt Máriának nevezték el. Lehetséges, hogy a név Szűz Máriára utal, de érdemes megjegyezni, hogy az első Lancaster-házi uralkodó feleségét Bohuni Máriának hívták. A negyedik lány szintén fiatalon halt meg, ő Valois Katalinnak és John of Gaunt törvénytelen gyermekei édesanyjának, Katherine Swynfordnak a keresztnevét viselte. Érdekes, hogy Henrik egyetlen fiát sem keresztelte Edwardnak, Richárdnak vagy Györgynek, mert ezeket a neveket előszeretettel használták a York-házi uralkodók.
A WALESI KAPCSOLATOK
Széles körben elterjedt vélemény, hogy VII. Henriket különleges szálak fűzték Waleshez és a walesiekhez, hiszen ezt bizonyítja 1485-ös Pembrokeshire-i partraszállása is. Ebben van némi igazság. Ám ugyanúgy eltorzítjuk a valóságot, ha azt állítjuk, Wales türelmetlenül várta, hogy Henrik megszerezze az őt jogosan megillető koronát, és azt mondjuk, ő volt az első walesi Anglia trónján, mint ha kijelentjük, hogy walesi származása egyáltalán nem, vagy csak kevéssé volt fontos számára.
Mint általában minden területen, Henrik Waleshez való viszonyában is személyes és politikai megfontolások játszottak szerepet. Kötődött felmenői földjéhez, ugyanakkor tisztán látta, milyen előnyöket kovácsolhat walesi ősein keresztül brit származásából. A korban Wales nem rendelkezett akkora politikai befolyással - és nem jelentett akkor fenyegetést hogy Henriknek a walesiek kedvére kellett volna tennie, vagy tekintettel kellett volna lennie hagyományaikra. Inkább lekötelezettjüknek érezte magát, mert a Pembrokeshire-ből Shrewsburybe vezető úton és Bosworth Fieldnél nagy segítséget kapott a walesi földbirtokosoktól. Amikor elfoglalta a trónt, az ereiben csörgedező walesi vér és a hála érzése egyaránt megmutatkozott.
Nem valószínű, hogy 1485-ben Henrik beszélt walesiül. Még ha az 1460-as években ragadt is rá valami Raglanben, a következő másfél évtizedben alighanem sokat felejtett. Ennek ellenére angol királytól szokatlan módon március 1-jén minden évben csatlakozott a Wales legnagyobb szentje, Szent Dávid napját ünneplő walesiekhez, és megajándékozta a szolgálatában álló walesi nemeseket. Sokszor megjutalmazta az udvarban élő walesi rímfaragókat; lehetséges, hogy honfitársaihoz hasonlóan ő is kedvelte a költészetet. Akárcsak más XV. századi királyok, ő is nagy pártfogója volt a hárfajátékosoknak, és elsősorban walesi zenészeket fogadott szívesen az udvarban. 1501-ben egyikőjüknek még a temetését is kifizette.
Nem csak színlelt, vagy a nyilvánosság előtt játszott szerepet, hiszen olyankor is ugyanígy viselkedett, amikor a helyzet semmilyen politikai jelentőséggel nem bírt. Amikor 1491-ben megszületett második fia, Henrik, a király Philip ab Hywel feleségéért, Jane-ért küldetett, hogy ő dajkálja a csecsemőt. Az udvarban sok walesit foglalkoztatott, köztük olyanokat, akik a bosworthi csata előtt csatlakoztak hozzá, és testőrei maradtak, vagy más pozícióba kerültek. És vajon ki lehetett a „nagyszerű walesi gyermek”, akit Henrik évekig támogatott, és a Milford Haven-i asszony, aki 1498 májusában két fontot kapott a királytól meg nem nevezett szolgálataiért?
Nagyon nehéz megmondani, hogyan viszonyult Wales népe VII. Henrikhez. Biztosan akadtak olyanok, akik bizalmatlanul fogadták az új királyt és dinasztiát, és alaposan megfontolták, melyik oldalra álljanak. A York-házat támogató tretoweri Vaughanek személyes ellenszenvet is éreztek Jasper Tudorral szemben, és 1486 áprilisában Breconnál lázadást szítottak az új király ellen. Mások lelkesedtek az új uralkodóért. Nem tudjuk, milyen hallgatóságnak és milyen pártfogók ösztönzésére írták verseiket a XV. századi walesi költők, de 1485 előtt minden reményüket Henry és Jasper Tudorba helyezték, a bosworthi győzelem hírének hallatán pedig tengernyi dicsőítő költeményt szereztek. A mathafarni Dafydd Llwyd, aki talán találkozott is Henry és Jasper Tudorral 1485 augusztusában Walesben, III. Richárd haláláról értesülvén nem leplezte elégedettségét. Hallotta a pletykákat a „Tower hercegeinek” meggyilkolásáról, és történeteket arról, hogy VI. Henriket maga Richárd ölte meg. Henriket elfogultan dicsérte, és nagybátyjával, á „szenttel” azonosította. „Henrik élt, Henrik élni fog, Henrik él, éljen soká!” Dafydd Llwyd magasztaló költemények egész sorát írta VII. Henrikhez, említést téve Owen Tudortól és a walesi hercegektől való származásáról. Úgy gondolta, a XV. századi Walesben rendkívüli népszerűségnek örvendő Szent Dávid is segíti Henriket sikerei elérésében, és mint láttuk, a király is támogatta udvarában az e szenthez szóló imákat.
Dafydd Llwyd nem azon tehetségtelen költők egyike volt, akik vagyonos pártfogójuk szája íze szerint fogalmazták meg meglátásaikat. Nyugat-Powysból, a Dyfi völgyéből származott, és lévén előkelő család sarja, megengedhette magának, hogy verseiben saját nézeteit fejtse ki. Walesben valószínűleg sokan osztoztak Henrikről és győzelméről alkotott véleményében, magas és alacsony rangúak egyaránt. A déli költőt, Rhys Nanmort a vidék legbefolyásosabb nemese, Sir Rhys ap Thomas patronálta. Sir Rhys 1485 augusztusában támogatást nyújtott Henriknek, ami Rhys Nanmort Henriket dicsőítő versek írására ösztönözte. Csatlakozott hozzá a XV. század legtermékenyebb walesi rímfaragója, Lewys Glyn Cothi is. Ő szintén délről származott, pártfogói carmarthenshire-i, cardiganshire-i és radnorshire-i földbirtokosok közül kerültek ki. 1485-től 1490-ben bekövetkezett haláláig rengeteg költeményben örvendezett Henrik győzelme felett, és egyik versében sok boldog évet kívánt a királynak Anglia trónján. Lewys Glyn Cothi Jasper Tudort és Henrik brit felmenőit is magasztalta. Úgy vélte, a brit szigetek sorsa végre fényes jövő elé néző britek kezébe került. Henrik halálakor a költő-pap, a caernarfonshire-i Dafydd Trefor megindító gyászéneket írt, amelyben említette a kapcsolatot a király családja, a walesi hercegek és Arthur király között, valamint hangsúlyozta Edmund Tudor és a Beaufort-ok kiválóságát.
1486-ban, Arthur herceg születésekor a költők azelőtt soha nem látott lelkesedéssel dolgoztak. Dafydd Llwyd és Rhys Nanmor felidézte Arthur király korát, utalt a Tudorok ősi brit származására, és említést tett a család legkiemelkedőbb alakjairól, Valois Katalinról, Owen és Edmund Tudorról, valamint a Beaufort-okról.
Nem sok angol királynak szenteltek annyi figyelmet, mint Henriknek és családjának. Történetükből azok a részletek váltak igazán ismertté, amelyeket maga Henrik és érdekesnek talált, és amelyeket propagandistái is népszerűsítettek. A költők - és talán pártfogóik is - jól ismerték azokat a jövendöléseket, amelyek alapján a király családfái készültek. Így bár a kapcsolat Henrik és Wales népe között nem feltétlenül politikai természetű volt, mégis létezett. A walesiek örvendeztek Henrik Bosworthnél aratott győzelme felett, és azok, akik csatlakoztak meneteléséhez, vagy udvarába kerültek, mindig emlékeztették arra, hogy mit várnak tőle alattvalói, legyenek akár walesiek, akár angolok.