A Tudor testvérek, Edmund és Jasper 1452-53 között főnemesi ranghoz és kiterjedt birtokokhoz jutottak, s ettől fogva jelentős szerepet töltöttek be az angol társasági és politikai életben. Személyesen támogatták féltestvérüket, VI. Henriket; csatlakoztak a Tanácshoz és a királyi tanácsadók köréhez; erőfeszítéseket tettek Henrik dél- és nyugat-walesi hatalmának megerősítésére; újra felélesztették Walesben a családjuk iránt Glyndwr kora óta lelohadt rajongást. Edmund és Jasper tehát befolyásos - bár nem döntő - szerepet játszott a „rózsák háborúja” néven ismert polgárháborút megelőző években. Azzal, hogy a yorki herceg és támogatói támadásaival szemben a Lancaster-oldal mellé álltak, kapcsolatot teremtettek Wales és az uralkodóház között, és ezért sok walesi a szívébe zárta őket, valamint apjukat, Owen Tudort és Edmund kisfiát, Henryt.
1452-ben Richmond, ill. Pembroke újdonsült grófja belépett a király családtagjait és legbizalmasabb tanácsadóit is magában foglaló, befolyásos angol főnemeseket tömörítő exkluzív társaságba. Az 1450-es években VI. Henrik sajnos elveszítette minden közeli vérrokonát. Nem voltak se fivérei, se nővérei, nagybátyjai, Bedford, Clarence és Gloucester hercegei már rég meghaltak, törvényes gyermeke nem született. A király Tudor féltestvérei így érzelmi és politikai űrt töltöttek be az udvarban. VI. Henrik miniszterei, főként Suffolk és Somerset hercege ugyanakkor heves kritikával illette őket, sőt a hercegek szították a Cade-lázadásként ismert 1450-es délkelet-angliai népfelkelést is. A királyi hatalommal szembeni ellenállás egyre nőtt, főként a franciaországi katonai kudarcok és az egyre nagyobb adóterhek miatt. Ráadásul sokan nyugtalankodtak a dinasztia jövője miatt, mert Henriknek és feleségének, Anjou Margaretnek nyolc év házasság után még nem született gyermeke. Ebben a bizonytalan és reménytelen helyzetben terelődött a figyelem időről időre a király unokatestvérére, Richard yorki hercegre. Többen úgy tartották, ő hozhat reformintézkedéseket a stabilitás érdekében. E körülmények között Henrik rokonai szűk táborára - a Beaufort-okra, a Holandokra, a Staffordokra és a Tudorokra - támaszkodva akarta megszilárdítani hatalmát és megerősíteni a dinasztiát.
1452-56: A Tudorok és az angol politikai élet
Edmund és Jasper Tudor kezdetben nem bírt nagy befolyással az angol politikai életben. Az ő korukban az ellenkezője számított volna különösnek. Ha Edmund tett is bárkinek bármilyen ígéretet, korai, 1456. november 1-jén bekövetkezett halála miatt az mindenképpen elveszítette jelentőségét. Ami Jaspert illeti, az ő 1461 előtti szerepe kissé homályos előttünk, de annyi bizonyos, hogy eleinte csak a periférián vett részt az angol politikában, a kormányzás munkájában. Minden jel arra mutat, hogy a legtöbb főnemes fiaitól eltérően a két fivér a grófi cím megszerzése előtt nem tevékenykedett az angol politikai vagy katonai színtéren. Ha valóban a Barking-apátság falai között, VI. Henrik felügyelete alatt, papoktól tanultak, akkor jövendő nemesekhez méltatlan, más ifjú arisztokraták neveléséhez nem is hasonlítható oktatásban részesültek.
Továbbá amikor a két fiatalember végre elkezdhetett államügyekkel foglalkozni, a királyi hatalom Dél- és Nyugat-Walesben történő megszilárdítását kapták feladatul, tehát a birodalom határain túl tevékenykedtek. Feltehetően apjuk walesi származása miatt kapták ezt a megbízást. Jasper gróf walesi munkája hosszú távon nagyon értékesnek bizonyult a Lancaster-ház számára, és segített megteremteni annak feltételeit, hogy Henry Tudor 1458-ban megérkezhessen Pembrokeshire-be.
A VI. Henrikkel való kapcsolatuk és grófi címük ellenére tévedés lenne Edmund és Jasper Tudort a király népszerűtlen és rossz hírű tanácsadói közé sorolni. Valójában idejük egy részét a yorki herceg és barátai körében töltötték. Ez azért történhetett így, mert 1453 nyarán a király idegösszeomlást kapott. A szörnyű állapot 17 hónapig tartott, ez idő alatt Henrik senkit nem ismert fel, semmit nem értett meg, és hordozni kellett őt egyik helyről a másikra. A betegség nem jöhetett volna rosszabbkor. A francia VII. Károly seregei sikert sikerre halmoztak Aquitánia angol hercegségben, mialatt otthon, többek között Yorkshire-ben és Devonban a nemesek között komoly viszályok dúltak. A király kormányzásának tekintélyét mindenképpen helyre kellett állítani, mégpedig a lehető leggyorsabban, és mivel Henrik alkalmatlan volt a feladatra, az illetékes személy a királyné és a yorki herceg versenyéből került ki. 1453/54 telén mindketten próbálták a maguk oldalára állítani az angol nemességet és a parlamentet, mert az uralkodói hatalmat akarták megkaparintani. Lehetséges, hogy a Tudor testvérek és Margaret viszonya azért romlott meg, mert a királyné rendíthetetlenül követelte, hogy Anglia régensének nyilvánítsák. Mindeközben Richard yorki hercegnek is szüksége volt hatalmi törekvéseiben őt támogató segítőkre, és Jasper gróf kész volt mellé állni; Edmund szándékairól kevesebbet tudunk, de valószínűleg öccsével értett egyet.
Jasper vezető szerepet töltött be a vitás kérdésekről folytatott tárgyalásokban, és York rokonainak és támogatóinak társaságában több gyűlésen is részt vett. 1454 januárjában a fivérek és a herceg közötti kapcsolat nyilvánosságra került, amikor arról számoltak be, hogy „Richmond, Warwick és Pembroke grófjai baj társként állnak York hercegének oldalán, [...] és ha a király testvérei Londonba találnának jönni, érkezésükkor valószínűleg letartóztatnák őket”. Edmund nem, de Jasper 1454. április 3-án megjelent a parlament azon ülésén, amelyen York hercegét VI. Henrik betegségének idejére elismerték protectornak, a birodalom védelmezőjének.
A fivérek valószínűleg barátságos viszonyban maradtak York hercegével, amíg az ő kezében volt a hatalom. Jasper 1454 végéig részt vett a parlament és a királyi tanács ülésein. Bár Edmund nem szerepelt sokat (talán betegeskedett vagy birtokain tett látogatást), ha tehette, ő is csatlakozott a többi főnemeshez. A testvérek 1454 novemberében jelen voltak a Henrik király udvartartásának méretét csökkentő rendelet meghozatalakor is. Ez a döntés közvetlenül érintette őket, hiszen ők is az udvarban éltek. Ettől fogva a király gyóntatópapjához hasonlóan egy lelkészt, két fegyvernököt, két testőrt és két kamarást tarthattak. A királyi udvartartást szabályozó reformból is látszik, hogy a Tudorok gazdaságilag stabilabb rendszer létrehozására törekedtek, és támogatták York erre irányuló kísérleteit. Ez ekkor még nem volt összeegyeztethetetlen a királlyal és a Lancaster-dinasztiával való kapcsolatukkal.
1454 karácsonyának hetében VI. Henrik váratlanul felépült. York hercegére többé nem volt szükség protectorként, a birodalom védelmezőjeként, és március idusára a király barátai és korábbi tanácsadói visszakerültek hatalmukba, élükön Edmund Beaufort-ral, Somerset hercegével, Edmund Tudor ifjú feleségének nagybátyjával. York és társai kénytelen-kelletlen kivonultak Londonból. Edmund és Jasper dilemma előtt állt. Egyrészt bár kétségtelenül örültek féltestvérük felépülésének, annak már kevésbé, hogy Henrik rossz hírű kegyenceit is visszaállította befolyásos pozícióikba. Másrészt York hercegét, akivel a Tudorok korábban szövetkeztek, elbocsátották hivatalából, és ellenségnek tekintették az udvarban. A két fél között erőszakos összecsapásokra lehetett számítani. Hogyan reagáljanak a Tudorok?
1455. május 1-jén, szerdán Henrik főnemesek nagy létszámú társaságában elindult Londonból Leicesterbe. Jasper Tudor is vele tartott, Edmund azonban nem. Watfordban töltötték az éjszakát. Másnap reggel továbbutaztak St. Albansba, ott azonban York, Warwick és Salisbury vezette erők ütöttek tábort. Eredménytelen tárgyalásokat követően először ontottak vért a „rózsák háborújában”, többek között egy keveset a királyéból. Nem tudjuk, Jasper milyen szerepet játszott az aznapi zavaros eseményekben, de biztosan megdöbbentette és összezavarta, amit látott: az utcai harcok a király serege és York emberei között, a király néhány szolgájának lemészárlása, Somerset halála és Henrik nyaksérülése. Úgy tudjuk, Jasper nem kapott kiképzést, és nem rendelkezett katonai tapasztalatokkal, de nem esett bántódása az összecsapásban.
A St. Albans-i „csata” után York hercege és a győztesek visszakísérték Henriket Londonba, és amikor hat héttel később, május 26-án a Westminster-apátságban összeült a parlament, a Tudor fivérektől is elvárták, hogy megjelenjenek. Bármilyen meglepő, úgy tűnik, hogy Jasper York iránt érzett szimpátiája a St. Albans-i erőszak után is megmaradt, bár az valószínűleg nem tetszett neki, hogy előkerültek a fegyverek. Buckingham hercegéhez és Shrewsbury grófjához hasonlóan tisztán látta, milyen veszélyeket jelent Anglia és a király számára a politikai vélemények és ambíciók erőteljes polarizálódása. Az elkövetkező hónapokban egyike volt azoknak, akik a két oldal közötti megegyezést szorgalmazták.
Jasper még azelőtt Londonba ért, hogy a parlament ülése megkezdődött volna. Yorkkal és más főnemesekkel vitázott a kormány munkájáról. A VI. Henrik jelenlétében összeülő parlamentben Jasper és fivére nagy befolyással rendelkezett. A király pénzügyeinek rendezését szolgáló legfontosabb intézkedés a Henrik által adományozott birtokok visszavétele volt, Edmund és Jasper azonban megtarthatták 1452 óta kapott földjeiket. York és az alsóház úgy vélte, ez a kivételezés jelentősen gyengíti a törvényt, de a Tudorok elvégre a királyi családhoz tartoztak, és emellett York hercegének lehetséges szövetségesei voltak. A fivérek kétségkívül hűek maradtak VI. Henrikhez, Jasper pedig nyilvánosan tett tanúbizonyságot erről, amikor a felsőház többi tagjával egyetemben hivatalosan hűséget esküdött a királynak a Westminster-apátság Nagy Tanácstermében.
Edmund a londoni eseményekben nem vállalt akkora szerepet, mint öccse, és a főnemesi cím megszerzését követő években is kevesebbszer vett részt a Tanács munkájában, mint Jasper. Lehetséges, hogy sokat betegeskedett, bár nem tudunk erre utaló nyomokról. Azt sem tudjuk bizonyítékokkal alátámasztani, hogy ügyei intézésével foglalkozott, és ezért tartózkodott a fővároson kívül, talán Walesben. Yorkkal azonban Jasperhez hasonlóan valószínűleg szoros kapcsolatban állt. Öccsével (és Buckinghammel, valamint Shrewsburyvel) együtt támogatta a herceg törekvéseit, amelyek a kormány összetételének megváltoztatására, illetve munkájának színvonalasabbá tételére irányultak, de minél inkább nőtt a szakadék York és az udvar között, a Tudorok annál nehezebben tudták folytatni kétszínű politikájukat. 1455. november 12-én már Edmund és Jasper nélkül ült össze a parlament. Feltehetőleg Walesben jártak. Apjuk földjén akarták megszilárdítani a királyi hatalmat, és ez York hercegének és a király ellenzékének köreiből a Lancaster-udvar felé vonta őket.
1455-61: WALESI KAPCSOLATOK
VI. Henrik kormányzatának időről időre szembe kellett néznie a walesi zavargások jelentette problémákkal. A Glyndwr-lázadás 40 éve ért véget, és a törékeny békét azóta is rendszeresen megzavarták a nehezen megfékezhető erőszakos helyi megmozdulások. Az északi és nyugati megyékben magas hivatalokat betöltő, dél- és kelet-walesi birtokokkal rendelkező főnemesek távollétükben általában megbízottjaiknak engedték át a valódi hatalmat, valamint a politikai, társadalmi és anyagi előremenetel lehetőségét. E jelentéktelen helyi földbirtokosok sokszor kihasználták pozíciójukat, ezért a walesi hatóság egyre hanyagabbul végezte munkáját. Délkelet-Wales előkelőségei közül a York hercegének uski uradalmát bérlő William Herbert és a Buckingham lordjának breconi birtokát bérlő Vaughanek tudtak maguknak előnyt kovácsolni a helyzetből. Délnyugaton a Wogan és Perrot család szerezte meg Dél-Pembrokeshire fölött az ellenőrzést. A legnagyobb befolyáshoz azonban Gruffydd ap Nicholas jutott, főként Carmarthenshire-ben tudta kézbe venni az irányítást. Gruflydd fiai, Thomas és Owain ap Gruflydd apjuk helyetteseiként dél és észak felé, Pembrokeshire, illetve Cardiganshire irányába terjesztették ki hatalmukat, így mire Edmund és Jasper 1452-ben megkapta a Richmond, illetve a Pembroke grófja címet, Gruffydd ap Nicholas tekintélyét Délnyugat-Walesben már senki nem vitatta.
1455-ben Edmundot, Richmond grófját Henrik király képviseletében Walesbe küldték. Bár nem rendelkezett walesi birtokokkal, és nem töltött be ott semmilyen hivatalt, Edmund volt a király walesi féltestvérei közül az idősebb. Lehetséges, hogy York hercegétől kapta a megbízatást a St. Albans-i csatát követően. Edmund és fiatal felesége dél-walesi tartózkodásáról 1455 novemberében adtak hírt először.
Ekkoriban a herceg uralkodott protectorként Angliában, második alkalommal nevezték ki a birodalom védelmezőjének. York figyelmét személyes érdekei irányították a régióra: Somerset hercegétől átvette a Carmarthen- és az Aberystwyth-vár kapitányi címét, emellett mélységesen zokon vette, hogy Gruffyss ap Nicholas be akart nyomulni a York és Buckingham hercegének tulajdonát képező, az angol határ mentén fekvő földekre. Így történt, hogy 1455 őszétől Edmund gróf személyesen munkálkodott Dél-Walesben a királyi tekintély helyreállításán. Szeptemberben és novemberben rövid ideig a Pembrokeshire-i Lampheyben, kevesebb mint három kilométerre keletre Jasper pembroke-i várától, St. Davids püspökének félreeső palotájában tartózkodott. A püspök, John de la Bere VI. Henrik lelkészei közé tartozott, innen az ismeretség Edmunddal. A gróf 1456 tavaszán visszatért Lampheybe, és a gyönyörű birtokot szemmel láthatóan pembrokeshire-i főhadiszállásának tekintette.
Gruffydd ap Nicholast nem olyan fából faragták, hogy egyik napról a másikra feladja hosszú évek alatt megszerzett hatalmát. Az aggastyánnak nem tetszett Edmund walesi jelenléte, és 1456 júniusában már „háborúban álltak”. Gruffydd és fiai ellenőrzésük alá vonták az Aberystwyth- és a Carmarthen-várat és a Carmarthenshire-! felföld bevehetetlen erődjét, a Carreg Cennent. Ez utóbbiba Gruffydd saját embereit állította várőrségnek. Elfoglalta a carmarthenshire-i tengerparton fekvő megerősített Kidwelly-várat is. A Gruffydd-dal vívott küzdelemből Edmund Tudor legalább részben győztesen került ki, hiszen 1456 augusztusában már az ő kezén volt a Carmarthen-vár. Kidwelly környékén azonban még hónapokig folytatódtak a zavargások.
York hercege ekkor már nem viselte a birodalom védelmezője címet, így Edmund Tudor walesi hadjárata a király és az udvar hatalmát szilárdította meg. Carmarthen visszaszerzését tulajdonképpen lehetett a herceg elleni fenyegetésnek tekinteni, hiszen ő volt a vár kapitánya. 1456 augusztusában York kelet-walesi csatlósai úgy döntöttek, visszaállítják uruk hatalmát a régióban. Augusztus 10-én Sir William Herbertnek, sógorának, Sir Walter Devereux-nak és a Vaughan család néhány tagjának vezetésével 2000 ember indult Nyugat-Walesbe Herefordshire-ből és a szomszédos walesi uradalmakból. Egyenesen Carmarthenbe mentek, elfoglalták a várat, és bebörtönözték Edmund Tudort. Aztán Aberystwythbe siettek, és az I. Edward király építtette tengerparti erődöt is bevették. A hatalmi harcban a herceg riválisaként fellépő Edmund Tudor ellen vezetett hadjárat megerősítette Yorknak a Westminsterben elveszített nyugat-walesi tekintélyét. Edmundot hamarosan szabadon engedték a fogságból, de állítólag egy járványban megbetegedett, és 1456. november 1-jén Carmarthenben meghalt. A közelben, a Greyfriars Church Szent Ferencnek ajánlott főoltára előtt temették el. A grófot ábrázoló réz domborművel díszített koporsót egy évszázaddal később, a szerzetesrendek feloszlatásakor a St. David-székesegyházban helyezték el. A még mindig csak a húszas éveiben járó Edmund 1456 véres nyarát követő, hirtelen bekövetkező halála felveti a bűncselekmény gyanúját, bár a néhány hónappal később rendezett tárgyaláson senki nem vádolta gyilkossággal sem Herbertet, sem Devereux-t, sem a Vaughaneket. Ugyanakkor az is igaz, hogy Edmund soha nem örvendett tökéletes egészségnek.
Mialatt bátyja Dél- és Nyugat-Walesben a törvényes rendet és a királyi tekintélyt érintő problémákkal foglalkozott, Jasper Tudor Henrik mellett maradt. 1456 júniusában például ketten mentek a Sheen-on-the-Thames-i királyi udvarházba, ahova „más főnemes nem” tartott velük. Edmund halála után azonban Jasper Walesbe utazott, hogy átvegye bátyja szerepét, ezért ettől kezdve kevesebbet tevékenykedhetett az udvarban és a kormányzatban. Jasper előbb a Lancaster-, majd a Tudor-ház szolgálatában munkálkodott Walesben, egészen 40 évvel később bekövetkezett haláláig, megszakítás nélkül.
Edmund halála a Glyndwr-lázadás óta először irányította a Tudor családra a walesiek figyelmét. Edmundot és Jaspert a szívükbe zárták, mert egyrészt apjuk rendkívüli tettet hajtott végre, amikor feleségül vette Anglia özvegy királynéját, másrészt ők voltak az első walesiek, akik angol főnemesi címet kaptak. Edmund és öccse dél- és nyugat-walesi vitézi cselekedetei természetesen sok walesi költő (és pártfogóik) fantáziáját megmozgatták. Dél-Caernarfonshire-ben Dafydd Nanmor halmozta el elsőként dicsérettel Edmundot és Jaspert mint kiváló walesi fiatalembereket, akiknek a családfája Britannia legendás alapításáig nyúlik vissza: „Két főnemes, Trójából és Görögországból, jó gyökerek.” Egy röviddel Edmund halála után megírt elégiában az aggódó, Edmund kisfiát védelmező Jasperről beszél, a fiút pedig büszke bikává érő fiatal szarvasként írja le. Jasperről elismerően nyilatkozik, amiért a bátyja tragikus carmartheni halála által okozott érzelmi sebeket saját erőfeszítéseiből begyógyította. A carmarthenshire-i Lewys Glyn Cothi szintén versben fejezte ki Edmund, „Henrik király testvére, a Trónörökös [VII. Károly francia király] unokaöccse, Owen fia” - ebben a sorrendben - halálhírének hallatán érzett fájdalmát és keserűségét. Walest Edmund nélkül vizet szomjazó földhöz, örömtelen házhoz, pap nélküli templomhoz, katonáktól elhagyatott várhoz és füstöt nem eregető kandallóhoz hasonlította. Ami Walest illette, a család és a Lancaster-dinasztia minden reményét Jasperbe vetette.
Bármilyen szálak fűzték is korábban Jasper Tudort York hercegéhez, a közelmúlt eseményei elszakították ezeket, és 1457-től a Lancaster-ház egyik legállhatatosabb támogatója lett. Nem volt ezzel egyedül. Buckingham hercege ekkoriban szoros viszonyt épített ki a Tudorokkal, részben a politikai vélemények egész országra jellemző polarizációja miatt, részben York csatlósainak a staffordi Newport- és Brecon-uradalmakban folytatott tevékenysége miatt. Ez a Buckinghammel való kapcsolat lehetővé tette Jasper számára, hogy gondoskodjon bátyja özvegyéről és kisfiáról - elvégre az ő sorsuk volt neki a legfontosabb. Az Edmund halálát követő hetekben Margaret Beaufort-t Jasper pembroke-i várában helyezték el, és a legenda szerint a nagyon fiatal és törékeny alkatú grófné hosszú vajúdás után ott, a folyóra néző külső erődítmény egyik tornyában hozta világra fiúgyermekét. Az 1457. január 28-án született Henry Tudor a király után kapta a nevét. A XVI. századi walesi krónikás, Elis Gruffydd egy öregembertől hallotta, hogy a csecsemőt Ywainnek (vagy Owainnek) keresztelték, de anyja azonnal erősködni kezdett, hogy a miséző püspök változtassa meg Henryre. Ha a kedves mese igaz, akkor egy hajszálon múlt, hogy Anglia trónjára a Tudor-dinasztia helyett nem a Maredudd-dinasztia került, és VII. Henriket nem Owainnek hívták. Valószínűbb azonban, hogy a történet azt a XVI. századi walesi hiedelmet tükrözi, hogy Henry Tudor 1485-ös megkoronázásával beteljesültek az Anglia ismételt elfoglalását egy Owain néven említett brit hercegtől váró ősi jövendölések.
A szülés után magányosan maradt Margaretet és fiát Jasper vette gondjaiba. Gyors lépéseket tett a csecsemő és 14 éves anyja jövőjének biztosítására: 1457 márciusában Jasper meglátogatta Buckingham hercegét Newport mellett, Greenfield-ben, és elkísérte őt Margaret Beaufort és valószínűleg a kisgyermek is. Feltehetőleg itt döntöttek arról, hogy Anglia leggazdagabb és legjobb kapcsolatokkal rendelkező özvegye feleségül megy Buckingham másodszülött fiához, Henry Staffordhoz. Coventry és Lichfield püspöke április 6-án engedélyezte a frigyet. Jasper és Buckingham dél-walesi politikai érdekei megegyeztek. A házasság megerősítette a két előkelő Lancaster-család kapcsolatát, ugyanakkor biztosította Margaret Beaufort jövőjét. A két főnemes 1457-ben is érintkezésben maradt egymással, mialatt Jasper folytatta a bátyja által elkezdett munkát: a dél-walesi béke és stabilitás elérésén fáradozott.
Mindeközben York hercegének hadnagyait felelősségre akarták vonni a Dél- és Nyugat-Walesben elkövetett törvénysértések és Edmund Tudor megalázása miatt. Az udvar erőfeszítései ellenére Sir William Herbert 1456-7 telén szabadlábon maradt, emberei pedig folytatták délkelet-walesi fosztogatásaikat. 1457 márciusának végén Henrik király, Margaret királyné, Buckingham hercege, Shrewsbury grófja és valószínűleg Jasper Tudor is megérkezett Herefordba, hogy felügyeljék a Herbert, Devereux és mások ellen folytatott eljárást. Az ítélet Edmund durva bántalmazásának fényében meglepetést okozott, ugyanakkor politikai szempontból nagyon ravasznak bizonyult. A bíróság össze akarta ugrasztani a vádlottakat azzal, hogy egyesekkel nagylelkűen, másokkal szigorúan bánt. Így történt, hogy míg Sir William Herbert 1457 júniusában kegyelmet kapott, addig Sir Walter Devereux-t 1458 februárjáig fogságban tartották, és Herbert társai közül is megmenekültek néhányan, mások azonban nem.
Jasper nyugat- és dél-walesi tekintélyének megerősítése érdekében további lépésekre került sor. 1457 áprilisában kinevezték az Aberystwyth-, a Carmarthen-és a Carreg Cennen-vár kapitányává, ezzel megfosztva a yorki herceget a címektől. Ezzel az intézkedéssel hallgatólagosan Gruffydd ap Nicholas helyi hatalmát is mérsékelni akarták. Jasper előnyt tudott kovácsolni a vidék arisztokráciájával való személyes kapcsolataiból is, elsősorban a Buckinghammel kiépített viszonyából. Mindezek mellett katonai óvintézkedéseket is foganatosított. 1457 decemberében arra bátorította Tenby polgármesterét és polgárait, hogy erősítsék meg a város védelmét. A lakosok indítványozták, hogy új, két méter széles városfalakat emeljenek, valamint tisztítsák meg és szélesítsék ki kilencméteresre a vizesárkokat. Jasper fedezte a jelentős beruházás költségeinek felét, és az eredmény máig lenyűgöző. Az eredeti tervhez képest eggyel több tornyot emeltek, és a már meglévőket is megmagasították, csakúgy mint a mellvédfalakat.
Úgy tudjuk, Jasper gróf egyetlen várnak vagy városnak sem szentelt annyi figyelmet, mint az 1450-es évek végén Tenbynek. Nyilvánvalóan dél-walesi hatalma különös fontosságú fellegváraként tartotta számon. Közel feküdt St. David püspökének megerősített lampheyi palotájához, saját, jól védett várral rendelkezett, a sziklás vidéken viszonylag könnyű volt megszervezni a védelmét, kikötője pedig jobb kijárást biztosított a tengerre, mint Milford Haven révjei.
Minden jel arra mutat, hogy Jasper Tudor sikerrel járt dél-walesi kőrútján. Békét kötött Gruffydd ap Nicholasszel és fiaival, és megerősítette a Lancaster-párti várőrséget Kidwellyben és Carreg Cennenben. Gruffydd és családja Tudorokkal szembeni ellenszenve már a múlté volt. Gruffydd és fiai a Lancaster-ház uralmának utolsó hónapjaiban is hűségesek maradtak VI. Henrikhez és féltestvéréhez.
Jasper nagyobbra nőtt a király és az udvar szemében, mint valaha. Miután Alfonso, Aragónia és Nápoly királya 1458-ban meghalt, Jaspert választották a térdszalagrend megüresedett helyére. 1459 májusában kijelöltek számára egy tornyot a Westminster-apátságban, amely fővárosi tartózkodása alatt főhadiszállásaként szolgált.
1459 második felében a két angol politikai tábor, a Lancaster-párti udvar és York hercege felkészült egy lehetséges összecsapásra. Az ütközet ideje szeptemberben jött el. A herceg és fiai száműzetésbe kényszerültek. A Coventryben összeülő parlament felsőházának yorki tagjai a megtorlás áldozataivá váltak, megfosztották őket birtokaiktól. Minden jelen lévő főnemes, köztük Jasper is, ünnepélyesen hűséget esküdött VI. Henriknek és fiának, Edward hercegnek. Jasper és apja, Owen jól járt az elkobzott földek újraosztásakor: Owen Kentben és Sussexben bérelt majorságokat, míg Jasper hozzájutott York hercegének newburyi várához és birtokához.
A herceg Írországba vonult vissza, Jasper pedig Walesbe ment, hogy York ottani támogatóival végleg leszámoljon, és megakadályozza a herceg esetleges visszatérését Angliába. 1460-ban megkapta a York számára az Írország és Anglia közötti kommunikációt biztosító Denbigh-vár és birtok fölötti ellenőrzést; Owen Tudor röviddel ezután jól jövedelmező hivatali állásba került Denbighben. Ahhoz azonban, hogy Yorktól a gyakorlatban is átvegye az uradalom fölötti hatalmat, Jaspernek meg kellett ostromolnia Denbigh várát, és térdre kellett kényszerítenie York helyi embereit. Ez nehéz feladatnak bizonyult. Délnyugat-Walesben a Woganek-hez és Perrotokhoz hasonló földbirtokosok együttműködésével sereget gyűjtött. Felhatalmazást kapott arra, hogy a kezei közé kerülő lázadók sorsa felől döntsön: megkegyelmezzen nekik, vagy megbüntesse őket; valamint engedélyezték neki, hogy rendelkezzen a Denbigh-várban talált vagyontárgyakkal, és azokkal jutalmazza meg saját katonáit. Több mint 650 fontot kapott, ami fedezte a Denbigh-vár és más, York támogatóinak kezén lévő walesi várak elfoglalásának költségeit.
Jaspernek sikerült bevennie Denbighet, és 1460 májusában visszatérhetett Pembroke-ba, hogy megszervezze annak védelmét. Egy Milford Soundba behatoló ellenséges vitorlás megtámadására a The Mary nevet viselő, tenbyi hajónak adott parancsot, tenbyi tengerészekkel és katonákkal a fedélzetén. A gróf valószínűleg ekkor kezdte értékelni a temérdek keskeny nyílásával és öblével a kontinensről és az Írországból érkezők számára kitűnő partraszállási lehetőséget biztosító milfordi vízi út stratégiai jelentőségét, és ez később, 1485-ben nagy hasznára vált.
A Lancaster-pártiak pozíciója azonban nem szilárdulhatott meg sem Angliában, sem Walesben, sem máshol addig, amíg York hercege és szövetségesei a király hatókörén kívül éltek száműzetésben. 1460 júniusának végén York pártját fogó főnemesek a herceg fiának, Edward, March és Warwick grófjának vezetésével készen álltak arra, hogy Calais-ből indítsanak támadást Anglia ellen. A kenti Sandwichnél szálltak partra, és július 2-án érték el Londont. Northamptonnál Warwick megsemmisítő vereséget mért a király seregére, VI. Henriket fogságba ejtette, Buckinhgam hercegét és Shrewsbury grófját pedig megölte. Margaret királyné ekkor Walesbe menekült a még veretlen Jasperhez. Az új York-párti vezetés természetesen a Denbigh-vár feladására szólította fel Jaspert és embereit, és hasonló utasításokat adott más észak-walesi várak kapitányának is. Jasper és a Lancaster-pártiak azonban csak egy döntő nyugati vereség esetén engedelmeskedtek volna. Lewys Glyn Cothi carmarthenshire-i költő, Gruffydd ap Nicholas családjának pártfogoltja az 1460-ban a Lancaster-háznak és Edward hercegnek katonákat toborzó Jaspert a dinasztia reménységeként és a „brit szigetek” védelmezőjeként írja le.
Margaret királyné ezalatt megérkezett a biztonságot nyújtó Skóciába. York hercege 1460 októberében visszatért Írországból, és hogy megakadályozza a királynét abban, hogy sereget gyűjtsön északon, csapatokat indított észak felé, Yorkshire-be, hogy ott megütközzön a Lancaster-pártiakkal. December 30-án egy kisebb összetűzésben, Wakefieldnél esett el. A York-pártiak vezetője így legidősebb fia, Edward lett. A wakefieldi hírek hallatán Margaret skótokból és északi angolokból hatalmas sereget verbuvált, és dél felé vonult. 1461. február 17-én St. Albansnál győzelmet aratott a York-pártiak Warwick vezette főcsapatain.
Jasper Tudor és Wiltshire grófja ezalatt Walesben toborzott hadsereget, és januárban megindultak északkelet felé, a herefordshire-i határ irányába. A katonák között volt Jasper számos walesi szövetségese, akikre támaszkodhatott: többek között Thomas és Owain, Gruffydd ap Nicholas fiai, a pembrokeshire-i Perrotok, Buckingham néhány embere a határ mellől, valamint saját apja, Owen Tudor. Őket valószínűleg Wiltshire által toborzott és hajóval Dél-Walesbe vitt írek, bretonok és franciák tarka társasága támogatta. Ami Edwardot, March grófját illeti, az ő jóval nagyobb serege, amelyet a határ menti megyékben és apja walesi birtokain verbuvált, valahol Wigmore és Ludlow közelében sorakozott fel. Edwarddal tartott Sir William Herbert és testvére Richard, Sir Walter Devereux, a tretoweri Roger Vaughan és többen az 1456-os nyugat-walesi rendzavarások felelősei közül. A csata tehát jó alkalom volt arra, hogy elszámoljanak a régi adósságokkal. A két sereg 1461. február 3-án találkozott a herefordshire-i Mortimer-keresztnél, körülbelül tíz és fél kilométerre északnyugatra Leominstertől és mindössze hat és fél kilométerre Wigmore-tól, York egyik várától.
Az égen különös, rossz ómenek - például három nap - mutatkoztak, de March meggyőzte embereit arról, hogy ezt jó, és nem rossz előjelnek kell tekinteni. Egy XVI. századi krónikás, Edward Hall szerint ezért nevezték Edwardot később királyként York napsugarának. Ami a csatát illeti, ott March grófja
határozottan szembeszállt ellenségeivel és megfutamította őket. 3000-et lemészároltak, néhány kapitányt elfogtak és lefejeztek, Pembroke és Wiltshire azonban álruhát
öltött, és titokban elmenekültek az országból.
A Lancaster-pártiak szerencsétlen, elfogott vezetői között volt Owen Tudor is. March grófja, akit apja egy hónappal korábbi halála nagyon megviselt, elrendelte, hogy az idős walesit néhány nap múlva Herefordban végezzék ki. Egy krónikás szerint „fejét a piactér közepén álló kereszt legmagasabb lépcsőfokára helyezték, majd egy elmebajos nő megfésülte a haját és lemosta arcáról a vért”. Több mint száz gyertyát raktak köré. Csak az utolsó pillanatban jött rá, hogy meg fog halni. Azt mormolta magában, hogy „a fej, amely Katalin királyné ölében szokott feküdni, most egy rönkön fog heverni”. A herefordi Greyfriars Church kápolnájában temették el. Legidősebb fiát, Edmundot négy évvel korábban ugyanennek a rendnek a carmartheni templomában helyezték örök nyugalomra. Az épület, melyben koporsója feküdt, ma már nem áll. Az 1894-es és 1933-as ásatások során rátaláltak a szentély egy részére, sőt három csontvázra is bukkantak (az egyik 188 centiméter magas volt, de nincs arra vonatkozó bizonyíték, hogy ezek Owen Tudor maradványai lennének). A királyné hitvesének különös végzetéről és fiai kiválóságáról sok elégia született Walesben 1461 után. Glamorgani, carmarthenshire-i, powysi és angleseyi költők ékesszólóan gyászolták.
Jasper Tudor sietve visszavonult Pembroke-ba, és megesküdött, hogy ha az Úr ad neki erőt, rokonai és barátai segítségével hamarosan megbosszulja a vereséget. Akkor még nem tudhatta, hogy egy rövid megszakítással negyed évszázadon át menekültként fog élni.
5. FEJEZET