Bár a keresztesek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy Damaszkusz és Kairó vitájában komoly fenyegetést jelentsenek egyik vagy másik félre, ők játszhatták a mérleg nyelvének szerepét. Épp ezért az elhúzódó konfliktus idején mind Ajbak egyiptomi, mind an-Naszir Juszuf damaszkuszi szultán határozottan törekedett arra, hogy a maga oldalára állítsa őket. Ha célkitűzésének megfelelően javítani szeretett volna outremeri pozícióin, Lajosnak mindenféleképp maximálisan ki kellett használnia ezt a helyzetet.
A keresztes haderő legtöbb közkatonája számára az outremeri tartózkodás egyszerre volt kaland és bizonytalanság forrása. Minden oldalról ellenségek vették őket körül, akik a muzulmán hatalmak közti feszültségek csökkenése esetén pillanatig sem haboznának, hogy visszaszorítsák a hitetleneket a tengerbe. A legtöbb harcost, akik nem vettek részt a folyamatban lévő, magas szintű tárgyalásokon, nem nagyon érdekelték a politikai játszmák. Sokkal jobban foglalkoztatta őket a túlélés és a távoli jövő gondolata (ami sokuknál a Franciaországba való reményteljes visszatérést jelentette).
Az Outremerben maradt katonák közül csak kevésnek maradt pénze költségei fedezésére, így a legtöbben a király zsoldjában álltak. Joinville az előző évben kötött megállapodást a királlyal, melynek értelmében maradása fejében Lajos pénzzel támogatja őt. Ám gyorsan közeledett ez egyezség felülvizsgálatának ideje, mivel az uralkodó húsvétig vállalta át a költségeit, márpedig a feltámadás ünnepe már nem volt messze.
A király tisztában volt ezzel, és megkérte Joinville-t, hogy ossza meg vele a jövőre vonatkozó terveit. Joinville azt felelte, nem akar még egyszer a korábbi feltételek mellett megállapodni vele, „mivel - mondta - bármit kér valaki, a király egyből dühbe gurul”. Ez jól mutatja, milyen rendkívül felfokozott idegállapotban lehetett a király, akinek meg kellett találnia az egyensúlyt saját országa és az Outremer ügyeinek intézése között, és elő kellett teremtenie a rendkívül költséges közel-keleti expedíció finanszírozásához szükséges összeget is.
Joinville azt az ajánlatot tette Lajosnak, hogy a szolgálatában marad, amennyiben a király nem lesz dühös, ha a következő év folyamán Joinville bármikor segítséget kér. Lajos nevetett, és azt gondolva, hogy előnyös megállapodást kötött, készségesen rábólintott az ajánlatra. Ezután bevezette Joinville-t a tanácsterembe, ahol közölte, hogy megszületett az egyezség. A tanács és a pápai legátus örült a hírnek, mivel Joinville nem túl szerény önjellemzése szerint „a seregben én voltam a legkiválóbb és a legvitézebb”.
Ez afféle kedélyes eszmecserének tűnhet, ám rávilágít egy súlyosabb problémára. Lajos gazdag volt, de a hadjárat már eddig is nagyon sok pénzt emésztett föl, a számos outremeri harcos támogatása pedig még az ő jelentős pénzügyi forrásait is alaposan megterhelte. Lajos alighanem azért vált ingerlékennyé katonái folytonos követelései miatt, mert az ő forrásai is megcsappantak. Még Franciaország királyának az erszénye sem volt feneketlen.
Anjou Károly és Poitiers-i Alfonz hazatérte után Joinville négy évet töltött az Outremerben. Krónikájából sokat megtudhatunk az outremeri mindennapokról, ugyanakkor hiba lenne túl regényesnek feltételeznünk az itteni életformát. Joinville a társadalmi hierarchia kiváltságokat élvező elitjéhez tartozott, és vele ellentétben a legtöbb ember számára az élet alighanem sokkal nehezebb volt. Ráadásul a tény, hogy több évvel az események után jegyezte le élményeit, aligha járult hozzá a nagyobb pontossághoz.
Ami Joinville lehetőségeit illeti, kíséretében két káplán is helyet kapott, hogy a nemesúr a lelki szükségleteinek is eleget tehessen. Joinville napja azzal kezdődött, hogy egyikük hajnali imádságot mondott, a másik pedig megvárta, míg a kíséretből az összes lovag és közrendű felébred, s aztán közös imádságot tartottak. Az ájtatos napindítás után Joinville távozott a sátrából és felkereste Lajost. Gyakran előfordult, hogy kettesben kilovagoltak, és ilyenkor sokszor megtörtént, hogy hírnök érkezett, így a szenesál nagyon tájékozott volt a politikai élet történéseiről.
Emellett azonban világiasabb időtöltésre is kínálkozott lehetőség. Mivel az emberek már hosszú ideje távol voltak feleségüktől, elkerülhetetlen volt, hogy kísértésbe essenek. Spirituális értelemben kulcsfontosságú volt, hogy a férfiak kerüljék a szerelmi kalandokat. Nem az jelentette a gondot, hogy a társadalom megbélyegezte az efféle affairs de coeur-t (szerelmi kapcsolatokat), az ilyen félrelépések odahaza Franciaországban is mindennaposnak számítottak. Ha egy keresztes maradéktalanul meg akarta szerezni a részvételért megígért lelki javakat, a hadjárat során tartózkodnia kellett az érzéki örömöktől. Ha megszegi e fogadalmát, az összes erőfeszítése hiábavaló, mivel a bűnbocsánat így nem éri el a célzott hatást.
Épp ezért Joinville úgy állíttatta föl a sátrát, hogy a belépők láthassák, egyedül van az ágyban, így „senki se gondolhasson rosszra a tisztaságát illetően”. Nyilvánvalóan nemcsak az volt a fontos, hogy az ellenkező nemmel kapcsolatban feddhetetlen legyen, annak is kellett látszania.
A Joinville-lal lévő népes kíséretnek előnyei és hátrányai is voltak. Egyfelől majdnem minden téren mások gondoskodtak róla, ami nagyban megkönnyítette az életét, szemben azokkal a keresztesekkel, akik nem voltak ilyen tehetősek. Másrészt viszont azzal járt, hogy nemcsak magát, hanem kísérete tagjait is el kellett tartania. Joinville alakulatában egy idő után már ötven lovag szolgált, akiket - csakúgy, mint fegyverhordozóikat - el kellett látni élelemmel.
Az étkezés különleges helyet foglalt el a mindennapokban, részben azért, mert a harcosok ezt várták a leginkább. Ilyenkor nemcsak ettek, hanem lazíthattak, tréfálkozhattak, kidolgozhatták a taktikát és megbeszélhették terveiket, épp ezért nagy becsben tartották ezeket az alkalmakat. A lovagok gyékényfonaton foglaltak helyet Joinville körül. Az ételhez bort szolgáltak föl, és vizeskorsókat is körbeadtak, így a lovagok a saját ízlésük szerint hígíthatták a nedűt. Joinville kíséretének kevésbé fontos tagjai nem rendelkeztek ezzel a kiváltsággal, az ő borukba már előre belekeverték a vizet.
Egy adott társadalmi csoport fontossága és a borba kerülő víz mennyisége között fordított arányosság állt fönn: minél alacsonyabb volt a bor fogyasztójának társadalmi státusa, annál több víz jutott a boroskupájába. A fontos ünnepi alkalmakkor Joinville ragaszkodott ahhoz, hogy pazar lakomát rendezzen, ahová az összes tekintélyes embert meghívta. Előfordult, hogy Lajosnak vendégeket kellett „kölcsönöznie” Joinville-tól, mivel nem maradt elég tekintély a kíséretében.
Az Outremer igen sebezhető volt, mivel magányos szigetet képezett az ellenséges államok tengerében. Nyugat-Európával és Itáliával fenntartott erős tengerentúli kapcsolatai nélkül nem lehetett volna életképes, fennmaradását részben e két földrajzi régiónak köszönhette, melyekkel hajózási útvonalak kötötték össze: ezeken érkezett az ellátmány és az emberanyag-utánpótlás. A nagy itáliai kereskedővárosok hadiflottáinak az Outremer tartós fennmaradásában játszott szerepét nem szabad alábecsülnünk. A nyugati gályák keresztül-kasul bejárták a Földközi-tengert, mely egy ideig döntően nyugati fennhatóság alatt állt (bár jó néhány kalózhajó is akadt, melyek a jól védett flották kivételével bárki számára veszélyessé tehették az átkelést).
A tengeri útvonalak szezonális hajózhatósága szükségessé tette, hogy Joinville és a többi lovag még a tél beállta előtt készleteket halmozzon föl. Máskülönben kifogytak volna az ellátmányból, s bár az élelmiszert ezekben a hónapokban is be tudták volna szerezni, igen borsos árat kellett volna érte fizetni. Joinville lépéseket tett az ügyben: élő sertést, juhokat, lisztet és bort vásárolt. Az utóbbiból egyszerre száz hordóval hozatott. Oly sok önérzetes franciához hasonlóan ő is igazi borszakértőnek tűnik, mint írja, mindig a legjobb borokat itta.
Akárcsak Franciaországban, Lajos az Outremerben is igyekezett szigorú fegyelmet tartani. Caesareában egy alkalommal számos ítéletet hozott, melyek nagyszerű bepillantást engednek az Outremerben felmerült problémák természetébe. A jogviták egy részét szokványosnak tekinthető ügyek képezték, például jó erkölcsbe ütköző cselekmények, kisebb garázdaságok, tulajdonjogi viták. Hétköznapiságuk arra enged következtetni, hogy az Outeremer ekkoriban bizonyos tekintetben Nyugat-Európa meghosszabbítása volt. Az Outremer területén élők kultúrájának és szokásainak részleges átvétele ellenére az itteni társadalom a nyugati értékek mentén szerveződött.
Joinville például említést tesz egy lovagról, akit rajtacsíptek egy bordélyházban. A prostitúció az Outremerben is éppúgy jelen volt, mint bárhol másutt a világon. A kompromittáló helyzetben rajtakapott lovagra helyi szokás szerint kétféle büntetést lehetett kiszabni. Az egyik az volt, hogy a mindössze egyetlen inget viselő férfiút a vele talált szajha egy kötéllel keresztülvezeti a táboron, hogy a többi keresztes láthassa, milyen megvetésre méltó keresztény.
Ez óriási szégyennek számított. Ha el akarta kerülni a nyilvánosság előtti megaláztatást, azt is választhatta, hogy átadja lovát és fegyvereit a királynak, és azonnal eltűnik. Az ügy kapcsán betekintést nyerhetünk a kor lovagjainak becsületkódexébe: a bűnös inkább lemondott fegyveréről és lováról, mint hogy el kelljen viselnie a másik büntetési nem gyalázatát. Az utóbbi túlságosan súlyos büntetés lett volna.
Az eset azonban kisebb bonyodalmat szült. Az Outremerben a ló igencsak értékes jószág volt. Joinville hallott egy szegény lovagról, aki nem rendelkezett saját hátassal, ezért arra kérte a királyt (aki a törvény erejénél fogva a ló tulajdonosává vált), hogy adományozza az állatot a pénztelen harcosnak. Lajos hallani sem akart erről. A ló 80 livre-t ért, vagyis sokkal értékesebbnek tartotta annál, hogy csak úgy odaajándékozza valakinek.
Joinville elég vakmerő volt, hogy emlékeztesse a királyt kettejük megállapodására, és volt olyan pimasz, hogy burkoltan az egyezség megszegésével vádolja Lajost, amiért az hangot adott nemtetszésének. Lajos azonban nevetve elhárította a panaszkodást, és biztosította Joinville-t, hogy egyáltalán nem haragszik rá. Mindazonáltal a ló nem került átadásra. Lajos nem mindig volt olyan igazságos, mint ahogy alattvalói szerették volna. A könnyedség, ahogy „túllépett” a Joinville-lel kötött szerződésen, azt jelzi, a király teljességgel meg volt győződve arról, hogy Istentől ráruházott jogánál fogva teljhatalommal bír országa és alattvalói fölött.
Más ügyekben is igazságot kellett szolgáltatni. A vadászati jogok jelentős értéket képviseltek, és egy alkalommal vita robbant ki néhány ispotályos lovag és a sereg egyik alakulata között. Joinville épp jelen volt, amikor a két fél konfliktusba keveredett. Néhány lovagja épp gazellavadászatot tartott, amikor egy csapat ispotályos rájuk támadt és elűzte őket. Sokan úgy vélték, hogy a lovagrendek túl nagy hatalommal bírnak, és gyakoriak voltak ellenük a panaszok.
Joinville az ispotályosok nagymestere elé terjesztette az ügyet, aki a jelek szerint rendkívül elfogulatlanul kezelte a problémát. Miután úgy találta, hogy emberei túllépték hatáskörüket, elrendelte, hogy a vétkesek a palástjukon üljenek evés közben. Mai szemmel ez kissé furcsa büntetésnek tűnik, de az Outremerben amolyan megszégyenítésfélének számított. A bűnösnek talált lovagoknak mindaddig így kellett ülniük, amíg a sértettek föl nem állították őket a földről.
Nem sokkal később Joinville látogatást tett az épp vacsorázó nagymesternél, és látta, hogy a bűnösök még mindig a palástjukon ülnek evés közben. Úgy gondolta, már kellőképpen meglakoltak tettükért, ezért arra kérte a nagymestert, mondja meg lovagtestvéreinek, hogy most már felállhatnak, aki azonban kereken elutasította a kérését. Megítélése szerint emberei súlyos bűnt követtek el, ami elveheti a zarándokok kedvét az outremeri látogatástól, ezért még sokáig kell bűnhődniük. Joinville úgy vélte, már igazságot szolgáltattak, és a nagymester túl messzire ment. Nyíltan közölte vele, hogy ő maga is leül a vacsorájukat fogyasztó, bűnös lovagok közé, és ott marad, amíg föl nem állhatnak ők is. Érezve, hogy kényszerhelyzetbe került, a nagymester vonakodva bár, de megbocsátott a lovagoknak.
Egy Joinville-t is érintő incidensnek sokkal súlyosabb kimenetele is lehetett volna. A király egyik testőre bántalmazta az ő egyik lovagját. Nem volt súlyos a dolog, csak némi lökdösődésről volt szó, Joinville azonban dühbe gurult, és egyenesen a király elé vitte az ügyet. Lajos úgy vélte, a szenesál túlreagálta a történteket. Ám Joinville elvi álláspontra helyezkedett, és szárazon csak annyit mondott Lajosnak, hogy amennyiben az emberei hatalmaskodva bárkit ide-oda taszigálhatnak, ő azonnal távozik a seregből.
Talán abbéli aggodalmában, hogy elveszítheti egyik hűséges támogatóját, Lajos beleegyezett a lovag megbüntetésébe. A támadót egy szál ingben, mezítláb „áldozata” elé vezették: a bűnös karddal a kezében lassan odament a sértetthez, letérdelt elé, kardját a saját teste felé fordította és átnyújtotta neki. Ezután elismerte a támadás tényét, és bevallotta, hogy valóban kezet emelt Joinville emberére. A sérelmet szenvedett lovagnak voltaképpen jogában állt levágni a támadó kezét, ám szerencsére a józan ész diadalmaskodott. Joinville megkérte lovagját, hogy bocsásson meg a bűnösnek, és az eleget tett az óhajnak.
Egy Joinville által leírt másik konfliktus lényegesen komolyabb politikai következményekkel járhatott volna. A lovagrendek közül a templomosok számítottak a legjelentősebbnek. Amellett azonban, hogy nagyon erősek voltak, széles körben azt tartották róluk, hogy arrogánsabbak a többieknél. Az Outremer történetében sűrűn találunk példát arra, hogy a templomosok vagy az ispotályosok a maguk feje után mentek. Időnként az is előfordult, hogy egymás ellen harcoltak, mivel egymással szemben álló muzulmán táborok mellett kötelezték el magukat.
Egy alkalommal a templomosok nagymestere elküldte egyik lovagját, Hugo de Juoy-t, hogy elrendezzen egy területi vitát a damaszkuszi szultánnal. A templomosok szerint a föld teljes egészében őket illette, a szultán viszont igényt tartott egy részére. Végül olyan megállapodás született, hogy a vitatott területet kettéosztják, és az egyik fele a templomosok, a másik a damaszkusziak uralma alá kerül. Az egyezséget azonban még Lajosnak is jóvá kellett hagynia.
Amikor ismertették vele a szerződés tartalmát, Lajos rendkívül feldühödött.
Túl azon, hogy a megegyezés azt a látszatot keltette, jó kapcsolatok kiépítésére törekszik Damaszkusszal - márpedig ha el akarta nyerni az egyiptomiak jóindulatát, ezt mindenképpen kerülnie kellett -, Lajos azt is erősen sérelmezte, hogy a templomosok a tudta nélkül tárgyalásokat folytatnak.
Hogy Lajosnak volt-e bármilyen fennhatósága a templomosok fölött, vita tárgyát képezte. Jogi értelemben a lovagrend önálló jogi személy volt, amely a pápán kívül egyetlen uralkodónak sem tartozott felelősséggel. A célszerűségi szempontok azonban azt diktálták, hogy amennyiben az Outremer magához akar térni a közelmúltban elszenvedett súlyos emberveszteségekből, egységes stratégiára van szükség. Még ha a templomosok semmilyen törvényt nem szegtek is meg azzal, hogy külön tárgyalásokat folytattak Damaszkusszal, rövidlátóak voltak, amiért figyelmen kívül hagyták a hosszabb távú stratégiai megfontolásokat. Lépéseik veszélyeztethették Lajos azon törekvéseit, hogy kijátssza egyik felet a másikkal szemben.
A király úgy döntött, tisztázza az ügyet a rend nagymesterével. Kereken megmondta neki, hogy többet engedett meg magának a kelleténél, amikor a vele való előzetes egyeztetés nélkül tárgyalt ilyen kényes kérdésekről. Lajos jóvátételt követelt. A lovagrend első embere meglepő módon egyetértett Lajos ítéletével, ami azt jelzi, hogy a nagymester - aki nem régóta töltötte be a tisztséget - nem volt túl magabiztos. Döntésében az is közrejátszhatott, hogy maga is francia ember lévén nem akarta összerúgni a port Lajossal.
Az ítélet megalázó volt. A nagymesternek és lovagjainak az összes keresztes szeme láttára mezítláb végig kellett vonulniuk a táboron, mintha vezekelnének. Amikor áthaladtak a sátrak között, a király megparancsolta a nagymesternek, hogy üljön le vele és a damaszkuszi szultán mellette helyet foglaló küldöttjével szemben a földre.
Lajos ezután a nagymesterhez fordult és utasította: mondja meg a követnek, hogy túllépte a hatáskörét, amikor egyezményt kötött a szultánnal, hogy a szultán a megállapodásban foglalt összes kötelezettsége alól mentesül, és az átadásra került esetleges szerződési biztosítékok is visszajárnak neki. A nagymester úgy tett, ahogy a király mondta, a követ pedig írásos összefoglalót kapott a jelenlétében lezajlott eseményekről, hogy adja át urának. A nagymestert és lovagjait ezután felállították, majd újból le kellett térdelniük, és könyörögniük kellett a király bocsánatáért. A rend vezetője Lajos kezébe adta a palástja végét, jelezve, hogy Lajos hatalma alá került. A büntetés azzal lett teljes, hogy a király örökre száműzte az Outremerből Hugo lovagtestvért, az egyezmény megkötőjét.
Az ügynek volt egy aspektusa, mely az Outremer jövőjét illetően hatalmas veszélyeket vetített előre. Renaud de Vichiers, a templomosok nagymestere francia volt, így a Lajos előtti kapitulációjában egy olyan ember tettét kell látnunk, aki nem akarta magára haragítani uralkodóját. Elképzelhetetlen, hogy bármely más nagymester beleegyezett volna ebbe a megaláztatásba. Azzal, hogy a templomosok a király fennhatósága alá helyezték magukat, gyökeresen megváltozott az erőegyensúly.
Bár Lajos számára rövid távon ez előnyös volt, hosszú távon katasztrofális következményekkel járt. Lajos erős király volt, de csak átmenetileg tartózkodott a Közel-Keleten, és amikor távozott, senki sem tudta átvenni tőle az abszolút hatalmat az Outremerben. Bármilyen nehéz lehetett is Lajosnak megemésztenie a tényt, de az Outremer tartós fennmaradása szempontjából az erős lovagrendek sokkal fontosabbak voltak, mint az ő személye, mivel ők szolgáltatták a királyságot a megsemmisüléstől elválasztó harci állományt. A templomosok közül bizonyára sokan felháborodtak rendjük ilyen megalázása láttán. A történteknek rendkívüli jelentőségük volt az Outremer jövőjére nézve: az esemény következtében a templomosok harci morálja - s vele azon képességük, hogy meg tudják védelmezni a királyságot - meggyengült.
Lajost azonban pillanatnyilag nem foglalkoztatták ilyen aggályok, mivel Egyiptomba küldött követei csodálatos hírekről számoltak be. Szerződési ajánlattal tértek vissza Kairóból, melynek értelmében Lajos ellátogat Jaffa kikötőjébe, az egyiptomiak pedig Gázába utaznak, ahol hivatalos külsőségek között átadják Lajos képviselőinek a Jeruzsálemi Királyság nagy részét, mely ekkoriban egyiptomi fennhatóság alatt állt. Lajos viszonzásképpen segítséget nyújt az egyiptomiaknak an-Naszir Juszuffal, Damaszkusz urával szemben a főhatalomért folytatott küzdelemben. Ez rendkívül örvendetes fejleménynek tűnt, mivel a keresztes hadjárat ily módon jelentős területnyereséget tudott volna felmutatni. A remények azonban délibábnak bizonyultak.
A megállapodás híre Damaszkuszba is eljutott, és komoly aggodalmat keltett. Ha Lajos szövetségre lép az egyiptomiakkal, háborút indíthatnak Damaszkusz ellen, márpedig ennek elejét kellett venni. A muzulmán világ szellemi vezetője, a kalifa rendkívül sajnálatosnak tartotta, hogy az iszlám két irányzata egymás ellen harcol, miközben a keresztesek és még inkább a szörnyű mongol hordák súlyos fenyegetést jelentenek rájuk. Épp ezért megállapodást igyekezett tető alá hozni a két fél között, hogy rendezzék nézeteltéréseiket.
Utólag lehetetlen megállapítani, hogy vajon Lajos tudott-e ezekről a megbeszélésekről, bár az ellenség táborában tartózkodó kémeik révén mind a keresztényeknek, mind a muzulmánoknak voltak információik. Mindazonáltal Lajos és serege folytatta útját Jaffa felé. Amennyire csak lehetett, Jaffa grófja helyrehozatta a város falait, és minden oromzatra pajzsot függesztett, hogy azt a látszatot keltse, a város védelme erős. A haderő a városfal mentén, a tenger közvetlen szomszédságában épült vár mellett táborozott le. Lajos úgy gondolta, ittléte alatt sem fog tétlenkedni, és úgy döntött, megerősíti a város védműveit. Az uralkodó személyesen is részt vett az ásásban, hogy elnyerhesse a bűnbocsánat révén megszerezhető javakat.
Ám hamarosan súlyos negatív fejlemények történtek. Ígéretükkel ellentétben az egyiptomiak nem jelentek meg Gázában, viszont a megállapodás többi pontjának eleget tettek. A Kairó falain elhelyezett fejeket visszaadták a keresztényeknek, hogy eltemethessék őket, és a muzulmán hitre áttérített gyerekek közül is sokat visszaküldtek az Outremerbe. Még egy szokatlan, egzotikus ajándékkal is kedveskedtek Lajosnak: egy elefánttal, melyet Lajos hajón elküldetett Franciaországba.
Az egyiptomiak nem mondták föl a megállapodást. Haladékot kértek Lajostól, és fenntartották, hogy egy későbbi időpontban tiszteletüket teszik majd Gázában. Mivel azonkívül, hogy beleegyezik a nem sokat ígérő halasztásba, semmit sem tehetett, Lajos szinte tűkön ült Jaffában. A feszültség csak akkor enyhült valamelyest, amikor egy helyi emír túl közel merészkedett a városhoz. Lajos egy kisebb alakulatot küldött a feltartóztatására, és az összetűzésben az emírt lándzsatalálat érte.
Jaffai tartózkodása idején Lajos látogatót fogadott Antiochia ifjú fejedelme, egy tizenhat éves fiatalember személyében. Az Antiochiai Fejedelemség a Je-ruzsálemi Királyságtól független állam volt. Rendes körülmények között fennállása óta önálló politikát folytatott, sokszor lényegében függetlenséget élvezve, különböző népekkel, főként a kis-ázsiai örményekkel lépve szövetségre.
A Boemund nevű ifjú intelligens volt, szeretetre méltó és ambiciózus. Anyja, Lucienne a város régense volt, és hivatalosan az is maradt négy újabb évre. Az ifjú Lajos segítségét kérte, hogy mihamarabb hozzájuthasson jogos örökségéhez és hatalomra kerüljön. Boemund kedvező benyomást tett a királyra, aki megígérte, hogy segít neki, emellett lovaggá is ütötte, mégpedig személyesen. Boemund ezután visszatért Antiochiába, és követelte a jussát. Jaffai tartózkodása mindenesetre javított valamit a közhangulaton. A vele érkezett kis létszámú kíséretben néhány jeruzsálemi zarándokúton lévő örmény is helyet kapott. Sokoldalú komédiások voltak, zenészként és mutatványosként is órákon át el tudták bűvölni a kereszteseket.
A várakozás rendkívül gyötrelmes volt Lajos számára. Az egyiptomiak késlekedése miatt a Szentföld visszaszerzésére irányuló tervei bizonytalanná váltak. Jól tudta, hogy az ország katonai erővel történő elfoglalásához egyszerűen nincs elég embere, és ha bármit el akar érni, a tárgyalókészségére kell hagyatkoznia. A cél szívfájdítóan közel került, de mégsem tudta elérni.
An-Naszir Juszuf nem tétlenkedett. Először a fegyverek erejére akarta bízni a döntést. A sereg Gáza felé vette az irányt, majd megütközött az egyiptomiakkal, és az összecsapásból az utóbbiak kerültek ki győztesen. A harcban maga Juszuf is megsebesült a fején és a karjain. Végül visszatért Gázába, hogy visszanyerje az erejét.
Ittléte idején delegáció érkezett az egyiptomiaktól, akik azt az egyszerű üzenetet hozták, hogy az állandó ellenségeskedés kizárólag az iszlám ellenségeinek érdekeit szolgálja. Sokkal jobban tennék, ha végre békét kötnének, és együtt lépnének föl a közös ellenséggel szemben. An-Nasir megalapozottnak találta az egyiptomiak érveit, különösen hogy a nemrég lezajlott ütközet után vesztesként hagyta el a harcmezőt. Damaszkusz és Egyiptom félretette nézeteltéréseit és fegyverszünetet kötött. Lajos és az egyiptomiak között nem jött létre a szövetség, és Jeruzsálem átadására sem került sor.
Amikor erről tudomást szerzett, Lajosban alighanem egy világ omlott össze. Mindazt, amiért eddig dolgozott, az utolsó pillanatban kicsavarták a kezéből. Kedélyállapotán egy jelentős véráldozattal járó, értelmetlen összetűzésről érkezett hír sem javított. Egyik lovagja megtudta, hogy a mintegy tíz mérföldre fekvő Ramlehnél gazdag karaván halad keresztül. Anélkül, hogy egyeztetett volna a királlyal, nyeregbe pattant, és egy kisebb alakulattal elindult a kecsegtető fogás irányába. Jelentős mennyiségű zsákmányt szereztek, de nem állítottak megfelelő őrséget, így egy muzulmán alakulat rajtuk ütött és lekaszabolta őket. Mindössze négyen menekültek meg.
A lovag is a túlélők között volt, és fejvesztve vágtatott vissza Lajoshoz. Fellármázta a tábort, és beszámolt a katonáknak a katasztrofális eredménnyel végződött összetűzésről. A király azonnal elrendelte, hogy egy egység menjen a helyszínre, és hozza helyre a dolgot, már amennyiben egyáltalán lehetséges. Az ellenakcióban egy csapat templomos és ispotályos mellett Joinville is részt vett.
Megérkeztek a völgybe, ahol a csatározás lezajlott. Ezúttal az ellenség nem tanúsított kellő elővigyázatosságot: a keresztesek támadása idején a muzulmánok épp a halottak fosztogatásával voltak elfoglalva. Heves összecsapás bontakozott ki, amelyben elsősorban a keresztesek számszeríjászai súlyos emberveszteséget okoztak az ellenségnek. Miután számos harcost vesztettek, a muzulmánok elmenekültek a helyszínről.
Harc közben egy keresztes és egy muzulmán lovag összecsapott, és mindketten leestek a lóról. Mialatt kábultan hevertek a földön, egy keresztény harcos odament hozzájuk és elvezette a lovaikat. Mivel el akarta őket lopni, végiglopózott a ramlehi városfal árnyékában. Mesterkedése alighanem titokban maradt volna, ha nem lép rá egy régi ciszterna födémére, mely beszakadt a súlya alatt, és a tolvaj vastag porfelhő közepette bezuhant a tetőn. A keresztesek meghallották a robajt, és kiásták a csapdába esett lovagot, aki szerencséjére sértetlen maradt.
Az akció nem végződött olyan rosszul, mint ahogy végződhetett volna. A felmentő alakulat hiánytalanul visszatért a táborba. Ez azonban nem enyhíthette a keresztesek keserű csalódását. Minden tervezés és diplomáciai manőver hiábavalónak bizonyult. A Damaszkusz és Egyiptom között létrejött megállapodással a létező legrosszabb forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. A keresztesek az utolsó ütőkártyájukat is elveszítették, és minimálisra csökkent az esélye, hogy a hadjárat vissza tudja szerezni az elveszett outremeri területeket.
A helyzet valójában ennél is súlyosabb volt. Azzal, hogy a két muzulmán nagyhatalom elásta a csatabárdot, semmi sem állíthatta meg őket abban, hogy akár egyedül, akár közösen az Outremer megtámadására vessék be erőforrásaikat. A magány és az elmélkedés perceiben Lajosnak szembe kellett néznie azzal, hogy törekvéseit nem fogja siker koronázni. Ez súlyos csapást jelentett a büszke királyra, aki ambíciói valóra váltása közben oly sok mindent elveszített. Emberei nem fognak örökre a szolgálatában maradni, országának pedig szüksége volt arra, hogy mihamarabb visszatérjen. Fogytán volt az idő.