Lajos volt az utolsó uralkodó, aki keresztes hadjáratot indított az Outremerbe. Edward herceg expedíciója nem volt számottevő, serege nem vett részt jelentősebb ütközetben, és csak igen szerény eredményt tudott felmutatni. Lajos lelkesedése a keresztes mozgalom mint a lelki javak megszerzésének forrása iránt bizonyos mértékben idejétmúlt volt. Bár a vallási mozgatórugó sok nyugati gondolkodásában előkelő helyen szerepelt, más motivációs tényezők is egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. A lovagi eszmény térhódításával a nyugateurópai főnemesség köreiben a dicsőség elérése is fontossá vált, és a túlvilági mellett legalább akkora jelentőséget tulajdonítottak az e világi elismerésnek is.
Ekkoriban már könnyebben lehetett bűnbocsánatot nyerni, így a lelki javak az előző évszázadokhoz képest sokkal veszélytelenebb módon és kevesebb anyagi ráfordítással is megszerezhetőek voltak, ami a keresztes háború leértékelődéséhez vezetett. A „spirituális infláció” néven ismert jelenség jelentősen csökkentette a hadjáratokban való részvétel vonzerejét.
Maga a keresztes hadjárat kifejezés is tágabb értelmet kapott. A fogalom egykor a Szentföldre irányuló zarándoklatra vonatkozott, ekkoriban viszont már a Balti-tengerrel határos területeken élő pogányok, a hispániai mórok, sőt a nyugat-európai eretnekek elleni hadjáratokra is alkalmazták. Sőt a pápaság hatalmi riválisai ellen is egyre gyakrabban került sor keresztes háborúkra.
A Közel-Keletről érkező állandó rossz hírek hatására fokozatosan csökkent, végül teljesen megszűnt az Outremer vonzereje. Az emberek úgy gondolkodtak, ha az Outremerben Szent Lajos, minden nyugat-európai uralkodó messze legkiválóbbika is kudarcot vallott, akkor Isten nem kívánja tovább a közel-keleti királyság fennmaradását.
Az alig több mint húsz évvel élte túl Lajost. 1291-ben egy újonnan érkezett, gyülevész itáliai keresztes had (gyengén felfegyverzett, észak-itáliai városi szegények, akik csak hajszállal voltak jobbak a csőcseléknél) lemészárolt egy csapat muzulmán kereskedőt Akkóban. A legyilkoltak családjai a muzulmán világ legerősebb hatalmi központjától, az egyiptomi udvartól reméltek bosszúállást: lehajították szeretteik vérfoltos felsőruháit a kairói mecset padlójára, és megtorlást követeltek.
Ugyanebben az évben április 5-én az Akkó környéki mezők üstdobok zajától és feltüzelt harcosok csatakiáltásától voltak hangosak. Egy hatalmas muzulmán sereg vad ostromot indított a város ellen. A védők elkeseredetten küzdöttek, de helyzetük kilátástalan volt. Hat héttel később az egyiptomi haderőnek sikerült rést ütnie a hatalmas város Lajos király által megerősített védművein.
Az ostromban a templomos és ispotályos lovagok - akik a múltban többször is engesztelhetetlen ellenfelek voltak - egymás oldalán küzdöttek és estek el. Hősiesen küzdöttek, ám erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Létszámhátrányuk miatt nem tudtak gátat szabni a feltartóztathatatlan muzulmán áradatnak, s az könyörtelenül elnyelte őket. Az Outremert vérzivatar mosta el, több ezer lakóját kardélre hányták. Egyedül a genovaiak és a velenceiek kereskedelmi flottáinak sikerült elmenekülniük, melyek Akkó gazdag polgáraival együtt - akikkel hatalmas összegeket fizettettek ki, hogy otthagyhassák a poklot - elvitorláztak biztonságosabb helyekre.
Hamarosan az Outremerből megmaradt jelentéktelen földdarab is elveszett, az utolsó erődök némi ellenállás színlelése után kerültek muzulmán kézre, vagy védőik egyszerűen harc nélkül otthagyták őket. Ezzel valóra vált Bajbarsz álma, bár a nagy harcos mindezt már nem érhette meg, mivel több mint tíz évvel korábban meghalt (állítólag mérgezés áldozata lett). Aktív szerepet játszott a Túránsáh és más vezetők elleni összeesküvésben, így valóban igaz volt rá a mondás, miszerint aki kardot ragad, maga is kard által vész el.
Miután a keresztesek iránti gyűlölet parazsából a mongol népirtás hatalmas tüzet szított, a keresztes állam nem maradhatott fönn sokáig. Az Outremer több mint száz évvel túlélte a hattíni katasztrófát, mégpedig sok esetben a környékbeli muzulmán hadurak elnéző „jóindulatának” köszönhetően, akik túlságosan belebonyolódtak az egymás elleni testvérháborúkba ahhoz, hogy különösebb figyelmet fordítsanak a keresztes államra. A muzulmánok talán úgy vélték, többé nem jelent fenyegetést számukra. Bajbarsz azonban látta, milyen nagyszabású hadjáratot indított Lajos, és tanult a történtekből. Miután a mongol veszélyt sikerült elhárítania, a királyság fennmaradása sem volt többé megengedhető.
A szánalomra méltó outremeri túlélők visszatértek nyugatra, és soha többé nem indult keresztes hadjárat a Szentföldre. Hatalmát demonstrálandó a hadjáratokat mindig a pápa hirdette meg, és a felhívás amolyan erőfitogtatás volt a pápaságnak a világi uralkodókkal folytatott küzdelmében. A IV. Ince és mások által a német-római császár és a világ többi uralkodója ellen régóta viselt harcban azonban a pápaság húzta a rövidebbet.
Alig néhány évvel Akkó eleste után, amikor a templomosok nagy része már visszatért Franciaországba, a rendet brutális támadás érte a kétes morális alapokon álló francia király, IV. (Szép) Fülöp részéről, aki Párizsban máglyahalálra ítélte és kivégeztette a rend nagymesterét. A pápa, aki lényegében a francia király marionettfigurája volt, az eljárás során szinte végig engedelmesen úgy tett, ahogy parancsolták neki. Ez volt a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a pápaság beismerte a hatalomért vívott harc elvesztését. Olybá tűnt, mintha a hatékonyan kormányzó, erősen vallásos beállítottságú, ugyanakkor kissé könyörtelen Fülöp személyében Lajos kevésbé rokonszenves vonásai öltöttek volna testet, mégpedig eltúlzott formában.
Többé nem indultak harcosok a Közel-Keletre, lévén hogy más hadszíntéren kerültek bevetésre: fél évszázadon belül Franciaország és Anglia között véres küzdelem vette kezdetét, melyet százéves háborúként ismerünk. Tekintettel arra, hogy milyen konfliktusai voltak III. Henrikkel, Lajos király talán nem lepődött volna meg az események ilyetén alakulásán, bár bizonyára kétségbe lett volna esve, amiért egy keresztény hatalom háborút visel egy másik keresztény állam ellen.
Keleten Európa egyre inkább defenzívába szorult, mivel a Bizánci Birodalom hanyatlásával létrejött hatalmi vákuumba a muzulmán vallású oszmántörökök nyomultak be: mindenkit leigáztak, aki szembe mert szállni velük. 1396-ban egy francia haderő indult útnak az utolsó és nagyságrendjét tekintve talán legjelentősebb keresztes hadjáratra. A sereg nem az Outremerben, hanem bolgár földön ütközött meg az ellenséggel, amiből jól látható, hogy a keresztes háborúk színtere az idők során egyre nyugatabbra helyeződött.
A francia lovagság színe-virága mindenféle haditerv nélkül, fegyelmezetlenül rohamra indult, és katasztrofális vereséget szenvedett Nikápoly mezején, miután belerohant a törökök áthatolhatatlan védőfalába. A keresztes haderő azon parancsnokai között, akik az ellenség legyőzéséhez és megfutamításához a mindent elsöprő támadást látták célravezetőnek, Artois grófját is ott találjuk, igaz, őt nem Róbertnek, hanem Fülöpnek hívták. Kevesen érezhették át annyira a vereség vigasztalanságát, mint Lajos tette volna, aki annak idején minden tőle telhetőt megtett a szívügyének tekintett cél érdekében, de csak nagyon kevés eredményt ért el.
Többé egyetlen keresztény uralkodó sem vágott neki hatalmas hadiflotta és hadsereg élén a Szentföldre vezető útnak. Jeruzsálem örökre elveszett, és egészen az I. világháborúig kellett várni, hogy ismét keresztény haderő fennhatósága alá kerüljön. Nem sokkal Jeruzsálem 1917-ben történt eleste után ünnepélyes szertartásra került sor a londoni Temple Church-ben azok tiszteletére, akik számára a Szent Város évszázadokkal korábban inspirációt jelentett. Megindító, ugyanakkor anakronisztikus megemlékezés volt. A világ felismerhetetlenül megváltozott. Jeruzsálem birtoklása már nem jelentett többé dicsőséget, csak vért, fáradságot, verejtéket és könnyeket. Az utolsó keresztes hadjárat ekkorra már régen a megfakult emlékezet homályába veszett, egy olyan világba, melyet középkori, régen elfeledett hősök népesítenek be.