Amikor beköszöntött a tavasz, Lajos utasítást adott a flottának az élelmiszerkészletek feltöltésére és a kihajózásra való felkészülésre. Gondosan elraktározták a gabonát, és jelentős mennyiségű bort is felhalmoztak. Május végére befejeződtek az előkészületek. A király és a királyné 1249. május 21-én, pünkösd péntekén szálltak föl hajójukra, a Montjoie-ra, mely másnap felszedte a horgonyt, s ezzel a hadjárat ténylegesen is kezdetét vette.
Indulás előtt a király megerősítette, hogy a hadjáratnak Egyiptom a célpontja, ám ez vitatható döntés volt. Jeruzsálemet a közelmúltban foglalták el a kereszténység ellenségei, és ez erős motivációs tényező lehetett volna, ha Lajos a város visszaszerzését illetően az istenfélő keresztények érzelmeire kívánt volna hatni. Követői közül sokan csalódtak, amikor megtudták, hogy nem Jeruzsálem lesz az útirány.
Jeruzsálem a legtöbb keresztény gondolkodásában szinte isteni tekintéllyel bírt, sokan az Úr mennyei Szent Városával azonosították. Róbert szerzetes, aki az első hadjárat idején a kereszt felvételére buzdított, ekként fogalmazta meg Jeruzsálemmel kapcsolatos érzéseit:
...a világ köldöke, ország, mely termékenyebb mindegyiknél, a boldogság egyik paradicsoma. Az emberi nem megváltója eljövetelével fénnyel árasztotta el, életével megdicsőítette, szenvedésével szentségessé tette, halálával megváltotta, temetésével hírnevet szerzett neki. E fejedelmi várost, mely a világ középpontjában helyezkedik el [a középkori európai térképeken így is ábrázolták], jelenleg fogságban tartják az ellenségei, pogány rítusok rabszolgájává tették azok, akik nem ismerik Istent. E város szabadságra vágyik és áhítozik, s szüntelenül arra kér benneteket, siessetek a segítségére.
Az első keresztesekre 1095-ben Jeruzsálem különleges szellemi vonzereje gyakorolta a legnagyobb hatást, mely változatlanul meghatározó jelentőséggel bírt. A keresztesek zarándoknak számítottak, akik csak az úti cél - a legtöbb esetben a jeruzsálemi Szent Sír-templom - elérésével teljesíthették keresztesi fogadalmukat.
X. Gergely pápa, akit 1270-es akkói látogatása után iktattak be hivatalába, a 137. zsoltár egyik szakaszával fohászkodott közel-keleti utazása előtt, mintegy húsz évvel Lajos első keresztes hadjáratát követően: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem!/ Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vigasságom fejének!” Ilyen áhítat övezte Jeruzsálemet a keresztények körében, nem csoda, ha sokan csalódottak, sőt dühösek voltak, amikor megtudták, hogy a király nem Jeruzsálemet, hanem Egyiptomot jelölte ki úti célul.
Lajos a bárói előtt úgy rendelkezett, hogy Egyiptom partjainál lesz a gyülekező. Amikor a sziget elhagyására készültek, a papok ismét Isten segedelmét kérték a vállalkozásukhoz, végtére is az ütközetre akár alig néhány nap múlva sor kerülhetett. Nemcsak a tengeri átkelés veszélyei tornyosultak előttük, de azzal is számolniuk kellett, hogy hamarosan összecsapnak a szülőföldjét védelmező, kegyetlen ellenséggel. A flotta impozáns látványt nyújtott. Joinville áhítattal írja: „úgy tűnt, mintha az egész tenger, ameddig csak a szem ellát, vitorlákkal lenne borítva”, majd hozzáteszi, hogy az armadát összesen 1800 kisebb-nagyobb hajó alkotta.
A partraszállás helyét illetően Lajos több lehetőség közül választhatott. Mivel Damietta a korábbi egyiptomi keresztes hadjáratban is kulcsszerephez jutott, a seregben bizonyára kezdettől fogva úgy vélték, ezúttal is ennél az erődítménynél szállnak partra. Ennek azonban volt néhány veszélye. Damiettá-ban erős helyőrség állomásozott, és a legutóbbi hadjárat alkalmával is több hónapon át fel tudta tartóztatni a támadókat, mielőtt elesett volna. Az újabb nyugati támadás elhárítására megerősítették az erőd védműveit: árkokat ástak és kiszélesítették a folyó medrét, mely vizesárokként funkcionált a falak tövében.
Az előző ostrom idején a város csak a falai közt kitört járvány miatt adta meg magát, a fegyverek erejével nem sikerült térdre kényszeríteni. A Damiettából Kairóba vezető út szintén nem ígérkezett egyszerűnek. A Nílusból számos csatorna ágazott el, melyek Damietta elfoglalása után akadályozhatták a keresztesek előrehaladását. Ráadásul a korábbi keresztes hadjárat tapasztalataiból okulva az egyiptomiak új erődöt építettek a Kairóba vezető út mentén, Mansurahnál.
A partraszállás másik kézenfekvő alternatívája Alexandria lehetett. Egyiptom életképessége szempontjából mind Damietta, mind Alexandria meghatározó jelentőséggel bírt, bármelyikük elvesztése hatalmas csapás lett volna az egyiptomiak számára. Noha az Alexandria-Kairó útvonalon nem voltak olyan akadályok, mint a Damietta-Kairó szakaszon, az út nagy része a sivatagon vezetett keresztül. Végül úgy döntöttek, hogy a haderő Damietta elfoglalását fogja megkísérelni, ennek megfelelően a sereg e város felé vette az irányt.
Maqrizi muzulmán krónikás leírja, hogy Lajos erélyesen felszólította a szárazföldön tartózkodó egyiptomiakat a megadásra. Lajos emlékeztette őket a keresztény hadseregek spanyol földön aratott legújabb győzelmeire, és kinyilvánította eltökéltségét arra, hogy erőszakkal elfoglalja országukat, és „bármit ígérnétek nekem szent esküvéssel, hiába is jelennétek meg a papok és a szerzetesek előtt, s vonulnátok gyertyával a kezetekben előttem a keresztnek való engedelmességetek jeléül, ez nem térítene el szándékomtól, hogy megtámadjalak benneteket és harcoljak ellenetek azon a földön, amely a legkedvesebb számotokra” A király ezután rátér serege bemutatására, mely „ellepi a hegyeket és a síkságokat, annyi katonából áll, ahány kő van a Földön, és a végzet sújtó kezeként szorongat titeket”.
Az út Egyiptomba mindössze néhány napot vett igénybe. Első éjszaka a hajóhad a Limasszol-fok nevű földnyelvnél gyűlt össze. Először is misét tartottak a fedélzeten, ez azonban nem sok jót hozott számukra. Hamarosan erős szél kerekedett a szárazföld felől, mely számos hajót elsodort a parttól, így a hadjáraton részt vevő lovagok háromnegyede elszakadt királyától, s jó néhányan közülük csak akkor értek partot, amikor kikötöttek Akkóban, az outremeri királyság legjelentősebb kikötővárosában. Sokuk egy ideig nem tért vissza Lajoshoz.
Másnap elült a szél, lehetővé téve a helyben maradt hajóknak, hogy rendezzék soraikat. A flotta megmaradt része vitorlát bontott Egyiptom felé.
Mindez hétfői napon történt, és csütörtök hajnalban már meg is érkeztek az egyiptomi partok közelébe. A kormányosok kitűnően navigáltak, a hajóhad Damietta közelében volt, ahol a helyiek felsorakoztak az érkezésükre, ám ez nem volt meleg fogadtatás.
Ajjúb szultán, egy hajlott korú, határozatlan ember tudta, hogy küszöbön áll a keresztesek támadása. Feltehetőleg az Egyiptom fontos kereskedelmi partnerének számító velenceiek és Frigyes császár értesítette, aki mesterien értett ahhoz, hogyan lehet két oldalt egymás ellen kijátszani. Mindazonáltal Ajjúb kivonta magát az invázió elhárítására való felkészülésből. A telet Damaszkuszban töltötte, és muzulmán riválisaival hadakozott Homsz térségében, Egyiptom védelmével pedig megbízható és rátermett vezírét, Fakhr ad-Dint bízta meg, aki kiváló személyes kapcsolatokat ápolt Frigyes császárral.
Damietta elfoglalása nehéz diónak ígérkezett. A helyőrségben beduinok szolgáltak, akik hírhedtek voltak a csatában tanúsított kegyetlenségükről. Helyesen érzékelve, hogy a vízi és szárazföldi kombinált hadműveletek legkritikusabb szakasza a partraszállás, kivonultak az erődből a keresztesek visszaszorítására. A védősereg mély benyomást tett a keresztesekre, ahogy a napsugarakat élesen visszatükröző aranyszínű páncélzatukban felsorakoztak a parton. Az egyiptomiak azzal is megpróbáltak félelmet ébreszteni, hogy rémületes zajt csaptak, a jövevényeket cintányérok és trombiták fülsiketítő kakofóniája fogadta.
A hadjárat során katonailag ekkor érkezett el először az igazság pillanata. Sok tanácsadója azt javasolta Lajosnak, várja meg, míg az inváziós erők létszáma földuzzad. Lajos azonban nem volt híján a bátorságnak, és fölvázolta a késedelem nélküli cselekvés mellett szóló érveket. Úgy vélte, a gyengeség legkisebb jele is lélektani előnyhöz juttatná az ellenséget.
Ráadásul egyetlen kikötő sem volt a közelben, ahol az uralkodó bevárhatta volna szétszóródott flottája többi egységét. Márpedig ha nem sikerül biztonságos horgonyzóhelyet találnia a flotta vele lévő hajói számára, fönnáll a veszélye annak, hogy még a megmaradtak is elsodródnak. Lajos döntése a támadás megindításáról merész, de kétségkívül helyes elhatározás volt. Nem tudhatta, hogy a lemaradt hajók csatlakoznak-e hozzá valaha, és ha igen, mikor - és még ez esetben is jó néhány közülük alkalomszerűen érkezne. A téli ciprusi veszteglés után a hadműveletek kezdeti szakaszában bekövetkező újabb lendületvesztés nagyon rosszul jött volna, ezért Lajos parancsot adott a támadásra.
Úgy döntöttek, a rohamot másnap reggel, pénteken indítják meg. Az egyiptomiak nem rendelkeztek különösebb tengerhajózási hagyományokkal, s bár volt néhány csónakjuk és egypár nagyobb gályájuk a védekezéshez, ezek nem hátráltathatták jelentősen a kereszteseket, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha bevetésre kerülnének a keresztény flotta ellen. Ugyanakkor a nagyméretű keresztény hadihajók nem juthattak elég közel a szárazföldhöz a partraszállás támogatására, így a harcosoknak át kellett szállniuk alacsonyabb merülésű gályákra.
Joinville úgy értesült, őt arra az evezőshajóra osztották be, amelyen Everard de Brienne is helyet kapott. Péntek reggel azonban vita robbant ki azon, kik vegyenek részt a partraszállásban. A katonák túl sokan voltak ahhoz, hogy a kisebb csónakokból álló flottilla valamennyiüket el tudja szállítani. Amikor kiderült, hogy egyesek kimaradnak az első hullámból, a várakozásra kényszerülők annyira elkeseredtek, hogy lemásztak a farnál vontatott kisebb evezős hajókba, hogy önhatalmúlag is megkíséreljék a partraszállást. Az egyik csónak a túlterheltség miatt hamarosan merülni kezdett, mire néhány ember belátta, a józan ész többet ér a hősiességnél, és visszakapaszkodtak a hajóra.
Mivel komolyan aggódott a csónakjában lévő emberek miatt, Joinville megkérdezte a kapitánytól, hogy az aktuális utaslétszám mennyivel haladja meg a jármű befogadóképességét, ő azt felelte, húsz harcos távozása esetén már ki tudná vinni a csónakot a partra. A fölös létszámot elküldték, és intézkedtek, hogy visszajussanak arra a nagyobb hajóra, melyen Joinville megtette a Ciprusról idefelé vezető utat.
Az értelmetlen incidens miatti csalódás egyeseket túlzottan is megviselt. Egy Plonquet nevű lovag, aki a nagyobbik hajó fedélzetén tartózkodott, mélyen elkeseredett, amiért elszalasztotta a dicsőség megszerzésének esélyét. Mivel eldöntötte magában, hogy ha már eljutott idáig, nem fogja hagyni, hogy megfosszák a partraszállás lehetőségétől, megpróbált leereszkedni a csónakba, ám keze véletlenül elengedte a kapaszkodót, és a lovag beleesett a vízbe. Mielőtt bárki a segítségére siethetett volna, eltűnt a tekintetek elől és elmerült.
A partraszállás előtt hátravolt még egy feladat. A csónakban ült két lovag, akik nem szívelték egymást, és Joinville mindkettejüket megeskette a szent ereklyékre, hogy megbocsátanak egymásnak, ellenkező esetben nem részesülhetnek a keresztes hadjáratban való részvételért járó lelki javakból. Ez még ekkor, a csata küszöbén is ünnepélyes pillanatnak számított. Az eskünek jelentős kötőereje volt, nem lehetett könnyedén venni, nem pusztán üres gesztusról volt szó.
A lelki ráhangolódás és a gyakorlati előkészületek ezzel majdnem teljesen befejeződtek. Eljött az ideje, hogy a harcosok a Teremtő oltalmába ajánlják lelküket, majd legyőzve aggályaikat és félelmeiket, vásárra vigyék a bőrüket a kereszténység ügyéért. A csónakok megindultak a part felé, ahol muzulmán harcosok ezrei hemzsegtek, készen arra, hogy visszaszorítsák a hitetleneket a tengerbe. A keresztényekhez hasonlóan a muzulmánok is szent háborúnak tekintették a küzdelmet.
Joinville egyszerű csónakja hamarosan egy bárka mellé került, mely egy nagy hadihajó szomszédságában volt. Noha a krónikás nem ismerte fel ösztönösen, milyen hajóról van szó, a bárka orrában büszkén lobogó Saint-Denis-apátságbeli zászlóból mindenki kitalálhatta, ki tartózkodik rajta. A zászlót régi szokás szerint személyesen a király vitte az ütközetbe, vagyis maga IX. Lajos tartózkodott a fedélzeten.
Joinville csónakjának a legénysége indítványozta, hogy maradjanak a király közelében, de az idősebb katonák másképp határoztak. A part távolabbi szakaszánál észrevettek egy igen jelentős muzulmán lovasegységet, melynek létszámát mintegy hatezer főre becsülték. E felé az erősen védett partszakasz felé kormányozták a csónakot, mely a hullámok hátán kijutott a partra és megfeneklett a fövenyen. A harcosok kimásztak a csónak oldalánál és megindultak felfelé a parton.
Az ünneplésre nem jutott idő, mivel a lovasok észrevették a csónakot és a mellette partot ért többi vízi járművet. A védők a betolakodók felé szegezték fegyverüket és támadásba lendültek, ám kissé elkéstek. A kereszteseknek elég idejük maradt, hogy kirakodják a kihegyezett karókat a csónakokból és beássák őket a homokba, hogy végük a muzulmánok irányába mutassanak. Amikor a muzulmánok rohamra indultak, megzavarta őket a stratégiai fontosságú helyeken leszúrt cölöpök sora, s mivel a hevenyészve fölállított cölöpsoron nem tudtak áttörni, visszakozni kényszerültek.
A partszakasz teljes hosszában ugyanolyan jelenetek játszódtak le, mint ennél a hídfőállásnál. Joinville csónakjától balra Jaffa grófjának a gályája ért partot, aki különösen mély benyomást tett a krónikásra, talán azért, mert távoli rokonok voltak. A gróf gályája fenségesen siklott a szárazföld felé. A gyönyörűen díszített hajótörzset mindenhol a gróf aranyszínű címerpajzsai borították, melyekre keresztek voltak erősítve. A gályát háromszáz evezős hajtotta, és mindőjük saját pajzzsal rendelkezett (az evezősök ekkoriban nem szolgák, hanem szabadok voltak), melyekre a gróf címere is föl volt festve.
Az evezősök már annyira szerettek volna partot érni, hogy Joinville számára úgy tűnt, a gálya valósággal repül a vízen. Nekik is megvoltak a saját zenészeik: az egyiptomiak félelemkeltési kísérleteire trombiták, cintányérok, dobok és kürtök feleltek. Fülsiketítő hangzavar közepette a gálya felfutott egy sekély vízzel borított homokzátonyra. Az emberek leugráltak a fedélzetről, fémpáncéljuk némi védelmet biztosított számukra a muzulmán íjászok által kilőtt nyilakkal szemben. Az újonnan érkező keresztesek Joinville egysége mellett foglalták el pozíciójukat. Ezzel újabb hadállás jött létre, bár az ütközet még alig kezdődött el, és az arcvonal semmi esetre sem volt szilárdnak nevezhető.
Jaffa grófja megőrizte higgadtságát, és elrendelte, hogy sátrait a part közelében állítsák föl, amivel egyértelmű jelét adta, hogy a keresztesek maradni szándékoznak. A gróf provokatív vakmerőségén feldühödve az egyiptomi csapatok újult erővel támadásba lendültek. Megsarkantyúzták lovaikat és egyenesen rárontottak a betolakodókra. A keresztesek sora azonban ekkor is szilárdan tartotta magát. Elkedvetlenedve attól, hogy az ellenség tapodtat sem hajlandó hátrálni, a muzulmánok támadásai egyre lanyhábbak lettek, végül teljesen abbamaradtak.
Joinville-éktől jobbra (ahogy írja, nagyjából egy nyíllövésnyi távolságra) az Oriflamme-mal ékesített bárka is partra tette legénységét. Egy muzulmán harcos dicséretes lelkesedéssel rárontott a keresztesekre, de a jól felfegyverzett ellenséggel szemben hősies magánakciója öngyilkossággal ért fel. A keresztesek, akik ekkorra megittasultak a vér szagától, rövid idő alatt legyűrték és miszlikbe aprították.
Amikor Lajos (aki nem volt ott a támadás első hullámában) megtudta, hogy zászlaját kivitték a partra, nem késlekedhetett tovább. A híreken felbuzdulva beugrott a vízbe, mely olyan mély volt, hogy a hónaljáig ért. A teljes páncélzatot viselő király fejét sisak védte, kezében lándzsát tartott, nyaka köré védőlemez volt erősítve. Bátor, ám elhamarkodott tett volt: a király nemcsak azt kockáztatta, hogy megfullad, ha rosszul méri föl a víz mélységét, hanem kitűnő célpontot is nyújthatott az ellenség számára.
Lajos nehézkesen megindult a part felé, olyan látványt nyújtva, mintha egy hatalmas rák próbálna átvergődni a hullámokon. Miután kiért a szárazföldre, csatlakozott embereihez és megkérdezte, kik sorakoztak föl velük szemben. Amikor a harcosok megerősítették, hogy az ellenség, a királyon erős izgalom lett úrrá. Hóna alá szorította a lándzsáját, az egyiptomiak felé szegezte, és futva megindult feléjük. A körülötte lévő francia katonák alig tudták visszatartani.
A muzulmánoknak a betolakodók elűzésére tett próbálkozásai kudarcba fulladtak. Noha bőséges információt kaptak arról, hogy keresztes hadjárat indult országuk elfoglalására, erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. A helyőrségben igen sok katona szolgált, a támadást azonban már akkor lefújták, amikor a keresztesek még sebezhetőek voltak. A betolakodók ekkor még nem tették partra az összes embert és lovat, vagyis nem érték el a teljes bevetési létszámot. A tény, hogy a muzulmánok ilyen hamar felhagytak a védekezéssel, arra utal, hogy harci moráljuk sok kívánnivalót hagyott maga után. A bekövetkező események még jobban megmutatták, hogy valóban ez volt a helyzet.
Miután visszaverték az ellentámadást, a keresztesek eufórikus hangulatba kerültek. Ám elég tapasztalt veteránok voltak ahhoz, hogy pontosan tudják, ez még csak a kezdet. Az ellenség még mindig erős volt, és épp visszafelé masírozott a robusztus várfalak mögé, melyek alig néhány évtizeddel korábban majdnem egy éven keresztül állták a keresztesek ostromát. Hazai földön voltak, a saját országukat védelmezték, és a küszöbönálló hadműveletekhez Egyiptom összes erőforrása a rendelkezésükre állt. A helyőrségben tudták, értesíteniük kell a kairói hatóságokat, hogy a keresztesek rést ütöttek az ország védelmi vonalán, ezért postagalambot küldtek a városba a hírekkel.
Lajos a városon kívül állíttatta föl vörös színű sátrát, és felkészült a nehéz ostromra. Ahogy mind több keresztes ütött tábort Damietta előtt, a helyőrség Kairóba küldött üzenetei úgy váltak egyre kétségbeesettebbé. A muzulmánok a partraszállás előtt önelégültek voltak, túlzott magabiztossággal hittek abban, hogy vissza tudják szorítani ellenségeiket a tengerbe, és most szembesülniük kellett azzal, hogy a szemük láttára felsorakozó had fájdalmasan nagy erőt képvisel. A keresztesek jól fel voltak fegyverezve és el voltak látva, és az az erős meggyőződés vezérelte őket, hogy jó ügyért harcolnak. Már korábban is tanújelét adták szívósságuknak, és erre még rá is tettek egy lapáttal. Damietta védői előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség huzamosabb itt-tartózkodásra rendezkedett be.
Az Ajjúb szultán megromlott egészségi állapotáról szóló hírek hatására hamarosan megindult a szóbeszéd, hogy a szultán már nincs is az élők sorában. A rossz hír futótűzként terjedt a városban. A legutóbbi tapasztalatok arra utaltak, hogy halála után kemény marakodás kezdődik majd a hatalomért, melynek résztvevői túlságosan elfoglaltak és megosztottak lesznek ahhoz, hogy sikerrel vegyék föl a harcot az országot fenyegető keresztesekkel szemben. Ha a kósza hír igaz, Egyiptom védelme teljesen szétzilálódhat.
Az Ajjúb haláláról szóló értesülések korainak bizonyultak, ám a szóbeszéd hamis volta nem sok jelentőséggel bírt. A helyőrség készpénznek vette a szultán halálhírét, ami hatalmas csapást mért a katonák harci moráljára. Alig hihető módon nem akarták folytatni a harcot. Ahelyett, hogy ellenálltak volna, kiosontak a városból és a sorsára hagyták. A félelmetes, masszív falakkal körülvett Damietta védelmét még azelőtt feladták, hogy az ostrom egyáltalán megkezdődött volna.
A bátorság és az erkölcs hiányát tükröző, árulással felérő dezertálás minden addiginál élesebben rávilágít arra, hogy az egyiptomiak igencsak megosztottak voltak. Ha az egyszerű katonák cselekedeteiből egy egész nemzet morális állapotára is következtethetünk, megállapíthatjuk, hogy Egyiptomban nagyon nem mentek jól a dolgok. Amikor a teljesen sértetlen Damietta feladásáról szóló hírek eljutottak Kairóba, azonnali és brutális válaszlépésekre került sor. A Damietta védelmében halvány teljesítményt nyújtó beduinok parancsnokait Kairóba érkezésük után elrettentésül felakasztották, a helyőrség többi tagját pedig szégyenletes gyávaságuk miatt meghempergették szurokban.
Egy kortárs muzulmán krónikaíró, Ibn Wasil feljegyzi, hogy Damietta kapitulációjának híre „hatalmas szomorúságot és megdöbbenést” váltott ki, „példátlan csapásként” aposztrofálja a történteket. Az erőd feladásának híre egész Egyiptomot letaglózta, lévén hogy a védőknek „rengeteg élelmük, hadianyaguk és fegyverük volt, s legalább két éven át állhatták volna az ostromot”. A történetíró a damiettai városlakókkal kapcsolatban viszont elnéző, amikor ezt írja: „Nem lehet őket hibáztatni, amiért látva a menekülő katonákat és ismerve a szultán betegségéről szóló híreszteléseket, nem voltak elég bátrak szembenézni egy hosszú ostrommal és az éhhalállal.”
A helyőrség akkora sietséggel távozott, hogy a kereszteseknek az erődítmény birtokbavételekor nagyon könnyű dolguk volt. A várost csónakokból épített keskeny pontonhíd kötötte össze a szárazfölddel, ám a helyőrség meg sem próbálta szétrombolni, pedig ezzel jelentősen hátráltathatta volna a keresztesek előrenyomulását. Mindössze annyit tettek, hogy felgyújtották a bazárt, így a városban elraktározott élelem egy részét sikerült megsemmisíteniük.
Miután a helyőrség kereket oldott, Damietta minden reményét elvesztette, hogy visszaverheti a támadást, így hamarosan megadta magát. Mivel a város egyike volt a kevés kikötőhelynek a Nílus csatornahálózatában, a keresztesek a kereskedelem terén nagy nyomás alá tudták helyezni Egyiptomot. Az erőd ráadásul nagyszerű kiindulási bázist jelentett az ország beljebb fekvő területei, akár egy Kairó ellen indítandó hosszabb hadművelethez is.
A keresztények a Pisához és Genovához hasonló városállamokhoz, illetve a többi tengeri nagyhatalomhoz fűződő kapcsolataik révén kétségbevonhatatlanul a tenger urai voltak (noha a velenceiek baráti kapcsolatokat ápoltak az egyiptomiakkal, szívesen közreműködtek a keresztes hadjáratban, amennyiben az jövedelmező volt számukra). Rendszeres utánpótlást kaphattak Ciprusról és más helyekről, így mindig feltölthették élelmiszerkészleteiket. A kikötőváros birtoklása és a földközi-tengeri dominancia révén erősítés is érkezett a távozók, illetve a betegségekben és harcokban meghaltak pótlására.
A hadjárat a legszigorúbb mércével mérve is kiválóan indult. A keresztesek néhány nap alatt majdnem annyi területet szereztek, mint a korábbi egyiptomi hadjárat során egy teljes év alatt. Ami azt illeti, ennyire szép siker ilyen jelentéktelen veszteségek mellett valóban csodálatos eredménynek számított. A város megszerzése stratégiai szempontból kiemelkedő jelentőséggel bírt, de a harci morált illetően talán még fontosabb lehetett. Minthogy a háború keresztény vállalkozás volt, a siker azt is jelentette, hogy Isten elégedett a hadjárat célkitűzéseivel és a résztvevők cselekedeteivel.
Lajos király természetesen nem késlekedett köszönetet mondani az Úrnak a győzelemért, úgy vélte, a dicsőség inkább az Istent, mint az embert illeti. Amikor bevonult az erődbe, azt láthatta, hogy a helyőrséghez hasonlóan a lakosság nagy része is elmenekült. A helyben maradtak tekintélyes része keresztény volt, akik az iszlám és a kereszténység korábbi összecsapásai idején muzulmán fogságba kerültek. E rabok visszanyerték szabadságukat, ami tovább fokozta a keresztesek eufóriáját.
A Damietta falai közt töltött első éjszaka igazán kellemesen telt. Csak kevesen reménykedtek ilyen gyors és viszonylag kevés véráldozattal járó diadalban. Ám azok, akik ismerték valamelyest a történelmet és okultak is belőle, óvatosak maradtak. Néhány évtizeddel korábban, 1219-ben egy győzedelmes keresztény sereg szintén elfoglalta Damiettát. Az előző keresztes hadjáratnak az volt az egyik tanulsága, hogy az erőd megszerzése nem a végcél, csak a kezdet. A szóban forgó vállalkozás végül csúfos vereséggel végződött, mivel a keresztesek nem tudták kiaknázni a Damietta elfoglalásában rejlő lehetőségeket, és áldozatául estek az egyiptomi terepviszonyoknak és az ellenség elszántságának.
Nemsokára egy másik tényező is éreztette hatását. A keresztesek úgy számoltak, hónapokba telik, mire áttörést érhetnek el Damietta ostromában. Lajos első intézkedései arra engednek következtetni, hogy nem gondolta át, mi lesz a teendő az erődítmény elfoglalása után. Damietta kapitulációja mintha végcél lett volna számára, a király a jelek szerint nem sokat törődött a hosszabb távú stratégiai célkitűzésekkel.
Lajos az alapos tervezés híveként nagy figyelmet szentelt a részleteknek. A hadjáratra való felkészülés az aprólékos szervezőmunka iskolapéldája volt, nem pedig egy előállott szituációra adott, rögtönzött válasz. Ebben az összefüggésben Damietta gyors megszerzése inkább akadályozó körülmény, mint előny lehetett Lajos számára, mivel olyan terepre kényszerült, ahol nem mozgott otthonosan. A hadjárat lendületét meg kellett őrizni, különben fönnállt a veszélye annak, hogy a vállalkozás kifullad. A figyelmes szemlélők bizonyára észlelték a nyugtalanító jeleit annak, hogy a végső győzelem még nagyon messze van.